VII.
– Férjhez fogok menni! mondta Tündér Ilona másnap az ebédnél.
Az éjjeli kalandról nem szólt senkinek. Édes anyja és a költő mégis megérezték, hogy történt vele valami és két napon át gyanakodva figyelték. Az öreg asszony nem állhatta és úgy négy óra felé hajnalban, a mikor rendszerint mind a ketten föl szoktak ébredni és egy kicsinyt beszélgetni, megkérdezte:
– Valami bajod van? Férjhez akarsz menni? Talán már választottál is?
– Semmi bajom, de férjhez menni csak kell. Mindenki férjhez megy és a vén lány irtóztató. Csak tudnék választani. A kihez elmennék szívesen, ahhoz nem mehetek! – Mélyen fölsóhajtott.
– Miért? ki az? Csak nem a király fia?
– Kint fekszik a kisasszony-temetőben.
Kevés vártatva azonban fölnevetett. A katonatiszt jutott egy pillanatra az eszébe és hogy ehhez el lehetne menni. Mulatságos, mókás, kómikus ember, nevetni lehetne rajta nagyokat. Színház otthon és a katonabanda minden héten egyszer az ő ablakai alatt játszsza a térzenét.
Majd az jutott eszébe, hogy megvalósítja régi tervét, utazni megy, nyakába veszi az országot, sőt Bécsbe és Gráczba is elmegy – férjet keresni. Mulattatta az ötlet, hogy maga jár a legény után és addig jár, addig keres, a míg találkozik valakivel, a kit ő fog megszólítani; ugyan kérem, legyen szíves, ha van egy kis ideje, vegyen el engem!
Nem felelt többé az anyja szólongatásaira, úgy cselekedett, mintha aludnék, pedig éppen csak annyi álom volt rajta, a mennyi megihlette, hogy élénken, lágyan és sebesen folynak lelke képei.
A férjét kereste a férfiak roppant sokaságában, mezitláb, de díszes kalapban járva az utczákon, a szalonokban. A kérői utána, mint egy csomó csahos kutya, egyik apró udvarlójának, a tisztnek két rattlere is ott ugrált-bugrált közöttök. Mindenféle emberekkel megállott beszélgetni, magas katonatisztekkel, kerti napszámosokkal, kopogtatott a czisztercziták klastromjának kis kapuján, az öreg prior nyitotta ki és attól hirtelenében megkérdezte:
– Főur nem látta az uramat?
Álmában ahogy keresgélt, keresgélt, egyszerre előkerült a betyár, derékon fogta és azt mondta: itt vagyok, én vagyok! Azzal felhajintotta egy nagy szénásszekérre, a melybe egészen a szeméig belesüppedt. Szédítően illatos friss széna volt, de a szekérnek nem volt feneke és ő megint csak az utczán volt az ismerős férfiak közepette, a kik nagyon nevettek, a míg meg nem pillantották, hogy ime, a bástya felől gyors ügetésben jön a meghalt jogtanár. Szegény Barcza mint közeledik feléjök, vetkeződni kezd, lehányja magáról a testét, csontváz lesz és karjait kinyujtja feléje.
Ilona elpityeredett, de már az első könyek megszelidítették a rémlátományokat és hajnali félálma egyszerre nagyon édes lett. Tengerparton sétált – de ez a tenger inkább egy óriási metszett tükörüveg volt – és a mint sétált az aranyporondon, egy fiatal emberrel találkozott, a kinek czipője nem volt szintén, de kalapja sem. Olyan szép volt férfinak, mint a milyen szép ő lánynak.
– Mi ketten összeillenénk! mondta a fiatal ember röviden.
– Ugy találja? Én is úgy gondolom.
– Járkáljunk mi igy mindig, hogy lássanak az emberek és az égben lakó holdvilágok és egyéb csillagok. Legyünk férj és feleség és ezért esküdjünk is meg egymással; az erdőben lakik egy remete, az összead.
– Oh kérem, az érsek nekem igen jó emberem, csaknem atyám.
– De az meghalt.
– Az igaz. De a gyűrűje itt van az ujjamon és én azt neked adom.
Ilona kinyitotta a szemeit: ő eminencziája gyűrűje szorította az ujjacskáját, a mely az utóbbi időben teltebb lett, igen erősbödött… Azonban megint behunyta szemét, hogy tovább sétáljon a furcsa ruháju fiatal emberrel.
Most még éberebben álmodott, mint az imént. A tengerparti ember alakja még világosabb lett, hasonlított egy igen erőteljes leányhoz, vagy egy igen kifejlődött fiuhoz, a kinek sötétbarna arcza, de szőke haja és kék szeme van. Kézen fogva mentek, helyesebben lebegtek a tengerparton szorosan a víz mellett, néha a vizen is, de csak lábuk ujja hegyével érintették a puha hullámokat. (Ezt meg fogom próbálni a tavon, idehaza! gondolta magában Tündér Ilona.)
Nem igen beszélgettek, nézték egymást. „No, – mondta egyszerre a tengerparti férfi – mi ugyan egymáshoz valók vagyunk, nem vagyunk csókosok, nem is jó az, nem is kell az, bűnnek és fájdalomnak fogantatása, jobb menni, menni, menni…“
Mind mentek az idők és a távolság végtelenjéig, oly hosszan, és olyan sebesen, hogy a langyos, de friss szél, a mit alakjuk fölkeltett, csaknem elaltatta, igazi álomba borította a leányt.
Az öreg asszony azonban kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy bevegye a mezei virágokat, a melyeket Mária havában két kispap szedett neki. A virágok lassan lefeküdtek Ilona lábaihoz, de a májusi reggel minden szemérem nélkül mohón és szerelmesen lopódzott hozzá és álölelte szűz alakját. Ilona meg izgatottan és kéjelmetlenül takarta be magát takarójába és csukott szemmel látta mint tesz-vesz anyja, mint sugdos magában. Látta a fölszalagozott, de már hervadó májfát is, a melyet ablaka elé állítottak a kertészlegények, a fa szent napján még. A tengerparti legénynyel pedig még mind mentek, sőt a legény fogadkozása ellenére hozzá-hozzányúlt, átfogta derekát. A lány megborzadt.
– Csukjátok be az ablakot, fázom! szólt, majd felült és reggelit kért. Megreggelizett és folytatni akarta álmadozásait tovább, de hiába erőltette, nem látott többé semmit és közönséges gondolatoknál egyéb nem jutott az eszébe. Vikszolt pallót kivánt magának, ha férjhez megy. Nagy politurozott bútorokat, a melyekbe megláthassa ki-ki magát, oly fényes és tiszta legyen, mint a tükör. Temérdek ruhát, sok kocsit, ezüst-szerszámos fekete lovakat. Az emeletes nagy kőházon vaskapu, mindig zárva. A sok pénzét odaadja az urának, nem, a szüleinek, azoknak sem, senkinek sem. Beleteszi egy nagy aczélládába és nem ád belőle, legfölebb csak szegény úri leányoknak, hogy ne járjanak tarka, czifra szegény ruhában, mint a hogy a mesteremberlányok.