Szilassy feldühödött, erősebben támadott, s egyszerre csak vér öntötte el a Török János arcát:
– Elég, elég, ne vágd tovább! – kiáltott a fejedelem Szilassyra s ez vissza is ugrott, abbahagyta, kardját mindjárt lefordította, földnek heggyel.
Mindnyájan forrtak az izgatottságtól. – Látom, derék katona vagy, – mondta a fejedelem.
Török János kendővel a vért kezdte törölni a homlokáról, mint egy fene farkas acsargott a megszégyenítésért.
Szilassy gúnyosan a szoba földjébe szúrva ott hagyta a kardját s megvető pillantással nézett a fejedelemre.
Ez felkapta a kardot, mintha rá akarna vele csapni, de elvetette s az az ablak fájában állott meg.
– Hisz csak egy karcolás, – mondta nevetve.
Ebben a pillanatban Nagy András dobbant be meztelen karddal.
– Mit akarsz Nagy András? – kiáltotta a fejedelem.
– Semmit, nagyságos uram, – hörögte a hajduvezér, – csak tán én is megviaskodnék evvel a híres lovásszal.
– Nem tudod te, hogy cselédem vagy? generálisom? – ordította a fejedelem – s úgy jösz rám nyitott karddal, mintha torkomat akarnád metceni?
Kikapta a Török kezéből a szablyát s rákiáltott:
– Igy forgasd a kardot!
S két karddal rohant rá Nagy Andrásra.
A vén hajdu védekezett, a fejedelem azonban megcsöndesedett, nem volt halálos harc, csak fegyverpróba, erőpróba: egyszerre abbahagyta, mind a ketten leeresztették kardjukat s gyűlölködő lapos pillantással fordultak el.
– Kemény legény nagyságod, felséges uram, – morogta Nagy András békítve, szíveskedve, ravaszul. – Hány órára parancsolja nagyságod a mustrát?
– Hat órára! – mondta a fejedelem.
– Értem: hát legyik hatra…
Nagy András kiment s a fejedelem ahogy visszafordult, észrevette, hogy Szilassy gúnyosan mosolygott.
Az arcán látta, hogy reggel hat órára a hajduk megszöknek s velük ő is…
Iszonyú düh lobbant fel benne, vér az agyába, s odavetette a szablyát Töröknek.
– Mit állsz?… Itt az idő, vágjad!…
Török fogta a kardot s neki Szilassynak, aki az asztal megé szökött.
Az apród Bárdy Pál egy kardot tartott kezében, ha a vívók közül valamelyik a magáét elveszti s önkéntelen odafutott.
– Nagyságos fejedelem, – sikoltotta, – ne engedje Nagyságod! – s Szilassy felé nyujtotta a kardot.
– Mit parancsolsz te nekem! – üvöltött magából kikelve a fejedelem, kardjával oda sujtott a gyerek felé s azt torkon találta.
Észre se vette, mert Török János darabolja Szilassyt.
– Végezd! – ordított rá, – a lovász csak úgy vágta, húsvágásokkal, majd beledöfte a kardját a mellébe.
Szilassy összeesett.
– Vigyétek a dögöt! – kiáltotta a fejedelem, s az apródra nézett, aki lába előtt vérében fetrengett.
Erre magához tért, a fejéhez kapott, körülfordult, nem volt itt más, csak Mindszenti Pál nemes pohárnoka, aki sápadtan s megdermedve nézte mi történt.
– Szilassy fiam, – kiáltotta a fejedelem s elordította magát, – jaj szerelmes fiam! Orvost, orvost! Oláország vajdájává teszlek, meg ne halj!
Szilassy hörgött, engesztelhetetlenül kiáltotta:
– Nagyságos uram, te engem megvagdaltattál, de él még az én bátyám, Szilassy János, bosszút áll az én ártatlan halálomért.
– Csak jó voltam hozzád! – kiáltotta a fejedelem, – jobban szerettelek életemnél! gonosz rossz voltál hozzám!…
Dühöngve vetette el kardját messze s fejét ököllel verte:
– Ilyen baromállat legyen valaki, inkább megöleti magát veszett kutyamódra, mint magát szeretni engedje: istenemre, ez fiún kívül senkit se szerettem életembe, se asszonyt, se embert, ezt is meg kellett öljem szerelem miá, de megállj Török János…
A lovász elbódulva meredt rá, a kard megdobbant kezében: hogyan az ő fejedelme, az ő szabadítója, székelyek csillaga, szegények jótevője…
– Gyógyítsátok meg nekem ezt a fiút s én arannyal mérem fel nektek amit nyom: mind a hajduknak félországot adok, nektek adom Ecsedet, Bátort, csak ezt a fiút éltesse isten.
Ebben a pillanatban kint trombitaharsogás volt, nagy lárma s jelentették, hogy török főkövetség jött.
– Csatára, csatára, – morogta a fejedelem, – ez jókor jött, jaj nektek most mind ez világ népei…
Szilassy Pál már meg is halt, az egész ház felfordult, mind ijedt volt, senki se tudta mi történt, a fejedelem a fiú ravatalára feküdt s ott sírt hangos jajszóval.
Aztán megint más jutott eszébe s felugrott s hivatta a törököket.
Főurai mind egybegyűltek, a nagy teremben, ahol a véres eset volt s a fejedelem züllött, csapzott fejjel, vad arccal jött s állott eléjük.
A török követ hosszú szakállú ősz ember volt, drága ruhába öltözve, selyem kaftánba, turbánja fehér volt, fátyolszövet, aranyos drágaköves tollas forgóval. Magas, szikár, kemény ember volt s száraz szavú.
Törökül olvasta fel a szultán fermánját, minden mondatot, amit kiejtett, hatalmas hangon mondta utána a tolmács, magyarra váltva a török szavakat:
»Az Jézus hitin levő uraknak dicsősége,
»az messiás vallásán levő nemzetségnek választott fejedelemje,
»az keresztyénség békességének őrizője,
»ki vagy böcsületes térdek meghajtóinak böcsületese,
»az vitézlő rendeknek méltóságos ékessége és ura,
»Erdélynek fejedelme,
»ki vagy Báthory Gábor,
»minden dolgaid jó szerencsések legyenek…
»Ez mi hatalmas és felséges méltóságunknak levele megadatván, értésétekre igy legyen.
Hallgatták. A fejedelem, aki nem akart egyebet megérteni, csak amit hallani akart: mint a dobszót, a távoli kürtöt hallgatta, csak akkor ijedt, iszonyodott, rémült fel, mikor másmint fordut a szó, mint kívánta:
»megemlékezvén róla, hogy Erdélyország a mi boldog emlékezetű ősünk ideitől fogva, az mi fényes székünk zsámolyához ragaszkodván, az hűséget mindezideig megtartotta vala… az szerént amint az mi boldog emlékezetű atyáink oltalmazták és őrizték, mi is hasonlóképen oltalmaznók, őriznők és megtartanók a ti kis országotokat:
»megértvén azért micsoda módon akarván tikteket Havaselvének vajdája Raduly, háborgatni s szabadságotokban sérteni, mely miatt barátságos viszonyban s bátorságos állapotban velek nem élhettetek volna, sőt az nektek tött fogadás kötését meg nem állotta és be nem teljesítette volna, mely nyomoruságos állapot a ti szíveteket, lelketeket elkeserítvén s eszetekben vévén azt, az mi fényességes székünknek zsámolyához folyamodván, találtátok meg az mi hatalmasságunkat, hogy ahhoz ragaszkodván, minden oltalmat és segítséget mi hatalmasságunktól várnátok… valakik az mi fényes portánkra igaz hűséggel jőnek, az mi fényes kapunk mindeneknek nyitva vagyon, senki ki nem rekesztetik,… ugy a mi hatalmas császári méltóságunk is tinéktek segítséggel és oltalommal lenni bizonyossággal köteleztetik…
»Térjetek meg azért békességgel hazátokba: ez országnak gondját hagyván Michnere, akinek a mi győzhetetlen hatalmasságunk ez vajdaságot adja: elvévén azt az érdemetlen ebtől, Radulytól…
A fejedelem elhalt, lassan megértette, hogy a szultán elvette tőle Havaselvét… hogy eltiltja a további hadviseléstől… s hogy bezárja országa határai közé, mint oroszlánt a ketrecbe…
»Kirendelvén az győzhetelen császár, – folytatta a csausz a szultáni fermán felolvasása után a maga szavaival – a tekintetes és nagyságos bégeknek beglerbégjét, isten kegyelméből a szilisztret és akirnat arpalogult, azki bírja a szerdárságot minden bégek s beglerbégek felett, hogy felvevén az szilisztrai szandsákságnak zaimit és oszpájait, minden hadakat a szandsákságbul, mind mazulokat s mind Akirman, Bender, Kili, Izmail népeit s a besliakot s tatárokat, hogy ezekkel mindjárást mindjárt meginduljon az erdélyi határok mentén, hol Ibrahim pasával egymást hírrel értvén találtassanak százezernyi seregeikkel, az győzhetetlen hatalmasság szolgálatában, hogy fejér orcával és dicséretes vigyázásban meg ne fogyatkozzanak…
A fejedelem megtörött, megzúzott lelkiállapotában tudtára kellett hogy jöjjön kicsiségének, szegénységének s tehetetlenségének… hadai szétbomolva, emberei elkeseredve, népei egymás ellen dühödve: érezte, hogy harc nélkül és csata nélkül szétomlott az egész, mint a vitorlás s elterült a világon a semmiben a sorsa…
Mégis megkeményítette magát s szívét s méltósággal mondta:
– Értettük a hatalmas császár akaratját s illendő válaszunkat illendő időben megadandjuk reá.
Elbocsátotta a törököket.
– Ki tette ezt? – kiáltotta magánkívül, mikor hívei közt magában maradt… – Géczy, Géczy! átkozott kutya: ez az, amit nekem igértél?!…
Mindenki hallgatott: megértették a fejedelem kétségbeesését, de nem volt köztük senki, akit meg ne nyugtatott volna a dolgok ilyen fordulása.
Mit akar s hová, micsoda hadakat tervelt a fejedelem: bölcs a török, bölcsebb mindnyájunknál:
»Ne bolondoskodjatok, – fülükbe csengett, hogy is mondta a csausz az imént.
A fejedelem mintha feneketlen mélységbe zuhant volna.
El, el, elküldte a tanácsot, hogy magában maradjon s levetette magát a heverőre; szédülő kétségbeeséssel hullott a semmibe.
Hangosan nyögött kétségbeesésében s ijedt vacogással kuporodott össze. Most mindennek vége, vége, vége… Óh ez a szerencsétlen nap: ó, ez az átkozott ház: még az ebédet hallatlan vidámságban s reménységben érte s most már összedőlt az egész világ… A szíve úgy reszketett: gyötrelmes, szörnyű félelem fogta el, a hideg rázta s verejték öntötte el, meg forróság, minden pillanatban.
Kint a hajduk kiabálása: felijedt, keze kardja után meredt: jönnek Szilassyért bosszút állani… Török, Török! mozgott hangtalanul a szája: de belefult a szó, nem bírta elviselni, hogy lássa a gyilkost… Haját tépte, marta: most mi lesz s mi lesz…
– Imreffy, Imreffy!…
Ha! még ez egy megvan a régiekből, még ez egyben bízhat: Imreffy, Imreffy! küldjétek a kancellárt.
– Már csak te vagy meg nekem az én barátom, – ragadta meg a kezét s a szeme könnyel tele, – vége, vége, nincs nekem más, csak kardomba dőljek, mint Antonius!
– Távol legyen nagyságos uram! – mondta Imreffy. –
A fejedelem már ez egy szótól fellélekzett: van, aki nem tör halálára?…
– Mit csináljunk, mit csináljunk, – mondta s haját marta.
– Inkább isten kezét kell lássam!
– Isten kezét!
A fejedelem lélekzetfojtottan figyelt.
– Csak nagyságod gondolja el, mi lett vala, ha a hatalmas szultán a had folytatására megadja a fermánt?… Mondja meg nagyságod, mi lesz vala?… Az engedelem: parancs: hát hova megy nagyságod evvel a paranccsal?… elgazultak a hajduk s elszöktek: nincs is hajduseregünk!… a székelyek s az urak együtt már meg nem lehetnek: odáig fajult a gyűlölködés; szászaink, kovácsaink nincsenek, s szekereink, lovaink alig… Hova menne az isten szerelmiért nagyságod, ha a szultán nagy szerencsénkre el nem tilt a bolondoskodástul…
A fejedelem térdére könyökölve, szégyenbe sülve hallgatott: ez utolsó héten már nem mert kimenni a seregbe, mint a gazda, aki iszonyodik látni tönkrement szőlejét, amin úgyse segíthet; persze első héten eszébe se jutott: akkor még éhes és szomjas és mohó volt: no, Szilassy Palkó s az oláh asszonyok beadtak neki: méreg volt ez, ami megemésztette a támadók seregét… mint az eb, éhesen kap a konc után s belefal s bedöglik…
– A szultán küldi az új vajdát, Michnét, de Raduly Bécsbe szaladt, Lengyelbe szaladt s ki tudja nem jön-e már a sereg Moldván keresztül?… Ez még a kisebb baj s nem is biztos: bizonyos azonban, ami hírt Zilajról hoznak…
– Zilaj? – támadt fel a fejedelem.
– A kassai kapitány Forgács, átjött a meszesi kapun… Kendy vele van s hátba támadnak…
A fejedelem tátott szájjal nézett maga elé.
– Én nem féltem nagyságodat, se Moldvába, se Lengyelbe, jól tudom én, hogy Nagy Sándor háromszáz göröggel átfutott a persák millióinak seregén… de nem volt a hátában a magyar had, hogy otthon megtörje a fészkét… Ha minden egyes görög vitézének azt kellett volna tudni, hogy otthon családját, anyját, hugát azóta felkoncolták: akkor nem megy Sándorral… De Nagyságod ezt el nem takarhatja egy katonája elől sem s akkor pedig, mint a varjak fognak felszállani minden barázdáról s mennek át a hegyeken, haza…
A fejedelem tántorogva állott talpra: ha hátba szorítják, vége… s ez országban semmi erősség, a víz átfut s lecsorog, sehol megállása nincs: Szeben, Szeben! Otthon is csak ez egy sziklavár: úgy beleérzi már magát, mint csiga a házába…
– Ha Nagyságod meghódítja bár az egész világot, s otthon Kendyék a fejedelemséget…
– Szebenbe! Szebenbe! – kiáltotta a fejedelem.
– Igen, – mondta Imreffy, – Szeben az egyetlen hely, mit meg nem vesz az ellenség Erdélyben soha… Ez igen: ha ott van Nagyságod: otthon van, mint méhek királya a köpüben.
A fejedelem nagy léptekkel járt fel s alá…
– Nyergelni. Nyergelni, – mondta.
Imreffy megijedt:
– Talán nem oly sürgős!… Hivassa be Nagyságod a tanácsát s…
– Azt te nálam jobban elintézed…
– Hogy Nagyságod elmenjen!… Szökés: akkor itt én semmit se vállalok, itt akkor mindennek vége… A szultán is választ meg nem kapta… A Főkapitány is már egy hete nem jelentkezett az udvarnál… Mert aztán mindegy: akár odahaza veszett el a távollevő sereg mögött az ország: akár a hazaszökött s várbazárt fejedelem mögött tesz mást maga felé a távolmaradt sereg…
A fejedelem őrjöngeni kezdett:
– Te is eb vagy s kutya s béledet ontom!
Kardot vont, hogy rögtön átverje Imreffyt.
Ez sápadtan húzódott az asztal megé:
– Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parméniója: nem volt hívebb s jobb neki, mint Báthory Gábornak az ő Imreffyje.
A fejedelem lecsillapodott.
Néhány lépést tett.
– Nagy András, – mondta, – Nagy Andrást… Hivasd Nagy Andrást…
Imreffy habozott:
– Testőreit kívánja Nagyságod? Törököt?
– Nem, nem, nem, ez egyet nem akarom! – kiáltotta s nem is maga, de Nagy András miatt, akit ez ember látása felbőszítene.
Bort ivott s hatalmas léptekkel vágtatott a terem egyik sarkától a másikig: Nagy Andrást lefegyverezni, Szilvássyért: s mivel lehet a hajdut: prédával…
Fáklyákat hoztak be, gyertya nem volt, csak füstölgő fáklyák, a terem egyik sarkában a fegyveres válogatott székely testőrség állott be, a kancellár utasítása szerint mind markolaton tartott kézzel.
A fejedelem mintha észre se vette volna őket, csak járt le s fel magába merülve.
– Nagy András uram, – mondta komoran, a vadul betámadó hajduvezérnek: – én kegyelmedet s mind az egész hajduságot az én szerelmes fiam, Szilassy Pál uram véletlen s szerencsétlen haláláért megkövetem… Nyugosztalja isten: mindenható kedvében ő tudja mit tett vele s velem: én ő érte a hajduságnak isten után mindenkor főistápja leszek: hallotta kegyelmed a hatalmas szultán fermánját, hogy menten vissza kell hazánkba fordulnunk, és azonfelül…
Itt megállott: hirtelen megijedt, hogyha megmondta Nagy Andrásnak, hogy Forgács Zsigmond bejött Erdélybe, az mindjárt a hajduföldet félti s akkor egy napot se várva megy vissza otthonába, pedig még nagy dolgot szánt a hajduknak…
– Mit csűrjök, csavarjuk, – szólt s megállt a vén hajdu előtt: – isten elvette eszünket, de isten azt ostorozza, akit szeret… Nagy András uram: én kegyelmednek adom, a hajduságnak adom Brassó városát…
Nagy András mereven nézett maga elé. Soká hallgatott.
– Hát a hóldat kinek adi nagyságod, – dörmögte keserűen.
A fejedelem máris felibe kerekedett: goromba szó volt, de válasz s érezte, hogy a kapzsi rablót megütötte, a szívét…
– Én azt, fejedelmi szavamra jelentem, hogyha a hajduság Brassót nekem beveszi: akkor én a várost mindenestül, ahogy van, kegyelmednek s a hajduságnak adom s körül mind az egész Barcaságot: akkor kegyelmetek nem fognak ország hasában németnek, vallonnak, magyarnak fegyvere alatt szenvedni, hanem ez nyugodalmas fészekben lesz otthonotok…
Nagy András mélyen eltünődött: a vér zuborgott benne le s fel: a hajduság mai lakása, amit Bocskay fejedelemtül kapott, a szikes legelős Hortobágy körül, jó marhatartó hely, de szegény s kerítéstelen: a Barcaság azonban Erdély gyöngye, hegyek közt virágzó paradicsomkert s Brassó vára külömb Szebennél s odaát a magyaroknál sincs egy se amékkel elcserélni lehetne… Kállóért harcolnak már mennyi ideje s nem adják, német őrség tartja, pedig micsoda nyomorult sárfészek az Brassó mellett…
– Adja ide a kulcsát Nagyságod, – mondta durva gúnnyal.
A fejedelem fölvetette a fejét:
– Ha a kulcsa markomban volna, akkor…
Mégis nem mondta ki, ami a nyelvén volt, hogy akkor kendet nem a vár trónjára, de a pincéjébe invitálnám!…
– … akkor a hajduságnak nem kellene megmutatni mit tud… Brassó kulcsát vegye el kegyelmed s viselje a nemes haza előtt…
Nagy András nem szólt, gondolatban méregette Brassó falait:
– Kű! Csak kűbűl ne vón a fala, – morogta.
– Én Szebent harmincad magammal megvettem.
– Hm, de nekem nem nyilik meg a kapu…
– Megnyilik a szekereknek… Ha a hajdu szekerek úgy, ahogy vannak bekérezkednek, mind bemehetnek kendtek véle.
– Be: be! de: ki?
A fejedelem hallgatott: az megtörténhetik, hogy a szászok nem adják ki a rablott kincseket, pláne a szövetségesüktől rablottakat…
– No én nem úgy esmerem a hajdut… Ha ki nem adják: akkor végük: akkor a hajduk elevenen megeszik várastul, kövestül…
Nagy András tünődött.
– Hajnal előtt indulni! – mondta a fejedelem. – Itt a kezem, csapjon belé kend.
Nagy András nézte azt a kezet… Homályosan még feltünt benne, hogy mért jött ide… karddal az oldalán, mit gondolt… de aztán elhessentette: az egy taknyos kölyök vérivel fizette talán az adót: mert hátha mind az egész hajduságnak bódogságot szerzett…
– Irásba kék ez nékem, – morogta.
– Meglesz az is, van még ténta, van még hártya s kancellárius, meglesz az írás…
Kezet fogtak. Mikor a két kéz megérintette egymást, még egyszer átfutott rajtuk a vér dühe… hogy léket szakasszanak…
A hajduk két nap alatt mind szekerestül, hadastul átkeltek a hegyeken s Brassó alatt voltak.
Nagy András jónak találta a fejedelem által ajánlott cselt s jóformán kísérő nélkül küldte előre a szekereket, a fejedelem írásával, hogy azokat beeresszék a kapukon s éjjeli biztosságot adjanak nekik. Minden szekérrel négy ember ment be, így csaknem háromszáz embert sikerült bevinni a városba.
Weiss Mihály Nagy Andrást szívesen látta, parolázott vele:
– Hát a kötélre való hol van? – kérdezte.
A hajduvezér nagy szemet meresztett.
– A fejedelem? – gondolja kigyelmed?
– Az a kötélrevaló, – izzott a szeme a bírónak, de nevetett, – elébb-utóbb megkapja.
Nagy András ühmgetett, a kaput, a falakat vizsgálta, kemény dió s vajjon hogy lehetne meglelni a csapját, hogy a bicsakot beleeressze.
– Hozzák is már ezüst tálcán neki, – mondta a brassai bíró, – Forgács uram elindult Kassáról.
A hajduvezér megijedt.
– Forgács?
– A felföldi főkapitány.
A hajdu az otthonra gondolt, fegyvertelen kiszolgáltatva a hajduföld az ellenségnek.
– S kegyelmed ezt ne tudta volna? – álmélkodott a szász, – hm, akkor én nekem ugyan rossz helyen járt el a szám, most kendnek uram, sürgetősebb dolga se lesz, mint megizenni ezt a kurafi gazdájának…
De Nagy Andrásnak ennél sürgősebb gondja is volt, kiment a várból, béjött a várba és látta, hogy itt semmit se lehet csinálni.
Weiss Mihály érezte, hogy feszül benne valami s hogy leszerelje és a fejedelemtől gyors elpártolásra bírja, egyezséget kötött vele, hogy a rozzant szekereit kicseréli vadonatujakra, megtoldja a zsákmányt pár ezer arannyal, s megmutatta neki a bizonyságait, hogy Forgács csakugyan fölkészült s Tokajt már elérte.
Nagy András nem sokat szólt gondolatairól, aláírta, hogy békésen eltávozik Erdélyből a Szamos mentén, de azért nem felejtkezett el a Báthory Gábor gondolatáról s mikor szekereit kivárta a várból, seregét titokban, bokrokba húzódva a kapu közelébe helyezte el s csákányt adott a kezükbe, mer nincs a jó kurtanyelű csákánynál jobb szerszám a közeli harcban, kézitusában.
De a sereg hiába várta a szekereket, se a kapu fel nem nyilott, se a szekerek megjelenni nem akartak.
Végre Nagy András nagy dühre dühülve a kapu elé rugtatott s felkiabált, mi dolog ez, mit spekulálnak odabent a szekerekkel, mért nem bocsátják ki?…
A kapunálló felelt: hogy már ki is bocsátották mind valamennyit, de nem a főkapun, amerre bementek s ahol visszavárták őket, hanem a hátulsón.
Nagy András ühmgetett: átkozott brassai bíró! rókafiadzotta a lelkit is: ez is megemlékezett a szebeni tréfárul…
Erre osztán nekikeseredve azt mondta, eb vigye a Barcaságot, ami biztos, biztos, vitte szekereit a marhák után haza a hajdukerületbe, Debrecen felé…
V.
Minthogy pedig semmi vágya nem volt, hogy Forgách Zsigmond hadával találkozzék, szerényen elkerült Lugos felé, pedig sajnálta, hogy a Mezőségen végig nem sétálhat. No de, ami késik, nem múlik s már azon törte a fejét, hogy lehetne a hátulsó kapun kerülni a házba; ha Báthory Gábor be nem eresztette, majd beereszti Forgách!…
A fejedelem nem bírta ki már ez utolsó éjszakát: kétségbeesésében egyik rémületből a másikba esett, repülni, repülni előre, gondolta, mondogatta magában s hagyta, hogy folyjanak a parancsok a visszafordításra… Szégyen és gyalázat kínozta s minden pillanatban nagy lélekzetet vett, mint a vízben fuldokló, aki nagy vizet akar átúszni s már a torkán van a halál. Embereit sorra zaklatta, ezer munkát adott nekik, mindent tudni akart, minden emberről hallani, a hajdukat várta, hogy Brassó elestének híre jöjjön, csodát várt, hogy valami a végin megfordít még mindent, minden percen jönni kell a követeknek Lengyelország felől, s közben hallotta az utcai hűhót, szekerek nyikorgását, a sárban elakadt marhák rúddal püfölését: az istennel kell megharcolni, aki sarat adott s esőt s belefojtja a földbe a nyomorult hernyót, aki ember.
Ez az utolsó éjszaka szörnyű nehezen mult.
Éjféltájban megjött Bethlen Gábor nyakig sárosan, a fejedelem mint egy gyermek borult a mellére:
– Eszemet kell vesztenem, – kiáltotta, – eszemet kell veszejtenem… – jajgatott s káromkodott: – Mért vagyok én ily szerencsétlen! – s ököllel fenyegette a sorsot.
Bethlen csöndesen, komolyan s szomorúan nézett rá:
– Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, – mondta, – akkor a balsorsot is el kell viselnünk.
– Nincs már ember, sehol és senki, aki engem szeressen!
– Szeretet!… Egy fejedelmet annyian szeretnek, ahányan várnak tőle… A fejedelmet senki sem szereti azért, mert a szíve megmozdul, ha reája fordítja: a fejedelmet nem emberek szeretik s neki nem egyesekre kell fordítani érzéseit: a fejedelmet népek s tömegek nézik s szeretik vagy gyűlölik… Mert az egyes embert is csak az szereti, aki valami boldogságot vár tőle: még a feleséged is elhagy abban a pillanatban, mikor neki nem vagy javára… Hát még a fejedelmet, aki a maga személyében az ország közjavát testesíti meg!… A fejedelem minden jog forrása, minden előhaladás, minden javulás az ő kezében van… Úgy kell tehát megállania s magát viselnie, hogy mindenek érezzék, hogy ez az ő sorsuk jó kezekben van… A legszeretettebb fejedelem az: akit senki magáért külön nem szeret: a legnagyobb fejedelemnek nincsenek kegyencei, nincsenek bizalmasai, akikkel a törvényeket is áthágja: neki a legtávolabbi alattvalója épen annyit ér, mint aki oldala mellett áll… Nagyságodnak éreznie kell a magasságot, ahol van s nem saját személye szerint bírálni meg az eseményeket, hogy azok nagyságodnak jók-e avagy rosszak: hanem az egész ország jóvoltából. És nem úgy, hogy e pillanatban mi a legkönnyebb s jó, de mi válik javára a hazának még száz esztendő mulva is.
– No és az országnak jó az, ami most történik velem? – kiáltott Báthory.
Bethlen elgondolkozott, aztán határozottan mondta:
– Ha én abban a helyben volnék, hogy nekem az egész ország javára kell gondolnom, akkor én most ezt gondolnám: Nagyságod zokon ne vegye szavamat…
Nagy fekete szemeit a fejedelemre függesztette:
– Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsőség, mint hamar visszafordulni vele. Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval s ime nyár elejére akkora hadai voltak, ez megtörött szegény országból, amit a legjobb időkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthory István sem tudott összehozni… Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy: Báthory Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud mívelkedni… Ettől a fejedelemtől félni lehet s erre a fejedelemre bízni lehet… ez ellenségein erőt tud venni s akkor áll meg s fordul, mikor szükségesnek látja: a lovak el nem ragadják… A nép a titkos okokat soha nem ismeri: mindig olyan okokat mond, amik az ő gondolatát megerősítik: ha nagyságod hadait megtéríti az ország javára, akkor soha nem fogják azt mondani, hogy a török parancsából tette… Lehet-e valami bölcsebb, mint ma épen arra bírni s venni rá a törököt, hogy abban segítsen, hogy saját hazánkat megmenthessük… Nagyságodnak gondoskodni kell arról, hogy fényes török kísérete legyen, hogy a népek lássák, hogy a török nem ellensége, de jóbarátja a hazának…
A fejedelem e bátor s kemény beszéd alatt felocsudni kezdett mély, sülyedt lelkiállapotából. Csüggedését harag kezdette felváltani, sértette, hogy valaki felette maradhat:
– Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van, – morogta.
– Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra fordulhat, ami a rossz úton van… Három nagy cselekedete volt eddig a hazával nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok dolga… Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne nagyságod tette fölött: tíz éves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen dúlásáért bosszút állhattunk: s ha a história fogja megvizsgálni Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isten törvények szerint való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni… Másik a székelyek dolga: itt nem szabad elfeledni, hogy a székely nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igaztalanság történt, mikor ősi szabadságaikat elvették s a székely nemzet azt el nem is feledte soha. Igaz, a mai meglevő jogokat megtámadta s felfordította nagyságod cselekedete, hogy elvette a kevesektől s a sokaknak adta a szabadságot: de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgyhogy a vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok, akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a nagy fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni… Még a szászok dolga a legnehezebb: igaz itt is, a közfelfogás és közönséges ítélet, ellene van a szász nemzetnek s az első percben jóvá hagyja a szebeni dolgot… Ez azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra… Máris azért kell itt megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül… Nincsenek fegyverkovácsaink: a magyar, kardot forgatni, a székely fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni… Ez az oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilegiommal kedveskedtek a szászoknak: reájuk szorultukban… Meg kell becsülni azt a nemzetet, amely köztünk szétszórva az életnek főirányítóját, a pénzt s a munkát úgy tudja vezetni… Talán a mi fiaink is képesek volnának rá: de mennyi idő kell még ahhoz, hogy megértse egy vitézlő nemzet, hogy a piszkos öklű kalapáló munka s a száraz markú számító kereskedés épolyan hasznos emberi foglalkozás, mint a hadi élet… Én nem látok semmi nagyobb bajt: a fejedelem szava öl s gyógyít: a kegyelem a fejedelem szájában minden erőnek legnagyobb forrása: senki sem akar elveszni, de mindenki élni akar s ha a fejedelem megnyitja a kegyelem szaruját azokra, akiket legjobban levert előbb keménységében: mohón s áhitattal s rohanva rohannak lába elé a lesujtott népek… mert azt mondják, hogy: íme nem kell nekünk semmit tennünk, s ingyen megkapjuk a mi életünket…
A fejedelem sötéten hallgatott: ez az ember hasznos, de gyűlöletes…
Aztán nem birta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy lobbot vetett s lángolva fakadt ki:
– Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje…
Bethlen ilyen tisztán soha nem értette még a fejedelem terveit.
Kissé hallgatott, akkor azt mondta:
– A terv, a cél nagy és méltó a legnagyobb fejedelemhez. Ha végrehajtatik, századokra biztosíthatja a magyarság sorsát. De hogy lehet megcselekedni.
Újra csönd lett. Folytatta:
– Országokat egybehódoltatni, vagy fegyverrel lehet, vagy haszonnal. Ha Erdély oly erős és fegyverben dús volna, mint egy vár, amelybe katonaság van egybeseregeltetve: akkor uralkodhatna köröskörül az ellenséges népeken, akaratuk ellen is… De Erdély üres: íme most is a hajduknak seregeivel s a saját fejünkre zúdított székely miliciával léphettük át csak egyszer is az ország határát…
– Nem tűröm fejedelmi akaratom rostálását! – kiáltott a fejedelem, aki behúnyta szemét s nem akart szenvedni a szomorú igazság beismerésétől.
Bethlen elhallgatott:
– Nagyságodat én nem bírálom, én számolni akarok nagyságod gondolataival s segítséget keresni ott, ahol megvan a segítség lehetősége.
A fejedelem annyira el volt roncsolva lelke fenekén, hogy nem bírt vele, komoran, mogorván hagyta, hogy a főkapitány tovább vizsgálja:
– Pedig ha arra nem számíthatok, hogy kopjám szárnyával beterítem mind e területet: akkor arra kell gondolnom, hogy akarják ők is, szeressék s vágyják ők is ezt a tervet… Szép volna és nagy és dicső, ha volna egy ország, amely méltóságos hatalommal az egész terület közepét elfoglalná, mint a szív a testnek közepét s innen áradna ki a vér, ami harcol, s táplál, az egész nagy testbe… De ezt emberi erő hogyan tudja elérni… ha az isten elmulasztotta… Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, máskép születtek, máskép gondolkoznak, másat akarnak mint mi: se az olá nem látja, hogy Erdély uralmából neki csak haszna volna, se a moldvai, se a lengyel, és a magyar sem, holott ez nekünk egyetlen vérünk. Az oláh nem látja, mert íme most is balsorsát nyerte bennünk… a lengyel nem látja, mert soha nem is gondolt rá, hogy valaha ez bekövetkezzék: a magyar? íme még a magyar sem látja, mert hisz ő jön reánk testvérháborúval… s ő akar bennünket meghódítani s nem is magának, de másnak, idegennek, a távoli német császárnak…
A fejedelem izzadt s nem mert szólani.
– A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar: csak amit lehet… Nem is csak amit lehet: de amit kell… S itt nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája… Jönnek értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja engedni Erdélyt: Maga javáért nem engedi, nem miérettünk.
– Ha nekem sikerül, – kiáltott Báthory: – ott töröm a kígyó fejit…
Bethlen ránézett… Mégis nagyon, nagyon fiatal legény ez…
A fejedelem az ablakhoz állt, könyet törölt ki a szeméből: úgy lelkéhez nőtt a gondolat, hogy most, mikor le kellett mondani róla, elfacsarodott a szíve s ordítani tudott volna, mint a megsebzett oroszlánkölyök.
Reggelig vitatkoztak.
Bethlen boldog volt, mert oly közel még soha nem jutott a fejedelemhez, mint ez éjszakán.
Másnap a fejedelem megadta a választ a török követeknek: bölcs volt s méltóságos s nemcsak, hogy késznek nyilatkozott arra, hogy azonnal visszatérjen hazájába, de török kíséretet kért s nyert az Omar pasa emberiből…
Két nap mulva Brassó alatt állt, személyes csapatával s mögötte, érezte, a Bethlen lelkét: meg volt nyugodva, hogy a visszatérülés a legjobb rendben fog megtörténni.
Brassó alatt azonban nagy meglepetés érte.
Küldöttjét, Prépostvárit a városba csak másodmagával eresztették be s a bíró, arra a kívánságra, hogy a fejedelem háromszáz lovassal jöhessen be: azt a választ adta, hogy még egyedül sem.
A fejedelem nem akart hinni a fülének: most, mikor valóban engesztelődve tér vissza, mikor a szebenieknek is bocsánatot hoz tarsolyában, mikor egész új lapra akarja fordítani az eddigieket: most köt ki véle a brassai bíró?
Nevetett dühében, annyira váratlan volt.
Azonnal saját kezével írott hadüzenetet küldött: ha rögtön elébe nem jönnek: a bírót az ő kényére-kedvére ki nem szolgáltatják; százezer arany forintnyi sarcot le nem tesznek s egész népével be nem eresztik: Brassó leromboltatik s helye sóval bevettetik…
A brassaiak azt felelték: nekik a római császártól levő privilegiomjok van arra, hogy hadi időkben még a fejedelmet sem szabad a városba befogadni s még vendégül sem: különben elég volt a hajdupróba, az megmutatta a fejedelem szándékait.
A fejedelem nem szólt, tovább ment.
Mikor Fogaras alá értek, a városi tanács három küldöttje mély alázattal jött elébe:
– No te veres szakállú, – kiáltott rá a reszkető s hebegő emberre, aki vezette a küldöttséget, – beeresztetek-é?…
Ez úgy meg volt ijedve, hogy azt mondta: »igen« – holott ép azért küldték ki, hogy az ellenkezőjét jelentse be a fejedelemnek.
A fejedelem nevetett, de mikor a vár alá közeledtek, a falakról lőni kezdtek rájuk…
Nem volt mit tenni, a szabadban háltak sátor alatt s a fogarasi uradalmat, ami úgyis csak zálogban volt a szászoknál, már száz éve, felprédálták s másnap bevonultak Szebenbe.
A vár csodálatos hatással volt a fejedelem idegeire: a hatalmas falak, bástyák, a pihent katonák s a jó fegyverek visszaadták erejét: már nem ijedt meg, mikor jelentették, hogy átkeltek a Meszesen a Forgács hadai s valami bolond vidámság vett rajta erőt: kihirdette a szebenieknek, hogy visszaadja a szabadságot, ezentúl mindenki szabadon jöhet s mehet, dolgozhat s kereskedhet, az eltávozottak visszatérhetnek: csupán a vár az egyetlen pont, ahová be nem eresztette őket.
VI.
Hogy hajnalban felkelt, kiment a kapunyitásra: a vár kulcsát minden éjszakára hozzá kellett behozni.
Közönséges ruhájában nem látszott másnak, csak egy várbeli vitéznek, a kapu előtt szekerek sora látszott s szomorú népcsődületfoltokban szanaszerte a városon.
– Mit akarnak ezek?
– Menekülők, uram.
– Honnan menekülnek?
– Az éjszaka kezdtek jönni s mind csak futnak.
Lement közéjük, hallgatta a jajgatást és panaszt. Felpakolt szekerek; úri renden levő menekültek; bőrládák, pincetokok, ruhás zsákok, dunnákba pakolt asszonyok s gyermekek.
– Vége, vége Erdélynek, – jajgatták, – olyan Erdélyország megint, mint a megszedett szőlő.
A fejedelem komoran hallgatta a szűnni nem akaró siránkozást.
– Mért hagytátok el házatokat, birtokotokat, marhátokat: hiszen azok is magyarok! – mondta ingerülten.
– Bizony magyarok: de az csak annyi, hogy épen meg tudják mondani, mit akarnak elrablani, Gyulafejérváron praesidium nem volt, nem volt őrízés, csak az ottlakók s a nehány bennszorult nemesség, pusztán volt a vár, mit tehettek, feladták: no el is kezdtek prédálni, a fejedelmi házra rámentek, beleköltöztek, egy szeg a helyén nem maradott, csinálni nekik a kenyeret; ami ételbéli volt, azt mind felhordani, különben ők sütik, égetik a népet…
– Jaj az ország lakosinak, ki merre futhat, fut, még ahol erősségecske van, ott megmaradhatnak, de a kerti házakbul mehet a lakosság, amerre s ahogy tud, pusztán kell hagyni a lakóhelyeket s az istentelen pápisták dúlják, pusztítják, égetik az országot; ahol mit kaphatnak, az az övék, lakodalom nekik Erdély s abba örvendenek, ha itt mindent fel tudnak prédálni…
– No majd lesz még máskép is, – morogta a fejedelem.
Végigment a menekülőkön, rémült, sápadt arcok, tűrő, szenvedő asszonyok, beteg férfiak, mert az erősek s egészségesek mind odavannak még a fejedelem hadában a Havaselvén. Szomorú szerencsétlen népség, jönnek a gyalogosok, tarisznyával vállukon, s gyerekekkel a hátukon, apró gyerekecskék halódó sápadt arcokkal, éhesen s némán, szivetfacsaró siránkozással s nincs nekik mit adni enniek, mint egy lábra kelt lazaretum, beteg s kórosok háza, amely feketén, sárosan vonszolja erőtlen testét, de hová…
A fejedelem nem bírt megválni tőlük, magát mardosta a szenvedések látásával.
– Két tehenem volt, bornyúm, üszőm, tinóm, malacom, tyúkom, libám s itt kell éhen halnom, verje meg az isten, aki újra ezt a pogány kort indította ránk…
A fejedelem magára vette az átkot…
A szebeni szászok kijöttek hozzájuk s egy kis kenyeret, egy bögre ételkét adtak a betegeknek, gyerekeknek, akik mohón itták a vékony rántott leveseket, a barna cibereételeket. A fejedelem mintha a húsát rágnák, úgy nézte a szomorú reggelt.
Serege még nem jött meg, erőtelen volt s jól tudta, ha megjött volna is, arra ugyan nem lehet számítani. Az épenoly szerencsétlen és szomorú, mint ezek s a hajduk, a hajduk hova lettek?
Elfogott egy lovaskatonát, leszállította a lóról s visszavágtatott a várba.
Feldúlva rohant a tanácsházba s a hajduk után tudakozódott.
Már Imreffy tudta: biztos volt a hajduk árulásáról Brassóban, semmiben haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, s ott is mit tettek mást, a rabláson kívül?… Rablás és rablás… Szomorú napok, gyászos hetek lettek, csak a híre jött Forgács lassú közeledésének. Menekülő urak, tanácsbeliek, akik Kolozsvárról jöttek, néhány hét mulva már hozták a hírt a hajdukról, hogy Nagy András már Forgácsnál van, a kassai gróf mellett látták a táborban:
A hazatérő hajduk Váradnál szétverték a Forgács alföldi seregét, erre Forgács nagy igéretekkel megvásárolta magukat a hajdukat.
A fejedelem ordított kínjában: Sólyomkőn ő nem engedte be az országba a hajdukat s most Forgács behozza a farkasfajt, aki csak maga kezére dolgozik… Úristen, ezeknek minden lehet: bent a hajduk az éhes és nyomorult s szegény Erdélyben s jól látta, hogy amint végeztek Havaselvével, most azt teszik Erdéllyel: letarolják, kiüresítik, hajtják azóta a seregek háta megett a marhacsordákat, viszik az özvegy asszony tehénkéjét s malacát… Mert a többi had csak kóborol és prédál, de a hajdu gyüjt és takarít…
Sasszárnyakon szállt a rémhír végig, végig az országon s egyik izgalom a másikat kergeti, valóságos csodának látszik, hogy megéri az ember még az estét, a reggelt. A menekülők, mint ijesztő setét földár jönnek, jönnek s lassan újra eltűnnek, isten tudja hova, mintha titokzatos korbács űzné, vagy titokzatos remény csalogatná őket, láthatatlan fonal után egyre beljebb vánszorognak a háború rémítő labirinthusában. Boldog, akinek most eszébe jut egy rokon a távoli Csíkban, valami messzi házasság révén, vagy csak egy név, akivel találkozott valaha az országgyűlésen, lakodalomban, vásáron… Kéretlen s hivatlan vendégek zúdulnak a rémülten meglapuló családok nyakára s a gazda s az asszony epés szívességgel, kétségbeesett keserves vendéglátással fogadja a szerencsétlenségben irgalomra szorulókat s farkasmosolygással kölcsönöz ruhát s dunnát s élelmet s lelke mélyén gyűlöli őket a szerencsétlenségért s fél tőlük, csak maga nyugalmára gondol s nem vállalja a nemzeti szerencsétlenségben a baj felét…
És akkor megint egy újabb és még iszonyúbb kiáltás:
– Itt vannak az oláhok!
Mint a felrugott méhkas, egész Erdély zúg és sikolt s az üvegcserepeken fetrengő Jób másik oldalára veti magát iszonyodásában.
Hideg verejték és halálos görcs áll a tagjaiba, aki hallja, óh annyi vér s annyi tűz, annyi szenvedés és pusztulás fűződik e névhez s amilyen féktelen örömmel s kielégüléssel töltötte ki ez utolsó tíz év keserű dühét rajtuk a nép, hogy még az is boldog volt, aki hallotta, hogy most fizetnek a mieink Mihály vajdáért: olyan szörnyűséges rémület, kísértettől való éjféli görcsfogta merev iszonyat állította meg, aki ezt a kiáltást hallotta, hogy újra itt az oláhok! És most újra megindult az áradat délről északnak, akik még tegnap házigazdák voltak s némi kuporisággal segítettek kikergette vendégeiken, most velük futottak éjjel és esőben, szélben, gyermekeikkel a hátukon a minden pokolnál iszonyúbb szenvedés elől… Óh, ha most újra ezek fizetnek… Hol van a Főkapitány, hol van Bethlen Gábor, hol a havaselvi hadsereg, amely lassan szivárog vissza, hol a feketepuskások, akik a szászok fegyverével hetykén mentek el s most sehol egyetlen lélek a védtelenek oltalmára, de elől hátul tűz és özönvíz, s nincs egyetlen zug az országban, ahol sírástalan telne egy délelőtt a ragyogó nyárelején.
A fejedelem tébolyultabb volt az őrülteknél, minden órán új követet küldött utána, minden vészhírt újonnan izent meg.
Rettenetes napok voltak ezek: minden összeomlott, minden a nyakába szakadt; nem bírta el a nyomorúságnak e gyászviharát, már ki se mert lépni a házból, borba s búsulásba ölte magát, csak várt, várt és fogát csikorgatta: hol volt az ő ereje a körülötte egyre szörnyebben feltornyosuló bajokkal szemben.
S a hióbhíreknek se vége, se hossza:
Forgács országgyűlést hirdet, fejedelmet akar tenni.
Kendy István vele van s a pápista urakat mind maga mellé hivatja.
Hidy György alkancellár, akit parasztból tett úrrá, Imreffy mellől elszökött, ott hagyta a feldúlt s zavaros életet s átállott Forgácshoz, Kendyhez.
Meghozták a király kiáltványát, amely tizenkét pontban sorolja fel a Báthory Gábor bűneit.
Brassó nyíltan paktál, fegyvert, pénzt küld Forgácsnak.
A fejedelem csak hallgatott, bentről forrt s egyre nőtt benne az elkeseredés, meg volt kötve keze-lába, s vissza akart, vissza kellett ütni… Kötél volt a nyakán, amely egyre jobban szorított s mégsem akarta ezt mind elhinni: Még szájában az íze az álmoknak, mikor Sólyomkőben Nagy Andrást hivatta: álmokat álmodott: s már egy ilyen szörnyű lidércnyomás: ó be hamar vissza fordította az isten…
Minden órában új követ.
Radul megjelent Oláországban, Michnét elkergette, az országot kardcsapás nélkül elfoglalta.
Forgács Dévát ostromolja, Bethlen Gáborné maga védi…
A fejedelem sírt kínjában: Károlyi Zsuzsánna!…
Régi emlékek újultak: látta a Zsuzsánna arcát, hallotta szavát, előtte voltak finom kemény vonásai s lassan körötte mind kialakult, ami hozzáfűződött, asszonyok hosszú sora vibrált föl benne: hetek óta útálta s nem tűrte az asszonynépet… Kereky Feri elesett s véle eltemették a lisztát:
– Régi szép üdőnk, – mondta ivó cimbora társaknak: – fiatalkorunkban irattuk a szerencsés némberek nevét, akiket szerettünk: már kilencszázon fejjül volt a száma s azt mondtuk, ha ezerig való lesz, akkor megtérünk… no, az isten elébb megjobbított…
Asztala mindig tele volt népekkel, mert szűk volt az élelem Szebenben s mindenütt takarékoskodtak vele, csak az egy fejedelmi asztal volt bőséges, hát orcátlanok mindent elkövettek, hogy oda csak egy falásra is bejussanak. Nem is volt már más az asztal körül e napokban, csak alávaló s becstelen emberek, csalók, kapzsiak fajja, akik a fejedelemnek minden szavát megröhögték, megéljenezték s szájatátva hallották, s közben bendőjüket rakták… A fejedelem, aki a legsúlyosabb válságban szenvedett, felütötte fejét s elcsodálkozott, kik s mik ezek, akik vele egy asztalnál ülnek… De Imreffy nem bánta most, mert így legalább neki szabad keze volt: s ő könyörtelenül elűzte mindazokat, akik fölöslegesek voltak a városban, hogy az ostromra előkészülhessen…
– Török Kata, – sóhajtott a fejedelem, – a kis személy, a szívem kedvese… s az a másik Kata!… – s eszébe villant a Kamuthyné almavirágszépségű arca: ugyan megellett-é?… de hogy? hiszen még nincs ideje… Úristen: még egy gyerekkihordási idő se telt el, talán csak harmada s ekkora fordulás…
Úgy ásott vissza emlékébe, a multba, mintha századok mélyébe túrna: Imreffyné… drága Imreffyné… öreg boszorkányné… nem forr a fazék?…
Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból s már megutálta az emberfajt, csak kutyájával játszott.
Az urak pedig ittak és reggeltől estig és estétől alvásig mind csak ittak, aki orcátlan dolgot tudott, mind felhordta az asztalra s volt köztük egy Prépostvári nevű, aki megesküdött, hogy a saját feleségét a föld alól is előteremti a fejedelem számára…
Már úgy tettek, hogy aki a fejedelem kegyébe jut, csak akkor teljes a dicsőség, ha asszonyát csókjaval tiszteli az úr…
De míg hallgatta az üres és röhejes szavakat, folyton fülében volt a kint jajgatók s a távolban futók síráma: ült s ivott, bután és komoran, de egy pillanatra sem feledte a szomorúság nótáját, amely a lelkét hasította, szíve folyton szorult s fejét akárhányszor tenyerébe hajtotta és sírva fakadt.
– Szomorú nép, – mondta, – szomorú ország: megindultam előtted s nem jöttél utánam, láttam és nem láttatok velem, kinyujtottam a karomat s nem rohantatok a szó után… nyomorultak vagytok, megérdemlitek: bitangok vagytok, baromállatok, csordás kell nektek: a jót meg nem értitek.
Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud s mást semmit: ülni tud az asztal mellett és napot lopni s káromkodni tud s még rabolni se tud: a hajduk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort: ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni s inni.
Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette: Forgács hadai körülvették Szebent.
– Hagyjatok el, – mondta, – temessetek el: huszonhárom esztendős vagyok, vén vagyok: nagyot emeltem, megroppant a derekam…
Napokig fantáziált:
– Mindenki elhagyott: mindenki meghalt, megszökött: senkim sincs…
Kornis Boldizsárt siratta, asszonyokat hoztak neki, kiverte: »piszkosnyakú kálomista asszonyok«…
Június másodikán egész nap nem tért magához: deliriumban volt, forrósága volt, hányt, szenvedett.
Jött Imreffy s azt mondta:
– Gyógyuljon meg Nagyságod, jó híreink vannak: Bethlen megjött a Zsily mellett, Déváról elszorította a Forgács hadát. Szerdahelyen alkudott velek s megesküdött, hogy kimegy Tömösvárra, behozza a tömösvári basát.
Hallgatta, hallgatta s azt kérdezte:
– Mi van a székelyekkel?
Most Imreffy hallgatott.
A székelyekkel baj van: Bethlen a székelyeket haza küldte tavaszi munkára, kapálni, hogyha parancsot kapnak, meg kell jelenniök a táboron. De otthon a székelyeket az urak jobbágyul vetették s robotra kényszerítették.
Ezek nem akartak betörni, lázítók s vezetők támadtak, akik fegyverben tartották a székely parasztokat s a fekete puskások sorra felgyujtották a kastélyokat, ebből támadt a hír, hogy az oláhok itt vannak, de hisz ők is csak úgy harcot vívtak az urakkal. Minden falu egy kis országgá lett, maga tett magának bírót, elfoglalta az uri birtokokat, a jószágot, marhát közös tulajdonba vette, erdők, határok, falu birtoka lett, a munkát közösen cselekszik s az urak családostól menekülnek, mind itt vannak, vagy Bethlennél. Szerencse, hogy a Forgács országhódítása még gyűlöletesebb, az országgyűlésére senki se ment s elő se mertek hozakodni a fejedelemletevéssel.
– Bizony, nagyságod nagy szeretetben vagyon mind ország-világ előtt, – mondta Imreffy, – nincs senki, aki ne szánná boldogtalanságát… s nincs senki, aki ne Báthory Gáborra apellálna a szerencsétlenségben…
A fejedelem e szavakra csakugyan meggyógyult.
Felkelt hevertéből, lerázta betegségét, visszanyerte erejét s azt mondta:
– Kihúzzuk a mi szablyánkat s torkát metsszük az alacsony rablóknak…
Mustrát tartott fegyvereseiről a vár udvarán, már kétezeren voltak, mind jó egészségben s jó ruhásan, jó fegyveresen: a szíve dagadt s erői felvirultak, hogy is rémíthette úgy el fejét…
– Most három tűz közé fogjuk Forgács uramat, – mondta.
A vár bástyájáról körülnézett a síkon, a távoli hegyekig füstölögtek az ellenség tüzei, a Forgács tábora Szeben körül ökröt sütött minden bokorban…
– Csak süssétek, – mondta, – csak süssétek a makkot: Nagy Andrást mindenáron vissza kell hozni pártunkra.
Imreffy megértette: ha a hajduk visszaállanak, most az egyszer nagy szolgálatot tehetnének: ha a Forgács-sereg hátában ellenségül támadnak…
Prépostvárit küldte hozzájuk követségbe, ez mindig jó ivó cimborája volt a hajduknak: ennek meg fogják hinni, hogy a fejedelem megbocsátotta a dupla árulást…
– Fentrül a hajduk, napnyugatról Bethlen hadai, középen mink: ezt nem fogják elviselni: délrül a székelyek!… Vége van a plundrának!…
Hivatta a szebeni tanácsot.
Reszketve, lehajtott fővel jelentek meg a várban.
– Megadtam nektek, – mondta, – a testi szabadságot, ha emberségesen viselitek magatokat, meg fogtok kapni mindent fokról-fokra, mit eddig élveztetek: ma azonban segítséggel kell lennetek! megválik azután, kicsoda jött bajra? kicsoda gyújt tüzet a másikra!…
Tízezer forintot követelt tőlük, a tanács rémülten bizonygatta, hogy mindnyájan koldusok.
– Menjetek Brassóba, s a többi szász székre, kérjetek kölcsön: vagy minden kegyelmességet visszaveszek.
A pénzt is előteremtették s úgy oldódott minden, mint a karikacsapás: a várat Forgács ostromolni nem bírta, még a külváros falait sem támadta meg, ellenben a várból nap-nap után kirohantak a táborozókra s a félig sült pecsenyéjüket ők ették meg orruk elől…
A fejedelem egy hét mulva nem is az az ember volt, aki előbb: megint tele tűzzel, vérrel s akarattal, megint maga tárgyalt, tervelt s rendelkezett.
Prépostvári meghozta Csonka Bálintot.
A fejedelem ölelését küldte Nagy András bátyjának, »érti ő mi történt, nem is rójja fel, ő sem tett volna mást« s még aznap parancsot írt a székelységre, hogy felüljenek, Bethlennek, hogy támadjon.
Forgács pedig csak vesztegette a napokat s heteket s mit sem csinált: ugyanúgy járt Erdélyben a seregével, mint Havaselvén kint a fejedelem. Mintha megnyertek volna mindent, a sereg felbomlott s szétoszlott, mint a varjak a pusztán, rabolt és mulatott s nem volt semmi hatalom, amely össze tudta volna őket fogni.
Ennyi volt a hadviselés rendje. Azt még meg lehetett csinálni, hogy ilyen olyan sereget összetoboroz valaki s azzal megindul s jól-rosszul meg is érkezik egy bizonyos pontra, a megtámadott ország közepébe, ahol senki sem várta, senki sem szegült ellene, de hogy a sereget valaki azontúl is együtt tartsa s készen vigye szükség esetén akcióra, azt sem magyar, sem német, sem erdélyi, sem oláh, sem lengyel haddal megcselekedni nem lehetett. Forgács épúgy nem volt ura hadának, mint ahogy terve sem volt, célja sem volt, mit kell cselekedni. Ott állott hetekig Szeben nagy falai alatt, s egyetlen ágyuja sem volt, a kolozsvári vár ágyuit hozatta le, azok azonban hasznavehetetlenek voltak s a szállításuk is oly nehézkes, hogy egy lövést sem tudott velük leadni. Nem volt tehát mit tennie, várt. Várta, hogy majd csak eldől vagy jobbra, vagy balra, várta, hogy az erdélyi urak beteljesítsék, amit igértek, de az országos rémület hatása alatt s Báthory Gábornak még meg nem tépett nimbusza miatt Kendy valóban semmit sem tudott elérni.
Ettek tehát s ittak a fővezér asztalánál s a legcsodálatosabb dolgot mívelték: egy olyan országban, ahol a bennszülött lakosság az éhhalállal küzdött az évekig tartó háborúk, a rossz termés és a nagy állatdög miatt: a hódító sereg duskálkodva s vígan tudott lakni. A háború szörnyű módja.
S csakugyan addig s addig, míg az idő meghozta a fordulatot. Forgács hamarább megtudta, hogy három hadsereg gyűl ellene, vagy csak vaklárma ijesztette meg, de egy reggel felszedte sátrait s eltűnt Szenterzsébet s Bongárd hegyein át. A fejedelem épen a nagy közös támadást várta már s im Péter Pál napján reggel nincs ellenség sehol, ellenben helyettük megjött s leszállt három hadsereg.
Kiscsűr felől, északon a hajduság, mely nyomon követte Forgács hadait, mint a kóbor ebek csordája a nyájat s estére nyugaton, Kistorony felől török kopják erdeje setétedett. Bethlen Gábor Zülfikár temesvári pasát tízezer törökkel hozta s mivel útban kapták Omer pasát, aki az oláhországi hadak hírére ült fel a nagyvezér parancsára, ahogy őrjáratot küldenek a város utcáira a békebontó elemek megijesztésére, őt is magukkal hozták. A törökök szörnyű áradata, mint sáskahad vonult végig a gyönyörű völgyön, iszonyú emléket hagyva mindenkiben, aki látta, hogy ime, csak egy kiáltást merészeljen valaki tenni s már itt van a pogány sáskányi hadával, hogy megfojtson minden életet és minden gondolatot.
Csak Báthory nem számította így: ő erejének teljét érezte meg e hadak ily gyors megjelenésével. Hogy a dicsőséget olcsón megszerezze, várbeli ezreit utána eresztette már reggel a Forgács szökött seregének, Medgyes felé utol is érték, megverték szekereseit, elszakasztották podgyászát s lakodalmas menetben hozták meg másnapra a hetyke dicsőséget.
– Most, most volna ideje valami szépet és nagyot cselekedni, – kiáltott a fejedelem, de nem tudta, hogy mit lehetne.
Űzni Forgácsot, nem sokat ért, az már egérutat nyert s majd csak kerüljön be Oláhországba, ott végez vele a nyomorúság. Brassót elfoglalni, jó volna, de ennek még titkát sem akarta elárulni, hogy mint Szebent a hajduknak, ezt a törököknek ajándékozza?
Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták egymást.
– Átkozott dolgok, – kiáltotta előtte, – ötvenezer török, cigány rondaságba, cafatos, tipertes rothadt piócák.
Vad keleti nyüzsgésben zsibongott, éhesen, vadul a török sereg köröskörül a vár alatt.
Volt esze, hogy egyet sem bocsátott be belőlük a várba, hanem nagy lakodalmat indított a vezérek tiszteletire, a szebeni mezőkön.
– Köszönöm neked, testvérem, hogy behoztad és soha el nem felejtem ez dicsőségedet, csak egyet, egyet még! – ölelte Bethlent.
– Mit, felséges uram?
– Küldd ki, küldd ki minél előbb őket…
Bethlennek kétnapi okos munkájába került, míg kibeszélhette a törököt az országból. Előbb elment Zülfikár rendes szép hadával, aztán lassan húzódott el Omer, akinek népe még a török vad fegyelem mellett is a magyar hadak módján terült el a vidéken. S csak azért lehetett elvonultatni, mert Forgács népe úgy letarolta a világot, hogy még a török sem lelt többet legelni valót…
Amennyire várta a fejedelem e hadakat, oly nyugodt lett s boldog, mikor eltüntek s tiszta lett Szeben környéke.
– Most a magunk dolgára, – mondta s Brassó alá eresztette a népet, de hamar, míg Bethlen meg nem jön, aki Omer basát maga kísérte el, máskép soha ki nem lehetett tudni az országból.
VII.
Remélte, hogy Forgácsot még befogja Brassónál, de mire odaért, az már mind kitakarodott az országból a szorosokon, nagyon meleg volt neki s most ő nem bírt uralkodni a seregén, hogy ne olyan gyorsan előre.
Ellenben Sorbán Ráduly, aki a brassaiak hívására jött be, hogy Forgáccsal egyesülve megismételje ugyanazt a tréfát, amit néhány éve Mihály vajda csinált, aki Bástával együtt lepte s igázta meg Erdélyt, nem akarta feladni a harcot ily olcsón s Weiss Mihály tanácsára megbujt a brassai külvárosokban népével s mozdulatlanul várta, hogy a fejedelmi hadak gyanutlanul közeledjenek a városhoz.
Voltak derék székelyek, akik ezt a hírt meghozták a fejedelemnek, de ez semmibe sem vette, sőt vágyott a harcra:
Imreffy tanácsolta, várják be Bethlent, aki pár nap mulva utánuk jön, de a fejedelem nevetett:
– Azt a lélekadta, csak nem ijedtek meg egy pár fejszés oláhtól!
Minden idege forrt, soha még csatát nem állott s a kard nem akart megmaradni a markolatjában az oldalán.
Dél elmult, mikor a sereg Brassóval szemben föl érkezett, Kamuthy is mondta, hogy jó lenne visszább húzódni s bátorságosabb helyet keresni, mert a sereg nagyon rendetlen… A fejedelem a napra nézett, mely már lefelé indult s azt mondta:
– Semmi baj, ma már a ravasz nem búvik ki a lukból, maradjatok csak itt, mutassátok meg, hogy kacagtok rajta!
S még közelebb, a hóstát alá vitte a sereget.
Szó sincs róla, senki sem félt, hogy a nagy hadaktól oly játszva megmenekültek; ahogy a ködöt sem cséppel, sem hadaróval el nem oszlathatja az ember, de a nap egy pillanat alatt felszíjja, most semmibe sem vették a dolgot, az ellenséget, amelynek nyoma se látszott, sokan is voltak, jó lovon, jó fegyverrel, segítséget is vártak, reggelre a hajdukat, pár nap mulva Bethlent, másfelől a székelyeket, biztos volt benne mindenki, hogy Brassó úgy megroppan a markukban, mint a dió.
Csak a hajduk, azok nagyon hiányoztak. Együtt indultak el Szebentől, de azok az utak rosszasága miatt külön szakadtak Ósinkánál, hogy két falkában ereszkedjenek le a Barcaságra; a fejedelmi seregek a zernyesti úton jöttek, ők felkerültek a Feketehegy felé. Ez bosszantotta a fejedelmet: ezek a gazok már megint spekulálnak, kivárják, hogy mi lesz, még soha meg nem jöttek idejére, még soha harcban részt nem vettek s persze, minden zsákmány az övék…
Mikó Ferenc, a Bethlen Gábor fiatal deákja ott volt a fejedelem közelében s mikor látta, hogy hol akarják megszállatni éjszakára a sereget, Szentpéter felé a nagy árok és part előtt, ijedten szaladott Imreffyhez:
– Nagyságos uram, meg ne álljunk itt, – mondta neki, – mert én gyerekségemtül ismerem ezt a helyet, itt ugyan nem lesz bátorságos a megállás.
Imreffy gondolkozva nézett a fiúra, a fejedelemnek szólt:
– Felséges uram, ez a gyerek beszéli, hogy itt nem bátorság a megszállás a nagy árok s víz miá, s igaza ne legyen!
De a fejedelem nevetett:
– Inába szállt kegyelmednek a vitézség, hogy gyerekek szavára így megijed.
Imreffy vállat vont: no hiszen reggelig csak nem lesz baj.
De alighogy leszállottak, kezdenek a vár felől mozogni a seregek. Egyik sereg a másik után jő kifelé Óbrassóból. Ugy délután három-négy óra tájban egyre több sereg kezd kitorlódni s végre az egész had megmutatja magát.
A fejedelem Imreffyvel, Kamuthyval egy bokros helyen állott a dombon s nézték az első fegyvereseket.
Rögtön parancsot adott a fejedelem a harc elébe állásra.
Imreffynek kivörösödött az arca, mert hiába volt legfőbb generális, mégse volt igazi katona. Kamuthy nevetett:
– Ezekkel a koszosokkal, – mondta, – ez a bocskoros, mezitlábas olá had?… ha ráordítok, meg se áll az anyja kínjáig.
Harsány hangon parancsolták a katonákat, hogy szembe álljanak, a lovagok lóra szálltak, sátorokat összehányták, szekereket útnak indították, nagy kavargás, futkosás volt, a fejedelem egy kis izgatottságot érzett, boldog volt, most végre harcra kerül. Szinte csodálkozott, hogy szembe mernek vele szállani, már beleélte magát, hogy hírével, nevével elkergeti az ellenséget.
Mikó Ferenc újra előbujt s dadogva mondta, mert egy kicsit hebetelt, hogy:
– Nagyságos uram, alázatosan instállom nagyságodat, a fellegvárbul minden mozdulásunkat lássák: azért támadnak meg, mert az ördögárok előtt vagyunk, csináljanak valamit, hogy elébe menjünk szabadabb helyre.
– No né, a tojás okosabb a kakasnál, – mondta Kamuthy harsány nevetéssel, – majd holnap mondd meg szép öcsém, mi bajod.
Mikó Ferenc, aki csúnya kis vereshajú ifjú ember volt, szeplős is, lángvörös lett s gondolta magában, ennek fele se tréfa, jó lesz itt vigyázni magára, s azt nézte, merre jut közelebb szükség esetén a Bethlen Gábor felé vivő úthoz… Utóvégre őneki nem az a parancsa, hogy megharcoljon, hanem hogy a gazdájához menjen. Olyan helyet keresett hát, ahonnan futni is lehet.
A fejedelem folyton félt, hogy egyszer csak mégis visszafordulnak amazok s megállanak, vagy elfutnak, vagy eltűnnek, mint az éjjeli kísértet, csak nem bolondok, hogy szemtől-szembe belejöjjenek a kard élibe s a kopják hegyibe.
De azok csak jöttek rendületlenül s minden pillanatban közelebb tűnt fel a barna condra s a fekete süveg bőrtömege.