Bethlen elmosolyodott:
– Édes kis szívem, – mondta igaz részvéttel, de az asszony zokogásba tört ki s eltaszította:
– Hagyjon engem békességben, azért, ha maga elveszítette az eszét: én nem fogom: csak küldjön engem oly helyre, ahol én jól el leszek dugva a világ elől…
– Nem küldelek: viszlek…
– Hova…
– Erdély fejedelmi székébe.
– Nem, nem, nem!… Nem kell, nem kell!… Nem és nem! – kiáltotta vergődő kétségbeeséssel, görcsös sikoltással az asszony, – nem kell, nem, soha! Soha, tudja, soha!… Hogy énnekem ott kelljen az egész világ színe előtt vergődni és csapkodni mint egy kalickamadárnak, soha!
– Tündökölni és ragyogni, – mondta Bethlen.
– Véremmel itatni egy egész országot: hogy ne csak egy birtok, ne csak egy uradalom, ne csak egy vár, ne csak egy hadsereg, de mind az egész ország én rajtam hízzon s én belőlem táplálkozzék: soha!
– Zsámolyod lesz az egész ország…
– Nem lesz: jól tudom már: az uram, az a világ bálványa s én a világ utálatának tárgya: ezt mindenki szereti s rajong érte s engem mindenki gyűlöl és lenéz. Ez mindenkinek odaadja magát s felhízlalja a világot s engem, akitől ezt mind elrabolják, engem, aki megteremtem őt s akiből minden származik: engem félnek, gyűlölnek s rágalmaznak…
– Tárd ki te is a lelked…
– Én? Jó ember!… Én is szétszórjam magam?… ha én nem gyűjtök, akkor te mit fogsz adni?… Ha az egyik kéz nem dolgozik, mit szór szét a másik?… No, olyan sok az, ami itt van, hogy versenyezve prédálhatjuk ketten is?… Ha én is azt teszem: akkor maga meghalt: akkor magának nem jut, mit adni!… Csak azért olyan gazdag maga: mert én szegény vagyok…
– Ó, áldott asszonyom…
– Próbáljuk csak meg: majd én fogom adni magam: majd én terítem ki magamat: azoknak, akik nekem volnának kedvesek: majd meglátom, mit fog kegyelmed akkor csinálni!… Óh, hogy? Hát én csak arra való vagyok, hogy itthon üljek egy zugban, egy szurdikban, ócska ruhában s dolgozzak, gyűjtsek, gyarapítsak, hogy legyen egy fészek, amire mindig számíthat; hogy legyen egy boldog hely, ahol rendbe szedhesse az életét s a szétpusztult reményeit, ahol mint a főniksz mindig felújithassa magát?… Nem! tudok én más életet is elképzelni magamnak: tudok én oly szép s virágzó lenni, mint akárki s tudok én is nevetni, dalolni s boldog lenni azok közt, akik nekem kedvesek: akik az én hiuságomat legyezgetik s az én cifra ruháimat körülcirógatják… De maga mellett?… Maga mellett soha: maga énnekem rabtartóm s börtönőröm: maga engem élnem nem enged: csak egy pillanatnyit adjak el a maga jussaiból, mit fog ahhoz szólani s majd meglátom, akkor is oly nyugodt lesz-e s hogy akkor is a haza s az ország s a szegénység s az egész emberi világ lesz-e a szerelme, ha majd én kirepülök a ragyogó napfényre…
Bethlen lehajtotta a fejét: hirtelen megvénült s megöregedett:
– Én láncot a te szívedre nem tettem s én a te szerelmedet erővel meg nem vettem: – akkor hirtelen felcsattant: – és én, jól tudod, szeretlek, csak téged szeretlek, soha rajtad kívül más asszony nem volt szívemben: amilyen vagyok, olyan vagyok: neked vagyok, amit teszek: teszem: neked cselekszem.
– S ha én erre fütyülök?
– Akkor megölsz…
Az asszony elhallgatott, majd hirtelen fölvillant:
– S aki megszabadít magától?…
– Azt én ölöm meg… – mondta tompán Bethlen.
Az asszony felállt, betakargatta a kicsit, aki csöndesebben feküdt, mint nappal.
– Jajjaj, – sóhajtott, – minden férfi eszeveszett bolond.
Bethlen kábultan hallgatott:
– De én ezt nem engedem tovább! – kiáltott az asszony, – vegye tudomásul, hogy: nem tűröm tovább, hogy az uram a gaz emberiségért feláldozza magát…
– Krisztus urunk is feláldozta magát, – mondta Bethlen.
– Én nem akarok Krisztusné lenni!
Bethlen megdöbbent, csak most, csak ebben a pillanatban vette halálosan s értette meg az asszony ellenszegülését, aki sikoltott:
– Én ember vagyok s emberi módon akarok élni…
Bethlen felállott, meggörnyedt testtel, önmagában összeomolva:
– Óh, sajnos: én is csak ember vagyok: bocsássa meg az isten, hogy egyszer magamat az ő egyszülött fiához vetettem: aki királyságát nem e világból kérte s aki koronát tövisből nyert s királyi pálcája nádszálból vala: én gyarló ember vagyok, aki beláttam, hogy magam feláldozásával testvéreimen, az embereken, segíteni nem tudok: avval azonban, ha kezembe veszem a sorsuk vezetését s nem szolgájuk, megrugdosott, leköpködött rabjuk, hanem fejük fölé emelt fejedelmük leszek: avval legalább is ezen az elveszett szegény kis országon segíteni tudok…
Az asszony felé fordult:
– És neked azt mondom: szíved szerint igazad van: senkihez sem méltatlanabb a világ, mint hozzád s a jó és építő asszonyi lelkekhez; de el fog jönni az idő, mikor a te dicsőséged is kivirul s az egész világ érteni fogja, hogy a férfiélet az asszonyi élet kertjében való virág s az egész ország látni fogja, hogy az a Károlyi Zsuzsanna, aki egy senkifiát, egy árva bogarat ölébe vett s felistápolt, s aki minden szegletet, ahová áldott életével elért: megvidámított, meghízlalt s életre elevenített: az egész országnak anyja…
– Azt nem fogja megtudni soha senki, – mondta az asszony feljajongva, – mert azt se Károlyi Zsuzsanna nem fogja hirdetni, se Bethlen Gábor…
– És mégis úgy lesz! – szólt Bethlen s a feleségét hatalmas karjaival átölelve, átfonva, magához szorította, magába temette s forrón, szerelembe olvadva csókolta…
Reggel megjött a medicus, a szülők alig várták, lesték, mint a megváltót: a kicsike egy csöppet sem változott, se jobbra, se balra, egyformán volt, nem lehetett rajta egyebet látni, csak a rettentő forróságot s hogy aludni nem tud, csak mozgatja piciny testét a belső kíntól, már sírni sem bírt, csak nyöszörgött.
Bethlen kiment a lovasok elé, ingujjban, kialvatlan nagy szemekkel:
– Isten hozta kegyelmedet, professzor uram, – fogadta az öreg tudóst, aki a theologia professzora volt.
– Mi baj, mi baj? – kérdezte az szapora pislogással: nem szerette, ha nagy urakhoz hijták, mert ott nem lehet az ember elég szabad a tudományával: azok meg is akarnak gyógyulni.
– Két kis lányocskánk közül a kisebbik vérben megbetegedett, – mondta Bethlen.
Nem tudott beszélni, a könny szorította a torkát.
– No, no, minden betegség a vérben van, – mondta a professzor; – no majd megnézzük, ej de istentől elvesztett rossz utazás volt, nagyságos uram…
Bethlen látta, hogy Mikó Ferenc valamire akarja figyelmeztetni, s észrevett egy idegen embert a saját népe közt, nézte, nézte szórakozottan s csak nem akarta felismerni, honnan való, de zavarta s kellemetlen volt a látása.
– Portól, szennytől nem akar-e professzor uram megtisztálkodni?
– Isten ments, – mondta a professzor, – tilos! csak gyerünk a beteghez, míg a rontás meg nem akadályozza a javítást.
Felemelte az ujját, csendre intett:
– Mely szobában vagyon az betegecske?
A szoba ajtajában megállt, ujját újra felemelte s mielőtt a küszöböt átlépte volna, mondani kezdte:
»Természet ellen vagyon,
hogy valaki vétek nélkül légyen!
És egy igaz sem találtattatik
Isten előtt az élőknek sorában.
Uristen idvezíts engemet a te irgalmasságodért, nem az én érdememért! Mert az örök élet fellyül haladja az embernek tehetségit, azt ember el nem veheti csak az Isten irgalmasságábul. Ámen.
Szent, szent, szent, seregeknek istene,
légy őrizőm, oltalmazóm
és légy kegyes gondviselőm, amen.«
Ezt az egészet monoton hangon elmondva, két kezét felemelte s erősebb hangon szólt:
– Istennek nevében, ámen.
Azzal belépett.
A gyermek felett ünnepélyesen, mereven tartotta karját s némán imádkozott, akkor kérdezősködni kezdett a betegség eredete felől.
Az anya sírva válaszolt.
– Békességgel, nagyságos asszonyom, – szólt rá, – sírás nem orvosság.
Az anya erőt vett a szívén: ez a komoly s méltóságos ember, aki hosszú fekete ruhát viselt, amilyet csak temetéseken s a szószékben szokott látni az ember: megfélemlítette.
A pap most nekigyürkőzött és orvossá alakult át s egész egy hosszú óráig dolgozott a kis gyermeken, hogy szinte csoda volt látni, hányszor kivette, letette, tenyerében tartotta, megáldotta, megmosta, a vizet szénnel s szerekkel készítette, gyolcsba takarta, akkor megpurgálta, végre eret vágott rajta, szóval mindent megtett, úgy hogy izzadt belé.
Bethlen a laikus ember tehetetlenségével tűrte az orvos munkáját: nézte, nézte és sajnálta a szegény csöppséget, akinek ezt szenvednie kell…
Fáradt fejében hirtelen fölvillant annak az idegennek az arca, akit a lovasai közt látott: vajjon nem a fejedelem kémje-e, vajjon nem ő ellene jött-e, rögtön beszélnie kellett volna vele: most a becsület s az ösztön küzdöttek: vajjon ha menekülnie kell, itt hagyja-e feleségét a beteg gyerekkel, vagy hagyja elfogatni magát s leöletni… Ha kint valami nesz volt, már az érkező fejedelmi embereket hallja s ennek a ceremóniának csak nem akar vége lenni, s addig az orvos parancsa szerint elmenni nem lehet a házból a szülőknek, míg vége nincs: különösen hatott rá, amire sohase gondol az ember, hogy titkos szellemekkel van telve az egyszerű ház, amelyben élnek, jönnek, mennek s nem gondolnak soha a test felett való dolgokra: kísértetek, boszorkányok láthatatlan serege tanyáz talán itt felettük s dermedten emelte föl pillantását s az átlátszó levegőben szárnyas és szarvas tetemeket keresett, borzongott, de uralkodott magán; igaz, még ő sohasem látott efféléket, de talán mert nincs rá tudománya: hiszen titokzatos igazságokkal van telve az élet, amiket aki nem ismeri törvényüket, soha észre sem vesz s az ember vakon él a különös borzalmak között s jó ha nem gondol rá, mert különben meg lehet bolondulni…
Kimondhatatlan mély hatással volt rá ennek a theologusnak a medicinális munkája: felizgatott s üldözött lelke száz s százféle veszélyt képzelt el: talán a lovas azért jött, hogy kikémlelje itthon van-e, talán már meg is kerülték a várat, talán már az utak el vannak állva s loppal közeledik az ellenség, mint a rossz szellemek, betegségek, az egészséges test felé, aki még nem tudja, de már reá csap a rontás, mint héja a csirkére… Vagy szabadulást hoz a lovas: s ő nem veszi fel, előre vágtatott, de most a betegség félelmes ereje visszatartja a tudást: mintha nagy setét fellegek kóvályogva közelednének…
Igy kerülgette az országot a háború szelleme, még a tavaszon ki tudott felőle: ki hitte, ki merte volna hinni, mi lesz tavasztól nyárig: óh mennyi hadak, mennyi halottak, mennyi csonkabonkák, mennyi leégett házak, mennyi elhajtott jószágok, mennyi kifosztott gazdaságok, mennyi megtört s megszünt boldogság: s mért? ki tette? ki adta? ha nem a gonoszság szellemei lepték meg ezt a szegény világot: valóban két élet folyik, egyik itt a földön, szemmel láthatóan s érthetően, a másik fenn az égben, amely ha leereszkedik a fejünk felé, akkor mindent tőből s fenekestől felkavar, összezördít, ami itt addig nyugalomban vala…
Ki fogja valaha megfejteni titkát az életnek: ki fog valaha szembeszállani a titkokkal, melyek előtt a legerősebb elme is iszonyodva hátrál…
Mintha felszabadult volna: úgy hatott rá az orvos szava, hogy most mindenki távozzon el a szobából.
Kitámolygott s vitte magával feleségét: mert azt hitte, már megful…
Az asszony semmire sem gondolt, csak nézte az orvos munkáját s egyszerűen, józanon azt mondta odakinn:
– Nagyon kínozza a szegény gyermeket: ennél jobb lett volna, ha hozzája sem nyúl.
Bethlen felocsudott s elszégyelte magát. Hálásan nézett a feleségére, aki visszatérítette a józanságát, megcsókolta homlokát, úgy érezte, most ő is valami rontástól szabadult, de szomorú maradt, mert mégis titkok vagynak földben, fűben, fában, a levegőégben s az egész életben, amiket nem lehet megfejteni.
Mikó Ferenc csak alig várta, hogy kilépjen, titkos arccal jött hozzá:
– Nagyságos uram, levélposta jött Brassó alól.
Brassó alól!… Bethlen nagyot nézett: hogy jön Brassó alól posta?…
Kiment a tornácra s ott vette át a levelet az idegen lovastól; most már emlékezett is rá, Kamuthy Farkas lovásza volt. Csakugyan Kamuthy írta, keserves panasz volt a levélben, istenre kéri Bethlent, jöjjön vissza, vagy mindnyájan ott hagyják Brassót, »az fejedelem által ideküldött Prépostvári egy hét alatt mindent elvesztegetett, amit annyi nehéz munkával építettek volt, a kapukról a hadat a szászok elszórták s a kevés nép, mind a körülfekvő falvakon kóborol, mint a hajduk…«
Bethlen gúnyosan nézte a dolgot: örült is neki: mi köze neki már hozzá, csak annál jobb, ha ily hamar megérzik távollétét… A levél végén volt egy sor, amely mintha villám csapott volna le mellette, úgy hatott rá: »Gyerőffy urammal azon kérjük Nagyságodat, vegye a megromlott országot gondjába s istenünkre esküszünk, mi mind Nagyságodéi vagyunk!«
Mi ez, ha nem a lázadás?
Felgyúlt benne a lélek: óh, már Kamuthy is. Kamuthy neki sógora volt a felesége révén, de csak az utolsó időben melegedtek össze, mert addig a fejedelemnek volt benfentese, még a felesége meggyalázását sem szánta… De ime most ez az első ember, aki nyiltan mellette pártot ver, ez mélyen a szívébe hatott s ezt el nem felejti néki soha.
Az asszony most az ő arcát nézte azzal a figyelemmel, ahogy bent a beteg gyermeket, kezét a levél után nyújtotta s a férfi szó nélkül adta oda.
Lassan elolvasta, nézte, szomorúsága még mélyebb lett s visszaadta.
Bethlen szorongva nézte feleségét: értette-e az utolsó szókat?…
Az asszony nem szólt, nagyon csöndes volt, akkor a medicus professzor hívta őket s gyötrődő félelemmel mentek a szobába.
Az orvos imádkozott, hosszú imát mondott istenhez s feloldotta az egész házat, minden istentelen hatások alól.
Már Bethlen elvesztette az előbbi varázslást, amit érzett: már nyugodt volt s nem bízott ebben az egész orvosi dologban: csak nem merte kimondani önmagának sem.
Akkor kimentek az ebédelő házba, ahol már terítve volt s ott nyugodtan s szépen beszélgetni kezdtek. A professzor derék, okos ember volt, helyes gondolatai voltak mindenről az életben, amiről beszéltek, elmondta mennyit szenvedtek a Forgács-hadaktól s mily csodálatos, hogy a jó isten a magyart mindig a magyarral bünteti legjobban… Nála volt megszállva valamely felsőmagyarországi nemes úr, aki maga semmi rosszat se mívelt, de eleget emlegette, hogy bezzeg a Bocskay idejébe az erdélyiek épen így bántak el az ő vidékeikkel…
Felhozták a cselédházból a nagyobbik leánykát, aki nagyon gyönyörű, piros arcú, nyelves, futosó, hároméves leányka volt.
A professzor kezébe vette, megnézte, arcát csipkedte:
– Szép gyermek, – mondta, – de sok geleszta van benne, ehol adok egy kenőcsöt, csak kívül kenjék a köldökit véle, elvész a geleszta.
Bethlen hirtelen megijedt:
– Professzor uram, nem kell orvosság az egészségesnek…
A professzor, ha a saját mesterségére került a szó, mindjárt elvesztette józan eszét: megharagudott.
Bethlen érezte, hogy doktori tudományát akarja fitogtatni s nem volt ereje, hogy ellenálljon, a kislány táncolt, nevetett, ölébe bujt apjának, akit oly régen látott, ez mohó szeretettel fonta át a karjával: ti vagytok nekem az egyetlenem, – mondta, egy kezével a gyermeket, másikkal a feleségét ölelve át.
– Ehol meg is vagyon, – mondta a doktor s megkente a kislány pupocskáját.
A gyermek ijedt kiváncsisággal nézte, mit csinálnak vele. Aztán elfeledkeztek a dologról, Bethlen levelet írt; Kamuthynak írta, hogy a székelység kapitányival értsék meg a dolgot, ő most bujdosóban van, ahonnan vagy jön vissza, vagy se, de ha jön, akkor seregekkel jön s elvárja, hogy számíthat reájuk.
Másik levelet a temesvári pasának írt s jelentette, hogy rövid időn belül érkezik és hogy Erdély dolgaiban a legnagyobb fordulások lesznek. Kéri azért a pasát, mint szerelmes atyját, hogy úgy gondoljon reá, hogy az ő pártja fogását kéri a jövendőre.
Alig kerültek el a levelek, jöttek mondani, hogy a kisleánynak szaladnia kell, a doktor örömmel mondta: »Ehol már purgálódik.«
De kis idő mulva újra szaladt a gyermek s attól kezdve minden percen, estig ötvenszer is.
Szörnyű ijedtség lett, a gyermek estvére már épen úgy feküdt a forróságban, mint a kisebbik, a professzor törte-marta a kezét, eleget mesterkedék, de meg nem állíthatta a bajt, akkor beteg lett a gyermekek mellett való kis pesztra lány is, azt levitték az alházba, a felső házban a két gyerek ott volt s mellette egy pillanatra sem mozdult el sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a doktor, sem a vénasszony, a házgondviselő.
Iszonyú éjszaka következett, a forró testtel fetrengő s nyöszörgő két gyermek s a kezét tördelő kétségbeesett anya, aki hősiesen viselte a szörnyű megpróbáltatást s rakta a vizes ruhákat a gyermekek testére, mert már egyébbel hűteni a doktor nem tudta s a vénasszony egész hadi karával, az a temérdek imádkozás, amit ez éjszakán míveltek.
Az egész udvarban senki sem aludt, lent az alházban is már három beteg gyermek lett s a professzor egyiktől a másikhoz ment, de már ott megelégedett kurta imádkozásokkal s a könnyű purgálással.
Másnap délre a betegség úgy elhatalmasodott, hogy már alig volt fentjáró, mindenki beleesett.
Délben lovasok jöttek. Bethlen apatikusan vette tudomásul, hogy a fejedelemtől jönnek: már azt se bánta volna, ha elviszik, vagy az ajtósarkára felakasztják: az isten keze úgy ránehezedett.
A fejedelem levelet küldött, kettőt, egyiket ő maga írta, másikat az ő rendeletéből a kancellár.
A levél megrendítő volt: »az istenre kérte, hogy egyetlen testvére megbocsássa neki borbeli dühét s gonoszságát, mit mívelni soha nem fog: imé már is bekövetkezett az isten büntetése, mert ime ma hírt kapott s leveleket, hogy Géczy András, az átkozott kutya, hűtelen és áruló módon, a portán nem ura s az ország dolgában járt el, ahogy meg volt neki hagyva, hanem saját magának fejedelemséget keresett«.
Bethlen elámult: Géczy fejedelem?…
»A szebeni háznak nagy fittyel levelet írtanak, hogy Géczyt vallják fejedelemnek a brassai országgyűlésében levők s hogy a szultán fermánja s kísérete Géczynél vagyon s ő már közeledik is az ország határihoz. Ebbül láthatja kegyelmed az áruló Géczy ott mint viselte magát és minémű hitetlen árulóul cselekedett magunk személye és országunk ellen… A brassaiak és a több hozzájuk beszorult latrok már is csinyt tettek nagy maguk bátorságában, mert kijüttek a várbul s Földváron a székely nőket s gyermekeket mind felkoncolták s megprédálták a kösséget s Höltvényt, Hidvéget detto, ahol öreg Mikó Ferenc feleséginek temetésit széjjel zavarták s a koporsóval csunyán bántak igen istentelenül, mindezért a fejedelem maga saját személyében készül a Barcaságra, de nagyságodnak választját várja, hogy mit gondol s vél ez nyomoruság felől, vagy már Nagyságod is örvend a megfogyatkozott és szerencsétlen haza állapotján…«
Bethlen sóhajtott: úgy tűnt fel, mintha ég-föld, minden összeomlani készülne…
A felesége jött be ájuldozva s szédelegve:
– Gábor, én is oda vagyok, – mondta s az egész teste egy tűz volt…
Két nap alatt huszonnyolc cseléd feküdt a vérbetegségben, Bethlenné félrebeszélt, de mikor megtudta, hogy a fejedelem levelet írt, könyörgött az urának, hogy forduljon vissza erről az útról s el ne hagyja, lázadásba ne lépjen…
Már úgy látszott, mindenki beteg lesz s mindenki elhal ez nyomorúságban, akkor Bethlen levelet írt a fejedelemnek s abban arra kérte, hogy ha a hazának sorsát szívében viseli, ő még egyszer visszafordul s oldala mellé áll, de az a kívánsága, hogy az országgyűlést az ország igaz székes helyén, Gyulafejérváron hívja s tartsa: ő mihelyt házárul az isten nehéz ostora eltávozik, azonnal elmegy s ott megjelenik.
Ettől a levéltől az asszony megnyugodott. S mintha ez éjszakán megfordult volna a betegség, másnapra csakugyan meg is könnyebbültek a betegek, nem halt bele több, csak a két gyermekecske s az öreg dajka.
Soha szomorúbb temetést, mint ez volt, soha megtöröttebb embert, mint ez az apa. Kemény természete, elpusztíthatatlan szervezete megbirkózott minden vésszel, de a lelke meg volt zúzva, s szerencsétlen volt végtelenül…
XI.
A fejedelem egyszerre összeszedte magát.
Minden energiáját föllobbantotta a brassaiak arcátlan üzenete, hogy: már nem tekintik fejedelemnek, minthogy azt tőle, mint érdemetlentől a győzhetetlen császár elvette s érdemesebbnek adta.
Megjött a saját követe Kőrösy István is, aki elmondta az egész dolgot, a Géczy mesterkedését s alattomosságát, hogy tartotta vissza minden lépéstől s hogy idegenítette el tőle a portát. Meg is akarta őt öletni s csak nagy nehezen tudott megmenekedni.
A fejedelem határtalanul dühödött volt.
Szebenben csak annyi sereget hagyott Kákonyi alatt, amit okvetlen ott kellett hagynia, mert ugyancsak vigyázni kellett, hogy a szászok itt is vérszemet ne kapjanak: a többit vitte Brassó alá. A székelyekre parancsot küldött, hogy kaszát, csépet azonnal ott hagyjanak s gyűljenek mind a város alá, de ez még mind nehezen s kevéssé használható sereg volt, a hajduk hiányoztak neki nagyon, ezért nem szégyelte, még egyszer levelet küldött Nagy Andrásnak: ha meg nem hajol s be nem jön, minden haragjával s bosszujával fenyegetve; ellenben ha megjő, minden jutalmat s kitüntetést felajánlva.
Ő maga augusztus 20-án érkezett néhány száz főnyi sereggel Hermány alá, amely már egy ízben meghódolt, de aztán szép szót adván, megtréfálá s elpártola.
A kastélyt őrző porkolábokat felszólította a vár átadására.
Ezek rögtön Brassóba küldtek segítségért.
Weiss Mihály önkéntes vállalkozókat szólított s annyian jelentkeztek, hogy felét sem lehetett elbocsátani. Vezérüknek a cseh Jánost, a festőt tette, aki a hadi tudományokban jártas volt s az ágyúkat is tudta kezelni.
Báthory az engedelmesség megtagadásán felbőszült s bár egy óra időveszteség nélkül akart Brassó alá menni, kitért, hogy trombitaszóval bevegye a nyomorult varjufészket.
Három napig volt falai alatt, s két ízben is felszólította a kastélyt, hogy adja meg magát, de azok gúnyolódtak a falakról.
Két ágyúja volt, két régi ágyú, ezzel lövette a falakat, de naponta húsz-huszonöt lövésnél többet nem tudtak csinálni. Hanem a falak még ennyi ágyú ellen is gyengék voltak, s mikor akkora rés látszott, hogy az emberekbe bizalom támadhatott az ostromban, rohamot parancsolt.
A székelyföldiek azonban még nem érkeztek meg, csak a brassai seregből idegyűlt székely csapat volt jelen, ez pedig éhes volt, fáradt, mert nem volt már a szegény Barcaságon még fű sem, nem ennivaló.
Azért nekimentek a kastélynak a fejedelem kedveért; mikor valamelyik megállt s nézte, hogy is kell felmászni, a másik góbé oldalba bökte: »Ne gondolkozz olyan nagyon komé, mer megbolondulsz!«
Ahogy a réshez értek, a cseh frissen sütött kenyereket dobáltatott közéjük. Mohón nekiestek s falni kezdték a cipókat, de azokba rakéták voltak s ezek nagy mesterséggel úgy csinálva, hogy csak akkor pattantak el, mikor megtörték a kenyeret, sok szegény székely legény fűbe harapott e cseltől s a többi visszafordult, nem akarta fogát törni a pukkanós kenyérben.
23-án gyalázattal kellett tovább menni, azzal kellett megelégednie, hogy Prázsmár magától befogadta a hadakat, gyenge volt s nem mert ellentállani.
Dühöngött: ahol csak hozzányúl, mindenütt ilyen akadály. Hiányzott benne a nyugalom s a higgadtság: még mindig azt hitte, valamit elképzelni, az már végre is van hajtva.
Bosszúságában leült megint a boros kupához s alvezérire parancsolt rá, hogy sorra menjenek a város körüli helységeken.
Ezek aztán, ami még nem volt tönkre dúlva, elpusztították, s egy hét mulva Brassó egymaga állott, még Törcsvárát is bevette Gyerőffy s ezzel elvágta Brassót Oláhország felől is.
A brassaiak megijedtek, de mikor legnagyobb volt a veszedelem, megjött a Géczy postája, hogy immár Tergovistyén van a győzhetetlen császár kajmekámjával s hozták a nagy fermánt, amely megfenyegeti mindazokat, akik a szultán akaratának ellent szegülnek, hogy: »ha többször ellenünk pártot üttek, nyugodjatok meg abban, hogy magatokat kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem s akik utánatok megmaradnak, átkoznak benneteket a világ végeig«.
A fejedelem látva Brassó hatalmas falait s hallva a közeledő törökséget, elkeseredett haraggal újra Prépostvárira bízta a fővezérséget s kevés dicsőséggel visszament Szebenbe.
Ott Imreffy két levéllel várta. Az egyik Bethlen hozzája irott levele volt. Örömmel olvasta s mikor kellően fölmelegedett Bethlen iránti szeretete, akkor átadta a kancellár a másikat: az is Bethlen sajátkezű hosszú fűszálas írása volt, melyet véletlen elfogott, az a levél, amit Kamuthyhoz s a székelyekhez írt a Főkapitány, amelyben előkészíti azt az időt, hogy ő maga lesz a fejedelem…
Báthory a másik végletbe zuhant.
– Ez ám falat, – kiáltotta, – hát s már mind az egész világ fejedelem lesz Erdélyben!
Tőrbe csalni, itt nincs más tennivaló, tőrbe kell Bethlent csalni s végezni vele, ez a veszedelmes ellenség, nem Géczy.
Elhatározták, hogy a gyűlést Bethlen kívánsága szerint átteszik Fejérvárra s a meghívólevelet aláiratták az egész gyűléssel, amelyben Bethlent meginvitálták.
Egy hét mulva már meg is nyílt a gyűlés, amelyen Imreffy volt a praeses.
Ezen a gyűlésen tárgyalták le Géczynek és a brassaiaknak rendkívüli és szörnyű hazaárulását.
Megjelentek a brassaiak követei is, hogy átadják a város feleletét.
Óvatos harc volt ez Géczy és a fejedelem közt, mert ha Géczy a markában volt a fejedelemnek, aki a gyűléssel a legnagyobb felháborodással ítéltethette halálra s nótáztathatta meg az országja vesztett csavargó infámist: de Géczy is megfenyegette a fejedelmet, hogy leleplezi a török portának tett hazaellenes ajánlatát.
A fejedelem a török ellen most már végkép eldühödött, soha, soha, soha többet, esküdözött, a törökkel szóba nem áll s együtt nem dolgozik. E hitetlen kutyáknak csalása, utálatos tette feledségbe nem megy s most mind csak azon törte a fejét, hogy lehet megtromfolnia.
Nincs más mód, csak a Báthory Zsigmondé, aki szerződést kötött az ausztriai udvarral és az egész kereszténységgel a török ellen fordult.
Hogy lehet ezzel az esküvel, hittel nem törődő néppel barátságban maradni? hogy lehet a keresztyénnek a pogánnyal egy követ fujni.
Lelke már megint átcsapott egy más szárnyalásba, s úgy érezte, neki csak ki kell nyujtania kezét s a bécsi udvar mohón kap rajta, hiszen ebben a kézben kard van, amely villáma lesz a pogánynak…
Soha így nem tombolt még, őrjöngött, tajtékzott s alig várta a napot, hogy visszaüthessen.
Géczy, hogy Géczy bánik így el vele!… az ő Géczyje: ez a fickó, akit ő szedett ki a porból, piszokból, akinek senkije, semmije ebben az országban nincs, akit senki ebben az országban nem tart, csak az ő kedvezése… Hogy egy Géczy mer fejedelemségre aspirálni egy Báthoryval szemben. S hogy a török oly együgyű, felteszi, hogy a verebet a sas helyébe teheti: ez csakugyan merő rohadt és eszeveszett porta már s ennek itt van a végítélete, itt az ideje, hogy elpusztítsák a földről ezt az ostoba, felfuvalkodott s nyomorult fajzatot.
De minden oly lassan megy, hiába zajgatja s kergeti a dolgokat.
Végre elkészült a követség, hogy Kassára, Pozsonyba s Bécsbe menjen. Nagy és fényes követség volt ez, amelynek mindjárt a legelső helyről embert kellett visszabocsátania: mert a fejedelem megőrült a türelmetlenségtől, hogy az egész hosszú utat végire várja.
A követség elmenetele után jött meg Bethlen Gábor.
Bethlent a családi csapás, két gyermekének eltemetése megőrölte: napokig szórakozott s közönyös volt, nem lehetett belevonni a dolgokba.
Csudálkozva hallotta a hireket s nem tudott felettük ítéletet formálni, minden percben mássá lettek azok s kavargott és zúgott, mint a boszorkányüst füstje…
Az egész napot lakásán töltötte s azon gondolkodott, hogy kellene s hogy lehetne a felesége kívánsága szerint élni: visszavonulni a közélettől s valahol csöndes tuskulánumban meghúzódva, szántás-vetéssel s bánattal tölteni hátralevő napjait.
Érezte, hogy körülötte is valamely titok lappang, s nem törődött vele: este ha ágyába lefeküdt, egy pillantásig arra gondolt, hogy reggelt ér-e? elővette a bibliát s tovább olvasta a zsidó népnek rettenetes és szörnyűséges történetét, amely megvigasztalta a világ mai forgandósága felől: már nyolcadikszor olvasta a bibliát, az egészet, sorra, elejétül végig, s minden mondatban új meg új erőt nyert s új meg új bizodalmat, hogy a mindenható isten útjai kiismerhetlenek, de bölcsek s minden emberi elgondolásnál határtalanul bölcsebbek: milyen hegyeken s völgyeken vezeti át választott népét, s hogy elvezéreli csatákon, bujdosásokon, fogságokon s boldogságokon és boldogtalanságokon keresztül valami ismeretlen cél felé: mért akkor beleavatkozni az isten dolgaiba, mér törje, marja, szakítsa meg magát az ember, erején felüli tülekedésekkel… S mi ez az élet is: ez az élet, amely olyan mint az árnyék s az élet, ami úgy elszárad, miként a fű, mielőtt aratnák…
Kis gyermekeit siratta s a maga életét annyiba sem vette, mint az elszálló füstöt…
Egyik napon váratlanul megérkezett Nagy András ötszáz hajduval.
A fejedelem még egyszer erőt vett magán, hogy kezet fogjon vele, asztalához ültette s három napig ittak, mintha verseny volt volna köztük, ki bírja tovább. Harmadnapon csúnyán összevesztek, a fejedelem mindig oldalán függő kardjához kapott s leszúrta a vén embert. Mire az észrevette volna, már darabokra volt vagdalva.
A hajduk meg akarták ostromolni a fejedelmi házat, de Imreffy a három nap alatt részben eltávolította, részben megvesztegette, részben megfélemlítette őket. Új vezért nevezett ki nekik a fejedelem s mert úgyis gyűlölték az öreget, mint minden vén zsarnokot, nem lett nagyobb baj a dologból, elmentek a hajduk Brassó alá.
Aznap a fejedelem megizente Bethlennek, hogy nála akar vacsorázni.
Bethlen nyugalommal vette a rendeletet s mindent megcsinált, hogy illőn fogadhassa a fejedelmet: már nem tudta, nem arra készül-e, hogy őt saját házában leölje…
Mióta itt volt, Bethlen semmit sem tett a fejedelem javára, mert ez nem mert tőle tanácsot kérni. Mióta első ijedségében visszakönyörögte a főkapitányt, azóta nagyot fordult érzése a törökkel szemben: már neki Bethlen voltakép csak arra kellett, hogy túsz legyen: hogy a török tudja, hogy udvarában van Bethlen s ha itt van, addig biztos, hogy ellene mit sem tesz. De ismerve a Bethlen rendíthetetlen törökpártiságát, mindennap rettegett attól, ha Bethlen tudomást vesz a kassai s bécsi követség dolgáról, nyilt módon ellene szegül.
Kereste hát a nyelvét a szomorú embernek, akiről messze lesírt emberi bánata, amely miatt csüggedten jár s mindennel szemben közönyös.
A vacsorán jelen voltak Imreffy, Török Kata, aki a napokban megérkezett alvinci udvarházába s újra ápolni s civódni kezdett a fejedelem körül, aki már odáig volt, hogy alig józanodott ki egy-egy órára, újra ágynak esett, a vacsorán nem is volt semmi rend, a fejedelem már nem evett, nem tudott ételt magába venni s minduntalan kidűlt. Sokat epéskedett, tréfált, különösen nagy szeretettel mondott mindenkiről rosszakat, különben kedves volt és szeszélyes, mint egy nagy gyerek.
Ha egy félórát aludt, elnyúlva, akkor megint felkelt s hallgatta a zsivajt, amely szokásos boros társaság vidámsága volt.
Éjfél felé így szólt:
– Bort… de veres bort…
Bethlen felé nézett s nevetett.
A pohárnok jelentette, hogy nincs vörös bor.
Dühbe jött:
– Tanácslom, hogy legyen, mert ha veres bort nem adtok, véretekkel mosatom fel a pallót.
Mindnyájan elhallgattak: rettenetes volt már, hogy a fejedelem minden tartalék nélkül ölesse az embereket.
Török Kata a fejedelmet ölelgetni kezdte s mizserálni, színeskedni neki:
– Majd én hozok, hozok a nagy fejedelemnek, – mondta, – amilyen bort akar a fejedelem, olyat adok s csókolni kezdte s visszavonta magával a dívánra.
De a fejedelem, mintha fokonként menne a fejébe a düh, gyanakodó, alattomos pillantással fogadta a tekintetét, halálosan ittas volt:
– Árulók vagytok mind! Mind árulók vattok! Áruló ebek!…
– Én is? Ugyan kinek árulom el nagyságodat, – hizelgett Török Kata, – bizony hogy két garason eladom a brassai piacon, csak sokat beszéljen.
– Már senkibe se bízok: mind kutyák vagytok, – itt a levél: itt hordom a levelet két hete kebelemben: nézzétek meg, ki az én Betlehem Gáborom!
Bethlen felismerte a levelet.
Elsápadt s nem szólott.
A fejedelem tajtékozva kiáltotta:
– Áruló kutyák vagytok mind: csak ez az egy van még, akiben nem csalódtam! – s Imreffyt félkarral megölelte.
Bethlen hallgatott, szomorúan nézte a fiatal embert, aki átható nyugodt pillantásától még jobban felindult s felállt, magát hányta-vetette s kardját zörgette.
Kapi András és Rhédey Pál megölelték a fejedelmet s Török Kata Bethlent kituszkolta.
A fejedelem újra ivott s ahogy Bethlen a szobából kiment, megint elijedt, már azt hitte, Bethlen a hajdukhoz futott s jönnek rá, haját kezdte tépni s követelte, hogy hozzák vissza az ő jó testvérét.
Bethlen nemsokára visszajött, a fejedelem bűnbánóan szorította meg a kezét s úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
Később arról beszéltek, hogy ki milyen jövőt kíván magának s Bethlen megjegyezte, hogy legjobban szeretne világtól elvonulni s remete lenni… Fent a hegyek közt egy bis birtokot s gazdálkodni…
A fejedelem nagy szemekkel hallgatta.
– Cincinnatus azért ment el szántani, – mondta, – mert csak a legnagyobb dicsőséget bírta el: ha az nem volt, inkább a legaljasabb parasztságot.
Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi fölényét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a Báthory gondolata: ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről… Neki haditervei erősek s készek voltak s az ország állapotát, a pártok helyzetét pontosan érezte, sőt a távoli országokról is a legtisztább képeket tudta felállítani, amelyeket aztán a bekövetkezett események sorra igazoltak; a fejedelem azonban a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt.
Bethlen sajnálattal látta, de mindig mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember energia híján sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.
Ő nem tud tévedni: ez nem tud nem tévedni. S ez a saját biztosságában való meggyőződés szegényesnek s másodrendűnek tűnt fel előtte; a saját józanságának terhét szívesen odaadta volna a repülő szédületnek ama mámoros pillanataiért, amelyekben Báthory fölibe emelkedett az életnek.
Bethlen, szegény, becsületességében ezt nem is titkolta s hogy a fejedelmet kibékítse, most meg is akarta mondani:
– Nagyságos uram, – szólott a maga higgadt s meg nem indult hangján, – nagyságod engem ellenségének néz, de én istennel mondom, hogy sok-sok fejedelem sok-sok évek alatt nem fog annyi s oly nagy dolgokat mívelni, mint amit Nagyságod cselekedett.
A társaság csodálkozva hallgatta ezt a beszédet, mert ha volt valaha fejedelem, akinek egy-egy pillanatban holt pontra jutott az élete, mindnyájan érezték, hogy Báthory Gábor ma ott volt.
– Nagyságod volt az első, aki a csekély Erdélyország fontosságát oly nagyra növelte, hogy ebből e kis tartomány sok száz esztendeig megélhet: a nagy Báthory István elfutott a gyönge erdélyi trónusról lengyel királyi székére: de Báthory Gábor gondolataiban Erdélyt a magyarság királyi székévé tette s körül lába alá hajtotta mint egy vár alá a környülfekvő tartományokat, Magyarországot, Lengyelországot, Moldvaországot, Oláországot: ha elgondolom, hogy ez végrehajtatik vala: akkor egész Európa legnagyobb s legszilárdabb birodalma az erdélyi birodalom.
A fejedelem fejét mellére ejtette s hallgatta régi hősi gondolatának tárgyalását.
– Még meg nem történhetett: de maga ennek a tervezetnek földobása fölemelte Erdélyt abból a szegénységből és félretaszított szolgaságból, amelyben eleddig volt. Ehhez képest még Bocskay fejedelem tette is csekély: mert Bocskay nagy férfiú volt, azonban a régi szűk elgondolásban semmit is nem tudott újat teremteni: Valóban, a Báthory Gábor akarata méltó volna rá, hogy életek nőjjenek érte s egyik generatio a másik után, vallásává tegye annak végrehajtatását…
Báthory megszólalt:
– Volt néha egy s más, ami szívünket megdobogtatta, főkapitány uram.
– Volt, nagyságos uram, – mondta Bethlen, – ha fölgondolom annak a belső cselekedetnek nagyságát is: hogy Báthory Gábor volt az első a fejedelmek között, talán mind közönségesen, aki egyetlen szóval megváltoztatta az ország belső életének minéműségét: mikor az úri s főúri hatalom birtokosaival szembe állította a fölszabadított jobbágyságot, akkor megint egy olyan rendkívüli s csodálatos lehetőségre kell rápillantanom, amelyre csak az isten adta legnagyobb szívek találhatnak reá… Amily egyszerű volt, egyre több s több erőt és hatalmat adni annak, akinek már van ereje s hatalma: oly rendkívüli s lélekzetet megállító cselekedet volt, erőforrást nyitni az erőtlenek és a jog nélküliek nagy tömegének fölemelésével… A kevés hatalmas széttagolja a birodalmat, a hatalmas tömeg megerősíti s összekovácsolja…
Báthory szomjasan itta a beszédet, amit senki mástól meg nem kaphatott, mert akik körülötte voltak dicsőítették arcának, alakjának szépségét, adonisi tökéletességét s hatalmának, erejének érzését fokozhatták, de a bírálásnak ezt az őszinte s nagy arányát meg nem nyerhette.
– Ha magát amaz ítéletét nézem nagyságodnak: ahogyan a szász nemzet ellen síkra szállott, kell hogy megismerjem abban is a nagy gondolatot: mert az a birodalom, amely a Báthory Gábor elméjében megszületett, belső ellenségektől megszakgatottan fel nem születhetett. Kell, hogy egy ország népe egységes legyen mindaddig, amíg mindenek között meg nem szünik a távolság s minden népek egy akol s egy pásztor alá nem kerülnek… Amit én nem tartok gondolatban lehetetlennek: mert hisz minden ember istennek teremtménye, kell tehát, hogy minden ember megtalálja istenben s e világban egymással való szoros egyességét… Ebben a gondolatban, amit szent vallásunk a másvilágról vet elénk: nincsenek nagyok és nincsenek kicsinyek, nincsenek bölcsek s nincsenek együgyüek: mindazok tehát, akik ennek az egyenlő együttvalóságnak útját építik, nagyok és áldottak: akik a túlságos hatalom lándzsáját összetörik s túlságos szegénység bilincseit feloldják: azok az isten angyalai a földön.
A fejedelem hizelgetten, öntelten szívta a szavak boldogságát: most ő is szerette ezt az embert, akihez hasonlóan senki soha őt meg nem érthette. Szokott gúnyjával azonban packázott a jóságnak e nyugodt áramlatával s a legutóbbi portai tervére célozva, mondta:
– Angyali tettekre majd még ördögiek is jönnek, csak soká firtasd…
Bethlen hallgatott, már hallotta, hogy Géczy követei megfenyegették a fejedelmet, hogy leleplezik, miként ajánlotta fel a portának, hogy ha a török hadakat alája adják, elfoglalja számára az egész magyar vidéket, amit csaknem száz éves harcaival sem tudott maga a török meghódítani.
– Nagyságos uram, – mondta, – nem tudom, igaz, avagy nem: de ha az a gondolat feltámadott, hogy a török erejével az egész magyar földet egy testbe kanyarítani: ez a gondolat mástól ki nem tellett, csak Báthory Gábortól… S ha felgondolom, hogy a megosztott magyarság így szegénységében s bajában hamarább harcol egymás ellen, mint erőit összetéve a török ellen: akkor azt kell mondanom, hogy ez ép olyan nagy és szerencsés idea lehet, mint volna az ellenkezője: a keresztény hatalmak szövetségében, egyesült erővel támadni meg a török birodalmat. Abban az esetben egy ekkora erejű tartomány alkalmas vezetés mellett épen olyan bontó lehet a túlpuffadt nagy tetemre, a török hatalomra, amilyen döntő csapást mérhet kívülről ugyanarra a közös erő…
Báthory tágranyilt szemmel nézett Bethlenre: ez bizonyára tud a pozsonyi követségről s annak az utasításairól, leste, hol fog kibukkanni, hol támad fel a fenyegető a szavak mélyén.
– Azonban nagyságod: amilyen nagy az elgondolásban, olyan nagy hatalom is kellene a végrehajtásra: úgy gondolom, Báthory Gábor csak azon a módon tudná végighajtani tervét s gondolatit, amely módon azokat megteremti: támad benne a nagy idea isteni mód, isten: légyen szavával. Igy kellene jönni a végrehajtásnak is: légyen s megtörténjék…
Báthory kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani s már látta, hogy soha kiegyenlítődni kettejük közt a távolság nem fog: a tűz s a víz távolsága ez, egyik a másikat el kell pusztítsa.
Lehunyt szemmel, eltorzult arccal hallgatta tovább Bethlent, aki a gondolatokat végiggondolók kegyetlenségével folytatta:
– A nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan, csöndesen, mint az árvíz, nyomról-nyomra végigvigye…
Maga is meghökkent s elhallgatott. Még ennyire dicsőítéssel nem hódolt s ennyire keményen nem támadott Báthoryra, mint most; de ma túl van a gyönge emberi korlátokon, amelyek a lelkek közé a szolgai távolságot vetik: ma emberi létének mély völgyében, gyermekei sírja fölött túl van félelmen s ambición: könyörtelen keresi az igazságot s a késő éjjeli órán csupán hangosan gondolkozik. És mégis megijedt, mert a fejedelem szemébe nézett s abban újra felgyúlni látta azt az őrült lángot, amely már szeme láttára annyi életet megemésztett.
– Szóval az okosság hibádzik belőlünk, – mondta Báthory gőgösen. – Az bizony igen, főkapitány uram: de ha az nem hibádzanék, akkor mink nem Báthoryak volnánk, hanem Bethlenek s akkor a címerünkben nem sárkányfogak volnának, hanem koppasztott ludak…
Bethlen elhalványodott.
Ez a vég kezdete?…
Mindenki ijedten hallotta a durva tréfát: a Bethlenek címerében két hattyu van egymással szembe fordulva s nyíllal átszúrva a torkukon: ez a két koppasztott lúd!…
– No de késő van, okos emberek ilyenkor már ágyban hevernek, hogy erejük legyen a holnapi okosságra, – szólt nyersen a fejedelem s felállt az asztaltól.
Hiába tartóztatták, meg nem maradt tovább, mindenki remegve gondolt arra, nincsen-é a fejedelem kísérő hajduinak kiadva parancs a Bethlen letartóztatására, vagy még rosszabbra odakinn, s mind a férfiak kardjukat szorították.
De nem volt semmi. Mikor a fejedelem a lépcsőkön lefelé ment, oldalán a házigazdával, aki hajadonfővel lépkedett baloldalán: hirtelen a nagy mozgástól, rengéstől a sok ember léptének súlyától-e, a lépcső tetejéről leesett egy kő s a fejedelem mellett zuhant le.
Mindenkiben meghűlt a vér.
A fejedelem halottsápadt lett s darabig nem jött szóhoz, csak nézte soká a követ lábánál, kardjának markolatát görcsösen ragadva.
Végre megszólalt:
– Ez nem volt elég bölcsen: főkapitány uram. Úgy gondolom: mellé esett…
Bethlen erősen, komolyan mondta:
– Isten látja lelkemet, nagyságos uram: ezt nem szabad nagyságodnak felrónia…
A fejedelem gúnyosan mosolygott:
– Csak szemben, főkapitány uram! csak szemben!
Nem fogott vele kezet, elment.
Bethlen a kapukat eltorlaszoltatta, s minden cselédségét, fegyveresit lábra állította s amit lehetett, megtett arra, hogy ostrom ellen védhesse magát.
Az éjszakai órái kínosan teltek el, amint hajnalodott, lóra ült s összes kísérőivel kiindult a városból.
Csak akkor hallotta, hogy Báthory nem töltötte az éjszakát a városban, nem mert bent maradni, félt, Alvincre futott még az éjjel s ott hált Török Katalinnál.
Átment ő is a Maroson s Borbereknél, Alvinccal szemben óvatosan ügetett el a hajnalban s lóhalálában sietett még egyszer Dévának.
XII.
Mikor feleségéhez jutott, fáradtan, törődötten, szorongó lélekkel, mintha egy egész világ minden bánata rajtuk lett volna: az asszony rögtön látta, érezte, hogy mindennek vége… s hogy egész életük szedett szőlőág… Fonnyadó levelekkel, az életkedv hervadt lombjával lebbent az ura felé, hogy annak még mélyebb s még fájdalmasabb sorsát enyhítse.
– Vége? – mondta s megcsókolta a szomorú embert.
Ez szó nélkül hajtotta fejét, fáradt nagy fejét az asszony vállára s az simogatni kezdte, mint egy kis gyermeket.
– Jöjjön kegyelmed, uram, édes uram, – mondta csöndesen s a szeme tele lett könnyel, – együtt elviseljük ezt is, ha a jó isten adta…
A férfi forrón karolta, mert érezte, e szóval immár magára vette minden gondját s bánatát, holott eddig mind csak tiltakozott ellenük: tiltakozott szegény s viselte, hordta, eddig is.
Magához ölelte, belső forrósággal s hálával: íme most is ő fordul, ő folyamodik az asszonyhoz erőért s újulásért: a gyermekevesztett szegény gyönge teremtéshez, aki nem nyerhet elég vigaszt és lelki segítséget: az asszonyi lélek minden sziklánál erősebb: nincs a bajoknak s nyomorúságoknak felhője, amelyet el ne viselne.
Föl, föl a várba. Minden percen várta az üldözőket, lent az udvarházban meg nem nyughatott, csak fönt, mikor a vár dübörgő kapuján belől kiszállottak a könnyű szekérből.
A hűvös szobában Bethlen beleroskadt egy sarokba, az asszony feszülten nézett rá, várta a szót s hogy az ura nem szólt: zokogásban tört ki.
– Az őrült, az őrült: hát van ember, aki őt rajtad kívül tartsa…
– Meg akart öletni…
– Óh az átkozott, az átkozott: ez kell Erdélynek.
– Küzd, – mondta Bethlen, – küszködik… egy este kétszer támadott rám, s mindjárt visszafordult…
– Nem mer: hiszen ha elveszed karodat, meghalt; lezuhan a fekete semmibe: hogy eddig is bírta igazi ember mellette! Hát mit tett a feleségével, mért nem kell neki Palotsay Anna? Kell neki tisztességes lélek? neki csak az oly cafatok kellenek, aki előtt parádézhat; hogy ne szégyellje magát, még nagyobb bünösöket keres, már csak útszéli csavargók s orgyilkos latrok maradnak meg körülötte, akik azelőtt az erdőket és pusztákat lakták: de így kell, így kell Erdélynek!
– Igen, – sóhajtott Bethlen, – éjjel-nappal iszik, vendégeskedik, paráználkodik.
Elmondta az esti jelenetet, a vacsorát, hogy újra a vörösbor-komédia volt, hogy a Kamuthynak írott levél hozzá jutott…
– Odaadta neki, tőled kicsalta, neki odaadta…
Bethlen az emberre gondolt, Kamuthyra, a széles nagy fogai felvillantak előtte, ahogy nevet, s kurjogat: nem római jellem, székely góbé, de a fejedelmet már elhagyta, egész szívvel elfordult tőle, meg is van az oka: felesége… a leendő gyerek… s nem nyert semmit a fejedelmen; mit kapott tőle? a Weiss Mihály meggyesi birtokát, amiket ez maga pénzén vásárolt, ez az egész s egyáltalán, egy Prépostvárit emelt elibe, ezt a pöffedt, szeplős durva embert: ehhez képest Kamuthy egy kedves, derék kölyök… Nem, az semmiképen nem lehet: azt a levelet csak Imreffy szerezte meg… Imreffy bizonnyal észrevette a Kamuthy lovászát, hogy az Dévában járt, rálesetett, elfogatta, talán meg is ölette, vagy börtönben van, vagy megvesztegette…
A legkisebb részleteket is meghányták-vetették; Bethlen nem szokott beszélni a saját dolgairól, de a feleségével úgy beszélt, mintha hangosan gondolkodnék; összebujtak, mint a viharban a két árva madár a gyenge fészek fenekén, pityegtek, suttogtak, a fejük majd szétszakadt a fáradtságtól.
Estére feljött Bethlen István a gazdaságból. A cséplésnél volt, csak az udvarban hallotta, hogy a bátyja megjött s rohanva rohant fel a várba.
Bethlen fáradtan ülve maradt s félkarral magához ölelte az öccsét, másik térdén felesége ült:
– Ti vagytok nekem az én kedveseim, – mondta, – senki más, senki más a földön, csak a mennybéli jóisten az égben felettünk.
Bethlennét is elfutotta a szeretet, most ő is megölelte Istvánt s megcsókolta annak az izzadt meleg arcát:
– Látod, – mondta, – látod… – s nem tudott egyebet mondani.
István el volt lágyulva s szintén sírt.
– Három árvák, – mondta az asszony.
Bethlen előtt fölvillant gyermekkora, annak a szenvedései, az árvaság keserű kenyere.
– Emlékszel-é István, – mondta, – mikor tizenhárom éves voltam… te csak hét… mikor bátyáméknál láttam, hogy nem lesz belőlünk semmi, csak béres az udvarban, semmit nem tanultunk, se ruhánk, se csizmánk, se tudományunk, igazi árva módra neveltek s birtokunkból is kiforgattak, írtam egyszer aztán Puky István bátyámnak Borsodba, hogy édes anyámra való szeretetbül jöjjön értünk s vigyen el, mert mink nem tudunk megmaradni abba a gyalázatos tudatlanságba, mert mi itt semmit se tanulunk és semmit se tudunk, bátyánk se oskolába nem ád, se rendes vitézi életre nem nevel, oláh cseléd lesz így belőlünk… Akkor voltam ilyen állapotban mint ma: se kint, se bent, de bennem volt a nagy törekvés a jóra!… Vót ennivaló, innyavaló, nem mondhatom, nem sajnálták tőlünk, de mit ér, vad parasztnak hagytak. Igy kerültem osztán magam erejébül, szomszédok, atyám volt barátihoz való titkos rimánkodások után apródnak a fejedelmi udvarba… Ott is, mit tanultam, csak amit éccaka lopton loptam, gyertya mellett, semmi jó oskola, egy mesterem volt, az isten megáldja haló poraiban szegény Kolosváry uramat, a fejedelem oskolamesterét, akitül egy kis latint tanulhattam, Cicero nevét: ajj, s verekedni az életért… nem csak a magaméért, hármónkért és a többiekért, százakért, ezrekért, az egész országért. Már tizenhat esztendős koromban Báthory Zsigmond fejedelem mellett, az olá háboruba nekem kellett a vezetést egyízben felvenni, s nem veszett oda csak egy ember a csapatbul; az is azért, mert ostoba volt, s önfejü… Nem sok vér szárad a nevemen, pedig szinte soha csatát el nem kerülhettem, mindig jelen kellett lennem, ha valaha volt s milyen csaták, hadak, háborúságok, istenem…
Nem bírt ülni, felállott, levegőt kellett szednie, s nagy tagjait megnyújtóztatni.
A szív eláradott rajta, nem bírt magával.
– Már húsz esztendős koromba bujdosóba kellett nekem menni a nagy nehéz világba, törökök földjére, menekülni az ittvaló nagy setét öldöklések elől… Ha meg kellett halnom, mért nem akkor talált meg a kés… mér kellett hiában ez időket érni… Ha most is csak ott vagyok, ahol akkor…
István konokul buffogta:
– Már akkor fejedelemmé választották kegyelmedet.
Bethlen előtt feltűnt a temesvári bujdosók kis tábora: ő volt a legifjabb, s mikor Székely Mózes is elesett s üres volt Erdély, csak az oláh vajda uraskodott rajta: őt választották meg a bujdosók, el is vállalta vón, de mindjárt kiütött az irígykedés… fiatal volt még nagyon, hiába… Elkomolyodott:
– Azt jól tettem, – mondta, – azt istennel tettem, hogy el nem vállaltam: – s mosolyodott, – gyenge volt még Bethlen Gábor a fejedelemségre; az ország akkori megdúlt állapotjában mit tehettem volna: de kiláttam, hogy kit kell fejedelemmé hoznunk; hoztam azt, aki mindnyájunkat bujdosásba kergetett, aki levágatta szegény bolond Zsigmond fiatal kezével, Báthory Boldizsárékat, aki a németesek feje volt Prágában odáig, a császár oldalánál: Bocskayt…
Mosolygott, mint valami gyermekes boldog emléken:
– Volt egy jó fickó a kezem alatt, azóta elesett az is, szegény Gáspár… ez jó török volt és nagyon ügyes futó, csenő fickó: ez örménynek öltözve elvitte levelemet Bocskayhoz… Épen jókor, mert azt meg akkor szorította legjobban Castaldó, már ki volt tűzve a napja, hogy nótába fogják s konfiskálják birtokait: s hogy a maga bőrén érezte a német hálát, nagyon elkeseredett a szegény megromlott haza állapotján: s elfogadta a voxot… Volt neki egy török jóravaló foglya, emir vót, a Bocskay emirje, az jöttment aztán s csinálta a traktát, azon a színen, hogy a tulajdon váltságába jár…
Bethlen nem szokott magáról beszélni s szinte röstellte, ha belemelegedett, de most ernyedt volt s lelke lazán húrzott, mint sírás után a gyermeki lélek, a más kettő áhitattal hallgatta s szomjasan, Istvánnak égett a szeme a büszkeségtől, Zsuzsánnának csorgott a meghatottsága a szeretettől, az ő édes küzdő, szegény kis embere ifjúsága fölött…
– S milyen igazam lett, milyen szép lett: milyen nagy fejedelem lett Bocskay uram…
István morogva mondta:
– S mikor haldoklott, másra testálta az országot…
Bethlen:
– Még nem volt itt az én időm.
István:
– És mámma?
Zsuzsánna:
– Oh istenem, istenem segíts meg…
Visszazökkentek a mai nap, pillanatra elfeledett szerencsétlenségébe.
Bethlen:
– István fiam, vigyáztasd a fejérvári utat. Ha jelt vesznek észre Szászváros felől, a lovak nyergelve álljanak: nem hiszem, soká késsen a fejedelem lovasa, vagy könyörgést hoz, vagy halált.
Erre a szóra megborzongtak s az asszony rémülten sürgette a sógort, menjen, menjen.
István felcsapta süvegét s kiment.
Hogy újra együtt maradtak s egyszerre megint rájuk szakadt a csönd, a gyermekvesztett családi szoba minden kriptánál kínosabb csendje…
– Ó én árvám, – mondta Bethlen s keblére ölelte, forrón szorította a feleségét, aki mély és ájult zokogásba tört ki.
Reggelig semmi sem történt, hajnalban azonban megjött a fejedelem lovasa. Csakugyan könyörgést hozott, kéremést, hogy isten a bizonyság, nem volt szabad rosszat gondolni: hisz soha még így testvérét nem szerette, s míg él, meg nem hálálhatja, hogy egész életéről oly igazságosan s bölcsen beszélt s hogy ahhoz fogja alkalmaztatni magát s imé a török Brassó alatt és senkije sincs, s kéri, vállalja el a követséget Brassóhoz a törökhöz, megmondani, hogy ki s mi az a hitvány áruló Géczy… s hogy pénz nem levén a kincstárban, ezer aranyban inscribálja neki Szászvárost s a szászvárosi uradalmait mind örökül…
A levélre nagyon elgondolkoztak mind a hárman.
Hunyad megyét a Maros keresztben szeli át, s a Maros mellett szűk, de gyönyörű völgység. Ez a völgy három uradalomé: nyugaton a legszegényebb Illye, ez volt a Bethlen-család öröksége, amit még az ősapja kapott Mátyás királytól, az is Bethlen Gábor, az első, akit nagynak hívnak a családi krónikák, budai parancsnok volt Mátyás király alatt; itt épített a második Bethlen Gábor is, akinek Kinizsi-lány volt a felesége s a mohácsi csatában esett el: de azóta a többiek kezén elpusztult, elromlott volt az uradalom, úgyhogy az árvák már csaknem a kis romlott házat is elveszítették. S isten segítségével neki sikerült jókarba hozni, a felesége kezén hogy kiépült s felvirult ez a szép róna határ…
Másik uradalom a dévai váré. S íme ezt is megkapta, még Bocskaytól, s e pár év alatt, ez is mint egy boldog világ virult fel, most már felesége mellett fölférfiasodott öccse levén benne a gazda, mikor ő is hadakban nem jár: s így ez is a szegény asszony tündéri kezében virágozott fel.
A völgységnek harmadik uradalma keleten a szászvárosi s ezt kínálja fel most egyezer aranyért Báthory…
Igy az egész vármegye boldog s termő síkja kezükre szállana: békés időkben lehet-e szebb s boldogabb jövő, mint itt gazdáskodni, a magyarságnak ezen a drága útján úr lenni s kiviríttatni az élőfákat s paradicsomot szerezni a népeknek, kicsinyeknek s nagyoknak…
Mintha e pillanatban teljesedett volna be a gyermekkori álom: Bethlen mélyen megrendült s ez sokszorosan áthatott feleségére.
– Mit vél kegyelmed, – mondta az asszony, – nem lehetne-é megvenni? s elmaradni a fejedelem barátságábul… Hisz itt úgy kiesünk az erdélyi udvartul, ha akarom közel, ha akarom sehol nincs…
Bethlen feleségével s öccsével kiállott a várbástyára s végignézett a völgyön keletre, nyugatra, szívét szorította a boldogság: ha ezt mind magáénak mondhassa: akkor nem volt drága semmi, s nem volt sok a szenvedés és fáradság s türelem… nem drága a jövő… apró falvak fekete tetői, virultak körül a lombos erdők, s kanyargott a drága Maros ezüstje; a két ember újra összeborult: mire ez, ha nincs kiért, kinek… ha elmentek a kedves kis angyalok…
Sűrűn omlott a könnyük: ó, de talán jó a jó isten s mélyen néztek egymás szemébe…
Tünődve, habozva, délre mégis csak arra fordult; hogy feleségével összerakatta az ezer aranyat.
– Most jön a brassai csata! – mondta Bethlen István, – majd csak ránéz a jó isten erre a szegény országra s csak ott marad az eb fejedelme!
Elmosolyodtak, még maga Bethlen is, az öccse szép reményén s az asszony azt mondta:
– Én nem tudom, édes uram: ahogy maga jónak gondolja, nekem mindenkép jó, csak maga, maga legyen meg nekem…
Ebédre új lovas jött, Török Kata levelével, aki azt írta sebtiben, hogy az istenért valamikép a fejedelemnek, bármit írna, ne higgyen, mert az éjjel mondta, »oly koncot vetettem, belefal a kuvasz s akkor fejét vétetem, hogy több baj ne legyen vélle«…
Még fel sem ocsudtak a rémületből, estélig három lovas legény is jött, Retteghy, Rhédey, Kapy írtak, hogy el ne hagyja magát fordíttatni, mert a fejedelem megesküdött halálára s száz ház jobbágyos birtokot tűzött ki a fejére, alighanem a szászvárosit.
Ez mindent eldöntött.
Bethlen mintha megszabadult volna, felszabadult volna, visszakapta erélyét s bátorságát: itt már nem volt habozni való:
– Szívem feleségem, – mondta, – én csak azon kérlek: itt a várban maradj. Ezt a várat soha senki bevenni nem fogja, pláne ez a fattyú, aki még egy szász kastéllyal sem bír meg minden székelyivel. István melletted marad s most ebben a percben hozzá fog minden élelmet, karácsonyig elégségest, felgyüjteni. Éjjel-nappal mind vizet hordjatok s megtöltsétek a kutakat s amikor lehet, lentről igyatok: engem itt bevárhattok… Én most megyek a temesvári pasához, onnan bé a portára s isten minden segítségével lehet, hogy egy hónap alatt, de az ünnepig minden bizonnyal megjövök.
Maga elé rendelte a várkapitányt, porkolábot s kioktatta őket, aztán az egész cselédséget, katonaságot s feleskette asszonyuk hűségére.
Mikor Bethlenné magában maradt, összeroskadt; mi lett belőle, a vidám, hatalmas asszonyból: elveszett minden gyermeke, eltünt szeme elől ura, semmije többé, csak a szíve, a szerelem, a remény…
Mikor a fejedelem megtudta, hogy Bethlen megszökött s kiment az országból, őrjöngött a dühtől s kétségbeeséstől, az országgyűlés már eloszlott, s hogy megelőzze a Bethlen praktikáit, Brassó alá indult, hogy a várost, törik-szakad, beledöglik, vagy nem, de mindenáron megvegye.