A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más, csak aki a magáét félti… S hiába volt magános asszony, elhagyott és boldogtalan, fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély s már féltette, mint ládáját, kincsét.
– A Báthoryak rövid életűek… voltak… És akik nyomukba jöttek, szintén… Bocskai meghalt, két év alatt, és gyermektelenül itt van a mi szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem csak egy-két esztendeig él s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az ország; mindig új, meg új családot kell keresni s az újdonnan költ fejedelem tapasztalattalan, és nagyot merő…
A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult, keményen, de fájdalmasan mosolygott… Neki sincs, neki sem lesz: ó, ne is legyen gyermeke…
Bethlen lassan, bólogatva szólt:
– Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell fordítani a politikát, hogy száz esztendő mulva embernek való életet élhessenek az emberek még Kolozsváron is…
Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal volt még, de mély barázdák voltak már az arcán s fekete szakálla legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.
– Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre, – mondta enyhe mosollyal s szeliden nézett a fejedelemasszonyra, aki kedvetlenül, lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb csapások érték már… a fejedelmi pár bajánál…
Bethlen szeliden, előzékenyen mondta:
– Feleségemért küldöttem Fejérvárra; úgy volt, hogy ő ott fogja Nagyságodat tisztelni, de hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem sajnálva, jöjjön hamar…
A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most és könnyen síró… Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól: ismerte hírét boldog s szerelmes házaséletüknek: azzal akar íme segítségére jönni, hogy asszonyát hozza segítségül, barátul…
Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás, sírás, üvöltés, vonítás robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel, megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó üvöltés, fenyegető veszett kiabálás…
A Főkapitány fölállott:
– Nagyságod meg ne ijedjen, – mondta, – semmi baj: nincs itt sem a török, sem a tatár.
A fejedelemasszony fel akart szökni, de a Bethlen lényéből valami nyugalom áradt s ő visszalankadt.
Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász üldözés. A tömeg elrohant s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.
Megcsóválta fejét s haragos arccal fordult vissza:
– Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.
A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban, most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak látta! már elmult a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná tartani.
– A régi időkben ez mindennapos volt, – mondta Bethlen s leült előbbi helyére. – Inségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát fel-felbuzdul s ész nélkül futkos… – aztán egyszerűbben tette hozzá, hogy másra terelje a szót. – Gondolom, feleségem még a mai nap megjő… Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?
A fejedelemasszony sóhajtott. Ez is a feleségére gondol… csak ő nem szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér ujjait…
– Mondja kegyelmed… Róla semmit sem tud?…
Bethlen hallgatott.
– A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?
– Őtet.
– Minden percben megjöhet a hírhozója… Nyugodjék meg Nagyságod, bizonnyal országos dologban kellett elmenjen…
A fejedelemasszony sóhajtott:
– Országos dolog!…
Könny borította el a szemét, ennyire üres és semmitmondó vigasztalás… Országos dolog… Ezt hallja egy esztendő óta folyton… Ott kint még csak megnyugodott benne, de itt… Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól…
– Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az országnak hitvese…
A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a világosba. Bethlen vele együtt emelkedett fel.
– Mondja kegyelmed, – mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva kirebegni, – kegyelmed, fejedelem lévén… ott hagyná a feleségét első nap?…
Könnyben izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt, mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és ragyogó fiatal arcot…
Bethlen komolyan szólott:
– Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal…
Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme hidegebb lett…
Indulattal mondta:
– Maguk, emberek, mind együtt tartanak… De én nem törődöm a maguk országjával!… Adják vissza az uramat!… Követelem ettől az országtól az uramat!…
Bethlen halk és szelid volt:
– Nagyságodnak igaza van emberek és isten előtt, de Nagyságod nem tudja: mi az, az ország szolgája lenni!…
A fejedelemasszony hevülten kiáltott:
– Száz ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Mint s hogyan?… Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?… Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak kárára lett volna?…
Bethlen szomorúan nézett maga elé:
– Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok s Nagyságod maga fogja mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé… el fog küldeni innen s nem kívánja, hogy megnyugtassam… inkább akar a legnagyobb szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel, minthogy visszatartson…
A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá s nem értette:
Bethlen szárazon ezt mondta:
– Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást, – s arra felé mutatott, amerre imént elvonult a zajgó tömeg, – Én megakadályozhatom… Kívánja Nagyságod, hogy ne menjek oda?
A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival végigsimította arcát, hátrafelé hárítva hajait, aztán kinyújtotta kezét Bethlen elé s azt mondta:
Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.
A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly régi, régi idő óta…
Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült hidegségének rejtekébe s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:
– Menjen kegyelmed.
Bethlen még egyszer meghajlott s az arca komoly volt, sötét:
– Látja Nagyságod: ez az ország… Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre figyel a test bármely részin?… Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha jót kapott… akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel, fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent…
Meghajtotta fejét s gyorsan elment.
A fejedelemasszony magában maradt s szédelegve ment az ablakhoz, megtámaszkodott annak az oszlopában s mielőtt zokogva fakadt volna, rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől megfagyott szívében a vér.
Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal s a Főkapitány hallotta, hogy nevettek:
– Melegük van a szászéknak… Perzselik a tűzrevalókat…
– Fegyverbe, – kiáltotta a Főkapitány, – fussatok a városkapitányhoz, parancsolom: minden katona fegyverbe!
Vágtában ment lefelé, a Szentjób-út felé, ahonnan a tömeg üvöltése hallatszott.
Egy keresztutcán lovascsapat jött, maga után rendelte őket.
Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak indult s egy perc mulva sehol egy lélek sem volt. De a nagy szürke szász ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók elől a katonákat s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat, embereket az utcára.
Bethlen harsányan kiáltott artikulálatlan hangon s az ablakban levők rémülten húzódtak vissza…
Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt eltakarodott a csőcselék.
Más oldalról a városi előljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s fekete darabontjaik élén.
– Mi történt itt? – kérdezte Bethlen a bírót, – kendet teszem felelőssé az egészért.
A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház ablakán vetett ki…
– Testvéröcsém ez asszony, – kiáltotta a bíró s két kezét az égnek emelte… – Engem tesz felelőssé Nagyságod? – mellét verte s arca kék lett a vértódulástól. – Engem tesz felelőssé Nagyságod?… Kérem alázatosan Nagyságodat, tegye felelőssé azt, hogy statutumaink ellenére egy esztendő óta már hatodszor száll meg nálunk a fejedelem őnagysága. S most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatod napja vagyon ezerkétszáz katona az városon. A raktárak üresek, a népnek ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk esztendő után mindenfelé éhség… Ezt tegye Nagyságod felelőssé a lázadásért… és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.
S kezeit összekulcsolva állott a halott nő felett.
Bethlen kemény s hangos szóval mondta:
– Kolozsvár városának tanácsát bizonyossá teszem felőle, hogy a katonaság hajnalban mind egy lábig kitakarodik a városból. De felszólítom a város tanácsát, hogy ami liszt raktáraiban vagyon, írja egybe s még a mai napon nekem summába adja: s rögtön és nagy sietséggel kenyereket süssön. S doboltassa ki a város szerin szerte, hogy minden városi szegény naponta egy cipót kap a fejedelemasszonytól, a fejedelemasszony palotájának kapuján. Hitemet s becsületemet kötöm hozzá, hogy az elhasznált lisztet tetejésen fogom én magam a székelység gránáriumából megtéríteni.
A katonák némán hallgatták, aztán vivátba csaptak.
Bethlen azonban megfordította lovát s visszafelé ügetett. Nehány tanácsúr jött elkésve, Imreffy vágtatott szembe az élükön.
Bethlen rákiáltott:
– Kancellárius uram, kegyelmednek tudnia kellett az város állapotját: fejedelem távollétében kegyelmednek kellett kiküldeni a katonaságot a városról…
Imreffy setéten nézett vissza.
– Hová az essez odvába küdtem vón, – mondta hányiveti komiszkodással… – A fejedelem nincs oly távol; ebbe a percbe kaptam épen, üzenetjét s parancsát, – s felmutatta a kis pecsétet, amit most hozott meg a vén Sárkány.
– Hol a fejedelem?
– Nincs parancsom rá, hogy kijelentsem.
Bethlen ingerülten mondta:
– A katonaság hajnalban kitakarodik a városról, s ma este még kenyérosztás lesz a fejedelemasszony kapuján.
Imreffy elszörnyedt, aztán sunyin morogta:
– Nem kommendálom, hogy Nagyságod a fejedelmi jussokat frekventálja.
– Nagy dolgok követelik, – mondta Bethlen s a kardjára ütött. – Nagy dolgok lesznek külömben.
– Nagy dolgok? – ismételte Imreffy. – Kegyelmed nem is álmodja messmijen nagy dolgok készülnek!
Evvel hátat adott s elvágtatott a kancellária felé.
Bethlen az uraktól hallotta aztán, hogy valami idegen követek jöttek, olájok, vagy moldvák, nem lehet tudni, mert Imreffy uram rögtön lecsukatta őket a setét udvarban, s rajta kívül senki se beszélt velek.
Bethlen a városházára ment s maga nyittatta fel a lisztkamarákat.
Mikor délután a fejedelemasszony háza felé indult, hogy referáljon a történtekről, már csődület volt a palota előtt, szegény asszonyok álltak ott hosszú sorral s templomi énekeket énekeltek s közben a fejedelemasszony nevét dicsőítették, zokogások s áldások végtelen litániájával.
Bethlen megállott a palota előtt. Imreffy uram akkor fordult ki a kancellária kapuján, kis szánnal, amely meg volt rakva ládákkal s zsákokkal s tizenkét lovas kísérte.
Behúzta a fejét a nagy hósapkájába, hogy úgy tehessen, nem vette észre, a Főkapitányt, aki lóhátról nézi végig az ő elvonulását.
Az asszonyok állhatatosan zengték:
– Istennek áldása szálljon a mi fényességes fejedelemasszonyunkra…
A fehér asszony fent a palota ablakában csüggedten hallgatta az áldásokat, miket egy idegen férfi ajándékozott neki.
V.
Mikor a fejedelem az istállóból befelé indult a házba, az udvaron Évuska szaladt keresztül a hóban. A fejedelem utána nézett a lánynak, aki frissen s nagy kendőbe burkolózva szaladt a konyhaház felé. Kereki Feri odahúzódott hozzá s csendesen azt mondta:
– Nagyságos uram, mán feljedzettem az Évuskát.
A fejedelem csodálkozva nézett rá.
– Hova te bolond?
– Hát a lisztába.
A fejedelem lisztát iratott mindazon asszonyokról s fejércselédekről, akikkel dolga volt s most meghomályosodott a szeme, hogy a kislányt ártatlanul gyanuba vették; kajánul mosolygott, a lányka épp eltűnt az alsó házban, aztán gorombán mondta:
– Ó te baromállat… vakard ki…
A köpönyegét jobban magára húzta s most, hogy tele volt az iménti háborús tűzzel, röstelt kerülni a hátulsó ajtóra, amerre kijött, mert a szűk házban nem akart a vendégek előtt megjelenni; első hely s első út kell a harchoz… A nagytornácon ment föl.
Kereki Feri fejcsóválva ballagott utána: akkor mér volt a nagy encsenbencs… Ej, gondolta, ami késik, nem múlik… tudom én amit tudok: mér gyütt vissza a fejedelem…
Míg ők a legények közt voltak, a vendégek megvacsoráztak. Arcuk kivörösödött a kemény hideg után a forró szobában s az evés, a forralt bor is fűtötte őket. A három komor hajdu, Nagy András, félszemű Csonka Bálint s az örökké lázas szemű Foktűi Máté hallgatva éltek, de Géczy András eleven és beszédes kedvű volt.
– Hogy utaztak kegyelmetek, – kérdezte Imreffyné háziasszonyi nyájassággal.
Géczy András felnevetett:
– Jól, csak majd megettek a farkasok. Ugructól Kis-Esküllőig űztek, csak a falunál maradtak el. Vót vagy kétszáz farkas, huj de vonítottak utánunk, úgy gyüttek le a hegyekbül, mint egy tatárfalka. Szerencse, hogy még nappal vót, egy-egy puskalövéssel messze lehetett tartani…
Az asszony tágra nyilt szemmel nézett rá. A férfi ahogy beszélt, valami gyönyörű ember volt, a hangja szinte dalolt, kis barna bajusza volt s a szeme apró, de úgy csillog, mint a bogár: áradt belőle valami rendkívüli életvidámság s ez őt csiklandozta, ingerelte: egy pompás férfi, egy messziről jött, messze menő dalia, akinek a hangja a szívig bizserél s úgy néz, átnéz az asszonyi szíven…
– Csak ott láttam ennyi farkast, – mesélt egyszerűen, kedvesen, vidáman tovább Géczy, – mikor Konstancinápolyba jártam. Most öt esztendeje Trautmannsdorf urammal Viennábul… No, mikor Belgrádot elhattuk, a fekete hegyekbe valami kétezer farkas támadott meg. Szerencsére volt százötven jó muskétásunk, úgy megháborúskodtunk velek, hogy avval a törököt is ki lehetett volna vetni Tömösvárábul. Adta farkasa, van ám annak esze, nem is hagytak békén, követeket küldtek utánunk, hogy addig el nem hagynak, míg legalább a becsület kedvéért adót nem fizetünk nekik.
Imreffyné felnevetett.
– A farkasok?
Géczy boldog lett, hogy az asszonynál hatása van s még elevenebben mondta:
– Nem is hinné asszony nagyságod, hogy értenek a farkasok az háborúhoz, jobban mint sok német generál. Örsöket állítanak, segítőcsapatokat rendelnek, bekeríteni, ostromolni, ravaszul visszahúzódni senki jobban nem tud. Hitemre, csak az érti meg a farkassereg mozdulásit, aki maga is jó hadiember.
Igy beszélgetett, nagyon érdekesen, csakúgy csergedezett a szó a szájából, de az asszony mégsem a szavai értelmére figyelt, de régesrégen nem találkozott férfiemberrel, ennyire szíve szerint valóval, tudták már mind a ketten, hogy szólanak, beszélnek, de nem szavakkal: szemmel, úgy-úgy egymásba akadt tekintetük; egyik próbálgatta, másik engedgette: két, ereje javában levő fiatal került íme össze…
A fejedelem belépett s egy pillantással mindent látott.
Az asszonyt látta, aki ragyogó arccal nevetett s az ő beléptére idegesen, árulóan hamis figyelmetességgel pattant fel. A férfit nem látta, az háttal volt felé, nem is kereste, hogy lássa, de hiszen már ismerte Géczyt s érezte az asszonyon át.
Nagy András nehézkesen, mint nagy test, megmozdult, ahogy őt megismerte, felállott s a többi is.
Jól ismerte őket; Ecsedből; abból az időből, mikor velük füstöltette ki az öreg fejedelmet, Rákóczy Zsigmondot, de még régebbről is, a Bocskai udvarából, Kassáról. Akkor ő még siheder úrfi volt s ezek már ép ilyen szörnyűséges komondorok: de ma ő a fejedelem s nem adott kezet másnak, csak Nagy András uramnak, a többinek csupáncsak bólintott s tovább ment, be a belső házba.
Mindenki erősen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffyné egész odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta s hirtelen suhogó lépésekkel, mint háziasszony, utána sietett a fejedelemnek.
A hajduk azonban zörögve visszaültek.
– Igyanak kegyelmetek, – mondta elmenőben a háziasszony s ők csakugyan mindnyájan a nehéz ónkupákra néztek.
Ahogy Imreffyné belépett, a fejedelem a kandallónál állott. A tűz parázsban, pernyében hamvadozott, vörösen izzott.
– De legény Nagyságod, – billent be Imreffyné, – be hegyesen jár kint, megveszi az isten hidege a lelkét a lelkemnek, amijen frissen kijár…
A fejedelem nem szólt, csak nézte a tüzet, jó vón menekülni ettől a bestiától, de ő rúgja ki! nem úgy hogy elüssék az ember keziről…
Az asszony megcirógatta a vállát, aztán az asztalon fogta a serleget, belepillantott, megtöltötte a nagy zöld korsóból, s italra vitte a fejedelemhez.
– Szeressen Nagyságod, – mondta, megemelve a serleget; kicsit beleivott, hogy az ajka nedves lett, úgy adta oda.
A fejedelem ránézett, a szeme fenekéig nézett, farkasnézéssel, még a szája is harapásra vicsorodott, aztán csak elvette a poharat, kissé megnyugtatta a kezében s inni kezdett.
Az asszony beszorított szájjal, halk mosollyal számlálta a kortyokat: így, így, igyál, vessz meg, mosolygott: míg így iszol, az én emberem vagy. A fejedelem szörnyű ivó volt. Nem időtöltésnek kellett neki a bor, nem is testi kívánságra, örömre; úgy ivott, mintha minden italnál csatát állana, pokolt inna… Egy-ejteles kortya vagyon, mondták róla s még száz év mulva is úgy emlegették a Báthory Gábor kortyát: egy korty, egy icce…
Nem adta vissza a serleget, letette a kandalló párkányára, tudta, az asszony szót vár, érzi, nem fog elmulni szó nélkül a dolog, hát váratta…
– Megforr, – mondta az asszony s mosolyogván, el akarta venni a kancsót. De a fejedelem egy ujjal elhárította a kezét.
– Csak azt akarom mondani, – mondta dürrögve, félrehajtott fejjel, a torka fenekéből, szerelem érdes boros hangon – csak azt Katya… hogy az frantzuz betegség legszebb, mikor az orra mász… – Kicsit hallgatott, kivárta, hogy az asszony megértse: az este beszélgettek róla, hogy a külföldről jött, a nyugatról jött urak mind tele vannak a rettentő betegséggel, ami Sigmond fejedelmet elvesztette s hogy az erdélyi urak ezért vannak megnyugodva, hogy a nyugatról jött gavallérok nem hódítják el a hölgyeiket: nem mernek az asszonyok… – Én láttam olyat, kinek feje, pofája, nyaka mind fekete varral volt színültig, a tőgyfa kérge síma vót hozzá képest… csupa szemőcső, meg pattogzás, meg kelés, mindig vakaródznak…
Az asszony jól tudta, hogy ez az egész: féltékenység, gusztusrontás, Géczy ellen s öntelten mosolygott. Olyan jól ismerte már, félszóból is értette, veséjébe látott.
Kényesen elfordította a fejét, nem felelt, félt, hogy a hangja csakugyan elárulja, hogy a vére megpezsdült s nagy szívcsiklandás vagyon… A kandallóhoz dült, két puha fejér kezével a kandalló oszlopát megfogta s mint párnára fektette rá az arcát. A tűz kicsit fellobbant s megfestette vörös lánggal, sárga fénnyel karcsú, groteszkül meghajlott, kívánatos, sárló kanca alakját, élves, kéjes tekintetét, ahogy kacéran, izgatóan, csalogatósan nézett vissza fordított arccal a fejedelemre.
Ez grimászolt s tíz körmét horgasra görbítve, így lihegett, feléje hajolva:
– Igy kell aztán kaparódzni… tudode… kis bestia… mind a tíz körömmel…
Felvette a korsót s kiitta, ami még benne volt.
– A füled, orrod tele lesz gennyedtséggel, csak a szemed marad ki belőle…
Az asszony tiszta nagy boszorkányszemeit ráfeszítette.
– Pedig jobb vón neked: egész tested fejér tiszta maradna, de erre a két cudar látóra vakulnál meg…
Evvel hirtelen hátulról, mohón, vadul átkapta az asszonyt, aki nem s nem szólt s nem mozdult, csak markolta a kandalló oszlopját; szemét lehúnyta, mint aki nem bánja ott hátul mi történik az éjben, ő gondol, amire vágy…
A vénasszony jött be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátta őket, ördögi vigyorgásra torzult az arca: azokat egy csöppet sem zavarta az ő bent léte s ő rekedten virnyogta:
– Csókúd csak, csókúd csak, Nagyságos uram, az én jó nagyságos asszonyomat…
A fejedelem csókolta az asszonyt, aztán eltaszította, hirtelen durván ellódította:
– Küldd be a hajdukat!
Az asszony kiegyenesedett és sóhajtva, fáradtan, remegő térdekkel, szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehúnyva, szédelgett tova.
– Nagyságodhoz nem lehet szólani, – duruzsolt, – mindjárt… goromba zsák…
– Lódulj, – kiáltott a fejedelem. – Országos dolgok vagynak!…
Az asszony szédelegve, mosolyogva, hallatlanul megszépülve imbolygott az ajtó felé, hogy a hajdukat behívja… Szemét lecsukva és álmodva járt: a fejedelem megborzongott: ezt meg kell égettetni, ezt a boszorkányt, ettől máskép meg nem szabadul…
VI.
A vendégek bejöttek.
A fejedelem a kandallónál állott. Nem lépett feléjük, mereven állott, érezte a közeledő szédülést. Mereven állott s vigyázott magára… A hajduk odamentek elébe. A gyengén világos, mély boltozatos szobában, ahol a tűz volt a legerősebb világító, komor, bozontos alakok voltak ezek a nagy bundás, nagy csizmás emberek; Nagy András még a szűrforma nagy fekete mentéjét is magán hagyta a tekintély kedvéért. A fejedelem sorra kezet fogott velek s lassan, mámorosan jártatta rajtuk a szemét, aztán Géczyt nézte, óriási szemeit rámeresztve; tetszett neki, szerette volna megölelni, megpofozni, vagy megkorbácsolni: olyan szálegyenes, sugárzóan ifjú férfi volt, lehetett huszonnyolc-harminc éves, de fiatalabbnak látszott.
– Hogy gondolkodnak az mi dolgunk felől felföldi uraimék? – kérdezte tőle kissé megbicsakló nyelvvel, imbolygó lábain állva, lengő árnyék formán.
Géczy elmosolyodott s hátrább ereszkedett, a kardjára támaszkodott.
– Azt mondják, hogy Bocskai uram a Tiszába ejtette a kalapácsot!…
A fejedelem úgy kapott a szón, mint hal a horgon, nagy szemeit kidüllesztette s előrehajlott Géczy felé, aki úgy állott, kitárva magát a nézésnek, de világért szembe nem pillantva, a tekintete valahol fent kalandozott a kandalló ormán.
– Ugyanugyé, – mondta a fejedelem.
– Illésházy uram maga mondta, – szólt Géczy s egy villanásra odanézett a fejedelemre, s aztán vidáman s fecsegve hazudozni kezdett: – még akkor nádor se vót, még szüretkor, Turzó György uraméknál voltunk Bicsén, ott volt Pálffy Kata asszony, az Illésházy felesége, Czobor Erzse asszony, a Turzó felesége, nagy politikadámák: mind aszonták, hogy Bocskai uram jó magyar vót, jó szerencséje vót: de nem a török ellen csinált békességet, hanem a török mellé: ez a baj.
Nagy András, a hajduvezér, nagy deres bajszát, mely szinte a melléig lógott, fekete öklével félreigazította s azt mondta dörmögve:
– Montam én Bucskaj uramnak előre, de nem hallgatott a jószóra…
A fejedelemnek dagadt a szíve. Ime itt az igazság: fölibe kerül Bocskainak. Kárörömmel lebbent meg a lelke, a nagy fejedelem először őt jelölte ki maga után örökösének, de mikor felismerte, hogy mennyire törökgyűlölő, akkor Homonnai Bálintot… Nagy elégtételt érzett: hol van Homonnai s lám ő a fejedelem!… És hol a Bocskai nagy becsülete, ha az egész világ így beszél…
Csonka Bálint, a hajdualkapitány tódítani akart:
– Akkor lehetett vón megtörni az kégyó fejit, de űkeme eemulatta!
Nagy András egyet köhintett. Látta már, hányadán vagyunk, ha már így lehet beszélni szegény Bocskai fej fejedelemrül, hogy űkeme s nem űnagyságja…
– Kígyó fejit!… – mondta. – Embernek attul sose kell megretirálni!… – Kardjára csapott s felhördült: – Meg van még az vén vaskó, aki akkor vót!… – s csúful beleköpött a tűzbe.
A fejedelem mámora egyre nőtt, hamar, hamar hallani akarta, mire számíthat, mert az ő ezer főnyi testőrsége csak arra jó, hogy a kolozsváriakat egy kicsit felpaprikázza: evvel még nem mehet harcba.
– Egy szál karrddal rámenni? gondolja kend? – mondta nyersen Nagy Andrásnak.
Ez egyet rántott a mentéjén, úgyhogy félszárnya a földre csúszott s bunkós öklét megemelte:
– Egy szál kard! – mordult fel, – egy szál kard!… Az a bökkenője, hogy kijé az a kard!… Mer ha az erdéji fejedelem űnagysága húzza ki, nem egy szál az uram, hanem erdő… Még a mezei sás is vérre áhít akkor!… Az én vasam, csak egy rossz görbe nyeső: de ha én kihúzom, osztán felemelem, oszt előre mutatom, – s kihúzta tenyérnyi széles, rettentő pallosát s lassan a kandalló párkányára tette, – hát e mellé uram, hatvanezer hajdukard szegődik…
A fejedelem tudta, hogy túlnagy szó, de nem üres szó s a melle tágult. Foktűi Máté, a pap, tisztességgel vetette utána:
– Az megajjasodott szegíny hazájír…
Géczy nem tűrhette, hogy olyan sokáig háttérbe szoruljon.
– Nagyságos fejedelem: az egész plánum tenyeremen fekszik… Konstancinápolyban a török meg van dögölve, magam szemével láttam… Áhmed, a győzhetetlen padisáh, asszonyruhába táncol a rabszolgalányokkal: ez? nagyságod! ez egy kész Sardanapal! ez nem fog kardot! iszonyodik még a nevétől is: ha ezt megtámadják, ez nem is védekezik: máglyára hordatja a kincset s elégeti, de meg nem védelmezi… Vége van a törökségnek, már az előttevaló szultán Muhammed, tizenkilenc testvérit, rokonját ölette le, hogy trónra kerüljön, s azóta minden héten egy főember zsákba, s bé a tengerbe… A janicsárok: voltak; a katonavirtusnak: vége; a nagyvezértül, az utolsó muzdurgánig: mindenki csal, lop; adjon nekik Nagyságod egy jó lovat s eladja érte az országát; vállalkozok rá, hogy elég baksisajándékkal kieszközlöm, amit akar Nagyságod: tíz évi adómentességet, vagy a lengyel koronát: itt vágassa le a fejem Nagyságod, ha nem…
Úgy hallgatták, azzal a hevüléssel, amely a pillanat vágyától felgyújtva, akarja a hangulat-erősítő dolgokat.
– Ezt csinálja a bécsi udvar is, pénzen veszi a békét: a töröknek már csak az árnyéka ijesztő: annyi becsülete van, amit szegény Bocskai fejedelem szerzett nekik a Zsitvahátán kötött békességgel.
Géczy az ujján kezdte számlálni s oly egyszerűen, oly természetes hangon, hogy nem lehetett benne kételkedni:
– Ha Nagyságod felemeli az ujját: mindjárt maga mellé számlálhatja a magyarokat, meg a prágai imperiumot, azután a lengyeleket, azután a persákot, ürményeket, ázsiabelieket: csak eccer vesse neki egy szelindek a torkának a fogát, jön a többi mind… Ha Nagyságodnak jó lova vagyon, itt abrakol s a Mármara tengeren itat rá…
A fejedelem megmozdult, sok volt a tűz egyszerre: s bentről a bor pokoli kínokkal marta, nem tudta már melyikre figyeljen a két gyötrelem közül.
– Azt mondom Nagyságodnak: Úgy szakadjon le rullam a testi ruhám: hogy a korona még bent vagyon az országban, akit Bocskai uram elszalajtott: Nem a török cifra tehemtelen koronája, hanem a régi magyarok szentséges szent koronája: azt mondta nekem Szklabinyán Révay Péter uram: öcsém, ha korona kelletik az magyarnak: a korona az én őrizetem alatt vagyon!… Akinek esze van: értse!
A fejedelem nem bírt tovább egy helybe maradni, nagy léptekkel lépkedett az asztalhoz, tétovázó ujjakkal fogta a tele kupát s hosszú kortyokkal fenékig kiitta.
Akkor, érezte, megtántorodik; lassú, téveteg, óvatos kézzel tette le a kupát, de az erősen az asztalhoz koccant s felborult; úgy nézett utána merev szemekkel. Rátámaszkodott az asztalra s úgy maradt: minden mozdulat hosszú, hosszú időbe került, míg véget ért.
Géczy még nem vette észre a fejedelem színe változását s előbbi hangon folytatta:
– Csak két hely van, ahol megfeneklik, ha előre nem vigyáz az ország, minden dolog. Egyik hely kívül van a határon s ez az olá vajda, Serbán Radul; ez az ajjas fickó, ez keresztet vethet a tervekre. A másik pedig idebelül van, az ország belsejébe…
A fejedelem úgy, maga elé meredve, dadogva szólt: a bor elrontotta s ő ezt jól tudta már, de őrizte magát, sötéten szólt:
– Monddki… monddki: ha tulajdon vérünk is: kivetjük… az útból.
Géczy nagy szemet meresztett, csak most látta meg a részegségét. Ebben a percben bejött Imreffyné, aki ijedten rögtön látta, hogy a fejedelem ily váratlan s hirtelen levitézlett. A többiek még nem jöttek rá a titokra. Géczy nagy hangon, ahogy süketeknek s gyerekeknek szokás beszélni, mondta:
– Én megnevezem, ha Nagyságod akarja!… A fejedelem dolga a parancsolás: a szolgáé az engedelmesség… Én kimondom ápertén: én nem féltem a fejem… Pedig nagy bökkenő: mert még a római pápa is arrafelé int keresztet először, ahunnan a pénz nevet feléje… Úgy-e tiszteletes uram?
Foktűi Máté, akit váratlanul aposztrofált, kihúzta magát s szónoki bólintással helyeselt, de a fejedelem nem hallotta, nem figyelte, nem értette meg őket, nagy erővel tartotta fenn magát, balkarjára támaszkodva az asztalon, s jobb kezét kidobta ingatag, merev mozdulattal:
– A szászok… A szászokat gondolod?…
Géczy előbbi módján folytatta:
– Nem én mondtam!… Nagyságod mondja!…
– A szászok?! – ismételte a fejedelem.
– Ha Nagyságod mondja: úgy vagyon: a szászok!
– A száászok, – károgta Báthory s az ujjával megfenyegette a távolt, – a szászok csak várjanak!… Tudjátok? – s széthúzott szájjal, nevetésre ferdült ajakkal, vad kárörömmel dadogta: – Tudjátok, mért dugta zsebre István vajda Szeben kulcsát?… Tudjátok?… Mer aszonta: aki Szebent bírja: az bírja Erdélyt!…
Lassan, lötyögve, elfordította a fejét, mert még ebben a setét éjszakában is ami ráborult, a hirtelen részegségnek ebben a rázúdulásában is őrizte titkát s fejedelmi méltóságát. Intett, hogy elmehetnek.
Most már mindnyájan látták, mi történt. A hajduk, akik még seholse voltak a borral, fiatal még az idő, nagy csodálkozással vették, hogy a fejedelem máris elázott légyen… Imreffyné már ott állott az asztalnál, készen rá, hogy szükség esetén segítsen. Báthory újra intett, széles, heves intéssel nyögte:
– Kegyelemben… elbocsátjuk… kegyelmeteket…
Elferdült szája már értelmetlenül csemcsegte a szavakat s a haja mind az arca előtt hullt, olyan volt, a kondor fekete hajával, mint egy cigányvajda.
Az urak összenéztek. Imreffyné megszólalt:
– Terítve a másik házban kegyelmetek számára nagyjóuramék.
Erre döngő, nehéz lépésekkel kimentek a másik szobába…
A fejedelem addig nem ült le, míg bent voltak, úgy rémlett neki, ez méltóságosabb. De az utolsó percekben elszédült, Imreffyné hamar átölelte, de a rettentő nagy ifjú mellett ő egy vékony támaszka lett s Géczy visszaszökött az ajtóból egy ugrással s az asszonyon keresztül fogta el a fejedelem karját, hogy el ne zuhanjon: átölelte az ittast, nem ravaszság nélkül ölelvén át hosszú karjai közt az ott maradt asszonyt, aki csak sokára tudott kibújni az öleléséből.
A fejedelem álmosan feltámasztotta a fejét, óriási álmos szemét s belebámult a Géczy arcába, Géczy egész közel volt hozzá, most már maga ölelte a hóna alatt a beteg fejedelmet s arcuk csaknem egymást érte.
– Nyugodjon le Nagyságod, heverjen le Nagyságod… hozza ide kegyelmed, – mondta becéző s erélyes hangon Imreffyné. Géczy a medvebőrrel letakart heverő felé cipelte a fejedelmet, »nehezebb két bécsi mázsánál«, mondta a fiatal testre, mely minden erejét úgy elvesztette, hogy egy sártömeggé vált.
Géczy a nehéz tölgyasztalt félrenyomta, a széket felrúgta, amint cipekedett vele.
A fejedelem mosolygott, szemét félig leejtette mint a haldokló s a szája szélén elfolyt a nyála. Végre Géczy lefektette a heverőre. Egész belevörösödött a munkába, halántékán az erek vastagra dagadtak.
– Nem kell edény? – kérdezte, a természetes megkönnyebbülést várva a részegnél.
– Nem, nem, nem, – mondta Imreffyné, – csudálatos nagy természetje van, soha nem okádik.
– Sokat bevehetett.
– Többet egy akónál ez három napba; hatvan-hetven iccét bevedelt. És még mennyi égett bort…
Ajkát szorította, hogy ne nevessen; nagyon furcsa volt, ahogy az előbb Géczy úgy hozzá ölelte a fejedelemhez, majd megfojtotta…
Kint azonban nagy csörgés-zörgés volt, az asszony örült, hogy ablakhoz futhatott, nagy csodálkozással ismerte fel, hogy az ura érkezett meg.
– Ó az alávaló, – mondta felindulva.
– Ki az, mi az? – kérdezte Géczy, de ő nem felelt rá, legyintett, mosolygott s a fejedelemhez sietett, aki a dívánon hörgött.
– Mi az, kedvesem, mi az, gyönyörűségesem, – becézte az idegen férfi előtt odaadó szerelmes hangon s a haját ujjaival elfésülte arcából.
Géczy utána ment, szintén feléje hajolt, szemtelen bátorsággal egyre közelebb az asszonyhoz, úgyhogy végre arca érintette az asszony haját. Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre, bár az ereiben tűz futkosott. A fejedelem felnyitotta a szemét s hályogos, megtört, szenvedő pillantással mereven nézte őket. Akkor mintha valami gondolat ébredt volna fel benne, lassan valami mozdulatot tett. A keze a mellén volt s ujjai elkezdtek mozogni.
– Mi az virágom, – mondogatta az asszony legédesebb hangján.
Az ujjak egyre folytatták, szinte gépiesen a furcsa mozgást.
– Kaparódzik, – szólt Géczy halkan.
Az asszonynak felakadt a szeme. Megértette a fejedelmet, hogy az együtt látva a kettejük arcát, öntudata utolsó szikrájával tréfál, félti s az előbbire céloz: a frantzuz betegségre, amiről beszélt, hogy: vigyázzon…
Mintha nem is volna részeg, beteg, hanem egészséges és rendes állapotú, asszonyi kacérsággal ráütött az ujjára:
– Ó a lelkem! – mondta s nevetve felpattant, – s én még itt ölöm magam érte…
Az ura ebb a percbe belépett a szobába mogorván, havasan, jégbe fagyva nagy bundájában.
– Éhes vagyok, – mondta szokott nyers módján.
– Ez a jó estét? – pattant fel az asszony. – Terítve várjuk! csak hozzá kell ülni! Az ördög tudta, hogy jön… Nem elég, hogy egy hete száz embert etetek itt: ha lélek volna benne, azt mondaná, mit hozott!
– No csak ne ugass, – morgott a férjeura, – tele van a szán… – Akkor megismerte Géczyt s rendesebben tette hozzá: – Azért fordultunk fel a diósi kaptatón… Servus humillimus, – s megörvendett neki, – no kegyelmedet az isten küldte most.
Erősen megrázták egymás kezét s az asszony ott hagyta őket, ellenben bejött a vénasszony a gazda holmijaiért.
– Hát az fejedelem? – kérdezte a kancellár s hozzá tette óvatosan – őnagysága…
Géczy kajánul nézett a kanapén heverőre:
– Nem fejedelem ez, hanem részeg disznó.
Imreffy álnokul leste a szegény fejedelmet, aki vonaglott s nyöszörgött öntudatlanságában.
– Nagy Sándor, a világbíró fejedelem is ivott, – mondta álnokul s tettetett alázatossággal, – mégis az ő Párméniója meg nem vetette, bétakargatta…
Avval odament a fejedelemhez s ráterítette a lecsúszott mentéjét.
De ott hagyta, s hogy meg ne haragudjanak odakint a hajduk, visszament hozzájuk Géczyvel. Ott beszélgettek s ott ette meg a vacsoráját is. Kitudakolta, hogy s mért jöttek ide. Azután elköszönt, jóccakát kívánt, hogy neki még sok mindent kell, referatumot tenni a fejedelemnek.
Evvel bevonultak Géczyvel a fejedelem szobájába.
– Nagy dolog kegyelmednek, kancellár uram, – hízelgett Géczy neki, – ilyen borbogárral vezetni az országot.
Imreffy leült az asztalhoz s botos csizmáját kezdte bontogatni. Jött a vénasszony a tál meleg vízzel; Imreffy, míg a csizmával kínlódott, nyögve kezdte:
– Hát bizony, azt csak a jóisten tudja, mit tesz az: részeges fejedelem az ország élin… Nem ő diktál: a bor diktál belőle; s nem ő cselekszik: a bor cselekszik benne… Sose lehet tudni, mire virrad az ember, – hagyta, hogy a vénasszony a lábát a meleg vízben pacskolgassa, s hátradűlt a székben, – csak egyet gondol, mán felfordult környöskörül minden… Nem lehet a szaván építeni, nem lehet a gondolatát kiismerni: megszédül a feje s eccerre felborít mindent…
Koccintás helyett csak megemelte a kupát s visszaemlékezett utolsó együttlétükre, mikor Bécsben Rudolföccse Mátyás udvarában a fejedelem acceptáltatásán dolgozott. Nem volt épp rossz emlék, mert súlyos politikai engedmények árán nem csekély gazdagsággal jöttek meg mindketten. A levegőbe meresztette szemét s komolyan mondta:
– Kegyelmed tudja legjobban, hogy mennyire nem akarták elismerni Bécsben… ahogy hazajövök, bor közt lelem, fogja a kancsót; az isten ne adja, ha el ne kapjam fejemet, úgy neki vág, hogy fordulok fel… Hogy aszongya: ha nem esmerik, nem esmerik: ű nem fél az harctul… Jó nagyságosuram: úgy véli részeg fővel, amit kimondott, már meg is történt: pedig hosszú út van a lélekadtateremtettétől a győzedelmes békekötésig…
Összenevettek, mint cimborák, akik egy húron pendülnek.
– Hat hétig nem s nem eresztett színje elébe, akkor megbékélt, hogy Kendy Istvánt elcsapta a kancellárságból: nem szerette, visszafeleselt neki… Azóta csak vagyunk, toszogatjuk egyik napot a más után… De most isten küldte kendet, mert nagy idők kezdődnek s éppenséggel semmi segítségem nincsen: az kutya átkos Bethlen uram, fejedelmet játszodik az fejedelem mellett s minden számitást elront…
Hallgattak egyet, aztán csöndesen mondta Imreffy:
– Mit izen az nádorespány?
Géczy öntelten mosolygott:
– Hajlandóság van benne, hogy találkozzon a fejedelemmel s együtt megbeszéljenek mindeneket…
Imreffy elborult:
– Tanálkozni?… Hát ez mi szélfuvás?… Mondta má neki?
– Isten őrízz, – nevetett Géczy s a fejedelemre pillantott.
Imreffy tünődve szólt:
– Ahogy borközibe találja: vagy aszongya, szívessen tanálkozik vele, de csak seregek élén s kész a háború… Vagy azt, hogy »nyergeljetek« s lóra ül s meg se áll Pozsonyig… Mit lehet tudni e borivók felől?… Mint bátyja, Zsigmond fejedelem, ha veszedelmes kezdett lenni a fejedelemkedés, farbarúgta s elment hercegnek Prágába: azután mesmeg eszébe jutott, akkor hazalovagolt körül Nagylengyelországon s karácsony éccakáján beizent az uraknak, hogy audientiára rendeli űket… De akkor még lehetett, mer a még bolond világ vót: akkor még engedelmesek vótak az alattvalók… Most próbálja Bethlen uramékkal…
– Pedig ott nagyon kötik az ebet a karóhoz, hogy szerződésük vagyon Erdélyre, nem hagyják, meg kell kapják az országot.
Imreffy elgondolkozott:
– Bethlehem uram azt mondta tegnap, avagy tegnapelőtt: »Én nem bánom, ha jön a római császár: de hozza magával a török szultán engedélyét, hogy Erdélyt neki hagyja… a lengyelek egyességét, hogy nem difficultálják; hozza magával az erdélyi szabadságot, hogy mink nem alávetett tartománya leszünk Ausztriának, hanem magunk szabad gazdája; hozza magával az iparbéli, kereskedésbéli szabadságot, hogy itt élni, dolgozni, gyarapodni lehessen mindenkinek, s végtire hozza a vallásszabadságot…
Géczy felkacagott:
– Okos ember Bethlen uram, csak nem kérik tülle költsön az okosságát.
Imreffy bólogatva mondta:
– Felelém neki, hogy: az elsőket, ha nem hozza is, de megígéri: hanem ezt az utolsót, ezt meg sem is ígéri soha… Erre azt mondja: így pedig papucsunkat se kapja meg: esküszöm kegyelmednek!
Jó ideig beszélgettek s egyre fesztelenebbül őgyeledtek bele a politikába, mikor a fejedelem szokatlan s váratlan dolgot mívelt: felült, nagyot ásított s felkelt. Rendes szokása volt, hogy legnagyobb részegségében is vissza-visszatért az öntudata: bikatermészete volt s valami irgalmatlan elpusztíthatatlan ősereje.
– Á, istennek ajánlom Nagyságodat, – álmélkodott Imreffy s felugorva köszöntötte a fejedelmet. – Nagyságod szunnyadott egy kicsit.
A fejedelem csak mosolygott s nyújtózkodott, mint egy diák.
– Kendyt! – mondta, – hol van most Kendy?
Imreffy s Géczy összenéztek, nem érették.
– Hijjátok Kendyt.
– Igen Nagyságos uram, – mondta Imreffy, – hé! Kereki fiú! – s kiáltani kezdett Kereky Feri után a másik szobába, mert azt hitte, udvari inasát akarja a fejedelem, de ez nevetett.
– Kendyt… Irjál levelet Kendynek, hogy holnap okvetlen itt legyék…
– Kendy István uramat?
– Igen, – bámészkodott el Imreffy s morogta: – bene, bene princeps maximus.
A fejedelem felállott s mentéjét magára vette, hogy kimenjen az udvarra.
Géczy kész volt rá, hogy karon fogja ha kell s kísérje, de a fejedelem elintette. Kereky Feri bejött, őt eresztette magához, vele ment.
– Mi a csudát akar a Kendyvel? – morogta Imreffy. – Vagyon itt a fejedelemnek egy levele, amit az ősszel irott volt Kendynek, szüretkor, de mire elküldtük volna, megharagudott rá s nem engedte. Ez a levél most is itt van valahol az téntás ládába.
Sehogy se fért a fejébe, hogy a fejedelem csakúgy felébred mámorából s éppen Kendyt, az ő megölő ellenségét kívánja…
Nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, előszedte az írószeresládát s csakugyan meglelte a fejedelem sajátkezű levelét, s azt el is olvasta Géczynek.
A levél így szólt szóról-szóra, betűről-betűre: