Tünemények

A TENGER-ÜGY TITKAI.

I.

Meséltem is, irtam is valahol és valamikor a Tengerügy titkairól. A mit irtam és meséltem apróságokban: azt most megujitom, kikerekitem, egészszé olvasztom. Okuljanak belőle, a kiknek szükségük van az okulásra. Öreg birák és fiatal jogtudósok.

Mert bizony az itélő biró is ember. Az embernek pedig különös sajátsága, hogy tévedni tud. De semmiben se tud jobban tévedni, mint embertársai megitélésében. A magasabbrendü állatok ebben okosabbak. Ők jobban ismerik egymást. Ők az érdemest nem rágalmazzák, a hitványt nem dicsőitik s ha találkoznak egymással: az első pillanatra tisztában vannak azzal, hogy állatfelebarátjuk milyen erős, milyen gyönge, milyen szelid, milyen vad s miféle indulatot táplál szivében felebarátja iránt.

A Tenger-ügy nem valami csodálatos ügy. Szó se lesz benne a tengerről s annak viszontagságairól. Könnyü a dolguk a nagy nemzetek iróinak. Ha kifogynak a szerelemből és a bűnös tettekből: kirándulnak a tengerre. A tengeren mindig van regényes dolog. A tengernek se feneke, se határa. Elfér benne minden. Csak ugy ontja a képzelet kincseit, melyek csak ugy csillognak-villognak a költők, irók, álmodozók kezében. A jámbor magyar irónak itthon kell maradni a pusztán, a mezőn, az erdőszélen.

Az én Tenger-ügyem nem más, csak egyszerü falusi történet. Hajdan vármegye dolgának, betyártörténetnek, szegény legények sorának nevezték. Titkai közül is csak egyet akarok igazán elbeszélni. Csak azt, a mikor teljesen ártatlan embert komoly, higgadt, bölcs itélőbirák, érett megfontolás után teljes lelkiismeretességgel sulyos büntetésre itéltek.

Megtörtént ugyanis, hogy báró Splényi Ödön barátom ezelőtt egy emberöltővel Fehér vármegye jeles szolgabirája volt s különös ügyességgel és szerencsével egy pillanatban jó fogást csinált. Elfogott egy csavargó betyárbandát. A bandának vezérét is, tagjait is. Hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény legényeket, duhajokat. Voltak ugy hatan, heten. Saját járásában, a Mezőföldön, a Sárviz környékén akadt rájok. Teljesité is öregébőlnagyjából a vizsgálatot, már a hogy illett s a hogy ő rá tartozott s aztán beküldött mindent a nemes vármegyére. A nagy csomó embert a várnagy gondjaiba, a nagy csomó irást és bűntestet a megyei törvényszék iktatójába. S ezzel ő le is vetette a gondját az egész ügynek.

A banda vezére Tenger-Horváth János volt. Miért nevezték Tengernek, ki tudná azt? Hajdan a Bakony vidékén minden duhajnak volt különös neve. Olyan, a mely nem volt beirva az anyakönyvbe. Gyakran azután rajta száradt a duhajon igazi neve is, különös neve is. A mig becsületes gyerek volt: Horváth János volt a neve. A mikor a bandába került: Tenger János lett a neve. Pedig tengert soha se láttak, se ő, se társai.

Az ügy később az én kezembe került s az én vármegyémben csak e néven ismertük: »a Tenger-ügy«. Meg is érdemelte a tenger nevet, mert iratai kocsiszámra, vádlottai száz számra, részletei tenger számra szaporodtak. Splényi Ödön barátomnak sejtelme sem lehetett arról, mivé növi ki magát elvégre ez az ügy.

A banda nem régi volt. Mostani szervezetében alig volt egy éves. Élemedett koru belső tagjai még nem voltak. Nyilt rablásnak és gyilkosságnak érettségi vizsgáján még nem ment keresztül, de ezenkivül megcselekedett mindent, a mihez ügyesség, gyorsaság és bátorság kellett. Egyetlenegy októberi hónap folytán tizenkilencz betörést és nagyobb tolvajságot vitt véghez Sopron, Győr, Vas, Veszprém és Fehér vármegyeben. Volt ezek közt lólopás, pinczetörés, boltrablás, patikakifosztás, akolgyujtás, nők ellen elkövetett erőszak vegyesen. Lovász-Patonán az alvók feje alól szedték el a pénzt. Falusi gazda ember mélyen alszik, ha már fejét leteheti. Első álmában az ágyat kivehetik alóla. Ugyanott a gazda szemeláttára kötötték el a lovat és a kocsit. A győr-baráti szőlőkben sorban nyitogatták fel a pinczéket s a mikor menekülni kellett: egyik czimborájuk holt részeg volt már. Hogy el ne árulhassa őket, a mikor kijózanodik, agyoncsapták. Minden sikerült nekik. Ügyességük és szerencséjük fölbátoritá utóbb őket arra is, hogy Somogy, Tolna és Pest vármegyék hirhedett betyárjaival lépjenek részvénytársulati összeköttetésbe.

Nem kell e felett csodálkozni. Nem kell e miatt a vármegyét és pandurvilágot szidni. A mai napság még tökéletesebb a szegény legények szervezkedése. Csakhogy ma nem betyárbanda a nevük. Hanem hitelszövetkezet, kártyakompánia, lóversenyfogadás, nemzetközi zsebmetszés s több efféle. A vármegye és a pandur ezekkel jobban elbánt volna, mint a jogállam és a királyi rendőrség.

Egyszer a győri vásárban nagy mulatságba keveredtek Tenger-Horváthék. Ittak, dőzsöltek, huzatták a czigánynyal, szórták a pénzt. De azontul a szájuk is eljárt. Valami szemfüles csaposlegény hirt adott a hajduknak s ezek csomóba kötözték őket s átadták a porkolábnak.

Akkor még nem voltak királyi biróságok kint a vármegyében. Győr szabad királyi város volt. Volt neki külön törvényszéke, külön börtöne, külön porkolábja. Csakhogy a börtönépület nem volt se korszerü, se elég nagy és tágas. Illavától és Lipótvártól nagyban különbözött. A porkoláb nem volt bakonyi duhajokhoz szokva. Ő csak csirkefogókat, kapczatolvajokat, kocsmai verekedőket ismert. Különösen pedig vásáros orvokat. Most pedig nagy vásár volt. Az orvokkal s egyéb istentelenekkel tele volt minden börtön a föld felett s a föld alatt. Sőt tele volt már a fáskamra, mosókonyha, tehénól is. S ime, a hajduk épen most hoznak még egy csomó betyárt is.

A porkoláb összeszidta a hajdukat. Mi gyönyörüségük van abban, hogy minden gézenguz embert ide az ő nyakára összegyüjtenek? Nincs már annyi eszük se, hogy kikergessék őket a városból, hadd fogdossák össze a pandurok s vesződjék velük a vármegye, ugy sincs a vármegyének egyéb dolga.

De hát a baj megtörtént, a duhajok ott voltak, öreg este is volt már, szállást kellett nekik adnia. Más szállást nem adhatott, a városház padlása üres volt, fölrakta hát őket a padlásra.

Csakhogy a városház padlása nem arravaló, hogy ott veszedelmes gonosztevőket őrizzenek. A mosott ruhát szokás ott kiteregetni és szárogatni. A gabonafélének az a magtára. A sütnivaló ott tikkad. Ócska butorok, használatlan irások és könyvek ott elmélkednek a mulandóságon. Baglyok és bőregerek ott fészkelnek. A város macskái ott jönnek össze szerelmi találkozásokra. A födélfák és mindenféle gerendák össze-vissza vannak hálózva szép fehér, tiszta ruhaszáritó kötelekkel.

Ide zárta Tengeréket a porkoláb.

Hát hiszen Tengerék nem is kivántak egyebet. Egy kicsit aludtak, ugy éjfélig. Éjfélkor az aczél és kova tüzénél kiválasztották a legerősebb ruhaszáritó kötelet s annak segitségével leereszgették egymást a padlásablakon keresztül az utczára. Néhány részeg ember kóborolt ugyan az utczákon még éjfél után is, látta is a duhajokat, de bizony nem törődött velük. Nem az ő dolguk a város rabjait őrizni.

Elég furcsa eset volt bizony ez.

Még furcsább, hogy Tenger-Horváth János a következő éjjel Csornán a város kellő közepén törte fel a gyógyszertárt s annak pénztárát. S ez annyira tetszett neki is, hogy erről nyomban értesitette levélben a győri porkolábot s egyuttal illedelmesen megköszönte neki a mult éjjeli szállást és becsületes ellátást.

A porkoláb nagyot kiáltott, mikor a levelet elolvasta.

– Uczczu ni! Igaz ám! Meg kell néznem a gazembereket. Meg is feledkeztem róluk egészen!

Bizony másnap nem jutott eszébe a banda ott a padláson. De hát az se nagy baj. Megérdemlik, hogy egy vagy másfél napig koplaljanak. Eszébe se jutott, hogy a padlásról valaki megszökhessék. Odaintette egyik hajdukáplárját.

– Menjetek csak, hozzátok le a padlásról azokat a legényeket.

Hol voltak azok már!

S bizony eltünt velük egy csomó szárogatni való fehérnemü is. Még azt is elvitték az istentelenek.

Tehát ezt a bandát küldte be báró Splényi barátom a székesfehérvári várnagy kezére. Noha ő még századrészét se tudhatta annak a sok csinynek, gonosz tettnek, a melyet az a banda elkövetett.

II.

Fehérvármegye fiskusa kezébe vette az ügyet s elkezdte az adatokat a szomszédos vármegyékből beszerezni. De minél jobban buzgólkodott: annál inkább belátta, hogy ebből akkora ügy lesz, hogy éveken át se lehet belőle kigázolódni. Maga a vizsgálat is eltart három-négy évig. Holtig tartani kell a betyárokat. A kiknek száma pedig a sok orgazdával s a sok alkalmi czinkostárssal folyton szaporodik. Mennyibe kerül a rabélelem a vármegyének? Hát még a sok tanudij, fuvardij és egyéb költség? Kórházi és szállitási dijak s több effélék. Ezer meg ezer forintjába kerül a vármegyének. De hát csupán épen az ő vármegyéje legyen igy sujtolva? Azután ő maga is, társai is, utódjai is esztendőkig vesződjenek a Tenger-ügygyel? Ők ki ne járhassanak szüretre, névnapra, atyafilátogatóba, de leginkább a velenczei-tóra s mindenféle vizi- és szárazföldi vadászatra, a mikor ők akarnak? Két-három tisztujitás is közbejön s uj fiskusok jönnek a régiek helyébe. A kiknek ujra kell megtanulni a Tenger-ügyet. Időközben iratok vesznek el. Egyik nyaláb a másik után. Azokat lehet is pótolni, nem is. A sok betyár, gézenguz, semmirekellő ráöregszik a vármegyére. Se elereszteni, se elitélni nem lehet őket. Utóbb is föleszik a vármegyét.

Itt valamit ki kell gondolni.

Elhatározta, hogy az ügyet átháritja, ha lehet, más vármegye nyakába. Ezt cselekedte már a somogyi fiskus is, a győr-vármegyei is, a sopron-vármegyei is. Pedig azok még meg se fogták a csavargókat. Ime, Győr városa megfogta, de attól meg szerencsésen megszöktek, elebláboltak. Miért legyen ő rosszabb fiskus ezeknél?

Mikor már egy kocsideréknyi irományt összegyüjtött, szerencséjére észrevette, hogy Tenger Jancsi és társai Veszprém vármegyében is tettek rossz fát a tűzre. Vár-Palotán ellopták Szukóp Mihálynak egy ártánymalaczát s azt az inotai malom árkában megsütötték, megették. Vár-Palota már az én vármegyém birodalmába tartozott. Nagy hirtelen összekötözte, csomagolta az embereket és irásokat s átküldte hozzánk. Igy kerültek az én kezemre. Az emberek voltak már vagy huszan. Az irások be se fértek az iktatóhivatalba. S a sok dibdáb szerszám, ruharongy, lopott ködmen, vasfazék, rozsdás fegyver, a mit bűntest néven ismer a jogtudomány. Három kocsi is tele volt vele.

Jön hozzám a várnagy, nemzetes Keglovics Mátyás uram. Szép rendbe hozza sürü bajuszát, sürü szakállát.

– Fiskus ur, ezt a sisera-hadat ne fogadjuk el. Kiél bennünket a világból. Én már kikérdeztem a gazembereket egyenként. Volt ezeknek dolguk Tolna vármegyében is, a tolnai fiskus kezén még ugy se voltak, küldjük őket oda. Vagy még jobb lesz, ha Győrbe küldjük őket. Ott már ugy is elfogták őket egyszer. Vesződjék velük a győri porkoláb, minek engedte őket elszökni. Lakoljon ő. Megérdemli.

Okosan beszélt a várnagy ur. Csakhogy a várnagyné nemzetes asszony időközben másként határozott. Volt ugyanis a foglyok közt már asszony is, lány is. S a jó nemzetes asszony csakhamar kipuhatolta, hogy az asszony jól tud mosni, a lány meg jól tud vasalni. Urak körül forgolódott, még a gallért, még a csipkét is gyönyörüen vasalja. Ilyen szerencsét elszalasztani bolondság volna.

Másnap aztán megint jött hozzám a várnagy.

– Meggondoltam a dolgot, fiskus ur. Mégis csak mi lássuk el ezt a Tenger-ügyet. Az az ösztövér porkoláb ott Győrben ne mondhassa, hogy mi irtózunk a dologtól.

Ez is okos beszéd volt.

És csakugyan igaz volt, hogy én voltam már az ötödik vármegye fiskusa, a kinek a kezén az ügy megtilódott, tovább küldeni hát kicsinyes munkakerülés lett volna. Elhatároztam, hogy az ügyet kezembe veszem s elintézem, ha csak lehet. Hadd higyje a jó nemzetes várnagyné asszony, hogy az ő beleszólása döntött a kérdésben.

Csakhogy könnyebb volt az elhatározás, mint az elvégezés.

A vizsgálatot minden irányban egyszerre meginditottam. A vármegyékhez, szolgabirákhoz, városokhoz egész csomó megkereséseket intéztem. Hetek mulva jöttek hozzám vissza a feleletek, vizsgálatok, kihallgatások, értesitések, válaszok, mindenféle irományok. Meg kellett győződnöm, hogy a Tenger-ügyben hét vagy nyolcz Dunán inneni s túl a dunai vármegyének akad tömérdek dolga. Tenger János társai mind más szövetséghez tartoztak azelőtt. Azok a szövetségesek ma is éltek s ma is dolgoztak. Legnagyobb volt köztük Tolna vármegye és Kis-Kunság lókötő szövetsége. A főhadiszállás Székesfehérvár. Itt készülnek a lópasszusok. Ügynökségi telepek minden vármegyében. A legtöbb telep: Pest, Tolna, Somogy vármegyében. A vizi szállitási ügynökség Duna-Földváron. Ha egy csikó a Duna-Tisza közén eltünik, másnap már az ott van a túl a dunai vásáron. A túl a dunai csikó másnap már a halasi buczkákon piheni ki az éjszaka fáradalmait. Csárdások, zsidók, lószállitók, telkes gazdák, vásári czédulamesterek az orgazdák, a segitők, a kézreadók, a röjtögetők, a tanuk, a szószólók, a közbenjárók. Pontos katonai rendszer mindenütt. S hasonló, noha kisebb terjedelmü szövetségek buzgólkodnak a gulyások, kanászok, juhászok közt az ökör, disznó és juh odábbadásában. Száz meg száz bünügy szálai kezdtek kioldódni nyomozásaim közben.

Mit csináljak!

Minden ügyet el nem intézhetek. Tenger János fiatal legényember volt, társai is fiatalok. De valamennyiből száz esztendős vén ember lesz, ha én csak akkor állitom a törvénybe őket, a mikor már majd minden ügy tisztába lesz hozva. Mind valamennyi ott pusztul el az én nyakamon s az esetben miként róhatják le büntetésüket?

A felett tünődtem: királyi biztosságot s külön biróságot kérek. Az Alföldön is akkor kezdődött a Rháday-biztosság a lókötők, rablók, haramiák ellen. Miért lenne derekabb vidék az Alföld, mint Túl-a-Duna. Legyen nekünk is Rháday-biztosságunk.

Vagy pedig ollót fogok s az irásokat összedarabolom. Egy jó csomót elintézek magam, a többit pedig szétosztom az illető vármegyék közt. Mindegyik kapja meg a maga dolgát s végezze, a hogy tudja.

Mig igy töprengek: egy eset jön közbe, mely elhatározásomhoz megadta az irányt.

* * *

A Tenger-ügy vádlottjai és foglyai közt volt egy öreg ember. A neve Kiliti Mózsa Mihály. Ott sanyargott, ott betegeskedett a börtönben vagy két hónap óta. Néha ételt és ruhanemüt hoztak számára hozzátartozói, szó nélkül megengedtem mindig, hogy a várnagy beadhassa hozzá. De szemtől-szembe még nem láthattam.

Valamelyik napon lakásomra jön egy somogy-vármegyei paraszt ember s tisztességesen kér: hallgassam meg.

Kerek hasu, jó alaku, nagyfejü, jól öltözött, tagbaszakadt büszke állásu paraszt ember. Bajusza kipödörve keményen.

Előadja, hogy ő ifjabb Kiliti Mózsa Mihály, az idősebbnek fia. Ez idő szerint községi biró. Mutatja szolgabirójának bizonyitványát, melyből kitünik, hogy ő mindenképen vagyonos, becsületes és tekintélyes ember. Ilyennek ismerik falujában is, vidékén is.

Kérdem tőle: mi járatban van? Mit akar?

– Én, tekintetes uram, azért jöttem, hogy boldogtalan édes apámat kiszabaditsam. Öreg ember ő már és beteges s bizonyosan tudom, hogy nem sok ideje van még hátra. Ebben az ügyben ugy sincs neki nagy vétke; szeretném, ha szabadlábra bocsájtaná a nemes vármegye. Legalább igaz ember módjára otthon haljon meg, ne a vármegye tömlöczében. Ne hagyjon maga után olyan rossz hirnevet.

– Mit segit ez az öregen, Mózsa? Hiszen ha otthon hal is meg, mint vádlott hal meg. Különben is volt már börtönben eleget. Sokszor volt büntetve nálunk is, más vármegyében is. Itt a kórházban pedig jó ápolást kap. Nyugton várhatja idejét.

Szeliden felelt vissza.

– Mind igaz ez, mind tudom én ezt, uram. Sok szégyent hozott a fejünkre s nehéz ezt kiigazitani. Sokat pironkodtunk miatta. De mégis egészen más az, ha otthon magunk temethetjük el tisztességgel, istenes emberek módjára, mintha a vármegye viteti ki a temetőbe. Engem talán nem bánt már, noha rám is eleget járt a világ nyelve, de gyermekeimnek ne mondhassák, hogy tömlöczben halt meg az öregapjuk s pandurok és rabok adták meg neki az utolsó tisztességet.

III.

Gondolkodóba estem, eltünődtem a fölött, a mit az a falusi öreg biró mondott. Igaza volt. Nagy jótétemény volna rá és gyermekeire nézve az öreg Mózsa hazabocsátása. Rossz gondolat nem lakhatott az öreg biróban. Eszébe se juthatott, hogy apját, a hetvenhat esztendős vén, rokkant, beteg embert megszöktesse s a törvény kezéből kivegye. Hova szöktetné? Mit csinálna vele? Akkor még nem jött szokásba Amerikába rucczanni. S aztán a vén ember el se hagyná szülőföldjét. Sőt ha közel érzi utolsó napját, visszajönne oda a világ végéről is. Nem tartaná vissza még az akasztófa rávigyorgó rémarcza se.

Sőt még gyöngéd szép gondolat is a paraszt birótól ez a terv. Rá nézve sokkal kényelmesebb volna, ha a vármegye temeti el az öreget. Hazulról ugy is eltünt, otthon való temetése legalább nem juttatná az emberek eszébe, minő volt élete és halála az öregnek. S fia mégis haza kivánja, hogy ha már kondul a harang, istenes ember módjára tehesse a hant alá.

– Jól van Mózsa, menjen kend haza békességgel. Egy hét mulva jőjjön el ujra. Akkor talán majd hazaviheti az öreget. Addig majd határozok.

Át kellett néznem az irásokat. Meg kellett tudnom, miféle vádak nyomakodnak az öreg ember vállaira. Tudnom kellett azt is: miből áll betegsége, mennyi időre számithat.

A törvényszék tudós orvosa azt mondta, hogy az öreg elélhet még két-három évig is, ha étele, itala, nyugodalma meglesz; ha belső részeiben bonyodalmak nem támadnak; ha életirtó betegséget, tüdőgyuladást s egyéb efféle nyavalyát nem kap; ha szeszes italtól, meghüléstől, fellobbanó indulattól s egyéb rendetlenségtől gondosan óvakodik.

Megkérdeztem Lőrinczet is, a börtönőrök öreg káplárját, mire becsüli Kiliti Mózsa Mihály életét.

– Az uj holdtöltét még megéri, annyit kinézek belőle, de azontul nem adnék életéért egy potya pápai piros pipát.

– Miből gondolja ezt?

– Jól ismerem. Negyedszer van itt már nálunk. Mindig beszédes ember volt. Száz tanácsot adott még nekünk is. Most pedig már nem törődik semmivel. Csak fekszik a deszkán, mozogni se kiván. Csak néz, csak int, csak bólint, a szót sajnálja egész nap.

Tehát az öreg káplár egy hónapot szánt neki. Mert most épen holdtölte volt.

Felhivattam magamhoz Kiliti Mózsa Mihályt. Hadd lássam magam is. Hadd beszéljek vele. Látatlanban még sem akartam határozni.

Hires nevezetes ember volt egykor a maga világában.

Apja a káptalan jobbágya volt. Surján legény korában még gyerekészszel megagyalta az urasági hajdut, a miért az vele is, apjával is kegyetlenkedett a robotos munkán. Az ispánra is rágyujtotta a házat, a miért az durván incselkedett, sőt erőszakoskodott szép testvér hugával. Az urasági tisztek mindenképen katonának akarták bekötni, ő pedig bujdosott a katonafogdosás elől. Nagy a világ. Somogyi és tolnai erdőknek se hosszuk, se végük. Elkeveredett a juhászok, kanászok közt. Azt mondták rá, betyárrá lett. Igaz is, hogy bujdosása közben megismerkedett az erdők minden hires betyárjával.

Ott volt, mikor Milfájtot felakasztották. Megnézte, megsiratta. Jól ismerte a hires Sobri Jóskát s a Bakonynak e félelmes haramiája, annyi monda és népdal hőse, nála töltötte az éjszakát halála előtt harmadnappal. Ő hantolta el Sobri sirját a lápafői erdőben s talán csak maga tudta, hogy Sobri utolsó pajtása, Pap Andor, hova tünt el, miként élt, miként halt, miként kerülte el a törvény kezét haláláig. Ismerte az utolsó túl a dunai nagy gulyást, Basa Szente Jánost s ennek csikólábu öcscsét, a Buczkó Palit, a ki az üszőt, tinót elfogta gyalogszerrel s megfékezte puszta kézzel. Felkereste, meglátogatta Becskerekit, mikor ez már hires haramia volt és Rózsa Sándort, a mikor már hire kezdett szállongani a Bácskában.

Ő maga sohase rabolt s embert soha nem ölt, de az üldözött bujdosó szegény legényeket mindenütt védte, rejtegette, gyámolitotta s ezek is részeltették őt egyszer-másszor szerencséjükben. Sokszor került a vármegye kezére, két izben talponálló biróság előtt is meg kellett jelennie és Somogy, Tolna, Veszprém, Fehér vármegyék börtöneiben töltötte el életének javát.

Most már hetvenhat éves volt. Magas, sovány, kissé hajlott termetü, kemény arczczal, erős tekintettel, rendetlenül leboruló hatalmas bajuszszal. A kor és a betegség elgyöngitette s mikor magamhoz felhozattam, alig tudott megállani a lábán.

Leültettem s elmondtam neki öregbiró fiának kérését.

Figyelmeztettem, ha csak lehet, szabadon bocsátom, de ha van lelkének valami terhe, iparkodjék attól megszabadulni s ha igaz az, a mivel most vádolják, vallja be azt röviden s ne nehezitse, ne késleltesse a vizsgálatot.

A Tenger-ügyben csakugyan nem nyomakodott rá sulyos vád. Mindössze is csak annyi terhelte, hogy résztvett a Tenger-társaság egy vagy két áldomásában. A társasággal legalább együtt látták Fehérváron, alakja jól ismert, élete rovott, a pandurok közt a legvénebb is, a legifjabb is szemmel kiséri, méltán gyanusithatták, hogy ő is részes a Tengerék dolgaiban. Ezért fogták el a csendbiztosok.

Készséggel elmondotta, a mi igaz volt. Együtt mulatott Tenger Jancsival és czimboráival a vásár alatt Kovács Ádám Ferencz fehérvári lakos kocsmájában. Tudja, hogy Tengerék mindnyájan rossz emberek s akkor is tudta, mikor velük együtt ivott. De egyetlen vállalatukban se volt részes, se a tervezésnél, se a végezésnél, se az osztozásnál. Azután igy folytatta:

– Nem az én vidékemen jártak ezek, tekintetes uram; én pedig erőtlen, öreg ember vagyok már ahhoz, hogy akár ezekkel, akár másokkal csavarogjam. Van az én lelkemen elég!

Nagyot sóhajtott.

– De megis lakoltam érte teljes életemben. A mióta fiamat biróvá választották s láttam, hogy őt az emberek megbecsülik, sőt még a szolgabiró ur is oda száll házához, azóta én készakarva nem vettem részt semmi rossz cselekedetben. Hiszen istentelenség lett volna az tőlem, hogy a fiam becsületes nevét bepiszkoljam. De én már gyönge, erőtlen ember vagyok, annak nem tudtam ellenállani, hogy a fehérvári vásárokra be ne járjak s Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a szegény legényekkel egy-két szót ne váltsak. Mert oda szoktak azok járni tiz vármegyéből is s nekem jól esett, ha őket egy pohár borral megkinálhattam. A szabaduló rab is benézett oda mindig. Sokszor egy-két napot is töltött a kocsmában, mig el tudta gondolni, melyik irányban induljon neki a rongy életnek. Jó szivvel adtam nekik tanácsot, sokszor hasznát is vették. Én meg elkérdezősködtem tőlük az oda bent való dolgokról. Megvannak-e még a régi börtönőrök? Szót lehet-e egyikkel vagy másikkal váltani? Tetszik tudni, tekintetes uram, a börtönőrnek csak a fegyvere meg a gunyája egyenlő, de a hány ember: az is annyiféle. Egyik jobb, másik rosszabb szivvel van a szegény rab iránt. Mindig megkérdeztem, hát én rám emlékezik-e még valaki? Régi pajtásaim közül ki keveredett bajba s mikor szabadult? A maga lábán ment-e ki a fonnyasztóból vagy a Szent Mihály lova botorkált ki vele? Jobb lett volna ugyan, ha effélével nem törődöm, de már hiába. A vén betyár is olyan, mint a vén czigány. Mikor már maga nem tud muzsikálni, szivesen elhallgatja a gyerekek nótáját.

Meghatott e sajátságos őszinteség.

Megmondtam az öregnek, hogy fia egy hét mulva jön be érte, akkorra rendeltem be s őt akkor hazabocsátom. Hanem mikor a törvényszék a tárgyalásra berendeli, annak hivására okvetlenül megjelenjék.

– Megigérem, megigérem, de a felől már nem vagyok biztos, hogy megjelenek; kivált ha a meghivás késni talál. Más biróság elé hivnak engem s nem a nemes vármegyére. Érzem én azt. Oda pedig el kell menni, mert annak a biróságnak a vármegye se parancsol. A mint pedig én egyszer leesem a lábamról, többé föl nem kelek én soha. Hanem ha a harangozó nem siet nagyon, hát akkor megjelenek.

Másnap a börtönőrök előtt azt a kivánságát jelentette ki, hogy velem beszélni óhajt és pedig négyszemközt. A börtönőröket szigoruan utasitottam, hogy minden rabnak minden kivánságát haladéktalanul közöljék velem s jaj volt annak a börtönőrnek, a ki ez ellen véteni merészelt volna. Az öreget rögtön felhozattam magamhoz.

– Sok mondanivalóm volna, tekintetes uram. Egész éjjel nem hunytam le szemem, nem tudtam aludni. Eltökéllettem magamban, hogy a mi a lelkemen van, mindazt megmondom az urnak. Sok hiba van a világban. Egyet-kettőt talán még ki lehetne igazitani. Ha most nem szólok: a hiba örökre hiba marad. De négyszemközt szeretnék beszélni.

A börtönőrt elbocsátottam s intettem az öregnek, beszéljen.

– Sok titkot tudok én, uram. Ne vegye szavamat bolond beszédnek, de higyje el az ur nekem, hogy a törvény nem lát világosan. Gyakran nem oda üt, a hova kellene, sokszor pedig egészen odaüt, a hova nem kellene. Egy ember hordja már harmadik esztendeje a vasat nemes Pest vármegye tömlöczében. Ez a Dabasi Huszár János. Olyan ártatlan abban a dologban, a miért elitélték, mint a ma született gyerek. Pedig még három esztendeje van hátra az itéletből s tekintetes uram meg tudná menteni, ha akarná. Hallgassa meg szómat, elmondom az esetet igazán.

IV.

Elmondta s én elmondom utána, a mint következik.

Dabasi Huszár Jánosnak egyszer dolga volt Pesten is, Dömsödön is. Dömsödi utja Laczházán vezetett keresztül.

Nyugodtan koczog kocsijával, két kis lovával Laczházán. Semmi baja, semmi gondja. Eszébe se jut, hogy valami balsors is érhetné. Az utcza már nem is hosszan nyulik előtte; ott van már a város vége. Látja jól. Fényes nappal. Becsületes magyar emberek közt mi baj érhetné?

Az egyik háznál kint az utczaszinen áll a gazda. Vállát nekitámasztja a kapubálványnak s pipáz keményen.

Meglátja Dabasi Huszár Jánost s megnézi kocsiját, lovát. Nézi, nézi s egyszer csak bekiált legényfiához:

– Ferkó, hozd csak hamar ide a vasvillát!

Ferkó odaugrik a vasvillával.

– Ferkó, nézd csak ezt a két lovat. Nem a mi két lovunk ez?

A lovak porosak, de azért fülük mozgásáról, lábuk járásáról, testük állásáról fölismerik a lovakat.

– Az a! A mi lovunk az a két ló!

Kiugrik a gazda meg a fia az utczára s odakiált az utazóhoz:

– Egy szóra! Álljunk meg atyafi!

Huszár János megáll.

– Mit akarnak kigyelmetek?

A gazda meg a fia nem szól, hanem megnézik a lovak fogát, szőre szinét, szügyét, békáját. Csak akkor szólnak.

– Épen téged vártunk akasztófa virága. Gyere csak be hozzánk az udvarba.

A legény kantárszárnál fogva már épen forditja a lovakat a kapu felé.

De hát Huszár János se ijed meg mindjárt a maga árnyékától. Igaz járatban van. Belecsördit a lovakba. Erősen fogja a gyeplőt s menni akar előre. De még nagy méltatlankodva rá is szól a laczházi gazdára és fiára:

– A ki áldótok van! utonállók vagytok? Nézze meg az ember!

De már ekkor hamarosan lerántják a kocsiülésből Az a legény erős gyerek. Dabasi Huszár János csak azt veszi észre, hogy ott fekszik az utcza porában s ütik mint a zsuppot. Kékre-zöldre verik hamarosan. Lovát, kocsiját elveszik, magát pedig a községházához hurczolják s belökik a sötétbe.

Mi ez? Miért van ez? Mi történt hát?

Dabasi Huszár János nem tudja, mit gondoljon. Hamarosan nem is igen gondolkozik, mert hideg vizzel kell borogatni egész testét. Ebül van a nagy hadakozás után. Enni nem kap, nem is kivánja. Reggelre már jobban van, noha alig aludt valamit. Reggel pedig két pandur áll eléje, kezét megkötözik s nyomban viszik a szolgabiró elé.

A szolgabiró ugy fogadja, mintha régi ismerőse volna.

– Hát megint itt vagy Huszár János?

– Itt én uram, de most csakugyan nem tudom miért

– No, majd csak megtudod azt is lassanként.

Kihallgatják. Az esküdt ur a kihallgató biró. A vád az, hogy ezelőtt tizennégy nappal éjjel a legelőről ellopta a laczházi ember két lovát. Miért tette? Kik voltak a társai? Hol volt, merre járt, mit csinált tizennégy nap óta?

Meghallgatják a laczházi gazdát is. A ki napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a két ló az övé már esztendők óta. Az egyik ló a maga nevelése, a másikat a kunszentmiklósi vásáron vette Majsai Páltól, ki is fizette az árát nyomban, az áldomást is megitták nyomban. Tanui ezek meg ezek s rajtok kivül az egész város. A két lovat nem adná kétszáz forintért. Két hete lopták el a legelőről. Dabasi Huszár János kezén fölismerte lovait. El is vette tőle iziben, valamint a szerszámot és kocsit is. Ebből majd kikerül a költség. Nem tagadja azt se, hogy Ferkó fiával együtt a lókötőt kissé megtapogatta, de annak is a lókötő maga volt az oka, minthogy szép szóra nem akarta a kocsit, lovat kiadni kezéből.

No Dabasi Huszár János, mit szólsz te mindezekre?

Dabasi Huszár János világjártas ember. Volt már ő a törvény előtt is egyszer-kétszer. Tudta, hogy a birák előtt nyugodtan és illendő hangon kell beszélni. Nem is félt most már semmitől. Hiszen biró előtt az ügye. Az ő ügye pedig tiszta és világos. Igazsága szent.

Elmondta, hogy a laczházi ember elvette tőle a lovát. Nem is bizonykodik abban, a mit a laczházi ember állit. Elhiszi, hogy a két ló az övé volt s hogy azt két hét előtt ellopták a legelőről. De nem ő lopta el. Ő egy hét előtt a fehérvári Bertalan-napi vásáron vette Standár Pirót István árpási lakostól igaz pénzen, száznegyven forinton, ki is fizette azonnal a vételárt, kapott is passzust, lólevelet mind a két lóról, meg is van mind a kettő otthon a ládafiában, tessék érte elküldeni, a felesége első szóra odaadja.

– Jól van, Huszár János. Ha igazságod van, majd kiderül. Most Standár Pirót Istvánt meg kell hallgatnunk, életed eddigi folyását ki kell puhatolnunk, a lólevelet meg kell szereznünk, de mi bizony addig nem tartunk itt magunknál, hanem bemégysz Pestre, a központi megyei tömlöczbe, ott lészen ellátásod.

Igy is történt.

A két lólevél megkerült. A pandurok elvették az asszonytól. A lólevelek valódiak. Irás, pecsét, aláirás – mind igazi. A lovak leirása is megfelel a két ló szinének s egész minőségének, csak a lovak egyikének évszáma sántit kissé. De hát az nem baj. Parasztlónak ugy sincs anyakönyve. A másik ló évszáma azonban tökéletes.

Hanem az árpási lakossal már baj van.

Kihallgatják Standár Pirót Istvánt. Saját szolgabirája hallgatja ki. Ő a lóeladásról nem tud semmit. Ő Dabasi Huszár Jánosnak azt a két lovat soha el nem adta, ő azon a Bertalan-napi vásáron feléje se ment Fehérvárnak, hanem otthon volt és szántott-vetett vagy mit csinált, sőt ő ennek az embernek szinét se látta, hirét se hallotta soha.

Huszár János csak mosolyog, csak a fejét csóválja, a mikor vele a vizsgálóbiró ezt a hirt közli, sőt fel is olvassa előtte Standár Pirót szavait. Nem is kiván egyebet, minthogy vele állitsák szembe azt az árpási embert.

A vizsgálóbiró azt mondja:

– Meglesz. De lelkedre kötöm, hogy hiábavaló munkát a biróságnak ne okozz. Lásd, Huszár János, te már egyszer lólopásért, egyszer orgazdaságért el voltál itélve, nehéz a te mentő szavad elhinni. Ha nincs igazad, ügyed ne késleltesd, hiszen magad bánod meg; annál több időt töltesz itt.

Dabasi Huszár János csak megmaradt a mellett, állitsák szeme elé Standár Pirótot.

A szembesités megtörténik. Standár Pirót István keményen áll nyilatkozata mellett. Sőt méltatlankodik, haragra gerjed, jól összeszidja a biró előtt Huszár Jánost, a miért ez lopott lovakkal merészel ő rá hivatkozni. Végül odafordul a vizsgálóbiróhoz.

– Rettentő dolog az uram, hogy nekem ilyen nagy munkaidőben ilyen rongy ember miatt, egy lókötő miatt kell Pestre bemászkálnom.

Belátja ezt a vizsgálóbiró is.

Azonban Dabasi Huszár János még most se ijed meg. Még most is csak mosolyog és a fejét csóválja s nyugodt bátorsággal határozottan szemébe mondja Standár Pirótnak a lóadás-vevés apró részleteit.

– Csak ne oly foghegyen – szólt – Standár Pirót István uram. Hát nem emlékszik kend, hogy az áldomást Kovács Ádám Ferencz kocsmájában ittuk meg? Nem emlékszik kend, hogy az áldomáson Kiliti Mózsa Mihály is ott volt? Nem emlékszik kend, hogy ez is, a kocsmáros is, felesége is, tehát hárman látták, a mikor kend nekem a két lólevelet átadta? Gondolkozzék csak kend egy keveset!

Minderre Standár Pirót nem hajt. Nem gondolkozik. Megmarad a mellett, a mit ő állit s nagy bátran követeli a vizsgálóbirótól, hogy hallgassa meg hát mindazokat az embereket, a kikre, mint tanukra Huszár hivatkozott.

Hát hiszen egyebet tenni nem is lehetett.

De a vizsgálóbiró mégis elgondolkozott. A két ember közül az egyik bizonyosan istentelen gonosztevő. De hát melyik lehet az? Igaz, hogy a tanuk majd eldöntik. De milyen szép lenne előre eltalálni, hogy melyik hát az igazi gonosztevő?

Bizonyára Huszár János marad a kátyuban. Korábbi életén sok a folt. A lopott lovakat most is a kezén találták. Standár Pirót István vagyonosabb is, mint Dabasi Huszár János. Ez csak kisgazda, jószerével csak zsöllér, amaz pedig telkes gazda. Kétségtelen, hogy vagy az egyik, vagy a másik tudós a laczházi lovak elkötésében. De hát melyik?

No de mindegy. Folytassuk a vizsgálatot.

V.

Kovács Ádám Ferencz csakugyan kocsmáros volt Székesfehérváron. Ugynevezett kis kocsmája volt valahol a nagy vásártér közelében. Vastag, termetes alak, széles jó magyar arcz; – akármelyik káptalanbeli urnak jó lett volna az arcza, ha vastag bajuszát simára levágja. Semmi rossz indulat nem látszott az arczon. Ellenben csak ugy tündöklött róla, hogy ő biztos minden ő dolgában s rendben van szénája tökéletesen.

Volt felesége is. Szintén termetes, jóképü, barnabőrü asszony. Ugy pergett a nyelve, mint a kerepő. Ebben különbözött férjétől, a ki meg szűk beszédü volt. Egyébként se félt semmitől.

Meghallgatják Kovács Ádám Ferenczet. Mit tud a laczházi lovakról, Dabasi Huszár Jánosról, Standár Pirót Istvánról, áldomásról, bertalani vásárról s a többi mindenféle dologról.

Hát bizony nem tud ő semmit. Az igaz, hogy Bertalan-napi vásár szokott lenni Fehérváron, megvolt most legutóbb is, látásból ismeri ugyan Standár Pirótot is, Kiliti Mózsát is, de Dabasi Huszár Jánosnak soha hirét se hallotta. Az ő kocsmája arravaló, hogy ott vásár napján is, más napon is igyanak az emberek. Áldomást is ittak a vásár napján is, de a maga ételét-italát kifizette mindenki, igy hát ő nem irta fel, hogy kik áldomásoztak. De az mégis bizonyos, hogy a kérdezett emberek azt ő nála nem cselekedték.

Összevágott ezzel a beszéddel a felesége vallomása is. Az asszony egyébként se tudhat semmit. Nem lót-fut ő az ivóba. Vásár napján száz ember eszik-iszik ő nála minden pillanatban. Neki a konyhán a dolga.

A mi igaz is. A vizsgálóbiró meggyőződött arról, hogy ez a két ember egyenes lélekkel beszél. Huszár János ugyan most is követelte, hogy a kocsmárost meg a feleségét állitsák szembe vele, de már ezt a vizsgálóbiró meg nem engedhette. Ő azt a két becsületes embert Fehérvárról Pestre be nem csődithette.

Miért is?

Hiszen Kiliti Mózsa Mihály se nyujtott Huszárnak semmi erősséget. Azt is kihallgatták. Megvallotta őszintén, hogy ő ugyan ott volt ama bertalani vásáron, volt Kovács Ádám kocsmájában is, ivott is az áldomásozókkal, adókkal, vevőkkel, árosokkal, vásárosokkal, de hogy épen kik voltak azok s miféle áldomásban ivott: arra már nem emlékszik. Ő már öreg ember s akkor már borittas is volt. Kiment a félszerbe s aludt is egyet.

– No Huszár János, minden szavad hazugságnak bizonyult!

Ezt mondta a vizsgálóbiró Huszár Jánosnak, mikor mindezeket tudtára adta. S egyuttal szentül hitte, hogy jó nyomon van s hogy csakugyan Huszár a gonosztevő.

A lovak a laczházi legelőről éppen a bertalani vásár előtt két nappal vesztek el. Huszár éppen erről a napról nem tudja alibijét igazolni. Dabasról már eljött, Fehérvárra éppen csak a vásár hajnalán érkezett, a mint ő maga mondja; utja Laczháza felé vezetett; az meg most már éppen bizonyos, hogy Fehérváron se volt, mert Kovács Ádám Ferencz kocsmájában meg sem fordult. Ellenben Standár Pirót István meg alibijét is fényesen igazolta.

Kinek lehetne még kétsége?

Huszár Jánoson most már meglátszott, hogy komolyan megijedt, a mint mind e nagy terhelő bizonyiték a vállaira nehezedett. Észrevette, hogy a hurok már kezd szorulni nyaka körül, de azért még mindig tagadott mindent s védte magát életre-halálra.

Ez se lepte meg a vizsgálóbirót. Épen a megátalkodott gonosztevők szoktak ekként cselekedni. De Huszár Jánosnak még nem akadt el szava.

– Tekintetes uram, a csillagos ég még se szakadhat le csak ugy átabotában. Nem lehet az. Azt már látom, hogy minden ember kutyahitü rossz ember s ellenem esküdött, de hát az a két darab lópasszus mit vétett? Hát talán én csináltam azt is? Talán én loptam azt is? Ha loptam is, valakitől csak lopnom kellett. Tessék csak utánanézni annak a két levélnek. A pókháló gyalázatos vékony szál, de a pók mégis egyenesen el tud rajta menni. Hátha az a két passzus is odavezet az igazsághoz!

A vizsgálóbiró a fejét csóválta.

– Sok dolgot adsz Huszár János. De ebben az egyben mégis igazad van. Azt a két lólevelet csakugyan meg kell vizsgálni. Ámbár majd meglátod, nem lesz abból semmi hasznod.

Megvizsgálták a lólevelek ügyét.

Az egyik passzus rejteki volt Sopron vármegyéből, a másik tabi volt Somogy vármegyéből. Mind a két levél igazi volt, mind a kettő több kézen ment át lóval együtt, de mindegyiket más lóra adták ki s nem azokra, a melyeket Huszár János kezén talált a laczházi ember.

Az egyik levél története addig terjedt, hogy azt lószállitó zsidó adta be lóval együtt a katonasághoz Fehérváron. A másik levél története pedig addig terjedt, hogy azt tekintélyes uri birtokos adta át lóval együtt nyilt fehérvári vásáron ismeretlen nevü és lakásu vevőnek. A gyanunak még árnyéka se terhelte az uri birtokost.

Kihallgatták a községi jegyzőket, a kik a leveleket készitették s a lótulajdonosokat, a kiknek a jegyzők a leveleket átadták. Kihallgatták azt a tekintélyes uri birtokost. De a lószállitó zsidót is. Igazságban találtak mindenkit. A huszárőrmestert már nem lehetett kihallgatni, mert nem lehetett megtalálni.

Eltelt ezzel is jó négy hónap. Huszár ez idő alatt is csak ült. De még se nyert vele semmit. Sőt nagy rejtély támadt. Hogy kerülhetett az a két passzus éppen az ő kezére a lopott lovak mellé, holott az egészen más két lóra volt eredetileg kiállitva? Ennek a rejtélynek csak egy kulcsa van. A két passzust is tilos uton szerezte Huszár János, éppen azért nem akarja megvallani. Ha igaz uton jutott volna hozzá: megvallaná.

Tehát még a két passzus is az ő lelkét terhelte. Sőt nemcsak a lelkét, a mint később az itélet bebizonyitotta.

Ily állapotban került az ügy a törvényszék elé.

Bizony Dabasi Huszár János: el kellett téged itélni. Hiába védelmezett okos ügyvéd, hiába védelmezted te is magadat.

Mert hogy a két ló a laczházi ember igaz jószága volt s tőle ellopták a legelőről, ehhez nem fért kétség. S hogy a két lopott lovat Huszár János kezén találták meg: ezt maga Huszár is készségesen elismerte.

Miként jutott kezére a két ló: ezt nem tudta igazolni. Minden tanu ellene vallott, minden szava hazugnak, minden mentsége sikertelennek bizonyult. Még mentsége is sulyosan terhelte.

Az is szaporitotta bűnét, hogy még passzusai is hamisak voltak. Hiszen nem a két lopott lóra, hanem másik két lóra állitotta azt ki a rejteki és tabi nótárius.

Azt is beismerte maga is, hogy a mikor a két lovat a laczházi legelőről ellopták: akkor ő nem volt otthon Dabason. Azt pedig sehogyse tudta bebizonyitani, hol volt hát, ha nem a laczházi legelőn?

Életének multján is folt van. Előélete rovott. Lólopásért, orgazdaságért máskor is elitélték már.

Lólopásért három évre szokta a nemes vármegye a vádlottakat elitélni. A fogságot vasban, közmunkában s hetenként két napi bőjtöléssel kellett eltölteni. A bőjtös napon csak kenyér és viz volt az étel-ital, semmi más.

De a vármegye sok sulyositó körülményt látott. A bűnbe való ismételt visszaesés nagy dolog. Hiszen ez a Huszár János javithatatlan ember. Valóságos veszedelme embernek és lónak s a békességes társaságnak. Azután érthetetlen konok tagadása, holott bűne oly világos, mint a napfény. A helyett, hogy töredelmes lélekkel magábaszállna: még vakmerően felesel.

Hat esztendei fogságra itélték.

Hiába apellálta ügyét a királyi táblára, a hét személyes táblára, a királyhoz és atyauristenhez. Minden felsőbbség, minden hatalom jóváhagyta a nemes vármegye itéletét.

A mikor ügye véletlenül az én kezembe került, már akkor négy év óta hordozta a vasat. Egy esztendeig mint vizsgálati fogoly, három esztendeig mint elitélt fogoly.

Még hátra volt három esztendeje.

VI.

Harminczöt-harminczhat év előtt történt ez a dolog. A mióta az öreg Mózsa nekem Dabasi Huszár János esetét elbeszélte. Azóta százszor eszembe jutott s nem egyszer gondolkodtam részletein.

Lelkiismeret és itélőtehetség az egyik mérő serpenyő az itéletmondó biró lelkében. A másik az elkövetett bűnös tett, a terhelő bizonyitékok sulya s a véletlen körülmények sajátságos találkozása. A melyek együtt Dabasi Huszár János vállaira nehezkedtek.

Sokszor föltettem a kérdést magamban, ha én vagyok az itélő biró: vajjon a mérleg melyik serpenyője billent volna le? Az-e, a melyik fölment, vagy az, a melyik lesujt? Vajjon elitéltem volna-e én is Huszár Jánost?

Váltig tagadta a bűnös voltát. Közvetlen bizonyság nem is volt arra, hogy csakugyan ő lopta el a két lovat. De a körülmények szerint okosan, jó lélekkel s teljes alapossággal lehetett következtetni, hogy a bűnös ő volt s más nem lehetett.

A társadalomnak megvan a maga rendje. Jó-e, rossz-e az a rend, mindegy. Megvan. Az a rend parancsolja, hogy a bűnt büntetni kell. A lólopás bűn. Más el nem követhette, mint Dabasi Huszár János. Emberi észszel másra még csak gondolni se lehetett.

Tünődésem mindig azzal végződött, hogy valószinü, hogy én magam is elitéltem volna.

Pedig nemes Pest vármegye törvényszéke tévedett. Ártatlanul itélte el Dabasi Huszár Jánost. Tévedtem volna magam is.

Ime az eset, a melyet Kiliti Mózsa Mihály egyebek közt elbeszélt. Ezzel végezte szavait:

– Lássa, tekintetes uram! Dabasi Huszár János azokat a lovakat csakugyan attól a Standár Pirót Istvántól vette. Igaz árban vette. Mint igaz jószágot nyilt országos vásárban igaz pénzen vette. Az áldomást is csakugyan Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a vásár napján ittuk meg. Magam is ott voltam, magam is ittam és saját két szememmel láttam ott az embereket.

– De hát, Mózsa, miért nem mondta meg ezt, a mikor a szolgabiró kérdezte?

– Még akkor nem tudtam igazán az esetet. Csak később tudtam meg Kovács Ádám Ferencztől. Tehát akkor még sem tudtam tisztán, hova vágok azzal, ha megvallom, a mit kérdeztek tőlem.

– Jó, jó, de ez isten ellen való nagy vétek volt. Kend hamis tanuságot tett s ime, ártatlan ember, a mint kend mondja, már négy esztendő óta szenved e miatt. Hogy viselheti el ezt a lelkén?

Nem sokáig késett a felelettel:

– Hát hiszen azért mondom el a dolgot, hogy könnyitsek a lelkemen. S azután nem is egészen ugy van a dolog, a hogy tekintetes uram gondolja. Lám, a szolgabiró nem mondta meg, mirevaló lesz a vallomásom. Azt se mondta, Huszárt szoritja-e a törvény vagy Pirótot. Nekem se ingem, se gallérom egyik se. Csak az a szent, hogy magamféle embernek senkit bajba keverni nem szabad. Tudtam is én, melyiknek van oka félni a törvénytől. Ha beszélek; egyiket agyonütöm a szavammal. Ha nem beszélek: megmenekülhet mind a kettő. Minek ártsam magam az ügybe előre? Hiszen majd meghí a törvényszék a tárgyalásra, ott azután, ha előbb körülnézek, majd eldöntöm az igazságot.

Elég jól beszélt az öreg, de egészen még sem hittem el minden szavát. Hogy jóhiszemben beszélt: a fölött nem kételkedtem. Hiszen szabadulni akart, halálára készült; miért akart volna engem félrevezetni, a mikor se haszna, se kára nem lehetett, akármit közöl velem.

Somogy-vármegyei öreg paraszt. Pesthez messze van. Nem is járkál Pestre. A vármegye minden nap öt-hat ügyet tárgyal. Minden ügynek, a Huszár-ügynek is száz részlete, sok apró és nagy titka, melyről csak a tárgyaláson feslik le a kéreg. Vajjon a somogyi öreg paraszt honnan tudta volna meg hitelesen a törvényszéki tárgyalás részleteit?

Ezért kételkedtem szavaiban.

Mindamellett haladéktalanul intézkedtem, hogy a dolgok belső igazságát kipuhatoljam.

Az öreg Mózsa szerint Standár Pirót volt a bűnös ember. Ő volt a lókötő vagy az orgazda, mert ő adta el a lopott lovakat Huszárnak. A kocsmáros és felesége, valamint az öreg Mózsa is csak hamis tanu volt.

Csakhogy négy esztendő mulva Pirót bűnét napvilágra hozni nehéz. Csaknem lehetetlen. Maga is, czinkostársai is ugy eltagadnak mindent, hogy szinte nevetnek rajta az emberek. S azután négy esztendő alatt a nyomok ily esetben maguktól is el szoktak enyészni.

A kocsmárost épen nem lehet szóra birni. Ha akkor hevenyében is oly nyugodtan és tökéletesen kimentette magát ő is, a felesége is: mit várjak akkor négy esztendő mulva.

A lópasszus kérdésében akadtam föl. Kétségtelen volt előttem, hogy a fonál egyik vége a lólevél.

Ez pedig különös rejtély.

Mózsa beszéde szerint a lopott lovat is, de a két passzust is Standár Pirót adta Huszár kezébe. De hát hol vette őket?

Két idegen passzus: mindegyik más lóra. Az egyik Somogyból, a másik Sopronból. Hogy kerülhetett a Standár Pirót kezébe?

Huszár János azt vallotta, hogy a lóleveleket az áldomás közben Kovács kocsmájában adta át Standár Pirót.

– De hát miért ott?

A szokás nem ez. A szokás az, hogy a vevő ott kint a vásárban kifizeti a ló árát, az eladó pedig ugyanakkor átadja a vevő kezébe a kötőféket a lóval együtt s a passzust. Passzusnak kell lenni. Ha van: a dolmányzsebben van. Onnan kivenni és átadni pillanat dolga.

Még se ott adta át Standár, hanem a kocsmában. Még pedig, a mint Huszár mondja, a kocsmáros szemeláttára. Ily módon hát a kocsmáros tudott a passzusátadásról.

Az is lehet, hogy a korcsmárosnál volt a passzus. Sőt csaknem bizonyosnak lehet tartani, hogy épen ő nála volt. Ha nem nála lett volna, akkor Standár átadhatta volna a vásártéren is. Vásáros ember ok nélkül a szokástól el nem tér.

De ha már idáig vagyunk: tovább is kell gondolnunk.

Ha Mózsa igazat beszél, akkor Standár Pirót lókötő vagy orgazda. A kocsmáros kétségtelenül tudja ezt. S a lókötő és orgazda mégis nála tartja a passzust s ő a lókötő és orgazda számára magánál tartogatja a passzust.

Mi ez?

Ha ez igaz: akkor a kocsmáros a lókötő és orgazda czinkostársa. Akkor ő is bűnös ember. Akkor világos: miért tett ő Huszár ügyében hamis tanuságot. Meg kellett védelmeznie Standár Pirótot, az ő czinkostársát. Hadd essék el Huszár. Ez idegen, ezt nem ismeri, ez nem társa.

Az a passzus kérdése másként is érdekes.

Az a laczházi két lopott ló nem akkor került Fehérvárra, a mikor az a két passzus. A ló csak ama bizonyos bertalani vásár előtt tiz-tizenkét nappal kerülhetett oda, holott a két passzus azelőtt több mint félévvel.

Mit ér a passzus ló nélkül?

Semmit.

Falusi paraszt az utczán sem veszi fel, ha megtalálja. Hiszen semmire sem használhatja. Senki se ád érte semmit. Ha fölveszi is, megnézi is, megint eldobja. De a lókötőnek ér valamit. Gyakran sokat is ér. Lopott lóval nem adnak passzust, de ha a tolvaj könnyüszerrel olyan passzushoz jut, mely a lopott lónak megfelel, akkor már ezzel bátran mehet vásározni.

A két passzus Fehérváron akadt meg utoljára, nem az árpási pusztán. Ámde Fehérváron nem Standár Pirót István lakik, hanem Kovács Ádám Ferencz. Valószinü, hogy a két passzus az ő kezébe kerül először. Csak azután Pirótéba és Huszáréba.

De ne tünődjünk tovább. Hiszen könnyüszerrel bizonyosságra juthatunk.

Ha lókötő passzusa akkor ott lehetett a kocsmárosnál; az esetben most is lehet ott. Ha igazi czinkos: lesz is nála most is. Lepjük meg hát. Tartsunk nála házmotozást. Majd meglássuk, mi sül ki belőle.

VII.

Az öreg Mózsa szavát hitelesnek nem tarthattam. Se a törvény meg nem engedte volna, se a szokás, se a józan ész. Mózsa elvégre is bűnös ember volt, sokszor elitélték, most is a vádlottak közé keveredett. S azután most egészen másként beszél, mint négy év előtt beszélt a Huszár-ügyben. Az ő szavára ugyan Huszár Jánost kiszabaditani nem lehetett. Kinevetett volna inditványommal saját törvényszékem is, a pestmegyei törvényszék is.

De azért berendeltem egy irnokot, fölhivattam a várnagyot s az öreg Mózsa vallomását irásba vétettem. Ez is valami. A bűnös ember is mondhat igazat, habár senki se hiszi is el.

A fehérvári kocsmárosék ellen a házmotozást elrendelni kissé erőszakos dolognak látszott. A kocsmáros nem vádlott, sőt panaszt se emelt ellene senki. A házjog szent jog. Azt feldulni nagy ok nélkül nem szabad. Az öreg Mózsa beszéde oly sok év előtt történt esetről nem elég nagy ok.

De én mégis elrendeltem a házmotozást.

Minél többet tünődtem a passzus titkain, annál jobban megrögzött bennem az a gondolat, hogy Kovács Ádám Ferencznél most is kell lenni passzusnak Standár Pirót részére. Sulyos lélektani körülmények utaltak erre szüntelen.

Ha a kocsmáros becsületes ember: az áldomást rögtön bevallja s ezzel Huszár Jánost megmenti. Igaz, hogy Standár Pirótot eláztatja.

Igaz ez. Hanem a bűnös czinkost eláztatni s az ártatlant megmenteni is becsület dolga. Ellenben az ártatlant hamis tanubizonysággal hosszu börtönbe juttatni csak azért, hogy a bűnös megmeneküljön: ez már sulyos gonosztett és undoritó.

Ilyet ok nélkül józan eszü ember nem csinál.

De hát mi oka lehetett erre a kocsmárosnak?

Más nem, mint haszon. E fajta emberek közt csak a vagyoni érdek a fő. Vagy jól megfizette Standár Pirót erre az egy esetre, vagy állandó czinkostársak voltak közös nyereségre. Igy aztán egészen érthető, hogy a kocsmárosnál álltak a passzusok is. Sőt az is lehet, hogy most négy év mulva is találok nála passzust.

Átirtam Fehérvárra a város kapitányához. Menjen váratlanul a kocsmároshoz s lopott lovak és rejtegetett lópasszusok iránt kérdezze ki. Kutasson is ki mindent a pinczétől a padlásig. Nézze meg még a kút kövei közt levő hézagokat is. S ha gyanus jelet vagy épen passzust talál, küldje azt el hozzám, de egyuttal Kovács Ádám Józsefet és feleségét is. Vigyázva, vasban és gyorsan.

Megyei lovas huszárral küldtem a levelet. Másnap éjjel már ott volt Veszprémben Kovács Ádám és felesége a központi főszolgabiró kezén. De ott volt több száz darabra rugó nagy csomó passzus is lóról, szarvasmarháról. Tünődésem tehát nem hamis nyomon járt. Az öreg Mózsa beszéde most már komoly valósággá vált.

A lóleveleket a kocsmárosnál kettős fenekü hordóban találták meg. A hordó tele volt borral. A fehérvári kapitány eszének és fülének becsületére vált, hogy a tele hordónak kettős fenekü üregéből ki tudta a lólevelet kopogtatni.

A leveleket átvizsgáltam. Száz meg száz község s minden vármegye neve megvolt azokon a leveleken. Sok levél épen a legujabb keletü volt; győri, pápai, révkomáromi, városi kapitányok és czédulaházak által kiállitva. Minden levél igazi volt s igazi rajta a pöcsét, is. Nagy mulatságomra volt köztük olyan is, mely az én falumból származott.

No most már állj elő Kovács Ádám Ferencz, pödörd ki vastag bajuszod és beszéld el töredelmesen és igazán: hol, mikor, miként, kitől és miért szerezted meg a leveleket, miért tartottad magadnál, hány darabot, kinek, milyen árban adogattál el? Meg ne feledkezzél pedig Dabasi Huszár Jánosról és Standár Pirót Istvánról. Tudod, hogy ezek már a te keresztfiaid!

Hejh-hajh! Hidegvérü, ügyes, kitanult gonosztévő volt az a kocsmáros. Több esze volt, mint a viczeispánnak. Tagadott mindent komoly képpel, határozottan. Se nem nyelt, se nem csuklott a kihallgatás alatt. A legfogasabb kérdésekre tökéletes ügyességgel tudott megfelelni. A hol nem volt előtte világos, hova vág a kérdés, ott feledékenysége volt a mentség.

Még a kettős fenekü hordót se lehetett hamarosan rábizonyitani. Hogy nála találták: nem tagadhatta. Hogy a hordó az övé volt: elfogadta. De hát folyton változnak ő nála a hordók. Rá nem tudott biztosan emlékezni, kitől került ez a hordó ő hozzá. Bizonyára az volt a hamis ember, az gyüjtögette a leveleket. Annyi elhalt szőlőbirtokosra, bukott kádárra, megszökött kocsmárosra hivatkozott: szere-száma se volt. Ettől került borral együtt, amaz csinálhatta kettős feneküre, ez meg amaz a kocsmáros cserélhette ki az ő kölcsönadott hordóját. Tessék a nemes vármegyének mindazokat fölkeresni, kihallgatni, idehozni s vele szembeállitani. Huszár János ügyében pedig most se mondhat egyebet, mint négy év előtt. Tessék a nemes vármegyének elolvasni az ő akkori vallomását. Hiszen irásba vették, Pesten rá meg is esküdtették, annak már csak szent igaznak kell lenni.

De hát még a felesége! Azzal épen nem lehetett birni. Ugy beszélt az, mint a záporeső, mint a felhőszakadás, meg nem lehetett állni előtte. Eszes és buzgó ember volt a főbiró esküdtje, a ki folytatta a vizsgálatot. Hanyatt-homlok futott fel hozzám a várba, hogy ilyen két hitestárssal még nem volt találkozása, nem boldogul ezekkel semmire.

– No majd boldogulunk. Várjuk csak meg a Standár Pirót Istvánt!

Pest megyéhez is átirtam rögtön. Lepjék meg Standár Pirótot. Keressenek nála lopott lovakat. Puhatolják ki élete folyását. Milyen ember most, milyen volt azelőtt?

Itt különös szerencséje volt a csendbiztosnak.

A házkutatás nem járt semmi eredménynyel, hanem a lóól, az furcsa volt.

A pandurok oda is benéztek. A lóól üres volt. Jó hosszu épület, egyik oldala telerakva tavalyi szénával. A másik oldal üres, tyukok kapartak benne.

A mint kijönnek onnan, Standár Pirót kis hat éves fia elneveti magát.

– Mit nevetsz kölyök?

Kérdi az őrmester. A gyerek még egyet nevet, de azért megmondja.

– Milyen nagyot tüsszentett a ló odabent!

Ló! Micsoda ló? Hiszen nincs a lóólban semmiféle ló.

De azért csak visszamennek az ólba. Neki düleszkednek a tavalyi szénának s ime, a szénarakás mozog. Kibontják a szénát, csak jó vastag fal volt rakva szénából, azontúl rendes ólhelyiség jászolokkal s a jászol mellett öt ló.

Öt lopott ló! Épen az éjjel hozták s a gazda még nem tudott rajtuk tuladni. De elrejtette őket jól. A szénakazalban senki se keresgélt. Ha a kis gyerek jó füle meg nem hallja a tüsszenést, a pandurok elmennek onnan gyanu nélkül.

Nagy dolog a véletlen! Nagy dolog az a bolondság, a mit ugy hivnak: szerencse, szerencsétlenség. Ennek törvényét fedezzék föl a bölcsek és természettudósok!

Standár Pirót István megrokkant a szerencsétlenség rettentő sulya alatt. Miért tagadja most már? Ott az öt darab lopott ló! Az egész falu tudja, hogy az az öt ló tegnap még nem volt nála. Égből pedig nem pottyant, szélvész oda nem terelte, maguktól oda nem mentek, angyalok oda nem hozták s az az öt ló az álfalat szénából maga meg nem rakta.

Kitudódott, hogy bizony régi gyakorlott lókötő az a Standár Pirót István.

Mit csináljon most már?

Legokosabb lesz mindent szépen jó renddel bevallani. Igy legalább időt se veszt. Pere lepereg gyorsan, kiállja büntetését s utóbb még ember is lehet belőle.

A birák is kegyelmesebbek a bűnbánóhoz, a ki töredelmesen bevallja sok nagy bűnét, vétkességét.

Bizony csak elmondta Standár Pirót a Huszár János esetét is. Ott itták meg az áldomást: az az igaz, Kovács Ádám Ferencz adta a kért passzust darabonként öt forintjával, de előbb a két lovat jól megnézte. Hanem azért maradt neki passzusa elég, minthogy a dunáninneni és dunántuli lovakat ő szokta ellátni igazsággal.

Kovács Ádám Ferencz szeme elé mind oda tartottuk Standár vallomását. Ez se használt semmit. Annál bátrabban tagadott mindent maga is, felesége is.

Ez se baj. A passzusok majd oda vezetnek hozzá egyenként. Egyszer csak mégis megunja a makacsságot, kivált ha látja, mennyi kára származik belőle. S akkor majd ő is felvilágosit bennünket sok minden dologról.

Első kötelesség most Dabasi Huszár Jánost kiszabaditani. Ne legyen többé fogva. Ne törje ezentul vas a lábát. Ne hordja a Dunavizet a vármegye házához. Ne söpörje Pest utczáit járókelők szemeláttára. Ne koplaljon kétszer hetenként. Ne sirjon utána feleség és kis gyerek. Ne pusztuljon tovább ugy is kicsiny gazdasága. S ő maga el ne sorvadjon éhség, bubánat, börtönlevegő és sülybetegség miatt.

Ez lesz az ő szabadsága.

VIII.

De még egy dolgot előbb el kellett végezni.

Huszár János mentségére még mindig nem volt egyéb bizonyság, mint Standár Pirót. De ez is csak lókötő. A kocsmáros mindent tagadott. Az öreg Mózsára nem lehetett számitani. Régen eltemették azt már, mire a pest-vármegyei törvényszék megtartja a tárgyalást.

Tudni kell azt, mit csinál a biróság, ha azt állitják előtte, hogy tévedett, hogy teljesen ártatlan embernek okozott rettentő szenvedéseket s hogy Huszár már négy évet el is töltött vasban.

Először is a biróság ezt el nem hiszi. A hatalom és a bölcseség nem tévedhet. Hogy a nap nyugaton keljen, keleten nyugodjék: ez ugyan bolond eset lenne. De még ez is előbb megtörténhetik, semmint a biróságok tévedjenek.

Ha Standár Pirót magára veszi a bűnt: ebből sehogyse az következik, hogy Huszár ártatlan. Ebből csak az következik, hogy Standár is bűnös. Jusson tehát oda, a hol Huszár van. Vasba, börtönbe.

Igy lesz az!

Ha azonban a biróság kénytelen belátni, hogy csakugyan tévedett: akkor meg egyáltalán nem szabad neki a tévedést kiigazitani.

Mi a biróság?

Az égben is van hatalom, a ki elitél vagy fölment, a földön is. Az égi biróság neve isten, a földi isten neve biróság. A biróság az igazság őrizője és fentartója. Az állam tekintélyét, becsületét, méltóságát ő képviseli. Az ember jogait ő biztositja. A társadalom nyugalmát ő tartja fenn. Nála nélkül önzés, szenvedély, gonosz indulat, erőszak, ármány, fondorkodás uralkodnék a világon s az emberek egymást falnák föl, mint a férgek a mocsárban s mint a fenevadak az erdőben. A biróság csalhatatlan.

Olyan dolgot meg nem szabad tudni a lókötőknek és mindenféle duhajoknak, betyároknak, hogy a biróság is tévedhet.

Az egyes ember hadd szenvedjen. Egy ember nem a világ. A világ rendjének összeomlani nem szabad. Pedig az történik, ha napvilágra jönne, hogy a biróság is tévedhet.

Mit szólna ehhez például Dabasi Huszár János? Bizonyosan igy beszélne:

– Én a laczházi lovakat nem loptam, mégis vasban ülök már négy esztendő óta. De ha loptam volna is: az csak két görhes ló. A kárvallott vesz helyette másikat. Haragszik érte, de egész életén át nem szenved miatta. Elfelejti, hajaszála se görbül meg miatta. De mit vett el tőlem a biróság? Szabadságomat, nőmet, gyermekemet, vagyonom nagy részét, becsületemet egészen, egész életem sok nagy kincsét. Pedig én csak szegény, esendő, tanulatlan paraszt vagyok, a biróság pedig vagyonos, tanult, tekintélyes nagy urak serege. S ime én hordom a vasat azért a lóért, a melyet nem loptam el, az urak, a biró urak pedig élik világukat szabadon, becsületben, ragyogásban!

Igy beszélhetne a tanulatlan paraszt. Mivelhogy ő a világ rendjének fontosságát nem ismeri.

Ennek pedig utját kell állani. Azért nincs helye a perujitásnak, Huszár János szabadulásának.

Tudtam én, hogy nem minden biró gondolkodik igy, de azt is tudtam, hogy igy gondolkodnak sokan. Huszár János szabadulásának utját tehát jól meg kellett csinálnom.

Átirtam minden vármegyéhez s elküldtem a lóleveleket. Nyomozzák ki egyenként, a lólevelek kiknek kezén mentek keresztül s miként jutottak Kovács Ádám Ferencz kezére?

Nyolcz vagy tiz vármegyéből hetvennégy lólevélről csakhamar eljöttek hozzám a jelentések. Ezekből kitünt, hogy a levelek egy részét katonalószállitóktól, más részét maguktól a lótulajdonosoktól szerezte a kocsmáros.

Bejön a falusi kisgazda lovával a vásárra. Van levele minden lováról. Egy levél ára otthon a jegyzőnél tizenöt-husz krajczár. Lovait nem tudta eladni, tehát nem kellett a levél. Akadt azonban egy becsületes bolond ember Fehérváron, a ki megvette a levelet ötven krajczáron. Ugyan mit csinálhat vele? A kisgazdának jól esik a pénz. Hiszen ha megint szüksége lesz a levélre, megint kap a jegyzőtől tizenöt krajczárért.

Az a becsületes bolond ember a kocsmáros volt. A ki azután a lopott lovakra illő lólevelet öt forintjával adogatta el. Ezenfelül a lókötők is odaszoktak kocsmájába. A betyár pedig, ha dolga sikerül, jó kedvében hatszorosan költ.

Most már sietve megujitottam Dabasi Huszár János pörét s az ujitó keresetlevelet nyomban átküldtem Pest vármegyéhez.

Csakugyan kiszabadult hamarosan. Az utolsó három évi vastól megmenekült.

Sehogy se ment a fejébe, hogy egy idegen, messze vármegyéből való fiskus, a ki őt sohase látta, ennyit dolgozzon ő érte. Háláját be akarta bizonyitani. A következő év őszén lakásomon porlepte ismeretlen parasztember keresett fel. Látszott, messze utról jött. Hálálkodott vég nélkül. Utóbb csak előállott azzal is, hogy hozott nekem egy kis ajándékot, fogadjam el.