EGY A SOK KÖZÜL.
Egy férfiut temettek el pár nap előtt, kit gyermekkoromtól fogva ismertem, ki jó barátom volt egykor sok éven át, kivel együtt, egy táborban küzdöttem sokáig a közélet mezején s kivel sok jó órát töltöttem el a nemes férfimulatság élvei között.
Hire, neve nem volt országos; lelke nem fénylett a lángelme napfényével, de azért nem közönséges, nem mindennapi ember vala. Előkelő, ősnemes család ivadéka, egykor tekintélyes vagyonnak tulajdonosa, magas állásokat töltött be a közélet terén, vármegye főjegyzője, sok ideig alispánja, országgyülési képviselő, törvényszéki elnök még egy év előtt is.
Most már ott fekszik a berhidai temetőben, talán egy kis fakereszttel jelzett sirban, egykori jobbágyainak, zselléreinek temetősorában. A kereszt elkorhad, a sirhalmot eltapossák, koszorut nem tesz rá, virágot nem ápol rajta senki, nem beszélnek róla, elfelejtik végkép, és azok felejtik el legtökéletesebben, a kik egykor szerették és becsülték.
Halálát nem adták tudtul a nagy világnak. Halotthirdetést nem küldtek szét sem rokonaihoz, sem barátaihoz, sem egykori tiszttársaihoz. Én magam is csak egy vidéki hirlap sorai közt véletlenül akadtam rá, hogy egykori barátaim egyike meghalt és eltemettetett. Még ez a hirlap is csak ennyit mondott róla, egy szóval sem többet.
Mert e férfiu elveszté vagyonát, aztán elveszté becsületét s végre elveszté életét örökre. Se vagyont, se becsületet megmenteni nem lehetett, tehát élete nem volt arra érdemes, hogy megmentessék, sőt méltó volt arra, hogy meg ne mentessék. Egy kis adag por, melytől megmerevül a sziv, kialszik az élet: erre volt már csak szüksége. Kétségbeesésében megszerezte azt a port s azon a poron megszerezte a halált.
Miért beszélek én róla? Miért nem feledem el én is, mint elfeledték mindazok, kik neki jó emberei valának? Miért visz el képzeletem a sirra, hogy megtiporjam annak porát s miért emlékezem vissza életére, hogy annak irtóztató bukását fölidézzem?
Bizony nem könnyelmü kiváncsiság, nem kegyetlen indulat vezeti tollamat. Hanem szomoru igazságokat kell elmondanom, melyeket meg kellene hallani a nemzetnek s melyeken okulni kellene a nemzedékünknek. A hogy ez az egy ember elpusztult: ugy pusztultak el harmincz év alatt százan és ezeren és ha sokáig tartana ez a pusztulás: nemzetünknek halála következnék be a kikerülhetetlen végzetnek irtóztató törvényei szerint.
Ám járja be valaki országunk vármegyéit s városról-városra, faluról-falura kérdezze meg: hova tünt el az a faj, mely megalkotta Verbőczy nemzetét s mely ezer éven át vészben, viharban, keserü küzdelmek árán s vérének hullásával megmentette sokszor s fentartotta mindig ezt a hont?
Fehér, Pest, Nógrád, Heves, Szolnok, Szabolcs, Erdély: im azt a földet járjátok be, melyet e nevek befoglalnak. Meglelitek a nagy családok neveit, ott állnak még a nemesi udvarházak, néhol vidám kényelem mosolyog az ablakokból, másutt düledező falak, korhadozó vén fák törzsei regélik el, hogy az ősi család, a régi gazda nincsen többé. A föld idegené, uj emberé, s a ki igaz örökségként birhatná e földet, az rég kihalt már, gyermekei, unokái szanaszét a nagy világban. Nem uraik többé önsorsuknak, nem vezetőik többé honuk közügyeinek, szétzuzta őket a haladó kor, más keze-lába lett valamennyi.
Más faj állott a kihalt helyére, – igy zeng búsan a rég elmult kor rég elmult dicsőségének lantosa.
De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni uj embereknek?
Miért rokkant össze a régi faj a demokráczia sulya alatt, melyet ő maga önkényt, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Üvegházi növény volt-e a történelmi nemzet, melynek a demokráczia szabad levegőjén el kellett sorvadni?
Iszonyu kérdések ezek, melyekre szomoru a felelet.
Az én egykori barátom élete és halála adja meg a feleletet. Egy volt ő a sok közül s szomoru élettörténete száz meg ezer családnak élettörténete.
Uri házban nevelkedett, mint gyermek. A gondot, a nélkülözést, az életnek mindennapi kenyér-küzdelmeit nem ismeré. A kihalt nemesi társadalom légköre vette őt körül s annak erényei s bűnei tapadtak lelkéhez. Házi cselédekben, jobbágyokban, zsellérekben sereget látott az apai hajlék körül, melyről azt hivé, hogy annak szolgálat a kötelessége, neki pedig parancsolás és élvezés a joga. Az apa, a nagybátya, a rokonok, a jó barátok parancsoltak falujában s rendelkeztek vármegyéjében. S a gyermekkel együtt nőtt fel öntudatlanul az az önérzet, hogy minden jognak, minden birtoknak, minden dicsőségnek, minden élvezetnek örökké kell tartani s örökségképen ő reá kell annak szállani, mint szállott apjára és apjának őseire nemzedékről-nemzedékre.
A jogot Pesten hallgatá. Legalább itt szerzé bizonyitványait, melyekre szüksége volt az életben. De könnyen szerzé. A vagyonos és nemes ifjak jó vérnek és élénk elmének birtokában, elmefárasztó nagy munka nélkül is megnyerték azt a levelet, melyben meg volt irva, hogy ők jognak és alkotmánynak és minden szükséges tudománynak ismeretében eléggé gazdagok.
Pedig nem voltak eléggé gazdagok. Hiszen ha a tudomány minden iskolai gazdagsága birtokukban lett volna is: a munkásság szeretetét, az erények legnagyobb erényét, mely nélkül minden erény csonka és esendő, meg nem szerezheték. A kire jó név s nagy vagyon volt szállandó örökségül: az bizton számithatott jó hivatalra is. A hivatal kereste őt fel s nem ő azt. Gyakran ki sem kerülheté.
Ez ábrándból, e vakságból, ez őrültségből a jurátusvilág nem volt alkalmas őt kigyógyitani. A nemzeti ujjászületés nagy kora csak uj, noha nemes ábránddal szaporitá a régi társadalom hagyományait, de azokat nem törlé el.
Hazament a husz-huszonkét éves ifju végezve és tudva mindent, a mire az öregek hite szerint szüksége van. A legelső tisztujitás közhivatalra emelte őt.
Megérdemlé-e azt a közhivatalt? Szolgált-e, küzdött-e fáradozott-e érte, hogy képességét bebizonyitsa? Nem tett semmit. És megválasztatása mégis dicsőséggel, ünnepélylyel történt, mintha már megszerzett nagy érdemeket jutalmazott volna meg a vármegye közönsége. Pedig nem jutalmazott meg mást, mint az ifjunak nevét s a rá háramló szép vagyon köztudatát. Megjutalmazott olyan dolgokat, melyek véletlenek, egyéni vak előnyök, de nem erények.
Az ifju józan ész birtokában, de egy kissé könnyelmü volt. A tömjén nem szédité el, de odáig fölemelkedni nem jutott eszébe, hogy a midőn kilépett a közélet porondjára, megkészitette volna életének és sorsának üzleti mérlegét. Mivel tartozik ő az életnek tehetségben, tudományban, munkaszeretetben s mit követelhet ő az élettől hivatalban, kitüntetésben, élvezetben?
Az ifju elfogadta a hivatalt és kitüntetést s élvezé a jelent. A hivatal kevés munkája nem emészté fel a napokat. Társas mulatság, kártya, vadászat, lovaglás, látogatások, fürdők: ime ezek tölték ki a napok és órák ürességét.
Mert a nemes és gazdag ifjut senki se tanitá arra, hogy a hivataltól maradt üres idejét ossza meg az élvezet és a munka között. A régi nemesi társadalomban nem volt ez divat, de eszébe se jutott senkinek. Vagy legalább igen kevés embernek jutott eszébe.
Az élet minden nagy előnyeért az ifju nem adott mást cserébe, mint igazságszeretetet, jó kedélyt, vidám lelket, szeretetreméltó egyéniséget. Hogy is lehetett volna rossz lelkü az az ifju, kihez születésétől kezdve mindenki jó volt: szülő, tanár, vármegye és sorsnak szeszélye?
Mindenki szerette az ifjut, férfiak, nők egyaránt. Még ez a nagy közszeretet is ártalmára volt. Elragadozta önönmagától s neki sohase engedett időt arra, hogy megcsinálja az életnek ama nagy üzleti mérlegét. Csak élt öntudatlanul. Az élet szelid, de örökös élvei miatt még családalapitásra se jutott ideje.
Jött a forradalom s vele a keserü harcz. A fegyver csattogásai közt nemcsak a muzsák hallgatnak el, hanem a demokracziának szelid, házi erkölcsei is: a munkaszeretet, a takarékosság, a kész vagyon becsülése, a jövendőre való számitás okossága.
Jött a fekete kényuralomnak borzasztó korszaka. Most már vármegye sem volt, hivatal sem volt, de a közszeretet megmaradt. Most már a napnak minden óráját társas élvezetre kellett és lehetett forditani. Rokonok és jó barátok és busuló hazafiak seregesen látogatták az ifjut, a ki azonban már élemedett férfiuvá vált.
Jött 1861 s vele az alkotmány csilláma, mint mikor februári hófelhők közül egy pillanatra kisüt a nap. Ekkor megint közhivatalt, tekintélyes állást adott a férfiunak – pár hónapig. A nap ismét elbujt a felhők alá.
Egy szép reggelen, a mindig szigoru becsületességü férfiu számitást csinált és látta, hogy adóssága magáért és barátaiért annyi, mint a mennyit vagyona ér. Eladta minden birtokát, lerázta minden terhét, nem maradt egyebe, mint az ősi ház, de nem volt lekötelezettje senkinek.
Csak a hazának és a mindennapi megélhetésnek.
Azt hitte: tartozik a hazának azzal, hogy részese legyen annak a nagy és szent összeesküvésnek, mely forradalom utján akarta szabaddá tenni a hazát.
S midőn ez sikertelen volt: a mindennapi megélhetés kötelessége hivatalra kényszerité. Könnyen megnyerte ezt, hiszen minden honfi bizott benne, minden ember szerette őt. Lett alispánja a vármegyének, elnöke a birói széknek, országgyülési képviselője egy kerületnek. Utóbb törvényszéki elnökké tette őt a király.
Előhaladott korral hanyatlott már a férfiu testben, lélekben egyaránt, de a közszeretet nem hanyatlott irányában. A régi társaskörök nem bocsátották őt ki maguk köréből. Magas egyházi és világi méltóságok, gazdag rokonok és jóbarátok csak ugy környékezék, mint a mikor még megvolt a tekintélyes családi vagyon. Könnyelmüen hurczolák magukkal s ő könnyelmüen engedé magát hurczoltatni.
Ám a demokrata-kör szegény közhivatalnoka nem győzi a régi társadalom élveinek vendéglői számláit kifizetni. Egy szép napon kitünt, hogy a férfiu kezére hitre bizott közpénzek nagy összege elveszett.
A rokonok és jó barátok nyomban helyretették ugyan a hiányzó közpénzeket, de ő szétfoszlott becsülettel többé helyén nem maradhatott. Barátai azt hitték: golyót röpit agyán keresztül. S megvetették s többé nem szóltak hozzá, midőn ő ezt rögtön meg nem cselekedte.
Ő pedig még meg akarta kisérleni az életet s a munkát, hogy jólelkü hitelezőit megmenthesse. Lehetetlen volt. Midőn kisérletének hiuságáról meggyőződött: reggel halva találták ágyában.
Kézsmárky Józsefnek hivták. Az ő élettörténetét vázolom e sorokban. Az övét és százakét és ezrekét, kik a rég kihalt társadalom erényeit nem tudták kibékiteni a demokrata uj korszak erényeivel és kötelességeivel.
Most már ott pihen a berhidai temetőben. Őseinek örökségéből csak egy sirnak való hely maradt meg számára. Az utolsó örököst s becsületét együtt kellett oda eltemetni.
Szivem mélyén rendült meg a sajnálkozás keserü érzete, midőn megtudtam szomoru esetét. Hiszen barátom és tiszttársam volt sok ideig. Halála kiengesztelt, bár engesztelne ki mindenkit.
S bár minden magyar szülő arra oktatná gyermekét: csak egy érdem van, ez a munka; – s a legmagasabb erény a munkaszeretet.