AKI MINDIG MÁS.
– Rákóczi korából. –
A nagy fejedelem hatalma elmult, a nagy hős emléke elhalványodott, a nagy vértanu dicsőségéről nem volt szabad beszélni se. Szürke köd borult a világra s a hazafi lelkekre. A fejedelem, a hős, a vértanu ott nyugodott már a török nemzet fővárosában mélyen eltemetve. De emlékezetét még mélyebbre temették el itthon az idők és a viszontagságok. És az ingadozó hitü nemzedékek, a kik utána következtek.
Az irodalom s a mesék és dalok ábrándja se tartotta fenn dicsőségét. A ki emlegette volna: keserü csapásnak nézett elébe. A paraszt a bőrét, a nemes ember a fejét és a jószágát félthette. Még a törvény is ugy szólt róla, mint pártütőről, veszedelmes, rossz emberről, a szabadságnak ellenségéről.
Ezelőtt negyven-ötven esztendővel bizony kevés nyomát találtam én a nagyközönségben az ő dicső emlékezetének. A hol, a merre mérhetlen uradalmai feküdtek: csak ott emlékeztek rá néhányan. De azok is inkább csak azért, hogy a mostani uraságok őseinek árulását emlegessék.
Túl a Dunán nem volt birtoka, itt még jobban elfeledték, mint a felső Tisza partjain. De azért az én kis falumban mégis fönmaradt emlékezetéből egy kis napsugár. Hadd csillanjon meg ez is nyájas olvasóm előtt.
A faluvégen, a napkeleti oldalon, a harmadik utcza utolsó házát még ma is ugy nevezik: a Durcsán-ház. A gazdája nevéről nevezik igy.
Kis gyerekkoromban még jól ismertem utolsó gazdáját. Durcsán Mihály volt a neve. Volt is vele valami dolgunk. Apám, mikor mezőszentgyörgyi birtokát kivette a zálogból 1838-ban, az ő házában vett bérbe egy kis szobát és félkonyhát valamelyik számadója részére. Ő maga is gyakran megfordult benne.
Rongyos kis házacska, a milyen a faluvégeken szokott lenni. Kopott vályogfala, hámladozó meszelése, vihartépett, fésületlen nádteteje, korhadt kútágasa, töredezett kútkámvája. Se kerités, se kapu, egy-két busuló szederfa, embermagasságu bojtorján, laboda és sóslórom az udvaron. A kémény teteje ledőlve, fekete a füsttől, ötven esztendeje nem látott meszelőt.
Ilyen volt a ház.
De gazdája se volt sokkal különb.
Öreg legény, szürkülő hajjal. Kusza bajusz, kusza szakáll, csak a szél rázza ki néha belőle a port és pelyhet. Előre hajtott fej, földre néző éles szemek, lógó, sóvány termet, rongyos dolmány, melyen hetvenhétfelé szakadva a fekete zsinór. Szótalan örökké.
Ilyen volt a gazda.
De csak akkor volt ilyen, a mikor józan volt. Az volt a szerencséje, hogy ritkán volt józan. Mert a mit napszámmal, aratással s egyébként keresett: azt bizony ő mind megitta. Egyéb öröme nem volt az életben.
Pedig hát nemes ember volt. Egykor hires, régi nemesség ivadéka. De a végzet ugy rendelte, hogy vele örökre elpusztuljon a hires nemzetség. De ő nem busult e fölött. Igy kell annak lenni. Ha a világ nem becsülte meg a nemzetséget: eb ura a fakó, ő se becsüli meg a világot.
Nem is Durcsán volt az ő igazi neve.
Mestergerendáján irást őrzött. Háji-báji irka-firkák nyalábját. Volt köztük kutyabőr is. Erre különösen vigyázott.
Egyszer megmutatta apámnak a kutyabőrt. Apám volt a mezőföldi nemesség háznagya s a falubeli nemesség inspektora. Durcsán Mihály is egy szavazat volt. Nagy küzdelmek, sürü gyüléskedések folytak 1848 előtt, minden szavazatot meg kellett becsülni. Apám oldalán sok jó napot töltött el Durcsán Mihály, volt hát bizalma hozzánk. Igy mutatta meg egykor a kutyabőrt is. Igy néztem meg én is.
Nemesi levél volt, még pedig czimeres. A czimerre már nem emlékszem. Sas volt-e benne vagy griff, medve vagy oroszlán, vagy egyéb fenevad: elfeledtem. A lobogók szineit is elfeledtem. Csak arra emlékszem, hogy a nemességszerző neve Mikhael Dywrsánszky volt. Régi levél, isten tudja, melyik király idejéből. De akármilyen régen élt ez a nemességszerző ős: Durcsán Mihály tisztán tudta a vele való összeköttetést s be tudta bizonyitani a tőle való leszármazást.
De hogy lett hát a Dywrsánszkyból Durcsán?
Nagy történet ez. De éppen ez az a történet, mely elénk idézi Rákóczi dicső korszakának egy kicsinyke részletét. Igaz, hogy nem éppen vidám részletét, s nem is olyat, mely érdemes volna arra, hogy az ország történetébe beleiktassuk.
Jőjjünk tisztába először is az irással.
A régi iródeákok néha dőre észszel irtak. A »Dy« például azt jelentette náluk, a mit ma a »gy« betü jelent. Az »u« betüt pedig gyakran »w« betüvel irták. Azt a nevet tehát igy kell olvasni: Gyursánszky. Hogy a közbeszédben miként ejtik ki: megint más kérdés.
Egyik Durcsán Mihály a dicső fejedelemnek volt vitéz katonája. Ott járt mindenütt, a hol ember kellett a gátra. A mi Durcsán Mihályunk százszor is elbeszélte, hogy a mikor a cserencsétlen trencséni csatában dicső fejedelmünkkel a lova egy vizmosásba zuhant, fejedelmünk megmenekülése után este, kurucz Durcsán Mihály visszalopódzott a szakadékba, a lóról levette a nyerget s lábairól leszedte az ezüst patkókat, nehogy azok az ellenség kezébe kerüljenek s még a gyalázatos labanczhad ezzel is eldicsekedjék.
A kurucz-ős tehát derék legény volt.
Minden Durcsán az elsőszülött fiát Mihályra kereszteltette. Ez a szokás már apáról fiura szállt. Egyszer megkérdeztem: mi ennek az oka?
– Majd ha egyszer nagyot iszom: elbeszélem.
Az volt a szokása, hogy csak akkor beszélt, a mikor ittas volt. De nem is kellett sokáig várakoznom.
– Hát annak az az oka, fiatal uracskám, hogy az se igaz Durcsán ám, a ki még a temetőbe is nem a maga lován megy ki! A magunk lován jöttünk Ázsiából, a magunk lován megyünk a mennyországba!
Igaz ez!
A halotthordó-készséget Szent Mihály lovának nevezik. Ezért kell hát minden Durcsánt Mihálynak keresztelni!
Ily állapotban beszélte el egyszer nevének történetét is.
Kurucz Durcsán Mihály nem fogadta el a szatmári békekötést. Neki semmiféle potentát nem parancsol. Kutyahitü emberek voltak azok, nem igaz magyarok, a kik azt a gyalázatos törvényt hozták. Ő bizony hű maradt fejedelméhez s dicső vezéréhez a halálig. Elkiséri őt Lengyelbe, nagy Törökországba, tenger mellékére, örök bujdosásba. Vele él, vele hal, soha el nem hagyja.
Csakhogy a dicső vezér elhagyta a világot, ezt a siralom völgyét s árván hagyta jó kurucz vitézét.
Mit csináljon most Durcsán Mihály ott az idegenben?
Jó darabig busult, szomorkodott, tünődött, de azután mégis csak eszébe jutott, hogy volt ő neki egykor szép hazája, édes szülője, tisztes birtoka, szerelmes mátkája, talán megvan még vagy az egyik, vagy a másik, talán várják is még haza, talán még nem is feledték el egészen.
Nagy kérdés.
Delelő napja már elmult, életének fordulója lefelé mutat már, három-négy év innen-onnan s belebotlik a hatvanadik esztendőbe: mit keressen otthon?
Ha egyebet nem: nyugodalmat. Fejét legalább ott hajtja le, a hol először látta a napvilágot.
Hazajött.
Bizony nem igen várták. Mind elmult már, a kiket egykor szeretett s a kik egykor szerették. Egy-két rokon, egy-két gyerekkori pajtás mégis akadt s ezek mégis jó szóval, jó szivvel fogadták.
De mintha mégis várták volna. Földje avaron, háza pusztulóban, lábas jószága semmi. Egyebe sem volt, csak pusztai galambja. Jókora sereg odafészkelt elhagyott házába. Ezekből élt eleinte. S mégis mintha várták volna.
De nem volt ebben köszönet.
Valami rosszlelkü, vagy éhes ember elárulta hazatértét. Elmondta a királyi fiskusnak, hogy kurucz volt, pártütő volt, bujdosó volt s a fejedelemhez hű volt annak haláláig. Se kegyelmet nem kapott, se hűséget a királynak nem esküdött, mégis hazatért, pedig háza, kertje, szőleje, földjei vannak nemes Veszprém vármegyében fekvő Mező-Szent-György határában.
Napirenden voltak akkor az ilyen árulások. Az áruló kapta meg rendesen a pártütő birtokát.
Hát hiszen az a birtok nem sokat ért. Csakhogy kurucz Durcsán Mihálynak mégis az volt e földön mindene.
Egyszer csak megjelenik nála a királyi ember, a szolgabiró és az esküdt, s nagy mennykő idézést a kezébe nyomnak. Idézik nemes Dywrsánszky Mihályt a királyi törvény elé, mivelhogy hűtlenséget, ribilliót és perduelliót elkövetni, idegen országban kóborolni, ő szentséges felsége a király ellen összeesküdni, a hűtlen fejedelem és bűnös társai iránt hűséggel viseltetni s ekként minden isteni és emberi törvényt lábbal taposni nem átallott s vakmerőségét még ezideig meg nem bánta.
Megmagyarázzák neki az idézést s ő meghallgatja.
– Jól van, jól kedves uraim. Ott leszek a mondott napon, Szent András havának 16-ik napján a törvény előtt. Magam leszek ott, senki más én helyettem nem lészen ott.
Ott is lett, csakhogy egy kis kerülővel.
Volt ugyanis egy régi kurucz bajtársa egykor: nemes Gyurtsák Mihály Árva megyéből. Egyenesen elment hozzá Váraljára. Ott ugyan nem találta, hanem valahol Nyitrában vagy Nógrádban megtalálta s kért tőle atyafilevelet.
– Adj levelet, kenyeres pajtásom. Nem áhitom én se ökröd, se szamarad, se szolgálóleányod, se semmiféle jószágod. Kutyahitü labanczok zaklatnak, de más néven zaklatnak. Tudod, hogy Gyurtsák a nevem, azt is tudod: igaz nemes vagyok. Vén sasok vagyunk mind a ketten. Atyádfia vagyok, adj erről levelet, hadd verem ki a szemüket a te igazságoddal.
Gyurtsák Gergely adott atyafilevelet, nemes Árva vármegye meg is hitelesitette s e levéllel kurucz Durcsán Mihály a birák urak előtt nagy büszkén előállott:
– Máskor pedig nagyságos birák urak, királyi embernek épszemüt küldjenek hozzám, ne világtalant, mert ime, én a nemes Gyurtsák Mihály vagyok, nem pedig a Dywrsánszky Mihály.
Ez bizony igaz. A birák már duzzogtak kissé, de hát ők hibázták el a dolgukat. A pört félre kellett tenni. Durcsán nyugodtan térhetett haza rongyos házába, pusztai galambjaihoz.
Most már meg is házasodott. Deresedő fejjel, de hát a házasságba is be kellett harapni valahára. A házasság nem testámentum, hogy utoljára hagyjuk.
Hanem az ismeretlen, gonosz áruló nem nyugodott. Megint megmozditotta ellene a veszedelmet.
Egyszer csak megint ott termett előtte a királyi ember a szolgabiróval és az esküdttel, s megint nagy mennykő idézést nyomtak a kezébe. Most már nem nemes Dywrsánszky Mihályt, hanem nemes Gyurtsák Mihályt idézték a törvény elé.
– Ott leszek. Bizonyosan ott leszek!
Most már éppen nem engedhette, hogy a házat elvigyék feje fölött, a feleségét sem hagyhatta szabad ég alatt.
Eszébe jutott, hogy volt ő neki egy másik jó kurucz pajtása is. Gyurcsányi Pál volt a neve, valahonnan Tisza mellékéről való. Azt is megtudta lassankint, hogy ez a királyné asszonynál, Mária Terézia királynénál nagy kegyelembe jutott s megkapta tőle Silingyiát s ott lakik tornyos várban.
De hát hol van az a Silingyia?
Valahol csak van. Dunán túl, Tiszán túl valahogy csak feltalálja. Volt már hátas lova is. Előre!
Föltalálta. Szegeden, Makón, Aradon utbaigazitották. Valahol az isten háta mögött Zaránd vármegyében, vagy hol feltalálta Silingyiát. Ott volt a kastély is s benne ott volt szerencsére kurucz Gyurcsányi Pál is.
Csakhogy az már nem volt kurucz. Labancz volt az istenadta, pápistává is lett, királyi tanácsosságra is érdemesnek találták. Vajjon lehet-e ezzel boldogulni?
Lehetett.
Mindjárt megismerte Durcsánban egykoron való kenyeres pajtását. Mindjárt megemlékezett arról is, hogy a nagyszombati csatában épen ő mentette meg a bőrét egész csomó német kezéből. Ő nála nélkül most nem ülne Silingyiában, tornyos várban.
Ő is engedett Durcsán Mihály kérésének, ő is adott atyafilevelet. Nem ugyan a maga személyében, hanem kegyelemből tartott magánál egy elárvult, vagyon nélkül való szegény öreg atyafit, – annak személyében. Ő már nagy uraság volt, neki óvatosnak kellett lenni. Vett is kurucz Durcsán Mihálytól jó levelet arról, hogy se neki, se maradékainak a Gyurcsányi-nemzetség javaihoz semmiféle joguk, igényük és követelésük nincs és soha nem is lehet, mivelhogy ősei ekkor, meg akkor, mindenesetre valamikor, de mégis Krisztus urunk születése után minden törvényes osztályt, sőt még leánynegyedet is bőségesen kivették, s ezért ő elvállalja a szavatosságot ugy a maga, mint a mindkét nemü örökösei részről minden ősi és szerzett és szerzendő javai erejéig.
Ez még nem volt elég. Most föl kellett keresni a jó Gyurtsák Gergelyt. Utazott sárban-vizben, éjjel-nappal egy hónapig, mig föltalálta.
– Baj van kenyeres pajtásom. Nem vagyok én Gyurtsák Mihály, hanem Gyurcsányi Mihály. Még utóbb valaki álorczásságot vethetne a szememre s fejemet és jószágomat kérhetné. Magam felől nem aggódom, eb a ki a világot bánja, de már feleségem is van, gyermekem is lesz, bajt nem hagyhatok rájuk. Gyere jó pajtás, egyezzünk ki.
Kiegyeztek.
Durcsán Mihály elismerte, hogy ő se közelről, se távolról, semmiféle atyafiságban és vérrokonságban nem áll a nemes Gyurtsák-nemzetséggel, mivelhogy az ő igaz neve nemes Gyurcsányi Mihály. Viszont Gyurtsák Gergely is elismerte, hogy ő az atyafi-levél kiadásakor tévedett, mivel hogy éppen ott rágta ki az egér a kutyabőrt, a hol a nemzetség neve rá volt föstve.
Együtt bementek a nyitrai káptalanba, ott közösen bevallották az egyezséget s Durcsán Mihály nyomban kért is magának erről hiteles igazolványt.
Ekként fölfegyverkezve ment most már kurucz Durcsán Mihály a királyi törvény elé.
– Imhol birák urak, az igazságom. Nem nemes Gyurtsák Mihály, hanem nemes Gyurcsányi Mihály vagyok én. Máskor ne világtalan csahost küldjenek hozzám királyi embernek. Megmondtam már a multkor is, harmadéve!
A birák csak összenézik az irásokat, csóválják a fejüket, hümmögnek egymásután. Szemmellátható igaza van a vén bolond kurucznak.
De a királyi ügyek igazgatója nem adja meg magát könnyedén.
– Hová tette kend Gyurcsák Mihályt, a ki itt volt harmadéve kendnek a képében?
A vén kurucz előrerántotta tarisznyáját, s kivette belőle a nyitrai székeskáptalan hiteles levelét. Alá volt irva mind a tizenkét kanonok s rajta volt a nagy pöcsét.
– Akkor is én voltam, a ki voltam, csak az irásban volt a hiba. Imhol!
Átadta a levelét. A melyből nyomban megbizonyosodott mindenki, hogy a hiba a sok háborus időben s a sok éhes egérben van. Azt pedig már a birák urak jól tudták, hogy a háboru elpusztitja, az egér megrágja a szegény ember igazságát.
Büszkén jött haza kurucz Durcsán Mihály. Megint csak hátrakötötte a fiskus sarkát. Most már nemcsak a pusztai galambokat találta itthon, hanem az asszony mellett egészséges gyereket is.
Még most se nyugodott meg az áruló. Még most is fölfegyverezte ellene az éhszomjas királyi fiskust. Jó későre ugyan, megint csak törvénybe idézték.
De most már könnyü dolga volt.
A faluban, a vármegyében se tudták már, mi volt valaha igazi neve. A népnek az a természete, hogy mindig rövidebben, mindig simábban mondja ki az ember nevét. A szomszédos Dégh faluban Festőnek hivják az uraságot, holott az apját még Festeticsnek, az öregapját Fersteticsnek nevezték. A Szentesi-családról ma már senki se tud semmit, csak a Szente-családot ismeri mindenki. Az Egerfarmosi takácsból Farmos takács lett. A Birbó kőmüves agyonütné, a ki őt Birnbaumnak hivná, holott az apjának még ez volt a becsületes neve.
Igy járt a vén kurucz is. Gyermekkorában talán Gyursánszkynak nevezték ősi nevén. A hogy a bujdosásból hazajött: hol Gyurcsányi, hol Gyurtsák, hol Gyurtsán volt a neve. A kinek a hogy tetszett. Neki magának ugyan mindegy volt. De végre, a hogy a szilaj csikó sem ficzánkol örökké, hanem megáll valahol: azonképpen megállapodtak az ő nevében is. Se egyik, se másik: Durcsán Mihály az igazi neve.
Igy irták be a vármegyei nemesek lajstromába. Igy vett részt a gyüléseken, tisztujitásokon, követválasztásokon. Igy pörlekedett, igy tanuskodott, a gyerekeit is igy vezették az anyakönyvbe.
Száz igazságot adott neki a vármegye, hogy ő az igazi, a valóságos, a kétségbevonhatatlan nemes Durcsán Mihály. A ki ez ellen szót merne emelni: az lárvátus, kaumniátor vagy vértagadó. A királyi tábla emberei mind leszédültek a székről, mikor az ő sok nagy igazságait megértették. Dehogy mert ellene pisszenni a hatalmas fiskus.
Száz esztendeig élt a vén kurucz. Öregapám még ismerhette őt gyermekkorában.
Nos, hát ennek volt utóda az a Durcsán Mihály, a kit én ismertem kis gyermekkoromban. S ezt a történetet beszélte el, a mikor felöntött a garatra.
De ha legyőzte már a bor, ha elfogta a mámor: még furcsább dolgokat is beszélt. Nem is beszélt, hanem csak motyogott. Hol dalolva, hol fogait csikorgatva, hol csak ugy suttogva.
– Kutyahitü labancz!… Kifeszitem én még a te bőröd… Hazajön még a mi nagyságos fejedelmünk… Nincs olyan messze innen a tenger partja nagy Törökországban… Leszek én még ur egyszer ezen a világon!… Az én szavam higyjétek, ne a labanczét!
Bolondság volt ez. Csak ittas ember szólhatott igy. Nem is adtak az emberek semmit rá.