A TUDÓS ÁNGYÁN.
I.
Hogy is kezdődik az együgyü nép meséje?
»Hol volt, hol nem volt, még az operencziás tengeren is túl volt; volt egyszer egy öreg ember.«
A tudós Ángyánról igy kezdhetném beszédemet én is. Ő is ott volt mindenütt. Senki se tudott olyan faluról, városról vagy pusztáról, a hol ne lett volna. Minden pap, minden tanitó, minden nemesi ház jól ismerte. Minden pápai diák tudott róla valamit. Kis diák, nagy diák, öreg diák egyaránt. A kis diák mendikás volt, a nagy diák legátus volt, az öreg diák szuplikáns volt, járta az országutat és parókiákat, a tudós Ángyánnal mindenütt találkozott.
Csak épen az operencziás tengert kell kihagynom az elbeszélésből. Ezen a tengeren se túl, se innen nem volt járása soha. Mert ő a Mezőföldön volt, a Bakony aljától Tolna vármegyéig, a Balaton partján, a Sió melléken, a Sárviz völgyein, ötven kálvinista falu és város határában. De itt aztán mindenütt volt s mindenütt otthon volt haláláig.
A mikor én megismertem: öreg ember volt már. Szürke haj, szürke bajusz, szürke szakáll. A ruhája is szürke tetőtől-talpig. Nem is volt azután már több ruhája. Volt Balaton-Fő-Kajáron német szabó, Politzer a neve. Jókedvü, ügyes, zsidó ember. A szomszédságunkban lakott a Nádasdy grófok birtokán, gyerekkoromban valami D’Orsay nevü franczia ur. A szabók szemében a legérdekesebb ur a világon. Magas termete, széles válla, domboru melle, lapos hasa és szűk dereka. Senki se tudott neki jó ruhát varrni. Nem engedett magáról mértéket venni. Azt a szabót, a ki a mérő zsinórral körültapogatta, mindig jól elagyabugyálta. Utóbb se találkozott olyan bolond szabó, a ki róla mértéket mert volna venni. Csak az öreg Politzer. Ő körüljárta háromszor, mint a macska a forró kását, megnézte jól s olyan kabátot szabott rá, mintha ráöntötték volna. Gróf D’Orsay ki is jelentette, hogy ilyen szabó csak Párisban van egy. Nos hát ez a Politzer varrta meg a tudós Ángyán utolsó ruháját.
Ne gondolja ám pedig senki, hogy az a ruha csak egy vagy két évszakra szólt s hogy az a ruha csak őszi-tavaszi, vagy csupán téli, vagy csupán nyári ruha volt s hogy támadhatott volna valaha olyan divat a világon, a mely annak ártalmára lehetett.
Volt valami szürke posztó akkor, melyet gácsi posztónak neveztünk. Erősebb az ércznél, tartósabb a bőrnél, nehezebb a darócznál, mégis vékony, mégis sima szövésü. Szinét soha el nem veszti, se eső, se napfény meg nem árt neki, fakulni nem tud; se por, se sár, se zsir foltot nem hagy rajta. Télen meleg, nyáron hüvös, állja a vizet, mint a bagaria. Elszaggatni pedig épen nem lehetett. Ha az ember okosan viselte magát; eltartott száz esztendeig. Nemzedékről nemzedékre szállt, mint a családi ékszer. Műveltségünk minden haladását, Edison minden találmányát csuffá teszi, hogy e posztó szövésének titkát örökre elvesztettük. Ilyet többé nem készit az emberiség.
Ez volt a tudós Ángyán ruhája, a mikor én megismertem. A kajári nemes urak csináltatták neki, a mikor vagy félévig beteg volt a rektoruk s ez alatt a tudós Ángyán tanitotta a gyerekeket.
Annak is megvan a maga oka, miért hivták őt a tudós Ángyánnak.
Jó kálvinista papi család szülöttje volt a Balaton mellékéről. Pápai diák, de a legelső diák. Bölcs professzorai el is határozták, hogy közköltségen kiküldik külső országba. Heidelbergába, Ultrajektumba, Edinburgba, hires univerzitásokba, hogy a mi tudomány van a világban, mindazt megtanulja, mindazt hazahozza s itthon azután mérje ki, oszsza szét egész életén át a tudományokra vágyakozó nemes ifjuságnak.
Talán azért történt, hogy a mikorra elvégezte a bölcsészetet és a hittant s a papi tisztességet is már megszerezte: akkorra megtanult németül is.
Németül?
Nem lehet az!
Igaz kálvinista ember, valóságos pápai diák meg nem tanulhat németül. A német nyelv a labanczok, a zsidók s más egyéb jámbor felekezetek nyelve, a melyet annálfogva megtanulni nem is lehet, nem is szabad igaz jó kurucz magyar embernek. Nem is fordult még elő ilyen eset a pápai kollégiumban. Legföljebb száz esztendőben egyszer.
Annál csodálatosabb volt, hogy a tudós Ángyán megtanult németül. Pedig e nélkül derék, jóravaló, szorgalmas, buzgó, jó erkölcsü ifju lett volna.
Látatlanban senki se hitte volna el, hogy ő mit tud. De a fiatalok lelkében mindig ott lappangó nemes nagyravágyás arra ösztökélte, hogy országot, világot járjon, a szent eklézsiákat fölkeresse, a papokat és tanitókat meglátogassa s igy mindenütt elhigyjék, hogy ő a magyar, latin, görög és héber nyelveken kivül még németül is tud beszélni.
Azért természetesen még se hitték el mindenütt. Valami babonaságnak tartották az egészet. Sok helyen ki is nevették. Egyenesen ráfogták, hogy nem is németül beszél, hanem zsidóul. Épen ilyenféle beszédet szoktak hallani a boltos zsidótól is, a sipolótól is.
Lassankint mégis elterjedt a hire mindenfelé. E miatt dévajságból rákenték a »tudós« nevet. Rajta is maradt örökre. A mikor én megismertem, lehetett már hatvan-hetven esztendős; akkor már mindenki csak ugy ismerte: a tudós Ángyán. Nem is emlékezett már arról senki; mikor és miért nyerte a tudós nevet.
De azért mégse hivalkodásból kedvelte ő meg a kóbor életet. Nagy, sok bubánat és sürü könyhullatás kényszeritette őt erre.
Jártában-keltében elvetődött Monoszlóra. Szép leánynyal, kedves teremtéssel, épen neki valóval volt ott találkozása. Megismerkedtek, összeéreztek, édes, ábrándos szavakat váltottak s ha isten is ugy akarja, egymás örök boldogságára szent házassági fogadást is tettek.
De most már a külső országba való utazásnak örökre vége. Maradjon Heidelberga és Ultrajektum ott, a hol van, békességben s éljen meg a maga emberségéből. Tudós Ángyánt hiába várja. Csak jóravaló ekklézsia, tisztes papi állás után kell nézni valahol Csallóközben vagy Vértesalján, vagy talán a Mezőföldön; édes kis feleséggel többet ér ott az élet, mint a világ minden heidelbergai tudománya.
Igaz is ez.
Csakhogy abba jó esztendő beletellett, mig valami kis ekklézsiához jutott valahol a világ végén. Őrségben vagy Bergengócziában. Mindegy az. Mégis édes meleg fészek lesz az. Örömnek, boldogságnak vég nélkül való paradicsomi tanyája. Csak a monoszlói kis lányka legyen ott az ő szerelmes hites társa.
Lett is az. De nem neki, hanem valami jóképü vidám birtokos ifjunak s nem is Bergengócziában, hanem valahol a szomszédban Köves-Kállán. Mire a tudós Ángyán visszakerült titkos menyasszonyához: akkorra már az egykori kis lányka olyan derék menyecske lett, csak ugy szórta maga körül a mosolyt és vidámságot s olyan piros pufók csecsemőt ringatott kebelén, csak ugy nevetett az ember lelke, ha látta.
De a tudós Ángyán nem nevetett. Elfordult vele a világ, szive elfacsarodott s két szeme könnyekkel lett tele.
Hát ezért tanulta ő meg a német nyelvet? Ezért tanult ő meg mindenféle pogány nyelvet? Ezért járta ő végig a kollégiumot s ezért szerzett ő tisztes papi állást Bergengócziában?
Papi állás?
Mirevaló most már ő neki a papi állás? Hiszen ő egy helyben, panasz nélkül, az ő szivének nagy keserüségében nyugodtan meg nem maradhat. Hogy dicsérhesse ő vidám lélekkel az istent és az ő mennybéli seregeit, ha a végzet elvette tőle az ő szivbeli mátkáját? Tele marad az ő lelke szomorusággal, árnyék uralkodik ott ezentul örökre s az élet derüs napfénye oda többé be nem hatol.
Arczczal se fordult többé Bergengóczia felé, hanem a helyett ékes szavakban megirta az egyház véneinek, hogy ő papi állását el nem foglalja, tisztjét örökre leteszi, rá ne is várakozzanak, az emberi elmével föl nem fogható isteni végzet más pályát rendelt az ő számára, ők pedig éljenek istenesen, gyarapodjanak bőségesen, vigadozzanak emberségesen s ontsa le rájuk a gondviselés minden ő igaz áldását.
A levelet lepecsételte, postára tette, a választ meg se várta, nekiment a nagy világnak. A jó bergengócziabeliek talán meg se kapták az ő levelét. Jó ideig zaklatták legalább esperesüket, püspökjüket, még a pápai kollégiumot is; hova lett az ő papjuk? Adják elő, ha tudják. Kurrentálták is a tudós Ángyánt, de mind hiába. Rájuk se gondolt többé a tudós Ángyán, pedig ők nem voltak okai semmi bajnak.
Hanem e helyett kóbor lett, andalgó lett, peregrinus lett a tudós Ángyán.
Lehet-e ezen csodálkozni? Lehet-e őt e miatt kárhoztatni? Megmaradhat-e ő egy helyben, mint a száradó fa, békességtüréssel, ha már minden boldogságának forrása örökre kiapadt? Hideg szoba, hideg ágy otthon; idegenek köröskörül. Özvegygyé lett, mielőtt mátkáját kebelére szorithatta volna. Bizony el kell ő neki futnia önönmaga elől.
Igy került az én szülőföldem vidékére.
Könnyü a gazdagnak, könnyü a világfinak, könnyü a sok szivü embernek.
A ki gazdag, a ki világfi: nagy városban, idegen országban, kényelmes utazásban könnyen feledkezik, könnyen szórhatja szét bubánatát. Bor, kártya, dőzsölés mámora könnyen oda furakodik a bubánat helyére s ugy kiszoritja ezt, mintha soha se lett volna ottan. Még könnyebb a sok szivünek. Ha az egyik szive beteg: a másikat veszi elő. Szép lány, üde menyecske, hamis asszony akad mindenfelé. Kiirtja az elmult menyasszony minden emlékét a háborgó lélek rejtekéből.
De a szegény végzett diák mit csináljon? Le nem szállhat, le nem telepedhetik soha. Oda száll, oda telepedik mellé keserü csalódása, szünet nélkül való szomorusága. Fiatal uj papnak sok minden szabad, csak ez nem szabad. Neki derüs arczczal kell hirdetni a boldogságot, példás nyugalommal buzditani az elfáradottakat s megvigasztalni a bánatos lelkeket.
Ő vigasztaljon? A ki maga se talál vigasztalódást?
Ő buzditson? Ő hirdessen örömöt és boldogságot? Ő járjon el névnapokra, disznótorokra, szüretekre, keresztelőkre, nászlakomákra s vidám mesékkel, pattogó áldomásokkal ő álljon az emberek élére? A mikor lelke sorvad, szive vérzik, életét sötét felhő boritja? Ő áldja meg a szerelmes mátkákat? Épen ő adja át a jegyeseknek az ég üzenetét: »holtomiglan, holtáiglan?«
Ő ezt nem cselekszi.
Holtomiglan!
Ez a szó igaz szó. De csak az ő bolond szivének De még annak se, ha ott marad a csöndes papi lak árnyékában.
A szive ugy is elveszett, ott még esze is utána vész.
Csak ki az útra, utszélre. Neki a nagy világnak, melynek nincs se határa, se keritése. Ott be nem üti fejét semmibe. Felejtkezni csak ott lehet.
Szép élet a csavargó élet. Ott lakik jól, a hol szivesen látják. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott pihen, a hol elfáradt. Ott fekszik le, a hol erőt vesz rajt az álom. Hol az árokparton, hol az erdőszélben, hol az utszéli csárdában. Hol a papnál, hol a rektornál, hol uri házak kényelmében.
Ismeri őt minden ember, minden gyerek, ő a tudós Ángyán, a kinek nincs tüzhelye és sehol maradása. Fiatal, edzett; egészségét el nem pusztithatja semmi. De hátha majd valahol a pusztában s valamikor rátör a zimankós idő, a dermesztő tél, a gyengülő kor, a kinos erőtlenség, a sorvasztó nyavalya s nem lesz, a ki homlokát simogassa, ital vizzel megkinálja, fejealját megigazitsa?
Annál jobb. Hiszen éppen csak ezt várja. Addig nyomoruság a csavargó élete, mig ez be nem következik. Szálfa kidől, virág elhervad, madár elbujdosik: az ő elmulása miért volna nagyobb kár?
A bort is megismerte s lassanként meg is szerette. Csodálatos erő van a borban. Még uri házak asztalánál is, de hát még a csárdában! A hol egy szál gyertya serczeg, alig bir a füsttel, sötétséggel; rongyos czigány huzza, szegény legény dudolgat hozzá s tudós Ángyán mesélget dicső történetekről, a mikor kérdezik, a mikor hallgatják. Ide be nem fér a köves-kállai menyecskének, a hütlen leánynak ragyogó alakja. Hadd legyen ő is boldog a maga módja szerint.
A tudós Ángyánnak meg nem árt az ital. A bor el nem gyalázza őt. Csak bubánatát felejti el, de önönmagát el nem felejti. Pedig a csárda nyeli el minden üres idejét.
Ismerik már a duhajok is, a szegény legények is mind az egész Mezőföld vidékein. Ha személy szerint nem is, nevéről bizonyára.
Egykor Sár-Bogárdon pótolta a tanitót. Sulyos beteg volt a tanitó és egész családja, azért lakást se adhattak neki a tanitó házánál, hanem valahol a falu végén, elhagyatott házban ütött tanyát. Egyik vasárnap estén nem volt pénze, véletlenül sehova se hivták meg az urak, lefeküdt hát idejében s eloltotta a faggyugyertyát. Elaludt nyugodtan az urban.
Éjfélkor rettentő csattanásra riad föl álmából. Mintha mennydörgő mennykő ütött volna be a szobába. Durván megszakitott alvásának mámoros ijedelmével néz az ablak felé. Mormogó beszélgetést hall az ablak alatt. Odakiált.
– Hejh, mi az?
Vad, rekedt hang felel.
– Nyisd ki az ajtót, de sebesen, mert különben, igy meg amugy, a ki felmarkolt erre a keserü világra!
Káromkodott a vadember, mint a jégeső. Ő vágta be fokosával az ablakot, beszakadt az ablakfa is. Ez volt a nagy csattanás oka. Alvó ember előtt olyan ez, mint az ágyulövés a füle mellett.
De most már a tudós Ángyán szeméből is kiment az alvás mámora.
– Mik vagytok, kik vagytok hát odakint?
– Mit kérded? Szegény legények vagyunk.
– Hát aztán mit akartok épen nálam?
Visszamordult a nyers hang.
– Azt se tudod? Pénzt!
– Pénzt?
Tovább nem tudott beszélni. Kaczagás vett erőt rajta. Akkora kaczagás, a mestergerendás kis szoba csak ugy harsogott bele. Szuette nyoszolyája majd leszakadt, majd összetört alatta a nagy kaczagástól.
Hárman voltak kint a duhajok. Összenéznek a nagy kaczagásra. Itt valaki megbolondult. De azért beszól az egyik:
– Mit nevetsz?
– Marhák! Ha nekem pénzem volna, nem volnék én itthon.
– Hát hol volnál?
– A kocsmában, fiam, a kocsmában!
Erre meg most már a duhajok nevettek. Nyomban belátták, hogy a ki igy beszél: igaz embernek kell lennie. De ki lehet hát az az igaz ember? Ők azt hitték, valami takács lakik abban a félreeső házban, most vitt szét az emberekhez valami ötven rőf vásznat, tehát tiz-tizenöt forintja csak van a ládafiában. Valaki félrevezette őket.
Csuffá lettek hát. Egy kis mormogás után meg is kérdezték a bezuzott ablakon át egész becsülettel, hogy kit tiszteljenek a gazda uri személyében?
– Azt se tudjátok? Én vagyok a tudós Ángyán!
Most már mindent tudtak. Más vidékbeliek voltak ugyan, de ezt a nevet már jól ismerték. Bocsánatot is kértek tőle nyomban s emberségesen megkövették. Azután csöndes jóéjszakát kivántak s elballagtak.
Ezt az adomát már kis gyerekkoromban hallottam róla. Előbb tudtam, sem mint őt megismertem. De el is terjedt ez az adoma messze tájékokra. Ha valaki kölcsönt kért az ismerősétől, s annak nem volt pénze, vagy nem akart adni, pajzánul csak azt felelte:
– Tudod, hol volna a tudós Ángyán, ha pénze volna?
De azért sohase lett a tudós Ángyán korhely, semmiházi, sőt inkább becsülték és szerették.
Ötven szent eklézsiának ő volt póttartalékos papja, káplánja, rektora és segédtanitója, gyakran nótáriusa is. Ideig-óráig való üresedés, beteg tanitó, beteg pap, elcsapott nótárius mindig akadt. Hivjátok meg csak a tudós Ángyánt! Kocsin mentek érte. Addig keresték, mig valamelyik faluban megtalálták. Tisztességes kérést intéztek hozzá s ő ment, ha mehetett. Végzett pap volt, minden falusi tudományban jártas s mindenre alkalmatos. Sohase kérdezte, mit fizetnek neki. Sohase igérte meg: meddig lesz ott, a hová viszik. A meddig kedve tartja. Ha megunja: tovább megy. De a mig ott marad, becsülettel és sikeresen végzi ő munkáját, habár a kocsmába minden nap beszól is.
A fizetés fölött se viszálykodott senkivel. Az egyik falu uj süveget, uj csizmát, uj köpenyeget adott neki. A másik ellátta uj fehérnemüvel. A hogy a szükség mutatkozott. Étel-ital, dohányzókészség mindenütt volt bőviben. Pénze is volt valamelyes mindig. Előkelőbb, nemes uraknál kisasszonyokat, urfiakat tanitgatott németre, francziára, latin előkészületekre. Csak maradni nem tudott huzamos ideig sehol se.
Különösen az asszonyok miatt.
Az asszonyok kedvelték is, sajnálták is. Nem magas termet, de jó alak, rokonszenvtámasztó nemes arcz. Miért nem nősül a boldogtalan? Hiszen tudnának neki szerezni parókiát, nyugodalmas, biztos állást, hozzávaló tisztes feleséget. Paplány, rektorlány, jegyzőlány akad erre-amarra, fiatal özvegy menyecske is találkozik, milyen derék hitestárs lenne belőlük.
A tudós Ángyán az ilyen beszédet nem szerette hallgatni. Komolylyá lett rögtön. Látta az emberek és asszonyok jóindulatát. Nem dévajságból incselkedtek vele. Annál jobban fájt neki az a nagy igyekezet. Ha már nagyon a lelkére beszéltek, egészen elhallgatott, az üres szószaporitásnak e kérdésben nem volt barátja. Hanem fölkelt, elment a csárdába s ha társa akadt, ki nem mozdult onnan két napig.
De az ilyen beszéd alatt gyakran a melléhez kapott balkezével. Miért cselekedte ezt?
A melle alatt sorvadott valami. Ott van a sziv. Éles szemü asszonyok észrevették. Az a sziv bizonyosan tele van valami nőalakkal, ábránddal, vágygyal, emlékezettel, talán fájdalommal.
Meglehet: ugy volt. De bizonyos, hogy ott arczképet őrzött hetvenhét rétü papirba bepólyázva. Valamikor, régen ő maga rajzolgatta ezt finom csókatollal, fekete festékkel, fehér papirosra. A mikor még fiatal volt csak szive reszketett, de keze nem reszketett. Annak a lánynak arczképe volt ez, ott túl a Balatonon, a merre a nap szokott lenyugodni. Ha asszonyról, lányról, boldogságról beszéltek neki: önkénytelenül odakapott. Nem veszett-e el vajjon ez a kép is.
Nem sokáig kapkod már utána. Az ő napja is nyugovóra áll. Régen túl a hetven éven, talán az uj esztendőt meg sem éri.
Nem volt beteg, de gyönge volt. Valami sejtelme támadt. Felső-Puszta-Bogárdon tanyázott épen akkor. Hivták az urak Szilveszterestére oda is, Közép-Puszta-Bogárdra is.
Nem ment sehova. Odament a czinkotai csárdába. Förgeteges, havas, csuf idő volt, alig tudott odavánszorogni. Ha a szél nem segiti: talán el se jut odáig.
Bátait találta ott, a déghi uraság hires lovas csőszét. Nem is volt más idegen vendég. Rongyos czimbalmos verte repedezett szerszámát. Egy ital borért, egy darab kalácsért, egy pipa dohányért. Annak czinczogása mellett tünődtek és beszélgettek. Ismerte már a csőszt rég időtől fogva. Többet tünődtek, mint beszélgettek.
A csősz ugy éjfél felé lovára akart ülni. A pusztákon keresztül ujév reggelére haza akart menni. A tudós Ángyán nem akarta, hogy magára hagyja.
– Maradjon még itt kend Bátai uram. Hátha szavam lesz még kendhez.
– Szivesen állok szolgálatára Ángyán uram!
Lovát ujra beköttette az ólba. Tovább koczintottak.
Egyszer csak a tudós Ángyán kigombolja kabátját és mellényét s kiveszi szive fölül a bepólyált képet.
– Arra kérem kendet jó Bátai uram, hogy ha én le találok fordulni e rongy életnek fakó szekeréről: vigye el ezt a levelet oda, a hova szól s maga személyesen adja át annak, a kinek szól. Mondja meg neki, kitől kapta, mikor kapta.
A levél boritékjára rá volt irva: ez s e nemzetes asszonyságnak tisztelettel Köves-Kállán.
Bátai csősz átvette a levelet s megnézte a boriték irását.
– Messze van az a hely, de szivesen megcselekszem.
– Kezet rá!
Kezet fogtak.
De Bátai csősz visszanyujtotta a levelet.
– Addig is Ángyán uram, kegyelmed őrizze ezt.
– No-no Bátai uram, nem sokáig lesz az kendnél.
Erre a szóra két könyökét lefektette az asztalra s fejét ráhajtotta. Éjfél felé járt az idő. Kint a szélvész dudolt, bent a czimbalmos dorombolt, egy pillanatra föl akarta fejét emelni, mintha mondani akart volna valamit. De feje csak leesett a két karjáról.
Bátai csősz lóra ült. Beszólt a pusztába: meghalt a tudós Ángyán. Azután beszólt tanyájába: sietős utja van, messzire kell mennie, három napig ne várják haza.
Ment Köves-Kállára.
De hiába ment. Régen elmult már a hűtlen leány, a vidám menyecske. Fönt a falu fölött a temető. Terméskövek és kőpadok és egyszerü siremlékek tanyája. Aszú fű és mulandóság a föld fölött, omló tetemek, por és hamu a föld alatt. Bátai csősz végig nézi a sirokat. Keres egyet; oda tenné a tudós Ángyán-küldötte arczképet. A hűtlen lányét, a vidám menyecskéét. Hiába keresgél. Porait se találni a temető bérczei közt!