A KATONA SE MINDENHATÓ.
Boldogult öreg barátomtól, Gubody Sándortól hallottam valamikor egy történelmi adomát, mely ha valósággal meg nem történt volna, nem tartanám érdemesnek az elmondásra. Arról szól ez, miként védte meg a pesti generálkommandó ellen egykor Pest vármegye alispánja a népet: eszembe jutott pedig épen most, a mikor látom, hogy miként védik meg a megyei alispánok a generálkommandók ellen a nemzetet és a nemzeti nyelvet.
1816-ot irtak, a kik irtak, urunk születése után. Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyék első alispánja, Szentkirályi László volt, hires Szentkirályi Móricznak az apja. Alispán volt már tizenegy esztendő óta.
1816-ban rossz termés és nagy inség volt országszerte s az életnek ára ez év végén s a következő 1817-nek első felében oly magasra emelkedett, mint a hogy ma áll.
Ez pedig nagy dolog volt akkor.
Az inséges esztendő előtt husz krajczár volt egy liba, három krajczár volt egy font finom zsemlyeliszt, hat krajczár volt a pesti piaczon egy csirke, asszonynapszám hét krajczár, férfinapszám husz krajczár a maga kenyerén. Olcsón éltek az oktalan állatok is, egy pozsonyi mérő zabnak az volt az ára, a mi egy libáé; a szénának mázsáját pár krajczárért adták. Olcsók voltak a mesteremberek is, a vármegye limitálta meg, hogy melyik mesterember miféle munkáért mekkora dijat követelhet.
Ilyen világba ütött be az inséges év, mikor a finom zsemlyelisztnek ára három krajczárról fölment tizenötre.
Pedig drága volt a pénz is.
Épen ez inséges esztendőben jutott a bécsi kormány eszébe behozni, az országra is rákényszeriteni a második devalvácziót. Az első devalvácziónál csináltak száz forintból husz forintot s ebből a huszból csináltak a második devalvácziónál nyolczat. A kinek tehát 1809 elején volt száz forintja, két holdnyi igen jó szántóföldnek örök ára; annak 1816 második felében már nem volt többje nyolcz forintjánál, a melyen épen megvehetett egy köböl buzát.
Elképzelhető tehát, mekkora volt az inség 1817-ben aratásig.
A katonaság élelmezése akkor is kétféle volt, mint most. Itt Budapesten kaszárnyán élt a katonaságnak embere, lova s a katonaság piaczi áron maga szerezte be szállitók utján embernek, lónak az ennivalót. Másként áll a dolog a falukon beszállásolt és az átvonuló katonasággal. Ezt a jobbágyok tartoztak élelmezni Mária Terézia idejebeli egységi árakon, arról azonban gondoskodott a nemes vármegye, hogy a jobbágyok vesztesége rendesen fel legyen irva és kimutatva s ezt a kimutatást elnevezték deperditának, vagy minek: – biztosan nem is emlékszem már rá. Az országgyülések százféle sérelmet csináltak belőle – a soha meg nem orvosolhatás tudatában is.
Elég az hozzá, 1817-ben átkozottul drága volt a katonaság városi és kaszárnyai élelmezése s azért a pesti hadparancsnok valószinüleg a bécsi kormány megegyezésével sajátságos taktikára határozta el magát.
Elhatározta ugyanis, hogy a budai és pesti helyőrséget megsétáltatja Pest-Pilis és Solt vármegyében s ekként a kaszárnyán fekvő katonaságból csinált falukra beszállásolt és átvonuló katonaságot. Ekként a katonai kincstár megszabadul a drágaságtól, a paraszt pedig hadd pusztitsa el utolsó jármos ökrét is, hogy enni adjon a katonának. Enni adjon hust, miután gabonája nem teremvén, tésztát ugysem adhat.
A menetirány ugy lőn meghatározva, hogy késő ősszel elkezdik a sétát Soroksár felé le Kalocsának s tavaszra a tiszai oldalon felkerülnek Czegléd felé s a Cserháton és Váczon keresztül vissza Budára és Pestre. Mire visszaérnek: akkorra meglesz az uj aratás.
Hogy az országos katonai parancsnokot Budán hogy hivták akkor: nem tudom.
Kemény ember volt az alispán, jó magyar, hatalmas tisztviselő, atyja a népnek s hatalmas bajnoka fajunknak és nemzetiségünknek. A József császár elleni demonstrácziókban már vezette a pesti ifjuságot, t. i. a megyeit; 1790-ben már aljegyző volt s azóta folyton igazgatta a vármegyét. József nádorral, főispánjával nem egy nehéz összeszólalkozása volt, kivált 1816-tól 1820-ig az alkotmányi sérelmek megyegyülési tárgyalásai alkalmával.
Igaz, hogy nem volt se királyi tanácsos, se a vaskoronarendnek vitéze. Csak egyszerü pestvármegyei alispán volt.
Csakhogy mikor a budai hadparancsnok értesité őt, hogy a budai és pesti helyőrséget kiszállásolja a falvakra és Soroksár lesz az első állomás: hát akkor Szentkirályi László alispán visszairt hozzá, hogy ő ezt semmiképen meg nem engedi. Okul természetesen felhozta a nép inségét.
Azonban mikor vette figyelembe az osztrák hadsereg a magyar nép inségét s mikor engedelmeskedett egy hadparancsnok az alispánnak?
A hadparancsnok visszairt, hogy ő teszi azt, a mit jónak lát; az alispán pedig azt felelte neki, hogy ő meg felfegyverzi ellene a népet, ám lássa a generális, hogy aztán mit csinál.
Megjegyzem, hogy az alispánnak nem jutott eszébe előbb felirni a konziliumhoz, vagy az akkori Széll Kálmánhoz jó tanácsért és utasitásért, valamint az se jutott eszébe, hogy a pesti szolgabirót, Adonyi Mihály uramat engedelmességre utasitsa a hadparancsnok irányában.
Hanem értesité Soroksár városát, hogy a katonaság ekkor meg ekkor oda akar menni a nép nyakára, melynek magának sincs kenyere s egyuttal utasitá a városi előljáróságot, hogy az ő felelősségére állják utját a katonaságnak minden módon s mindenféle fegyverrel. Ilyenforma rendeletet küldött a többi falvak és városokhoz is.
A katonaság kivonult s szép rendben masirozott Soroksár felé. Hát a mint közel jut s be akar térni a városba: akkor veszi észre, hogy az országut keresztül van árkolva előtte s a sánczon túl ott áll Soroksár népe fölfegyverezve fejszével, kaszával, vasvillával s vezetve s bátoritva megyei tiszti katonák és pandurok által.
A katonaság egy része tüzérség volt. Semmise lett volna könnyebb, mint a népbe belelövetni. A soroksári biró fel is mutatta a parancsnoknak az alispán rendeletét s kijelenté, hogy az éhező inséges nép inkább agyongyilkoltatja magát, semmint azt a siserahadat szép szerével bebocsássa. Asszonyok és gyermekek is feles számmal álltak ott a sáncz mögötti tömegben.
A parancsnoknak erre nem volt utasitása. A tömegbe belelövetni nem akart és seregével szépen visszajött Pestre – utasitásért az akkori Széll Kálmántól.
Csakhogy akkor József nádor ült a budai királyi palotában, a ki ugyan mindenféle pört beleakasztott az alispán nyakába, de mégis csak átirt Bécsbe, hogy az éhező népet nem szabad föláldozni még a katonaságért, még a devalvált bankóért se.
Mire aztán a sok staféta ide-oda járt Buda és Bécs között, akkorra szépen kitavaszodott, az aratás is megjött, az isten áldása se maradt el s a katonaság se halt meg éhen a kaszárnyában.
Jó Szentkirályi László alispán is csak kiállotta a mindenféle pereket és fenyegetéseket, sőt az 1818 márczius 31-én megtartott tisztujitáskor oly egyhangulag s oly harsogó éljennel választották meg első alispánnak, a milyet tán se azelőtt, se azóta nem hallott a régi vármegyeház.