AZ ARROGANTE-ÜNNEP.
Valami hajó vagy szin volt az az Arrogante. Lehetett miattam szállóhely is, vásárcsarnok is, szinház is. Csak arra emlékszem biztosan, hogy franczia volt, sok ember volt benne, nagy szerencsétlenség történt vele s százan meg ezren vesztették életüket. A jó magyar könyörülő sziv százezreket gyüjtött a szerencsétlenné vált családok számára. A hálás francziák ezt megköszönni személyesen jöttek Budapestre. Sokan jöttek. A Margitszigeten fogadta őket nagy lakomával a főváros.
Az ünnepen ott volt Blaháné is. A lapok megirták előre, ott lesz Blaháné is. Megérjük még azt az időt, hogy innen-onnan azt se fogja tudni a serdülő nemzedék, ki volt, mi volt az a Blaháné.
Pedig ez az asszony volt az ő korának legnagyobb magyarja, a nemzetnek legelső és legmagasabb büszkesége. A kit senki felül nem mult, senki el nem ért. Olyan nemzeti kincs, a mely értékesebb volt, mint minden korabeli költő, művész, szónok, államférfi összevéve. Éber álom, eleven költészet, képzeletünk ragyogása, az édes magyar lélek a maga remek tökéletességében. Előtte sohase volt hasonló, utána lehet, de mi azt el nem hiszszük. Egyetlen örökké.
Nos hát a francziák magyar ünnepén ott lesz Blaháné is.
Az ünnepről a lapoknak irniok kell. Sokat kell irniok. Minden tudósitót beoktatott a szerkesztő rettenetes komolysággal, hogy azután ne Blahánéról irjon ám, hanem a francziákról. Blahánét ugy is megkaphatjuk minden nap, de a francziák soha nem voltak még itt s ezentul se jönnek el soha. Ez legyen a tudositók szeme előtt.
Dehogy ez lett. Akár a falra hányták volna a borsót a jámbor szerkesztők. Én előre megmondtam s dévajul meg is irtam, miként fognak majd irni a tudósitók. Ez a dévajság szülte e csevegést.
I.
(Mikor minden ember egyet gondol.)
Furcsa dolog az nagyon. Volt Pápán a negyvenes és ötvenes években egy derék, szeretetreméltó plébános: Koroncz László, a ki később Veszprémben mint köztiszteletben álló kanonok élt és halt meg, lelkében igaz hittel s testében nagy kövérséggel. Mikor ez Pápára került: tagja akart lenni a kaszinónak. Minden ember szerette, minden kaszinó-tag bevenni óhajtotta s kétségtelen volt, hogy a kaszinó-választmány egyhangulag fogja titkos szavazattal megválasztani. Azonban szavazásra kerülvén a dolog, minden választmányi tag azt gondolta: »adta plébánusa, legalább ne bizza el magát, legyen egy fekete golyója is«, s ekként minden ember fekete golyót vetett az urnába. – Nosza lett ebből nagy nevetség. Hiába vették aztán be egyhangu szavazattal, Koroncz ugy megneheztelt: soha se lett tagja semmiféle kaszinónak, el nem vállalta volna a tagságot istenért se.
– – Nos hát ilyenforma bolondság történt tegnapi napon Budapesten.
A lapok (az istentelenek) kihirdették, hogy délután négy órakor lesz az ünnepélyes hajókörut a Dunán a francziákkal, a margitszigeti hangverseny pedig csak hat órakor kezdődik a kétszáz trombitával. Erre természetesen minden okos ember azt gondolta: legjobb lesz a szigetre menni a négy órai hajóval s jegyet se szükséges venni előbb.
Én is azt gondoltam.
Mire odaértem a plébánia-térre: épen négy óra lett. Mire négy óra lett: épen ötezer ember, asszony, rendőr és napernyő tolongott ott, hogy jegyet válthasson a hajóra.
– Hohó – gondolám – tolongani nagy melegben rossz mulatság; várakozni nagy melegben rosszabb mulatság; tolongani és várakozni és mégis elkésni a legrosszabb mulatság. Plajbászt és papirost!
Számitottam. Ha a jegyváltó jól dolgozik: minden másodperczben, ha pedig rosszul dolgozik: minden három másodperczben kiád egy jegyet. Ha tehát jól dolgozik: kapok jegyet hat órára; ha pedig rosszul dolgozik: kapok jegyet tiz órára.
Igy nem jól van a dolog. Igy nem megyünk a szigetre.
Odafordulok a rendőrhöz, a ki ugyan tiz lépésnyire volt hozzám a tömegben, de a mire egyik tyukszemem letiporták, kalapom összetörték, botomat összelapitották, három ember pedig fejem tetején keresztül kimenekült: akkorra elértem a rendőrt. Erősen fogta épen akkor a jegykiadó hivatalhelyiség erkélyoszlopát, hogy az egész bódét a tolongásban el ne vigyék a helyéről.
– Barátom – szóltam hozzá – mi itt a maga feladata?
– Uram, nekem a rendet kell fentartanom.
– Látom, de vagyunk hozzá elegen, maga nélkül semmi baj se lesz itt. Hanem arra kérem: menjen be a bódéba, kérjen kétszáz jegyet, hadd induljon innen a közönség, a szabadban legalább mindenki hozzájut.
A rendőr okos ember, szót fogad. Napoleon egy hadsereggel keresztülhatolt a Mont Cenis-en, én pedig a rendőrrel keresztülhatoltam a tömegen.
Találkozunk egy egyenruhás urral. Keppijéről megismerjük, hogy a Dunagőzhajótársaság tisztje. Kezében egy nagy csomag jegy.
– Kapitány ur – szól a rendőr – tessék adni száz jegyet, eladom itt rögtön s hozom az árát.
A kapitány egy szót sem szól, ránk se néz. Megy a bódéhoz, bezörget az ablakon s bekiált:
– Van-e még jegy?
– Van még hét.
– No itt hoztam kétszázat, több már nincs nyomatva.
Ezt én meghallottam s akkor körülnéztem. Épen tizezer ember volt már akkor a téren, a ki jegyet akart váltani.
II.
(Mikor az ember hajóra száll.)
Bucsut vettem a tömegtől. Egy piros arczu, fényes arczu, haragos-tüzes szemü kofa mellett megálltam, hogy a tömegre még egyszer visszanézzek. Vajjon helyén áll-e még a jegykiadó bódé?
A kofa megszólit s egy hajójegyet mutat:
– Téns ur, nem venné meg ezt a jegyet egy forintért, adnék ráadásul egy marok szilvát.
Sohase csókoltam meg kofát teljes életemben. Hanem ez az egy megérdemlette volna.
– Kedves asszonyság, nem kell nekem a szilvája, itt a forint.
Mikor már a jegy kezemben volt, kérdezém tőle:
– Miért adta el ezt a jegyet?
– Már édes téns ur, nem tudom én, mi az a Karórágó, az a bolond »szobaur« hozta nekem, pedig akkor is megmondtam neki, hogy én nálam »hiába«.
Épen Mátyus Arisztid és Vadnay Károly ment el mellettem, mindkettő a családjával. A hajóhoz mentek.
Követtem őket.
Hejh-hajh, az volt még csak czifra lakodalom. Az a kőpart, tizenhat lépcsővel s az az alsó sétány a mily széles: ugy volt az tele emberrel és asszonynyal és kis gyerekkel. Kövér asszonyságok, méltóságos urak, drága toilettek, fényes czilinderkalapok, bájos ifju lánykák, képviselők, paraszt fiuk, százan és ezren rettentő gomolyban össze-vissza, mint mikor a tuczat kártyát megkeverik.
Annyit még láttam, hogy Irányi Dániel magas fejtartással, egyenes lépésekben vonul el a térről fent a magasban, a kőpart tetején. Az bizonyos, hogy ő sem nem tolong, sem nem lökdösteti magát. Még Simonyi Ernőt és Horváth Lajost láttam egy pillanatig az emberhullám tetején, s azután nem láttam többé senkit és semmit. Elnyelt az óczeán engem is.
Már tudniillik az ember és szoknyaóczeán. Előttem fehér ruhában, mögöttem fekete ruhában egy-egy termetes szépség, de igazi szépség. – Hát hiszen hölgyekkel jönni közeli érintkezésbe sohase kellemetlen mulatság, hanem mikor az ember »kényszerü« helyzetbe jut, mikor ezer tolongó ember rettenetes ereje és a viszonyok hatalma azt parancsolná, hogy a hölgyeknek szolgálatot tegyünk s mi kénytelenek vagyunk bevallani, hogy ehhez nincs erőnk, izmaink kifáradvák, a bejárat (a hajóra) rettentő szűk s minden erőfeszitésünk hasztalan és érezni a keblek pihegését és látni a szemek panaszos és megvető villámait: óh ez mégis oly lealázó helyzet a férfiura! Az igazi férfiura!
E helyzetben voltam én.
– – Hogy volt, hogy nem volt: egyszer csak a hajóhidon voltam. Ah a szabadság! Pihegő hölgykebelnek, forró, sima, selyem ruhának közelsége megszünt s én éreztem ismét, hogy karjaimnak és izmaim nak birtokában vagyok. Ah hölgyeim, nem érdemeltem én meg a szép szemeknek megvető villámait! Még nem!
– Rettentő kaczagás hajón és rakparton.
Egy czilinderkalap megunta a hajóhidon a nagy tolongást. Bizonyosan nem érezte magát jól a »vegyes« társaságban. Lerepült gazdája fejéről s egyenesen bele a szőke Dunának hullámos vizébe.
Halászlegény ül a halászbárkán s mosolyogva nézi azt a sok »bolond« uri népet, a ki ugy töri magát a hajóhoz és még meg is fizet érte. Halászlegény mellett hosszu csáklya, csáklya végén goromba vaskampó. Nosza halászlegény kapja a vaskampót, belevágja azt a czilinder kalapba s vontatja ki a czilinder kalapot a halászbárka tetejére.
Kivontatja, ismét leül előbbi helyére, a csuffá lett kalapot leállitja maga elé s nézi, nézi azt mereven és végtelenül. Embertolongás, asszonysikongás, hajófütty és hajóharang – mind nem használ, ő csak azt a kalapot nézi és elgondolja, hogy ha neki azt fejére kellene tennie s abban neki az utczán végig kellene mennie: milyen világ csufjává lenne ő akkor!
III.
(A romok közt.)
Szép az a Marseillaise!
Fenség, komolyság s fájdalom dala. De olyan fájdalomé, mely panaszkodni nem tud s csatára készt.
Kétszázhusz harsona hangját himbálja feléd az esti szellő. Hunyd be szemed s ha hallod ezt a csatadalt: Caesar veterán légiói vonulnak el előtted s érzed a mint lábaik nyomán megrendül a föld; – Napoleon gárdája megy a csatába, s látod, a mint törnek össze a koronák s remegnek a koronás fők.
Szép az a Rákóczi!
Tűz, láng és vihar és mennydörgés. A Vezuv hányja fel villámait a csillagtalan éjbe, ha megharsan előtted Rákóczi riadója.
Száguldó paripák robajában, nyalka huszársereg viharos rohamán, kegyetlen kuruczhadnak elszánt csatatüzében: ott találod magad, oda ragad el zajongó képzeleted, ha kitárt lelkedbe fogadod be azt a csatadalt.
Oh ha ez a vasárnapi, budapesti, sört megivó, német nyelvet megbeszélő, osztrák szomszédot megszerető, Tisza Kálmánt helyén hagyó kedves publikum tudná azt: ki volt, mi volt az az utolsó Rákóczi!
Jobb is, ha nem tudja. Jobb is, ha Thaly Kálmánra bizza Rákóczi érdemét. Ő legalább megbecsüli. A publikum siessen a romok közé.
Ott kell bevárni a kürtzenét. Keresztül a zöld pázsiton, oda siet, oda hömpölyög a nép. Thaisz Elek hiába inti, hiába kéri, hiába szidja, magyarul és németül a publikumot; hős most a publikum, meghallotta a Marseillaiset és a Rákóczit, neki mer most menni a zöld fűnek is s ellenkezni mer most Thaisz Elekkel is.
– – A romok közt.
Tizenöt buvókája s kilenczven kanyarulata van a romok közti utnak. Százféle vadfának árnyéka versenyez a lenyugvó nappal: melyik tudna nagyobb homályt terjeszteni. Kezdődik az alkony, ébred a szerelem, csattog a csók.
Maga sétál a pénzügyminiszter a romok közt.
Fekete ruhában, ruganyos léptekkel végigjárja az alkony homályában a kanyarulatokat. Kit keres? Mit keres? Minden bokorban szerelmes pár, sehol, sehol nem üti fel lángját Dárius kincse.
– Jó estét kegyelmes uram!
– Pszt! Pszt!
IV.
(Hát Blahánéval mi történt?)
Bizony szép asszony a »lelkem«. De ne nagyon bizza el magát.
Olyan szemekkel, olyan ajakkal és olyan szivvel, mint az övé, nem nagy virtus szép asszonynak lenni. Ahhoz bizony más is értene.
Hanem hát nem arról akarok én beszélni, a mit mindenki lát, mindenki hall, hanem arról, a mit rajta senki se lát, senki se hall, mégis tudjuk valamennyien. De ha aztán egy pár ezer fiatal barátunk haját tépi, fejét falba veri s születési óráját is megátkozza, miért nem lehetett ő ott »épen akkor«, annak oka ne én legyek.
Szépen, rendesen, tizenegy órakor vége lett a hangversenynek. Igy volt megirva a programmban, tehát igy is történt. Hogy hangverseny után mi történjék a művésznővel: erről nem gondoskodott a programm. Fölösleges is volt; tűzről pattant menyecskének meg kell élni a jég hátán is. Hát még a mikor az a menyecske Blaháné.
Igen bizony. Blahánét személye szerint jól ismeri egy millió ember, arczkép után jól ismeri tiz millió ember s ki volna az, ki az ő óhajtását megtagadná?
Hanem hát a margitszigeti vendéglős nem látta őt soha. Se szépséges személyében, se hamiskás arczkép után, sőt hirét se hallotta még teljes életében.
Hajh-jah! Jó magyar emberek ám ezek a mi fővárosi vendéglőseink. Hát még a pinczérek! Hát még a fizetőpinczérek! Árpád apánkkal jött be e szép hazába valamennyi.
Blaháné a hangverseny után felmegy szobájába s átöltözik. És miután az a csodálatos tulajdonsága van, hogy nem czukorral és sárgarépával él, mint a kanári, tehát pinczért hivat, a ki hozzon bort, pecsenyét, édes kalácsot, minden jót.
Pinczér nem jön, hiába szól, hiába sir a csöngetyü.
A szép Ida kisasszony, a művésznő unokaöcscse leszalad az étterembe, hogy megmondja a pinczéreknek, jőjjön fel valaki Blahánéhoz.
Blaháné, Blaháné, tudja is azt margitszigeti pinczér, ki az a Blaháné.
Végre is egy öreg pinczér emlékezett, hogy ő valaha hallotta már ezt a nevet, sőt most már azt is tudja, hogy ez az a zsémbes öreg asszonyság Karloviczról, a ki tavaly is fürdővendég volt már s mindennap megivott egy dézsa savót egy vörös parapli segélyével, a melyet sohase tett le kezéből.
Sietve fölczammog a művésznőhöz. A ki már akkor két kezét csipőre téve, két szeméből ugy ontja a haragos fényt, mint a csillagos ég.
– Hát lelkem, az isten akárhová tegye magukat, nem kapok én már enni se – mi?
– Kérem, kérem, ezer bocsánat – hebegi a halálra rémült pinczér – nincs semmi ennivaló.
– No csak ez kéne még, adta népei, majd magam nézek hát utána galambom. Fél-jobb, előre! Igy ni!
Kilóditja a pinczért, magához veszi Ida kisasszonyt, bezárja az ajtót s megy le az étterembe mint kaczagó Semiramis. Mert hogy kaczagott és jó kedve volt: azt ugyis tudhatja mindenki.
Valamint azt is, hogy az étteremben se szék, se asztal nem volt már üres, még az ablakpárkány is tele volt ülve zsufolásig.
Kimegy a terassera. Ott talál egy asztalt, asztal mellett tizenkét valakit és tizennégy széket. A két üres széken nem volt egyéb, mint egy tuczat nagykendő, egy tuczat napernyő, négy bot, kilencz kalap és három kisgyerek. Ide telepedik le Blaháné és Ida kisasszony. Köröskörül minden asszony cseveg, minden férfi füstöl, minden pinczér futkos s minden ember szidja a pinczért, mert minden gyomor éhes.
A hol a veszély legnagyobb: ott legközelebb van a Bolond Istók. Bartók barátunk ott balanceiroz és ugrabugrál az asztalok között s egyszer csak észreveszi a művésznőt.
Bartók barátunk egyet ugrik, egyet nyel, egyet pödörint bajuszán, a mi nincs; egyet simit szakállán, a mi nem is lesz s odalejt Blahánéhoz.
– Hát az istenért! Ejnye! Kisztihand!
– Ugy ám lelkem – csattog a nemzet csalogánya – csak valami harapnivalót, de szaporán!
Ne neked Bolond Istók! Most mutasd meg, mit tud Bolond Isrók! Tisza Kálmánt lemordiázni, nem nagy virtus Bolond Istók! Hanem szerezz most borjuszeletet és omelettet a csalogánynak Bolond Istók!
Szerzett is egy olyan darab sületlen hust, mely neveztetik beafsteaknek, hogy azt meg nem őrli a malomkő sem, nemhogy a csalogánynak piczi szája. Kenyeret pedig nem kapott már semmifélét, hanem asztalokon, abroszok és serviettek közt összeszedett egy nyaláb dirib-darab zsemlehéját, kiflicsucsát, házi kenyérmorzsát, azt vitte oda Blahánéhoz egy kalappal.
– Kérem, lehetetlen másként. Ha azt parancsolja, hogy itt megöljek egy eleven pinczért: azt rögtön megteszem, de egyéb ennivaló nincs.
Blaháné felkaczagott. Kaczagása olyan szép, mint legszebb dala.
– Hát azt hiszi maga lelkem, hogy én asztalhulladékból élek, mint a házi szarka?
Bolond Istók ebben a szempillantásban azt gondolta, mégis jobb lenne, ha most a világon sem volna.
Hanem a másik szempillantásban mégis örült életének. Mert Türrné, ki férjével, fiával és kis társasággal másik asztalnál ült, meghallotta a csalogánykaczagást s küldött oda a művésznőnek hideg sültet és salátát. Egyebe neki se volt.
Igy tudott vacsorához jutni a nemzet első művésznője az ország fővárosában!
V.
(Hát aztán mi történt?)
Hát aztán az történt, hogy Blaháné fölkelt ülőhelyéből s azt mondá Ida kisasszonynak és Bartók barátunknak.
– No lelkeim, most menjünk a tánczvigalomba, ha már felöltöztem.
Mentek a lóvonathoz.
Ott találkoztak a bájos Nádaynéval, a szép Saxlehnerrel, az unalmas Nádayval s a kedves Gábosnéval.
Gábosné! Minden földi teremtmény közt a legszerencsésebb teremtmény. Méltó, hogy nevét megörökitsük az utókor számára. Ő volt az! ő volt az! Ő volt Blahánénak öltöztetője a Nemzeti Szinháznál. Ah!…
Gábosné már évek óta nem látta szinről-szinre az ő »angyalát«. És Blaháné már évek óta nem találkozott Gábosnéval.
– Ah, édes kedves Gábosném, galambom, hogy’ van, százezer esztendeje nem láttam.
És agyonölelte, csókolta Gábosnét.
– A ruhája, a ruhája, a toilettje, kedvesem! Egészen összekuszálja a toilettjét. Istenem, istenem, csak a ruhára vigyázzon!
Kedves Gábosné! A szigeten volt, sötét volt, a publikum messze volt, a lampionok se világitottak; a sötét, borus, magas fák lombjai himbálóztak az éjjeli szellőben s hosszu távollét után mégis első gondja csak a toilettje volt Blahánénak! Ez aztán a világ leggondosabb asszonya.
Éppen mint Nádayné.
Nádaynénak mintha megsugta volna valami, hogy jó lesz vacsoráról előre gondoskodni, mert a czifra programmban nincs benn a művésznők vacsorája!
Ő tehát bepakolt egy sonkát, egy kenyeret, egy csomó pogácsát egy utazó-táskába, s igy ment ki a Margitszigetre, az Arrogante-ünnepélyre. Inni való csak lesz ott, gondolta, ha másutt nem, a Dunából, de ennivalóról jó lesz gondoskodni.
Oh, asszonyi szeretetnek véghetetlen bölcsessége! Hanem aztán Náday nem is járt ám ugy Nádaynéval, mint Bartók barátunk Blahánéval.
Odaérnek az alsó vendéglőhöz. Ott volt a tánczvigalom. Oda akart bejutni Blaháné.
Oda pedig bejutni nem tudott Blaháné. Se hely nem volt már ott, se az ajtón, ablakon álló, ácsorgó és tolongó közönség oda be nem eresztette. Pedig ő is és Ida kisasszony is bálra volt öltözve. De azért a bálba nem mehettek. Szegény Bolond Istók, most megint érezte világon voltának keserves kinjait!
Egy spionnak született czigány ott kémlelődött a közönség közt s valahogy fölfedezte Blahánét. Rögtön rohant társaihoz és sugott azoknak valamit.
Nosza fölkerekedett most egy egész banda barna művész, odaállt a nagy művésznő elé s egy okos ember közülök nagy tisztességtudással ekként szólt hozzá:
– Csókoljuk a lába nyomát, nagyságos asszonyom, engedje meg, hadd huzzuk rá azokat a Soldosné-nótákat.
– Jól van babám, de nem sokáig hallgathatom, mert fázom itt künn ebbe a könnyü ruhában.
Huzták a czigányok, igazi jó kedvvel huzták a czigányok azt a Soldosné dalt. Kissé hajtott fővel, mosolyogva hallgatta Blaháné azt a sok szép gyönyörü nótát, azokat a Soldosné-nótákat!
Éjfél is elmult már régen. Bent a tánczteremben pezsgett a kedv, pergett a sok szép lány s ablakon át szórta fényét ki a sötétségbe az a sok lámpa. Künn az égen, a csillagos égen fordulni kezdett már a Gönczölszekere s a hold is mélyen ült a tengerek alatt, nem mutatta arczát. Messze tájról, hegyek csucsáról hüvös szellő suhogott át a Duna vizén s a fák lombjain. Hüvös szellő hordta széjjel a Soldosné-dalok édes hangjait.
Fázott a művésznő. Vékony, báli czipőcskéje, könnyü selyem ruhácskája nem birta a hideg éjszakát.
– Menjünk haza, lelkem!
Elindultak a lóvonaton. És ott még hidegebb volt és Blaháné kijelenté, hogy akár ide, akár oda, bizony ő csak fázik.
De már erre a nyilatkozatra elérkezett Bolond Istók ideje is.
Bartók barátunk leveté kabátját, odatette a művésznő lábaihoz s Ida kisasszonyt megkérte, takarja be vele a vékony, báli czipőcskéket.
– Nem lehet az, lelkem, hiszen agyonhüti magát kabát nélkül.
Bartók barátunk egy pirouettet csinált jobb kezével s nem maradt adós a felelettel:
– De már teringettét, ha én náthát kapok, az csak a »Bolond Istók« náthája, de ha kegyed elreked, a fölött a főváros kesereg, s a félország szive megreped.
– Lelkem, maga fenegyerek; Ida, most már lábam fejét azzal a kabáttal betekered.
Igy nem kapott náthát a »pacsirta«.
* * *
Másnap reggel hét órakor odaálltak már a rimaszombati czigányok Blaháné ablakához. Várták fölébredését, várták hajnalhasadását.
Dalait huzták, mig reggelizett; dalait huzták, mig hajóra szállt s dalaival kisérték Pestre a kikötőig.
Pedig ez nem volt benne a czifra nyomatu programmban.
– – Igy irtak a lapok és nem másként a francziák ünnepéről.