A TUDÓSOK HARCZA.
Hangzatos a czim, melyet e kisded tárcza cziméül választottam. Nagy dolgokról, érdekes leleplezésekről, hires férfiak titkos dolgairól és nyilvános beszédeiről nem lesz benne szó. Sem asszonyok, sem diplomaták, sem millionáriusok, sem szegény legények nem szerepelnek benne. Még a politika sem.
Azaz: a politika mégis szerepel egy kissé. Huszonöt év előtt 1855-öt vagy 1856-ot irtunk. Bach uralkodott akkor és a hirlapbélyeg és a sajtószabadságnak rettenetes nagy hiányossága. Volt ugyan egy pár politikai lapunk, melyben gyönyörü értekezéseket olvashattunk a czéklatenyésztésről és kisdedovódákról s volt egy pár szépirodalmi lapunk is, melyből az ország minden tánczvigalmáról és bálkirálynéjáról tökéletesen kimeritő értesitést szerezhettünk. Körülbelől ebből állott a publiczisztika élete és működése.
A hirlapolvasó közönség unta magát rettenetesen. Iróink tehát szolgáltak neki olyan mulatsággal, a minővel épen szolgálhattak. Ha ma végignézzük huszonöt év előtti hirlapjainkat; fogunk mosolyogni eleget és hangosan. Minő kevéssel megelégedett akkor az előfizető publikum s minő kis dolgokat tartottak akkor irók és olvasók nagy dolognak.
Tóth Kálmántól, szegény beteg költő barátunktól hallottam egy esetet, melyet ugyan huszonöt év előtt magam is figyelemmel kisértem, de a mely tökéletesen kimosódott emlékezetemből. Ő azonban pár év előtt, egy margitszigeti séta alkalmával fölséges humorral beszélte el azt az esetet, azt a polemiát, melyben majd minden nagy irónk részt vett s mely ő neki oly sok keserüséget okozott. Ama kor irodalmi viszonyának jelleméhez ez eset is hatalmas vonást képez, azért csevegem el.
Egykor Pécsett vagy Baján, a város nevére biztosan nem emlékezem, szép augusztusi napon összeült egy kedélyes társaság az unalmat és meleget sörrel, borral s egyéb hüsitővel elkergetni. A társaság társalgás közben nyelvészeti vitatkozásba keveredett s különösen heves vita folyt a fölött, vajjon a »bennünket« szó jól van-e mondva magyarul vagy nincs? A vita heves volt s a vitázók egyetértésre nem jutottak.
A társaságban jelen volt Angyal Pál helybeli tanár is, Tóth Kálmánnak nagy tisztelője, de a »bennünket« szónak rettenetes ellensége. Ő feltette magában, hogy e nagy kérdésre kierőszakolja a világ feleletét s az e kérdésben uralkodó egyiptomi sötétség eloszlatására mindent el fog követni tehetsége szerint.
Hősies elszántságát bátor cselekedet követte.
A »Hölgyfutár«-nak akkor Tóth Kálmán volt szerkesztője s bizony nem tudom én, kik voltak szerkesztőségi tagjai.
Elég az hozzá: egy juniusi vagy juliusi napon Tóth Kálmán kap egy levelet Angyal Páltól s a levél mellett tiz darab körmöczi aranyat. A levélben egy pályakérdés volt kitüzve, mely ilyformán hangzott:
»Fedeztessék fel rövid értekezésben azon nyelvhiba, melyet irásban és beszédben nemcsak a köznép, de koszorus iróink is naponként elkövetnek.«
A megfejtési határidő augusztus 20-ika, a jutalom 10 körmöczi arany. A kéziratok Tóth Kálmánhoz, a »Hölgyfutár« szerkesztőségébe küldendők s a pályabiró, ki dönt és jutalmat oszt, maga Tóth Kálmán.
Ilyenformán jelent meg a czikk a »Hölgyfutár«-ban s utána valamennyi fővárosi és vidéki lapban már tudniillik annyiban, a mennyi akkor volt. (5%-ja a mainak.)
A határidő letelt s beérkezett 13 pályamű. Szerencsétlen szám, mely valóban rettenetes irodalmi háborunak vetette meg alapját. Egyik pályamű hosszabb, másik rövidebb volt. Mindegyik azonban csak egyetlen nyelvhibát tárgyalt.
Egyik azt találta nagy hibának, hogy a pénzt olvassák, a helyett, hogy számlálnák. A másiknak rögtön czigánykereket hányt mind a két szeme, ha 100 forint helyett azt olvasá: 100 forintok. A harmadik sehogyse tudott kibékülni az ilyféle igehajtogatással: szabadjon, szabadna. A negyedik meg nem tudott maradni egy födél alatt e két szóval: amaz, emez. Az ötödik kimutatá, hogy a kell igét minden koszorus és koszorutlan iró rosszul használja. A hatodik tökéletesen bebizonyitá, hogy az ikes igékre semmi szükségünk. A hetedik ráakadt a »bennünket« szóra. A nyolczadik a nő és né szavak örökös felcserélése ellen patvarkodott s bebizonyitá e közpéldabeszédből: »Mást beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik«, hogy Bodónénak van törvényes, hites férje, mert ha nem volna: akkor Bodónő volna igaz neve. A kilenczedik az »is« szócskának használatába akadt bele. És igy tovább egész a tizenhármas számig.
Denique a VII. számu pályázat eltalálta Angyal Pál uram gusztusát.
Ugy de a VII. számu pályázat később érkezett be, mint a VIII-ik, IX-ik és a többi utána következő s egyáltalán a határidő letelte után érkezett be. Ennélfogva a többi 12 pályázó joggal igényelheté, hogy a VII-ik szám a pályázatból zárassék ki.
Azonban mig e körülmény fontossága kétségtelen volt: addig másrészről nem lehetett szem elől téveszteni, hogy Angyal Pál uram intenczióinak csakugyan a VII. szám felelt meg s hogy elvégre is Tóth Kálmán barátunknak állott teljes jogában a határidőt megszabni, a győzelmet eldönteni s a dijat kiadni.
Időközben kitudódtak a következő nevezetes körülmények:
1. Senki sem tudja bizonyosan, hogy a VII. számu pályázat mikor érkezett be.
2. Alapos kétségek forognak fenn az iránt, vajjon kinél lehet a pályadijat képező 10 arany.
3. Van-e az egész dologhoz hozzászólója Angyal Pál uramnak, vagy pediglen ezt az egész dolgot pleno jure et cum plenipotentia absque ullo jure reservato Tóth Kálmán barátunk intézheti el.
Tóth Kálmán barátunk ez időtájban költő is volt, beteg is volt, szerelmes is volt, mint maga mondá s kezdé már a pokolra kivánni az Angyalokat és az összes nyelvészeti kérdéseket.
Mikoron pedig a még nem pályázott nyelvész urak megtudták volna, hogy a pályázati határidő fölött végére mehetetlen versengés folyik Magyarország összes hirlapjai között: ők is elkezdték a maguk elkésett műveiket beküldözgetni, ki a Hölgyfutárhoz, ki a Pesti Naplóhoz, ki pediglen az Akadémiához. Angyal Bandi Piripócsról, Tóth István Szombathelyről, Zenő Árpád Pomázról a Pesti Naplóhoz küldték pályaműveiket s a jó báró Kemény Zsigmond kiadta azokat hüségesen, lelkiismeretes szerkesztői megjegyzések kiséretében.
Tóth Kálmán belátván ekkor, hogy az alig elhunyt keleti kérdés Kiss Miska se e herczehurczához, Gordius király leleményességével szemben Nagy Sándor erélyével oldá meg e kérdést.
A dijat odaitélte a VII. számu pályázatnak, a jeligés levélkét feltöré, a pályázó volt Wlád Alajos későbbi képviselőtársunk, őt felhivta a dij átvételére s mind e műveletet kihirdeté az országnak mind a 18 hirlapjában.
No hiszen most jött még csak el az igazi hadelhadd; Angyal Pál uram nem hagyta a dolgot.
A Pesti Naplóban öthasábos óriási czikket tett közzé, melyben a Hölgyfutárt és Tóth Kálmánt rettentő felelősségre vonja a világ előtt s meg nem felelhetés esetén átadja őt az utókor igazságos itéletének. Különösen kérdésbe teszi, vajjon hol van az ő tiz darab körmöczi aranyja s voltaképen mikor érkezett be a VII. számu pályázat? Végezetül pedig ezen egész rettentő bonyodalom kiegyenlitésére választott birákul báró Kemény Zsigmondot, Hunfalvy Pált és Greguss Ágostot kinevezi.
Tóth Kálmán barátunk ekkor utána néz, hogy vajjon hova is lett hát az a 10 arany s lelkiismeretes vizsgálat után kisül, hogy az Számvald urnál, a »Hölgyfutár« bizományosánál jó helyen pecsét alatt áll s várja a gazdát, ki zsebretegye.
Ez alatt azonban a Pesti Naplóban valami kezdő iró nemzetiségi kérdést csinált az ügyből s kisüti, hogy Wlád Alajos román, neki tehát magyar nyelvészeti kérdésekben jutalomdij nem adható.
Most hát már szélesebb körre terjedt ki a »bennünket«-háboru. Az volt a szerencse, hogy Szász Károly nem lakott még Budapesten, Gyulai Pál pedig épen akkor kezdte meg Romhányi első énekét s igy nem ért rá a vitába belekeveredni. A két ellenséges hadsereg élén a »Hölgyfutár« és »Pesti Napló« állott.
A háboru folyt változó szerencsével.
A háboru folyama alatt Kemény Zsigmond, Hunfalvy Pál és Greguss Ágost összeültek berlini konferencziára, hogy eldöntsék a háboru sorsát.
Elnök volt Kemény Zsigmond, de miután Greguss Hunfalvyval megegyezni nem tudott; ennélfogva a szavazatok egyenlők lévén, Kemény Zsigmond pedig Minerva votumát alkalmazni nem akarván, ekként a választott biróság, előbb még hosszu jegyzőkönyvben megörökitvén eljárását, ünnepélyesen feloszlott.
Tóth Kálmán ekkor felhasználta a döntő hatalmak benső egyenetlenségeit és minden erővel és nagy ügyességgel arra törekedett, hogy Greguss Ágostot izolálja, mint a ki a leggonoszabb fondorlatokat szőtte-fonta a VII. számu pályázat ellen. Felhivta tehát a Pesti Napló hasábjain Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál urakat, hogy ők ketten mondják meg véleményüket ez ügyben.
Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál e felhivásra ünnepélyesen kijelentették, hogy Tóth Kálmánnak igaza van, Angyal Pálnak nincs igaza, a 10 arany pedig Wlád Alajost megilleti.
(Ekkor mondá állitólag Deák Ferencz Kemény Zsigmondnak: »te Zsigó, tudod-e annak a módját, hogyan fogják kopóval a pipafüstöt?«)
Azonban Greguss Ágost még most sem hagyta a dolgot. Hatalmas értekezést vágott be a »Pesti Naplóba«, melyben kifejté, hogy
miután a pályázat tárgya egy általánosan követett nyelvészeti hiba kideritése,
azonban, hogy a »bennünket« szó csakugyan hiba volna, ez még most sincs bebizonyitva,
de ha hiba volna is, miután a pályadij csak annak adható ki, a ki e hibát legelőször felfedezte.
azonban az első felfedező Gyergyai Ferencz kolozsvári professzor volt ez előtt megszámlálhatatlan esztendőkkel, ennélfogva
tekintetbe vévén azt a körülményt, hogy Gyergyai nem pályázott:
kénytelen kimondani, hogy ez egész ügyben senkinek sincs igaza, azért a 10 aranyat a Nemzeti Szinház nyugdijintézetének kell adni.
– – Ekkor már fél esztendeig folyt a tinta, a lapok hasábjain már a »bennünket« ügynél egyebet látni nem lehetett, a publikum revoltálni készült s igy Tóth Kálmán barátunk a béke kedvéért igazat adott Greguss Ágostnak.
Igy mulatott a magyar ember huszonöt év előtt.