DEHOGY HALT MEG PETŐFI.
Bolond kérdés merült föl a biróságok előtt. Meghalt-e hát Petőfi vagy most is él? Ha valósággal meghalt is: meghalt-e hát törvényesen is? Ha pedig valósággal nem él is; nem él-e még mindig törvényesen? Ha pedig még törvényesen mindig él: hát akkor meddig él? Mikor ismeri el a biróság, hogy nagy szivét csakugyan átfurta az orosz lándzsa s hamvai már rég elvegyültek halóföldének porai közé?
Ezt a kérdést meg kell ismernie a közönségnek. Elmondom hát bőségesen, unalmasan, biróságok eszejárása szerint, mert máskülönben ugyan senki meg nem érti.
Szegény Petőfi felett összevesztek a prókátorok. Mint egykor összevesztek a kritikusok: vajjon méltó lesz-e az életre. Mint egykor összevesztek a historikusok: vajjon meghalt-e valósággal. Utóbb marakodtak felette ügyvédek és üzletemberek: vajjon ki tegye el műveinek hasznát, kié legyen a jog azt mondani a nemzetnek: ime Petőfiből a halhatatlan dicsőség a tiéd, de minden haszon és minden nyereség az enyém.
Mert a per, mely folyt a budapesti törvényszék előtt: csakis ennyit jelent.
Erről a perről és semmiféle perről nem beszélnénk és nem szoktunk beszélni, mig abban a biró ki nem mondja az utolsó szót. Sőt azután se. De most szinte lehetetlen a hallgatás. Mert olyan tárgyról van szó mint Petőfi költeményeinek örök tulajdonjoga. Mert olyan tanuk szerepelnek a biróság előtt, mint Arany János és Jókai Mór. S mert mind e neveket reklámul használják fel a perlekedő felek, nyerészkedés indokából a biróságok idő előtti illetéktelen informácziójára.
Mi azonban sem a birák, sem a prókátorok szerepére nem vállalkozunk, hanem ehelyett érintjük amaz érdekes kérdéseket, melyek e perben fölmerültek.
A kérdés, mely alkalmul szolgált a perre s mely voltaképeni tárgya a pernek, abból áll: vajjon Petőfi költeményeinek kiadói tulajdonjoga örökre az Athenaeumé-e, vagy pedig az most már a nemzet köztulajdonát képezi s ahhoz most már minden magyarnak annyi joga van, a mennyi az illathoz, a napsugárhoz, a szabadsághoz.
E kérdés egyelőre egyszerü magánjogi kérdés. Petőfi 1847-ik évi junius 26-án eladta és pedig örökre eladta Emich Gusztávnak ama költeményeit, melyeket Emich Gusztáv már 1847-ben egy kötetben kiadott. Ugyanakkor Petőfi kötelezte magát, hogy ezentul irandó költeményeit egyes kisebb darabokban vagy kötetekben ki nem adja, hanem azokat tartozik összegyüjteni, mig akkora kötetet képeznek, mint az 1847-iki első nagy kötet, tudniillik nagy nyolczadrétben körülbelül 35 ivet az 1847-iki kiadás betümintájára s ez uj gyüjteményt is egyedül s kizárólag Emich Gusztávnak adja el. Az első gyüjtemény örökvételára 1500, a másodiké 2000 pengő forintban állapittatott meg. A szerződést Petőfi és Emich aláirták; a kikötött vételárt szerződésszerü részletekben Petőfi s ennek elhunytával özvegy neje fölvették, szóval a szerződés teljességgel foganatosittatott, a mennyiben Emich s jogutóda az Athenaeum a mint lehetett, csakugyan kiadták mind az első, mind a második gyüjteményt.
A magyar törvény és törvényes gyakorlat a szerzői és kiadótulajdonosi jogot szabatosan nem állapitotta meg. Nálunk tehát a nyomtatvány utján kiadható elmeművek, ha a szerző azok felett kétoldalu szerződéssel vagy végrendelettel nem rendelkezett, a szerző halála után azonnal a nemzet köztulajdonába mentek át s azokat sajtó utján sokszorozni mindenkinek jogában állott.
Másként áll a dolog természetesen, ha szerződés vagy végrendelet szabályozta a kiadótulajdonosi jogot. Az ily jogot a magyar törvényes gyakorlat korlátlanul tisztelte és óvta.
Bejött azonban az osztrák polgári törvény mihozzánk is. Az 1846. évi október 19-én kelt osztrák császári patens, mely az irodalmi és művészeti tulajdonjog védelmét szabályozza, nálunk is életbe lépett 1853-ik évi május hó 1-én. E patens 13. §-a azt rendeli, hogy a kiadótulajdonosi jog a szerző halála után 30 évig a szerző örököseit és ezeknek jogutódait vagy azokat illeti, kikre azt a szerző átruházta. De a 30 év elteltével, melybe azonban a szerző halálának éve be nem számittatik, a mű a nemzet köztulajdonává válik.
Már most, miután Petőfi 1849-ben a fehéregyházi csatában elesett: műveinek kiadótulajdonosi joga az osztrák törvény szerint csak 1879 végeig képezheti Emich Gusztávnak vagy az Athenaeumnak kizárólagos jogát, ettől kezdve azonban az a nemzet köztulajdonába ment át.
Ám az osztrák törvény megszünt nálunk 1861-ben s ujra életbe lépett a régi magyar polgári magánjog. Sőt az országbirói értekezlet kimondá, hogy az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény oltalma alatt áll. A miből okvetlenül következik, hogy Petőfinek Emichhel kötött szerződését ott, hol a magyar törvény él hatályban, érintetlenül kell fentartani.
De a magyar polgári magánjog nincs hatályban az erdélyi részekben, Horvát-Szlavonországban, a határőrvidéken és Szörény vármegyében. E helyeken tehát Petőfi költeményei a nemzet köztulajdonát képezik s Kolozsvárott, Karánsebesen vagy Zágrábban ezeket bárki kiadhatja ép ugy, mint Budapesten az Athenaeum.
Kérdés azonban, vajjon az Emich-féle szerződés Petőfinek mely költeményeire terjed ki s melyekre nem? E kérdést egykor már Gyulai Pál is fölvetette Petőfi árván maradt fia érdekében, a nélkül azonban, hogy erre gyakorlatilag megfelelni törekedett volna.
Az Emich-féle szerződés nem terjed ki:
1. Petőfi prózai műveire,
2. ama költeményeire, melyek 1847 junius 26-ika előtt készültek ugyan, de az 1847-iki gyüjteményes kiadásban nincsenek felvéve, végre
3. ama költeményeire, melyek tulterjednek azon mennyiségen, melyre, mint második gyüjteményre Emichnek kiadói jog biztosittatott s melynek terjedelme a szerződés 3-ik pontjában szabatosan meg van állapitva.
Már most, hogy az Athenaeum és Aigner Lajos mi felett pörlekednek: azt mi biztosan nem tudjuk, hanem tudjuk azt, hogy az Athenaeum ama költeményekre is kizárólagos kiadótulajdonosi jogot igényel, melyeket Emichnek Petőfi el nem adott, melyeket tehát Emich az Athenaeumnak el nem adhatott.
Van azonban a köztük fenforgó pernek két sajátságos részlete, a mint azt a tanukihallgatásról irt hirlapi közlemények fölfedezték.
Az egyik az, hogy Aigner kétségbevonta az Emich-féle szerződés korrektségét, illetőleg Petőfi aláirásának valódiságát. No ez egyszerüen izetlen dolog, melyért a peres felet, habár peres fél is, ugyan senki meg nem dicséri.
De a másik részlet jogilag rendkivül fontos s egyébként is felette érdekes.
Az Athenaeum ugyanis eltagadta Petőfi halálát, sőt tanunak fogott is egy jámbor lelket, ki kijelenté a biróság előtt, hogy Petőfi »juridice« most is él.
Ezt a tanut spirituszba kell tenni, de mellé egyuttal az Athenaeumot is Manasszessel, azzal a másik furcsa tanuval egyetemben, ki Petőfit Szibériában vagy hol szemtül-szembe látta.
A dolog szerfölött tragikomikus volna. Az Athenaeum ugyanis igen szép üzleteket csinált már a halhatatlan költő halálából. E halált megénekelték már száz költeményben s ezek közt Arany és Jókai is ismételve. E halált lepingáltatá az Athenaeum s képek, czikkek, versek özönével hirdeté azt kalendáriumjaiban és hirlapjaiban husz esztendő óta. S most előáll azzal, hogy Petőfi most is él.
A dolognak van azonban komoly jogi oldala is.
A kinek halála hivatalosan nincs bizonyitva, a kinek haláláról anyakönyvi kivonat nem létezik: azt, ha szükség van rá, mint örökre eltüntet a biróság nyilvánitja holtnak.
Igy rendeli a törvény.
A törvény azt mondja, hogy az eltünt egyén megholtnak csak ugy vélelmezhető:
a) ha születésétől számitva 80 év elmult és tartózkodási helye tiz év óta nem tudatik;
b) születési idejére való tekintet nélkül, ha tartózkodási helye harmincz egész esztendőn át ismeretlen, végre.
c) ha háboruban nehéz sebet kapott vagy ha valamely hajón volt, midőn az törést szenvedett, vagy ha más módon halálveszélyben forgott s azóta három év már elmult.
E törvény szerint Petőfi kétszeresen is holtnak vélelmezendő, mert a fejéregyházi csatában halálveszélyben forgott s azóta három év alatt senki sem látta, továbbá mert több mint harmincz év óta élő ember vele nem találkozott, sem ő magáról életjelet nem adott. Hozzátehetjük, hogy neje Szendrey Julia mint özvegy Petőfi Sándorné ujabb törvényes házasságra lépett, tehát illetékes hatóság már ezelőtt egy emberöltővel holtnak tekinté Petőfit.
S most az ügyvéd urak előállnak, hogy Petőfi nem halt meg, csak rejtőzik.
Ily állitás ellen ott a törvény, fel kell lépni valakinek, egy kérvényt kell beadni a birósághoz s a biróság nyomban holtnak jelenti ki Petőfit.
Igen ám, ha ennek utját nem állaná a törvénynek csodálatos bölcsesége.
A törvény ugyanis világosan kiköti, hogy holttányilvánitás végett csak az életben maradt házastárs, vagy a törvényes örökös, vagy ha ilyen nincs, a korona ügyésze folyamodhatik a birósághoz az örökös nélküli szállomány birtokbavétele czéljából. Mások folyamodását a biróság tárgyalás alá sem veszi, hanem egy szerüen visszautasitja.
Ezt rendeli a törvény.
Már most Petőfinek nincs házastársa, nincs törvényes örököse, nem is hagyott maga után olyan örökséget, a minőért a korona ügyésze pert indithatna. Utolsó egyetlen testvérje is nem rég halt el, tehát most már ő sem folyamodhatik a birósághoz.
Ennélfogva Petőfi holttányilvánitását kieszközölni lehetetlen. Addig pedig, mig ez meg nem történik, »juridice« mindig él.
No most mi következik ebből?
Először is az következik, hogy a költő hitvese, mikor másodszor ment férjhez, törvénytelen házasságot kötött, minthogy Petőfi se meg nem halt, se tőle hitvese törvényesen el nem vált. Sőt az is következnék, hogy a második férjétől származott édes gyermekei nem törvényes gyermekei.
Ez azonban még nem a nagyobb baj.
Sokkal nagyobb az, hogy a költő lantja által megszentelt hitves kettős házasságba keveredett, tehát törvény elé kell emlékét és hamvait állitani s el kell itélni kegyetlenül.
E miatt se lehet tehát holttá nyilvánitani. Hiszen ha holttá nyilvánitják most: hitvesének ötven év előtti ujabb férjhez menése akkor is törvénybe ütközik.
Deniqe ő halhatatlan még a perrendtartás szerint is.
Őt halhatatlannak kénytelenek elismerni még a prókátorok is.