A NEMZETI BÁCSI.
Régen meghalt, el is temették, valahol már föl is támadt, szórja adomáit ott fönt s kaczag körülötte a mennybéli seregek sürü tábora. Most már se botjával, se adomájával agyon nem üt, ha megirom életét. Laszly György volt a neve, a szép Mezőföld volt szülőfölde, az én vármegyémnek volt hajdan tisztviselője, vér szerint való rokonom volt. Egy esztendő hián száz esztendős volna ha most is élne. Kár volt neki meghalni. Nemes ember volt a javából. Annak is született, az volt természete is. Olyan megyei esküdt nem születik ezentul soha.
Jómódu uri család sarjadéka volt. Ugy született, mint más ember fia, de nem ugy nevelkedett. Pajkos volt, fürge, futkározó, fára mászó, háztetőn járkáló; megülte a lovat, szamarat, még a tehenet is; elvegyült a parasztgyerekek közé, minden héten elnyütte a rajtavalót. Kiment a mezőre ökrészkedni, fél éjjel elült a pásztortüzek mellett. Apja nem sokat törődött vele, anyja majdnem kétségbeesett miatta. De volt apjának vigasztaló szava.
– Ne féltsd a kölyket, anyjuk, azért becsületes ember lesz, mert mindig jó kedve van!
Igaz, hogy mindig jó kedve volt. A jókedvü ember pedig nem rossz ember. A gyereknevelésben csak egyetlen igazság van, s ez abból áll: a gyerekből jó ember legyen. A többi tudomány és minden más igyekezet ostobaság. Azért pusztul el a világ, hogy a tudósok erre még nem jöttek rá.
Miért volt a neve nemzeti bácsi?
Bácsinak hivta mindenki. Akárki találkozott vele, uton, utfélen, otthon vagy a vármegye gyülésén: ha egy szót szólt vele, már bácsinak szólitotta. Apját, testvérjét, jó barátját, játszópajtását látta benne mindenki. Jókedvü volt első pillanatra mindenkivel. A pápai kollégiumot is elvégezte öregéből, nagyjából. Jurátus is volt, habár semmi hasznát nem látta. Fiatal korában is bácsinak nevezték. Igy ismerte utóbb, igy szokta meg a nagy világ.
De miért lett hát nemzeti bácsi? Honnan származott nemzeti neve? Ezt a nevet nem szokás könnyedén pazarolni.
Valahány ház: annyi szokás.
A zsöllér paraszt akkor nemzeti, ha kopott süveg a fején, ködmen a vállán, saru a lábán.
A telkes gazda akkor nemzeti, ha széles karimás kalapja, kékbeli dolmánya, borjubőr csizmája.
A mágnás akkor nemzeti, ha gólyalábu, savószinü, lóg a karja, németül beszél.
A nemzeti bácsi nem azért volt nemzeti. A vármegye megtette esküdtjének. Adott neki tisztes fizetést, nagy uraságot, nagy tekintélyt. Fizetése volt havonként tizenöt rénes forint. Ebből tartott lakást, konyhát, szakácsnét, kocsist, lovászgyereket, kocsit, lovat, hátas lovat, két kopót, három agarat és egy nyalka tiszti huszárt. Ragyogott a huszárja, mint a karbunkulus.
Szerette főbirája is, vármegyéje is. Pedig sohase dolgozott semmit. Csak ott volt, a hol az ügyek termettek. De olyan ügy sohase termett, a melyet ő békén, simán, nyugton, nevetve, nyomban el ne intézett volna. Minden hivatalos ügyet adomával, elmésséggel intézett el. Ügyvédek, pörös felek kaczagtak már, ha szavát hallották. Ugy mentek eléje, majd megölték egymást. Ugy mentek el tőle: ölelkeztek, csókolóztak. Minden ügyvéd elköltözött vidékéről. Különben éhen-szomjan pusztult volna el valamennyi.
De nem is volt olyan lakodalom, vadászat, disznótor, keresztelő, névnap, tisztujitás, templomszentelés, szüret, dáridó, a melyre meg nem hivták volna. Az emberek azt kérdezték:
– Ott lesz-e a nemzeti bácsi?
– Nem ér rá.
– Nem is lesz a mulatságból semmi.
De azért mindenre ráért. Csak néha messze vármegyékben maradt el a hejje-hujjáról.
Tolna jól ismerte. Ott sok volt az atyafi. Onnan mindig átrándult a Dunán a kis-kun atyafiakhoz. Egyik nagynénje s két-három unokatestvérje költözött oda. Ott elszaporodtak, mint a nyulak. Onnan hozott lányt is Kun-Szent-Miklós városából. Árva lány volt Tóth Zsuzsika. Szép volt, mint az imádság. Ragyogó csillag az égen, nyiló liliom a réten nem olyan szép, mint a milyen Zsuzsika volt. Megszerették egymást halálosan. Eleget intették a lányt, ne bizzék a tuladunai legényben. Dőzsöl, országol, csapodár, vármegye ura, utóbb is elfogy a nemesi birtok; kún leány ne hagyja ott a kún legényt, nyomoruság lesz a sorsa. Hiába volt. Megesküdtek.
– Együtt élünk, együtt halunk!
Tél volt, hóförgeteg, süvitett a szél. A tuladunai atyafiság szánon, lóháton egész sereggel ment a lakodalomra. A Duna be volt fagyva, megbirta az embert, lovat, de az utakat befutta a hó. Lovas legények álltak őrt, hogy a násznépek el ne bóduljanak. Kora reggeltől késő estig mégis harminczháromszor borult föl a szánkó a szép menyasszonynyal, mire Kun-Szent-Miklós városából hazaértek Szilas-Balhásra. Ilyen hóban fürdött nászutat se látott a világ azóta.
Még vidámabb lett az élet. Boldog férj, boldog feleség. De azért a nemzeti bácsi eljárt minden mulatságba. Utóbb a telkes gazdák is rászoktak. Sokszor küldöttséggel, ünnepélyesen kérték, hogy ott legyen a lakodalmon. Addig halasztották a lakodalmat, a mig csak ideje és kedve nem lett, hogy velük mulasson.
Hazudni természetesen nem szabad. Nem is hazudott soha.
Pedig két esetben szokás is, kötelesség is hazudni Az egyik eset a felköszöntő, a másik a sirfelirat. Ha mind igaz volna, a mit az emberek a felköszöntőkben és a sirfeliratokban mondanak: angyalokból állana a világ s mennyországgá lett volna e siralmas földi élet.
A nemzeti bácsi sürün gyakorolta mind a felköszöntést, mind a sirfelirást.
Jó kálvinista nép lakta faluját. Kő nincs se közel, se távol. A temető emlékkövei fából vannak. Az emlékkőnek a neve fejfa. A kinek halottja volt, ha azt akarta, hogy megemlegessék, a nemzeti bácsit kérte föl arra, vésse ki halottja fejfáját. Szivesen cselekedte. Élete utóbb csak ebből állott: hivatal, mulatság, vadászat, fejfa-vésés. Siriratai példabeszéddé váltak. Ma is emlegetnek utána nagy csomó sirversst. Még ezen is mulatságot találnak az emberek.
Lakodalmakon sok dévajságot követett el. Mindenüvé vitt nagy tarisznya pogácsát. Szürposztóból vágta ki a pogácsát szép gömbölyüre. Kirántotta ropogós zsirban, czukorral, tojással, finom liszttel, finom morzsával. Fölséges ize volt. A ki egyszer evett belőle, el nem felejtette csodálatos jó izét. Hanem megrágni nem lehetett. Ki tudná a szürposztót megrágni? Mikor az emberek ugy hajnal felé ittasak voltak, tele borral és mámorral, akkor rakta az asztalra elibük a pogácsát. Elrágódtak rajta órákig. El is aludtak rajta, ki is józanodtak tőle, még se tudták lenyelni.
Az ürge gyönyörü állat. Tiszta, ügyes, fekete komoly szeme, mosolygó szája, ritka bajusza, suta kis farka. Ha felül, ha mosdik, ha fülét-farkát megkeféli: gyönyörüség nézni. De télen elbuvik lyuka fenekére. Összegömbölyödik s alszik tavaszig. Csak a meleg idő engeszteli föl. A nemzeti bácsi télen kiásta az ürgét s ugy összegömbölyödve tányérra tette s másik tányérral betakarta. Igy tette az asztal közepére az asszonyok közé. Téli álmából a meleg szobában fölébredt az ürge. Kitörölte a szemeit, rendbehozta szőrét, megszagolgatta a tányérokat. Egyszer aztán zsupsz! Lehányta magáról a felső tányért s fölállt s körül elnézte az asszonysereget s azután végigiramodott az asztalon. Nosza megbomlott nagy hirtelen az asszonysereg. Lőn sivitás, futás, viganók összefogása s vég nélkül való kaczagás. Falusi népség nagy természettudós. Jól ismeri az ürgét. Ártatlan kis állat az. El nem ájul senki az ő látására.
Effélékből álltak dévajságai. Annál jobban szerették.
De a sok mulatságnak elvégre is következése lett. Piros lett az arcza, mint a hajnal pirossága. Nyáron fehér kabátban szokott járni. Egyszer ugy véletlenül zöld kalapot talált föltenni s ugy ment végig az utczán, ugy ment a kaszinóba s ugy ment be a vármegyére is.
Meg kellett azt nézni.
Zöld kalap, fehér kabát, piros arcz! Hahó! Hiszen ez a nemzeti szin! Észrevették, meglátták, nagyot nevettek s ettől kezdve hivták nemzeti bácsinak. Rászoktak s a serdülő nemzedék már más nevén, igaz nevén alig is ismerte. Nem bánta. Maga is nevetett rajta. Magának is megtetszett az uj név.
Egyszer valami háboruságba keveredett a Hentergő zsidóval. Nem ez volt ugyan az eredeti neve, hanem hát az eredeti nevét nem tudta senki. Kövér volt, az utczán ugy járt, jobbra-balra himbálódzott, mint a hizott kácsa. Ezért elnevezték Hentergő zsidónak. Pedig derék, tekintélyes, pénzes ember volt. Urak, parasztok egyaránt szerették. De irni, olvasni nem tudott.
Találkozik vele a nemzeti bácsi.
– No, Hentergő, nevünk napja közeledik, állits az udvarba egy-két kocsira való jó szekszárdi bort. De tökéletes és természetes legyen.
– Meglesz, nemzetes uram!
Néhány nap mulva ott álltak a kocsik az udvaron tele hordóval. A nemzeti bácsi megnézte, megszámitotta a hordókat és akókat s kifizette a bor árát. Még meg is veregette a Hentergő vállát.
– Derék gyerek vagy!
Jön a névnap. Száz vendég összegyülekezik. Még a jó bor hire is hivott oda néhányat. Csapra ütik az első hordót. Biz abból seprő jön ki, nem bor. Csapra ütik a másodikat. Azzal is ugy járnak. Minden bor seprős. Finom, szekszárdi vörös seprő, de csak seprő. Nevet a vendég, haragszik a gazda.
– Hol az a Hentergő? Hadd üssük agyon!
Dehogy ütötték agyon. A Hentergőnek igaza volt. Ő tökéletesen természetes bort adott. Igy szólt a parancsolat. Uj bort, fejtetlent. A kocsirázás fölzaklatta. Várt volna a nemzetes uram két hónapig, fejtette volna meg borát szépen, lett volna akkor jó szekszárdi bora.
A kaszinóban a nemzeti bácsi rovására nevettek álló esztendeig.
No várj csak, Hentergő!
Telik-mulik egy év, megint találkozik a nemzeti bácsi Hentergővel.
– No, Hentergő, egy kis repczém lesz. Készen leszek vele tiz nap alatt. Lesz vagy száz kila. Kellene a pénz!
Megvette bizony a Hentergő szivesen a repczét, kialkudta az árát, kifizette a pénzt, de a bűnös emberiség halandó lévén, egy kis irást kért a kötésről.
A nemzeti bácsi nevetett. Adott irást. Az irás szólt ilyeténképen:
»Én alól is megirt Laszly György, adom tudtára mindeneknek, a kiket most vagy jövendőben illet, hogy én ennek az akasztani való Hentergőnek eladtam örökre és megmásithatlanul az idei termésü repczémet, azon módon, a mint gazostul, porostul, polyvástul, felszóratlanul a szérü közepén garmadában fekszik, árát is fölvettem, tartozik tőlem elvitetni, a mint a nyomtatással készen leszek. Kelt, stb. imitt-amott, ekkor-akkor, stb.«
A Hentergő megnézte az irást s ugy tett, mintha el is olvasta volna. Ott volt az aláirás s ott volt a nemzeti bácsi gyürüs pecsétje, szép piros, spanyol viaszból, a hogy nemes ember levelén szokás. Ennek az irásnak hitelességét meg nem dönti most már a földindulás se. Megnyugodott benne a Hentergő egészen.
Eltelik tiz-tizenkét nap, készen a repcze, a tiszti huszár szól a Hentergőnek, ez odamegy a szérüre zsákokkal, kocsikkal, emberekkel, a nemzeti bácsi ott pipáz a szérün. A Hentergő odafordul hozzá.
– Melyik volna hát az én repczém, nemzetes uram?
– Ott van, la!
Mutatja a garmadát. Minden volt abban, csak repcze nem. Mintha nagy halom avar lett volna. Ott volt törekje, pora, polyvája, minden szemete. Még repczemag is volt benne, imitt-amott a fenekén.
Nevet a Hentergő.
– Nem ezt a repczét vettem én a nemzetes uramtól.
– De bizony ezt, fiam. A vörös bor seprővel jár, a repcze meg polyvával.
Hejh-hajh! Valami jutott a Hentergő eszébe. Elővette a nagy vörös bugyellárist, megnézte: benne van-e az irás? Benne volt. Nyomban elkarikázott a főbiróhoz. Ott lakott a hatodik szomszédban. Mutatja neki az irást.
– Tekintetes főbiró uram, tessék most már ezt az irást nekem felolvasni. Hadd halljam két fülemmel, mi van benne?
A főbiró is jól ismerte a Hentergőt, nyomban elolvasta a levelet fenhangon, meghallotta most már a két fülével Hentergő is.
– Csakugyan az van a levélben?
– Nem is más.
A Hentergő most már nemcsak derekától lefelé, hanem attól fölfelé is elkezdett hintálózni. Megcsóválta fejét, kezét, vállait.
– Ejh, ejh! Oda a haszon. De még talán a pénz is.
Hanem azért sietett vissza a szérüre s nem pörölt, nem békétlenkedett, hanem elvitte a poros, polyvás, törekes repczét utolsó szemig.
Mikor a kocsik és emberek eltávoztak, akkor odafordult a nemzeti bácsihoz.
– Engem ugyan csuffá tett, nemzetes uram, hanem azért sebaj. De most volna ám jó szekszárdi vörös borom.
– Ide vele, Hentergő!
De olyan jó bort szállitott most a Hentergő, az arany se tisztább. Hire lett az esetnek messze földön.
Ez tette tökéletessé a nemzeti bácsi tekintélyét. Olyan ember ő, a ki a zsidón is kifog, de sőt tuljár még a Hentergő eszén is.
Volt azonban más esete is. Különös és furcsa. Másnak nem is lehetett ily esete. A vadászfogadás, a darázsháboru, az uszóláp s több efféle.
Egyszer jó kemény télben, hóban kimennek a jó atyafiak, jó barátok, keresztkomák vadászni a szőkebogárdi pusztára. A nemzeti bácsi volt a legjobb lövő, Márkus Dini bátyánk urunk a legrosszabb lövő. Szeretett vadászni. Ott volt minden vadászaton. Sohase lőtt semmit. Nyulak, foglyok, rókák bizton menekülhettek az ő árnyékába. Nem is csoda. Egyebet se csinált naponként, csak káromkodott és pipázott. A vad pedig se a hangos szót, se a pipafüstöt nem szereti. Különben a nemzeti bácsi nagyon szeretett vele évődni, dévajkodni.
Vadásznak-vadásznak. Bejárnak vagy kétezer holdat s egy vad se esik. Kevés is volt, el is hibázta a lövést mindenki. Valami boszorkányság volt e napon. El is fáradtak, a dél is elmult, reggelizni kellett. Kopasz dombon megtelepedtek, bagitüskéből tüzeket raktak, előszedték a sonkát, ürüczombot, vadászpogácsát, csutorákat s megkezdték a falatozást.
Azt mondja egyik:
– Mégis furcsa, egyikünk se lőtt semmit.
Előáll Márkus Dini bátyánk urunk.
– De lőttem én, a ki áldója van, két nyulat.
Fölpattan a nemzeti bácsi:
– Te lőttél? Az se igaz ám. Fogadok veled három akó jó szekszárdi borba, hogy két nyulat nem lőttél.
– Áll a fogadás.
Márkus Dini bátyánk urunk nem röst. Megkapja a tarisznyát. Kilóg belőle négy hátulsó nyulláb. Nagy hirtelen kioldja hátul a tarisznyát, megfog két nyullábat s egy hatalmas tapsifülest kidob a hóra s odafordul a pajtásokhoz, a tanukhoz és szakértőkhöz.
– Ugy-e, ez egy nyul?
Egyetért mindenki. Ez bizony egy nyul. De hol a második?
Márkus Dini bátyánk urunk fogja a másik két nyullábat s egy másik hatalmas tapsifülest is kidob a hóra.
– No, ugy-e ez is egy nyul, a második?
A vadászok odanéznek. Uczczu, fölugrik a nyul; fölpattan, mint a szikra s ugy elfut, csak ugy porzik utána a hó. Minden puska eldurran, minden vizsla utána iramodik, de azért a nyul elfutott. Se hire, se hamva.
Ki nyerte meg a fogadást?
Márkus Dini bátyánk urunknak igaza volt.
– Ha meg nem lőttem volna, nem jutott volna a tarisznyába.
A nemzeti bácsinak igaza volt.
– Ha meglőtted volna, nem futott volna el, mint a nyul.
Sohasem tudták eldönteni ezt a fogadást. Pedig olyan összejövetel, vadászat, tisztujitás, lakoma nem volt ezentul, a hol alaposan meg ne vitatták volna. Még párbajok is lettek belőle. Még a hirlapoknak is beküldték a kérdést. Hires notabilitások mind hozzászóltak. Ki igy vélekedett, ki amugy. Ma sincs a titok megoldva.
Még czifrább volt a darázsháboru.
Szép nagy gyümölcsös kertje volt a nemzeti bácsinak. Volt abban vagy öt darab torzsátlan körtefája. Nagyok, terebélyesek, százesztendősek, akkorák mint egy-egy tölgyfa. Ragyogott a levelük és rezgett, billegett és kaczérkodott, mint a rezgő nyárfa levele. A gyümölcsük csoda volt. Még a szomszéd vármegyékből is eljártak megnézni, megizlelni. Nagy, mint a férfiököl, sárga, mint a narancs. Olyan édes, hogy semmi se hasonlitott hozzá. A czukor és a szinméz eczet volt hozzá képest. Felesége olyan aszalékot tudott belőle késziteni, a milyet még nem látott Páris s a milyet nem ettek még a királynék se. Hire volt mindenfelé.
Egyszer egy világjáró darázs odavetődött. Éhes is volt, fáradt is volt, megült a fa ágán s jól is lakott, ki is pihente magát.
Darázs! Mi a darázs? Rongyos kis repülő bogár. Csip ugyan, ha megszoritják, de hát az se nagy dolog.
Hanem ez nem olyan darázs volt. Ez lódarázs volt, a kit oltott darázsnak is elnevezett a népség. Nagy, mint az egér. Sárga-fekete a szine, dongó a repülése, rettenetes a bátorsága. Ugy jön az embernek, ha megharagszik, mint az oroszlán. A kit a fején megcsip, másik feje támad tőle, akkora lesz daganatja. Fél tőle mindenki. Megöli a lovat is, azért nevezik lódarázsnak.
A darázs, mikor kialudta magát, hazament a tamási erdőkbe, Tolna vármegyébe, hirt vinni társainak, ott lakott kedves családjával együtt. Sógora, komája, ija-fia volt vagy ötszáz. Talán több is. Fölzajgatta őket. Elmondta nekik: mit látott, mit tapasztalt a nemzeti bácsinál. Családi tanácsot tartottak s érett megfontolás után azt határozták, hogy seregestül átköltöznek a nemzeti bácsihoz.
Egyik napon, ugy augusztus végén vagy szeptember elején, nagy zúgás-búgás támad a gyümölcsös kertben. Megjöttek a lódarazsak. Zsuzsika nénénk jelenti a nemzeti bácsinak. A nemzeti bácsi kimegy a kertbe s látja, hogy a darazsak ugyancsak lakmároznak ám a gyönyörü torzsátlan körtéken.
– Vakapátok! Nektek is csak élőből kell élni!
Nagyot nevetett s tovább pipázott. A darázsok ellen csak nem küldhet pandurt, se törvénybe nem idézheti őket. Jóizüen kaczagott arra a gondolatra, miből csinál most már az ő kedves kis felesége liktáriumot?
Csakhogy egy hét mulva nem volt már egy körte se a fákon, mind megették azok a veszedelmes férgek. Csak a körte héjja lógott a fákon összeránczosodva, mint az üres hólyag.
– Vakapátok! Most már legalább tovább mentek!
Nem ugy lett a! Hanem ugy lett, hogy bejött a szolgáló a szobába s szóról-szóra azt mondta:
– Csókolom a kezét, nemzetes uram, tessék engem elbocsátani, mert én ennél a háznál meg nem maradhatok.
– Már miért ne maradhatnál meg?
– Mert én többet a padlásra föl nem megyek.
– Hát ne menj, szedte-vette.
– Hogyan mángorlok én akkor?
Igaz biz az. A padláson volt a mángorló, a nélkül pedig falusi ház fönn nem állhat.
– Eddig tudtál mángorolni? Hát mi bajod lett?
– Csókolom a kezét, nemzetes uram, fenevadak ütöttek tanyát a padláson, én nem hagyom magam széjjelszaggatni.
– Miféle fenevadok?
– Sárkány-kigyók. Sárga-fekete darazsak. Most még csak akkorák, mint a bőregerek, de ha megnőnek, engem egyenesen megesznek.
A nemzeti bácsi nevetett. De azért fogta puskáját, megtöltötte s ment föl a padlásra. Hivta Dianát is, a vizslát, de az is kereken kijelentette, hogy a padlásra nem megy, veszedelembe nem rohan.
Régi ház volt, ősi kuria, nád teteje, hosszu hatalmas szál fenyő a szelemenfája. Fölmegy a nemzeti bácsi, benéz a padlásra s látja ám, hogy a lódarazsak ott ütöttek tanyát, akkora sejtjük lóg le már a szelemenfáról, mint két akós hordó. Ezek bizony nem engedik a mángorlást, nem engedik magukat pihenésük közben háborgatni. Itt fognak telelni, sőt itt meg is öröködnek.
No-no, ahoz szava lesz még a nemzeti bácsinak is.
Hogy ne lenne szava? Hiszen azt a házat őseitől örökölte s ámbár gyereke nincs, annak vissza kell szállnia az atyafiságra, az oldalági örökösökre. Hogy türhetné ő azt, hogy abból őt holmi jött-ment csavargók, idegenek kiturják? Kiváltképen pedig lódarazsak. De bizony kiirtja ő azokat, csak azt kell kigondolni, miféle módon.
Legkönnyebb, legegyszerübb volna a házat felgyujtani. Ha a ház elég: elég a tető is s a tetővel együtt a szelemenfa is, a darázs is.
Csakhogy akkor nem lesz ház, ha csak ujra föl nem épiti. Ez pedig belekerül jó egy-két ezer forintba. Ezt meg kellene kimélni már azért is, mert ez a pénz ugy sincs meg a ládafiában. S aztán falu közepén a házat felgyujtani. Hátha a szérü is lobbot vet, a szomszéd is leég s az egész falu is leég? Ebbe beleszólhat még a község is, még a nemes vármegye is.
Más módot kell keresni.
Lent a kaszálóban, a tó partján füzfák vannak. A füzfák odvasak. Az odu mellé edényt lehetne tenni s az edénybe szinmézet. A darazsak erre rászoknának. Oda járnának lakmározni. Ott találnák az üres odvakat is. Hátha oda helyeznék el lakásukat és üzlethelyiségüket? Mindjárt üres lenne a padlás, a lány fölmehetne mángorolni.
Jó, jó! De miért etessen ő meg száz forint áru szinmézet azokkal a gyalázatos férgekkel? Azután hátha még se szoknak oda, hanem visszajárnak a padlásra? És hátha az egész környék méhe, darazsa, bögölye s mindenféle utálatos dongója oda szokik a mézre s egyszer csak azt veszi észre: azok az urak s neki saját telkéből mégis el kell bujdosnia?
Tehát igy se lesz jó. Más védőfegyvert kell kitalálni.
Szerencsére nem vették észre a darazsak, békén jöhetett le a padlásról. A mint kilépett az udvarra, ime a tó felől jön ám hazafelé egy veszekedett nagy lódarázs. Bizonyosan inni volt. Kapja a puskáját. Czél! Tűz! Ugy agyonlőtte azt a lódarazsat, szörnyet halt menten.
Hopp! Megvan a védőeszköz. Nyilvánvaló. Kiáll lesbe s egyenként agyonlő minden lódarazsat.
Ugy is lett. Neki állt a vadászatnak. Sok lövése félrement ugyan, de reggeltől estélig mégis agyonlőtt vagy tiz darabot. Kezdetnek elég. Majd belejön jobban.
Este elment a kaszinóba. Elmondta szerencsés ötletét. Örültek az urak általában.
– Ni-ni! Hátha hajtóvadászatot rendeznénk!
Ez az igaz. Diktum-faktum. Közegyetértéssel elhatározták, hogy másnap fegyverre kelnek a nemes urak összesen s megtartják a hajtóvadászatot a darazsakra.
Ugy történt. Vagy tizenöten vállalkoztak a veszedelmes vadászatra. Egész nap lövöldöztek. Minden kiszálló és hazajövő darazsat czélbavettek. Volt olyan, a ki hat lövéssel is hazament. Ki golyóval, ki ficzkóval, ki söréttel: a hogy jobbnak gondolta. Napnyugta felé mindenki ellőtte már egész készségét. Az alatt Zsuzsika nénénk sütött-főzött. A zsákmány szép volt. Legalább ötven hatvan ellenség maradt a csatatéren. Az áldomás eltartott éjfélig. Belekerült az első nap vagy száz forintba. Az urak jó kedvvel mentek haza. Másnap reggel folytassuk.
Azonban néminemü mellékes bolondság is történt. A fél falu összefutott a nagy háborura. A gyermekhad összesereglett s egész nap ott ficzánkolt. Fölmásztak a fákra, keritésekre. A czigányok is otthagyták a vályogvető gödröket. Az iskolák üresen maradtak. Senki se hitte, hogy a darazsak ellen folyik a harcz. Mindenki azt gondolta, hogy Sobri Jóska hadakozik a nemes urakkal. Jöttek az emberek vasvillákkal. A mi czélszerü is volt, mert utóbb a darazsak is dühbe jöttek s kezdték az embereket megrohanni. A vasvilla rossz fegyver volt ellenük. De a puskalövés se oda talált, a hová szánták. Egy szalmaboglyát csakhamar felgyujtottak. A harangokat is félreverték. A kisbirónak a fejéről lőtték le a kalapot. Egy czigányt megsöréteztek. Sokan a maguk házát őrizték egész nap. Fölkuporodtak a háztetőre vizes kannával, pemettel, csáklyával. Estére kelve fölfordult az egész nagy falu.
Másnap tanácsra jöttek össze a vének, bölcsek, előljárók, birák, faluszájai, hadnagyok, kisbirák, éjjeli őrök. Ott tudták meg, mi az igazi eset. De még ott se igazán. El nem hitték, hogy csupán a darazsaknak izentek hadat. Azt gondolták, hogy a nemzeti bácsi mindenféle pusztitó férget ki akar irtani. Egeret, patkányt, hernyót, papmacskát, cserebókot, menyétet, görényt, hörcsögöt. Azonban a falu békéje, az emberek háza és személye mégis előbbrevaló. Megkérték hát a nemzeti bácsit, kössön békét valahogy, mert különben a nemes vármegyéhez folyamodnak segitségért.
A nemes vármegye volt az az egyetlenegy hatalom, a melytől a nemzeti bácsi perczig se félt. Hiszen ő is vármegye ura volt, hogy bánthatná őt a vármegye? Azután régen porrá ég addig a falu, ujra föl is épitik, a darazsak is régen csöndes halállal mulnak ki addig, a mig a nemes vármegye, ha pörre viszik a dolgot, ezt az ügyet elintézi. Foghegyen beszélt a biróval.
Sőt még jól össze is szidta a falu bölcseit.
– Micsoda? Kendtek akarnak beleavatkozni az én dolgomba? Hiszen azt csinálom én a magam nemesi udvarával, a mit én akarok. Tudni kell kendteknek, hogy ősi alkotmányunk szerint a dúvadakat szabadon üldözhetjük. Farkast, medvét, oroszlánt, tigrist szabadon ölhetünk. Nincs erre tilalom. A lódarázs pedig mindegyiknél ártalmasabb. Hát azt akarják kendtek, hogy a lódarázs fölegye a falunkat? Hiszen Egyiptom hét csapása közül is az volt az egyik, a mikor Fáraó országára az isten rábocsátotta a lódarazsat. Hát kendtek elfelejtették már a szentirást is?
Elszégyelték magukat az emberek. Bizony, ők már elfelejtették a szentirást.
Az volt szerencséjük, hogy e napon ünnepnap volt. Valami ujkenyér vagy ujborszentelés. E napon nem folytatták a vadászatot, nem lövöldözték a darazsakat és embereket. Majd holnap! Ma nem zavarják a vallási áhitatosságot.
Azonban csoda történt.
A tetőből kiállott a szelemenfa vagy félölnyire. A szelemenfa fölött volt a kis nyilás, melyen a darazsak ki- és bejártak. Országutjuk volt a szelemenfa.
Hát a mint ott az udvaron pipázgat a nemzeti bácsi, véletlenül fölpillant a szelemenfára. A fán végig verebek állnak. Két sorban, szép egyenesen, mint a sorkatonák. Kan verebek és nőstény verebek vegyesen. Hallgatva állnak ott szépen.
Hm! Mit csinálnak ezek? Hogy a veréb hallgasson, mikor sok van együtt, ilyet még nem látott. A veréb örökké fecseg, társalog, csiripel, zsinatol, ha másodmagával van is. Ezer mondanivalójuk van egymás között. Várta: mi történik?
Nem sokáig kellett várnia.
A mint egy lódarázs kidugta fejét a nyiláson, egy veréb azonnal nyakoncsipte s elrepült vele. Jött a másik, azt a második veréb ragadta el. Jöttek a darazsak hazafelé is a kertekből s a mezőkről, szőlőkből. A verebek ezeket is zsákmányul ejtették. Vitték őket fiókáiknak s önmaguknak ízes ételül.
Nini! Hisz a veréb okos ember. Annak puska sem kell. Töltéseit nem is lövöldözi ki hiába. Föl se gyujtja a falut, még csak zajt se üt. Mégis elbánik a darazsakkal.
Ment a nemzeti bácsi a kaszinóba.
– No, urak, holnap nem vadászunk. Megvárom, mire mennek a verebek. A mit tegnap agyonlövöldöztünk, abból a verebeim megizlelték a darázspecsenyét s ma már elevenen fogdossák el a rabló vendégeket.
De egy hét alatt ugy elfogdosták valamennyit, hirmondó se maradt közülök. Javasolta is aztán a nemzeti bácsi a nemes vármegyének, hogy a veréb legyen ezentul szent madár, a kit lőni, vágni, irtani ne lehessen. Becsüljük meg jövőre, mint a fecskét meg a gólyát. A nagy mennykő sejtet is leszedte aztán a padláson a szelemenfáról. A sonkolyos ember semmit se adott érte, felhozta hát Pestre s elhelyezte a Nemzeti Muzeumban. Még ötven év előtt ott volt, mint nagy természeti ritkaság.
Igy menekült meg a falu a darázsháborutól. De a nemzeti bácsi még hiresebb lett ezáltal, mint eddig volt.
Hát még az uszóláp története! Ez volt csak a furcsa!
Volt a falunak termetes uszólápja a tavon.
A tó ott nyult el a nagy nemesi kuriák mögött. A nemzeti bácsi telke is lenyult a tóig, sőt még azon tul is. Csíkja, rákja, czigányhala, teknősbékája s minden féle békája neki is volt elég. Libuczot, szárcsát, vadkácsát, gémet, bölömbikát s efféle egyéb vadállatot lőhetett a maga kuriáján eleget. Esténkint nyáron ott kuruttyolt a béka, ott füttyengetett a teknős, ott bömbölt a bölömbika, ott berregett a vadrucza, ott csattogtak, énekeltek, sikongattak és kiabáltak a vizi szárnyasok és dalos madarak, kiki a maga módja szerint. Gyerekkoromban sok gyönyörüséget találtam benne magam is. Elhallgattam óraszámra, a mig csak a szunyogok engedték.
A nemzeti bácsinak volt nádasa is, de volt nagy szinvize is. A hol a szinviz volt, ott a parton erős vén fűzfák álltak. A vének mellett fiatalok is. Az uszóláp ott járt-kelt, mint a kisértet, a Csapógát és a nemzeti bácsi kuriája közt. Néha megállt a nemzeti bácsi szinvizén is. Ilyenkor természetesen az övé volt a láp.
De mi hát az az uszóláp?
Nehéz megmondani. Ma már kevés van a mi országunkban. A sok szárazság, csatornalecsapolás kiirtotta. Nincs meg már az se, a melyről én beszélek. Ezelőtt negyvenegy esztendővel megállt valahol, gyökeret vert a lába, a mai nemzedék azt se tudja, hol állt meg, mekkora volt? Szárazföld lett belőle.
Szép meleg májusi napokon csodálatos élet támad a vizek mélyén. Lent a tó fenekén egyszer csak nőni kezd az iszap. De nem az iszap nő, hanem valami szép, vékony, zöldes barna fonalakból álló szövevény. Nő, dagad, emelkedik. Először akkora, mint az öklöm, azután mint egy szakasztókosár, végül mint a boritó, száz akós, ezer akós hordó. Sürün szőtt-font alkotmány, de tiszta vizzel, fényes nappal bele látni a közepébe. A nadályok, göték, csiborok, vizipókok ott játszadoznak az alkotmány közepében. Oda menekül gyakran a béka is. Az alkotmány megvédi őt ott gémtől, bölömbikától, tőkeruczától, ha ezek el akarják fogni a viz alatt.
Két-három hét alatt földagad a szövevény a viz szinére. Összebarátkozik egyéb vizi növénynyel is, hinárral, sulyommal, békanyállal, békalencsével s viz szinén elkezd virágozni.
Lassankint oly sürü, erős, tömött hártyával boritja be a viz szinét, hogy a viz épen nem látszik s béka ráül, libucz rajta költ, kácsák, gémek szabadon sétálgatnak a tetején, utóbb a gólya is odaszáll vadászgatni. A szél lassankint port, szemetet, ördög szekerét, futó avart hord rá s hőlye fű, vizi gyep is nő fölötte. Azután megjelennek a sások, kákák, gyékények, bakacsok, utóbb a bürök, fekete nadálytő s lila és sárga vizi liliomok. Korhadvány támad a tetején. Oda vonul a lenge nád is a széleire. Egyszer csak megbirja az embert is, nem sülyed le alatta. Füvek, rekettye bokrok is tenyésznek rajta. Pihéjüket, magjukat oda hordja a szél. Végre szénát, sarjut kaszálnak rajta az emberek.
De azért a viz szinén lebeg, mint óriási hajó s ha a szél nekiveti a vállát, helyéről eltolja s méltóságos uszással más vizekre segiti. Gyakran a nemzeti bácsi kaszáltatta, teregette, szárogatta a szénáját s ő rakta boglyába. Kerekedett éjjeli szél s reggelre elvitte az uszólápot fölfelé, a Csapógát felé, odaállitotta Kenessey József uram vizére s ő hordotta be, övé lett a széna. De megforditva is történt akárhányszor. Sok mulatság lett ebből az urak között.
Borzok, rókák, egyszer nagyon elhatalmasodtak. A rókák bejártak az udvarra is és Zsuzsika nénénk gyönyörü kendermagos tyukjai közt nagy pusztitást miveltek. Nem lehetett türni. A nemzeti bácsi lement az uszólápra, leshelyet csinált magának, félig a fűben, félig a nádban leste a rókát. Milyen örömöt okoz édes szentjének, Zsuzsika néninek, ha róka komát fülénél fogva odaveti a tornáczon lábaihoz. Itt van la, a kendermagos tyukok gyilkosa!
Lefeküdt a leshelyre. Nyár volt, meleg volt, a mult éjjel mulattak is, a nemzeti bácsi elszenderedett. Észre se vette, a mint egy bolond szél támadt s a lápot elvitte messze, messze fölfelé, a láp pedig vitte magával a nemzeti bácsit. Mire a szunyogok alkonyat táján fölébresztették: akkorra az egész arcza tele volt szunyoghimlővel s még a szemei is bedagadtak. Ezenkivül köröskörül a szinviz. Órákig kellett lövöldöznie, mig valaki csónakkal jött s kimentette.
– Adta bozótja, ide se jövök többé vadászni!
Kocsisa azonban gyakran eltünt. Egész délután se volt otthon. A lovak elejét ugyan megrakta, de se itatás, se tisztogatás, se más munka. Olyankor rendesen eltünt a szolgáló is a Böske. A szolgálóval nem törődött, az az asszony dolga, de a kocsissal már ugyancsak törődött.
Szemre birja a kocsist.
– Hogy is hivnak téged, semmiházi?
– Darabos Gergő a becsületes nevem!
– Nem Gergő vagy te, szedte-vette, hanem Tekergő. Már megint hol voltál egész délután?
– Sorom volt, nemzetes uram, de meg nem mondhatom.
Tudta azt a sort a nemzeti bácsi.
Egyszer hattyugémeket vett észre a tavon. A hattyugém ritkán jár arra. Ez a természet remeke, istennek legszebb madara. Magas, nagy madár, kócsagja gyönyörü, termete sudár, nézése büszke, csodálatos hófehér a homlokától a térdéig minden tolla. Ez a madár a tökéletes tisztaság, nem a fehér galamb s nem a fehér liliom. Kevés vadásznak van szerencséje a hattyugémhez a mi vidékünkön.
Fogja a puskát s lemegy a tóhoz a hattyugémet becserkelni. Valahogy rámegy az uszólápra is. Hát ott találja a magas fűben egymás mellett a Gergő kocsist, meg a Böskét. Egymás nézésében elfáradtak s most alusznak, mint a bunda. Mezei ember olyan, mint a macska. Mindig tud aludni s akkor alszik el, mikor akar.
Talpon rugja mind a kettőt.
– Hejh, semmirevalók, igy lopjátok ti az időt?
Fölugrik a Gergő is, a Böske is. Bizony ők az uszólápra menekültek egymásban gyönyörködni. Böske eltakarta az arczát kötényével, Gergő pedig olyan háromféle módon izgett-mozgott, mintha nem is egy ember lett volna, hanem három. De azért a fültövét megvakarta.
– Mi tagadás, nemzetes uram, a baj megesett. Ezt a Böskét nagyon megszivleltem.
– Hát az hajlik-e hozzád?
– Mindjárt agyonütöm, ha nem cselekszi.
Ilyen a fiatalság. De mit lehet most már tenni? Semmit mást: össze kell őket adni. Hadd legyenek férj meg feleség. Ez is a nemzeti bácsi költsége. De olyan lakodalmat csapott a számukra: egész éjjel huzta a Duzsi czigány, hivatalosak voltak mind az urak s olyan kedvük támadt, egész reggelig tánczoltak, duhajkodtak.
Sohase ment ettől kezdve se a Gergő, se a Böske az uszólápra. Sőt sokszor megemlegették, összeszidták az uszólápot.
A nemzeti bácsi elhatározta, hogy megköti az uszólápot, ha még egyszer az övé lesz.
Megköti? De miként? Hogyan lehet a földet megkötni, ha az egyszer megindul? Nehéz lesz az!
Az uszóláp lehetett vagy másfél holdnyi. Olyan széna termett rajta, mint a gyapju. Sürü és magas. Gazdának: kincs. Megérdemli a vesződséget.
Vett a nemzeti bácsi két szál fenyőt. Sok emberrel, nagy munkával a láp közepén lesulykolta a fenyőket keresztül a lápon, le a vizbe, le az eleven földbe, a tó fenekére. Most már rudazó lánczokat ide, vastagokat, vasból. Hurkoljátok a lánczot a fenyőszál végére s a lánczok végét a parton levő hatalmas füzfák törzsökére. Szeretné a nemzeti bácsi azt a szelet látni, a melyik most elvinné az uszólápot!
De bizony nem látta, éjjel volt, édesen aludt. Éjjel jött az a szél, s ugy elvitte az egész uszólápot, hirmondó se lett utána. Miként történhetett ez a csoda?
Nem csoda volt az. Mit ér a szél erejéhez képest az emberi kéz munkája s a gyarló emberi elme erőlködése? Még a fenyőszálakat se huzogálta ki a szél, még a füzfák törzsökeit se szaggatta szét, hanem a vastag vaslánczokat ugy széttördelte, mint a kóczmadzagot. Elment az uszóláp örökre, s nem is jött vissza többé.
Ezer ilyen története volt a nemzeti bácsinak a hosszu életen keresztül.
Egyszer ürgebőrsüvegben ment a vármegye gyülésére. Az ürgének szürkés vörös szőre van. Egy süveghez kell vagy tizenöt ürgebőr. Ürgét ugyan eleget fognak a czigányok, hatvan-hetven év előtt volt is elég ürge, hát ez bizony nem nagy dolog. Csakhogy ürgebőrsüveget még se viselt addig magyar ember, uri ember s most se visel.
– Ugyan, ugyan, nemzeti bácsi, hát ez a süveg megint micsoda bolondság?
– Micsoda? Az ürgebőrsüveg ellenállhatatlanná teszi a férfit. Minden asszony beleszeret. Ürgebőrsüvegben el nem fárad a férfi. Se, ha vadász. Se, ha asszonynyal enyeleg. Tapasztalt dolog. Csodaszer ez!
Hát hiszen ilyen csodaszert ezer meg ezer esztendő óta keres a világ. De a nemzeti bácsi megtalálta. Zsuzsika igen szép asszony volt. Arczának rózsájához, szemeinek édességéhez nem hasonlitott semmi. A nemzeti bácsi pedig csunya férfi volt. Termete alacsony, arcza pufók, elől-hátul elhizott. Csak örökös jó kedve miatt szivelték. De azért Zsuzsa néni életre-halálra szerette. Ugy szerette, mint az üdvösségét, jobban szerette, mint az életét. A nemzeti bácsinak elhitte a világ, hogy ez azért van, mert ő ürgebőrsüveget visel.
S akár hiszik, akár nem: divatossá tette az ürgebőrsüveget. A tuladunai vármegyékben minden nemes ur ezt viselte. Csak a forradalom vetett véget ennek a divatnak. Még a pozsonyi követ urak is télen át ilyen süvegben jártak. Gyerekkoromban kezdett csak kimenni a divatból. Azután még sokáig hordták – de csak a papok, kanonokok.
Elmondom még, miként szoktatta le Huszár Miklós bátyánkat a békaevésről.
Nyájas olvasóim ne nehezteljenek. A mi vizi zöld békánk kedves állat. Remeke a teremtésnek. Voltak nagy természettudósok, a kik azt állitották, hogy az ember őse a béka volt. Csak az embernek és a békának van lábikrája. Semmi más állatnak nincs a föld kerekségén. A békák nászdala a legszebb dalok közé tartozik. Szebb, mint a fülemile és a rigó dala. Mi ugyan csak kuruttyolásnak tartjuk, de az a mi hibánk. Már Homérosz megénekelte a békát. Sőt a mi nagy költőink közt is Kazinczy és Csokonay fölvették lantjukra. Ha higgadt vérrel gondolunk rá: még ételnek is kelendő. A ki a csigát, rákot, osztrigát megeszi: épen ne finyáskodjék. A béka valamennyinél nemesebb és magasabb rangu állat. A dicső olasz népnek nemzeti eledele. Angol, franczia, német is nagyon kedveli.
Nos, hát Huszár Miklós bátyánk is megette. Nemesi testőr volt Bécsben, azután a hadsereggel lement Olaszországba, ott megismerte s megszokta. Mi van ebben?
Hanem a család nem tudott e szokásával megbarátkozni. Nem magyar nemes ur az, a ki megeszi a békát. Az vértagadó. Lehet az százszor rokon s vérbeli atyafi, még se igazi.
Tanácsot tartott a család s megkérte a nemzeti bácsit: szoktassa le a békáról.
– Leszoktatom!
Elment vele Veszprémbe. Utbaesik a tekeresi csárda. A csárda udvarán van egy kis állandó tó, a tóban millió béka. Akkorák, mint egy papucs. Zajongnak rettenetesen.
A csárdánál meg kell állni, meg kell etetni. Huszár Miklós bátyánk odainti a csárdást:
– Van-e maguknak békájuk?
– Van, de csak a tóban.
– Nohát, csináljanak egy adagot. Azt eszem ebédre.
A csárdás megnémult. Ilyen szót most hallott először. Ilyen urral még soha nem találkozott. Ugy nézett rá, mint a hóhérra. Hiszen a béka csak a gólyamadárnak való, nem embernek.
Tűzről pattant, csinos menyecske volt a csárdásné, hozzáfordul az ura.
– Te asszony! Hallottad? Az az ur békát akar enni ebédre. Hallottál már ilyet?
– Hogyne hallottam volna? A fehérvári püspök szakácsának az ángya beszélte, hogy az urak megeszik még a békát is.
– Hát el tudod te azt ételnek késziteni?
– Arra ugyan még nem vetemedtem, de majd megkérdem a nemzetes urtól, mi annak a módja.
A nemzetes ur, a nemzeti bácsi azután adott tanácsot. Össze kell fogdosni beste férgeit s vasfazékban meg kell főzni, mint a rákot. Ez a módja. S ki kell tálalni, mint a rákot.
Természetesen jól tudta most már a menyecske.
A lovak megették a szénát, megették az abrakot, ittak is, a kocsis már aludt egy-egy kissé, de a békaebéd csak nem akart elkészülni. Az urak ott pipáztak a borozóban. A vitéz nemesi testőr káromkodott, mint a jégeső, a nemzeti bácsi pedig nevetett, de csak ugy, belülről. Szinét, hangját nem lehetett hallani.
Huszár Miklós bátyánk ráförmed a csárdásra:
– Hejh, csárdás! Hát nem akar már az az étel elkészülni?
– Hát azt hiszi az ur, hogy azt a gyalázatos férget olyan könnyü elfogdosni? Nagyot ugrik ám a tekeresi béka! Nagyobbat, mint a kecske! S aztán mindjárt elbuvik a viz alá.
Hogyan is fogta össze a csárdás a békát?
Sehogy se. Hanem kezébe vett egy hosszu, dióverő póznát s azzal verte agyon a kuruttyoló hadat. Hálót bizony nem akasztott neki, minthogy az öregapja se volt halász, se talián. Időbe került, mig egy vasfazékra való békát összetudott szedni.
Mégis megsürgette a menyecskét.
– Mennyire vagy már, lelkem, a madaraiddal?
– Tüzelek én alattuk eleget, de hogy megváltójuk ne legyen, nem akarnak azok megpirulni.
Nem is gondolt a menyecske egyebet, minthogy a békát is ugy kell elkésziteni, mint a folyóbeli rákot. Akkor lesz jó, mikor piros lesz. Nem tudta a módját.
Czombocskáját szépen kikerekiteni, papucsát szépen levagdalni, testét és papucsát a szemétre dobni, czombocskájáról a bőrt szépen lehuzni, hogy olyan legyen, mint a csirkéé. Azután besózni, azután kirántani. Az angol, franczia, német forró vajban, az olasz forró olajban. A magyar pedig, ha akad ilyen is, sistergő zsirban. De mind nem tudta ezt a menyecske.
Hanem utóbb a nagy sürgetésre mégis betálalta főztjét.
Egy jókora medencét tett az asztalra. Másik medenczével le volt takarva. Nagy tisztességgel odateszi a medenczét Huszár Miklós bátyánk elé s leveszi róla a födőt. De a fejét előbb elforditja, hogy saját illatos főztjét meg ne lássa.
– Jó étvágyat kivánok a tekintetes urnak!
De ki is iramodott a szobából csakhamar. Épen nem akarta látni, miként eszi meg az ebédet.
Akkor pillantott a medenczébe Huszár Miklós bátyánk! E pillanatnak emléke elkisérte a koporsóba.
Volt a medencében vagy ötven béka. Nagyok, borzasztók. Megfőve mind. Kezét, lábát arasznyira elnyujtotta mind. Szemük kidagadva. Ugy néztek Huszár Miklós bátyánkra, mint a krokodilusok. Most mindjárt ők eszik meg a vitéz testőrt, nem ez őket.
Huszár Miklós bátyánkkal nagyot fordult a csárda. Csaknem leesett a szalmaszékről. Ha a ház tetején éri ez a látomány, leszédült volna a háztetejéről. Irtóztató eset. A helyett, hogy gyönyörü, sárgán kirántott csirkealaku, izes falatok lettek volna előtte: az agyonfőzött szegény békák kétségbeesett ábrázatja meredt rá.
A másik pillanatban szilajul felkiáltott.
– Hol a kard? Hol a pisztoly? Megölöm ezt a csárdást.
De gyilkos szándékát nem teljesithette. Először is nem volt se kard, se pisztoly. Azután a csárdás se lett volna olyan könnyü legény. Végre pedig alig volt jártányi ereje. Ugy letörte derekát a csömör.
Rögtön befogatott. El innen az átkozott csárdából. De az akarattyai csárdán túl nem mehetett. Ott le kellett feküdnie. Köpölylyel, pióczával, hánytatóval ott majd megölte a balatonfő-kajári doktor.
Egy hét mulva vetődött haza. Soha se evett békát attól fogva. A család, a közeli és távoli atyafiak megint kiengesztelődtek iránta. Sohase tudta meg, hogy a nemzeti bácsi adta a csárdás menyecskéjének azt a bolond békatanácsot.
Utóbb gyerekre is tett szert a nemzeti bácsi, noha kedves Zsuzsikájával elmaradt tőlük istennek gyerekáldása. Röptében lőtt magának gyereket.
Egy ködös reggelen jelentik neki, hogy a vizen túl nagyon sereglenek a szarkák. Van ott egy sürü lombu akáczfa, husz is ugrál és csörög a fán.
Jó gazda és jó vadász utálja a szarkát. Fogta puskáját, csónakba ült, átevezett a vizen, befurakodott a nádba, szarkahalál lesz ma! Be kellett a nádba fura kodnia, hogy a szarkák a puskát meg ne lássák. A szarkák a legeszesebb, legravaszabb és cselszövőbb állatok. Puska nélkül majd rá száll az ember fejére; – ha puskát lát, elrepül a lőtávolból.
Alkalmas közelről rálőtt a szarkákra. Ezek ugyan elrepültek, hanem egy mégis ott maradt. Leesett a fáról, éppen a fa tövéhez. Igaz, hogy egészen nem hasonlitott ahhoz a hamis madárhoz, de mégis annak kellett lennie, hiszen ő szarka után lőtt a fára s a lövésre esett le az a valami a fáról.
Meg kell nézni, mi az?
Nem szarka volt az, hanem egy kis göngyöleg. Fölveszi kezébe s ime, mozog is, nyafog is a göngyöleg. Kibontja, hát uramfia, egy kis ma született csecsemőt talál a pólyák között. Akkorát, mint egy kölyökmacska. Egy szem sörét meg is ütötte egyik lábát. Szerencse, hogy agyon nem lőtte.
Mi ez most már?
Bizonyosan valami gonosz leány szülte s még az éjjel a fa ágai közt elrejtette. A szarkák reggel észrevették, odaseregeltek s mikor a nemzeti bácsi közibük lőtt, éppen afölött tanácskoztak, mit csináljanak a csecsemővel? A birónak jelentsék-e be, vagy fölneveljék, vagy megegyék?
A nemzeti bácsi fogta a csecsemőt s odavitte feleségéhez.
– Nesze, édes szentem. Most már gyerekünk is lesz.
Meg se ütődött nagyon az áldott lelkü asszony.
– Hol vetted, édes Gyurim?
– Éppen most lőttem az akáczfán.
Elbeszélte az esetet a kaszinóban. S rajta maradt a szó a nemzeti bácsin, hogy gyereket lőtt magának a mezőn. Egészen rendén levőnek találták, ha másként már nem juthatott gyerekhez. Csak az volt a dévaj kérdés: röptében lőtte-e vagy futtában? Vagy talán fektében. A vadat igy is, amugy is szokták lőni, a hogy lehet.
Férfigyerek volt. De most már mi legyen a neve? Legyen Mezei Józsi, a mezőn találták. Legyen Szarka Józsi, a szarkák jöttek rá. De bizony Repülő Józsi legyen, hiszen abban állapodtak meg nagy vidámsággal, hogy a nemzeti bácsi röptében lőtte. A nemzeti bácsi azt mondta:
– No, legyen hát Repülő Józsi.
Igy lett. Ennek nevezték, ennek keresztelték. Apja, anyja sohase került meg. Zsuzsika néni fölnevelte. De bizony nem volt benne köszönet. Rossz lett, gézenguz lett, siheder korában a háztól elrepült, sohase hallották hirét azután. Talán agyoncsapták, talán fölakasztották valahol.
Elfolytak az évek. Elmult a fiatalság is. A nemzeti bácsi mindig pufókabb lett. Zsuzsika néni gyönyörü rózsás arczát is ezüst hajfürtök kezdték körülvenni. Vége lett a vármegyének is, a nemességnek is. Elmult az esküdti tisztség is, lassankint elmult a vagyon is. Csak az ősi kuria maradt.
Sok adomája volt még a nemzeti bácsinak, de lassankint elnehezedett s ezekkel se törődött. Csak angyali jó feleségéhez s apró vörös, makrapipájához ragaszkodott hűségesen. S minél öregebb lett: annál szorgalmasabban faragta az elhunyt lelkek sirhalmára a fejfák siriratát.
Egyszer életében betegeskedni kezdett. Elmult már nyolczvan éves. Ágynak esett. De azért nem feküdt az ágyra, hanem a pamlagra. Lenézte azt az embert, a ki ugy elhagyja magát, hogy fényes nappal is az ágyat nyomja. Zsuzsika néni ápolta. Egyszer nagy szót ejtett ki a száján a jó feleség.
– Oh, édes, jó Gyurim, ne vegyen a jó Isten engem előbb magához. Ki ápol téged, ha én nem leszek?
– Ugy, ugy, édes, jó szentem! Mind ilyen az asszony. Azt szeretné, hogy az ura előbb kerüljön föld alá, mint ő.
Nyomban felült, átölelte kedves Zsuzsikája nyakát s könyező arccal végig-végig csókolgatta.
Ez volt utolsóelőtti pajzánkodása.
Azután behozatott egy hatalmas fejfát. Sima volt még a fejfa ábrázata. Elővette vésőjét, kalapácsát. Saját siriratát rávéste a fejfára. Az évet és napot, a mikor született s az évet és napot, a mikor meg fog halni.
Ez a nap két nap mulva következik be.
– Ezt tegyétek, édes szentem, a siromra.
– Ne kisértsd az Istent, édes, jó Gyurim. Még szép időnk van hátra.
– Van. A legszebb időnk. Két egész nap!
Édes csókok, édes könyhullatások közt telt el az a két nap, a mikor meg kell halni. A mikorra a fejfa parancsolja.
Mikor a fejfát odaültették sirhalmára, Zsuzsika néni azt mondta az embereknek:
– Édes fiaim, ne hantoljátok be a sirt két napig, de a zöld hantokat készen tartsátok.
Neki is két nap kellett, mig minden dolgát rendbehozta, mig apró jószágait jó embereknél elhelyezte. Azután lehajtotta fejét s ő is elment a nemzeti bácsi után. A két koporsót egymás mellé tették. S akkor rakták a sirra a zöld hantokat.
Szép élet, szép halál. Az öregek ma is emlékez nek róla.