A SZABADLÁBAS.
A biróság, ha vizsgálati fogságból kibocsát valakit, azt irja és mondja róla: szabadlábra helyezte. Valami furcsa bolondos szó ez. Nem is hiszem, hogy serdülő jogtudósaink ne a némettől tanulták volna ezt a szót is. Lábra állitani: magyarul van. Lábra helyezni ostobául van. No de mindegy. A birák urakkal nem tanácsos pörlekedni.
Mi ezt a szót a mi régi vármegyénknél nem ismertük. Hanem a szabadlábast mi is ismertük. De ez alatt egészen mást értettünk.
A mikor a rab megkapta az itéletet: megkapta egyuttal a vasat is. A sulyos büntetés abból állott, hogy a rabnak az ő idejét »vasban, közmunkával s hetenkint egyszeri vagy kétszeri bőjttel« kellett kitölteni.
Az egyszeri böjt az én vármegyémben pénteken volt, a kétszeri bőjt hétfőn és pénteken. Másutt másként osztották a bőjtöt. Az napon a rab nem kapott egyebet, csak kenyeret és vizet. Igaz, hogy más napon se kapott sokkal többet. Kutya élet volt a rab élete.
Most a rabot mindenféle ostoba munkára fogják. Szabóság, asztalosság, kefekötés, kosárkötés, gyufatartókészités s egyéb hiábavaló foglalkozás, a mire rákényszeritik. Ott kell neki ülni egész nap odujában, műhelyében. Szeme romlik, háta görnyed, tüdeje pusztul. Ha nem vas az egészsége, fél év mulva arcza halálszinre válik. Azonban meg is sétáltatják. Szűk udvarban, magas falak közt körben jártatják óraszámra, mint a nyomtató lovat. Azt mondják: ez a szabad levegő.
Hajdan a czéhbeli remekes mester el nem szivelte volna, hogy az ő kenyerét rabok pusztitsák, az ő mesterségébe rabok kontárkodjanak. Van is panasz e miatt mai napság mindenfelé.
A régi vármegye urai másként gondolkodtak. A rabnak is kell szabad levegő, üde szél, tiszta napfény, Istennek fényes egére tekinthessen föl a rab is. De ezt érdemelje meg közmunkával.
Mi az a közmunka?
Hol ez, hol az. Valahány ház: annyi szokás. Minden várban és vármegyében más a közmunka, a hogy a körülmények parancsolják. Hivatalszobákat, folyosókat, udvarokat tisztán tartani, söpörni, szellőztetni, fütéssel, ivóvizzel ellátni. A várnagynak mindenféle szolgálatot teljesiteni; gyerekkel, baromfival, kijáró jószággal elbánni; rabkonyhán mindenféle segédmunkát elvégezni. A vármegye uraihoz a városban kijárni s ott favágást, vizhordást, kerti munkát teljesiteni. Szivesen tette a rab. Legalább elhagyhatta avas illatu oduját. Bagóhoz is jutott, pohárka pálinkához is jutott. Ismerkedett, beszélgetett, gyakran jó kedve is támadt, a franczia háboru dolgait szegről-végről megtudhatta.
Ez volt a belső munka. Volt azonban külső is.
A városok nem tartottak utczaseprőt, szeméthordót, útkaparót, kőfejtőt. Kivették e czélból a rabokat a vármegyétől haszonbérbe. Fizettek érte valamit. A rabok élelme jószerével kitelt a fizetésből. Voltak épitések, folyótisztitások, nagyobb bevágások, a hová egyes vállalkozók is kibérelték a rabokat. Reggeltől délig, ebédutántól napszállatig folyt a közmunka.
De hát nem szöktek el a rabok?
Nem azok.
Fegyveres őr vigyázott rájuk. Igaz, hogy a fegyveres őr is a maga dolga után járt, vagy beült a kocsmába pipázni, de azért a közmunkáról szökés sohase történt. Mert az őrnek egyik-másik bizalmas rabbal mindig volt szóbeli szerződése, hogy a mig ő távol lesz, addig a biztos rab vigyáz a többire. Kézadás szentesitette a szerződést, azt tehát meg kellett szentül tartani. Gyakran az őr leitta magát kegyetlenül. Az se volt baj. Két rab megfogta az őrt, a harmadik fogta a fegyverét s az órára pontosan bevitték az őrt és fegyverét is a vármegyeházához. Természetesen az őrnek se lett semmi bántódása. Hiszen ő az alispán szakácsnéjának volt a testvérbátyja.
De nem lehetett elszökni azért se, mert a rabnak nem volt szabad a lába.
A mikor rabbá lett: le kellett ülnie székre és a két lábát előre kellett nyujtania. Lábain csizma.
Jött az őrmester. Hozott magával vasbéklyót. Vastag lánczszemek s a végükön vaskarika. Nehéz rabnak nehéz vas, könnyü rabnak könnyü vas. Egy kilótól tizenkét kilóig.
Jött az őrmesterrel a rabkovács is. Hozott magával vasszeget, kalapácsot, ráspolyt, harapófogót. A béklyó két karikáját ráillesztette a rab két lábára a térde alatt, a lábikrája fölött s aztán ha ráillett: rászegezték azt szorosan, istenesen. Ezt a béklyót nevezte a vármegye vasnak. Ez volt az értelme annak, hogy vasban kell tölteni el a rabidőt. Ezért nem volt a rab szabadlábas. Mert az a vas erősen áll a csizmaszáron. Se fölfelé, se lefelé nem csuszhatott, elszakitani pedig az elefánt se tudta volna.
Hogy szökhetnék már most el ezzel a közmunkás rab?
Hanem aztán a ki rabidejének tetemes részét már eltöltötte, ha jól viselte magát állandóan, ha társaival nem czivakodott, ha nyugodt jókedvvel türt mindent, ha ételben és közmunkában nem válogatott, ha az őrök, káplárok, őrmester, várnagy ellen panaszt soha nem tett: annak aztán a nemes vármegye megkegyelmezett a hátralevő rabidőre akként, hogy lábairól levette a vasat.
Szabadlábassá tette a rabot.
Idő kellett ahhoz, mig a rab azután megtanulta az egyenes járást. Ha már évekig viselte a vasat: lába ugy hozzászokott a kaszáló lépéshez, mint a régi huszártiszt a kardhoz. Már régen nem huszár, régen nincs kard az oldalán: mégis ha gyorsan fordul, jobb lábával nagyot kalimpáz, nehogy beleakadjon a kardjába.
Ime tehát az a szabadlábas, a ki még rab ugyan, de már nincs vas a lábán.
A szabadlábas azután már vidám legény, ha mindjárt öreg legény is.
Szabadon jár-kel a vármegyeház egész területén. Szabadon beszélgethet idegennel, rokonnal, közelvalóival. Ételt-italt vihetnek hozzá bátran. Közmunkára kimegy ugyan, de ott is felügyelő csak és parancsoló. A bőjt pedig már nem bántja őt se egyszer, se kétszer.
Történhetik vele vidám dolog is.
Egykor egy csetényi rab kitöltötte idejét, elhagyta a vármegyeházat s jött hozzám igazságért, elbocsátó levélért. Fiatal legénysorban levő ember volt.
– No fiam, hát hová mégysz most?
– A feleségemhez, gyerekemhez…
Nézem az irásait, nőtlennek van beirva.
– Hát honnan van neked feleséged, gyereked?
– Hát az bizony ugy történt, hogy szabadlábas koromban ez előtt vagy egy esztendővel megismerkedtem a Csapószeren egy jóravaló cselédleánynyal, a barát összeadott bennünket kint a kápolnában s hogy történt, hogy se, egyszer csak megszületett ezelőtt hat héttel a gyerek is. Olyan egészséges, mint a makk.
Bolond eset. Ha ezt a franczia regényirók tudnák! Milyen könnyü lenne ezek közt a válópör! Milyen könnyen be tudná itt bizonyitani mind a két hitestárs az alibit! Még szerencse, hogy a rabság ideje alatt válópert nem inditottak. Világ csufja lett volna egész börtönrendszerünk.
De még furcsább eset is történt.
Vizkereszt után való vasárnapon szabadult volna harmadféléves rabságából Pityerész Istók legényember. Pajkos, rossz betyár volt, de jókedvü és alkalmazkodó, szabadlábas félév óta. Az apja is e néven volt a hires Sobri Jóska egyik czimborája.
Vizkereszt után való szombat éjjelén épen vasárnapra virradóra özvegy Cseréné szegény asszonynak valahol fönt a temetőhegyi városrészben ellopták egyetlenegy tehenét. Pityerész Istók lopta el, a ki pedig még rab volt, noha másnap szabadult volna.
Hát ellopta. Megtörtént. Javithatatlan betyár, a harmadfélévi rabság nem változtatott gonosz erkölcsén. Ez még nem lett volna különös eset.
Hanem a mire még eddig semmiféle duhaj nem vetemedett: ő azt is megcselekedte. Épen a vármegyeházába vitte be és kötötte be az ellopott tehenet.
A várba vezető utczán balkézről van a nagy vármegyeház, jobbkézről a kis vármegyeház. Kapujuk szemben. A kis vármegyeházban a számvevőség volt elhelyezve; egyik alszámvevő beteg volt, hivatalszobája üres volt, – ebbe állitotta bele a gézenguz a lopott tehenet. Ugy számitott, hogy napközben mint már szabad ember valahogy kimódolja, hogy estennen miként vezeti el onnan. Enni, inni ád neki s vele lesz, hogy ne bőgjön. Vasárnap az ördög se jár a hivatal körül.
Egy kis baj történt azonban. A lopás éjjelén gyönge hó esett s a károsultak a tehén nyomán eljutottak a vármegye házáig.
– Teremtő szent atyánk! A vármegyeházban van a lopott tehén. A vármegyeház ura pedig az alispán! Hüh, mi lesz ebből?
De ugy szétfutottak erre a kárvallottak, mint a csirkék. A tehén már oda van, legalább nem csukják be őket, ha hallgatnak s kárukat nem keresik.
Pityerész Istóknak azonban több esze volt. Érezte, hogy a hónyom mégis baj, az esetből beszéd lesz, a beszédből nyomozás, a nap hosszu, a tehenet fölfedezik.
Maga ment jelenteni a várnagynak, hogy reggel egy bitang tehenet beterelt a kis megyeházba. Itt van la! Ki is vezette már a tehenet s az ablakvashoz megkötötte.
– Ejnye ni, kié lehet az a tehén?
No majd ő megtudja. Nyargalt erre-arra, délre megtalálta a kárvallott özvegy asszonyt. Jelentette a várnagynak s mint most már szabad ember, el is vezette haza a tehenet.
Szegény özvegy asszony. Örömében sirva csókolgatta megkerült tehenét. S hálás szivvel meg is hivta a betyárt vacsorára és éjjeli szállásra.
Pityerész Istók el is fogadta a meghivást. Annyit evett, mint a farkas. De az isten nélkül való betyár ezen az éjszakán aztán igazán ellopta a szegény özvegy asszony tehenét.
Csak évek mulva tudtuk törvénybe állitani.