Ugor Ágnes

– Méltóságod, ugy látszik, belelát a szivekbe.

– Bele, édes báró, – állitotta a csudálatos aggszüz hihetetlen határozottsággal, – bele. Fogadni mernék, hogy tudom, min nevetett.

– Ah, ah, kiváncsi vagyok.

– Itt – állitotta Ágnes – nem mondhatok el mindent, csak annyit, hogy egy husz év előtti kalandján mulatott…

Feléje fordult az egész társaság figyelme. Muki már tudta, hova tapintott az unokahuga, de a Zsuzsa és Bálint érdeklődésének persze nem lehetett egyéb tárgya, mint az a homály, ami az Ágnes gondolatolvasási készségét burkolta. (Honnan tudhatja az idegen nő, hogy mi történt atyjával ezelőtt husz évvel? Ismerte talán?)

– Csakugyan, apa? – kérdezte Zsuzsa kiváncsian.

– Csakugyan, csakugyan, – vallotta be Toncsi báró hősies elszántsággal s olyan közönyös arcot vágott hozzá, mintha mi sem lenne egyszerübb dolog a gondolatolvasásnál.

– Hogy találhattad el? – fordult Zsuzsa Ágneshez. – Ismerted atyámat husz évvel ezelőtt?

Bálvándy megelőzte az aggszüz feleletét; beleütött az akasztófahumor.

– Persze, hogy ismertük egymást, – vallotta be tulbuzgó készséggel, – két egész órát töltöttünk az egymás társaságában, az igaz, hogy azóta egyszer sem találkoztunk.

– Azt még helyre lehet hozni, – udvariaskodott Bálint, amiért az apja elkivánta őt Amerikába, vagy még messzebbre. Bár a valóságban kénytelen volt a fia udvariasságát még meg is fejelni.

– Jaj, de mennyire! – Nyögdécselte édeskésen, – szörnyen helyre lehet hozni.

– Szavánál fogom, – csapott le rá Ágnes leányasszony, mint a sulyos albatrosz a halacskára, – látogasson meg bennünket Dormándon.

Bálvándy mérges pillantást vetett a fiára, aztán egy segitségért kiabálót Muki felé, csak aztán felelt. Ugy, hogy: se alatta, se felette, – igért is, nem is.

– Csókolom a kegyes kezét… Valóban boldog lennék, ha abban a szerencsés helyzetben lehetnék…

– Az tisztán magától függ.

– Persze, hogy persze, – evickélt a jó báró a hálóban, – kötelességem is lenne…

– Szép magától, hogy annak vallja, – szoritotta összébb Ágnes a hálót, – az emlékezőtehetsége, ugylátszik, végképp még sem hagyta el.

Immár igen nagy cseppeket izzadott a Bálvándy homloka, ami kinos volt reá nézve, mert nem illett megtörülköznie.

– A világért se!… Dehogy hagyott el, – nyekegte kinjában, – csak a szemem romlott meg kissé: azért nem ismertem rá méltóságodra azonnal.

Zsuzsa elnevette magát.

– Ugyan, apa, – kinozta meg öntudatlanul az apját még ő is, – olyan a szemed ma is, mint a sasé.

– Hosszu távolságra, fiam, – hebegte Toncsi báró, – csak hosszura…

Ezen már Ágnes is nevetett. Sőt végre valahára Muki is kipukkanhatott feltünés nélkül. Ideje is volt, mert ugyse birta volna tovább a tettetést.

– Nagyszerü, hahaha, hihihi, bruhahaha! – ontotta ki harsogva a benne összegyült derültséget. – Pompásan kivágtad magadat.

A jámbor báró nem haragudott érte.

– Az ám, – mondta ujabb derültséget keltve, – ma igen bohókás kedvemben vagyok.

S hogy hitelt biztositson a szavának, – (most már ugyis mindegy, gondolta magában, az égboltozat rá nem szakadhat ráadásul,) – végképp szabadjára eresztette akasztófahumorát. Mindenféle csintalan szójátékot talált ki kinjában, s feltálalta valamennyi ősrégi adómáját. Csakhogy szóhoz ne juthasson tőle Ágnes. (Ezt már az ösztöne sugta neki.)

És bevágott a kinok között született csalafintaság: a jó bárónak sikerült magát a vénleánytól elszigetelnie egész az ebéd végéig. Asztalbontás s a kölcsönös köszöntések lepergése után meg ugy elszaladt még a gyermekeitől is, mintha sürgősen kergetnie kellene valakit. Pedig csak a szobájába menekült. Ösztönét követve, magára zárta az ajtót utána siető gyermekei orra előtt…

Zsuzsa ijedten nézett a bátyjára.

– Mi lelte apát? Olyan különös volt az egész ebéd alatt!

– Fogalmam sincs, – mondta Bálint, – leghelyesebb lesz, ha megkérdezzük tőle. – S kopogtatott a zárt ajtón.

Bálvándy kinyitotta, de csak a fejét dugta ki rajta.

– Ne háborgassatok most, menjetek a másik szobába, olyan a fejem, mint egy kád.

– Éppen azért, apa, eszelte Zsuzsa. – Könnyiteni kell rajta… Csak nem félsz a tulajdon gyermekeidtől?

– Mi, hát erővel be akartok jönni?

– Igen, mondj el nekünk mindent.

Bálvándy eleresztette a kilincset. Bálint és Zsuzsa benyomultak a szobába. A leány átkarolta atyja nyakét és hozzá törlészkedett, mint egy hizelkedő fehér cica.

– Nos, mi baj?

– Isz, – nyögte az apa, – ha el lehetne mondani, de nem lehet.

– Mindent el lehet mondani, apa, – jegyezte meg Bálint némi szemrehányást eláruló hangon.

– Lehet a manóba, – tiltakozott az öreg, fia felfogása ellen, – különösen, mikor az ember azt se tudja, hol a feje!… Hagyjatok békében, mig valamennyire összeszedem az eszemet.

De Zsuzsa csak nem hagyta békén. Megfogta atyja kezét és lehuzta maga mellé a kerevetre.

– Mi történt – kérdezte szeliden, mint anya, mikor gyermekét faggatja, – közötted és Ágnes között?

Bálvándy letörölte végre homlokáról a verejtéket.

– Hü, hisz épp ez az, amit nem lehet elmondani.

– De történt valami?

– Történt ám, de nagyon is történt. Attól bolondult meg az a hölgy…

– De apa! – csudálkozott Zsuzsa atyja modorán.

Az suhintott a kezével.

– Ne csodálkozzatok most a kifejezéseimen. Igenis: megbolondult!

– Akar tőled valamit? – faggatta Bálint.

– Hüha, de akar ám. Hanyatt esnétek, ha tudnátok, hogy mit akar.

– De most már tudnunk kell, – jelentette ki Bálint határozottan, – a titkolódzás nem méltó hozzánk. Mi Bálvándyak mindig egy test és egy lélek voltunk.

– Jó, – pukkantotta ki a meghajszolt férfiu elkeseredetten, – a lelked rajta… Hát azt akarja, hogy elvegyem.

Zsuzsa összecsapta a kezét és nevetett.

– Ugyan, apa, alighanem képzelődöl.

Bálint már nem volt ilyen naiv… Ha képzelődés is, vélte, nagy okának kell lenni, hogy ennyire kihozta atyját a sodrából.

– Miből kombinálsz? – kérdezte gyanakodó hangon. – Mert ok nélkül senki sem juthat ilyen föltevésre… Miből merit az a nő jogcimet arra, hogy elvétesse magát veled akaratod ellenére is?

Hát azt csak még se vallhatta be Bálvándy a gyermekeinek (ha egy test és egy lélek volt is velük), hogy biz azt egy csókból meritette, amit már házas korában lopott tőle. Megvetnék s egyben bolonddá deklarálnák érte… De valamit mégis mondania kellett… Miféle mesét gondoljon ki hamarjában?

Egyelőre nem erőltette meg az eszét… Majd előbb hideg borogatásokat rak a forró fejére, tervezte, csak aztán próbálja hasznát venni.

– Ne vallassatok most, kérte addig is gyermekeit, – mint valami bünös. – Nem voltam én rossz soha, csak bolond néha. Egyszer majd elmondok mindent magamtól, ha nyugodtabb leszek.

Zsuzsa és Bálint békét hagytak apjuknak…

Bálvándy magára maradt a szobájában. Borogatást ugyan nem rakott a fejére, de belemártogatta egy párszor a mosdótálba. Aztán csakugyan megpróbálta, hogy hasznát vegye az eszének. Nagysokára sikerült is önmagával megállapodásra jutnia. Ugy határozott, hogy inkább beleveti magát a nyilt csata forgatagába minthogysem örökké gyötörje a kinos bizonytalanság érzése. Tisztázni fogja a helyzetet, mert, vélte, az örökös bujkálással még csak jobban összegabalyitaná. De ez a módja az önvédelemnek különben sem méltó hozzá… Hiszen elvégre az is lehetséges, kapkodott a szalmaszálhoz, hogy Ágnes csak évődött vele az ebédnél: eszeágában sincs, hogy a multra irányuló aposztroféit komolyan vegye. Az ő korában rendes viszonyok között fütyül a nő a férfira.

Egyszóval, feltette magában Bálvándy, hogy beszélni fog Ágnessel, ha nevetségessé is teszi magát ezzel. A fő, hogy tudja magát mihez tartani. Különben hogy védekezzék?…

… A tépelődő, izgékony természetü ember semmitől sem irtózik jobban, mint az életnek bizonytalan nyugtalanitó jelenségeitől. Az ilyen inkább beleveti magát a legképtelenebb veszedelmekbe, csakhogy elvesse gondját azoknak az apró, gyakran meg se indokolt izgalmaknak, amelyeknek harcedzett férfi oda se néz, de őt aludni sem hagyja, mint az érzékeny bőrü embert a bolhacsipés. Természetes, hogy ez a tultengő nyugalomvágyból eredő idegesség többnyire meggondolatlan, logikátlan tettekre ragadtatja az emberét.

Bálvándy is eltévesztette az utat. A helyett, hogy kikerülte vagy nyugodtan bevárta volna, hová esik: elhatározta, hogy nekimegy a bombának, elkapja a levegőben s tovább lóditja, mielőtt felrobbanna…

Isten csudája, hogy a dolog véletlenül sikerült neki…

Mielőtt felkereste volna Ágnest, még Mukihoz is beszólott Bálvándy. Hátha megtud tőle valamit.

A beosztott életü férfiu éppen délutáni egészségi álmát aludta, de azért örömmel felkelt az ő Toncsija kedvéért. Komolyságot erőltetett magára, eltompitotta beszédmodorának szatirikus élét is, hogy annál jobban beleugrassa Bálvándyt a bizalmaskodásba… Tudta, hogy az gavallér ember létére a maga jószántából nem fogja neki elárulni, hogy Ágnes az ő megcsókolt felvidéki hölgye; viszont érdekében állott, hogy rászoktassa a jó urat a hozzá való tökéletes bizalomra. Különben hogy forgassa az ujja körül?… Elhatározta, hogy taktikával csikarja ki belőle a diszkrét vallomást.

– Szervusz, bruderkám, foglalj helyet.

– Nem ülök le, pajtás, dolgom van, csak beszóltam egy kicsit.

– No csak, el ne vidd az éjjeli álmomat is.

– Pardon, zavartalak, de mindjárt megyek, csak azt akartam veled tudatni, hogy látogatást teszek hugod ő méltóságánál.

– Ugyan kérlek, – ravaszkodott Muki, – teljesen felesleges. A hôtelélet ilyenre nem kötelez. Majd találkoztok ti még…

– Deiszen, – izgelődött Toncsi báró, – nem etikettről van szó. Fontos beszédem lenne őméltóságával.

Mukira most maga a helyzet diktálta rá a humort.

– Ejha, – évődött a jámbor báróval, – alig egy órája, hogy ismered és máris fontos beszéded van vele? Talán – tette hozzá finom maliciával, – meg akarod őt is csókolni?

– Nem, – tiltakozott a jó ur szive mélyéből a gyanu ellen, – nem, óh, nem.

– Akkor talán már tulestél rajta? – incselkedett Muki kacagva, de olyan ártatlan képet vágott hozzá, hogy Bálvándynak eszeágába se jött, hogy gyanura kapjon merész tréfájától. Inkább megdöbbent, hogy barátja igy, tudtán kivül rátapintott az igazságra.

– Ne tréfálj, kérlek, – hebegte, – az ügy igen komoly.

Mukinak minden erejére szüksége volt, hogy, ha csak a hangjában is, megszólaltassa a szivét. A báró karjára fektette kezét és a szeme közé nezett.

– Édes Toncsikám, – mondta szemrehányó hangon, – ha csakugyan komoly az ügy, az lenne első kötelességed, hogy közöld velem. Avagy nem tartasz igaz barátodnak?

Ezzel felállitotta a csapdát.

– Igen, igen, – makogta a jó báró, – de olyan természetü a dolog, hogy indiskréciót követnék el, ha…

Itt megakadt, mert érezte, hogy féllábbal már bele is gázolt az indiskrécióba.

A szemes Mukinak most már csak egyet kellett rajta lóditania, hogy nyakig benne legyen.

– Ugyan kérlek, – korholta barátját, – ez kicsinyes és tulhajtott felfogás. A diskréció egy neme a titkolózásnak, az pedig széjjel választja az embereket. Nem lehetne se barátság, se szerelem a földön, ha törvénynyé emelnénk a föltétlen titoktartás kötelezettségét. Ezzel a kétszinüsködés jogát szentesitenénk.

A nyakatekert okoskodás nem ütött be egészen. A báró még hadonászott egy kicsit.

– Nem tehetem, barátom, nem tehetem, némileg téged is érint az ügy.

Muki kénytelen volt friss csalétket elhelyezni a tőrbe.

– Látod pajtás, – mondta elegikus hangon, – előbb-utóbb ugyis kitalálom, mi közös ügyed lehet neked Ágnessel. Hiszen eleget beszél a helyzet maga. Husz év óta nem láttad hugomat, tehát a ti ügyetek régi keletü. Ágnes is elég világosan példálózgatott rá, a te elfogultságod is elég ékesszóló: itt könnyü kombinálni. Fiatalok voltatok, – rukkolt ki hirtelen, – te holmi ártatlan meggondolatlanságra vetemedtél a hugommal szemben, amiből az alighanem tőkét csinált magának szegény; téged meg a lelkiismereted bánt, hogy tartozásodat vele szemben be nem válthatod… Beszélj: mi történt köztetek?

Ez az áttetsző okfejlesztés már végképp levette Bálvándyt a lábáról. Oly ép és erős volt a Muki logikájának valamennyi láncszeme, hogy a bünös nem is próbált ellene védekezni: vallott.

– A te kuzinod volt az a bizonyos felvidéki hölgy, akit megcsókoltam annakidején.

Mukinak ebben a pillanatban minden szinjátszó tehetségére szüksége volt, hogy szégyent ne valljon a szerepével. Csudálkoznia kellett, meg kellett botránkoznia, egyben vigasztalnia kellett barátját és mégis meg kellett tartania az uri előkelőséget. S mindezt egy füst alatt, lehetőleg egy mondatban kellett kifejezésre juttatnia.

Ám jó szinész volt Muki: kitünően oldotta meg a müvészi feladatot.

– Óriási! – kezdte a játékot a csudálkozással. – Ezt nem tételeztem volna fel rólad, – folytatta a megbotránkozással, – uri leánynyal szemben az ilyes dolog nagy léhaság… No de – végezte a vigasztalással. – most már ugyis hiábavaló minden skrupulus: a dolog megtörtént s oly régen történt, hogy kár belőle kázust csinálnotok.

Elhallgatott. Olyan komoly és előkelő volt, mint egy gyóntató francia abbé, miután a gyilkosnak bünbocsánatot adott.

Jó Bálvándy sajnálta is, hogy nem pap, mert igen szeretett volna neki kezet csókolni. Mintha csak az ő szive közepéből szedte volna ajkára a szót… Igaz, leszidta, de azt megérdemelte, ám rögtön hozzátette, hogy kázust nem lehet a dologból csinálniok. Azaz se neki, se Ágnesnek. Le kell nyelnie az egészet, el kell felejtenie… Tökéletesen igy itélte meg ő is a helyzetet.

– Muki, – hálálkodott a jó ember, – ah, drága Muki, nagyot könnyitettél a szivemen. Te nemcsak nagylelkü vagy, de bölcs is, büszke vagyok rá, hogy bizalmadra méltattál.

– Szóra sem érdemes, majd magam is beszélek Ágnessel.

– Te drága barát!…

– Bár – folytatta Muki, megjegyzésre se méltatva barátja hálákodását, – azt hiszem, elefánt helyett legyet csapok agyon. Ágnesnek aligha jut eszébe, hogy egy husz év előtti fiatalkori komédiádat ma is komolyan vegye.

Ravaszságának egy picinyke árnyalata se érzett meg a hangján és szavain.

Toncsi olyan puha lett, hogy Muki bátran rákenhette volna kenyérre vaj helyett.

– Mit tanácsolsz, drágám? – kérdezte. – Minden tanácsodat vakon fogom követni… Hát azt tartod, ne beszéljek ő méltóságával?

Muki ugy tett, mintha gondolkoznék, aztán igy felelt:

– Hiszen beszélhetsz vele. Sőt jobb is, ha én csak szükség esetén avatkozom bele a dolgotokba. Tudod, – magyarázta, – a női lélek érzékenységét felesleges módon megilletni legalább is szükségtelen. Intézzétek el a magatok dolgát egymás között. Meglátod, nevetni fogsz a skrupulusaidon s Ágnes alighanem még jobban fog nevetni rajtuk.

Nem nevetett biz azon senkise, csak maga Muki. De volt is mit nevetnie. Hogy még olyan ember is akad manapság a világon, aki azért fél egy asszonytól, mert megcsókolta valamikor. És gyötri magát, harcban áll a lelkiismeretével, a helyett, hogy fütyülne a komédiára! Vakon, ész nélkül gabalyitja össze bolondos regénye szálait s kiteszi magát annak, hogy utóvégre is megfogódjék önkötötte hálójában… Azaz, hogy – vélte Muki, – ez a föltevés még igy is merész egy kicsit. Annyi bolondot csak még sem csinálhat még a jámbor Bálvándy sem, amennyi a tökéletes megbolonduláshoz szükségeltetik. A nélkül pedig hiába töri magát Ágnes: a nagy halat csak ugy foghatja meg, ha az a maga jószántából kéredzkedik bele a hálójába. Ilyen hal pedig aligha akadt ezideig a földgolyóbison.

… Muki természetesen rosszhiszemüleg jósolta Bálvándynak, hogy simán fog végezni Ágnessel, valójában azt hitte, hogy a makacs aggszüz ugy széjjel fogja szedni az amugy is széthulló jellemü embert, hogy csak győzze ismét összeszedni.

Pedig, bár alig hihető, csalódott…

… A jó Toncsinak talán a nászéjszakáján sem volt olyan ragyogó a képe, mint amikor egy hosszu órai lélekemelő szórakozás után (ő legalább igy fejezte ki magát) kilépett az Ágnes szobájából. Oly könnyünek érezte imént még izzó fejét és lábait, mint egy struccmadár. Nem is szaladt, röpült, mig a Muki ajtajához nem ért. Ugy megragadta a kilincset, hogy a markában maradt. Észre se vette. Eldobta a haszontalan rezet, aztán belevágta magát egy karosszékbe és elkezdett kelepelni:

– Hallod-e pajtás, én ilyen magas müveltségü urhölgygyel, mint a te kuzinod, még álmomban sem találkoztam! Micsoda hájas ökör voltam, hogy annyira félreérthettem!… Olyan magasan áll felettem, mint a Csimborasszó a vakondturás felett… Tudod, mit mondott, mikor rettenetes kinlódások között nagysokára megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mit akar velem?… Hahaha, nevetni fogsz te is! – Azt mondta, hogy jó barátságban akar élni egy olyan kedves, előkelő urral, mint amilyen én vagyok… Hihihihi, – rapszódiázott a jó báró, – én előkelő? Fenét! Most látom csak, milyen kocsis voltam teljes életemben! Egy ilyen nagyszabásu urnőt meggyanusitani!… Hehehe, – őrjöngött a derék ur örömében, tudod mi véleményen van a csókunkról? Azt mondta az angyal, – esküszöm, hogy szóról-szóra citálom a szavait, – azt mondta és még el se pirult hozzá, csak a szeme fényesedett meg, mondom, azt mondta: édes báró, igaz, hogy azzal a hirtelen csókkal, amelylyel engem megilletett, elzárta előlem az oltárhoz vezető utat, mert azt tartom, hogy egy becsületes leánynak életében csak egyetlen férfit szabad megcsókolnia, mindazáltal nem haragszom magára. A maga csókja egy szép emlék nekem, mint az a virág, amit egy kedves, boldog nap megörökitése végett tesz el az ember az imádságos könyvébe s sirva fakad tőle, ha tiz-husz év multán reá akad.

Muki csak hallgatott idáig. De tovább már nem győzte türelemmel a szóáradatot és a csudálkozást.

– És te, – vágta el hirtelen a báró szavát – mit mondtál neki?

– Azt mondtam neki, hogy egy irtó pimasz vagyok, váltig attól drukkoltam, hogy számonkéri tőlem az ellene vétetteket és megigértem neki, de meg is teszem, hogy ezentul én is könnyezni fogok, ha arra az eszményi csókra visszagondolok.

– Ejha!

– Semmi ejha, – hangoskodott Bálvándy, – tudod is te, hogy mi a poezis? A poezis, barátom, előbb-utóbb utóléri az embert és mondhatom, nagy élvezetet okoz annak, akinek van szive.

De erre már megint nevetett Muki.

– Vigyázz, pajtás, mert még csakugyan bele találsz szeretni a Sapphodba.

– Eh, – s hevesen gesztikulált a báró, – a te cinizmusod egyenesen szentségtörés. Ugy tisztelem ő méltóságát, mint az angyalokat, a mint hogy az is.

– Hihihi.

Valósággal dühbe jött az Ágnes késői lovagja.

– Mit nevetsz?

– Csak szabad nevetnem!

– Igen, de hadd tudjam az okát!

Muki igen belejött a mulatozásba.

– Azt nem kötöm az orrodra, – ingerkedett Bálvándyval.

Az, miután feljebb már nem srófolhatta a méltatlankodását, irányt változtatott: elkezdte Mukit leckézteni.

– Hallod-e, te ember, tiszta szerencse, hogy meg nem házasodtál. Annyit értesz a női lélek rejtelmeihez, mint tyuk az ábécéhez. Agyon kínoztad volna magát Xantippe asszonyt is… Hü, barátom, nem addig van a’. Az asszony olyan, mint a virág. Ahhoz nem szabad szentségtelen kezekkel hozzányulni.

– De megcsókolni szabad, – incselkedett Kátó urral Muki.

– Ne izélj… Az egészen más, – röstelkedett Kátó ur. – Hiszen látod, hogy azért nem haragszanak meg az asszonyok… Elmondtam neked, hogy a csók olyan, mint egy préselt virág.

– Hahaha.

– Ne nevess, mert dühbe hozol.

– Hiszen elég dühös vagy már igy is.

– Hát osztán, jogom van hozzá.

– Persze, hogy jogod van.

– Ne ingerelj, kérlek.

– De megnőtt az agyarad! Az imént még azt se tudtad, hol áll a fejed, nálam kerested és most…

Bálvándy észbe kapott.

– Pardon, pajtás, – kérte a bocsánatot, – tudod, én olyan hirtelen szivü ember vagyok, nem akartalak megbántani. Te vagy az én legjobb barátom s a hugod… a hugod – hebegte, – a legjobb barátnőm… Együtt fogunk vacsorálni, ugy-e? – Kérdezte hirtelen fordulattal.

Muki vállat vont.

– Ti vele vacsorázhattok, én a kaszinóba megyek.

– Ejnye, ejnye, nem halaszthatnánk a dolgot holnapra?

Halaszthatnánk? Hát velem jössz?

– Ha ma együtt vacsorázunk, veled megyek.

– Szerelmes vagy, vagy mi a manó? – csudálkozott Muki most már egész komolyan.

– Az ördögbe, – mérgeskedett a jó báró, – a te szádat be kéne ragasztani!

– Kár lenne érte…

– Hát mi lesz?

– Nem bánom, – mondta Muki, – veletek vacsorázunk, ha a hugom beleegyezik.

– Ugyan, kérdezd meg tőle.

– Éppen azt akarom… Várj, mig visszajövök.

Nem azt akarta Muki: egész egyebet akart Ágnestől megkérdezni. Nem tudta, hányadán áll a csudálatos teremtéssel: tisztába akart vele jönni… Berontott a szobájába minden bejelentés nélkül…

– Mi lelt téged, Ágnes?

– Nincs nekem semmi bajom.

– Lemondtál Bálvándyról?

– Eszembe sincs.

– Azt mondtad neki, hogy csak a barátságára reflektálsz…

– Hát azt mondjam neki, hogy férjnek akarom megfogni?

Nyiladozott már a Muki szeme.

– Ahá, hát taktika…

– Dobbal nem fogok verebet fogni…

– De megfogni akarod?

– Ugyan kérlek, – méltatlankodott Ágnes, – csudálom, hogy ily kevéssé ismersz, holott azt állitod, hogy több eszed van, mint nekem.

Muki belátta, hogy elméje az egyszer nem fejtett ki elég leleményességet. Gondolhatta volna, hogy a ravasz leány csak játszott Bálvándyval, hogy annál könnyebben megfoghassa, ha arra kerül a sor. A jó ur önvédelmi készségét, gyanuját akarta elaltatni, hogy megkönnyitse a győzelmét, valaminthogy könnyebb az alvó tábort bekeriteni, mint áttörni a harcvonalat…

– Jól van Ágnes, – mondta kissé szégyenkezve, most már értelek s ahhoz tartom magamat… Holnap a kaszinóba viszem az emberedet s megkártyáztatom, holnapután meg a klubba cipelem s megkóstoltatom vele a politikát.

– A kártyázással, – mondta Ágnes sebesen, – várhatsz.

– Hogyhogy? Az is benne van programmodban.

– Egyelőre kitöröltem.

Muki vállat vont.

– Azt se bánom, – monta cinikusan, van nekem kitől nyernem.

Ágnes összehuzta szemöldökét.

– Ki akartad fosztogatni?

Muki felszisszent.

– Barátom, ezt a csunya szót ne használt ellenem, ahhoz legkevésbé neked van jogod, mert én csak a kabátját akartam lehuzni az emberednek, te pedig a vérét szándékozod kiszivni. Hahaha!

Diszharmónikusan, csunyán nevetett és otthagyta Ágnest bucsuszó nélkül.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
A fogadalom.

A Bálvándy hirtelen fordulásának: az Ágnessel való összegyönyörködésének meg volt a maga lélektani oka. Az aggszüz akkora terhet vett le a jó ur lelkéről, hogy el kellett vesztenie az egyensulyt. A vis inertiae (mert a lelkiekre nézve is áll ez a fizikai törvény) belelóditotta a másik szélsőségbe: rettegését bizalommá, sőt bizonyos fokig vonzalommá változtatta át.

Tehát semmi csuda sem volt abban, hogy Bálvándy, örömében és hálaérzésből szinte kereste ezentul az Ágnes társaságát; étkezési rendjét is ugy állapitotta meg, hogy az ebéd és vacsora idejét együtt tölthesse vele.

Sokkal meglepőbb volt (tekintetbe véve az Ágnes minden nőies kellemet nélkülöző, mondhatni nyers modorát) az, hogy rövid pár nap alatt a Zsuzsa bizalmát, sőt szeretetét is megnyerte a vén leány. Mi több, a Bálintét is… Az esze tett-e hatást a fiatalokra, vagy talán éppen az a körülmény, hogy nem tudott hizelegni: minden szavának érc-értéke, csengése volt?… Ki tudja.

A mai társadalomban, ahol apró illemszabályok és megtévesztő figyelmességek cafrangjaiban kallódnak el a legnagyobb igazságok: mindenesetre imponáló jelenség az az ember, aki szembe mer szállani az elkönyvelt konvencióval s keresztül gázolván valamennyi érdekkörön, csak a maga egyénisége ősjogait tartja szem előtt.

Ehhez nagy merészség kell. És jellem. A gyengének, ha feje fölé akar nőni, kitöri a nyakát a tömeg.

Ágnes pedig biztonságban érezte magát a poziciójában. És ezen a ponton találkozott az egyénisége a Zsuzsáéval (a természetét követte az is minden vonalon), azzal a különbséggel, hogy ő testi és lelki szépségével hóditotta meg a maga számára azt az immunis területet, amelyen szabadon fejleszthette istenadta erényeit, – Ágnes ellenben akaraterejével diadalmaskodott az embereken.

Mindegy: lelki rokonok voltak. Némi tekintetben Bálinttal is. Bár annak a jelleme még nem alakult ki egészen. Az érce nem hült még ki: a szélsőségek lángjában olvadozott. Tulhajtotta érzéseit, szuperlativuszokban élt. A szeretete rajongás volt, ellenszenve gyülölet. Itélete kegyetlenség volt, nagylelküsége esztelen érzelempazarlás. Egyszóval a megállapodottság egyensulyozó ereje hiányzott még belőle. Bár már ő sem volt messzire attól, hogy végképp kialakuljon a férfiassága. Mert öntudatában volt hibáinak… Ágnest alighanem azért becsülte nagyra, mert ő benne megtestesülve látta azt, ami az ő jelleméből hiányzott: a föltétlen nyugalmat, biztos itélőképessége, csalatkozhatatlan tárgyilagosságot.

Tény, hogy ezek a ritka adományok nagy mértékben meg voltak Ágnesben. Talán nagyobb mértékben is a kelleténél. Mert ami természetes vonása a férfijellemnek: gyakran ellenszenvessé, sőt groteszkké teszi a nőt. Akár a bajusz. De megforditva is áll a tétel: az édeskés, bájos és kopaszszáju férfi visszataszitó. A természet érték- és munka-megosztása körül előforduló minden rendellenesség rikit, izgatja és ingerli az embert, mint fehér holló a feketét… Mi természetesebb ennélfogva, minthogy az ilyen elvétett lény exponált helyzete folytán minduntalan szembekerül azzal a környezettel, amelyben él. S a maga erejére lévén hagyatva, nevetségessé válik ha gyenge, gonoszszá, ha erős.

Az Ágnes megátalkodott akaratenergiájának, ellenséges érzéseinek s harckészségének (ami mindenha magán viseli a gonoszság látszatát) kifejlesztésében az életviszonyoknak alighanem nagyobb része volt, mint vérbeli ösztöneinek. Ki tudja, hogy azon esetben, ha más kedvezőbb miliőbe helyezi vala őt a sors: nem-e simultak volna el idővel érdes, férfias jellemvonásai, nem-e győzedelmeskedtek volna rajtuk a nőiség örökszép, lélekemelő törvényei?

… (Megfelelhet rá az, aki végig olvasta ezt a történetet.)

… A szülői házban örökös önvédelemre és küzködésre volt Ágnes kárhoztatva. A szigoru eszü és éplelkü leány megutálta azt a hazug miliőt, amelyben a szónak semmi értéket sem tulajdonitottak: az emberek áltatták egymást, titkolóztak, kétszinüsködtek, mintha ellenségei lettek volna egymásnak… Az igazsághoz és igazságossághoz nem volt sem atyjának, sem anyjának a legcsekélyebb érzéke sem, holott ő neki szinte fizikai fájdalmat okozott minden idétlenség és szükkeblüség, ami a természeti, kiváltképpen az emberi törvényekkel ellenkezett… Kis leány korában csak türt a dresszura igájában, később elmakacsodott, a végén, mire felnőtt, nem birt többé magával, de nem is akarta magát fegyelmezni: kifejezést adott annak, ami a lelkén feküdt. S ezzel örökös ellenkezésbe keveredett szüleivel. Megrótta azok megalómániáját, amelyet valószinüleg ugy örököltek jobbágytartó őseiktől s ami a minden vonalon győzedelmes korszellemmel szemközt csak nevetségessé tette őket, a helyett, hogy (mint ahogy ők hitték) tekintélyüket, emberi méltóságukat gyarapitotta volna… A cseléd emberszámba se ment a dormándi kastélyban. Anyja legkisebb indulatrohamban, sőt néha rosszhiszmüleg is megvádolta cselédjeit: hazugsággal, lopással, ami éppen eszébe jutott. Mert idegei megkivánták ezeket az apró izgalmakat.

Ágnes ilyenkor pártfogásába vette a becsületében könnyelmüen megsértett embert s kikelt anyja ellen. De nem félt ő az atyjától sem. Nem egyszer megesett, hogy nyiltan szemére hányta, – (holott senkinek sem ártott vele, sőt azt se kivánta senkitől, hogy komolyan vegyék), – szemére hányta apró, ártatlan füllentéseit. Ifjukori szerepléseivel való dicsekedéseért és nagyzolásáért pedig ugyszólván minden egyes esetben lekicsinyelte őt.

Szülei mindezért ellenséget láttak a leányukban, holott az csak istenadta természetének engedett szabad folyást. Látta, tapasztalta, hogy az öregek csupa idegességből mindenkit lenyügöztek, akit hatáskörükbe vet a sors – ő pedig nem tudta elviselni ezt a patriarkális zsarnokságot: nem akart belefásulni. Erős függetlenségi és szabadságérzések laktak a szivében s azokat, mint isteni eredetü jogait, fölébe helyezte mindeneknek. Egyszóval, nem asszimilálódott a neki nem tetsző környezettel… Ilyenformán hovatovább mind egyénibb és makacsabb lett a jelleme. S a gonoszság bélyegét rásütötte a látszat után induló közvélemény.

Nem ok nélkül pedig, mert például a Bálvándy ellen tervezett hajszája már csakugyan magán viselte a megátalkodottságnak és esztelen erőszakosságnak nemcsak a látszatát, de bizonyitékainak a nyomait is. Ágnes valóban gonosz és kegyetlen volt akkor, mikor egy elképzelt, avagy makacs rabulisztikával azzá erőszakolt jogcim alapján üzőbe vett egy férfit, nem gondolva annak érzelmeivel, sőt családja boldogságával sem: csak a maga érdeke vezérelte, vagy talán az se, csak a győzelem vágya; erősebb akart lenni mindenkinél; az eredményért képes lett volna magát az eredményt is megsemmisiteni. Mint a macska, amely agyonhajhászsza az egeret s nem eszi meg.

Ez hát egy kegyetlen vonása volt a vén leánynak, de emberi azért. Az önzésből alakult ki, ami a legtipikusabb emberfaji tulajdonság… És Ágnesnek különösen nagy oka volt az önzésre. Egymagában állt, senkise szerette, a mindenségből csak annyi volt az övé, mint amennyit abból magának meg tudott hóditani. Mi természetesebb, mint hogy a nehezen szerzett harcbért nem akarta másokkal megosztani s mind intenzivebbé lett, szinte idétlen nagyra nőtt a harckészsége! Miután nem volt senkije és semmije, egy külön kis világot akart magának teremteni, amely fölött ő leendett az ur…

… Akárhogy volt is: tény, hogy Zsuzsa és Bálint tisztelték, sőt megszerették Ágnest… Ösztönből?… (Mert biz ő nem becézte őket, nem udvariaskodott velük…) Lehet, hogy az is hozzájárult, a rokonszenvük megerősitéséhez (pedig azt mondják, hogy ritkán csak az ártatlan emberek ösztöne), de biztos, hogy a viszonyok is… Érzéseik főinditékának azonban mégis csak magában Ágnesben kellett rejlenie.

A minthogy csakugyan ő volt az, aki először közeledett a fiatalokhoz. Szinte kereste a Bálint társaságát, hogy eszmét cserélhessen vele s örült neki, hogy a képzett, okos fiatalemberben méltó vitatársra talált.

És a tudományos vitatkozás terén már egy csöpp önfejüséget sem árult el a vénleány. Sőt mondhatni: türelmes, nőiesen gyöngéd volt a Bálint véleményének meghallgatásában. Ha meggyőzte őt, készséggel, sőt örömmel ismerte el a maga tévedését és az ő igazát. Az ilyes önbelátásnak pedig nagy a lelkeket összeforrasztó és hóditó ereje…

A Zsuzsa vonzalmának is meg volt a lélektani oka: az a komolyság, amelylyel Ágnes a leánykával beszélt. Annak uj volt ez a megbecsülő modor és végtelenül hálás volt érte. Az emberek gyönyörködtek benne, élvezték a testi és lelki szépségeit s bár mindenki szerette, ugy bántak vele, mintha nem is lenne öncélu lény, hanem a mások esztétikai élvezeteinek a tárgya. És ime, akadt végre egy nő: egy fölényes eszü, előkelő dáma, aki észre se vette rajta azokat az értékeket, amelyekhez a természet ajándékából jutott, ellenben megbecsülte benne azt, amit meg mások nem vettek nála észre: önszerzette müveltsége és jelleme kvalitásait…

Ám ezeken a lélektani okokon kivül a viszonyok is nagyban hozzájárultak a leányka rokonszenvének kifejlesztéséhez. Egy az, hogy Zsuzsának, mióta meghalt az anyja, alig volt egy női ismerőse is. Egy boldogság után áhitozó sejtelmes leánysziv pedig alig tud meglenni bizalmasság nélkül; holott vannak olyan dolgok, amiket egy fiatal nő atyjának sem mondhat el. Ágnes volt az első nő, akivel Zsuzsa, mióta nyilladozni kezdett a szive, életében találkozott s akit bizalmára méltónak itélt.

Azonkivül a férfiak életmódja is egymásra utalta a két nőt. Bálint nem őrizhette folytonosan hugát. Bálvándyt meg váltig hajszolta a mentora, Muki: kaszinóból klubba cipelte, ugratta, lumpoltatta, egyszóval megismertette vele a pesti életet. Zsuzsának gyakran magára kellett volna maradnia a szállodában minden gardedám nélkül, ha Ágnes a saját ötletéből és jószántából föl nem ajánlja vala Bálvándyéknak a maga társaságát a szép leány számára, még pedig annyi közvetlenséggel, mintha mi sem lett volna természetesebb. Sőt egy pár nap mulva még tovább ment Ágnes: magához vette Zsuzsát hálásra is, azzal az indokolással, hogy a késő éjjel hazatérő férfiak zavarják őt az alvásban, ő meg ugyis unja magát egyedül…

Bálvándynak esze ágába se jött az Ágnes ajánlkozásán megütköznie, sőt biztos és jó kezekben tudván leányát, örült annak. Még jobban Zsuzsa.

Muki csak csudálkozott… Mi lelte az önző teremtést, hogy egy szép fiatal leánynyal igy összebarátkozott? Hiszen a szépekre rendesen irigyek a csunyák! Avagy számitásból tette, hogy ezzel is közelébb férkőzzék az atya szivéhez? Már arra is pályázik, nemcsak a birtokára?…

Csudálkozott Muki, de egyébként nem törődött az ügygyel. Nem sokat törte fejét huga problemáján, (egy kis sportnak tekintette immáron az egész furcsa komédiát) – teljesen a maga problemájával volt elfoglalva…

… Zsuzsa az Ágneshez való átköltözése napján (mikor az urak először mentek a kaszinóba), egy szobában hált Ágnessel. Másnap azonban (bár ellenezte a vénleány) atyja külön szobát nyittatott neki az Ágnesé mellett. Azt azonban alig vette Zsuzsa igénybe. Csak éppen hogy meghált benne. Különben sülve-főve volt Ágnessel. Még a toalettjét is az ő szobájában végezte: ott fésülködött és (azt nem engedte el neki) fésülte az Ágnes haját is. Vágyott idős barátnője közelségére. Ha az helyet foglalt, melléje telepedett, ha felállott, ő is felugrott:

– Parancsolsz valamit?

Szolgálatkész, figyelmes, házias volt vele szemben, akárcsak az édesanyja lett volna.

És Ágnes igénybe is vette a szolgálatkészségét, ami igen jól esett a kedves leánynak. Még a keztyüjét is megfoldozta neki… Föltétlen őszinteség és nyugodtság jellemezte a két nő egymáshoz való viszonyát. Szerették egymást, a nélkül, hogy csak egy fölösleges szót is pazaroltak volna kölcsönös rokonszenvük kifejezésére.

Mindössze hogy Zsuzsa egyszer fésülés közben megdicsérte az Ágnes haját.

– Szép hajad van, Ágnes néni.

– Mindenesetre sok a hajam, – vállalta Ágnes a bókot, – de az nem lényeges, mert ugy sem felejteti el, hogy nem vagyok szép.

Zsuzsa kissé zavarba jött, de Ágnes tőle alig feltételezhető tapintattal azonmód elejét vette az elfogódottságnak.

– Ne tiltakozzál lelkem, én ugy sem adok a testi szépségre semmit… Az embernek, – fejtegette bizarr felfogását, – ha szép, minden az ölébe hull. De csak egy darab ideig: ameddig a fiatalsága tart. Aztán jön a kiábrándulás, a csalódás keserüsége, a tehetetlen vergődés, mert hiszen természetes, hogy egy elkényeztetett nő nem tud abba belenyugodni, hogy az emberek megváltozzanak vele szemben. És segiteni nem lehet a bajon. Az öregség nyomasztó teherként nehezedik a lelkére. Ha van fantáziája, multja emlékeivel próbálja magát vigasztani, ha önérzete nincs, életunttá lesz, terhére válik önmagának is… A szépség – végezte Ágnes szavait, – elámitja a nőt, elzárja előle a lelkeket. A szép nőnek mindenki hazudik, az meg hisz mindenkinek… Jobb szeretem, hogy csunya vagyok. Engem az öregség nem fog bántani.

Zsuzsára olyan hatással voltak ezek a szavak, hogy szinte szeretett volna maga is megcsunyulni. Lehangolta a szépsége.

– Persze, – mondta halkan, mintha magában beszélt volna, – az ember sohase tudhatja, hogy ki szereti igazán.

– Azt ugy se tudhatja, – állitotta Ágnes, – az emberek többnyire hazudnak itt nálunk. Kétszinüek, mert szégyenlik elárulni igazi érzéseiket. Aztán kényelmesebb is hizelegni, mint az őszinteség: az egy hazugságokon épült társadalomban mindig nagy ballaszt.

A szép leány egy pillanatra abbahagyta a fésülést, leejtette mezitelen, rózsás karjait.

– De hiszen, – sóhajtott fel, – valakibe mégis csak meg kell bizni, a nélkül kétségbeejtő lenne az élet!

– Egy-két becsületes ember mindig akad, – oktatta Ágnes, – és ez elég; ezen a ponton a kevés több a soknál. Különben – tette hozzá – annak, akinek gazdag a lelki világa, arra sincs szüksége: az meg tud élni egymagában is. Példa vagyok rá jómagam…

Zsuzsa folytatta a fésülést. Egy kérdés kérezkedett az ajkára, de nem merte kimondani. Ám fölvilágositotta Ágnes (mintha csak belelátott volna a leány lelkébe) kérdezetlenül is.

– Látod, – folytatta megkezdett elmélkedését, – engem senkise szeretett soha. Még a saját szüleim se. Igaz, csunya voltam és önfejü. Afféle kellemetlen gyermek, aki nem válik diszére családjának és – ime mégis megvagyok. Sőt szeretek élni. Harcban állok az emberekkel, de az engem nem sujt le, megszoktam a küzdelmet, az az én elemem. S ha lehajtom esténkint a fejemet s elmondom a mindennapi imádságomat (mert vallásos vagyok ám), boldognak érzem magamat. Miért? Mert tudom, hogy annak az ellenszenvnek, amelyet környezetem velem szemben táplál, nem én vagyok az oka. Én olyan vagyok, mint amilyennek Isten megteremtett, a környezetemben van a hiba.

A nietzschei tétel vakmerősége valósággal elbűvölte Zsuzsát. Megérezte benne a magasabb igazságot, amit csak rabulisztikával lehet (látszólag) megdönteni: a korlátolt tömeggel szemben mindig a kiváló egyesnek van igaza… Ibsen is azt vallja a Népgyülölőben.

Az egyszer nem is állhatta meg a leányka, hogy kifejezést ne adjon elragadtatásának. Lehajolt az Ágnes kezére és loppal egy csókot lehelt reá.

A vén leány világéletében sem tapasztalt ennyi gyöngédséget senkitől. Szinte megijedt a kézcsóktól.

– Mit csinálsz, Zsuzsa?

A szép, édes teremtés erre még jobban elolvadt. Leborult idős barátnéja lábaihoz és ölébe hajtotta fejét.

– Szeretlek Ágnes, – mondta, – ennyi az egész… Mikor beszélni kezdtél magadról, megszántalak egy pillanatra, aztán csudálattá változott a szánalmam, most meg már szeretlek is.

Az aggszüz fel se segitette az ölébe kuszott gyermeket, hogy legalább egy csókkal viszonozza ragaszkodását. Csak a fejére tette csontos kezét és maga elé bámult, mint aki a távolban keres valamit. Aztán simogatni kezdte a leány puha, selymes haját. Sokáig simogatta, mert sokáig tartott, mig végre megtalálta magát.

– Ugyan lelkem, – korholta akkor szárazon a térdelő leányt, – ne érzelegjünk, inkább egyebet ajánlok neked.

Zsuzsa felkelt.

– Nos?

– Tedd a kezedet a kezembe.

Zsuzsa engedelmeskedett.

– Igy… És most mondd meg nekem: akarsz-e velem barátságot kötni?

– Akarok, óh akarok…

– Akkor, fogadom, – jelentette ki az aggszüz, – hogy el nem hagylak soha. Bármi történjék is, segitségedre leszek. Ugy számithatsz rám, mint a tulajdon édesanyádra.

Közönyt erőltetett a hangjára, de azért ugy csengett a fogadalma, mint egy esküvés. Mintha egész erős lelke arcába szökött volna: lángba borult még a homloka is s ragyogott a szeme.

Zsuzsa megrázta a kezét. Ugy el volt fogódva a jelenet rendkivüliségétől, hogy csak tagokban tört ajkára a szó.

– Én is fo–ga–dom, – dadogta.

Aztán erőt vett az érzékenységén: szó nélkül befejezte az Ágnes frizuráját, lelke zajlását csak a keze remegése árulta el…

Ezután a kölcsönös ünnepies fogadalom után természetes, hogy még bensőbb lett a két leánynak egymáshoz való viszonya. Ez annyiban jutott kifejezésre, amennyiben Zsuzsa azontul a legkisebb jelentőségü, sőt diszkrét természetü ügyeit is közölte Ágnessel. Beszélt neki gyermekéveiről, elárulta előtte eszményeit, jövője ábrándjait, Charlieról is beszélt előtte.

Ágnes semmit sem kevesellett tőle. Szivesen, sőt élvezettel hallgatta minden szavát: érdekelték egy, az övével teljesen ellenkező irányban fejlődő asszonyi lélek hullámverései. A megfigyelésre volt alkalma bőven. Mert, bár nappal gyakran megfordultak az urak az asszonytanyán, (Muki elnevezése), esetére mindig egyedül maradt Zsuzsával szobája előkelő csendes magányában. De napközben is: a két nő kettesben végezte minden bevásárlását, együtt kocsikáztak ki a Stefánia-utra, sőt a szinházba is ritkán kisérték el őket a férfiak. Legföljebb Bálint. Bálvándynak nem imponált a komédia, Mukit meg a kaszinóhoz láncolta a – hivatása, amit, mellesleg mondva, kitünően töltött be: ugy nyert, ahogy akart.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
A klubtól az orfeumig.

A két Bálvándyt szivesen látták a kaszinó urai vendégül is, de azok nem sokáig vették igénybe a vendégszeretetet: mindjárt az első héten bejelentették a kaszinóba való belépési szándékukat. Egyben meghosszabbitották pesti tartózkodásuk immár lejárt első terminusát. Jól érezték magukat a nagyváros izgalmas zürzavarában.

Bálvándynál boldogabb embert lámpással sem lehetett volna a hazában találni. Azt se tudta, minek örüljön jobban: a maga élvezeteinek-e, avagy az ő pedáns, komoly fia nagyvilági szereplésének. Mert (s erről az oldaláról még nem ismerte az atyja), kitünően bevált Bálint high-life-mannek is. Szivvel-lélekkel dőlt bele az aranyfiatalság legszilajabb mulatságaiba is: s nem ő volt a legutolsó a könnyed, elegáns mókák és szellemes csinyek kitalálásában. Eszesebb lévén kortársainál, szellemessége révén rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert… A bort? – Hát azt is megitta Bálint. Sőt teljesen a kártyát sem vetette meg. Csakhogy azért már sokat nevettek rajta barátjai, mert egy csillagvizsgáló pedánsságával kezelte a tarokkot: erővel tudományt akart csinálni abból is.

Legjobban az apja nevetett rajta, mert ő meg viszont ugy játszott, mint egy falusi kántor. Mindent megütött, amig birta, minden rendszer és számitás nélkül, soha sem gondolt arra, hogy, elfogyván az ütői, „mivel folytatja az üzletet.“ Szerencséjére nem sok pénzébe került a mulatság. Ritkán és akkor is kicsibe játszott. Inkább szeretett az orfeumba járni. Mi türés-tagadás, egy angol artista-leány tetszett ott meg neki, aki pompás bukfenceket vetett a brettlin s a chambre szeparéban még pompásabbakat. Bálvándynak különösen az tetszett rajta, hogy mestersége szellemével teljes ellentétben állott a modora. Ha nem ugrált, olyan előkelő volt, mint egy lady. A kis ujjához sem engedett hozzányulni s holtkomolyra vált az arca, ha valaki egy kétértelmü élcet kockáztatott meg a jelenlétében… Különben azt mondta, hogy lordnak a leánya. Ez ugyan nem volt igaz, de szép volt ő azért a nélkül is…

Tehát ennek a kis hölgynek a kedvéért járt Bálvándy az orfeumba. Fia tudta, de nem bánta. Csak megintette egyszer csupa tréfából.

– Vigyázz apa, azzal a misszel: ki ne lopja egyszer a tárcádat a zsebedből.

Az öreg kissé rossz néven vette ezt a valóban cinikus intelmet.

– Ejnye, ejnye, – s bosszusan rázogatta a fejét, – de nincs benned egy makulányi költészet sem. Ha szép valaki, mindjárt tolvajt tételezel fel benne.

Oly kedvesen naiv volt az öreg dohogása, – hogy Bálint nem tudta megállani: elnevette magát.

– Nem költészetről van itt szó, öregem.

Mit volt mit tennie: Bálvándy együtt nevetett a fiával.

Különben sohase keresztezték az egymás utját apa és fia. Muki még inkább beleavatkozott az életrendjükbe. Elannyira, hogy például Bálintra erővel rá akart sózni egy házmester kisasszonyt, hogy képeztesse ki szinésznőnek. Az öreget meg valóságos satellesévé tette: magával cipelte mindenüvé s minduntalan a savoire vivre tudományáról és a közéleti tevékenység áldásairól perorált neki, hogy előkészitse a talajt a magvetésre.

Eleinte persze nem igen fogott Bálvándyn semmiféle tudomány; lepergett róla, mint borsó a falról. De a lelkét meg tudta Muki mozditani elejétől fogva. Addig beszélt neki a noblesse-oblige törvényéről, az emberi élet magasabb céljairól, hogy hovatovább furdalni kezdte a lelkiismerete, amiért olyan léha életet élt…

– Kedves barátom, neked missziód van a Királyhágón tul, – ugratta Muki, – nem szabad magadat kivonnod a közélet terhei alól. Ha igy éltek volna őseink is, mint te s annyit törődtek volna a hazával: ma te is mócul beszélnél, legföljebb az Alföld közepén laknék még egy pár bicskás, aki magyarnak vallja magát.

Bálvándy ebből mindössze annyit hallott, hogy neki missziója van. Ez a szó ugy hozzátapadt a lelkéhez, hogy elfelejtette tőle a többit.

– Misszió! Misszió!? – hajtogatta. – Miféle misszióm lehetne nekem?

– Gazdag ember vagy, fényes nemzetségnek ivadéka s van talentumod is.

De ez ellen már tiltakozott a jó báró.

– Talentumom? Honnan a menykőből veszed?

Muki leintette.

– Ne szólj közbe, még nem fejeztem be. Talentumod van – folytatta – a politikához és a mezőgazdasághoz. A pópádtól megköveteled, hogy magyarul beszéljen veled és olyan ökröket láttam az egyik majorodban, hogy csupa csuda. Egyszóval, rendben tartod a népedet és a szénádat. Hasznos, tekintélyes ember lehetnél, ha nem magadnak élnél, hanem példaadás okából kirukkolnál a placcra.

– Jó, jó, – idegeskedett Bálvándy a sok beszédtől, – de azt mondd meg, hogy hogy megy az a kirukkolás.

Muki idejét látta, hogy végre beadja neki a maszlagot.

– Ugy, hogy választasd meg magadat képviselőnek.

Hát ettől a tanácstól már megijedt a jó báró.

– Hü pajtás, tudod-e mennyire rug az én évi jövedelmem?

– Vagy ötvenezer forintra.

– Csak harmincötre. S tudod mennyibe kerül egy választás minálunk?

– Ugyanannyiba… Hát aztán?

– Hát aztán? – szörnyülködött a takarékos Toncsi. – S te azt csak ugy mondod!… No persze, mert nem a te pénzed bánná…

– Tévedsz, – vágta el Muki a szavát, – a fele költséget magamra vállalom.

Bálvándy visszahőkölt: ugy tanulmányozta barátja arcát, vajjon megbolondult-e, avagy csak ugratni akarja őt?

Muki ütötte a vasat.

– Csudálkozol, pajtás? – adta a nagy altruistát. – Nem tételezel fel bennem annyi lelkesedést, hogy a midőn egy országos fontosságu pozició meghóditásáról, egy igazi életbevágó pártérdekről s egy, már a puszta nevével is hóditó pártférfiunak megszerzéséről van szó: áldozatokra is képes legyek?

Bálvándy csak ámult-bámult. Igen kicsinek érezte magát és igen nagynak a barátját.

– Azt az áldozatot, – motyogta, – ugy sem fogadhatnám el tőled.

Muki ismét kivágott egy ütőt.

– Nem rólad van ám szó, öreg. Jó barátod vagyok; ha bemásznál a kaszinóba, amennyire tőlem telik, kiváltanám a bonjaidat, még ha nem is látnám a pénzedet soha. De itt egész másról van szó. Nem terólad, hanem a halmosi kerületről, amelynek, mióta megvettem a kastélyomat, magam is a választója vagyok. Tehát obligóban vagyok a pártommal szemben s teljesiteném a kötelességemet akkor is, ha nem te, a jó barátom, hanem Ficlipucli Tivadar, az ellenségem lenne a jelölt.

Puhult már a jó báró: meglátszott lefelé görbülő száján és szaporán pislákoló szemén. De azért még kapálózott egy kicsit.

– Miért nem lépsz fel magad? – kérdezte kifelé forditva tenyerét.

– Először, – válaszolt a ravasz Muki, – nekem nincs olyan barátom, aki elvállalná a költségeim felét; másodszor ha volna is, az csak egy bolond lehetne, mert az én megválasztatásom nem harmincezer forintba kerülne, de mégegyszer annyiba… Te vagy Halmoson, – konkludált megnyomva a szót, – az egyedüli lehetséges jelölt.

Bálvándy megvakargatta a tarkóját és bár igen szégyelte már magát, mégis volt annyi bátorsága, hogy kiállitsa magáról a fösvénységi bizonyitványt.

– Még se léphetek fel pajtás, – nyögte ki részletekben, – tizenötezer forint sok pénz és nekem gyermekeim vannak.

– Hát mennyit szánsz rá? – kérdezte Muki türelmetlenséget szinlelve.

– Semennyit; – gondolta meg magát a nehéz férfiu, – eszembe jutott, hogy állandóan Pesten kellene laknom, ami igen költséges mulatság… Ingyen se kell a kerület, – mondta ki szilárdan a határozatát.

Muki cselhez folyamodott.

– Jól van, pajtás, – mondta lekicsinylő hangon, – ha csak annyi benned az ősi virtus, szóval sem erőltetlek többé. Bocsáss meg, – tette hozzá, – hogy zavartalak, de más embernek ismertelek.

A taktika bevált. Legjobb barátja szemrehányását nem tudta a jámbor ur elviselni.

– Nono, – engedett sebtiben a negyvennyolcból, – nem mondom, hogy bele nem mennék, ha valamivel kevesebbe kerülne a dolog, teszem azt, tizezer forintba.

Muki, nehogy mégegyszer meggondolja magát, elkapta barátja kezét szélsebesen és a tenyerébe csapott.

– Gilt! Adjál tizezer forintot, a többi az én gondom.

Bálvándyt most már meg a lelkiismerete kezdte furdalni, illetve a Muki pénzét kezdte a jó ur sajnálgatni.

– Ne törődjél te azzal, – vigasztalta meg a kétszinü barát, – hiszen majd szerzek a pártkaszszából is vagy tizezret.

Erre meg a pártkasszától ijedt meg a jámbor férfiu.

– Az Istenért! – skrupulizált. – Nem becstelen dolog az? Annyi csunya dolgot hallottam a pártkasszáról…

– Ne gyerekeskedjél, – hujjantotta le Muki, – valamennyi miniszter választási költségét a pártkassza fedezi. Ma már csak a kis ember operál a maga pénzével.

Hát ettől végre megnyugodott Bálvándy. Egy ideig még lógatta ugyan a fejét, de hovatovább ugy belelovalta magát a képviselősége gondolatába, hogy még a pesti lakását is berendezte képzeletében. Azt se bánta, hogy Muki, mint uj párttagot és képviselőjelöltet bemutassa a miniszterelnöknek. Elment vele a klubba…

A miniszterelnök még nem volt ott, midőn a két barát belépett a tanácsterembe. De Muki addig sem vesztegette az időt, amig megérkezett. Bemutatta Bálvándyt mindenkinek, aki élt és ott lélegzett a klubban, az ujságiróknak is, még pedig ezekkel a szavakkal:

– Bálvándy Antal, jó barátom, a halmosi kerület leendő képviselője.

A jó báró – (mit tehetett egyebet?) – hümmögött, bókolt, megfogta a feléje nyujtott kezeket, de miután egyszerre tiz kérdést is intéztek hozzá, az egyszerüség kedvéért egyikre sem felelt.

– Köszönöm szépen… Örvendek a szerencsének… – hajtogatta egyre, okosabbat nem tudott kitalálni. Sehogy se tudta magát tájékozni uj helyzetében.

Muki meg is intette érte.

– De elfogult vagy! A miniszterelnök előtt legalább vágd ki a skizt.

– Ne beszélj nekem, – boszankodott Bálvándy, – nem megy az ugy egyszerre: meg kell szokni az uj dicsőséget és az uj embereket.

– Ugyan, kérlek, – disputált vele Muki, – gondold, hogy a kaszinóban vagy és a szerint viseld magadat.

– Azt nem gondolhatom, mert akkor tegeznem kellene a riportereket is…

Az ártatlan civakodásnak a miniszterelnök megjelenése vetett véget. A hatalmas urat azonmód körülkeritették a hatalom kosztosai: csosszantottak, bókoltak neki, de Muki, egyrészt a könyökével, másrészt szerzett tekintélye erejével, egy pillanat alatt behatolt a körbe s magával vonszolta oda Bálvándyt is.

– Kegyelmes uram, engedd meg, hogy bemutassam neked legjobb barátomat: Bálvándy Antalt, a halmosi kerület leendő képviselőjét.

A miniszternek az volt a szokása, hogy valahányszor nagyon előkelő akart lenni, brávózott. Ez alkalommal is.

– Brávó! Brávó! – s kezet fogott Bálvándyval. – Muki barátom már beszélt nekem rólad… Vedd tudomásul, hogy nagy sulyt helyezek politikai szereplésedre…

A Bálvándy fülében két szóvá zsugorodott össze a miniszterelnök minden frázisa.

… Nagy suly!… Hogy lehet ő reá nagy sulyt fektetni, különösen annak, aki talán hirből sem ismeri?… De másképp gondolkoznak és beszélnek az emberek Budapesten, mint a havasok alján…

Kifejezést persze nem adhatott a csudálkozásának, hát csak hápogott össze-vissza, mint a kacsa, ha üres a szája

– Valóban nagyon kitüntetsz… Érdemetlen vagyok reá… Örvendek, hogy tisztelhetlek…

A miniszter megfogta a kezét.

– Remélem, hogy azonnal belépsz a körbe.

– Be-be-be.

– Magam foglak ajánlani.

– Kö-szö-nöm.

Kölcsönös finom hajlongások… Aztán széjjelvált a két kéz… A minisztert magával ragadta az ügyes-bajosok áradata, Bálvándyt meg Muki csipte karon.

– Mi, hé? Ugy-e édes ember a miniszter?… Sulyt fektet reád! Nagy szó! Érzed, hogy milyen nagy?

Bálvándy megvonogatta a vállát. Megszólalt a a józan esze.

– Dehogy érzem. Inkább azt hiszem, hogy frázis volt: mézes madzag.

– Ugyan kérlek, de pesszimista vagy! Hát nem vagy tudatában a magad értékének?

– Hiszen, igen, otthon a mócjaim között csak kiteszek valamit, de itt, ugy érzem, csak egy szem borsó leszek a többi borsó között: zsáktöltelék, semmi egyéb.

– Hajahaj, – biztatta Muki, – jöjjön csak meg a svdád, olyan szerep vár itt reád, hogy még a vicceidnek is politikai hátteret fognak tulajdonitani.

– Hátteret?…

– Nem mondhatsz olyan bolondot, amiről ezek ki ne sütnék, hogy szinbölcseség.

– Ejnye, – fakadt ki Bálvándy, megsokallva barátja gyanus locsogását, – hát ne ugrass, hiszen elérted a célodat! Most már, hogy a szavamat adtam, ugy se kapálhatok vissza.

Muki ugy tett, mintha megneheztelt volna. Hátat forditott barátjának.

Ez persze megszeppent erre. (Hiszen jóformán azt se tudta, merre van kifelé). Elkapta a Muki karját.

– Ne bolondozz, hisz nem bántottalak.

– Nem-e? – pruttyant rá az álnok Muki. – Hát nem gyanusitottál meg kétszinüséggel?

– Nem ugy értettem, – mentegetődzött a jámbor báró. – Gyere, vezess ki innen, mert nem tudom merre van az ut.

– Hová akarsz menni?

– Az orfeumba.

– Gyere a kaszinóba.

– Gyere te az orfeumba, aztán majd elmehetünk a kaszinóba is.

Muki nem bánta. Meg lehetett elégedve az aznep elért eredménynyel: lerázta a Bálvándy jelöltetése gondját. Most már csak a megválasztatását kellett keresztülvinnie, aztán – pasz! – eleget tett valamennyi kötelezettségének, amit Ágnessel szemben vállalt… Érdekeit végképp elválaszthatja az ő érdekeitől. Felszabadul, dolgozhatik a maga szakállára kimélet nélkül, akár az Ágnes rovására is. Ez talán hálátlanság lenne tőle, de hát a hála is azok közé a gyöngeségek közé tartozik, amik minduntalan hátrafelé rántják az embert. Abból ő ugy se kér, mert haladni akar, föl a magasba, mindig följebb, föltartóztathatatlanul.

Egy szóval beérte Muki a napi eredménynyel s annak fejében lemondott az éjjeli kártyanyereségéről és az orfeumba kisérte Bálvándyt.

Előbb azonban még megvacsorázott a két jó barát a Hungáriában. Muki jókedvü volt, mint a vakációs diák, akinek nincs gondja a másnapi leckére. Nem kellett magára vigyáznia, hogy jégen tartsa a kártyázáshoz szükséges eszét. Hiába zsörtölődött vele Bálvándy, hogy a miss számára tartogassa virtusait: biz ő leöntött egy palack Pommeryt már a vacsoránál is, amitől igen szeles kedve kerekedett. Folyton élceket faragott és kifigurázott mindenkit a világon.

Bálvándy inkább aggodalommal hallgatta szellemes sziporkáit, mintsem élvezettel.

– No tessék, – korholta a jókedvü férfiut, – most már becsiptél és a missz meg fog róni.

– Meg fog róni a missz, akinek én vacsorát és pezsgőt fizetek! Ilyet még nem hallottam.

– De furcsa vagy!… Mit tehet róla, szegényke, hogy szerti a jó kosztot?… Annak fejében csak nem követelheted, hogy mindent elltürjön tőled.

– Hiszen nem fogom megsérteni.

– Az még nem elég, de tisztességesen kell magadat előtte viselned, mert az egy urinő…

– Hahaha…

– Hiába nevetsz… Különben majd meglátod, hogy le fog nézni.

– Hihihihi…

Bálvándyt boszantotta Muki gunyos nevetése, de mire az orfeumba értek, kibékült vele. A jó ember haragja soha sem tartott tiz percnél tovább…

Bálvándy és Muki helyet foglaltak páholyukban, de csak addig maradtak ott, amig a missz Molly Mackbet produkciója véget ért. Akkor felbaktattak a numero kettőbe, miután Bálvándy már előzőleg tudatta a misszel, hogy ott vár reá.

Hát azok (mert mamája is volt a missznek) nem is tévesztették el az ajtót: alig vártak az urak tiz percig, betoppantak.

A mama csak szinházi mama volt, de lehetett volna igazi nagymama is. Nyaka körül egy kilós hamis gyémánt nyakék kigyózott, de a fülönfityegői is nyomhattak egy-egy dekát, pedig veresek voltak, jeléül annak, hogy rubint kellett reprezentálniok… Az ékszerek tehát nagyok és sulyosak voltak a mamán, de az volt az igazság, mert nagy és sulyos volt a mama is: lehetett vagy százötven kiló.

Ellenben a missz (dicséri a Bálvándy izlését) csakugyan kecses és szép vala nemcsak a bretlin, trikóban, de selyemruhában is. Negédesen hopkált, mint a meddő irámszarvas, szép kicsiny fejét bánatosan félrebillentve hordta s a foga olyan ép és fehér volt, hogy elharapta volna talán a vasat is. Sejpitve beszélt s kissé az orrán keresztül, amitől Bálvándy majd megbomlott gyönyörüségében. Sőt, mi tagadás, a rué Mukit is meglepte az artista leány mondvacsinált előkelősége és hihetetlen naivságot negélyező modora.

– Pompás egy huncut! – sugta barátjának. – Előkelő dámát még nem láttam ilyen természetesen játszani.

– Hehehe, ez azért van, mert magamagát játssza.

– No csak te hidd…

Hitte a jó báró szentül. Talán még akkor is hitte, midőn a mama, a hatodik palack pezsgő eldurranása után észrevétlenül kiosont a chambre-szeparéból, ártatlan pipikéjét magára hagyva az urakkal; de talán még akkor is, midőn a diszkrét Muki a mama példáját követve, szintén kiosont; sőt az is kitellett a jó bárótól, hogy első pillanatra még akkor sem józanodott ki a misszből, midőn másnap délben kikászmálván az ágyából, kétezerötszáz forint helyett csak hétszázat talált a bugyellárisában, legföljebb a fia intése juthatott az eszébe: „aztán vigyázz, hogy el ne lopja a pénzedet.“

De egy félórával eme meglepő fölfedezés után, midőn sikerült neki végre a kárát igazságos mérlegre tenni azzal a haszonnal, a melyben a kártevő kegyeiből részesült, – már Bálvándynak is elszaladt az illuziója, meg sem állott a világ végéig.

– Hah, te repedt sarku! Bődült el Bánk-Bánként. – Csuffá tettél!

Valószinü, hogy folytatása is lett volna a drámai monológnak, ha rajta nem csipi Muki.