TIZENHATODIK FEJEZET.
A Bálvándy lelkiismerete.
Muki benyomta barátjára az ajtót minden kopogtatás nélkül s első pillanatra észrevette a jelekből, hogy a derék fiunak baja esett a bugyellárisával. A szolid bőrős jószág ugyanis ott hevert az asztalon tátva-nyitva s néhai tartalma szerte-szét volt dulva.
– Szervusz, bruder! – Rontott be Muki a szobába. – Keresel valamit?
– Mehetek a pokolba haza, – kiabálta a báró le nem térve érzései egyenes vonaláról vendége kedvéért sem.
– Beszélj hát: mi baj?
– Oh, én ökör! – folytatta Toncsi, ügyet se vetve barátja kérdésére. – Be kellene engem savanyitani.
– Megállj! – figyelmeztette Muki. – Gondold meg, hogy én is a szobában vagyok… Talán elveszett a pénzed?
– Veszett az ördög. Ellopatott. Fuccs ezernyolcszáz forintomnak.
– És kinek általa lopatott el?
– Annak a repedt sarku missnek általa.
Muki nem mert mindjárt kacagni, először engedelmet kért rá kétségbeesett barátjától.
– Nevess, kacagj, üvölts! Az akasztófát is megérdemlem.
Muki, élvén az engedelemmel, először jól kikacagta magát, aztán áttért a barátja megvigasztalására.
– Ugyan ne izélj azért a pár száz forintért: Nem ingyen lopták el tőled.
– Jó jó, – dühösködött a takarékos ur barátja könnyüvérüségén, – de miből éljek két hétig, a mennyit a gyerekek kedvéért még Pesten szándékoztam tölteni, mikor csak hétszáz forintom maradt?
– Az persze nem elég, – látta be Muki, – de majd segitünk a bajon.
– Váltót – jelentette ki Bálvándy, – nem irok alá egy országért sem.
– Nem is arról van szó…
– A tiszttartómnak sem irok, nem hagyom magamat kinevetni.
– Arról sincs szó… Arról van szó, hogy adjál csak ötszáz forintot.
– Megbomlottál? Minek?
– Nyerni fogok a kaszinóban. Légy a mutyistám.
– Az ám, – tiltakozott Bálvándy a veszedelmes ajánlat ellen, – hogy garas nélkül maradjak!…
– Érzem, hogy szerencsét fog a pénzed hozni.
– S ha elveszted?
– Kölcsön adok neked, a mennyit csak akarsz.
Addig puhitotta Muki a báró kemény fejét, mig oda nem adta neki a kért ötszáz forintot s azontul mintha csak a testének egyik alkatrésze lett volna, nem tágitott mellőle mindaddig, a mig le nem ült a bakkasztalhoz. Sőt akkor is ott maradt a háta mögött, csak a szemét hunyta be néha, midőn egy-egy nagyobb tét forgott kockán.
A játék aránylag kicsibe ment. Az urak száz forintos bankokat adtak. Vagy husz bank gyorsan eluszott. Muki volt az első, a ki négyszer ütött egymásután. Tehát – miután mindig megtették, – ezerhatszáz forintra nőtt a bankja.
Bálvándy belecsipett a karjába, hogy retiráljon, de Muki mérgesen rászólt:
– Mi közöd hozzá!… Ne malőrözz.
Aztán leosztotta a kártyát.
Bálvándy behunyta szemét, csak a fülét hagyta nyitva. Azon is bemászhatott a Muki szava:
– Háromezerkétszáz forint a bank.
Tehát ismét nyertek a mutyisták. Bálvándy oda volt örömében – (Hogyne: meg volt a pénze az utolsó krajcárig) – de még az öröménél is nagyobb volt a félelme, hogy Muki ismét leadja a bankot. Nem sokat teketóriázott, most már nem csipte, de megragadta a Muki karját.
– Kilépek a mutyibul.
– Lépsz az ördögöt, – rázta le magáról Muki, – most kezdődik csak az igazi.
És tovább adta a bankot.
– Háromezerkétszáz forint a bank, – ismételte.
Bálvándy nem birkózhatott vele a kaszinóban nyilvánosan… Szerencséjére ezuttal csak a bank felét tették meg a játékosok. A másik fele tehát megmaradt csokoládénak. De azért mégis behunyta a báró a szemét és ismét a fülének engedte át a tért.
És kitünően bevált a füle. Ujra gyönyörüt hallott vele. A legeszményibb szót, amit ilyen viszonyok között egyáltalában el lehet képzelni.
– Retirálok.
Mondván, hátra fordult Muki a mutyistájához.
– Jobb lesz, – sugta neki, – ha elmégy innen, mert nagyba fogok játszani.
– Kilépek, – könyörgött Bálvándy kétségbeesetten, – tekintsd a helyzetemet.
– Nem eresztelek ki, – jelentette ki Muki báró halkan, de határozottan, – hiszen éppen azért fogok nagyba játszani, mert a te pénzeddel játszom. Te mindig szerencsét hoztál nekem.
Bálvándy nem értette a homályos mondást.
– Miféle szerencsét hoztam én neked eddig?
Muki csak most vette észre, hogy csaknem elszólta magát.
– Ej, – ütötte el tréfával a hebehurgyaságát, – ne vedd a szót ilyenkor szigoruan. Az ándung beszélt belőlem.
– Jó, de nekem nincs ándungom.
– Ahhoz semmi közöm, nálam a pénz.
– Olyan kegyetlen vagy, mint Sobri…
– Mit sugdostok ott a malom alatt? – rebbentette széjjel a mutyistákat Zolnay gróf, a ki éppen a bankot adta.
– Hát tartom a bankodat, – vágta oda Muki vakmerően.
Nyert. Egyben, hogy megelőzze a nyafogását: most már szinte gorombán szólt rá Bálvándyra.
– Eredj a pokolba, ne blamirozz engem s magadat.
Bálvándy ajkába harapott és csakugyan távozott a bakkszobából… Az első ember, a kibe a társalgóban belebotlott éppen a miniszterelnök volt. A hatalmas ur megismerte a tipikus erdélyi daliát.
– Szervusz, Bálvándy.
– Szervusz.
– A bakkszobából jöttél?
– Onnan.
– Nem is tudtam, hogy játszani szoktál.
– Szokott az ördög, más játszik helyettem.
– No, – tréfált a nagy ur, – csak el ne veszitse a választási költségedet.
A gunyoros tréfa vérig sértette Bálvándyt. Izgatottságában egyszeriben felfortyant benne az arisztokraták eredendő vérbeli gőgje.
– Mi közöd hozzá? – utasitotta rendre a miniszterelnököt fagyosan. – Állok a szavamnak, egyébbel ne tőrődjél.
Bálvándy nem is sejtette, hogy mennyit használt neki ez az önfeledt gorombaság. Pedig a jelenségekből rögtön rájöhetett volna. Azok az urak, a kik fültanui voltak a pikáns jelenetnek, markukba nevettek, (mert nem igen szerették a kaszinóban a miniszterelnököt), vagy rá csikkantottak a szemükkel, mintegy buzditva őt a további gorombáskodásra. A miniszter meg láthatóan megszeppent, tapasztalván, hogy visszafelé sült a tréfája.
Ám nem azért volt őkegyelmessége politikus, hogy azonmód helyre ne üsse az elkövetett hibát. Hóna alá kapta az orroló férfiu karját és elkezdett vele sétálni. És sikerrel sétált, (mert tudta, hogy mitől döglik a légy), öt perc lefolyása alatt ugy kibékitette Bálvándyt, hogy még ölelkezett is vele.
Nevezetesen tizezer forintot jövedelmezett a jó bárónak a séta, illetve a gorombasága. Ennyit igért neki a miniszter a pártkasszából választási költség cimén…
Nem sejthette Bálvándy, hogy a gorombáskodás erkölcsi és hatalmi tőkét képvisel, mert nem ismerte a hazáját. Azt azonban még kevésbbé sejtette, hogy mily fényesen kárpótolja a sors azért a veszteségért, a mit a missze okozott neki.
Még aznap megtudta…
Egy órai munka után abbahagyta Muki a bakkot. Unott képpel lépett a társalgóba és a nélkül, hogy csak rá is nézett volna: helyet foglalt abban a körben, ahol Bálvándy is ült.
Ez csak egy pillantást vetett rá s legott biztosra vélte venni, hogy: finis Poloniae. Nem igen bánta. Ha mutyistája el is vesztette az ötszáz forintját a kártyán, ő tizezret nyert helyette egy gorombaságon. Ennek az örömére mindjárt meg is ajándékozta magát egy háromforintos szivarral… Hadd lássa Muki, hogy fumigálja le a szamárságát. Még hencegett is vele: az ő rovására gyártotta élceit.
Az egy szóval sem reagált rá. Egy adag szőllőt hozatott s miután elfogyasztotta azt, fölállott, egyet nyujtózkodott és kifelé indult. Már fogta a kilincset, midőn visszaszólt Bálvándynak, mintha éppen akkor jutott volna eszébe, hogy dolga van vele.
– Nem jösz Bálvándy? Egy kis számadásunk lenne egymással.
A báró nagyott nézett. Egy pillanatig se hitte, hogy nyert neki Muki, de akkor meg mit mókázik vele?… Aha, alighanem a kölcsönbe igért pénzt akarja neki átadni. Hát ezt muszáj elfogadnia, mert hazáig se juthatna a maradék garasaiból.
– Megyek, – válaszolt a hivásra, – ugyis egy az utunk.
S követte Mukit.
A Koronaherceg-utca sarkáig hallgatagon ballagott a két jó barát egymás mellett. Ott azonban már nem állotta meg Bálvándy, hogy el ne dicsekedjék a miniszterelnökkel szemben elért sikerével.
– Én jól játszottam, – bökte ki, barátja bakkozására célozva némi éllel, – tizezer forintot nyertem a miniszterelnöktől.
– Megpumpoltad a pártkasszát?… Okosan tetted, – dicsérte meg Muki. – Azonban, – tette hozzá unott hangon (s nyomatékul még ásitott is egyet) – én még hasznosabban müködtem.
– Mi?!
– Mondom, hogy hasznosabban müködtem.
Bálvándy megállott. Azt hitte, nem hall jól a cipője kopogásától.
– Nyertél?
– Persze, hogy nyertem.
Bálvándy tölcsért csinált a tenyeréből a füle mögött.
– Mi?
– Nyertem no, nem értesz magyarul?
– Mennyit?
– Ötvenezer forintot.
A jó báró mély lélegzetet vett, mert egy csöpp vér sem maradt a szivében: mind az arcába szökött.
– Beszélj, ember – s megrángatta mutyistája karját, – huszonötezer forintot nyertél nekem?
– Ötvenet mondtam, – kiabálta Muki a fülébe. – Nem hallasz?
– Ötvenet nekem és ötvenet neked?
– Na, csakhogy megértetted végre.
Ha nyitva lettek volna a boltok, Bálvándy alighanem berugott volna egy-két kirakat üveget, olyan kalimpálást vitt végbe örömében a nyilt utca során. Nekiment Mukinak, átnyalábolta, falhoz nyomta, addig ölelgette, mig a tyukszemére nem taposott. Csak akkor eresztette el, mert már igen jajgatott nevezett Muki. De békét még akkor sem hagyott neki. Lyukat beszélt az oldalába.
– Micsoda pimasz ember vagy te, öregem! Igy affektálni még nem láttam embert, mióta hajas a fejem. Az orrod olyan volt, mint a savanyu uborka: esküdni lehetett volna rá, hogy elusztál és – ime, százezer forintot nyertél!… Tiszta szemtelenség, igy lóvá tenni az embert.
Muki nem reflektált a lelkes szapora szavakra. Száraz maradt, mint a katángkoró.
– Mit szánsz a választásra ezek után? – Kérdezte. – Mert, – magyarázta, – azért mentem idáig, hogy mindenesetre biztositsam a kerületedet.
Bálvándy nem akart elhamarkodott feletet adni.
– Először – kérte barátját, te mondd meg: mirevaló volt az affektálásod?
Muki ránézett.
– Megmondom neked, de tovább ne add… Azért vágtam azt az impertinens nagy képet, mert az is hozzá tartozik az én törvényeimhez.
– Mik a te törvényeid?
– Numero egy: port kell szórni a világ szemébe, mert az ember, ha olyannak látják, mint amilyen valóban, igen csunya… Numero kettő: Az ember akkor mutasson legtöbb hidegvért, amikor legjobban ugrálnak az idegei, mert a selfcontrol erénye a legnagyobb erő. Numero három: Az embernek azért van esze, hogy kihasználja, azért van szive, hogy elnyomja és azért van szája, hogy befogja. Numero négy: Az embernek imádnia kell a pénzt, mert az az ő boldogsága, szabadsága, függetlensége, hatalma árkánuma.
– Elég, – vágta el szavát Bálvándy, – nagyon sivár törvények ezek.
– Nem neked valók, – mondta Muki, – te boldog ember nem szorultál rájuk…
Mintha megrezdültek volna szive hurjai: hangja megcsuklott, arca kigyult.
– Te boldog ember vagy, – ismételte, – téged nem csapdosott meg a nagy vihar. Az én sajkámat eltörte. Ha bele nem kapaszkodom az utolsó roncsába, ma halott ember vagyok… Ki veheti rossz néven a halálos veszedelemből menekült tengerésznek, ha okulva tapasztalatain, bárkájának bordáit vaspáncéllal boritja be. Az önvédelem, – fejezte be szavait, – az ember legősibb jogai közé tartozik.
– Megmozdult Bálvándy szive is.
– Én, – mondta, – nem kérem tőled számon a multakat. Hozzád szoktam, szivemhez nőttél, szeretlek… De ha ugy áll a dolog, mint ahogy mondod, nem-e lenne jobb, ha az ember otthon maradna csendes tuszkulánumában, ahol a nagy vihar legföljebb a parkja fáinak koronáját tépi meg s nem vágynék a tengerre, ahol a bárkája oly könnyen ellsülyedhet.
– Igazad van barátom, – látta be Muki. – Már mint rád vonatkozólag. De az én esetem: az egészen más valami. Aki egyszer belekóstolt a tengerbe, szivta a levegőjét, gyönyörködött fenséges hatalmában, küzködött vele, annak számára nincs többé visszatérés. Az meg van babonázva, meg van ejtve. Tengeri farkassá vált, ha angyal volt is előbb.
– Bálvándy megcsóválta fejét. Ellentmondást talált barátja szavai és tettei között.
– Ha igazam van a magam szempontjából, – kérdezte bátortalanul, – miért akarod a tengert velem is megkóstoltatni, a mikor oly jól éreztem magamat a szárazon? Miért vettél rá, hogy képviselő legyek?
Muki suhintott a kezével.
– Hagyd el, pajtás, az még nem a tenger. A tenger ott kezdődik a kaszinó kártyaszobájában és a lóversenytéren át egész odáig terjed, ahol ellopták a pénzedet: az orfeumig. A képviselőség egy ártatlan tréfa csak, holmi cifraság, ami jól fog neked állani. Nem hogy fogyasztaná, de gyarapitani fogja szárazföldi kincseidet. Csak okosan használd fel. Magasan hordd a fejedet, pózolj és ne kérj senkitől semmit. Akkor magától fog a haszon az öledbe hullani, mert a nyereség mindig a nagyképüeké s a függetleneké.
– Ezt nem értem, – jegyezte meg Bálvándy, – ez paradoxon.
Muki keserüen nevetett.
– Ugy? Hát nézz csak széjjel ebben az országban, – folytatta mindinkább fokozódó hévvel, – és figyeld meg ennek a nagy kvalitásu, de beteg nemzet mai fejlődési folyamatának élettani jelenségeit… Millió emberatom rezeg, forrong, lázadozik a levegőben, keresve az utat és módot, hogy beleilleszkedjék valamiképpen a nemzettest sejtszövetébe… Nem lehet! Valami láthatatlan centrifugális erő, amelylyel szemben hiábavalónak bizonyul minden küzködés, távol tartja, ellöki, kiforrja az eleven testből ezeket a lázadozó, törvényes helyüket kereső atomokat, mint az egészséges test a kóros anyagot… Csakhogy ebben az esetben nem az anyag a kóros, hanem a test a tehetetlen. Élősejt nincs felesleges. Az embernek joga van elhelyezkedni az állam-szervezetbe. Annak meg rendeltetése saját sejtjeinek létfeltételét biztositani. Sőt a maga létfeltétele is. Mechanikai erőkkel csak kis ideig lehet a szervezeti hiányokat pótolni. Gépezet élő szervezetet örök időkre nem helyettesithet. Holott a mi nemzet-testünk tehetetlen, nem birja feldolgozni, felszivni, vérrel ellátni egész anyagát. De nemcsak tehetetlen, beteg is. Mert ha már csekély a munkaképessége, legalább azokat az elemeket váltaná magához, amelyek legtöbb értéket képviselnek: leginkább hivatvák faji erejét gyarapitani: az erőseket, az erkölcsi alapon állókat, a szellemi kulturának élőket… De szó sincs róla. Valami csudálatos fizikai és lelki vakság ütött bele ebbe a hajdan oly sasszemü és nagy ösztönü nemzetbe, hogy nem látja, nem érzi kora követelményeit, amelyeknek teljesitése nélkül nem lehet megélni: előbb-utóbb maga az összemberiség fog beleszólni a léte kérdéseibe s joga lesz hozzá, mert egy civilizáció sem türheti meg, hogy egyes hátul kullogók miatt megakadjon az egyetem haladása, vagy hogy a maga anyagi és szellemi kincseiből tartsa el a dologtalanokat. Minden nemzetnek annyi az értéke és becsülete, mint amennyit a magáéból az összemberiségnek adott.
… A kulturanélkül élő nemzet, – folytatta Muki lendülettel, – ingyenélő nemzet. S az olyannak nincs meg a létjoga. Holott nálunk minden faji erőt a politika sziv fel, aknáz ki. A legutolsó képviselő többet számit a legelső müvésznél. Párisban egy millió ember nem is ismeri az államfőt, de Dumasnak leveszi a kalapját és kitér a bérkocsis. Érzi, hogy az ő agya egy adag francia gloire-t képvisel. A kocsis is tudja, nálunk az államférfi se tudja. Vagy nem akarja tudni? Talán mert kicsinynek fogná magát érezni, ha megnöveszti a nemzeti géniusz hőseit?… Ki tudja?… A tény az, hogy inkább csak a maga emberét hizlalja (azokat a sejteket, amelyeknek amugy is meg vannak a szaporodási feltételei), mert ugy érzi, hogy annak ereje az ő ereje is… Most már, – fejezte be Muki szavait, – konkludálhatok is. Remélem, megértettél. Itt nálunk elpusztul az igazi érték, mert nem találja meg a helyét s még jobban meghizik a telhetetlen, lomha elem, mert azé minden kenyér, az összes haszon.
Bálvándy alig tudta Mukit követni azon a nagy köruton, amelyet elméje tételének bebizonyitása végett megfutott. Főképpen az ragadta meg a figyelmét, ami az okfejtésben a legkevésbé volt lényeges, de közelről érintette az ő lelki világát.
– Tehát, – sóhajtott fel keserüen, – én is a telhetetlenek, a lomhák közé tartozom? Eleszem a kenyeret az érdemesebbek elől!
– Ugy van, – hagyta helyben Muki, – de te arról nem tehetsz. Nem rabolod te a kenyeret, azt a maga jószántából osztja ki neked a viszonosság elvének hódoló társadalom. Erősit téged, mert te táplálod az ő erejét is; a sovány szellemi koszton tengődő egyedekben ellenséget lát, mert ezek fellázadnak ellene. Olyan, mint az alantas müvész, aki nem veszi be a kritikát, amely az ő fejlődését van hivatva irányitani… Ha képviselő leszel s lelkeden a nemzet sorsa, – jegyezte meg végül Muki őszinte hévvel, – azt tanácsolom neked: gondolj a szegény szellemi harcosokra és vedd őket védelmedbe. Oszd meg velük a kenyeret. Ha eredménynyel fog a munkád járni: az lesz a második jobbágy-felszabaditás. A szellem megkötöttségének a szabaddá tétele… Nagy szó!… Az organizmus valamennyi sejtje meg fogja találni a helyét s ilyenformán nem fog elveszni semmi erő, mert egy testté forrván az egész anyag, minden energia ennek a mozgatására fog fordittatni. Nem ugy mint ma, midőn meddőségre van kárhoztatva a nemzet fele…
Elhallgatott végre Muki. Megtörölte lelkének hirtelen fellobbant lángjában megizzadt homlokát. Arcát megcsapdosta egy kósza éjjeli szellő… s azzal elaludt a láng.
– Hát mennyit szánsz a választásra? – ismételte meg előbbi kérését szárazon, szinte röstelkedve.
A Bálvándy szivéből nagy érzések kéredzkedtek ki barátja komor szavainak, sőtét szineinek hatása alatt. Megmozdult, ébredezni kezdett benne az elaltatott faji energia: az őseitől örökölt nemzetfentartó virtuskultusz vágya. Tenni akart. Égett az ambiciótól. Fajimádó magyar lelke immár fentszárnyalt az önfenntartás gondfelhőiben.
– Adj kétezer forintot, – mondta, – a többit tedd el, ha szükség lesz reá mind elköltheted… Ugy se valami tisztességes pénz az, – tette hozzá halkan, komoran, – szinte nem értem magamat, hogy annyira megörültem neki.
– Helyes, – mondta Muki, a nélkül, hogy barátja utolsó szavaira reflektált volna. – Én leszek a főkortesed: majd elszámolok neked a választás után.
– A pártkassza segitségét nem fogadom el…
– Még helyesebb. Most már nem lesz szükség rá.
A két barát elhallgatott. Bálvándy szólalt meg először.
– Köszönöm hogy kinyitottad a szememet. Most látom csak, hogy milyen haszontalan ember voltam: ugy éltem, mint egy hizó, lelkiismeret nélkül.
Muki erre se reflektált. Az Angol királyné lépcsőházában átadott Bálvándynak kétezer forintot, aztán kezet fogott vele.
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát.
Muki bezárkózott a szobájába, de még sokáig nem feküdt le. Gondolkozott. Bántotta, hogy megint elragadta a heve. Oda, vissza a régi régiókba az eszmények világába… Hát sehogyse tudja lerázni a lelkéről azokat az őrült szent fantomokat, amelyeknek kis hijja, hogy áldozatul nem esett! Mikor pedig ujabb sikerei is a mellett szólanak, hogy a felis homo fajtájához tartozik: A ragadozás az eleme, a lelki élet nem neki való!… Mi lesz ennek a vége?… Ha enged a kisértésnek, ujra elbukik…
… Eh, – vetett véget tépelődéseinek. – Azért sem! Rabolni fog ezentul is. Mindaddig, amig meg nem lesz az első milliója. Akkor – hát akkor majd meglátja. Addig nem gondolkozik.
Levetkőzött és menten elaludt. De álmában is megháborgatták az őrült szent fantómok: Zsuzsával álmodott.
TIZENHETEDIK FEJEZET.
A barátnők.
Bálvándy maga adta tudtára Ágnesnek, hogy beválasztatja magát a parlamentbe. A Muki által beleszuggerált politikai terveiről is beszélt neki.
A Bálvándy képviselőségének Ágnesre nézve alapjában véve nem volt több jelentősége, mint bármi más körülménynek, ami hasonló mértékben szolgálhatta volna az érdekét; mindazonáltal nagy érdeklődést árult el a vénleány a báró tervei iránt. Foglalkozott velük, kibővitette azokat a maga kivételes őselméje eredeti eszméivel.
Bálvándy mohón szivta magába fényes ötleteit, okosságának ragyogó kincseit. Szinte érezte, mint termékenyedik meg az agya az öreg leány társaságában. Mindig több és több időt töltött vele. Immár elment vele néha a szinházba is… Hiszen, vélte, az is belétartozik a kulturába, amelynek ő felesküdött.
De sétáiban is gyakran elkisérte Ágnest és Zsuzsát. Nagyon boldognak érezte magát velük. Maga se tudta volna igaz okát adni: miért. Megszokta a vénleányt.
És az a nevezetes, hogy már meg csodálkozni sem lehetett ezen. A nemrég még rideglelkü aggszűz nagyot változott uj környezetében. Szenvedelmeit, világmegvető animózitását elaltatta az a boldog béke, ami a Bálvándy család révén átáradt az ő örökös viharoktól hanyatlott lelkébe is. Sem oka, sem alkalma nem volt visszataszitó férfias erejének érvényesitésére. Tetszett neki az uj miliő: otthon érezte benne magát. Nem kivánt rajta változtatni, inkább ő alkalmazkodott hozzá. Olyasvalamit érzett, mint az a vándor, aki hosszas küzdelmes kóborlás után végre megtalálta igazi helyét az emberek között… Pihent és örült a pihenésének…
Természetes, hogy ilyen kedvező viszonyok között zavartalanul, a maguk ős valóságában érvényesülhettek a leány alapjellemének fényes vonásai: mindenekkel dacoló nyiltsága, előkelő önérzete, erkölcsi világnézetének merev és mégis klasszikus esztétikája. S még természetesebb, hogy eme kvalitásaival hamarosan meghóditotta a gazdaglelkü, nemes ösztönü Bálvándy családot.
Valóságos orákulummá nőtt közöttük. Zsuzsának szinte fizikai fájdalmat okozott a tőle való elszakadás puszta gondolata is. De maga Bálvándy is elsajnálgatta sokszor: annál többször, mennél jobban közeledett a hazamenetele visszavonhatlan határideje.
– Ejnye, ejnye, – mondogatta gyermekeinek s (mint mindig, ha nem tetszett neki valami) megvakargatta tarkóját – nagyon üres lesz a ház Ágnes nélkül.
Zsuzsának könny szökött a szemébe.
– Nagyon sajnálom, nagyon szeretem.
– Ejnye, ejnye, fikomatta, – tépelődött Bálvándy, – ki kéne valamit találnunk.
– Csak egy mód van, – vélte Bálint, – ahhoz pedig nincs szükség semmi kitalálásra: hivjuk meg őt Bálvándra.
– Örökre, – licitált rá Zsuzsa, naiv, gyermekes örömmel.
A férfiak összemosolyogtak.
– Hát ez egy kicsit bajos lesz, – mondta Bálvándy, – hiszen nem áll egyedül: van otthona.
– Aztán meg, – tóditotta Bálint, – olyan előkelő nő, mint ő, anyahelyettesnek csak nem szegődhetik el.
– Akkor, – kérte Zsuzsa az apját, – legalább egy kis időre jöjjön le velünk… Engedd meg, hogy meghivjam őt.
– Hó, – javasolta az öreg, – hivjuk meg mind a hárman egyszerre, annak több sulya lesz.
Ebben történt a megállapodás. És meg lett a foganatja. Ágnes egy pillanatig se kérette magát.
– Örömmel megyek veletek, – válaszolt az általános meghivásra Zsuzsának, miközben még meg is simogatta szép barátnéja kezét.
Zsuzsa (idővel hozzá szoktatta) kezet csókolt neki aztán a nyakába ugrott. És erre már Ágnes sem állhatta meg: átölelte és megcsókolta a leánykát. Ez volt világéletében az első csókja, amit szive parancsolt rá az ajkára. Bele is pirult…
A két Bálvándy meghatottan nézte a jelenetet, aztán ők is kezet csókoltak leendő vendégüknek…
… Muki majd hová lett bámulatában, midőn az Ágnes meghivatása tudomására jött. Bálint közölte vele a hihetetlennek látszó hirt. Önkéntelenül megcsóválta a fejét s el is szólta magát:
– Csudálatos…
– Mi a csudálatos?
Most már kimondta Muki a bét is.
– Az, hogy megszerettétek a hugomat. Idáig még nem igen szerette senki. Igaz, hogy ő se szeretett senkit.
– Elég az nekünk, – jegyezte meg Bálint, – hogy bennünket szeret.
Megemberelte magát Muki: nem árulta el Ágnest, azaz azt, hogy miben áll az ő tudomása szerint a szeretete.
… Különben sem találta volna el az igazságot. Mert Ágnes valóban szerette Bálvándyékat. Egész szivével… Hogy mennyi szive volt: az majd a történet végén fog kitudódni…
… Elérkezvén az elutazás napja, Muki kikisérte az utasokat a pályaudvarhoz. Csak akkor jelentette ki Ágnesnek az utolsó pillanatban, hogy nem reflektál tőle több pénzre, miután van már magának is elég: idáig százötvenezer forintot sikerült a kártyán összeharácsolnia.
Ágnes csak ennyit mondott neki:
– Aztán vigyázz rá, mert az olyanfajta embernek, mint te, kell a pénz.
Tehát neki nem kellett a pénz. Ez is egy nagy vonás.
… Muki elsápadt, midőn a vasuti kocsi ajtajában kezet fogott Zsuzsával. És az este nem ment fel a kaszinóba kártyázni. A helyett berugott magyaros bujában egy budai csárdában…
Csupa költő volt a kis ember. Bárhogy erőlködött is, ellentmondások nélkül nem tudott a lelke meglenni. A következő napon már meg automobilt bérelt magának s Bécsbe robogott rajta. Csak azért, mert véletlenül eszébe jutott egy Tizián-kép, ami a Bellvederben lógott: hát azt okvetlenül meg kellett néznie.
Bálvándyék és Ágnes ezalatt szerencsésen megérkeztek Bálvándra.
A kulcsár a kastély ajtajában várta a családot levett kalappal s kézbesitette az időközben érkezett leveleket. Zsuzsa is kapott egyet. S nyilván igen megörült neki, mert elpirult a szeme fehérjéig.
– Charlie! – kiáltotta önfeledten.
Aztán elszégyelte magát nagyon s hogy némileg jóvá tegye árulkodó leányszive hirtelenségét, igy szólt Ágneshez:
– Nincs benne titok… majd felolvasom neked.
– Azt én a nélkül is elhiszem neked Zsuzsa, – nyugtatta meg Ágnes a piruló leányt.
– De én mégis felolvasom, – makacskodott ez, – csak azért, hogy megismerjed belőle Charliet.
S karonfogta Ágnest, hogy a szobájába kisérje.
A vénleány szinte ellágyult a hasadó rózsabimbó szüzies pompája szemléletén.
– Oh, hiszen tudom, milyen. Okos és mégis naiv, komoly és mégis vidám, szelid és mégis férfias.
– Oh, honnan tudod?
– Olyan leánynak, mint te, – válaszolt Ágnes komolyan, – méltó párja csak egy olyan férfi lehet.
A leányka hamvas arcába ujra belecsapott a szerelem lángja.
– Jaj, de nem a párom ám.
– Szereted, következésképpen előbb-utóbb az lesz.
Erre meg a szivébe szökött a Zsuzsa minden vére: az arcában semmi sem maradt.
– Az nem következés, – mondta halkan, mint a lehellet, – ő angol, én magyar vagyok.
Ágnes megszoritotta a leány kezét.
– Erre majd a szobában válaszolok neked.
Zsuzsát odamenet, bár tudta, hogy ellenkezik az Ágnes izlésével, egy oly erős érzésroham fogta el, melynek nem volt képes ellentállani. Megölelte és megcsókolta idős barátnéját.
– Te, te… de jó vagy!… de szeretlek – mamám!
A vénleány lelke ebben a pillanatban csudálatos átváltozáson mehetett keresztül. Ő akinek soha a szeme pillája se rezdült élete legválságosabb pillanataiban sem: összerezzent a mama szó hallatán, mint a tetten ért bünös. Megállott a folyosón.
– Mondd csak még egyszer azt a szót Zsuzsa, – kérte a leányt elfuló hangon.
– Mamám, mamám!…
Az erős, viharedzett teremtés, fajának groteszk példánya szinte beleszédült a leány karjaiba. Ugy kellett őt támogatni, mig a szobájába nem ért. Ott aztán szabad folyást engedhetett a gyengeségének: alázatosan meghódolt a mindenek felett uralkodó s végre rajta is diadalmaskodó természet törvényének: szivéhez ölelte a leányt és fuldokló, görcsös zokogásba tört ki… Asszonyi mivoltának és hivatásának tudatára jött. Egy, egyetlen egy szótól. Igaz, hogy az egész nagy mindenségnek sincs remekebb, elpusztithatatlanabb, végtelenebb fogalma annál, amit ez a szó fejez ki: mama. Abban él és attól lesz emberré az egész emberiség.
– … Leányom!
Más visszhang erre a szóra nincs.
– Leányom, – ismételte Ágnes, – édes leányom! Négyszemközt mindig igy foglak nevezni és arra kérlek: te is mindig az anyádat lásd bennem. De ne szólits ugy. Mert az emberek félremagyarázhatnák és azt nem akarom… most már nem akarom.
(Most már! – a két áruló szó sulya végképp elsikkadt a Zsuzsa érzéseinek árjában. De maga Ágnes is alig vette észre, hogy kiszaladt az ajakán. Valamit érzett, valami nagyot, fenségeset: azt hitte, hogy azt szóval kifejezni ugy se lehet.)
– Pedig, – suttogta Zsuzsa lágyan, – ah, mily boldog volnék, ha én azt a szót nyiltan, büszkén ejthetném ki az egész világ előtt.
– Hogy érted?
– Ugy, a hogy mondom.
Ágnes lehajtotta fejét.
– Ne mondd ezt többé Zsuzsa…
Aztán megrázta magát a vénleány, mint aki egy fényes álomból a szürke valóra riadt.
– Igaz, – mondta szárazon, – adósod vagyok egy felelettel, hiszen azért kértelek a szobámba.
– Én meg a Charlie levelét olvasom fel neked.
– Most már, hogy leányom vagy, meghallgatom. De előbb te hallgass meg engem… Azt mondtad: Nem lehetsz az övé, mert angol, te pedig magyar vagy. Hát erre az a megjegyzésem: örök, isteni törvény, hogy a nő kövesse a férfit, akit szeret.
Zsuzsa lesütötte a szemét.
– Én elepednék ott fent északon, a ködös Albionban, ahol olyan kevés a napsugár.
– Ágnes felsóhajtott.
– Én ugy érzem, hogy a napsugarat is pótolja a családi tüzhely melege.
– Én ugy érzem, – mondta Zsuzsa, – hogy a hazai föld illatát nem pótolja semmi, semmi sem.
– Talán azt is pótolja a közszellem fényessége s Albionban sok rokonlélekre fognál találni: ott nem hazudoznak, mint itt, az emberek.
Zsuzsa leejtette kezét, melyben a Charlie levelét tartotta.
– Nekem az ugy fáj, hogy rólunk, magyarokról ily kicsinylőleg beszélsz. Itt se hazudnak a müvelt emberek.
Az Ágnes ajka keserü mosolyra ferdült.
– Hisz épp az a baj, hogy csak azok hazudnak. A paraszt: az durva, de becsületes. Arcán a lelke. Holott az ur álarcban jár. Az öregasszony maszkja azt hazudja, hogy fiatal a viselője; a fiatalé, hogy ártatlan, az államférfié, hogy hazafiui gondok szántják a lelkét; a mágnásé, hogy a nép jóltevője; a papé, hogy hü, alázatos követője Krisztusnak; a kereskedőé, hogy tisztes polgári haszonra dolgozik; a tudósé, hogy ő találta fel az élet arkánumát; a hivatalnoké, hogy modern Atlaszként, vállán hordja az egész hazát… És mindebből egy szó sem igaz. Az öregasszony ki van pingálva; a fiatalnak udvarlókon jár az esze; a miniszter a hatalmat szereti, nem a hazáját; a mágnás gyülöli a földéhes népet, alamizsnát csak a koldusnak ad; a pap ugy él, mint a hizó, reggeltől estig eszik s hivét, ha hijja a stólának, a kántorral temetteti el; a kereskedő hirtelen gazdagságra vágyik; a tudós tiz idegen könyvből csinál egy tizenegyediket; a hivatalnok szivarozik a hivatalában és nem dolgozik. És – folytatta Ágnes, – mindenki többnek akar látszani, mint amennyi: okosabbnak, gazdagabbnak, előkelőbbnek… Nemcsak az álarc hazudik, az emberek ruházata, életmódja, szereplése is. A polgár töri magát az ugynevezett zsentri után, ez az ugynevezett zsentri meg az arisztokrata után, ez meg a királyi vagy legalább is főhercegi udvarok körül legyeskedik… Ötvenezer férfi és asszony van Budapesten, akinek se foglalkozása, se tisztességes állandó keresete. Tömve velük a kávéházak. Az asszonyok viszonyokat hajszolnak ott, a férfiak kártyáznak: az az ő keresetük. Otthon pedig a piszokban sir a gyerek, mert az anyja példáját követve, a cseléd is elszökött tőle…
Zsuzsa lehajtotta fejét, szomoruan nézett maga elé: ugy hallgatta az Ágnes lesujtó szavait.
– Ne hidd azt édes leányom, – folytatta ez, – hogy ellenszenv, vagy rosszindulat beszél belőlem, óh nem, hiszen a saját fajtámat csak nem gyülölöm. A fájdalom és a keserüség adja ajkamra a szót. Fáj a szivem, midőn ennek a pompás, erős fajnak, (amely kvalitásainál fogva vezérszerepet játszhatnék a népek versenyében), a züllését látom s annak okait keresem.
S megtaláltad? – kérdezte Zsuzsa.
– Meg. A nevelésben van a hiba. A gyermeket csak egy vétségért lenne szabad büntetni, de azért aztán keményen: a hazugságért és csak egy erényre kellene ránevelni: a munkára. A többit végezze el a természet és az élet maga. Mert a dresszura nyügében nem alakulhatnak ki csak a leghatalmasabb egyéniségek, holott jellemre van szükség ebben az országban: erős önérzetre, bátorságra, akaratra… Ezek a tulajdonságok hiányzanak belőlünk.
– Azt hiszed, – kérdezte Zsuzsa, – más nemzetnél nem hiányzanak?
Egyenes felelet helyett egy példát mondott el Ágnes.
– Ezelőtt vagy hat esztendővel, midőn alapitványi hölgy lettem, – s megvallom, azért lettem azzá, mert a bolondos társadalom csak ebben a hivatalos poziciójában hiszi el egy leánynak, hogy nem rosszban töri a fejét, ha egyedül utazik, – mondom: hat évvel ezelőtt Angliában voltam. Sokat olvastam erről az országról, vonzott oda valami. A nagykövet révén, aki rokonságot tart anyámmal, minden nehézség nélkül bejuthattam az arisztokráciába. Különösen a castle-life-ot akartam megismerni. Ugy okoskodtam: egy előkelő urnak igazi otthona a falu; a felesleges cafrangokat, a jellemhez nem tartozó külsőségeket a londoni nagyvilági élet zürzavarában teljesen letenni nem lehet. Holott én az embert akartam megismerni Angliában. Nem a társadalmat, hanem az elemeit. Három lord hitt meg a kastélyába, én a sir Bretford meghivását fogadtam el. Tizenöt napra szólt a meghivó s rá volt nyomatva az ünnepélyek és mulatságok sorrendje is. Két szobát kaptam az óriási kétszázszobás palotában: egy hálószobát fürdőkabinnal és egy szalónt. Komorna állott a rendelkezésemre és fogat. A majordomus bevezetett a lakásomba s bemutatta a komornát. Egyben megkérdezte, kivánok-e látogatást tenni a ladynél, aki öt és hat óra között fogad. Átadtam neki a névjegyemet és ezzel el lett intézve az udvariasság minden kényelmetlensége. Szabad voltam egész ötig… Reggeli tiz óra volt, mikor megérkeztem. A komorna egy pompás breakfestet hozott a szobámba. Elfogyasztottam, aztán kipihentem az ut fáradalmait s megfürödvén, hozzáláttam az öltözködéshez. Öt órára éppen elkészültem. Megtettem a köteles látogatást. A lady bemutatta leányait, a lord a fiait. Azaz csak kettőt közülök, mert hat fia volt a lordnak. Csakhogy négyet távol tartott a foglalkozása. A lord, aki büszke volt nagy családjára, azért megnevezte és kimentette távollevő fiait is: „Earnestem, harmadszülött fiam nem szereti a zajos mulatságokat: egyedül hivatásának él; mint clergyman (pap) azt tartja, hogy az áhitatot kiüzik a lélekből a zajos világi örömök. Nincs igaza, – jegyezte meg a lord mosolyogva, – de legyen az ő hite szerint, mert nagy az ő hite, annál csak a jelleme nagyobb… Charliem, – folytatta a szép öreg ur, – az én negyedszülött fiam (fiai születési sorrendjére sulyt helyezett a lord) – Charlie azért nem jöhetett el, mert katona, most Transzválban hadakozik a szegény burokkal; ötödszülött gyermekem, az én kis Willym Indiákon veszekszik az ültetvényesekkel: a kis bolond erővel nagy vagyont akar szerezni; legkisebb gyermekem végre, Benjaminnak is kereszteltettem, Kairóban ül a boltjában (s most nagyot nevetett a lord) és bort árul. Hiszen, – jegyezte meg tréfásan, – igaz, az ő korában nem élhet az apja nyakán és pénzén, az nem lenne becsület, de hogy miért választotta éppen a bort, holott egy korty se kell neki belőle (s ebben a tekintetben nem is igazi englishman), miért nem választotta teszem a gyapjut vagy a vasat: meg nem foghatom. Hiszen mindegy lett volna neki: képzett kereskedő, minden téren kiváló szakember…
Ágnes egy pillanatra abbahagyta a beszédet. Kérdőleg nézett Zsuzsára.
– Folytassam? – kérdezte aztán.
– Köszönöm, – majd máskor, – válaszolt Zsuzsa lehangoltan. – Eleget tanultam ennyiből is.
– Tehát világosan válaszoltam a kérdésedre, – konstatálta Ágnes, – most már tudod, hogy mi a különbség az angol és a magyar között s azt is megérted, miért erős az s miért vagyunk mi gyengék.
– A munkán mulik.
– És a jellemen… A százszoros milliomos angol lord fia röstell az apja nyakán élni, inkább felcsap borkereskedőnek, hogy megkeresse a kenyerét – az egyszeres milliomos magyar ur fia, jó, ha szolgálatot vállal a lovasságnál, de többnyire semmittevéssel foglalkozik s az apja terhére adósságot csinál. És az igy természetes itt s ugy természetes ott. Röstellünk dolgozni, mint a napkeleti emir, akinek országában csak a rabszolga dolgozik. Keleti nép vagyunk s elhaladt felettünk az idő. Féllábbal ma is ott vagyunk a középkorban.
– Elég, elég, – kérte Zsuzsa Ágnest, – beismerem, hogy meggyőztél az igazadról, de még sem tudnám a hazámat elhagyni soha. Már én olyan vagyok: itéletet sem mondok az édesanyámról; még ha méltatlan is lenne reá, szeretem és én leszek az utolsó, aki elhagyom.
Ágnesnek szivére szállott a leányka mondása: a maga édesanyjára gondolt, akit ha szeretett is a vére ösztönéből, kevésre becsült, állhatatlan, ingadozó jelleme, komikus önszeretete miatt.
– Nagy szót ejtettél ki leányom, – mondta Zsuzsának, – aki olyan szép és fiatal, ne fogadjon fel soha semmit, mert előbb-utóbb ellentmondásba keverődik önmagával.
– Ezen a ponton soha, – állitotta Zsuzsa, s szent meggyőződése jeléül szivére tette kezét, – soha, Ágnes. Hiszen, – tette hozzá, – oly kevesen vagyunk.
– Akkor, – mondotta Ágnes, – nyilván csalódtam az érzéseid mértékében: te azt az angol urat nem szereted igazán.
Zsuzsa, felelet helyett felbontotta a Charlie levelét.
– Olvashatom? – kérdezte.
– Olvasd…
Csak az első oldal végéig jutott Zsuzsa, aztán megcsuklott a torka s kezéből kiesett a levél. Sápadt lett, mint a halott. Lába megtagadta a szolgálatot, egy székhez támolygott s beléje esett.
Ágnes mellé ült és átkarolta a vállát.
– Ne vedd a lelkedre, – s biztatta-becézte az elalélt leánykát, – ha ugy szeret, ahogy irja, még minden jóra fordulhat.
Zsuzsa reményvesztetten ingatta a fejét.
– Soha, soha!
És nagy, fényes könnyek szivárogtak a szemébe. Nem zokogott, csak a szája széle vonaglott egy kicsit. S piciny, leányos keble hullámzott a szive viharától…
Az állott a levél első husz sorában, hogy imádja őt Charlie és soha sem fogja elfelejteni. De az apja ellenzi, hogy idegen származásu nőt vegyen feleségül… A családi tradiciókra, élő törvényekre hivatkozott Charlie, amelyek őt is kötelezik s bárha a szive szakad is meg, alájuk rendeli magát.
Ágnes egyelőre nem zavarta tovább Zsuzsát a fájdalmában. Tudta, hogy a köny ilyenkor nagyobbat könnyit az ember lelkén, mint a szó. Felvette a szönyegről az elejtett levelet és engedelmet kért Zsuzsától, hogy végig olvashassa.
A leány intett neki, majd arra kérte, hogy olvassa hangosan.
Ágnes teljesitette kivánságát… Csupa ömlengés, vágy, izzó szerelem volt a levél további hét oldala. Egy férfias lélek jajveszékelése minden sora. S a leláncolt Titán hiábavaló erőlködése feletti keserüsége hangzott ki a sorok közül…
Egyebek között azt irta Zsuzsának, hogy: ha nem is fogja őt soha elfelejteni, de többé nem láthatja az életben. A lovagiasság és a becsület azt követelik tőle, hogy bocsánatot kérjen a leánytól mindama gyöngéd szavaiért, amelyekkel, tiszta szándéka tudatában és szerelme hevében női méltóságát megilletni merte és hogy mindent elkövessen, ami alkalmas arra, hogy az ő emlékét feledésbe boritsa.
… Végig olvasván a levelet: elhallgatott Ágnes. Mintha gondolatokba merült volna, összekulcsolta kezét a feje mögött és fölnézett a semmibe. Arca nem árulta el érzését. A hangja se, midőn megszólalt végre:
– Szeret, az bizonyos, – mondta elgondolkodva.
Csend…
– És – folytatta, – az is bizonyos, most már látom, hogy te is szereted őt.
A leány hallgatott. Hiába is tagadta volna, ha közben el is állottak a könyei, szenvedő arca elég ékesen beszélt.
– Ugy-e, – kérdezte Ágnes résztvevő hangon és megsimogatta a leányka haját, – csak most tudtad meg, mennyire szereted?
– Az ugy szokott lenni. Akkor tudjuk meg, mennyire kedves nekünk valaki, ha elveszitjük. Nem a saját tapasztalatomból beszélek ugyan, – tette hozzá, mintha mentegetni akarta volna magát, – de nagyon el tudom képzelni az esetet…
Erre ujra kitörtek a Zsuzsa könyei, de most már zokogott is hozzá. Az Ágnes keblére ejtette fejét: ugy zokogott:
Az csak tovább simogatta a leányka haját, szótalanul, lágyan és szabályos ütemben, mintha a maga erős lelkét akarta volna a leányka forró, szűzies testébe átdelejezni. Arca komoly volt, mint az orvosé a műtét alatt… Csak akkor szólalt meg ujra, midőn nagysokára elcsendesedett a leányka zokogása.
– Légy erős, leányom, – mondta intőleg inkább, mintsem vigasztalva, – egy magyar nőnek nem szabad magát elhagynia. Őseinktől kivételes tulajdonságokat örököltünk a vérünkben, mi nemes uri nép, gyengeségünkkel nem szabad ezt az örökséget meghazudtolnunk. Különbnek tartjuk magunkat a tömeg emberénél, hát legyünk is különbek. A boldogtalan szerelem csak a gyávákat sujtja le: arra kell gondolni, hogy ajándék minden földi öröm, az igazi élet: a szenvedés.
A Zsuzsa fájó lelkére fölemelőleg hatottak ezek a bölcs, bátoritó szavak. Azt érezte a leány, hogy olyan nő áll az oldalán, aki képes lenne őt az élet minden csapásával szemben megvédeni… Átadta magát neki egészen, az ő édes, leányos gyöngeségét rábizta az ő hatalmas erejére.
– Ha mindig mellettem lennél, – mondta, – le tudnék mondani az élet minden öröméről, mert a te nagy lelked, tudom, mindenért kárpótolna engem.
– Ameddig szükséged lesz rám, veled maradok. Érzem: itt a helyem melletted.
A szép leány felállott, szinte elmult már minden gyöngesége. Mintha csakugyan átáradt volna klasszikus fiatal testébe az Ágnes ereje.
– Mondd meg nekem, édes, – kérdezte szinte átszellemülve, – miért szeretsz engem, mikor egészen más vagyok, mint te?
– Ágnes – (óh be ritkán esett meg vele) – elmosolyodott.
– Csalódol, kicsikém, mi teljesen egy anyagból vagyunk, azzal a különbséggel, hogy téged kimélt az élet, engem próbára tett, te szép vagy, én csunya. Egyéb különbség nincs is közöttünk.
Zsuzsa kitárta karjait.
– Nagyon, de nagyon büszke vagyok reád…
TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
Virág hervadása.
Bálvándy, aki ezalatt az istállóban dégált és a viszontlátás örömére összecsókolódzott valamennyi lovával, talán még a kocsisával is, éppen akkor csörtetett végig a kastélya folyosóján, midőn Zsuzsa magára hagyta végre Ágnest s a szobája felé tartott. Majdnem egymásba botlottak.
– Zsuzsóka!
– Ágnestől jösz?
– Tőle.
– Jól érzi magát nálunk?
– Nagyon.
– Gondoskodjál róla fiam, akár az édesanyádról, hogy sokáig itt maradjon.
Zsuzsa apja karja alá csusztatta a magáét.
– Bár csak örökké itt maradhatna, – mondta és az atyja szeme közé nézett nyiltan, ártatlanul.
És mégis zavarba jött Bálvándy. Nem tudta, hogy értelmezze leánya szavait. Ugy felrántotta szemét, hogy egész a homloka közepéig szaladt a szemöldöke.
– Ejnye teremtette, – hebegte, – de furcsát mondtál te most, Zsuzsa!
– Miért?
Bálvándy, leánya tiszta, csudálkozó szeméből hamarosan kiolvasta, hogy kár volt zavarba jönnie.
– Ja, – szólta el magát, – hát te ugy érted, nem amugy?
Erre meg már Zsuzsa volt az, aki tágra nyitotta a szemét.
– Te vagy az, aki furcsákat mond, apácska.
Bálvándy, szokása szerint a tarkójához folyamodott, azaz kapart rajta.
– Ejnye, az ebugattát, mi most kétfele gondolkozunk, mint a debreceni varga! Azonban sebaj, – tette hozzá, – neked van igazad: én se bánnám, ha Ágnes valami csuda révén örökre nálunk rekedne. Ha ki tudsz találni valamit, veszek neked egy drága selyemruhát.
Azzal otthagyta Zsuzsát. Roppant jókedve volt: tele fütyülte a visszhangos folyosót… Egy ijedtképü, mezitlábos szolgáló szaladt el mellette (mert a mezitlábasoknak tilos volt a folyosón való szaladgálás), de nem szaladt elég szaporán, a méltóságos ur elkapta a copfját és egy jóizüt rántott rajta.
– Hogy vagy, Kati?
Nem volt Katinak odáig semmi baja, de most egyszeribe rosszul lett a nagy ijedtségtől.
– Jaj, ne tessen bántani, csak a köpőláda miatt gyüttem.
– Bolond, hisz nem bántalak, – kacagott a vig báró és eleresztette a szolgáló coffját. Aztán elkezdett énekelni: Ha férfi lelkedet egy hölgyre föltevéd, stb.
Végre belökte a szobája ajtaját és a helyett, hogy megnyomta volna a villamos csengetyü gombját, a maga méltóságos torkával csengetett a kis inasra:
– Gyurkó! Gyuhuhurkó!…
A kis móc azonmód kipattant valahonnnan a padlóból.
– Tessen parancsolni!
– Hagy lám a füledet: nőtt-e, mióta odavoltam?
– Az nem nőtt, – állitotta Gyurkó, – hanem – mesélte, – lakik itt a faluban egy piszlicsár, a Dutkó, tán tetszik is ösmérni, – hát annak van egy felesége, akinek a mult héten egyszerre két gyereke lett.
– Egyéb ujság nincsen? – kérdezte a kedélyes báró hahotázva.
– De, – pletykázta a kis móc, – Nyisztor Maricának megest uj szeretője lett…
Ilyen stilusban mulattak a méltóságos ur és az inasa vagy egy félóráig. Aztán már finoman kellett magukat viselniök, mert elkövetkezett az ebéd ideje. A méltóságos urnak, tekintettel hölgy vendégére, redengótot kellett öltenie, amivel együtt jár a komolyság. Gyurkónak pedig segitenie kellett az asztalnál, a mivel meg a méltóság jár együtt…
Zsuzsa pompás önuralmat tanusitott az asztalnál. Egyetlen jellel sem árulta el szomoru kis szive zajlását, még akkor sem, mikor Bálint megkérdezte tőle:
– Hát mit irt Charlie?
– Semmi különöset.
Ennyi volt a Zsuzsa felelete…
… Hanem egy hét mulva, kettő mulva már gyakran elhagyta az ereje Zsuzsát. Igen sokszor bizony veres volt a szeme. Mikor pedig a szeme nem volt veres, az arca volt fehér. Nagyon fehér. Azért mosolygott, különösen Ágnes előtt, de nem volt az igazi mosoly: szomoru volt, mint a ciprusfa… És beesett a gyönyörü leány szeme. Pici, ives szája kiegyenesedett… Hervadt egy pompás virág.
Ágnes egy ideig aggódó szemmel nézte a hanyatlását. Bátoritotta, vigasztalta tekintetével. De hogy mit sem használt az igyekezete, mind-mind ernyedtebb lett a megtört liliom szirma: szóra váltotta aggodalmait.
– Hát ennyire szereted?
Már még csak nem is tagadta Zsuzsa.
– Nagyon szeretem… az életem.
– Akkor – állitotta Ágnes komolyan az ő hivő erejének fanatizmusával – el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.
Zsuzsa kétkedőleg rázta a fejét.
– Nem Ágnes, ne vigasztalj engem. Hiszen nem halok bele. Csakhogy még nem szoktam meg a szenvedést.
Ágnesnek (mintha csak valami földöntuli érzés, mennyei ihlet fogta volna el lelkét) lángba borult az arca. A leányhoz lépett és megfogta a kezét. Szeme szikrázott, hangja szinte zugott, mint az apostoloké, midőn megismételte szavait:
– Ujra csak azt mondom neked, Zsuzsa: el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.
– Hogy mondhatsz ilyet? – csudálkozott a leányka halotthaloványan, mert ráragadt az aggszüz ihlete.
Ágnes kebléhez ölelte.
– A szerelem – állitotta hévvel, – csudákat müvel. Én tudom… Olvasd el a Jókai Shirinjét: az egy igaz mese.
– Ismerem, – mondta Zsuzsa, – csakhogy az a mese nagyon szomoruan végződik ám. Különben is a mesék kora lejárt.
– Édes leányom, csak ember az is, aki a mesét csinálja. És tulajdonképpen nem is mese az igazi mese.
Zsuzsa nem értette meg a mondás mélységét. Különösen hogy Ágnes nem füzött hozzá bővebb magyarázatot. Csak arra kérte a leányt:
– Remélj és szeress… Remélni – mondta rejtelmes hangon, – remélni és szeretni lehet husz esztendeig, sőt örökké is. Pedig az élet csak annyi: remény és szeretet. A többi khiméra… Igérd meg nekem, hogy bátor leszel, mig visszajövök.
– Zsuzsa összerezzent.
– Hogy hogy, hát te is elhagysz engem? És éppen most? És ilyen váratlanul?
– Azért hagylak el, hogy visszatérjek hozzád. Várj rám. Megfogadtam neked, hogy nem hagylak el soha…
– Mikor akarsz elmenni?
– Holnap, drága az idő.
– Csak egy pár napig maradj még, – kérte Zsuzsa.
– Nem az én időm drága, a tied.
Ezt ujra nem értette Zsuzsa…
… Bálvándy valóságos veszekedésbe keveredett Ágnessel annak váratlan elutazási szándéka miatt.
– A manóba, legalább hozzászoktatott volna a gondolathoz! Két hétig egy szót se szólt, aztán –: holnap hajnalban kocsit kérek, elutazom. Ez furcsa egy kicsit.
Ágnes kezét nyujtotta a kedves zsörtölő urnak.
– Kedves Bálvándy báró, szép magától, hogy marasztal, de most el kell mennem egy időre. Hanem majd visszajövök én hivatlanul is: fogadom.
Bálvándy megnyugodott kissé.
– No hiszen az igaz, hogy a maga fogadása elég jó papiros, az angol bank is adhat reá.
– Köszönöm a bizalmat… Egyben egy kérésem lenne magához.
– Csak ne legyen az a kérés tulságosan komoly.
– Nagyon komoly pedig. Az a kérésem: vigyázzon a leányára, szórakoztassa, ápolja, mert szomoru és beteg.
Jó Bálvándy, aki a maga áldott jókedvétől egy pillanatig sem vette észre leánya hervadását (igaz, hogy az előtte teljes erejével uralkodott magán), összecsapta kezét.
– Ne kérdezze se tőle, se tőlem. Biztos lehet benne, hogy el fog mulni. Elégedjék meg ennyivel.
Bálvándynak tátva maradt a szája.
Ágnes másnap reggel elutazott.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
A képviselő ur.
… Közeledett a képviselőválasztások ideje.
… Az uj báró egy félméteres fácántollat tüzött a kalapja mellé, aztán megnyitotta az értekezletet…
Jelen voltak: A választókerület negyvenkét községének valamennyi pópája, jegyzője, gazdatisztje s egy pár parasztmágnás. Közülök mindössze husz ember értett egyet a magas kormánynyal, a többi hazafinak napidijat kellett fizetni a megjelenéseért…
Nevezetesen a Bálvándy jelöltetéséről van szó. Az uj báró alatt meg Muki értendő (mert a nevét még nem tudta megtanulni a nép), a szóban forgó értekezlet végre a halmosi választókerületet képviselte.
Szinhely: a halmosi nagyvendéglő diszterme, amely ez alkalommal ünnepiesen fel volt diszitve; azaz egy ravatalszerü emelvényen két rendbeli hordó volt csapra verve: egy sörös és egy boros s a Muki által elfoglalt elnöki szék nemzeti szinre lett átfestve…
Mialatt az előkelőek a diszteremben ittanak és szónokoltanak, a korcsma udvarán terpeszkedő állásban táncmulatságot rögtönzött a nép kecskedudaszó mellett. Hamis egy jószág ez a havasaljai nemzeti zeneszerszám: nem elég, ha fujják, csak ugy szólal meg, ha a rajta játszó müvész hóna alá kapja és jól megnyekegteti a potrohát. Akkor azonban olyan sirást visz véghez, mint az éhes kecskegida, ha kifogyott az anyja teje.
De éppen ez kell a mócnak. A sirás azt egy csöppet sem szomoritja el, sőt annál szilajabban kapkodja a kólóban a lábát, mennél keservesebb a talpát csiklandozó melódia. Különösen ha pálinka van benne.
Az pedig volt ez alkalommal a mócokban bőven, az uj báró jóvoltából pedig, aki nem igen kimélte a pénzt: a kedvező hangulat szempontjából megtraktálta még az ölbeli csecsemőt is…
Az értekezlet különben a Muki megnyitó beszédjével kezdődött, egy kicsapott, de népszerü jegyző, ünnepi szónoklatában kulminált és általános berugással ért véget. Éljen kevés volt, de arra nem is igen volt szükség, a fő, hogy megtörtént a Bálvándy jelöltetése. Most már csak faluzni kellett, ami igen rossz illatu és fáradságos munka. De Muki nem ijedt meg tőle, befogta az orrát s megszervezte a Bálvándy-pártot személyesen mind a negyvenkét faluban…
És hősies elszántságának meg lett a gyümölcse: a fenséges nép megválasztotta Bálvándyt száznegyven szótöbbséggel, a nélkül, hogy a jelölt kidugta volna az orrát a kastélyából az egész kampány alatt csak egy órára is.
Helybe hozták neki a mandátumot. Muki vezette a deputációt, de nem ő szónokolt, hanem a poliesti pópa, még pedig százhuszonöt forintért.
Az ujonnan megválasztott képviselő válaszában ünnepies igéretet tett, hogy szivén viselendi kerülete sorsát, a müvészetek valamennyi ágát istápolni fogja, hogy megerősödjék a haza, első sorban a halmosvidéki nép.
Szót se értett a beszédjéből senki, de hát alapjában véve arra se volt szükség. Hiszen nem azért választották meg őt a halmosiak, hogy kikérdezzék: mennyi a tudománya, hanem csupán csak azért, mert tizszer annyit adott a dicsőségért, mint az ellenjelöltje.
Mindazáltal igy se fogyott el egészen a Bálvándy kártyán szerzett választási pénzalapja. Muki megmentett neki a nála deponált ötvenezer forintból tizezret.
– Nesze, – mondta, midőn átadta neki a tekintélyes pénzmaradványt, – ezzel berendezheted a pesti lakásodat is.
– Az ám, – örvendezett a jó báró, miközben begombolta a pénzt, – erre nem is gondoltam, pedig – s egyszeribe elkomolyodott a ragyogó arca – most már csakugyan elhatároztam, hogy Pesten töltöm az egész szezónt.
Elkomolyodott Muki is.
– Azt helyesen teszed, ha egyébért nem, a családod szempontjából.
– Igen, Zsuzsának szüksége van a szórakozásra… Nincs ugyan semmi baja, – magyarázta Bálvándy, – csak elgondolkozik néha, még pedig oly mélyen, mintha nem is a földön járna az esze.
– S tudod az okát? – kérdezte Muki.
Bálvándy megint kapart a nyakán.
– Hiszen igen… sejtek valamit. Ágnes megtiltotta, hogy megkérdezzem, de azt hiszem, alighanem az után az angol gyerek után busul; aztán meg Ágnes is nagyon hiányzik neki… Mit szólsz hozzá, – kérdezte hirtelen, – ha szépen megkérnénk, elfogadná-e meghivásunkat?… Öt hónapja, hogy nem láttuk. Megvallom, – tette hozzá, – nagyon nélkülözöm magam is.
Muki önkéntelenül elnevette magát.
– Bezzeg nem nélkülözted ezelőtt kilenc hónappal, – incselkedett a barátjával…
– Hü pajtás, az egy óriási tévedés volt részemről, röstellem is nagyon.
– Hát – mondta Muki, – én azt hiszem: biztosra veheted, hogy szivesen elfogadja a leányod meghivását.
– Csak az aggaszt, – jegyezte meg a derék báró, – hogy nem adtuk neki vissza a látogatást.
– Azt is meg lehet cselekedni, – vélte Muki, – bár Ágnes semmit sem ad a formaságokra.
– Meg is cselekeszszük, – határozta el magát Bálvándy hirtelen. – Te ugyis itthagysz bennünket holnap, holnapután utra kelhetünk.
– Sürgönyözd meg a jöveteleteket, – tanácsolta Muki, – hogy kocsit küldhessen elétek az állomásra.
– Először – mondta Bálvándy, – szólok Zsuzsának, mert hátha nem kvadrál neki az idő.
– Lupus in fabula: Zsuzsa éppen akkor lépett a szobába.
– Zsuzsóka!
– Tessék, apácska.
– Eljönnél velem Ágneshez?
A leányka megvánnyadt arca kipirult az örömtől.
– Óh el, el.
– Akkor készülj, holnapután este utnak indulunk.
Azzal megfogalmazta a táviratot. Az Ágnes atyjának cimezte s a Zsuzsa nevét irta alá:
„Méltóságos Ugor Tamás urnak – Csótár, küldönccel Dormánd.
Ágnes látogatására csütörtökön reggeli gyorssal érkezem Csótárra atyám kiséretében – Bálvándy Zsuzsa.“
Zsuzsa atyja vállára hajolt, midőn az az irással vesződött s amikor elkészült vele, a fülébe sugta:
– De aztán elhozzuk őt magunkkal ugy-e?
– Persze, hogy persze, – biztatta az apja, – hiszen azért megyünk: érte.
… Muki még figyelmeztette Bálvándyékat, különösen Zsuzsát az Ágnes szüleinek különködéseire.
– Jó emberek, – fejezte be a jellemrajzukat, – csak nem szabad őket komolyan venni. Vén komédiások, mint a felvidéki urak legtöbbje.
Bánta is a Zsuzsa akármilyenek, csak ott lehessen végre az ő Ágnese mellett, akit anyjául választott a lelke… Milyen boldog is lesz, hogy végre-valahára kiöntheti előtte a szivét!… Apróra elmeséli neki életének minden egyes mozzanatát, amióta nem látta őt. És, ha ki is kap a gyengeségért, bizony ki fogja magát sirni az ő kebelén… Oly régen nem sirt. Megfogadta Ágnesnek, hogy erős lesz, hát az ő távollétében nem akarta a szavát megszegni. Majd csak előtte. Oly jól fog esni a lelkének egy kis gyöngeség!…
Gyöngeségre vágyott a Zsuzsa szomoru, fehér lelke, holott éppen erőre lett volna szüksége, hogy elviselhesse azt a kinos meglepetést, amelyben másnap az öreg Ugorék sürgönyválasza révén részesült.
Nevezetesen az állott az Ugorék táviratában, hogy leányuk (immár negyedizben) hosszabb külföldi utra indult. Hová: azt nem is sejtik…
Muki (hazamenőben) éppen bucsuzott Bálvándyéktól, midőn a távirat érkezett. Ő maga sem tudta mire vélni a különködő vénleány emez ujabb bogarát… Végképpen lemondott volna Bálvándyról? Belátta volna ármánykodása hiábavalóságát? Akkor hagyta volna el a bátorsága, mikor a sikerei is biztatták?… Nem, az lehetetlen, – vélte Muki. – Az Ágnes bujkálásának és titokzatos utazásának rendkivüli céljának kell lenni. Vajjon mi lehet az a cél?