Muki föltette magában, hogy minden egyes tettét szigoru birálat alá fogja venni, mielőtt végrehajtaná. Nem fog elkövetni semmi fölöslegeset, viszont semmi olyast sem fog elmulasztani, ami hasznára válhatik. Szivére nem hallgat, az rossz tanácsadó s holmi magasabb lelki gyönyörökkel áltatja az embert. Pedig hát a legnagyobb gyönyör: a haszon. A fülemüle gyönyörüen csattog és – megreped a szive; a szemtelen veréb a pajtában dőzsöl és – meghizik.
Csak ugy dült Mukiból a közönséges emberek egészséges, otromba filozófiája. És mégis, nagyobb urat mutatott, mint valaha. A szénája és a ruhája rendben voltak, pedig abból itélnek az emberek. Ki törődik azzal, hogy milyen valaki belülről, ha kivülről cifrát mutat.
Muki igen cifrát mutatott. Pompás, fölényes modora és nagy, arisztokratikus orra volt. Kitünő elegánciával öltözködött és fejezte ki magát. Az asszonyokat mézzel etette, a férfiakat – ecettel. Amazok megszerették ennek következtében, emezek féltek a csipéseitől. Következésképen mindenki hizelgett neki… És nőtt, nőtt Muki, olyan hihetetlen gyorsasággal, mint a hindubüvész fája, amelyre öt perccel a magja kicsirázása után föl lehetett mászni. Pedig nem tett egyebet, mint hogy kivetkőzött halhatatlan emberi lelkéből…
Átlényegülési folyamatának ilyetén stádiumában találta Mukit Ágnes levele:
„Kedves Muki! Egy hónap óta semmit sem irsz, tehát minden valószinüség szerint nem is csináltál semmit. Vigyázz Muki, én nem játszom a szavammal! Ha elfogyott a pénzed, adok à conto, csak gyere Dormándra. Különben is okvetlenül ki akarlak kérdezni, mert tudnom kell, mit végeztél. Ölel Ágnes.“
Mukit még jobb kedvre hangolta ez a levél, mint amilyenben volt.
– Hol maradt ez a leány? – s aprókat kacagott magában – hanyatt esnék, ha tudná, hogy mit csinált belőlem.
Azzal azon melegében iróasztalához ült s széles jókedvében igy válaszolt hugának:
„Dear Ágnes! Igaz, hogy egy hónap óta nem irtam neked, de az már nem igaz, hogy nem csináltam semmit. Bár egyelőre, bevallom, csak magamnak dolgoztam. Ám közvetve az is a te javadra fog szolgálni. Mert ha azt akarod, hogy levegyem lábáról a te széles talpu Toncsidat, először magamnak kell megizmosodnom… Izmosodom is szépecskén. Agyon nyerem magamat a kártyán, csupa szamárral játszom. Kifizettem minden kártyaadósságomat és combon lőttem egy barátomat. A minisztereket is kezelem: megcirógatom a képüket, de hátulról csipek rajtuk. Ez kitünő metódus, a szamár is megnő tőle.
„Különben légy teljesen nyugodt my dear love. Azért nem megyek hozzád Dormándra referálni, mert holnapután Bálvándyhoz utazom. Pénzem van, de azért reflektálok a második rátára is, mert télen nagyba akarok kártyázni, szükségem lesz a forgótőkére.
„Nagyon szeretlek, amiért kinyitottad a szememet. Minden vonalon igazad volt. A lelkem csöppet sem mar azért, mert kozák lettem… Hálából mindent megteszek az érdekedben. Most már magam is tudok bizni a lehetetlenben is.
„Addio mio amore, pá puszi – a te hálás tanitványod, – Muki.“
„Ps. Bálvándról majd irok neked.“
ÖTÖDIK FEJEZET.
Zsuzsa.
Bálvándy kitörő örömmel látta magánál viszont Mukit. Még össze is csókolózott vele.
A kis embernek nem tetszett most ez a nagy szivesség. Jobb szerette volna, ha a házigazda valami falusi tréfával fogadja vala, a Józsa Gyuri vagy a Sándor Móric tempója szerint. Immár unta a szubtilitásokat, a vastag vonásokat kedvelte meg.
A Bálvándy csókját azonban még sem volt szive visszautasitani. Ő is cuppantott egyet, de csak egyet, aztán válla közé csapott a barátjának.
– Hó – szisszent ez fel, – ne verekedjél.
És belecsikkantott a véknyába.
Muki is felszisszent… Bomlottak jókedvükben, cicáztak egymással az előkelő urak, akár a konfliskocsisok a standon, ha nagy a hideg… Aztán rágyujtottak egy havannára és leültek a parkban egy nagy diófa alá. Nevezetes fa volt ez, nevezetesebb, mint ők. A monda szerint Apafy Mihály uram, a fejedelem, órát javitgatott alatta. Bár lehet, hogy hazudik a monda, semmi sem biztos, csak a halál.
Mindegy, – a fő, hogy gyönyörü volt a diófa és jól termett. Tele volt gyümölcscsel és hüs árnyékot adott. De egyéb hüsitőről is gondoskodott a Bálvándy komornyikja. Bort plántált a fa alatti asztalra és mindenféle kénes és szénsavas ásványvizet: málnásit, parádit, suligulit.
– Minek ez a luxus? – tréfált vele Muki. – Hozzon inkább egy palack sört.
Bodorodott az is.
Muki egymásba fonta cingár lábszárait, mintha utánozni akarta volna az alatta nyekegő fonott kertiszék stilját és élvezte az üde hegyi levegőt. Nagyokat szippantott belőle s megdicsérte az illatát.
– Itt jó dolga van a tüdőnek, – mondta. – De meg is látszik rajtad, – tette hozzá. – Vajjon sokáig élnek-e a Bálvándyak?
– Azok sokáig élnek, – válaszolt a házigazda. – Az apám hatvan esztendős volt, mikor születtem neki s kilencvenedik évében halt meg.
– Bravó! – Én is éppen addig akarok élni… Hát te?
– Én százig. Nekem igen kemény a husom. Maholnap ötven éves leszek és átugrom ezt az asztalt.
– Ne bolondozzál!
– Becsületemre!…
A becsületszónak hinni kellett. Muki megirigyelte a barátja kemény husát.
– Az ördögbe, – szaladt ki száján az irigysége. – Hogy csináltad?
– Szolid voltam és sok haricska-puliszkát ettem.
– Hát az jó: a haricska-puliszka?
– Meghiszem azt. Ha akarod, csináltatok estére.
– Csináltass. Mindent csináltathatsz, csak rántott csirkét ne, mert attól utáltam meg a nyarat falun.
– Hahaha, hihihu, – kacagott Bálvándy, – ne félj, fatányérost fogsz kapni káposztaborral.
– No arra kiváncsi vagyok: a káposztaborra.
– Az igen kitünő, – állitotta Bálvándy és azt is megmagyarázta, hogy miért kitünő.
Nincs olyan erdélyi ur, még ha fejedelmi sarj is, aki ne értene a konyhamüvészethez. Gróf T...y valóságos ételköltő, olyan ételeket komponál, amiket senki se tud megcsinálni az ő szakácsán kivül. A sneffet például ugy sütteti meg, hogy belevarratja egy kappanba, a kappant egy pulykába, a pulykát végre egy borjuba. Tehát alapjában véve nem is sül a sneff és mégis megsül. Ebben van a vicc. Kár, hogy költséges egy kicsit.
De volt invenciója Bálvándynak is. Ő is szerkesztett nem egy ételkölteményt. Ilyen volt a rákpástétom irósvajas-tésztában és az uborkával megspékelt ürügerinc, tárkonyecetes lében.
Muki már ismerte ezeket az ételeket. Nem felejtkezett meg róluk.
– Mikor csináltatsz egyszer ecetes ürüt? – kérdezte a gazdáját.
– Majd holnap, – jelentette az örömmel, – a gyermekeim tiszteletére.
Muki bizony nem is tudta, (vagy elfelejtette), hogy Bálvándynak gyermekei vannak.
– Hát hol vannak a gyermekeid?
– Angliában voltak lord Chesternél.
– Chesternél, hát már olyan nagyok?
– Hisz beszéltem neked róluk… A fiam huszonkét éves, a leányom tizenkilenc; holnapra várom őket haza.
– Örülök, hogy megismerkedhetem velük…
– Csak arra kérlek – figyelmeztette barátját Toncsi báró kissé meglapulva, – hogy legyünk komolyabbak, ha itt lesznek.
– Pardon, – kérte ki magának Muki a figyelmeztetést, – csak nem gondolod, hogy egy előkelő fiatal hölgy…
– Nem a leányom miatt, – vágta el a szavát Bálvándy, – az pompás egy leány, olyan szilaj és jókedvü, hogy felmászik neked az almafára is, hanem a fiam…
Muki elnevette magát.
– Hahaha, félsz a fiadtól?
– Attól tartok, hogy szamárnak hisz.
– Ne mondd…
– Becsületemre!
– Hát olyan?
– Olyan. Rengeteget összetanult… Képzelheted: pápaszemet visel az orrán, mint egy német professzor.
– Pápaszemet, hüha!
– Pápaszemet. Ötszáz éves a nemzetségünk, de ő közöttünk az első, aki pápaszemet visel.
– Pedig, – jegyezte meg Muki, – a hegyek között nem igen szokott az ember szeme elkopni.
– Hát hol?
– Az Alföldön, a laposon.
– A laposon? Hogy-hogy?
– Ugy, hogy ott igen nagy distanciákat kell neki leküzdenie s nem pihenhet meg sehol.
– Ezt nem is tudtam, – vallotta be Bálvándy komolyan, – bár – tette hozzá, – ugy se segithettem volna a fiam szemén, mert erővel Lipcsébe kivánkozott valami hires tudós miatt, az pedig laposon fekszik, ugy-e?
– Lipcse? Laposon… Hát olyan tudományszomjas a fiad?
– Olyan. Egyebet nem is iszik, mert gyülöli a bort.
– De erős azért? – folytatta Muki a pongyola párbeszédet.
– Nagyon erős, talán még nálamnál is erősebb.
– Kiváncsi vagyok rá nagyon.
– A leányom, mondta Bálvándy – jobban fog neked tetszeni. Annak nem kell a tudomány, azonban megüli a töretlen harmadfü csikót is.
– Óriási!
– Aztán – dicsekedett a büszke apa, – nem azért mondom, mert az enyém, de szép is a gyerek, mint egy erdei tündér. A haja és szeme fekete, mint az ében, arca rózsás és ragyog a jókedvtől.
Idáig csak lafatyolt Muki, nyeglén darálta a szót, mint a kávéőrlő, de hogy szép leányra fordult a szóbeszéd, egyszeribe felvillanyozódott. Begombolta kabátját és kihuzta magát, mintha már ott is állott volna az erdei tündér előtt.
– A szép nő – állitotta lelkesen, – a teremtés legnagyobb csudája.
Bálvándy nevetett.
– Nagy kópé voltál te, Muki? – kérdezte jókedvüen.
– Nem mondhatnám, – vallotta be Muki őszintén, – bomlottam az asszonyokért, bomlottam, de igen gyáva voltam velük szemben.
– Hihihi, – s jóizüt kacagott Bálvándy, – én éppen az ellenkezőjét mondhatom magamról. Én minden téren élhetetlen voltam az életben, de a csóktol sohasem féltem. Második természetemmé vált. Még házasember koromban sem mulasztottam el soha, ha alkalom adódott reá, pedig nagyon szerettem a feleségemet.
– És soha sem vesztettél rajta? – kérdezte Muki irigyen.
– Dehogy nem, majdnem mindig kikaptam, mert nem tartottam átmeneteket: mindjárt a csókon kezdtem.
– Az még nem rajtavesztés, – vélte Muki – ha nagyobb baj nem történt veled…
– Egyszer bizony, – vallotta be Toncsi báró naivan, – rosszabbul is jártam… Házas ember koromban történt, – mesélte, – Magyarországon jártam, kosokat akartam venni egy felvidéki urtól… A gazdát nem találtam ott, csak a leányát. Akárcsak az a kastély, amelyben lakott, oly zord volt ez a leány. De csunya is, mint az északi szélvész és lompos, mint egy cseléd. Én annak is néztem és tekintettel a vöröses hajára, a mi kivételképpen igazán szép volt rajta, megcsókoltam.
– Furcsa passzió! – nevetett Muki.
– Meg is adtam az árát, – folytatta kalandja elbeszélését a házigazda, – mert a leány annak az egy bolondos csóknak a fejében azt követelte tőlem, hogy elvegyem. Hiába magyaráztam neki, hogy hiszen nős vagyok s szép fiatal a feleségem, ő makacsul ragaszkodott a követeléséhez. Hogy vár rám akármeddig is… Hallottál ilyen bolondot? – háborodott fel Bálvándy a furcsa eset emlékére: – vár reám, vár!… Mi az ördögre várhat? – gondoltam el magamban – csak nem őrült meg, hogy a feleségem halálára várjon?… Alig birtam tőle elmenekülni s az emlékét nem is tudtam végképp lerázni soha; az váltig velem volt, nyugtalanitott, kisértett, szegény elhunyt feleségem koporsójánál is. Ott különösen. A régi emlékkel együtt mintha maga a leány is megelevenedett volna: láttam testének szögletes vonalait, savószinü szemét, amelyből csak ugy dült a hajthatatlan akarat… Macskaszerü sompolygással közeledett felém, szinte hallottam a szavát is, amint diadalmas hangon a szemembe vágta: – Ugy-e nem voltam őrült, nem hiába vártam reád?… Valóságos vizió volt, hallucináció, – fejezte be Bálvándy a különös történetet, mély lélegzetet véve az utolsó szó után.
Muki növekedő figyelemmel hallgatott. Képzeletét eleitől fogva megragadta egy távoli sejtelem s mindvégig fogva tartotta. A Bálvándy jellemző szavaiból markáns szilhuettben bontakozott ki az Ágnes képe. Szép vörhenyes hajával, savószin szemével és csunya arcvonásaival. De a jellemére is rávallott a történet pointje. Muki csaknem biztosra vette, hogy nem csal a sejtelme.
Azonban (bár a teljes bizonyosság kedvéért szeretett volna egy pár kérdést intézni Bálvándyhoz), volt annyi esze, hogy hallgasson. Aknamunkát vállalt, hát nem állhat ki a napfényre, – vélte, – Bálvándynak még csak sejtenie sem szabad, hogy mit forral ellene, mert ha gyanura kap, veszve az ügye. A jámbor férfiunak minden bizalmára szüksége volt.
Tehát hallgatott Muki. Egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy Bálvándy nem felejtette el Ágnest: husz év multán sem tudta magát a hatása alól emancipálni. Ez pedig nagy nyeresége volt az ügynek. Az Ágnes titokzatos szuggeráló erejét bizonyitotta s a Bálvándy gyöngeségét. Mintha szemmel verte volna meg a vénleány a férfit, mintha meghipnotizálta volna, hogy örök időkre magához láncolja!
Vannak az emberi lelkek egymáshoz való viszonyaiban ilyen megfoghatatlan rejtelmek…
… Muki még aznap megirta Ágnesnek, mint tudta meg a titkát (bár nem emlitette a nevét) magától Bálvándytól. Most már neki állott feljebb. Megleckéztette hugát a bizalmatlanságáért.
„Fiam, – irta neki egyebek között, – ha azt akarod, hogy hamarosan elfogjam, ne tartsd zsákban a macskát. Nem vagy már tizenhat éves. Adandó alkalommal mindent el kell nekem mondanod stb…“
Másnap délben full dresszbe vágta magát Muki az ebédhez: szürke redingótot, fehér mellényt, batiszt inget öltött s narancssárga csokrot kötött a nyakába. Igy várta az erdei tündért, akinek közvetlenül ebéd előtt kellett megérkeznie.
Meg is érkezett a bátyjával együtt. Bálvándy kiszaladt eléjük, Muki a szobában maradt s az ablaküveghez lapitotta az orrát, hogy annyival is közelebbről láthassa az érkezőket. Azaz csak a leány érdekelte őt: a tündér.
Egyelőre nem sokat látott belőle. A leány magas, vállas termetét bő szalmaszinselyem utazóköpönyeg fedte, arcát meg egy széles karimáju pofoncsapott panama kalap takarta el… Azonban látott a helyett egy ugrást, ami becsületére vált volna magának szennorita Carmencitának is. A leány ugyanis egy gyors mesteri fogással összekapván szoknyáját a térde magasságában, be se várta, hogy a lovak végképp elcsendesedjenek, egy merész szökéssel kint termett a batárból s egyenesen apja nyakába röpült… Erre puszik következtek, rengeteg mennyiségü puszi. Mukinak az ablakon át is belecsattogtak a fülébe…
Aztán a pápaszemes fiu szállott ki a kocsiból. Azaz hogy ezuttal nem volt az orrán pápaszem. Nem is kivánkozott rá. Merészképü, daliás tartásu legény volt a fiatal Bálvándy. Vastag nyaka, széles, szögletes homloka s ruganyos járása nem közönséges fizikai erőt árult el. Egyszóval szép férfi volt. Valami hóditó keménység s egyben melankólikus szivjóság ömlött el egész lényén. A nagyakaratu fölényes jellemü férfiak tipusa volt. Nem lehetett rajta csudálkozni, hogy imponált az apjának.
… Különb az öregnél, annyi szent bizonyos, – konstatálta Muki is az ablakban, bár csak egy szempillantást vetett a fiatalemberre. A többit mind a panama kalap alá szerette volna csempészni. A sok csók roppantul felizgatta a fantáziáját. Mindenáron látni akarta a leány arcát, legalább is a csókos ajakát… Milyen lehet? Ives-e, mint a felajzott nyil? Pici-piros-e, mint a cseresznye? Avagy nedves-e, mint a szamóca? Játékos-e, mint a csicsergő madáré, vagy…
Egyszóval nagy szépségeket sejtett Muki a panama alatt. De egyelőre csak a leány termetét tudta a képzelete megrajzolni azokból a jelekből, amiket merész, ruganyos járása közben itt-ott elárult a testén megfeszült köpenyeg.
– Vénusz, – konstatálta fenhangon, – egy szélesvállu, karcsu Vénusz.
Aztán meghallotta a leány hangját is, szelesen gyors beszédjét és széles dallamos kacagását. S nagy szakértő létére leszürte a következtetést ezekből a jelekből is: – jó gyerek, egyenes lelkü, tiszta mint a hó…
Eltalálta… Bálvándy Zsuzsa azok közé a leányok közé tartozott, akik abból a pazar fényességből, amit magukkal hoztak a világra a lelkükben, hogy áldást, örömet és boldogságot árasszanak szerteszét az emberek között: egy szikrányit sem vesztettek el abban a szürke gomolyban, ahol a müveltség és illem jegyében az emberidomitás oktalan és sokszor izléstelen munkája folyik. Maga volt a dicső természet, ami nem tévedhet, mert örök isteni törvények irányitják… Rózsák fakadtak a Bálvándy Zsuzsa nyomában. Szépsége gyönyöröket teremtett, szivjósága nemesitett, előkelősége fölemelt. Ember volt: hibái neki is lehettek, de azokat senki se látta meg szüzies lénye ragyogásától… Szülői egy világhires drezdai nevelőintézetben neveltették. Az intézet igazgatónője (derék nő lehetett) egy levélben – igy jellemezte Zsuzsát szülőinek:
„Az önök leánya maga a megtestesült női eszmény. Megsejti a szépet és a jót; mi nem is neveljük őt. Hadd fejlődjék teljesen önmagából, mert az ő lelki kincseihez képest szegényesek a mi pedagógiai tudásunk értékei. Azt ajánlom méltóságtoknak is, hogy teljes szabadságot adjanak neki. Hatalmas ösztönök oltalma alatt áll: olyan leány mint ő, minden veszedelemmel szemben vértezve van stb.“
Talán épen ennek a levélnek a hatása alatt engedte meg Bálvándy a leánynak, hogy európai tanulmány-körutjában elkisérje bátyját. Mindössze, hogy egy idősebb komornát rendelt melléje…
… Erről a körutról tértek vissza a Bálvándy gyermekei. Beutazták az egész kontinenst Oroszország kivételével, aztán áthajóztak Angliába. Rövid idei londoni tartózkodás után elfogadtak egy (a Rhédey család révén) távoli rokonuk, lord Chester meghivását Chester-castleba. Ott végig élvezték az angol kastélyélet (castle-life) nagyszabásu, ünnepies és mégis utólérhetetlenül bájos örömeit, aztán hazajöttek.
Mellesleg legyen mondva, Zsuzsába halálosan beleszeretett a lord Chester másodszülött fia, a csinos Percy baronet. A leánynak is tetszett a derék, komoly gavallér, de (egyelőre legalább) nem annyira, hogy hazát cserélt volna érte. Kosarat nem adott neki, sőt meghivta Bálvándra, csak azt jelentette ki egész határozottsággal, hogy mint magyar asszony akar meghalni…
Bálvándy semmit sem tudott erről a szivügyről, leánya csak annyit irt meg neki, hogy utólagos beleegyezése reményében, meghivta a baronetet Bálvándra.
A tősgyökeres magyar ur nem igen örült a szerencsének, mert szót se vallott angolul, de meg félt is Albion fiainak köztudomásu mókáitól, – mindazonáltal egy szóval sem kifogásolta leánya meghivását…
– Miféle legény az a te baroneted? – volt az első kérdése leányához, midőn azt karonfogvást a kastélyba, illetve szobájába vezette.
– Az egy csinos fiu, apa, – válaszolt Zsuzsa hamoskásan kacsintva, – csak az a kár, hogy beretválja a bajuszát.
– Mint a fiókveréb, de a tartása olyan, mint a sasé.
– Csak nem bomlottál bele?
– Nem egészen, – válaszolt a leány felséges őszinteséggel, – de ha bajusza lenne és magyar lenne és kissé vidámabb lenne és…
– Az ördögbe – kacagott Bálvándy, – mi kellene még?
– Jobb szeretném, ha barna lenne – s versenyt nevetett apjával a leány, – olyan szőkepiros a képe, mint egy leányé.
– Hühü, az baj, – tréfálkozott a boldog apa, – mert majd azt hinnéd, ha mégis férjed találna lenni, hogy te vagy az ur a háznál.
– Igazad lehet, apa, – ismerte be a leány, aztán még egy utolsó csókot cuppantván az arcára, eltuszkolta magától az apját: – Most menj, mert átöltözködöm… Küldd be Julit.
– Jó – s kotródott Bálvándy, – de siess, mert kész az ebéd s vendég is van a háznál: egy pompás vén fickó, aki igen kiváncsi rád.
– Sietek, apácska…
Bálvándy beküldte leányához a komornát, aztán a fia szobájába furakodott be: nem tudott betelni rég nem látott szép gyermekeivel.
HATODIK FEJEZET.
Késői szerelem.
– Jó szinben vagy, fiam, – gyönyörködött Bálvándy a fiában, – mintha megélénkültél volna egy kicsit.
– Nagyon jól éreztem magamat Angliában, a hatalmas, acélos férfiak között.
Bálvándy soviniszta lelkét kissé bántotta a fia ilyetén elragadtatása.
– Acélosak lehetnek, – jegyezte meg kelletlenül, – de nem acélosabbak, mint mink.
A fiatal báró csak a fejét rázta.
– Hej, apám, nem az izmokról beszélek én.
– Hát miről?
– Az akarat acéljáról: a jellemről.
Bálvándynak megnyult az orra. Magyarok akaratáról, ha soviniszta volt is, nem igen cseveghetett jóhiszemüleg, de a jellemüket nem engedte.
– Ejnye fiam, ha lusták vagyunk is, szivünkhöz és jellemünkhöz nem férhet szó.
Megint csak mosolygott a fiatal báró.
– Majd egyszer elmondom neked, mit értek én az angolokkal együtt jellem alatt.
– Mondd el most, kiváncsi vagyok.
– Egy példát mondok el, – teljesitette a fiu apja kivánságát – … A dusgazdag lord Leeds másodszülött fia, – kezdte, – elhatározta, hogy hüségét megjutalmazandó, feleségül veszi régi kedvesét, egy másodrendü szinésznőt. Az apja erre kijelentette, hogy kitagadja. A fiu elhatározását ez egy csöppet sem gyöngitette meg, elvette a szeretőjét. És szavának állott az apa is… A pazar kényelemben felnevelt gavallér pillanatra sem esett kétségbe: a nélkül, hogy csak egy szóval is könyörgött, vagy a legkisebb szemrehányást tette volna atyjának, áthajózott feleségével Amerikába és miután egyéb foglalkozást nem kapott, beállott pincérnek. Tiz évig pincérkedett, aztán szájától megvont garasaival maga nyitott vendéglőt. De nemcsak ugy bolondjában ám. Először minden szakmájába vágó ismeretet elsajátitott: megtanulta a szakácsmesterséget is. Mert azt tartotta, hogy a genlemant a becsülete kötelezi arra, hogy jól végezze, amibe belefogott. Annál jobban, mennél előkelőbb, mennél alacsonyabb rendü a vállalkozása… További tiz évig vendéglősködött a lord fia s miután csakugyan jól teljesitette kötelességét, meggazdagodott. Egyben meggyarapodott a népszerüsége, tekintélye is. Beválasztották a kongresszusba (az Egyesült-Államok képviselőháza), később szenátor lett, ma minisztere az Egyesült-Államnak; de lehet még belőle köztársasági elnök is… Hát – fejezte be a fiatal báró a példát, – ezt nevezem én jellemnek. Nálunk nincs ilyen.
Bálvándy elszontyolodott. A példa sehogy sem tetszett neki, viszont egyetlen tárgyilagos ellenvetést sem tudott ellene felhozni. Csak ennyit motyogott:
– Ez egy egyszerü meggazdagodási eset, ami nálunk is gyakran előfordul.
– De nem az urak társadalmában, – állitotta a fia. – Ha valaki közülünk a lejtőre kerül, legurul a mélybe s ott marad, mert eszébe sem jut, hogy annak, aki egyszer elbukott, ujra kell kezdenie az életet, ha ur is. Ott, ahol a napszámos kezdi. A különbség a bukott ur és a munkás között csak az, hogy ennek soha sem is volt társadalmi poziciója, holott neki azért nincs, mert elvesztette. A munkásnak szivós kitartással kell megszereznie azt, amit neki csak vissza kell szereznie. Az pedig nagy különbség. Mert az ur már tudja az utat. Vele született kvalitásai, nagyobb müveltsége és látóköre is megkönnyiti a haladását. És – háborodott föl a fiatal báró, – még sem tud a munkással versenyezni. Igen, mert ott szeretné folytatni, ahol elhagyta: a lejtő ama végzetes pontján, ahonnan lebukott, ami képtelenség, mert hiszen a lejtő lábánál hever.
– Egyszóval, – akart az apa véget vetni fia fejtegetésének, – te csak azt tartod jellemnek, ha valaki kapaszkodni tud…
– Azt – válaszolta a fia határozottan. – Ha megteszi a munka embere, aki a tőle független semmiből emelkedik a csucsra, – megteheti az ur is, aki önhibájából sülyedt bele a semmibe. Már az előkelősége (amely neki kiváltságos helyzetet biztositott, mig el nem játszotta a játékait) – az előkelősége is kötelezi arra, hogy helyre hozza azt, amit maga vesztett el. A lord-ivadék vezérelve lebegjen a szeme előtt: azért vagyok ur, hogy jobban végezzem másnál, amibe belefogok. S biztosithatlak atyám, – állitotta a fiu, – hogy ennek a vezérelvnek jegyében győzni is fog.
Bálvándy megrázta fejét.
– Az még nem következés, – jegyezte meg, – hogy az, ami Angliában, vagy Amerikában lehetséges, nálunk is az. Én nem tudok elképzelni egy olyan bukott urat, akit a társadalom ujra feleresszen a csucsra.
– Mert – világositotta fel a fia, – még nem ismertél olyan embert, aki ezt megpróbálta volna: nem ismertél olyan jellemet.
– Lehet, – hagyta helyben Bálvándy kedvetlenül, – de most ne vitatkozzunk erről, menjünk ebédelni.
És karonfogta az öltözködéssel éppen elkészült fiát…
Zsuzsa már kint állott akkor az ebédlő előtti kőtornácon fehér battiszt ruhában, üdén, pirosan, akárcsak az a rózsa, amit fekete hajába tüzött. Ott lebegett, mosolygott Muki körül, kedveskedett, csicsergett neki, mint madár a bokornak, mielőtt az ágára szállna.
Muki csak nézte, bambán mosolyogva, nekipirulva, mint egy iskolásgyerek.
A Zsuzsa mandulavágásu, kacagó szemében csintalan dsinek játszadoztak s kicsufolták a talajavesztett kopasz férfiut.
– Ejnye, – szólalt meg az egyik, a Zsuzsa piciny piros ives ajakára szökve – (tehát ilyen volt a szép lány csókos ajaka), – ejnye, hát beszéljen már maga is, még nem hallottam a hangját.
– Ee, – hallatta magát Muki erre – ee…
– Ez nem elég, – szólalt meg egy másik dsin a Zsuzsa ajkáról, – beszéljen emberi hangon, egész szavakat.
Muki, mintha csak meghallotta volna a dsinek nem hallható hangját, megszólalt végre:
– Olyan furcsa vagyok ma, nem tudom, mi lelt!…
Bálvándyék éppen akkor érkeztek a tornácra.
– Nini, – jegyezte meg Toncsi papa, – mint látom, ti már össze is barátkoztatok.
– Csak én, – hamiskodott Zsuzsa, – Hervay báró még vad egy kicsit.
Bálvándy mindazonáltal bemutatta neki a fiát.
– Fiam: Bálint.
Az urak kezet fogtak, s egy pár udvarias frázist váltottak egymással… A Zsuzsa hajából kiesett a rózsa, Muki rávetette magát, mintha attól félt volna, hogy elrepül a virág. És elcsipvén a rózsát, átadta a leánynak.
– Köszönöm, – mondta ez s (valószinüleg azért, mert nem volt tükör a tornácon) keblére tüzte a rózsát: a bimbót – két bimbó közé. Aztán, mivelhogy megkondult az ebédre hivó harang, a báró mellé szökött és elkapta a karját negédesen.
– A karját, édes báró… De szaladjunk, mert roppant éhes vagyok…
Az ilyes előkelő körökben nem járja, sőt neveletlenség számba megy, de Zsuzsának oly jól állott ez a neveletlenség, mint a vadvirágkoszoru a tündér fején…
Az ebéd pompásan sikerült. Asztalra került a házigazda mindkét találmánya is: az irósvajas rák és a tárkonyecetes ürüsült. Bálvándy folyton piszkálta Mukit, hogy provokálja az elismerését, de az most oly szórakozott volt, hogy váltig csak evett s egy szóval sem dicsért semmit. Biztosan nem is érezte az étel izét (mint csakhamar elárulta), magasabb régiókban járt a képzelete. Ám a szapora szives koccintások folyamán végre neki bodorodott lebüvölt szelleme és elkezdett szikrát szórni. A nőről beszélt, az örök-nőről, aki mindig egyforma volt, ha Egyptomban született a Fáraók körében, ha római matrónának, ha ladynek, ha magyarok nagyasszonyának. Odáig ment, hogy bebizonyitotta, miszerint Kleopátra tökéletesen egy tipus azzal a szegény kis cselédleánynyal, aki szerelmi bánatában marólugot iszik… A nőnek – állitotta, – nincs megkülönböztető nemzeti, sőt faji jellege sem, mert csak egy jellege van: a szerelem vágya. Egyszóval homogén teremtés a nő, jelleme alig ismer megkülönböztető, osztályozó vonalakat…
Zsuzsát, bármily fordulatos volt is, nem tévesztette meg a Muki báró játszi dialektikája.
– Megcáfolom, báró – jelentette ki s komolyra biggyesztette játékos ajakát, – én bennem olyan erős a faji jelleg és a hazaszeretet, hogy képtelen lennék más országban élni.
– Még nem szeretett, – bátorkodott Muki megjegyezni.
– Talán nem, – ismerte be a leány, – de azt csak érzem, hogy nagyon tudnék szeretni. És még se lennék idegen ország asszonya soha-soha!
Bálint bárónak nem tetszett a társalgás ilyetén fordulata.
– Ne beszéljetek szerelemről: az komoly dolog, – mondta kelletlenül.
De a huga lefőzte.
– Hisz épp azért beszélünk róla, mert komoly.
– Igaza van Bálintnak, – vette Bálvándy pártfogásába a fiát, mert az egyszer, ha tudtán kivül is, malmára hajtotta a vizet, – térjünk át egy könnyebb témára, ebéd közben nem jó gondolkozni.
Bálint elnevette magát.
– Igy találkoznak a nagy szellemek, – mondta, – Werner is azt állitja.
– Ki az a Werner?
– A hires lipcsei professzor.
– Vagy ugy!… Okos ember lehet.
– Reggeltől estig dolgozik, a legtranscendentálisabb témákon töri a fejét, komor, mint Dante s fölényes, mint Voltaire, de ha asztalnál ül azonnal átvedlik: egy sörivó student se lehetne nálánál bolondosabb.
Bálvándyt érdekelni kezdte a tudós.
– Mit csinál az asztalnál?
– Rossz vicceket, – felelte Muki. – Közben iszik, mint a lyuk, tüsszent, csuklik és pletykázik. Az ember ilyenkor azt hinné róla, hogy valami hirtelen meggazdagodott kefekötő. S mindezt, – magyarázta, – azért cselekszi, hogy saját szavaival szólván, emésztés közben végkép elvesse a tudománya gondját, mert az emberi szervezetet, mint mondja, két irányban igénybe venni nem szabad. Vagy a fej dolgozzék, vagy a gyomor, különben mind a kettő csak félmunkát végezhet s mégis jobban kopik.
– Alighanem igaza lehet a németnek, – mondta Bálvándy. – Én ugyan – tette hozzá humorral, – nem sokat gondolkozom ebéd után sem, mert minek kopjak, ha nem muszáj…
Ezen mindenki nevetett, legjobban Bálvándy maga… Mind magasabbra ágaskodott az általános jókedv. A minduntalan összecsendülő kristálypoharak bongását elnyomta az emberszivek zenéje: az életviditó, lélekszépitő kacagás.
Még Muki is megszépült a jókedv ragyogó fényében. Kopasz fején persze nem nőtt meg a haja, de arcának redői kisimultak s szelid fényt nyert a szeme.
Zsuzsa minduntalan vele kötekedett, amivel igen boldoggá tette a szürkülő agglegényt. Ebéd után azonban, midőn a billiárd-szobában egyedül maradt Bálvándyval, bekövetkezett a reakció.
– Hallod-e Toncsi, kesergett egy pompásan sikerült masszé után, – ilyen vén szamaraknak, mint mi, nem érdemes már élni sem.
– Dehogy nem, – tiltakozott Bálvándy barátja blazirtsága ellen. – Hogy juthat ilyen bolondság az eszedbe egy jó ebéd után?
– Azt se tudom, mit ettem.
– Ejnye, – indignálódott a szives házigazda, – az irósvajas rákomat se vetted észre?
– Hát rák volt?…
Bálvándy komolyan megorrolt.
– Majd adok én neked máskor rendes ebédet, – dohogta, miközben lecsapta dákóját, – puliszka való neked, bivalytejjel.
Muki ki akarta engesztelni az érzékeny urat.
Ne neheztelj rám Toncsi, olyan buta vagyok ma, mint a vágómarha.
De Bálvándy csak nem engedett a hosszu orrból.
– Dehogy is vagy te buta, hisz az ebéd alatt folyton bomlottál a lányommal.
Egy mély sóhaj tört ki a nyiszlett kis báró kebeléből.
– Hajahaj, pajtás, hisz éppen ez az a pont…
– Miféle pont?
– Az a pont, ami gondolkodóba ejti az embert… A mi számunkra – mondta elegikus hangon – már nem virit a szerelem rózsája.
– He?
– Nem virit a szerelem rózsája.
Bálvándy nem tudta magát tájékozni. (Csak nem vetett a nyütt agglegény az ő gyönyörü hamvas leányára szemet?)
– Ne izélj rébuszokban, – támadt rá Mukira morcosan. – Mit akarsz te a szerelem rózsájával?
– Hiszen semmit, – sóhajtotta lemondással Muki, – és éppen ez az én tragédiám. A testem megvénült, a szivem fiatal maradt.
– De hiszen, – vélte Toncsi egész bölcsen, – az még nem tragédia. Elégitsd ki a szivedet és hagyj békét a testednek. Azaz szeress ugy, mint Plátó: par distance.
Muki megneheztelt a tanácsért.
– Te, – kérdezte éllel, – beérnéd annyival?
– Nem érném be, – vallotta Toncsi jókedvre derülve, – csakhogy én fiatalnak érzem a testemet is.
– Persze, – borongott Muki, – te nem packáztad el a fiatalságodat.
– Azt biz én nem packáztam el.
– Könnyü volt neked, örökké itt éltél a medvék között.
– Irigyelsz talán?
– Irigyellek pajtás, – ismerte be Muki, – irigyellek. Most látom csak, hogy megismerkedtem a gyermekeiddel, miféle hülye az az ember, aki meg nem házasodik.
– Hüm?
– Aki meg nem házasodik…
– Miért jutott ez ily későn az eszedbe?
– Mert most láttam először a leányodat és a fiadat. Boldog apa vagy…
– Abbijon, – ismerte be Bálvándy hencegve, – kevés embernek van ilyen jól sikerült két csemetéje.
– Különösen a leányod, – bökte ki végre Muki elragadtatását, hogy könnyitsen a szivén, – igazad van pajtás: csak egy tündér lehet olyan tökéletes.
Toncsi bárónak nem tetszett ez a hevület.
– Jó, jó, hát gyönyörködjél benne, – figyelmeztette barátját, – de holmi bolondságokon ne járjon az eszed, mert – magad mondod – ahhoz már vén vagy.
Muki valósággal megsértődött.
– Csak nem hiszed, hogy megőrültem, vagy hogy gazember legyek? – tört ki a régi becsületes lelke. – Még akkor se gondolnék ilyen szentségtörésre, ha én volnék a római császár… Mit gondolsz, – folytatta, – nem vagyok én romlott azért, mert rossz vagyok.
Az apát valósággal meghatották barátja szavainak nemes hevülete. Kezet fogott vele.
– Te egy igen nemes lélek vagy, Muki.
Mukit, bár teljesen őszinte volt a magábaszállása, kellemetlenül érintette ez az elismerés. Érezte, hogy már nem méltó reá. Legkevésbé a Bálvándy részéről.
– Hagyd el, – mondta rosszkedvüen. – Nem érek én ma már egy hajitófát sem. Sőt – fakadt ki maga ellen szintén öntudatlanul, – éppen abban jár az eszem, hogy kivetkőzzem a lelkemből. Ha már mindent, mindent vesztettem, legalább meggazdagodom.
Toncsi csudálkozva hallgatta barátja homályos értelmü paradox szavait.
– Nem értelek, – jegyezte meg rövid szünet után. – Azért, hogy meggazdagodjál, még nem kell kivetkőznöd a lelkedből.
– Haha, – s keserün felkacagott az elesett gavallér, – ebben az országban óriási handicapteher a lélek. Itt csak a lelketlenek boldogulhatnak; a hizelkedők, az öklelők, a ravaszok, a gonoszok.
Bálvándy még jobban elcsudálkozott.
– Hát ezentul olyan akarsz lenni?
– Olyan.
Erre már elnevette magát a jólelkü ur.
– Ha csakugyan az lenne a szándékod, – mondta, – nem beszélnél róla.
És ismét megragadta s melegen megrázta a Muki kezét.
– Ismertem egy urat, – mesélte közben, – az is mindig ugy beszélt, mint te most. Dicsérte a tolvajokat és betörőket, de mikor valaki egyszer egy homályos, bár kereskedői fogalmak szerint teljesen korrekt vállalkozásba akarta belevinni: olyan pofont mért eme valaki ábrázatjára, hogy majd kiugrott a szeme. Hát te is ilyen vagy.
Muki észrevette, hogy az imént ugyis tovább ment a kelleténél: meghagyta Bálvándyt jámbor hitében. Egyet csavart a fején és elnevette magát…
Egy pár napig semmit se csinált Muki Bálvándon. Csak élt. Nem is akart egyebet. Sőt akkor lett volna igazán boldog, ha elfelejtheti vala az egész mindenséget (önmagát is beleértve): az emberküzködés apró, céltalan piszkosságait, az élet szenvedelmeit, sőt anyagi örömeit is. Lelke kikivánkozott csunya aszu hüvelyéből, szeretett volna valahol a magasban lebegni, talán Zsuzsa felett, hogy megoltalmazza, őrangyala lehessen a leánynak.
Egy heti önfeledt ábrándozás után azonban végre is belátta Muki, hogy cselekednie, egy kicsiny lépéssel legalább közelednie kellene a céljához, különben céltalanná válik a földgolyóbison való tengődése. Most inkább, mint valaha. Érezte, hogy semmit se számit és – számitani akart. Mindegy, akármilyen lelki áldozatok árán. A fő, hogy hatalomra tegyen szert: irigységet, megdöbbenést, gyülöletet, avagy – tiszteletet, hálát, elismerést provokáljon. Mindegy volt neki minden, csak sulya legyen. Akár himnuszban, akár pamfletben, de emlegessék a nevét. Belátta, hogy nem válogathat az eszközökben, ahhoz már nem volt sem elég naiv, sem elég fiatal… Aztán az is sarkalta Mukit, hogy jogcimét vallja Bálvándon való hosszadalmas tartózkodásának. Nem akart huga előtt a naplopás vagy ingyenélés gyanujába keveredni.
Némi gondolkodás után azt eszelte ki, hogy felkéri Bálvándyt, egy félig-meddig rombadőlt várkastély megtekintésére. A rom eladó volt és csak tiz kilométernyire esett Bálvándtól. Tulajdonosa, egy szeszgyáros mindössze tizezer forintot kért érte s a hozzátartozó hetven holdas elparlagosodott parkért. Ennyit, vélte Muki még ő is megreszkirozhat érte… Mert biztosra vette, hogy ezentul mindig nyerni fog a kártyán. Más kérdés, hogy lakhatóvá teheti-e valamikor a kastélyt. Bár bizott ő már annak a lehetőségében is. Valami démon megtévesztette az eszét: elhitette vele, hogy minden sikerül az emberfiának, ha Istennel szakit s a pokollal szövetkezik. Igaz, hogy eddigi tapasztalatai e mellett szólottak. Őt is a szive tette tönkre: hát most az eszével kell visszahóditania azt, amit a szive miatt elvesztett…
Bálvándy szenvedélyes birtokbecslő volt és egész Erdélyben az első dilettáns alkusznak vallotta magát. Örömmel teljesitette barátja kérését. Elment vele a romhoz és a szeszgyároshoz s kilencezer forintért kialkudta számára a kastélyt.
Muki egyelőre csak kétezer forint foglalót adott, de azonnal intézkedett, uj birtoka nevére leendő átiratása iránt…
A Bálvándy Antal szüz erdélyi telivér méneséből összeállitott négyesfogat már mint hunyadmegyei birtokost röpitette uj birtokáról Bálvándra…
A bamba holdvilág és a tüzes csillagok milliárdjai kisérteties fényt szórtak az országutjára, beezüstözték az azt szegélyező fasor leveleit… Valahol a távolban mélabus, szivfacsaró melódiákat furulyázott, alighanem valami oláh pakulár… A közelben baglyok huhogtak az erdő szélén és egy hirtelen kerekedett kóbor szél fütyült… A lovak prüszköltek s dübögő patkójuk szikrákat váltott ki az országut bazaltjából…
Bálvándy Antalnak, talán mert megszokta, nem volt érzéke a természet pompája iránt. Tőle bámulhatott a hold, reszkethettek a csillagok, furulyázhatott a pakulár: a jó urat talán még az se hatotta volna meg, ha leszáll az égből az angyalok kara s menyei dalszóval kiséri vala ősei kastélyába.
De Muki másforma ember volt. Az ő élete javarészt a kőszénfüst és a villamosvasut rikitó csilingelése közepette őrlődött le. Rá az ujság ingerével hatottak az örökkévaló természet örökszép játékai. De meg szerelmes is volt, ami megtizszerezi a lélek fogékonyságát… Muki teljesen átengedte magát érzéseinek; beleábrándozott a holdba, részvéttel kisérte a csillagok járását, kihallgatta a csendet, leste az örökkévalóság titkait. Bálvándy minduntalan karatyolt neki valamit, különösen az akviziciójáról pöntyögött. De Muki rá se hallgatott. Egy-egy sóhajjal felelt a kérdéseire.
A derék ur végre is megsokalta a szótlanságát.
– Mi lelt téged? – kérdezte tőle kelletlenül.
Muki összerázkódott. Hogy kizökkentette barátja ábrándjai szines világából, észretért: őt magát is boszantani kezdte a gyöngesége. Mert immár gyengeségnek minősitette lelke szépségeit. Terhére voltak, utjában állottak.
– Ej, – válaszolt röstelkedve, – eszembe jutott egy régi história: az zavart meg.
– Miféle história?
– … Egy gyermek ment a réten, kora reggel napsütés előtt és gyémántot szedett. Azt hitte, hogy a füszálon rezgő harmatcsepp a gyémánt és ez a hite teljesen elég volt neki ahhoz, hogy boldognak érezze magát. De – folytatta Muki a meséjét, – amint igy megy, mendegél a fiu, egyszerre csak eléje pattan az ördög: – Mit csinálsz te fiu?… Gyémántot szedek… – Mutasd, megveszem a gyémántodat… A fiu táskájába nyult, ahova a gyémántot gyüjtötte és ime, semmit sem talált benne. Gyémántjait felszitta, megsemmisitette a levegő… Sirva fakadt. Aztán oda szaladt az anyjához és azt kérdezte tőle: – Édes anyám, miből van a gyémánt? Az – válaszolt neki az anyja, – az ördög könyéből származik, ne vágyjál te, fiam, gyémántra soha…
Bálvándy tátott szájjal hallgatta.
– Hol hallottad te ezt a mesét és mit akartál vele mondani?
– Semmit, – mondta Muki – mese, hát mese.
– Mégis?
– Ugy gondolom, az a mese tanulsága, hogy az az ember, aki kincsek után futkos, az ördögre szorul.
– Szép, – mondta Bálvándy, – ez alighanem valami napkeleti mese lesz.
– Az, – hagyta helyben Muki, – csakhogy, – tette hozzá, – itt nyugaton valóság az, ami a napkeleten mese.
Bálvándy megcsóválta fejét, mint mindig, amikor nem értett valamit.
– Nem irtál te verset valaha? – kérdezte rövid szünet mulva.
– Irtam. De most már gyülölöm a költeményt…
A kocsi befordult a faluba, a kutyák megrohanták s akkora lármát csaptak a köznapi eseményből, mint az ujságirók, ha panamán csiptek egy kegyelmes urat…
A kastélyudvaron egy rántással leszögezte a lovakat a nyalka székely kocsis. Bálvándy és vendáge kiszállottak a hintóból.
Zsuzsa eléjük szaladt. Atyja nyakába ugrott s mialatt csókolta, egy meglepő hirt közölt vele.
– Levelet kaptam, apa.
– Kitől?
– Charlietól, Chester-castleból…
Bálvándy nagyot nézett.
– Ejnye, hát levelezel vele?
– Miért ne? Angliában az nem shoking.
Mondta a leány és ragyogott a szeme, mint a karbunkulus.
– És mi van a levélben? – kérdezte az apa rosszat sejtve.
– Az, hogy holnap itt lesz.
Éppen ettől tartott Bálvándy.
– Ejha, hát ugy siet!… Mit irt még?
Zsuzsa fülig pirult. Aztán lehunyta szemét és atyja füléhez ágaskodott.
– Azt, hogy nem tud nélkülem élni…
Muki nem hallotta a szavát, de magaviseletéből megsejtette a gyönyörü leány érzéseit. Talán a szive dobogását is meghallotta… Belekapaszkodott egy asztal sarkába és mereven maga elé nézett. A semmibe. Ugy állott ott, mintha kővé meredt volna; mozdulatlanul. Majd erőt vett magán és haragosan megrázta fejét: – Most már csak azért is, – morzsolgatta a fogai között. Aztán mosolyogva a leányhoz közeledett és fenhangon folytatta.
– Lehet gratulálni?
Zsuzsa atyja mellére borult, de szemét nem vette le Mukiról, ugy válaszolt neki.
– Ha magyar ember lesz belőle, akkor – talán…
HETEDIK FEJEZET.
A baronet.
Muki báró első indulatában arra határozta el magát, hogy megszökik Bálvándról, még mielőtt az angol ur odaérkeznék. Egy inassal be is csomagoltatta a holmiját még az éjjel, de Bálvándyval csak másnap reggel akarta a szándékát közölni…
Fáradt volt, korán lefeküdt. De álom nem jött a szemére. Fülledtnek érezte a szoba levegőjét, ablakot nyitott… A hold egy széles sárga sávot huzott a szoba padmalyára. Reszkető, sápadt fénye szinte megelevenitett egy bronzalakot, amely egy antik almáriom tetején parádézott s valami félmeztelen olasz énekes leányt ábrázolt.
Az álomkereső urat boszantotta a bronzlány mezitelensége Eszébe jutottak róla a céda nők, mind valamennyi, akit életében valaha ölelt. Azoknak tulajdonitotta fizikuma korai hanyatlását. Szivére ránehezedett a késői megbánás keserüsége s gyülöletet váltott ki belőle. Első, ugyszólván diákkori szerelme, a kis Ilonka, pillanatnyi önfeledt kézszoritásán kivül egyetlen valóban tiszta szerelmi emléket sem tudott felverni a multakba kalandozó képzelete. Tulajdonképen fogalma sem volt az eszményi nőről, mig meg nem látta Zsuzsát. Addig egyáltalában eszébe se jutott, hogy foglalkozzék a nőiség csudálatosan boldogitó varázsának analizisével. A szép, kedves szüzek, finomlelkü dámák elmentek mellette, anélkül, hogy észrevette volna őket… Léha volt, bolond!…
… Most Zsuzsa előtt megtorpant végre. Eléje szökött az erdei tündér, megbüvölte varázspálcájával: kinyitotta szemét. Haj de most már, mit ér a kijózanodása, mikor végzetes könnyelmüsége többé nem volt helyrehozható!…
… A bronzleány szemébe vigyorgott incselkedő szemérmetlen kacsintással, odakinálta neki vérpiros ajakát… „Jer és ne ábrándozzál a holdvilágba, öledbe kuszom és véresre csókolom az ajkadat. Én vagyok a te igazi párod, az ártatlanságnak csillagsugarakból szőtt fátyolát a te szentségtörő kezednek nem szabad megilletnie, mert a te vágyadtól megriad a szüziesség…“
Muki kiugrott ágyából s a nélkül, hogy gyertyát gyujtott volna, leemelte az almáriumról a holdvilág fényében fürdő bronzleányt és egy sötét sarokba állitotta. Szégyellette az eszelősségét, de másképp nem tehetett. Nem tudott a szobortól aludni, holott okvetlenül ki akarta magát pihenni… Bezárta az ablakot, elsötétitette a szobát egészen. Erre nemsokára el is aludt.
Parancsához képest nyolc órakor költötte fel az inas. Muki ablakot nyittatott és magával hozott gummikádjába vizet hozatott. Mig Gyurkó (az inas) oda volt a vedrekkel, kikönyökölt az ablakba, ugy, ahogy volt, hálóingben, friss levegőt szini… De egyszeribe visszahőkölt. Szobájának ablaka a virágoskertre nyilott s egy karcsu leány járt a rózsák között: Zsuzsa. Haja vastag fonadékban omlott le a vállán, kezében kerti olló. Rózsát szüretelt. Olyan volt, mint egy játékos kis leány, vagy – mint egy nagy csudapillangó, amely repesve válogat a virágban…
Gyurkó meghozta a vizet két hatalmas vederben s megtöltötte vele a kádat. Muki beleült s egy uritök nagyságu szivacsot nyomkodott a feje bubjára. Nagyon fájt a feje. De nem segitett rajta a szivacs. Egy kis dögönyözés kellett volna neki.
– Tudsz-e te masszirozni Gyurkó?
– Mi a fene az, instállom? – kérdezte Gyurkó tőle telhető tisztességtudással.
– Ide gyere fiam és gyurd meg a fejemet
A kis inas megijedt a különös parancstól.
– Nem gyurtam én még, instállom, fejet soha.
– Hát majd fogsz most… A markoddal nyomni fogod, ahogy birod, a hüvelykujjaddal meg kenegeted a kopasz felét, meg a nyakamat… Ugy, ni, látod… Ne kiméld…
Nem kellett Gyurkót biztatni. Ha olyan a gusztusa a méltsás urnak, – gondolta magában, – hadd emlegesse meg a marka keménységét. Szinte puhává dörgölte Muki fájós fejét.
– Elég az ebugatta! – szisszent fel a páciens, midőn megelégelte a torturát, – kitéped azt a kis maradék hajamt is…
Kiugrott a kádból és ledörgöltette magát. Gyurkó az oldalbordájával és vékonyka lábszárcsontjaival is csak ugy bánt, mint a fejével. Muki beleizzadt a kezelésébe, de éppen az kellett neki, az izzadsággal együtt kiköltöztek fejéből és egyéb alkatrészeiből a fájdalmak is.
– Derék sintér vagy, Gyurkó, nesze öt pengő.
– Jaj, kezit csókolom a méltóságos urnak, – ujjongott az oláhba ojtott székely legényke, ha köllök, csak szólni tessen, tok én még fenébb is lenni.
Muki elnevette magát és kiküldte a kis inast. Aztán felöltözködött. Először a fejét, a kusza fejét szedte rendbe, kivülről is. A tarkóján duskáló háromszáz szál haját gondosan fölpomádézta a feje bubjára, rakoncátlan, tömött bajuszát meg megtanitotta becsületre, aztán megberetválkozott és lenyirta az orrából kikandikáló szőrszálakat.
Éppen ezen a müveletén csipte rajta Bálvándy.
– Ejnye a milliomát! – támadt rá vendégére megbotránkozva. – Azt mondják a cselédek, hogy meg akarsz szökni. Pedig innen ma el nem mégy, az ebugatta, mert szükség van reád.
Muki kifujta az orrát, mert csiklandozta az olló.
– Mi szükség lehetne rám?
– Az, hogy ugy beszélsz angolul, mint a szarka, hát ne hagyj magamra azzal a brit urral, mert én egy szót sem vallok a nyelvén.
– Majd beszélnek vele a gyerekeid…
– Oszt ne tudjam, mit?! – heveskedett a jó báró. – Az ellen protestálok. Itt maradsz tolmácsnak, punktum.
– Fáj a fejem, – okvetetlenkedett Muki.
– Nem fáj, – tagadta Toncsi.
– Hát – vallotta be Muki bizonyos viszonylagos jókedvvel, – csakugyan nem fáj, csak fájt.
– Látod, hogy jobban tudom, – konstatálta Bálvándy. – Azért akartál te megszökni, mert félsz az angoltul.
– Tán te félsz!
– Én félek: azt nem is tagadom. Annyi az angolban a cerimónia, hogy a magamforma egyszerü magyar nemes azt se tudhatja, mikor sérti meg a becsületét. Torbágyi grófot, – mesélte Toncsi, – aki közöttük élt egy félesztendeig, kibulnoardirozták a klubjából, mert kisült, hogy rókát lőtt. Tudniillik, rókát lőni becstelenség Angliában. Hát ezek után honnan tudja az ember, hogy mi nem az?
– Hehehe.
– Ne nevess, mert ugy se fogatok be neked.
Muki engedett az erőszaknak: Bálvándon maradt. Különben is kialudta sötét gondolatait, most már ugy gondolkozott, hogy tulajdonképpen érdekében is áll megtudnia, hányadán áll Zsuzsa az angol urral. Az apa könnyebben mozgósitható, ha leánya kiröpül a fészkéből. Aztán meg (a maga szempontjából) teljesen mindegy lehet neki, hogy kinek a felesége lesz Zsuzsa, ha egyszer ugy se lehet az övé. Belátta, hogy valami ostoba, céltalan irigység zavarta meg éjjel a fejét. Az ilyen gyengeségekről pedig le kell szoknia, különben nevetségessé teszi magát.
– Jó, – mondta mosolyogva, mi közben szivarkára gyujtott, – itt maradok még két napig és megudvarolom az angolodat.
– Éljen a fejedelem! – örvendezett Bálvándy. – Ezt meghálálom neked.
Azzal szelesen kiszaladt a szobából és saját (de szóról-szóra nem veendő) szavaival szólván, szétütött a kertészlegények, kukták és inasok között, hogy jól végezzék a dolgukat, mert olyan vendég áll a házhoz, aki magánál a római pápánál is válogatósabb.
Lett is, mire a baronet megérkezett, olyan rend a kastély körül, hogy (ez meg már a Gyurkó kifejezése): lelegelhette volna akár a gyöpöt is.
Bálint kiment eléje atyja legszebb ötös fogatán. A vén Miska kocsis fejébe persze nem nyomtak vaskalapot, mint Angliában szokás, (azt ugy se türte volna a Miska feje) – de annál rangosabb volt a lovak ezüstveretü sallangos hámja: valóságos napkeleti fényt árasztott az ekvipázsra. Aztán az erdélyi mokányoknak sem kellett magukat szégyelleniök: oly haragos tüzzel és mégis könnyed eleganciával, mint azok, nincs az az ánglius ló, ami nekimenjen a hegynek. Holott csupa görbe világ volt az állomáshoz vezető ut. Charlie alig győzte csudálni a nemes állatok akcióját és kitartását. Pedig annak nemcsak a lovakon járt az esze… Mikor a várkastély csonkatornyu bástyája kibukkant a várkert égbe nyuló jegenyesora hézagán, nem is gondolt ő többé se lóra, se azokra az erdélyi világi tündér-mondákra, amelyekkel Bálint az egész uton traktálta: attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta az ő tündére regényes fészkét, elbujhattak tőle a Bálint tündérei a világ egész lóállományával együtt. Szive elkezdett kopogni s leányosan üde s mégis férfias arcát vérrel öntötte el.
– Tehát megérkeztünk, – mondta magában mély megilletődéssel.
– Itthon vagyunk, – konstatálta Bálint, midőn átrobogtak a kastélyhidon s egy Angliában eltanult kemény shake-hands-szel üdvözölte vendégét. – Isten hozta nálunk, tekintse szegényes hajlékunkat a maga házának.
– Ez nem szegényes, – udvariaskodott a fiatal gentleman.
– Ugyan, – tiltakozott Bálint szerényen, – az önök castleja hat-akkora.
– Nagyobb, – ismerte be Charlie – de ez szebb: csupa stil és érdekesebb: csupa történetet lehel.
Ezt már nem is udvariasságból, meggyőződésből mondta. Láthatólag kellemesen érintette a Bálvándy-rezidencia uri előkelősége: a vár borostyán-koszorus bástyái, merész kiszögellései, tornyai s a várkert évszázados hársfáinak s magas kőfalának zordon pompája. Csak egy pillantást vetett maga körül, aztán hogy meglátta Zsuzsát is, nem pillantott többet egyebüvé. Még a lábára sem. Majd megbotlott a kocsi hágcsójában, midőn kiszállott…
Zsuzsa a kastély gótstilü ajtajában fogadta a ház vendégét, atyja oldalán. Egyszerü kék delain ruhát viselt. Fényes vasszin haja évszázados magyar divat szerint, hármas koszoruban övezte csillogó fehér homlokát. Nagy, riadt szeme lágy fényben uszott. Öle telisdedtele virággal: olyan volt, mint a szép leánynyá varázsolt mesebeli rózsabokor.
A viszontlátás első pillanatában elpirult Zsuzsa s leeresztette szemhéját Charlie előtt. De amint közeledett hozzá az ifju, mind elfogulatlanabb lett: ajka mosolyra nyilt s felkacagott a szeme is.
Charlie egy mély szertartásos bókkal üdvözölte, aztán kérdő mosolylyal az ajkán, a háziurhoz közeledett.
Bálint bemutatta az atyjának. Ugyancsak szertartásosan.
– Charlie, baronet of Percy, my friend, Anthony baronet of Bálvándy, my father.
Bálvándy kissé megszeppent a parádés kezdettől, de azért véletlenül eltalálta az angol izlést. Megmarkolta vendége kezét és elkezdte rángatni, ahogy csak birta. A baronet visszarángatta ugyancsak teljes erővel, amiből legott megtudta Bálvándy, hogy nem csinált hibát. Örült is a sikerének nagyon. Még a szava is megjött: kivágta azt a német frázist, amit még reggel eszelt ki vendége beneventálására:
– Kriszti Gott, mein lieber, freut mich dich kennen zu lernen…
Kölcsönös hajlongások… Aztán végre sorra került Zsuzsa is.
Az ő istenhozottja igen egyszerü volt. Egyszerü és fönséges, mint az anyatermészet maga, amelynek egyik legtökéletesebb remeke volt. Még csak kezet se fogott Charlieval, mint ahogy a konvenció diktálta volna, csak átöntötte rózsáit a maga öléből az ifju ölébe.
Charlie, eme közvetlenség feletti gyönyörüségében dehogy tudott volna kifejezést adni érzéseinek. Még ha lord Byronnak született volna sem. Holott világéletében sem irt egy sor verset sem. Ki is zökkent a baroneti méltóságából ugy, mint az egyszeri diák, aki rossz sédát huzott az érettségi vizsgán s mindössze egy mondatot tudott, hát azt variálta egy félóráig, hogy legalább a szája mutasson valamit. Ilyenképen svindlizett Charlie azzal az egy mondattal, ami az eszébe jutott.
– Oh, very nice… very nice indeed the hungarian flowers… the flowers in Hungary… I am charmed of it. (Óh igen szép… valóban igen szép a magyar virág… a virág Magyarországon… el vagyok ragadtatva.)
– Akkor ne gyürje össze szegénykéket annyira, – figyelmeztette Zsuzsa (angolul természetesen), – mert megtalálják szurni… A rózsa szur.
– Ah pardon, – mentegetőzött az angol gavallér, – észre se vettem, hogy ugy szorongatom.
És zavartan mosolyogva nézdelt szerteszét, hogy hová is rakhatná a virágjait, mert hisz ugy se maradhatnak az ölében addig, ameddig el nem hervadnak.
Zsuzsa észrevette a zavarát, megfogta a karját.
– Jöjjön velem, ha virágot adtam, gondoskodni fogok virágtartóról is.
Mintha csak virágtartónak idézték volna: épp ebben a pillanatban lépett ki a kastélyból Muki.
Zsuzsa neki is bemutatta a baronetet. Az kezet nyujtott volna Mukinak, de nem lehetett a virág miatt.
Muki ötletes embernek bizonyult. Elszedte az angoltól és (hogy szabadon parolázhasson a jobb kezével), balkarjára vette a virágjai felét. Ezzel felszabadult a Charlie jobbja s megtörténhetett a parola.
Egy pár perc mulva pedig megtörtént (még pedig az egész uri társaság közremüködésével) a virágok elhelyezése is. Egy rózsát a Charlie gomblyukába tüzött Zsuzsa, a többit pedig vékonynyaku szines üvegkancsókba ültette a Bálvándy-család és hüséges vendége.
Általában igen okosan viselte magát Muki, nem vágott pofákat, teljesen megemberelte magát. Még vicceket is gyártott, rosszakat ugyan, de angolokat, tehát meg lehetett neki bocsátani a kvalitásukat. Ezen a véleményen lehetett Albion fia is, mert meghazudtolva a fajtája hirét, oly jóizüeket nevetett a Muki mókáin, hogy majd kicsordult a könnye.
– Nini, – jegyezte meg Toncsi báró halkan, – hisz ez egy egész derék fiu, angol létére még nevetni is tud…
A teritett asztalnál még nagyobbat lépett Charlie házigazdája kegyei felé. Egy az, hogy valóban derekasan megfelelt a teli pohárnak, más az, hogy kétszer is megismételte az irósvajas rákot.
– Ez ember! – dicsérte meg suttyomban a mellette ülő Muki felé vágva a fejével.
Ez nem is sejtette, hogy a jó báró miből meritette a lelkesedést.
– Az hát, – hagyta helyben morcosan, – ki mondja, hogy nem az?
– Olyan otthonosan érzi itt magát, – folytatta Bálvándy, – akár csak a szomszéd faluban született volna.
– Eh, – kicsinyilte le Muki, – neked imponál az, ha valaki messze született?
– Nem arról van szó, hanem hogy egy csöppet sem pöffeszkedik.
– Miért pöffeszkednék? Vagyunk mi olyan urak, mint ő.
– Hiszen persze, hogy persze, de…
Benne maradt a mondat vége, mert megijesztette a fia.
– Ugyan kérlek, – intette ez az apját, – még észre találja venni, hogy róla beszéltek…
Azt nem vette észre Charlie, mindazonáltal házigazdája iránti figyelemből franciára forditotta a szót. Nem igen illett ugyan a szájába, de hát a Bálvándyéba se igen illett az: francia tudásukat illetőleg teljesen egy rangon volt a két férfi, azzal a különbséggel, hogy Charlie a szavak nyakát tekerte ki, Bálvándy meg a mondatokét. De megértették egymást, a többi meg nem lényeges. Antal ur medvét és zergét igért előkelő vendégének a puskája hegyére, az meg ugy örült eme kilátásnak, mint gyermek a krumplicukornak… Egyáltalában minden csekélységnek örült Charlie, a feszességnek nyoma se látszott a modorában… Bár hiszen az is lehet, hogy a maga hazájában nyelte a halcsontot, csak a Zsuzsa közelében lett bohó gyerekké…
Annyi bizonyos, hogy a baronet nagyon kedves volt Bálvándon s mégis előkelő, amitől Mukinak ismét kiujult a spleenje. Hiába erőlködött, minduntalan elárulta az angol fölényén való boszuságát.
Nem is győzte a tettetést egy napnál tovább: másnap csakugyan elutazott Budapestre. De az utolsó órában még megkínozta a barátja. Félrehivta a kert egy borostyános sarkába, s titokzatos hangon, mintha összeesküvésre akarta volna csábitani, ezt a kérdést intézte hozzá:
– Te… te Muki, mit szólsz az angolhoz?
– Mit szóljak? – válaszolt ez befelé dühöngő, de kifelé csak remegő hangon. – Azt, hogy egy rengeteg nagy és jólelkü kamasz.
Bálvándy aprókat kacagott.
– S a leányomhoz? – kérdezte.
Muki elkomolyodott.
– Róla – mondta, – az a véleményem, hogy a baronetnek a felesége lesz.
Toncsi báró megvakarta a tarkóját: örült is, nem is.