Uj Zrinyiász

Föl voltak villanyozva a kedélyek a «P. G.» szerkesztőségében a Perényi levele folytán. A segédszerkesztő vígan csattogtatta ollóját: «Holnap pompás lapunk lesz, fiúk!» Minden toll megaczélozódott e kijelentésre és vígan perczegett a «kutyanyelveken». Miniszterek skalpiroztattak, az intendánsnak a talpába bevertek egy pár tövist. Az ujdondász megharapott egy főispánt, a fővárosi rovatvezető, mint egy megvadult bika, nekiment a Sartory-pártnak. A rendőrségnek meg majd leüti a szarvait Perényi, mihelyt bejön.

Hanem a jó hangulat hova-tovább romlani kezdett, mert Perényi nem jött be; elmult a tiz óra, még mindig nem jött, sőt nem jött be éjfélkor sem. Két órakor már zárni kellett a lapot és Perényi Miksa még mindig nincs itt. Daczára, hogy ott várja az előleg. Csudálatos az. Telefonoztak utána mindenfelé, ahol meg szokott éjjel fordulni, de híre-hamva se volt. Megfoghatatlan, hova lett Perényi.

De még nagyobb volt a megrőkönyödés másnap, mikor Perényi nem került elő és a lakásán se fordult meg. Ez már félig se tréfa. Valaminek történni kellett vele. A felelős szerkesztő rosszat sejtett, vagyis reménykedni kezdett. Mert ha a «P. G.» reporterét például agyonütötték volna a bűntársak, a Bobor-ügyben való kutatásai miatt, az sokat érő reklám lenne. Vette tehát a Perényi levelét és elhajtatott vele egyenesen a főkapitányhoz. Az a vállait vonogatta, nagy grimace-okat csinált és azt mondta, hogy amit Perényi ír, merő képtelenség, de azért azonnal megteszi a szükséges lépéseket s ezzel elhagyván távozni a felelős szerkesztőt, négy vagy öt lépést tett a divánig. Meglehet, hogy ezek voltak azok a «szükséges lépések», s ledőlt a délutáni sziesztáját végezni.

Azonban egy órai jóízű szundikálás után mégis foglalkoztatni kezdte a Perényi levele. Hogy Zrinyi gróf bele volna mártva a dologba és hogy Perényi maga is oda ment és azóta nincs. (No, bárcsak megnyúzta volna elevenen.) Hm. A dolog nem lehetetlen. És összevág a rendőrség híreivel is. Boborné néhány nap előtt elhagyta régi szegényes lakását az aradi-utczában s egy József-körúti palota egész emeletét foglalta el, melyet gróf Zrinyi rendezett be neki nagy fénynyel. Éjjelenkint gyakran látják ott a gróf kocsiját. Szóval: a gyanuokok kétségtelenek, de czélszerű-e a rendőrségnek beleütni orrát a Zrinyi dolgaiba? Mit diktál itt a tapintat? Mert fő a tapintat. Magyarország a tapintat országa és inkább tíz bűn, mint egy tapintatlanság.

Annyit mégis megtett a főkapitány, hogy elhajtatott a belügyminiszterhez és jelentést tett neki. A belügyminiszter azt találta, hogy egyelőre semmit se tegyen a rendőrség – majd ő maga beszél Zrinyivel.

S mielőtt este a klubba ment volna, meglátogatta a szigetvári hőst, egy másik minisztertársával együtt.

Rövid beszélgetés és barátságos szivarozás közben ügyesen beszőtte a miniszter a Bobor-ügyet és a többi eltünteket.

– Nem tudsz róluk semmit?

Zrinyi ravaszul mosolygott és a kérdésre kérdéssel felelt:

– Érdekel talán valamelyik?

– Mindenesetre. És igen leköteleznél, ha őszintén megmondanád, mit tudsz egyikről vagy másikról.

– Itt vannak nálam – felelte Zrinyi egyenesen, majdnem naiv ártatlansággal – és igen szivesen eresztem szabadon a kedvedért akármelyiket.

A belügyminiszter idegesen felugrott és elsápadt, mint a fal.

– Itt vannak, mondod? Hogy érted ezt? Hol vannak?

– Odalent vannak a pinczében.

– Elfogva?

– Lánczon – felelte Zrinyi természetes hangon.

De már erre a másik miniszterben is meghült a vér.

– Az Isten szerelméért, hát mért teszel olyanokat?

– Alkalmatlanok voltak nekem; egyike-másika pedig egyenesen gorombáskodott. (Zrinyi szemei megcsillantak.) És ilyeneket én nem tűrök.

A belügyminiszter minden hajaszála az égnek állt és az arcza kínos verejtéket izzadott, hogy facsarni lehetett volna.

– No, ebből szép spektákulum lesz. (Az interpellácziókra gondolt, melyek a Házban lesznek.) Egész Európa piszkolni fog érte. (A lapokra gondolt, amit írni fognak.) Még az az egy szerencse, hogy zsidó nincsen köztük.

– De már az is van, – találta ki Zrinyi őszintén – tegnap egy ujságreportert fogattam el.

Valóságosan érthetetlen volt Zrinyi előtt a két miniszter ijedt képe és sopánkodása. Hiszen ő nem rosszból tette. Azok az emberek, akiket elfogatott, mind vétettek ellene. Hiába ő nem büntet senkit. Hiszen olyan puha ő, mint a vaj, hogy kenyérre kenheti a jó ember. De a szemtelenséget nem tűri. Azt hibáztatják, hogy ha valami panasza van valaki ellen, mért nem fordul a hatósághoz. De csak nem alkalmatlankodhatik minden piszlicsár dologért másoknak? Hát nem jobb az a hatóságoknak, ha valaki magától végzi el a maga dolgát?

– De a személyes szabadság, – sopánkodott a miniszter – a jogállam. Én elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most más világ van, most nem lehet. Magyarország a szabadság országa.

De már erre Zrinyit is elhagyta a hidegvére:

– Ti ezt szabadságnak nevezitek? – mondá gúnyosan. – A mult hetekben kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem volt fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most megint nem volt szabad a puskámat elsütni, mert nem volt vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajczáros bélyeg. És ezt nevezitek ti a szabadság országának. Ugyan, szégyeljétek magatokat!

Ő exczellencziáik, daczára a kellemetlen ügynek, melynek ódiumát, következményeit nehéz lesz eltüntetni, még sem hallgatták mosoly nélkül ezt a középkori együgyűséget.

Pedig nem volt nevetni való az a théma. Kemény dió ez és nagy vihar lehet belőle, ha el nem igazítják ügyesen. A két miniszter jelentőségteljes pillantást váltott egymással.

Ők már ismerik az egymás hunyorításait, tüstént felkeltek és elvonultak egy ablakmélyedésbe tanácskozni.

– Mit csináljunk?

– Ne nézzük meg a foglyokat?

– A világért sem. Ha látjuk őket és abban a perczben nem teszszük szabadokká, veszve vagyunk, – ha pedig szabadokká teszszük, anélkül, hogy Zrinyi kiegyezkednék velük, akkor ő veszett el.

– Közölni kellene Bánffyval.

– Mindenesetre.

Magukkal vitték Zrinyit a klubba, ahol kivételesen nagy nyüzsgés-mozgás volt. Tele volt az egész szabadelvű kaptár, mert reggel botrány történt a Házban. Hallatlan inczidens. Mindenki meg van döbbenve. Egy képviselő megbirálta a minisztert. Bizonyosan megőrült. Mert képzelhetetlen, hogy józan észszel valaki egy miniszterrel kikössön. És még meg is birálja. A legrégibb mamelukok sem emlékeztek olyan aberráczióra. Mindenki sietett este a klubba, mert kiváncsiak voltak, mi fog történni. A spártaiaknál nem volt törvény az apagyilkosságra, mert apagyilkosság ott soha elő nem fordult. Itt se volt semmi precedens, mert soha még mameluk nem emelte szavát az ő miniszterének eszméi ellen. Képzelhetni tehát, milyen kiváncsisággal jöttek-mentek a klub ismeretes alakjai a rozsdaszínű szőnyegeken. Vártak valami különöset, valami természetfölötti tüneményt. Hogy mit? Azt senki sem tudja. De vártak valamit, mert valaminek mégis csak történnie kell a merénylet után. Lehet, hogy magát a merénylőt várták és gyönyörködni akartak azon jéghidegségben, mely fogadja, hogy aztán titkon megbotránkozhassanak e hidegségen is. A poseur-ök letették ünnepélyes lárvájukat és közönséges halandók módjára elvegyültek a szürkék közé, a stréberek, akik vígan keringenek a miniszterek körül, mint a muslinczák a lámpa körül, most ég felé fordított szemekkel, szörnyűködő hangon sopánkodának:

– Milyen idők és milyen emberek! Istenem milyen emberek!

Zrinyi belépte két ujabb miniszterrel egyszerre ezekre terelte a figyelmet. Megint uj anyag a találgatásokra. Hát ez megint mi lehet?

Bánffyt keresték. Nem nehéz megtalálni. Ahol a legnagyobb csoport van, benne kell lennie neki is. Olyan biztos az, mint hogy az alma magja az alma közepében van.

Egy-két szót mondottak halkan Bánffynak, mire egyszerre nevetni kezdett az arcza, az orra, a nyakcsigolyája. Igazi diplomatának való arcz.

Azt lehetne hinni, hogy örömhírt közöltek vele, azért nevet, de akik jobban ismerik, azok hamar eltalálják, hogy ez a tigrisnevetés csak takaró. Mi lehet alatta, lehetetlen kitalálni.

Intett a kezével s egyszerre megindultak némán, gänsemarsban, az olvasó- és írószobán át a miniszteri szoba felé, melynek ablakai a Dorottya-utczára nyílnak és ahol sok nagy dolog dőlt el, mikor az öreg Deák talpai taposták ezeket a deszkakoczkákat.

Bánffy megállt az olvasóban és egy hírnököt fogott az ujságmolyok közül.

– Eredj kérlek, küldd be az öreg Tiszát!

Kevés vártatva Tisza is utánuk sántikált. No, ez már nagy dolog lehet. A legcsudálatosabb kombinácziók termettek. Hátha horvát bánnak nevezik ki Zrinyit. Nem bolond, hogy a bankot otthagyja a bánságért. Hátha intendánsnak akarják? Ejh, dehogy, hiszen jóformán még színházat se látott. No, éppen azért. Hátha képviselőnek akarják? Nem fizette ki az adóját – jegyzé meg Katánghy Menyhért. És nem is magyar honos, mert Horvátországban született – duplázott rá Mezei Mór.

Bent a miniszteri szobában pedig ezalatt nagyban főtt a korifeusok feje. Az eset igen súlyos. Eltussolni nem tanácsos, mert hátha kisül utólagosan. De el nem tussolni sem tanácsos, mert akkor mingyárt kisül.

Zrinyi még most is félvállról vette a dolgot s gyanakodva fürkészte a miniszterek arczát, nem-e csak egy bohókás játék az egész, meg akarják ijeszteni. Hiába olvasták fel előtte a büntetőtörvénykönyv idevonatkozó paragrafusait is. Hanem Tisza neki is imponált. «Van benne valami – mondá – az öreg Werbőczyből» és az nagyon meghökkentette, hogy Tisza is súlyos hibának tartja az elfogatásait.

– Nagy hibát követtél el, de talán még jóvá lehetne tenni.

– De kérlek, – védekezett Zrinyi – hiszen tőletek függ és ti beláthatjátok, hogy igazam volt.

– Tőlünk? – szólt az egyik miniszter. – Túlbecsülöd a mi erőnket és hatalmunkat.

– Nos, akkor legalább mondjátok meg, kitől féltek?

– A lapoktól, a törvénytől, a közvéleménytől.

– De hiszen nekem arról beszéltetek, hogy a királynak egy millió katonája van.

– Az igaz is.

– És mégis féltek a könyvektől és papirosoktól?

– Hja, a század, a XIX-ik század. Te azt nem érted. A jogállam, barátom. Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van s mindenkié meg legyen teljes épségben óva.

– Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt kellett respektálni: a királyt s már az is kényelmetlen volt, de tizenhat millió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen türhetetlen. Ez maga a pokol.

Hanem lassan-lassan mégis beadta a derekát, elfogadván a Tisza tanácsát, kivált miután megérttették vele, hogy ha napfényre kerül a dolog, a kormányt is nagy kellemetlenség éri. Erre engedett.

A nagy debatter egész életében szerette a kompromisszumokat, tehát most is kompromisszumot ajánlott a rabokkal.

– Hát jól van, mit tegyek? Mit kivántok tőlem?

– Hivasd fel őket éjjel a szobádba egyenkint és egyezz ki mindenikkel, ahogy lehet, aztán ugyancsak egyenkint ereszd őket szabadon. De lehetőleg végy tőlük egy irást, amelyben elismerik, hogy önként tartózkodtak a házadban.

– Megteszem a kedvetekért, – mondá nehéz sóhajjal Zrinyi Miklós – ámbár jobb kedvem volna összevagdalni a rendőreiteket, akiket elfogatásomra küldenétek.

Soha se érezte magát oly levertnek, tehetetlennek, mint most. Látta, a tekintélye hogy sülyed lejebb-lejebb. A miniszterek hangjában, modorában volt valami pártfogói, valami mélyen sebző. E nagylelküség minden csöpp vérét lázadásba hozta. A hatalmas régi oligarcha ki akart belőle ugrani, de visszafojtotta.

Bánffy kihúzott egy szivart a zsebéből, lecsettintette a végét egy piczike nyaktilóval és azzal feloszlatta a tanácskozást:

– El van végezve. Mi semmit se láttunk, semmit se hallottunk, semmit se tudunk.

Ezzel eloszlottak, de kifelé menet az irószobában még félrehúzta Darányi egy szóra, hogy ő is meggyötörje.

– Ez hiba volt tőled, Miklós. Neked egészen máskép kellene élned a te tradiczióiddal. Engedd meg, hogy valamire figyelmeztesselek. Látod, már közel egy éve vagy itt és még mindig nem voltál Berlinben. Pedig a tapintat megkívánja, hogy megköszönd a német császárnak a reád vonatkozó szavait a toastjában. Hát nincs igazam?

Zrinyi szórakozottan mormogott valamit, hogy az ő esze nem jár az ilyeneken.

– Pedig látod, te szép karriért csinálhattál volna, ha felfogod a szituácziót.

– Hagyd el, kérlek. Elég karriér nekem a szigetvári kirohanás – jegyzé meg Zrinyi önérzetesen. – Meg vagyok vele elégedve.

– Hiszen szép, szép, – felelte Darányi szokott enyelgő modorában magázásra fordítván a dolgot – meg lehet méltóságod elégedve. De hát még más dolgok is vannak a világon. Tudja azt maga? Szent István-rendek, aranyszőrű bárányok a király aklában s a többi. Úgy bizony, kapitány bácsi, magának csak jót akar a Náczi bácsi – s egy kedves mosolylyal otthagyta a rosszkedvű daliát, de alig két lépés után ujra visszatért hozzá és a fülébe súgta bizalmasan:

– És csak legalább azt a zsurnalisztát ne fogattad volna el, mert az, ha kiegyezel is vele, ki fog fecsegni mindent. Meglásd, hogy azzal baj lesz.

Zrinyi ezt maga is valószinünek tartotta.

– Nem jó volna, – szólt habozva és erősen a miniszter szeme közé nézett – ha… tudod… úgy titokban…

– Mit titokban?

– Ha lefejeztetném…

Darányi hátrahőkölt, mintha kigyóra lépett volna. Szirupédes mosolya jéggé változott.

– Az Isten szerelméért, miket beszélsz! Legyen eszed, Miklós. Bajt ne hozz magadra és ránk. Ne gondolj ilyen képtelenségekre.

Szeretetreméltóan megfenyegette az ajtóból is:

– Legyen okos és tapintatos, Zrinyi úr!

A nagynevű főúr, mint a bölény, leszegzett fejjel ment át a klubtermen az ajtó felé. A mamelukok felállva köszöntötték a merre átment s aztán azon kezdtek tanakodni egy csoportban, hogy a szigetvári várkapitányi állás melyik dietenclassisba volna vehető. Zrinyi egy perczig se állt meg, pedig Kapuczán Gergely ugyancsak ott settenkedett, hogy megszólítsa, kölcsönt akarván kieszközölni borontói választóinak. Zrinyi haza sietett és legott hivatta Szebeni Mihályt, a bank ügyészét.

– Szaladj fiam, Radován, keresd meg valahol Patacsicsot és Alapit is. Dolgunk lesz ma éjjel.

Az érdemes urak el nem gondolhatták, mi lelte Zrinyit, hogy most éjjel hivatja őket. Csak nem akar éjféli ülést tartani? De azért összegyültek s Zrinyi körülményesen előadta a dolgok mibenlétét s a kormány kivánságát, mire leginkább hüledezett Szebeni Mihály úr, a többiek nem vették olyan fontosnak.

– Hát már most, – mondá hanyagul az ügyésznek – tessék ezeket rendbehozni. A darabantjaim majd felhozzák a rabokat egyenkint, a fiskális úr pedig megalkuszik velük és irást vesz ki tőlük; vigyázzon, hogy oda ne írják a V. C. betüt, ami azt jelentené, hogy «Vi coacta». Egyébiránt hiszen jobban tudja a módját, mint én.

– Félek, nagyon sokba fog kerülni – sopánkodott Szebeni.

– Ne kimélje a pénzt.

– Igen, de éppen a méltóságod anyagi viszonyaira való tekintettel. (A jó Szebeni Mihály arczán valóságos felhők gyülekeztek ennél a thémánál.) Nincs pénzünk, méltóságos uram. (Gyöngédségből használta a többest, mert neki volt elég.)

– Van a bankban. És ha elfogy, majd nyomattat a király.

– De arról be kell számolni, méltóságos uram.

– Az az én dolgom lesz Szebeni Mihály uram.

– Ahogy parancsolja, méltóságos uram.

– Ti pedig, Patacsics és Alapi, kapaczitáljátok őket. Különösen te használsz sokat, Patacsics, ha rettentő ökleidet megmutogatva, megijeszted őket, hogy kigyúrod a lelküket, ha a lepcsest nem tartják pórázon.

– Csak rám kell őket bizni.

– Az ügyvéddel, azt hiszem, könnyen végeztek; meg akart zsarolni az imposztor és most czélt ér, de már a liptómegyei fakereskedőt, aki nagyon szemtelenül viselte magát, jó lesz még egy kicsit felpofozni. Ezt is te rád bizom, Patacsics. Ezekkel a pofonokkal nem is fog sokkal többe kerülni az egyezség. Ellenben az ujságírót kezeljétek finoman, az egy puha gyerek, mint a gyapot: adjatok neki havi fizetést, oly föltétellel, hogy addig húzza, amíg hallgat. A legnehezebb lesz az ezredes. Nagyon el van keseredve a börtönben és még jobban lesz elkeseredve a napfényen, ha szétnéz. Hiszen értitek… Hát ő vele olyasvalami kötést szeretnék, hogy kap egy csinos összeget, mondjuk ötven-hatvanezer forintot…

– De hisz az egész vagyon! – szisszent fel Szebeni Mihály.

– Ne irigyelje tőle. Szegény ördög. És nagyon szereti a hasát, meg a feleségét. De a hasát talán még jobban szereti. Kell neki a pénz. Ő vele úgy kell megegyezni, hogy tüstént vándoroljon ki az országból.

– És a feleségét persze hagyja itt! – szólt közbe Alapi.

– Ne légy neveletlen, Alapi. Hát persze, hogy úgy akarom.

Ezekkel bizta meg Zrinyi a hiveit és azok reggelre csakugyan eligazítottak mindent; az ügyvéd és a fakereskedő olcsón egyeztek, örültek, hogy kiszabadultak, a fakereskedő még hálálkodott is. Perényi Miksa pedig el volt ragadtatva, hogy egy éjszakát és egy napot tölthetett a rettenetes helyen s mikor azt kérdezték tőle, mit kíván a kiállott szenvedésért, elnevette magát:

– Hiszen még én fizetnék, ha pénzem volna, mert ez nekem megér négy czikket és egy tárczát. Boldoggá teszem a lapomat.

– Ohó, fráter! Nem szabad ám ezt megirni.

– Ki tiltja meg?

– Mink.

– Hát akkor ne ereszszenek ki. Majd rám akad a rendőrség.

– De kieresztjük és még se fogja megirni, mert esküt tesz rá és irásbeli nyilatkozatot ad.

– Nos, akkor majd lediktálom.

Hanem mikor aztán Szebeni Mihály megmagyarázta neki, hogy havonkint háromszáz forintot kap, ameddig hallgat, egyszerre elszomorodott és csak állt zavartan, némán, habozva, mint a Buridán szamara, aki előtt két köteg széna lebeg, egyik ingerlőbb, mint a másik, de csak az egyikhez nyúlhat.

– Hát hallgatok – sóhajtá végre s nagy izzadságcsöppek verődtek ki a homlokán.

– Kezet rá! – kiáltá vidáman Patacsics s úgy megfogá a kezét, hogy ordítani, jajveszékelni kezdett és mind az öt újján a körmöknél kiserkedt a piros vér.

– No, mert ha nem találna hallgatni, – fejezé be Patacsics – én tapogatom meg egy kicsit. Isten engem úgy segéljen.

Sokkal nehezebb volt nyélbe ütni a Bobor-dolgot. Az öreg ezredes bőszen csörtetett be lánczaival, mint egy vadkan.

– No, mit akartok velem, gaz, középkori hordák?

Rettenetes volt ránézni; arczát, mely a hosszú fogságban különös mohszint öltött fel, benőtte a serte, de minthogy az fehér volt, hát úgy nézett ki, mint valami halpikkely, a szemei megdagadtak és véresek voltak.

– Hol az a hitvány orgazda, aki Zrinyinek nevezi magát, hadd zúzzam össze, mordizom adta, – hörögte, ökleit fölemelve – ha nemes ember és lovag, álljon ki velem élet-halálra!

Patacsics hozzálépett és rátette a kezét a vállára csendesen. És e kéz súlya alatt elkezdtek ropogni a csontjai és olyan fájdalom nyilalt beléjük, hogy felordított, mert ahhoz képest a köszvény hasogatása gyerekjáték.

– Lassabban, bátya, – mondá Patacsics – Zrinyi nincs itt és Zrinyi nagy úr ahhoz, hogy ilyen vén ficzkóval bibelődjék, mint ön.

– Én nyugalmazott császári királyi ezredes vagyok – nyöszörögte az öreg, még mindig érezve csontjain a fájdalmat.

– Az is valami. De Zrinyi meg világverő Caesarok és hősök ragyogó mintaképe. Azért hát kuss, öreg, egy szót se többet. Hanem ha okosan akar beszélni, akkor igazíthatunk valamit a dolgán. Pénze is lesz, szabadsága is lesz.

S erre átvette a szót Szebeni Mihály és megtette neki a propozicziókat, hogy hajlandók neki egy csinos összeget adni, ha kimegy a külföldre és ezt az egész dolgot úgy veszi, mintha meg se történt volna.

Bobor a fejét rázta és a lábaival toppantott.

– Az nem lehet. Mordizom adta! Nem, nem! Boszút akarok, boszút!

– De ha sok pénzt kap. Nézze a világ folyását, ezredes úr, okosan. Ha nem kell a pénz, hát nem kap pénzt; visszaviszik a pinczébe. Mi haszna van ebből? Reményli, hogy megtalálják? Nos, tegyük fel, hogy megtalálja a rendőrség, hát akkor is, mit árthat maga Zrinyi grófnak? Azt tudhatja, hogy a nagy úr dolgát elcsinálják a többi nagy urak. Akkor is csak magának esik baja, ha piszkálni kezdi.

Az ezredes tehetetlenül hörgött egyet, ami azt jelentette, hogy igaznak tartja az okoskodást.

– Hát mennyi pénzt kapnék? – kérdé egy gyűlöletes pillantást vetve rájuk.

– Mondjuk, harminczezer forintot, a kiállott szenvedésekért.

– Bagatelle.

– Egy háborúban többet szenvedett ön és kevesebbet kapott.

– De hát a feleségem? – sziszegte.

– Az alma kerek, kedves ezredes – felelte Patacsics – és azé, akihez gurul.

Igen kínos és sajátságos alkudozás volt ez. Az asszony miatt. (Csak asszony ne volna a világon!) Mert két érzés égett Boborban: a boszú Zrinyi ellen és a szerelem a felesége iránt. Ha a sok huza-vona, ráijesztés és okos tanácsban kifáradva, már-már hajlandó volt letenni a boszúról, ezt abban az illuzióban tette, hogy a felesége mégis hű hozzá. Amint tehát távolodott a boszútól, azon mód közeledett enyhülő szivével a nejéhez. Igen, de Zrinyi úgy kivánta az egyezséget, hogy Bobor menjen el Gráczba, vagy a pokolba a pénzzel, ahova akar, de az asszonyt hagyja sorsának, vagy váljon el tőle. Ki kellett tehát Bobort ábrándítani, kivallogatni módjával apródonkint egyet-mást, azt pedig csak sejteni hagyni, hogy az asszony már nem érdemes olyan derék gentleman ragaszkodására, aminő Bobor ezredes, hát ne is törődjék vele. Az asszony már nagyobbat lépett, hogysem visszahúzhatná az apró lábát, a férje oldala mellett megállni. Nem is lakik már a régi lakáson, hanem…

Szóval, ilyen módon kellett kikészíteni. S mikor az egyik oldalon fölépítették már a dolgukat, a másikon ledőlt. Volt olyan percz, hogy Zrinyinek megbocsátott volna, de az asszonyt epedve kivánta. (Még azt mondják, hogy az ilyen embernek már csak a melle van meg.) Volt aztán olyan percz is, hogy az asszonyt elrúgta volna magától, de akkor Zrinyi elleni boszúra szomjazott. S ez egy olyan megmérhetetlen szomj volt, mint a tevéé a Szaharában.

A végén, úgy hajnal felé, mégis megtörtént az alku s mire délben fölébredt Zrinyi, azt jelentették neki, hogy egy fogoly sincs a pinczében, valamennyi kiegyezett.

– Mit fizettetek Bobornak?

– Ötvenezer forintot.

– Nem is valami nagyon sok.

– A világért sem, – gúnyolódék Alapi – körülbelül ennyiért zálogosította el Zsigmond király a szepesi városokat házastól, földestől, asszonyostól, mindenestől. Pedig de szépek voltak a szepesi asszonyok is!

A dolog tehát el volt tussolva; Bobor elutazott Olaszországba s megindította a válópert, amit Szebeni Mihály vitt a Zrinyi költségén. A szép asszony nem sok teketoriát csinált, egy pár hét mulva behurczolkodott egy sóra egy kenyérre, a bank palotájába; Zrinyi külön equipaget tartott neki, Párisból hozatta a ruháit s négy frájla szolgált a teste körül: az egyik fésülte, a másik öltöztette, a harmadik mulattatta, a negyedik felolvasott neki.

Mindez igen sokba került; Zrinyi úgyszólván szórta a pénzt, amerre megjelent; bőven osztogatta régi katonái közt is: aki itt volt, itt szipolyozta, a vidékieknek postán küldözgetett pénzeket. A lipótvárosi körökben csakhamar szájról-szájra keltek a tékozlási hirek és a különös gazdálkodás részletei, melyek az első magyar földtehermentesítőt meglehetősen diszkreditálták. Egész nyiltan beszélték a Nádor-utczai kaszinóban s a börzén.

– Furcsa vége lesz ennek.

A részvények feltünően estek lefelé. Amint a «Pester Lloyd» írta: «Die Curse haben sich abgebröckelt». Minden visszájára kezdett fordulni. A hanyatló szerencse komor árnyakat vetett a szigetvári vitézek útjára.

Sartory Pál egy napon ráförmedt az öreg Rózerre:

– Nagyságos komám uram, ideje volna túladni a részvényeken.

– Most alacsonyan állanak, – felelte a királyi tanácsos úr – most nem lehet.

– Lesznek azok még lejebb is, nagyságos komám uram.

Maga Radován diák is, aki pedig már kezdett konyítani a számadásokhoz, így nyilatkozott egyszer, de persze csak úgy négy szem közt Alapi előtt:

– Megfordult a világ kutyamódra. Most már a mi urunk van úgy, mint Szolimán szultán volt Szigetvár alatt. Hogy meg van már halva, de mi nem merjük mondani.

Az okos Alapi szomorúan bólingatott a fejével.

– Biz az igaz lehet.

És nemcsak a pénzvilág berzenkedett. Az egész közvélemény morgott. A pénzes-zsákok rángatództak, mint a megsózott békaczombok. A közönséges emberek pedig valami egyéb miatt morogtak, mint a megpiszkált ebek.

A fogságból kiszabadult egyének ugyan nem tettek panaszt a biróságnál, se az ujságba nem iratták ki szenvedéseiket, maga a «Pesti Gunár» is hallgatott mélyen, hanem azért az eset kéz alatt úgyszólván köztudomásuvá lett, persze fölczifrázva, megnagyobbítva, a fantázia által kiformáltan terjedt folyton szélesebb rétegekben. Tudta, hitte mindenki, de nem írták meg. Vannak dolgok, melyeket nem lehet kiírni pozitiv nevek és dátumok nélkül. Vagy hiszen ki lehet írni, de nem tanácsos. A Perjéssy sirján még csak egyszer nőtt fű. Még mindenki emlékszik az Alapi Gáspár szörnyű vágására.

A kiírt igazságtalanságok pedig nem hatnak olyan mélyen, mint a ki nem irottak. A nyomdafesték először eszik a fölháborodásból és csak a maradék jut a közönségnek. A közönség fölhabzsolja a maradékot és napirendre tér. Hanem az elhallgatott botrányok ingerlik; követeli őket, beszél róluk, csügg rajtuk, szörnyűködik fölöttük és a tiz körmével szeretné őket kiásni. A megírt botrányokat nem toldja-foldja, nem is terjeszti, hisz ott vannak az ujságban. A kiírt botrányok nem élnek, csak egy napig, ameddig az ujság. De a ki nem irottak halhatatlanok, ezeknek hirdetőjévé szegődik mindenki, élnek az emberek ajkain és izgatják a sziveket, forralják a vért és megtüzesítik a halántékot.

A pinczebörtön titkai valóságosan fellázították a közvéleményt. De oly rémes dolog ez, hogy szinte hihetetlen. Eleinte legalább hihetetlen volt. A XIX-ik század végén! Talán csak mese. De aztán kibontakozott részlet részlet után. A sok szem, a sok száj összehordta. Egyik a Zrinyi házmesterétől hallott valamit, aki az ételt hordta a raboknak, egyik ezt látta, másik azt látta, a harmadik ezt hallotta. A negyedik Boborral találkozott Monte-Carloban, annyi pénze volt, mint a polyva. «Megszenvedtem érte», panaszkodott Bobor ezredes és ki-kicsúszott a száján ez is, az is: «De otthon csitt, mordizom adta, mert engem megvettek és én becsületes ember vagyok; egy gentleman megalkuszik és szállítja az árút, punktum! Jó napot uram, egy szót se szóltam, uram.»

A közvélemény fészkelődött, zúgott, toporzékolt, prüszkölt és csattogtatta a fogait: mégis hallatlan, hogy ilyen dologról nem írnak az ujságok. Agyonhallgatják. Meg vannak véve. Bezzeg, ha szegény hivatalnok öt forintot sikkaszt, van nagy gezéresz, vagy ha valami ujságírót megczitáltat a főkapitány; de mikor egy nagy úr börtönbe vettet kényekedve szerint egy csomó becsületes embert, arra nincs két csepp tintájuk.

Szégyen, gyalázat ilyennek történni Pest kellő közepében, egy félmillió ember szemeláttára. Hiszen ez hajmeresztő, vérlázító egy czivilizált országban! No ezekre az urakra ugyan nem volt szükségünk, ezeknek kár volt föltámadni. Aki meghal, maradjon veszteg. Mit kászmálódnak föl bajt csinálni! És a kormány? Mondhatom szép egy kormány! Még a szemöldökét se mozdítja. Hát még az a sok mafla képviselő, akik ha két bolhát látnak, három elefántot és négy interpellácziót csinálnak belőle. De most, mikor egy igazi elefánt van, egy igazi bűntény, mindnek beszövi száját a pók.

Ilyen irgalmatlanra fordult meg a hangulat Zrinyiék ellen. Hol vannak a lelkes éljenek, melyekkel egy év előtt fogadták őket? Hol van a történelem, hogy felütnék ilyenkor – ha méregbe akarnak jönni? Hol van a Párka, aki eddig fogta a láthatatlan guzsalyt és szőtte le a még hátralevő szöszből a Zrinyi életfonalát? – Valami rút boszorkányhoz kerülhetett a guzsaly s förtelmes nyálával nedvesíti az arany kendert. Minden rosszul ment. A bank is. Uj és uj veszteségek érték. Már magukban az alapszabályokban bent volt a végzetes hiba. Nagyon liberálisak voltak. Ostobaság például, hogy a biztosítás érvényét fenntartották öngyilkosság esetére is. Ki az ördög látott ilyet? Egy úr, aki a «Magyar Földhitelintézet»-nél lévő hatszázezer forintos jelzálog-kölcsönét az «Első Magyar Földtehermentesítő Bank- és Biztosító-Intézet» által konvertáltatta, az első negyedévi részletfizetés után főbelőtte magát. Az efajta kellemetlenségekhez járult Zrinyi költekezése és gavallérsága.

Minden rokonszenves embernek megadta a kölcsönt, ha hozzá fordult és olyan erőszakos volt a szakértő igazgatókkal szemben, hogy nem tűrt ellenmondást; hiába figyelmeztették, hogy az illető el van adósodva és hogy a pénz veszélyeztetve van.

– Nagyon becsületes arcza van – mondá ilyenkor roppant kurtán. – Megadandó.

Ami az ő szükségleteit illeti, nemcsak a nagyúri élet, Boborné divatszámlái emésztettek fel roppant pénzt, hanem egyik exczentrikus szenvedélye, fegyverek, nyergek, puskák szerzése. Erről nem birt leszokni. Mintha még folyton hadba készülődnék. Ha hallotta, hogy valahol Woolwichban vagy Amsterdamban remek pengéjű kardokat vagy pompás nyergeket csinálnak, tüstént rendelt belőlük két-háromszáz darabot. Ha szemére vetették, hogy minek az, hát vállat vont: «Bizony magam se tudom, csak úgy szokásból rendeltem.»

A pénzt annyiba nézte, mint a pozdorját s a legnagyobb könnyűvérűséggel szedte ki az ezreseket a bankból, helyettesítvén azokat váltóival. Azt hitte, hogy az egyik papir, amit ő ott hagyott és aláírt, éppen annyit ér, mint a másik papir, amit kivett s amiért mindenféle szükségleteit kielégítik a boltokban. Csudálta is emiatt, kivált eleinte, a boltosokat. A váltó természete sohase ment a fejébe: hogy miért legyen az nagyobb kötelezettség, ha valaki egy kisebb papirosra írja a nevét, egy tenyérnyi skartetára, mintha egy nagyobb papirosra, melyben világosan és körülményesen van elmondva minden?

A rossz időkkel kedve is rossz lett Zrinyinek. A sok savanyú pofa, a sok jóslás, az elégedetlen hangok kihozták sodrából. A részvényesek zúgolódtak, fenyegetőztek és sürgették a közgyülést.

A saját tisztviselői is aggodalmasan, ijedten jártak-keltek a bureau-ikban. Zrinyi Mór megmondta a szemébe:

– No, a közgyülés! Lesz ám itt nagy hadd el hadd. Bizony, nem szeretnék a méltóságod bőrében lenni.

Ejh, ez már mégis sok! Zrinyi Mór nem szeretne a Zrinyi Miklós bőrében lenni. Hasadj meg anyaföld és nyeld vissza szegény Zrinyi Miklóst!

Nem múlt el nap, hogy valamelyik részvényes fel ne jőjjön nyöszörögni, szemrehányásokat tenni, fenyegetni, hogy így lesz, úgy lesz. Nagy baj lesz a közgyülésen.

Csak a becsületes Rózer jött mindig egyformán, nyájasan, tiszteletteljesen, alázatosan és bár úgyszólván egész vagyona a bank részvényeiben úszott, mégis csak az ebédjeire gondolt és minden lezajlott ebéd után a következő ebédre, amelyik még szebb, még kedélyesebb, még előkelőbb lesz.

– A feleségem születésnapja lesz vasárnap.

– Eljövünk – felelé Zrinyi.

– Nagyon, nagyon köszönöm, nagyon boldog vagyok, de…

– Mi a baj, kedves tanácsos úr?

– Nem is merem előhozni, pedig méltóságodtól függ, egyetlen szavától és…

– Csak ki vele bátran.

– Hát tetszik tudni, milyenek az asszonyok. A Krisztina… a feleségem… mindeniknek hosszú a haja, rövid az esze… de restelem… becsületemre restelem… Talán meg se mondom.

És szégyenlősen nyomorgatta kezében a czilinderét (mert czilindert viselt, mióta királyi tanácsos lett).

– Ej, hát legyen bizalmas, Rózer bácsi.

– Egy minisztert szeretne a Krisztina – böffentette ki egyszerre, mint aki valami pilulát vesz be, egyet nyel és igen csodálkozik, hogy már megtörtént.

Zrinyi sok baja közt se állta meg nevetés nélkül.

– No, majd próbálok keríteni egyet a kisebbjéből.

– Nem bánom én, vagyis nem bánja a Krisztina, ha olyan lesz is, mint a kis újjam. De hogy mondhassa… Hisz tetszik tudni…

De az ilyen derült mozzanatok már igen ritkák voltak. Csupa bosszúság érte reggeltől estig. Monte-Carloból sürgönyt kapott Bobor ezredestől, hogy minden pénzét eljátszotta, ha nem küld neki, visszavonja a válópört s követeli a feleségét. A hollandi alapítók is kellemetlen leveleket irkáltak, már oda is eljutottak a rossz hírek és sürgették a közgyűlést. A szabadelvű klubban, a kaszinóban, ahová csak a lábát tette, mindenütt figyelmeztették bizalmasan, jelentőségteljesen a barátai:

– Nagyon meg fognak támadni a közgyűlésen. Elejét kellene venni.

Persze, elejét kellene venni. Erre ő is gondolt. Igen, igen, elejét veszem.

S amint kitűzték végre a közgyűlés napját (tizenhat hónapig tartott az első üzleti év), Zrinyi gyakran zárkózott be szobájába és leveleket írt, néha órákig. Máskor Radován diák végezte az ilyet, most Radován diákot se avatta be.

De az látta később a borítékokról, hogy vitézeinek szólnak a levelek, akik szétszéledtek azóta különféle polgári foglalkozásokban, az ország minden részébe.

Ez így tartott vagy négy-öt napig, aztán egyszerre megint a régi nyugodt Zrinyi lett, járt-kelt ruganyosan, vídáman, de volt benne valami zárkózottság. Látszott, hogy titkol vagy előkészít valamit.

A közgyűlés előtti estén néhány hivatalnok bent maradt a bank helyiségeiben, hogy mindenáron elkészítsék a szükséges iratokat, nyers mérleget, könyveket, számadásokat, ha reggelig kell is dolgozniok. Zrinyi hazakergette őket.

– Az igazgató úr rendelte, – mondák – mert sürgős a munka.

– Én pedig azt parancsolom, menjenek haza.

– De kérem alásan, az iratok.

– Irka-firkákra nem lesz szükség – felelte Zrinyi kurtán.

Azok eltávoztak és a fejüket csóválták, de persze csak ott künn a lépcsőn.

Zrinyi Mór beszélte, hogy éjfélkor egy jourról ment haza a feleségével a bankpalota mellett, kivilágítva látta az összes helyiségeket – de fel se tűnt neki a dolog s éppen nem vont le más következéseket, mint hogy a hivatalnokok végzik most már lóhalálba a közgyűlés előtt sürgősen szükséges előterjesztéseket.

Reggel aztán megnyílt a várva-várt közgyűlés, délelőtt tíz órakor. A nagy tanácskozási teremben gyűltek össze a részvényesek, ott voltak az alapító hollandusok, a bécsiek és a harczias lipótvárosiak. Ott volt mindenki. A pesti ember elmegy a pokolba is, ha egy kis botrányra van kilátás. Ott voltak a lapok közgazdasági rovatvezetői és a riporterek. Sőt egy pár kaszinói alak is bekukkantott csupa passzióból… Azok közül, akik gyönyörködnek az akasztásokban.

Mélységes csönd volt a teremben, nem az a rendes, vidám, élénk, keleti gesztusokkal kisért zsongás-bongás, mely az efajta gyűléseken szokott lenni, hanem csönd, minő vihar előtt van a tengeren. A sápadt arczokon, a mérges tekinteteken és a vonagló ideges ajkakon észre lehetett venni az elfojtott indulatokat.

Az asztalfőn Zrinyi ült a nagy, hatalmas csillár alatt, melynek kristályfityegőin lilaszínekben hányta-vetette magát az ablak zöld redőnyein beszűrődött napsugár.

Nyugodtan ült ott, mint egy oroszlán, aki emészt. Egy ív papír volt előtte, a finom ezüst csengetyű, egy czeruza és a hanyagul odadobott téglaszínű keztyűi.

A papirosról nagyúri pongyolasággal olvasta le a néhány szót, amivel az ülést megnyitottnak nyilvánítá. Aztán felolvasta az egyik igazgató az évi jelentést. Az hosszú, unalmas dolog volt, alig lehetett a végét bevárni. Számok, számok és mindég számok.

A mellette ülő Patacsics mogorván szegezte le fejét s nagy ökleivel az asztalra dőlt, míg ellenben a másik oldalon Alapi szinte besülyedt zsölyéjébe s apró szemei gúnyosan kémlelték a részvényesek arczát.

– Halljuk, halljuk! – hangzott minden oldalról.

– Kólmark az egész! – ordítá egy hang, mire derültség támadt és zagyva lárma.

Ezek a számok csak Zrinyinek voltak olyan unalmasak, holtak és némák. A részvényeseknek éltek azok s mint a gonosz manók, faunok és koboldok ugráltak, sípoltak és ingerkedtek velük.

Egy-egy helyen kitört az ingerültség.

– Schwindli!

– Gyönyörü wirtschaft!

Zrinyi csak ült csendesen, mozdulatlanul, mintha kőből lett volna.

Az egyik igazgató, bizonyos Pollacsek K. F., áthajolt az asztalon:

– Kegyeskedjék csöngetni.

De csak a kezével intett annak a bizonyos Pollacsek úrnak és nem csengetett. Hagyta, hadd kiabáljanak, hadd piszkolódjanak, hadd teljék az ürömpohár.

Aztán bevégződött az évi jelentés. Tízen is beszélni akartak. Harmincz-negyven hadonázó kéz jelentkezett.

Legelőbb jutott szóhoz egy jól táplált úr, olyan képe volt, mint egy maczesz, kerek, fehér, buczkás és amint beszélt, Zrinyi Miklóst támadva és feltüzelte magát, a nyála szétfrecsegett a körülötte állókra.

Zajos helyes-ek és úgy van-ok zúgtak fel minden gorombaságnál. Ez csak villanyozta az ipsét s mint egykor a vakmerő Ikarus, egyre merészebben kezdett röpülni. Elősorolta az elnökigazgató összes visszaéléseit, erőszakos természetét, melylyel szemben nem érvényesülhettek a bank némi intelligencziával bíró egyedei (sic!), a zabolázatlan orgiáit – s ekkor elkapatva a felhangzó tapsoktól, felkiáltott:

– Még a szerelmet is a mi pénzünkön vette!

Zrinyi nagy flegmával és nagy méltósággal odaszólt Radovánnak:

– Ugorj fel, diák és üsd pofon!

Radován diák szó nélkül felpattant és nyakoncserdítette a szónokot. Óriási zaj keletkezett erre s egy őrült chaosz. Mint a darazsak, sziszegve rohantak Radovánra, széket feldöntve, czilindert megroppantva, emberi lábat megtaposva. Esernyők és botok villantak elő.

Zrinyi Miklós megragadta e pillanatban a csengetyűt és meglóbázta nagy erővel; élesen szólt, mint egy harang.

Ez volt a jel.

Egyszerre szétpattantak háromfelől a tanácsterembe szolgáló szárnyasajtók és omlottak be rajtuk kivont, villogó kardokkal a Zrinyi katonái, kik hívó szavára az éjjel összegyűltek az ország minden részéből.

– Jézus! Jézus! Jézus! – kiálták és elkezdték a részvényeseket kaszabolni.

Leírhatatlan jelenet következett. Hörgés, ordítás, jajveszékelés. A vér patakzott a teremben és befröcsögtette a falakat és az asztal zöld posztóját. Némelyek felmásztak a szekrények tetejére, mások leborultak Zrinyi lábai elé és kegyelemért rimánkodtak. A legtöbben az ajtókijárathoz törekedtek s ha sebesülten is, igyekeztek menekülni; az egyik részvényes berugta a kályhát és azon bújt ki. Egy másik feltépte az ablakot és kikiáltott az utczára:

– Policzáj! Policzáj!

* * *

Az esti lapok hosszadalmasan leírva hozták a hajmeresztő véres eseményt, némelyik külön kiadásban. Huszonnyolcz sebesülés történt és ebből hat súlyos eset, halállal csupán egy végződött. A sértegető szónokot felkonczolták.

Az egész város elszörnyűködve, méltó izgatottságban töltötte a napot, hibáztatva a rendőrséget, mely nem vette észre, hogy Zrinyi összevonta hadait a vidékről, felfegyverezte, kiruházta, betanította s mindezt titokban. Mocskolták a kormányt, mely mindent eltűrt Zrinyinek, sőt ő adta neki a szarvakat.

Az éji órákban azonban jöttek a csillapító hírek. Hogy a rendőrség az ügyészség megkeresésére letartóztatta Zrinyit, mikor a kaszinóba hajtatott, nyolcz rendőr vetette rá magát a száguldó lovakra. Több elfogatások is történtek. Patacsics, Alapi, Radován diák, Juranics Lőrincz hasonlóan letartóztattattak és Zrinyivel együtt a gyüjtőfogházban várják, míg a vizsgálóbiró elkezdi a kihallgatásokat. Zrinyi hadai azonban még mindig szabadon vannak a banképületben és a rendőrség elégtelen elfogatásukra, mert véres ütközetté fajulhatna a dolog, minélfogva erre a czélra még az éj folyamán elegendő számú katonaságot fog a belügyminiszter requirálni.