Uj Zrinyiász

Ugorjunk át néhány esztendőt és hipp-hopp ne álljunk meg sehol, csak Vajda-Hunyadon. Ott álljunk meg a fényes lovagvárban, mely az óriás sziklán kevélyen mered a felhőkbe. Karcsú tornyaival, czirádás erkélyeivel, klasszikus kidudorodásaival. Lent a szikla alatt a kis Zalasd vize folydogál csendesen.

Az ember megigézve áll meg a tündérépületnél, szeme mohón tapad a loggiákra, a czikk-czakkos százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyikében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára boruló hullámos hajával, vagy a szelid arczú nagyasszony: Szilágyi Erzsébet, előkiabálva valahonnan a gyerekeket: «Laczi, Matyi, hol vagytok!»

Csalóka képzelődés. Csakugyan játszik a bástyákon két kis szöszke fiú… De hol vannak már a Hunyadiak! Ám a renaissance-kor még itt van; a várban gróf Zrinyi Miklós lakik a vitézeivel. Ide költöztek valamennyien és úgy élnek, mint hajdan Szigetvárott. Így parancsolá a király.

A vár szebb, mint Sziget volt. Az Almás vizét a Zalasd pótolja, vad bőven van az erdőségben, hanem a klima zordonabb és Szecsődy Máté uram sokat panaszkodik, hogy örökösen hurutja van. De amellett jól élnek, vígan élnek. Kürtszó hirdeti a kaputoronyból, ha vendég érkezik s majd mindig érkezik. Castellanus uram, aki most Bothos Péter uram, nem győzi nyitogatni-csukogatni a nagy kaput. Sólymokkal és uhubaglyokkal jár vadászni Boborné és Juranicsné, mint a régi idők várasszonyai, lámpavivő, sátorvivő csatlósok egész rajával. Lándzsások, fullajtárok kisérik Zrinyi Miklóst, ha kikocsizik s három mozsárlövés pukkan el az udvaron, ha ebédhez ülnek a márvány-oszlopos lovagteremben. Az ebédek rendesen igen jók, mert Rózer-mama vezeti a háztartást s veszekszik egész nap a szakácscsal, a kuktákkal, a kulcsárnéval és minden renden levő cselédnéppel; – a királyi tanácsos úr, tudniillik Rózer Nep. János úr, nem ártja magát semmibe, ő megelégszik azzal, hogy együtt élhet a leányával (Juranicsnéval) és hogy várban lakhatik (sasfészekben – ahogy ő szokta mondani) és hogy délutánonkint kedvére tartlizhat a várkáplánnal: főtisztelendő Vinnyói János urammal a Nebojsza bástyán. Panaszkodik azonban, hogy a pap csal a játéknál. Van két szép unokája is, a Juranics-gyerekek, akiket minduntalan le kell kergetnie a fákról és a különböző magaslatokról, ahová madárfiókokért felmásznak. Ez a két vásott kölyök foglalja el egész napját.

Szóval: élnek, éldegélnek; Alapi és Juranics a hadakat gyakorolják a várudvaron; a régi szigetvári vitézek kezdenek ugyan öregedni, de Zrinyi ujakkal szaporítja.

Mindez egy kicsit unalmas, egyhangú és a főemberek türelmetlenül várják naponkint az ujságokat:

– Mikor lesz már egy kis háború?

De hát a világ nem mozdul. Hej, a török! Ha még egyszer jönne a török. Csakhogy az beteg ember, nem tud járni. Csak már jönne akárki, ha ördögnek hívják is.

Sziget hajdani kapitányát itt katonái közepette elfogta némelykor a harczvágy; a régi szilaj szenvedélyek sorra ébredeztek. Mit ér ez a nagy vár, ez a sok levente, ha ki nem próbálhatja? Ha már nincs háború, legalább egy kis hadi kaland akadna. A vadászatok se elégítették ki. Nincs nagy vad. Nyulat, őzet nem érdemes lőni. Sokszor emlegette, kivált téli estéken elmélázva a kandalló tüzének rubint szikráiban, hogy ha ő király lenne, gyönyörű vadászatot tudna rendezni Budapesten, eleresztvén az állatkertben a nagy vadakat, az oroszlánokat, tigriseket és hiénákat; milyen fölséges mulatságot lehetne abból csinálni! Voltak napjai, amikor visszasóhajtozott a budapesti modern életbe. A tarkabarka nép az utczákon, a kirakatok, a szép festett asszonyok, a lóversenyek, a klubesték vonzották szinte ellenállhatlan erővel. Érezte, hogy a modern ember és a renaissancekori lovag mintegy összevesz benne; mindig birkózik a két legény és hol az egyik van felül, hol a másik.

Egyszer aztán egy szép tavaszon bekövetkezett, amit vén katonái kivántak. Radován diák, aki a napi postát bontotta fel, egy olyan stafétát talált kibontani, melytől elkezdtek a szemei csillogni.

Arról értesítik Zrinyit Budáról, hogy készülődjék, erősítse meg magát, szaporítsa meg a legénységét, mert alighanem lesz valami.

És két hét mulva már ott állott az ellenség Vajda-Hunyad vára előtt.

Nem vág keretünkbe az eseményeknél időzni, ellenkezőleg csak átsiklani szabad azok között.

Az orosz támadta meg Magyarországot s míg derékhadával betört Máramaros felől, egy kisebb sereget Románián keresztül Erdély ellen menesztett, hogy kétfelől szorongassa meg a magyar királyt.

E hadosztály, melyet gróf Dimitriev Dekanov vezetett, ostrom alá vette Vajda-Hunyadot éppen úgy, mint negyedfélszáz év előtt Szolimán Szigetvárt.

Zrinyi elemében volt, életre-halálra védte magát s gyakorta tett kirohanásokat, nagy pusztulást okozva az orosz seregben. Eközben pedig várta a segítséget, mely az ostromlóktól megmenti.

Hanem az összes haderő el volt foglalva Máramarosban, hol hősiesen megverte az oroszokat. E nagy győzelmi mámorban a szegény Erdélylyel nagyon keveset törődött a hadügyi kormány.

Így aztán teljesen magára hagyatva, oda jutott Zrinyi, ahol egykor volt: az élelme kifogyott, a várfalak meg voltak rongálva, de a várőrség lelkes volt, kivévén Rózer papát, aki szeretett volna otthon lenni a Zöldfa-utczában és inkább Sartory Pállal tartlizni a polgári körben, mint a «sasfészekben», ahol a villámok laknak.

Egy nap parlamentair jelentkezett a várkapunál. Dekanov is megúnta a fáradalmas ostromot, meg talán hallott is valamit a magyar király máramarosi nagy győzelméről és alkudozni akart Zrinyivel.

A parlamentairnak bekötötték a szemeit és Zrinyi elé vezették. Ott átadta a Dekanov levelét.

«Bátyuska – írta gróf Dekanov – add fel a várat és megkapod Erdély fejedelemségét. Ha fel nem adnád, elveszem erővel.»

Zrinyi Miklós előkereste a kalamust, ritkán írt ő maga, de most az egyszer a saját szarkabetűivel válaszolt:

«Bátyuska, tanuld meg, hogy Zrinyi Miklós nem szokott várakat feladogatni. Ha nem tanulnád meg, megtanítalak.»

Ezzel aztán kieresztvén a parlamentairt, megparancsolá a castellánusnak, hogy semmi élő lelket ne ereszszen többé se ki, se be. Összehívta a várőrséget, szép hazafias beszédet tartott nekik és felszólítá, hogy rohanjanak ki, úgy mint régenten. Az élelem elfogyott, segítősereg nem jő, a bástyák meg vannak rongálva. «Haljunk meg a hazáért másodszor is!»

– Bis repetita placent! – kiáltá lelkesen a rettentő erejű Patacsics.

– Haljunk meg! – visszhangozák mindnyájan.

– Fel fogunk ujra támadni! – biztatá őket Juranics.

Ekkor azután a várkápolnába mentek, ahol Vinnyói János misét mondott s lelkileg ekkép megerősödve, Rózer-mama fölosztotta köztük az utolsó élelmi adagokat. Holnap már nem lesz semmi ennivaló. De nem is kell. Az asszonyokat és a gyerekeket kivezetik majd a rejtekúton éjjel a szabadba és holnap reggel kirohannak, megnyitván a vár kapuit.

Mind kemény vitézek voltak. És csak egy pillanatra lágyultak el, mikor a templomból jövet meglátta Juranics az udvaron szaladgáló kis fiait, azokat ölébe vette, csókolgatta és egy könnycseppet morzsolt el a szemeiben:

– Szegény kis cselédkéim – susogta.

Zrinyi maga is megindult.

– Eredj te is velük – kérte Juranicsot.

Juranics sértődve, kevélyen emelte fel a fejét:

– Kinek néz engem exczellencziád?

Zrinyi az emeletre sietett fel, a palotatermekbe. Szüksége volt a magányra. A lelki egyensúlyra, az elmélkedésre, a készülődésre. Odaszólt az ajtónálló alabárdosoknak:

– Egy lélek se háborgasson.

– Még a légy se jön ide, kegyelmes úr.

Fel s alá kezdett járkálni, a márványkoczkák egyhanguan, kisértetiesen kongtak a léptei alatt.

Egyszerre kopogtatást hallott egy belső ajtón. Összerezzent s indulatosan fordítá arra a fejét. Ki merte a parancsát megszegni?

Az ajtó megnyilt és belépett – Perényi Miksa.

Egy perczig nem tudott szólni az ámulattól, hogy jöhetett be ez az ember az orosz seregen, a vár becsukott kapuin, a palotatermek őrein keresztül?

– Hogy jutott ön ide? – kiáltá rá mérgesen.

– A saját leleményességemmel – felelte Perényi hajlongva és a szemével hunyorgatva; – hírt adtam Boborné ő méltóságának, hogy divatos szöveteket árulok s tetszik tudni, milyenek az asszonyságok? Bizony kiváncsi volt a szövetekre és kitalálta a módját, hogy idejöjjek.

– És mit akar?

– Meg akarom exczellencziádat interviewolni.

– Hagyjon békét, mert ledobatom a bástyáról.

– Azt én nem hiszem. Exczellencziádnak sokkal jobb szíve van, mintsem egy szegény gyámoltalan ficzkón töltse a haragját. Azonfelül pedig exczellencziád méltányolni tudja az ország közvéleményét, mely remegő aggódással csügg sorsán és nem fogja ellenezni, hogy informálva legyen.

– Mit akar tudni? – szólt türelmetlenül.

– Igaz-e, hogy ki akar rohanni?

– Holnap reggel megtörténik.

– Igaz-e, hogy megint az ünneplő ruhájába öltözik, mint hajdan Szigetvárott?

– Igaz. Ott van a ruha a széken kikészítve.

– Igaz-e, hogy exczellencziád megint száz aranyat tesz a zsebébe?

– Azt én úgy szoktam – felelte keserű mosolylyal Vajda-Hunyad ura.

– Szabad kérdenem, milyen aranyak azok: húsz- vagy tízkoronás aranyak?

– Húszkoronások.

Perényi Miksa most közelebb lépett Zrinyi felé, mintha ösztönszerűleg érezné, hogy valaki hallgatózik (amint hogy ott volt a kulcslyukon a Boborné rózsaszínű fülecskéje).

– Tudja mit exczellencziád – mondá szemtelen vigyorgással, halkított hangon. – Ne tegyen a zsebébe semmit; mit ér, hogy az az ostoba kozák, aki levágja, meg fogja ott találni. Hát megérdemli azt az a kozák? Én tudom azt, hogy a gróf úr a történelemre dolgozik és ha én be fogom írni, hogy száz arany volt a zsebében, méltóztatik engem érteni, hát akkor az úgy lesz a történelemben és nem máskép. A felét nekem adja, a másik felét hagyhatja exczellencziád valakinek. És mind a ketten csinálunk egy jó gseftet.

Zrinyi habozva állt ott, mintegy megszédülve e hallatlan vakmerőségtől és mégsem tudta hirtelen elhatározni, hogy nevessen-e nagyot az ötleten, vagy pedig kinyitván az ablakot, kapja fel Perényi urat, mint egy macskát és lökje le a mélységbe.

De éppen ebben a szempillanatban belépett Boborné, még mindig fiatalos, nyulánk alak, csak az arcza halovány és a szemei bánatosak, kisirtak.

– Akar valamit? – kérdé szelíden Zrinyi.

– A mentegombokat jöttem berakni – felelte tompa, remegő hangon.

* * *

Másnap, napkeletkor felöltözött Zrinyi granátszín mentéjébe, melyet híres bécsi útján viselt, fölvette kerecsentollas kalpagját, meghúzatta a harangokat, kinyittatá a kapukat és kirohant vitézeivel a hármas «Jézus» kiáltással az ágyuk füstje között.

Mind, mind elestek egy lábig, de nem olcsón. Maga Zrinyi odavágtatott a vezérhez, Dimitriev Dekanov grófhoz:

– Húzd ki a kardodat, bátyuska!

Azzal összeütötték aczéljaikat s Zrinyi olyat vágott a fejére, hogy az menten két darabban esett szét.

A kozákok most rárohantak Zrinyire és szuronyaik alatt csakhamar holtan esett össze.

Valami suhogás támadt a levegőben. Talán a villámló kardoké. Hátha tán szelídebb? Hófehér égi szárnyaké. Az «angyal légióé», melyet a másik Zrinyi Miklós, a költő, álmodott oda az öreg Zrinyiászban, világhírű őse utolsó lélekzetvételéhez: