ELSŐ RÉSZ.
I.
A PRAELUDIUM.
Majd minden író után marad olyan munka, melyről az a vélemény, hogy ha egészen kidolgozza, szépet adhatott volna. De ezt az illető író már nem hallja.
Én ezzel ellentétben még életemben látni akarom az én vázlatban hagyott munkámat és hallani akarom, amint mondják:
– Kár, hogy nem dolgozta ki jobban.
Pedig én úgy fogom kidolgozni, amennyire erőmtől telik, de a théma a különös, a théma ölel fel annyi anyagot, hogy okvetlenül vázlatnak kell maradnia – vagyis azt a látszatot viseli.
Hogy mikép jut modern politikai rajzba Zrinyi éppen ez az, ami egy kis magyarázatra szorul. Én a középkori szokásokat akarom szembeállítani a mai modern felfogással, mert az olvasónak így szembetűnőbb, hogy a világ mennyit változott, bár alapjában a karakterek, bizonyos viszonyok közt, mindig ugyanazok voltak. Petur bán ma is megvan, száz alakban, a Dózsa Györgyök is itt lappanganak. Leírtam egyszer Olay Lajost, hogy ő az, aki fölkisérte Zách Felicziánt a királyi palotáig, aztán megbiztatta az udvaron:
– Csak eredj fel Félix és üss közéjük. Ne félj semmit. Én nekem azonban egy kis dolgom van itt az Omodéék komornájával, hát átszaladok.
Bercsényi Miklós bizonyosan megvan, de most esetleg Justh Gyulának hívják és él Zrinyi Miklós is, de meglehet, udvari konczipista és nem Szigetvár kapitánya. A karakterek maradnak, de más viszonyok közé keveredve, máskép festenek. Mi lenne például ma II. Rákóczi Ferencz? Föltéve, hogy megvolna rettentő földbirtoka, mely az ország egy harmadrészét képezte. Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként mutatná a virtust. Egyszerűen nem lehetne parlamentárizmus miatta, mert ő maga küldene több mint száz képviselőt a gazdatisztjeiből és fiskálisaiból, aztán amikor kedve támadna, oda üzenhetné Bánffynak:
– Én ezt vagy azt a törvényjavaslatot nem szenvedhetem. Tessék levenni a napirendről!
Ily groteszk ideák és összehasonlítások vittek rá, hogy szigetvári Zrinyi Miklóst ma szerepeltessem. Nem bírtam ellentállni az ingernek. Nem kegyelethiányból teszem Zrinyi iránt (félre ne értse az olvasó), ez csak a forma. Választhattam volna egy más történeti alakot is, de Zrinyi volt a legjobb, az ország egyik első leventéje, akinek viselt dolgait mindenki ismeri Magyarországon, még a kis gyerekek is. Választhattam volna a világtörténelemből hőst, hogy könyvem így az idegenek előtt is érdeklődést kelthessen, de mit nekem az idegen világok – én csak enyimek irója vagyok: a magyaroké. Megmaradok Zrinyinél.
Azért tehát mindenekelőtt fel kell őt támasztanom. És ez a legkönnyebb. Már a szentírás is megigéri, hogy itéletnapkor mindenki feltámad, nekem mindössze a dátumot kell megváltoztatni.
Az Úr hivatta Gábor arkangyalt (aki ezzel a feltámasztási funkczióval már régóta meg van bízva) és rendeli neki:
– Gábor, lemégy a trombitáddal és háromszor egymásután belefújsz odalent. Ma lesz az itéletnap.
Gábor vidáman csapkodtatta meg a szárnyait.
– Megyek, uram.
– Jól figyelj. Az első trombitaszóra feltámadnak azok, akik a hazáért meghaltak. Ők az én kedvenczeim.
– Igen, uram.
– A második trombitaszóra feltámadnak az öngyilkosok, mert ezekben jó szív volt, Gábor. Sok érzékeny, nemes szív volt közöttük.
– Értem, uram.
– Most aztán vigyázz, Gábor. Ha még a föld nem népesül be nagyon, akkor harmadszor is belefújsz a harsonába, mely fölhasítja a sírokat. De ha a föld már tele volna, hadd el a harmadik trombitaszót.
Gábor arkangyal leszállott a parancscsal és hozzáfogott a munkájához. Trombitáját szép piros szájához emelte és fujjantott egyet.
Egy láthatatlan kéz megfogta és egy hang mennydörgé:
– Állj meg, hiba történt! Néhány ezer évvel eltévesztettük a számítást. Hagyj abba mindent, a világ még tovább marad.
Gábor leejté a trombitát ijedten, de már késő volt, a kürtbe lehelt első félhangra feltámadtak Zrinyi Miklós és társai és mintha az egész természetes lenne, vígan megindultak Dombovár felé Budának.