Uj Zrinyiász

Vígan folyt így az élet egy darabig; dicsőség, népszerűség környezte Zrinyiéket. A lelkesedés száz és száz alakban nyilvánult. Sehol egy disszonáns hang, csupán a Tudományos Akadémiában, mely mindig ügyesen találja el, miben helyezkedhetik ellentétbe a közérzésekkel, volt demonstráló felolvasás a történelmi osztályban. Dr. Pauler Gyula ugyanis kifejtette egy szakszerű értekezésben, hogy magához a föltámadás tényéhez, mint ilyenhez, nem foglalkozván theologiai tanulmányokkal, hozzá nem szólhat s így ama laikusokra nézve, akik nem szorosan vett történelmi személyek, mint Radován diák, Bajony János, Istvánffy Pál, Bosnyák Márton, Basa Péter, Mátyás György stb. nem vonja kétségbe a föltámadás lehetőségét, de zerinvári Zrinyi Miklósra nézve kettőt határozottan konstatál:

a) hogy Zrinyi Miklós voltaképen nem is gróf, mert csak comes s a comes nem volt örökölhető méltóság – tehát most a grófi titulus egyáltalában meg nem illeti (hja, biz ez sokat le fog vonni Magyarországon értékéből);

b) hogy Zrinyi Miklós tényleg Szigetvárott esett el s hült maradványai ott lettek eltakarítva a többi elesettek testeivel, de fejét ugyanekkor levágták s Szokoli Mohamed elküldte azt Budára az öcscsének, Szokolovics Musztafának, hol az egyébiránt mélyen tisztelt fej több napig volt kitéve közszemlére a hitetlen gyaurok elrettentéseül. Szokolovics Musztafa elküldé a fejet gróf Salm Eckhardnak, Miksa császár fővezérének; ez azt megint átadta Batthyány Boldizsárnak, ki a vándorló fejet elvivé végezetül Csáktornyára és ott a Szent-Ilona klastromba eltemetteté elhalt leányai és első neje, Frangepán Katalin mellé. Világos tehát ebből, hogy ha lett volna is feltámadás Szigetváron, a csáktornyai koponya, melyről különben, ha nem csalódik (tudniillik ha dr. Pauler nem csalódik), dr. Török Aurél méreteket is vett fel annak idején, nem röpülhetett át a Szigetvárott porladozó testtörzshöz. Ilyen fizikai lehetetlenségről a bibliában sincs említés.

Dr. Pauler Gyulának tehát sikerült kompromittálnia ezt a másik Zrinyit is, de szerencse, a haladó karaván útját nem sok szem figyeli, az értekezés meglehetős nyomtalanul csúszott le a föltámadásnélküli öröklétbe.

Zrinyinek nem ártott sokat. Mindamellett halványodni kezdtek a szép napok. Ők is megunták már a sok ünnepeltetést és úgy látszik, az ünneplők is elmaradoztak. Érezték mindnyájan, hogy ez nem tarthat sokáig így. Valami után kell nézni. Különösen a Zrinyi alsóbbrendű vitézein látszott meg erősen a kedvetlenség, sőt annak immár hangot is adtak egymás közt.

– Háború nincsen, hát mit csináljunk itt? Henyélni nem rossz dolog; de miből fog az urunk fizetni?

Némelyiket a honvágy lepte meg, szerették volna a szülőhelyüket látni, esetleg maradékaikat; ez Tolnába, amaz Borsodba készült. Mások ellenben már e néhány nap alatt elsodródtak. Csáky elutazott a Szepességbe az utódaihoz, Szecsődy Vasmegyébe ment rokonokat keresni. Az alsóbbrendűek közűl Nagy Kristóf megismerkedett egy özvegy szatócsnéval és szóbul szó lett, sok szóbul szerelem lett, egy nap csak odaállott a pudli mellé szatócsnak és mérte a gyömbért meg a narancshéjat. Komádi Mihályt a szép szakálla miatt az Entreprise des pompes funèbres szerződtette, Laskay Gersont pedig rávette egy főpinczér, hogy nyissanak együtt egy kis korcsmát a Terézia-külvárosban. Már festik is a czímtáblát: «A valóságos Zrinyi-huszárhoz.» Szóval: az élet nagy varga, kezdte őket átdolgozni, kicserzeni, megfinomítani, átfesteni az uralkodó izlés szerint.

Magát Zrinyit is egyre sűrűbben elővették a jövő aggodalmai. Szorongva látta, hogy társai el-elmaradoznak mellőle. Hiszen persze nem járhatnak örökösen vendégségekbe. És egyszer a vendégségek is megszűnnek. Mi lesz majd akkor?

Ugyanilyen gondok nyomták a kormányt. Érezte, hogy illik is, kell is valamit tennie. A haza adósuk nekik s a közvélemény szivesen veszi, ha a kormány törleszt. Azonfelül rendészeti és más szempontokból is czélirányos, hogy a Zrinyi-féle kis sereg önmagától feloszoljék, de erre nézve pénzzel kell őket ellátni, hadd mehessenek aztán szét, ki jobbra, ki balra.

A magas kormány gondja elvégre nem nagy gond, hiszen csak arról van szó, hogy melyik alakjában lépjen ki a jó osztogató Állam bácsi. Hát lépjen ki a handlé alakjában. Ebben nagy. Mivelhogy az állam is néha handlé, sőt valóságos mamuthandlé. Megvesz drága pénzen mindenféle ócska holmit. Hasznavehetetlen embert, lim-lomot, vasat, encse-bencsét. Egy grófnak a mázos agyagkorsóit vette meg, egy másik grófnak az összeszedett rozsdás, csorba népfelkelő-kaszáit, elsárgult kiáltványokat, képecskéket; egy nagy ember fiaitól megvette az apjok közzétételre nem alkalmas irományait. Hát miért ne vehetné most meg Zrinyiéktől a ruháikat, fegyvereiket, alapítván egy magyar renaissance-múzeumot.

Igen, egy magyar renaissance-múzeumot. Ez jó czím. És jó ötlet. Mert három dolgot lehet vele elérni. Először lesz egy új, érdekes múzeumunk valódi tárgyakkal; másodszor segítve lesz Zrinyiéken legalább egyelőre; és harmadszor az uj múzeumba el lehet helyezni egy kiszolgált strébert igazgatónak.

Hanem ezt a tervet gyöngéden és tapintatosan kell Zrinyivel közölni, hogy megsértődve ne legyen.

Úgy kell előadni, hogy a haza kívánja tőlük azt az áldozatot.

Úgy is lett; Zrinyi beleegyezett, sőt – mint mondá – örül neki, mert legalább levetik vitézei a hadba való ruhát, mely igen nevetséges és nehéz, most, béke idején, némelyikük pláne pánczélt visel. De különben is alkalmatlan öltözet, mert ahol egyet látnak az ujkori magyarok, utána szaladnak a nyavalyások.

A magyar renaissance-múzeum tehát teljes megvalósulásához közelgett, a lapok is közölték most már a bevégzett tényt, megdícsérve Wlassicsot, aki az eszmét adta és Zrinyit, aki a ruhákat adja, midőn egy éjjel Zrinyi a szállodája felé menvén néhány társával, egy boltajtó kőgrádicsán lenge rongyokba öltözött leánykát pillantott meg. A szegény kicsike mélyen aludt, messzire hallatszott jóízű szuszogása; az egyik sovány kezecskéje vánkosúl volt a feje alá téve, a másik kinyújtva és nyitva. Abban a helyzetben aludt, amint volt estefelé. Morfeus is részrehajló. A szegényeknek ő is rosszabb álmot mér E gyermeknél a lélek pihent és a test még mindíg dolgozott – mert a kéz most is koldult.

Hűs tavaszi éj volt. A Duna felől csípős szél rezegtette a lámpákban a lángnyelvet.

– Nézd meg csak, Gáspár, nem beteg az a gyermek? – mondá Zrinyi.

Alapi odament; volt egy pakli svéd gyufája, roppant tetszettek neki ezek az ördöngős kis pálczikák, örült, mint a gyerek, ha egyet meggyujthatott.

– Szép arczú lányka. Nincs ennek semmi baja, Miklós bátyám, csak fáradt.

Zrinyi közel lépett, nézte s elgondolta, hogy az ő kis Klárája is ilyen volt, esténkint, kifáradva a futkosásban, ott aludt el, ahol leült.

– Szegény kis jószág! Reggelig megveszi a hideg.

S ezzel egyet gondolt, lekanyarította a bíbormentéjét a válláról és betakarta vele a gyermeket.

Zerinvár és Csáktornya hatalmas urának eszébe se jutott most, hogy ruhásházában nem százszámra lógnak a menték, köpenyek és kaczagányok és hogy holnap már nem lesz mit fölvenni.

És még kevésbbé gondolhatott arra, hogy a lapokban baj lesz ebből, mert regisztrálván az érdekes hírt, hozzáteszik maró megjegyzésekkel, hogy immár a renaissance-múzeum egyik legértékesebb darabja oda van. Ám a Radován diák hamuszürke köntöse miatt aligha érdemes felállítani.

A kormányt igen elkedvetleníté Zrinyinek ez a könnyedvérű cselekedete. Hja, ilyen emberrel bajos valamit kezdeni! De hát még sem lehetett már abbanhagyni; s intézkedés történt, hogy a rendőrség kerítse elő a mentét, ha a föld alatt volna is.

B–y kapitánynak jutott a föladat, legott átadta a mente leírását a detektivjeinek, akik fölkutatva a fővárosi zálogházakat, hat aranyskófiumos mentét hoztak össze másnap, mindenik azzal az állítással, hogy ez a Zrinyi mentéje.

B–y kapitány a homlokát verte dühében:

– Már most mit tudjam én, melyik volt? Milyen ostobaság tőlem, hogy nem fotografiroztattam le előre.

Nagynehezen mégis felismerték a mentét és a renaissance-múzeum megvalósult; a szigetvári hősök egyenkint csinos összeghez jutottak s az európai viselettel, melyet csúfnak találtak eleinte, mindjobban megbarátkozván, – csupa lúd között maga az ember is gágogni kezd, – kevés kivétellel elfogadták a franczia bugyogót, a gérokkot és a czilindert. A fiatalabbak, mint Juranics Lőrincz és Istvánffy Pál – legyen az ég irgalmas hozzájuk – még a monoklit is föltették.

Zrinyi pompásan festett az uj ruhában; a májszínű koczkás blúzban, csíkos, szürke pantalonjában és elegáns lakkczipőiben, kivált mikor néhány nap mulva kiborotváltatta középütt a szakállát, egy német diplomata külsejével versenyezhetett volna.

Bár a kormánytól kapott összeg oroszlánrészét ő tartotta meg, az hamar olvadt el kezei közt, mert gavallérmódra szórta a pénzt. Az ötvennyolcz éves főúr, ki egész életét úgyszólván hadban és férfias kedvtelésekben töltötte, most egy csillogó, elpuhult és élvezeteket hajhászó társadalomba jutván, nagy mohósággal merült el a nagyváros és az uj világ mulatságaiba, örömeibe, fényűzésébe.

Gazdag szeretett volna lenni, roppant gazdag. Nem hitte már, hogy a pénz pusztán arra való, hogy harczosok zsoldját fizethesse vele. Maga tett lépéseket a kormánynál birtokainak visszaadása iránt; tanácsot kért, nem lenne-e jó, ha e végett személyesen menne fel Bécsbe a királyhoz.

– Az lehetetlen – mondák neki. – A birtokok a tizedik és huszadik kézen vannak azóta. A király semmit se tehet. Hanem mi majd megpróbálunk valamit.

A kormánynak minden könnyű. Megnyomott bizonyos billentyűket (hosszú ujjai vannak a kormánynak), mire kisvártatva hollandi tőkepénzesek kezdtek mozogni, megalapítva az «Első magyar földtehermentesítő bank- és biztosítóintézetet» 20 millió korona alaptőkével, felosztva százezer darab 200 koronás részvényre.

Az idea tetszetős volt s éppen arról a tőről rügyezett és nyílt ki, amelyen a honvédlovak kikölcsönzése, a kataszteri intézmény és a regale megváltása: a földbirtokos nemesség fölsegítése volt a főczél. Az anya is a tékozló fiát szereti a legjobban. Mert hát a legkedvesebb is.

A földtehermentesítő bank- és biztosító-intézet alacsonyabb kamatozású kölcsönt ad, illetve ilyenre konvertálja az adósságot, melyet egyúttal életbiztosítással köt össze s ezt a biztosítást a fél együtt fizeti a jelzálogos kölcsön annuitásával.

Mint ahogy Török József hirdeti: «Nincs többé kopasz fej», éppen úgy lehet hirdetni a népszerű bank prospektusában: «Nincs többé eladósodott birtok.» Micsoda édes jelszó a háromhalom országában! Pedig valóság, mert a bank akkora tőkére köti meg az életbiztosítást, amilyen az adósság, minélfogva, ha valamelyik eladósodott tekintetes úr örök nyugalomra húnyja be szemeit, tiszta birtokot hagy az utódaira. Gyönyörűen volt ez kigondolva.

A kormány megnyomott egy másik billentyűt is és a hollandusok szeme legott Zrinyi Miklós felé fordult. Ő legyen a bank elnöke. Vonzóbb nevet nem is lehetne találni a középosztály csoportosítására. Most már csak Zrinyit kell értesíteni.

Közéletünk egyik kimagasló alakja vállalkozott Zrinyit informálni. – Ez is hazai tipus. Más országban ritka s itt buján terem, mint a szerb tövis. Ha valakinek resteljük a nevét kimondani, hát azt mondjuk: «Közéletünk egyik kimagasló alakja.» Valaki esetleg semmit se csinált a közéletben, de azért az mégis közéletünk kimagasló alakja lehet. Úgy, hogy több ismeretlen kimagasló alakunk van, mint ismerős. Ez a sajátszerű benépesítése a hazai közéletnek nagy alakokkal igazi magyar találmány s legalább is sikerült annyira, mint egyebütt a mesterséges haltenyésztés… Tehát közéletünk egy kimagasló alakja fölkereste Zrinyit és tudatta vele, hogy a bank élére van kiszemelve.

– Aztán mi az a bank? – kérdé hanyagul Zrinyi. – Mire való?

– Hát pénzt ad kölcsön, aztán a befolyt kamatokból osztalékot fizet.

– Mi az az osztalék?

– Az a rész, ami egy részvényre esik.

– Mi az a részvény?

– Hát az egy papiros, amit a befizetett összeg fejében kap a részvényes.

– Hm. Nem értem. És mit kell ott nekem csinálnom?

– Hát üzleteket. Te és az igazgatóság kiadjátok a pénzkölcsönöket jó firmáknak, aztán beszeditek a kamatokkal együtt.

Felfortyant erre Zrinyi és mérgesen csapott az asztalra, hogy tánczoltak azon a poharak és mindenféle rajta levő tárgyak.

– Hiszen ti izmaelitának akartok engem! Egy szót se többet! Megtiltom.

De a közélet kimagasló férfia nem olyan könnyen téríthető el czéljától, ha valamely megbízást elvállalt.

– De kérlek, igen szép állás, tekintélyes állás… többet ér, mint a szigetvári kapitányság.

– Mindegy, nem leszek izmaelita.

– De látod, Széll Kálmán is, Radó is, Pallavicini őrgróf is…

– Még se leszek izmaelita.

– Gondold meg, hogy nem mindennap van ilyen alkalom és ajánlat…

Zrinyi szemöldei összevonódtak, orrczimpái dagadni kezdtek, ami a vihar jele.

– Ostobaság! Szolimán szultán egész Horvátországot felajánlotta nekem; a tűzbe dobtam a levelét. Vigyázz! hogy veled hasonló ne történjék.

A kimagasló alak mosolygott, – tudta, hogy akkora tüzek nem égnek a kályhákban még télen se, ahol a kimagasló férfiakat el lehetne hamvasztani.

– A kormány segíteni akar rajtad és némi ingerentiát gyakorolt a dologra. De ha leveszi a kezét rólad, nem tudom, mit csinálsz. Végre is ilyen tekintélyes állás… húsz millió…

Zrinyi elgondolkozott. Az már igaz, hogy ha a kormány leveszi róla a kezét, nem tudja, mit csinál. És húsz millió is csinos összeg lehet. Ámbátor a pénz értéke sokat változott azóta. És nem ott vagyunk már, mint régen, mikor még öt forinttal küldte el Bécsbe a császárhoz követségbe Budaházy Jánost és az még vissza is hozott az öt forintból.

– Igen, a húsz millió? – kérdé egyszerre csöndesebben. – Mi lesz a húsz millióval? Mit gondolsz, mekkora darab birtokot vehetek rajta?

– Birtokot? – csodálkozott a kimagasló férfiú. – Hisz az alaptőke lesz, abból fogtok kölcsönözni.

Zrinyi felette megütközék ezen.

– Hát nem az enyém lesz az a húsz millió?

– No persze nem.

Erre meg már aztán éppen egy szót se akart hallani többé az izmaelitaságról, kikergette a kimagasló férfiút.

– Még egy kicsit éheztetni kell az öreget – gondolták a Zrinyi barátjai, – majd megpuhul.

És csakugyan nem telt belé két hét – az ember hamar simul, nivellálódik – megismerkedett egy kivánatos asszonynyal, aki igen szerette a szép virágokat és a csillogó ékszereket s egy szép napon maga állt elő azzal a szándékával, hogy elvállalja a bankelnökséget.

A bank most már gyorsan megalakult s az igazgatóságba bekerült Alapi és Patacsics is, a felügyelőbizottságba pedig Juranics Lőrincz. Radován diákot mint titkárt tartotta meg Zrinyi maga mellett, igen csinos fizetéssel.

A kormány, mely nagyban poussirozta az uj bankot, nem feledkezett meg Zrinyi többi vitézeiről sem. Istvánffy Pált kinevezte az országos levéltárhoz, Bajony Jánost a renaissance-múzeumhoz tisztnek. Deák Balázsból tanfelügyelő lett, de a miniszter szívére kötötte, hogy tollat a névaláíráson kívül ne fogjon a kezébe, nehogy kompromittálja magát, hanem tartson egy jó tollnokot; Dandó Ferencz uram az állami méneseknél nyert kielégítő alkalmazást.

A kisebb emberek is majd mind kenyeret kaptak, némelyek kalácsot is, többeket a közemberek közül Zrinyi tartott meg szolgálatában, kit komornyiknak, kit inasnak, kit huszárnak. Szomorú volt ez a szétszéledés. Majdnem könyeket sajtolt a Zrinyi szemébe, de meg kellett történni.

– Nincs többé seregem – sóhajtá, – koldus lettem.

De lassan-lassan beletörődött az uj helyzetbe, bár folyton érték kisebb-nagyobb kellemetlenségek. Az első mindjárt a bank megalakulása napján, midőn az igazgatóság tisztelgett nála.

Egy kis sánta urat így mutattak be közülök:

– Zrinyi Mór, a biztosítási osztály főnöke.

– Hogyan?! – kiáltott fel megütközéssel. – Hiszen a Zrinyiek kihaltak és a Mór név nem is volt szokásos a családban.

– Oh, kérem – szólt a kis emberke nyájas vigyorgással, a kezeivel vastag óralánczába kapaszkodva, – én csak fölvettem ezt a nevet.

Zrinyi lábával toppantott és indulatosan mondá:

– Hát akkor menjen ki tüstént és tegye le.

– De kérem, kérem, gróf úr, én azt belügyminiszteri engedélylyel vettem fel.

A bank ügyésze félrevonta Zrinyit az ablakmélyedésbe, hogy ez egészen törvényes eljárás és nem lehet ellene kifogást emelni.

Megcsillapodék egy kissé, de mégis keserűen kifakadt:

– Azt, hogy a birtokainkat elveszik, ha már nem élünk, még értem, mert a földet mívelni kell, a föld arra való, hogy az élőknek teremjen, a halottak már nem esznek. De más, a holtak sirját felnyitni és elszedni ékszereiket, neveiket, hogy az élőknek kamatozzanak. Ilyesvalamit az én időmben nagyon büntettek, még ha egy gyűrűt lehúzott is valaki a holtak ujjáról, hát még hogy a nevet is elvegye és használja…

– Igaz, igaz, de hagyjuk ezt; nem jó a kormánynyal kikötni, méltóságos uram.

A bank különben igen jól indult. Az idea tetszetős volt, a banknak nagy jövőt jósolt a közönség s a részvényeket, melyeket a hollandus alapítók, kihasználva a kedvező áramlatot, siettek a piaczra hozni, roppant felpénzzel kapkodták el. A teljesen befizetett húsz millió korona alaptőkén kívül a részvényeknek harmincz forintos felpénzzel való kibocsátásából kétszázötvenezer forint nyereség folyt be, melyet a tartalékalaphoz lehetett csatolni.

Mindenekelőtt azonban alkalmas épületre lett volna szükség. Ez volt az első teendő. Egyetlen ilyen ház mutatkozott kielégítőnek a banknegyedben: a Nádor-utczában, ezt kell vagy megvenni, vagy kibérelni.

A bank ügyészét, Szebeni Mihályt és Juranics Lőrinczet bizták meg a feladattal. A ház valami Rózer Jánosé volt, ki a Zöldfa-utczában lakott egy kis ódon sárga épületben.

Eljártak megbizatásukban s a következő nap referáltak Zrinyinek.

– No mi van a házzal?

– Ott voltunk az öreg Rózernél. Eleinte azt mondta, hogy nem eladó a ház. Később megkérdezte, mit adnánk érte. Mondtuk neki az összeget, a fejét rázta. Igértünk neki tízezer forinttal többet. Arra is a fejét rázta. Igértünk neki a ház kimutatott jövedelmének megfelelő tőkét, az se kellett neki. Erre elmentünk. Egyszerre aztán visszahivott a lépcsőkről és így szólt: – Isten neki, valami jutott eszembe, megkapják a házat, de csak egy föltétellel…

– No, mi lenne az? – kérdé Zrinyi.

– Elő sem merem hozni, olyan bolond a dolog.

– Csak ki vele!

– Hát az a föltétel, mondá nekünk Rózer úr: «Gróf Zrinyi Miklós leköti magát szerződésben, hogy minden vasárnap nálunk ebédel.»

Zrinyi nevetett. Tetszett neki ez a szamárság.

– És maguk mit feleltek?

– Mi azt mondtuk, hogy ilyen föltételt nem fogadhatunk el, inkább adunk ötezer forinttal többet a házért.

– És aztán?

– Erre ő elvörösödött és így szólt: Ragaszkodom a föltételhez, inkább adom ötezer forinttal olcsóbban a házat.

– Furcsa ember. No, és?

– Eljöttünk. Nincs alku.

– Miféle ember ez a Rózer?

– Szakasztott második Sartory, Pál – felelte Juranics – de a lakásán úri fény van, az előszobában harisnyás inas.

– Ön se tud róla többet, fiskális?

– Alig, de megtudhatom, egy ismerősöm jár hozzájuk, az ezredes.

– Hogy hívják az ezredest?

– Bobor.

– Ah, Bobor! Ugy-e szép felesége van?

– Csinos asszony. Nagy race.

Az ügyvéd csettentett a szájával.

– Az is oda szokott járni? – kérdé Zrinyi élénk érdeklődéssel.

– Nagy barátnék a Rózernéval.

– Referáljon nekem holnap vagy holnapután erről a családról, fiskális!

Harmadnap egy több ívre terjedő munkálatot talált Zrinyi az asztalán.

Behívta Radován diákot:

– Nehezemre esik az olvasás, Radován, olvasd fel ezt a sok ákom-bákomot.

Zrinyi elnyújtózkodott a dívánon:

– Látod, diák, ilyen kényelmes dolgok nem voltak azelőtt.

Radován már éppen olvasni akarta az iratot, midőn hirtelen benyitott Alapi Gáspár és Juranics Lőrincz, a két ellentét, a gárda legszebb és legcsunyább lovagja. Alapi zömök, púpos, szőrrel benőtt ember volt, de szűk koponyájában nagy ész lakott s azonfelül rokoni kötelék fűzte Zrinyihez; Juranics ellenben, ez a szép horvát nemes, olyan volt, mint egy Apolló, az asszonyok, leányok kedvencze.

Zrinyi láthatólag megörült, hogy jöttek; mert a rettenthetetlen hős ilyenkor ebéd után, azelőtt is, ha végigfeküdt a medvebőrén, kigombolkozott, pajkos és kedélyes lőn, mint egy jó czimbora: vagy a hadi kalandjait beszélte bugyborékoló vidámsággal, vagy a vadászatait, vagy a szerelmi csínyjeit. Csak a fegyver alatt volt rideg és szigorú.

– Jó, hogy jösz! – kiáltá Juranics elé. – A szép asszony jelt ad magáról.

– Hát a leány? – kérdé Juranics kiváncsian.

– Még nem tudom.

Az okos fürkésző Alapi közbeszólt:

– Talán valami kaland, Miklós bácsi?

– Olyasféle – szólt Zrinyi, a bajuszát megpödörítve. – Ezek a mostani fehérnépek nem olyan szemérmetesek, mint a hajdaniak. Ah átkozottul szép ördög. És végre is megjártam vele. Ha csak ezután nem teszi jóvá.

– De hát mi volt? – puhatolódzik Alapi.

– Kicsi dolog, de megneveltük. Néhány hét előtt együtt járkáltunk Juranicscsal a Zugligetben. Előttünk két nő ment a gyalogúton, egyik szebb termetre, mint a másik, mindamellett rögtön fel lehetett ismerni, hogy az egyik fiatal leány. Különben nekem fel se tüntek volna, hanem egyszerre megállottak és elkezdték a gyepet birizgálni apró czipőikkel, mintha keresnének valamit. Az egyik le is hajlott… Istenemre nincs valami szebb, Gáspár, mint egy ívben meghajolt asszonyi test… Vén kecske vagyok, de ezt már nem tudom én se nézni. Kisvártatva megfordultak, felénk jöttek, folyton az utat nézve; hozzánk érve, az idősebb nő megszólított:

«Nem találtak, kérem, az úton egy aranymelltűt?»

«Nem.»

A leány pironkodott, úgy tetszék, restelte, hogy társnéja megszólított.

«Pedig itt vesztettem el ezen a darab úton, fenn a nagy fánál még megvolt» – mondá, inkább a társnéjához intézve szavait.

«Hogy nézett ki a tű?»

Erre a kérdésemre fölcsillant a reménye, azt hitte, mégis mi találtuk meg s kétkedve, fürkészőn nézett a szemem közé. Olyan perzselő volt a szeme, mint a láng.

«Igazán nem találták meg?»

Elnevettem magam, mire ő még nagyobb gyanura kapott.

«Ugyan, Mari néni, – figyelmeztette a leány – ha egyszer azt mondják az urak…»

Mari néni oda se hallgatott.

«Nagyon becses ékszerem volt, a megboldogult uramtól való.»

Megtetszett nekem a tréfa, de a menyecske is, elkezdtem vele évelődni:

«És ugyan mit adna nekem, ha megtaláltam volna?»

«Mit kiván, uram?» – kérdé ő.

Félig mosolygott, félig boszankodott, de most már biztosra vette, hogy az ékszer nálam van. Mi pedig ezen a tituluson nagy beszélgetésbe bonyolódhattunk velük, kötekedve és tréfálózva; kivált Juranics csapta erősen a levet a kisasszony körül.

– Becses kis kutya volt – sóhajtott Juranics. – Bár csak láthatnám még egyszer.

– Nos, mi lett a vége? – sürgette Alapi.

– Semmi – folytatá Zrinyi. – Az ékszert nem találtuk meg, hát vissza nem adhattam, de a révén megismerkedtünk s a hölgyek (ahogy most nevezik a fejérnépet), miután hiába kerestük az úton még egy darabig a tűt, megkértek, mutassuk meg nekik az utat a Laszlovszkyig, ahol a kocsijukat hagyták. De egyikünk se tudta, hol van a Laszlovszky.

«Önök, úgy látszik, idegenek, – vélte a szép asszony – hogy nem ismerik a Zugligetet.»

«Én ismerem, csak a Laszlovszkyt nem tudom.»

«Hogy lehet az?»

«Mert mikor még én utoljára itt jártam, akkor a Laszlovszky nem volt meg.»

«Az lehetetlen, hisz a Laszlovszky van vagy százesztendős.»

«Hja, de én háromszáz év előtt jártam itt utoljára.»

A szép asszony a legyezőjével ráütött a kezemre.

«Menjen, maga csúf ember. Mindig bolondozik.»

«Becsületemre mondom.»

Erre egyszerre összerezzent és rám nézett.

«Ön talán…»

«Igen, én vagyok Zrinyi Miklós s ez itt Juranics Lőrincz hadnagy.»

«Én is katonaasszony vagyok: Bobor ezredesné s most már nem sajnálom a tűmet, mert megismertem önt, akiért annyit rajongtam, míg a történelem lapjain élt.»

«És most?»

«Ugyan menjen! – elpirult, a szemeit lesütötte. – Hát mit mondjak?»

Ajkára illesztette két rózsás ujját és a hamis szemeinek egyikével felém kacsintott, a másikkal a leányra mutatott, mintha mondaná: «Látja, hogy semmit sem mondhatok e miatt a leány miatt.»

Erre aztán elváltunk, egy arra menő sváb asszony megmutatta nekik a Laszlovszky irányát; ők rézsút csaptak át a rozstábla mellett, mi pedig előre mentünk a gyalogúton s a dolog egészen ennyiben maradt volna, ha egyszerre csak meg nem roppan valami a talpam alatt a fűben. Odanézek, hát az arany melltű volt, hanem biz az úgy szétmorzsolódott és összelapult az én léptem alatt, ami kő, gyöngy volt rajta, mintha kalapácscsal törte volna szét valaki. Már most mit csináljak? A tűt nem küldhetem el neki így. Elvittem egy régi ékszerészhez és a régi tű fundamentumára rácsináltattam egy nagy gyémántot. Igaz ni, te fizetted ki, Radován, mibe került?

– Éppen ezer forint volt.

– Nos, mikor elkészült, a Radován diák elvitte neki, megtudta a lakását a rendőrségnél.

– És?

– Hát elfogadta és egy piros szegfüt küldött vissza.

– Ej, ej, Miklós bácsi! – fenyegette meg Alapi fejcsóválva. – Nem hittem, hogy olyan kalafaktor.

– Hja, fiam, – nevetett Zrinyi Miklós – gonosz az ember, ameddig meleg. És végre ha vár nincs az ostromhoz, az asszony is jó. Mindent összevéve azonban czudarul felsültem.

– Hogy-hogy?

– A menyecske ura, egy nyugalmazott vén ezredes, halálra félti.

– Hála Istennek! – mondá Alapi önkénytelenül.

– Irigy kutya vagy, Alapi – förmedt rá Zrinyi… – De még nem reménytelen a dolog, biztosítlak. Az asszonyok sokat romlottak azóta. Mit nevetsz, Juranics? Azt akarod mondani, beste lélek, hogy már akkor is rosszak voltak? No, mindegy. Egy aranyos asszonyi hajszálat látok keresztbe fektetve az utamon. Olvasd csak, Radován diák, azt a paksamétát.

Radován bólintott fejével s olvasta fennhangon a következőket: