V.
RÓZERÉK.
«Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb polgárcsaládoknak (lakásuk Zöldfa-utcza, saját ház), a polgári erényeknek és demokrata műveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhitozni. (Ha jól tudom, már ott is fekszik a dolog a belügyminiszter előtt.)
Régi patriczius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani feje jutott.
Roser Nep. János fiatal korában patikárusnak készült és be is végezte a gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer-mama hálószobájában függ a rámába foglalt diploma.)
Azonban éppen mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a «Kigyó-patikában», egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagytokájú Schramm József és egy kisebbfajta vendéglőt hagyott az unokaöcscsére.
Rózer úr megsiratván az öreget, így okoskodott:
– Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színű zsírokat, keserű koktumokat főznék a «Kígyó-patikának» a laboratoriumában, mikor fölséges töltöttkáposztákat, mosolygó túróscsuszákat főzethetek a saját vendéglőmben.
Költői kedély lakozván benne, vendéglős lett. Ugyancsak ebben az esztendőben meg is házasodék, vevén magának hitestársul háromszori kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek: Kós Ferencznek Krisztina nevű becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él.
Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga vásárolt be mindent a piaczon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos ropogós menyecske pedig reggeltől éjfélig sürgött-forgott a konyhában és ugyancsak tudott a főzőkanállal is bánni. A vendéglő igen jól ment (sokkal jobban, mint néhai Schramm apó alatt), úgy, hogy Rózerék szemlátomást gyarapodának anyagiakban.
Mert értett hozzá Rózer úr: nemcsak költői kedély volt, hanem praktikus ember is, bővelkedő hasznothajtó ötletekben.
Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe jutott gyógyszerészi mestersége és megvett egy a vendéglőjéhez közel fekvő külvárosi patikát, ekképen okoskodván:
– Miért készitsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglőmben más emberek patikái számára? A vendéglő csak előszobája a patikának. Hát miért tartsak én előszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak is.
A gonoszabb nyelvű törzsvendégek arra biztatták, hogy már most okozati összefüggésből és logikai folytatás gyanánt, megfelelő tőkével csináljon egy temetkezési vállalatot is.
Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva feleség és férj. Pláne mind a két üzlet benyulik az éjszakába. A polgári munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak és ha a strapától kimerülten leteszik késő éjjel fejüket a párnára, még álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felránczigálja az embert legédesebb álmából: «Kelj fel, dolgozni!»
Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, melylyel kölcsönösen támogatta egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek s ekkor így szólt Rózer János:
– Hallod-e, Kriska? Voltaképen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a patikát meg a vendéglőt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra rug. Annak ötperczentes kamatja huszonötezer forint. Éppen húszezerrel több, mint kellene. Mert én, fiam, három rostélyosnál nem tudok vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?
– Nem tudok – felelte Kriska.
– Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az üzlettől a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A gondviselés nem adott gyereket. A pénzéből nem kérünk. Igazam van-e, Kriska?
Kriska igent bólintott s Rózerék eladván vendéglőjüket és gyógyszertárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rothschild is mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is uj földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel és a Herkó páternek se mozdul a jólétnél tovább.
Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik, komolyan vette és megaprehendálta a Rózerék szemrehányását s ilyenformán szólhatott magában:
«Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van. Adok egy csomó gyereket!»
A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Első évben a Pali született, aki jelenleg önkéntes a dragonyosoknál, a második évben ikreket szült Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.
– Semmi az, – mondogatta Rózer úr – mégis mindegyiknek lesz még százezer forintja.
De mikor aztán a negyedik esztendőben hármasakat hozott napvilágra a derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:
– No, no! Mi akar ez lenni?
A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és mamái gúnyolódni kezdtek. Mégis csak szörnyűség, hogy valakinek a felesége kubus szerint szülje az örökösöket.
Valóban csodálatos volt ez a nagy szaporaság a meddő esztendők után. Ki látott már ilyen őrült gólyát! Ötödszörre egy szép kis leánykát hozott. Ez Nina volt, aki most a sacrécoeuröknél van, de a vasárnapi diner-kre haza eresztik.
Kilencz gyerek volt már s mind virgoncz, eleven, mint a halcsik, egyik csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni:
– Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a tőke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!
Ezt a gondolatot nem bírta meg az ő puha polgári szive és imigy szólt egy napon a feleségéhez:
– Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom én Kriska, hogy ujra üzlethez kell látnunk.
Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással egyezett bele az uj tervekbe. Rózer úr egy parkett-koczkagyárba fektette a tőkéjét Szlavóniában és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést, mely ilyformán okoskodhatott magában:
«Ördöngős Rózerék! Először pénzt adtam nekik bőven, akkor gyermekek kellettek, aztán adtam nekik bőven gyerekeket, most megint pénz kellene. Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket és adok nekik még több pénzt.»
A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek őrült szaporaságban kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nőtt, nőtt, addig a Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skárlát jöttek-mentek egymásután, a piros czédula le se ment az ajtóról. Öt esztendő lefolyása után nem maradt életben kettőnél több: a Pali úrfi, meg a kis szöszke, boglyas Nina.
Oh, azok a piczi koporsók, amint kimentek sorba a kék-fehérüveges hintón messze-messze, meghökkentették Rózer urat.
– Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem, nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyermekemnek.
Megint visszavonult az üzlettől, végleg eladva a koczka-gyárat két hollandus vállalkozónak.
Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári költekezés akármilyen bő is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll, délután kalabriászparthie a kerületi körben, este egy kis sörözés a József-téri «Virágbokor»-nál, karácsonykor kriszkindli a gyerekeknek, húsvétkor uj selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következéskép kiadása lehetne még egy békességes érzésű polgárnak, aki fáradságos munkával szerezte azt, amije van?
Így éldegélt a Rózer-család hosszú évekig teljes homályban – egy akkora világítólámpával, aminő egy kerek millió. Megvásárolván a zöldfa-utczai házat és egy telket a Nádor-utczában, melyre csinos palotát építtetett Rózer úr, többi pénzüket betették az Első hazaiba és egyéb takarékokba s a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a tőkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant nehéz arany óralánczot viselt nyakában, az asszonyság gyémántfüggőket a fülén. Az úrnak három pénztárcza volt a zsebében, az egyik a nagybankókra, a másik a kisbankókra, a harmadik az aprópénzre: az asszonyság pedig abban űzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül burnótszelenczét is hordott magával s néha elvitte feleségét a Margitszigetre uzsonnálni, hol rántott csirkével laktak jól.
Így folyt volna le egész életük csendben, egyszerüségben, ha egyszer az asszonynak föl nem puffad a mája, mire a házi orvosuk: dr. Wlada Celesztin, elküldte Karlsbadba.
A derék asszonyság vissza is tért egy hónap mulva kigyógyultan és szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy lakattal ellátott csomagoló-kosár) valahogy kicserélődött. Alkalmasint a karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.
Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot, ahol selyemszoknyái, hálóréklijei és fehérneműi voltak elpakolva, megrőkönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfi limlommá.
Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította, mennyi a vesztesége és mennyit érhet, amit a kosárban talált. Biz az édes-keveset ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotválókészülék, két pár kopott czipő, néhány harisnya és, amit előbb kellett volna említenem, egy ujdonatuj urasági inasruha, ötágú koronás ezüstgombokkal, mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimflis inasáé lehetett az eltévedt kosár.
Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az elcserélt holmit, de soha nem került az vissza, minélfogva a mindent értékesítő polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, előkelő libériára.
– Hallod-e Kriska? Ha már megvan ez a szép inasanczug, miért ne fogadnánk bele egy ficzkót, amelyikre éppen ráillik?
– Nem bánom, János.
Csakhamar akadt is egy a gentry-klubból elcsapott spécies, aki bevált a ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek még fel némi nehézségek. Georges (valódi nevén Szabó Gyurka, Rév-Komáromból) ragaszkodott a bajuszához. Wlada házidoktor pedig, akitől tanácsot kértek, ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy a harisnyás inas meghagyott bajuszszal egy lehetetlen látomány.
Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georgesnak kellett engednie a bajuszszal. Sok huza-vona után ötvenöt forintért végre is megvált tőle.
Rózer úr kerekszámban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul ragaszkodott a summához.
«Azt az ötöt a borbélynak kell adnom, – mondá, bánatosan sóhajtva – egész életében hadd emlékezzék a gazficzkó, hogy mit semmisített meg ezen a napon.»
Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livréet. Mily bámulatos volt, midőn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát Rózer-mama előtt. Valami uj, csudálatos és előkelő levegő kezdett lengeni e szűk szobákban, a ripszszel és kanavászszal bevont bútorok között. Ezek a bútorok szégyenlősen látszottak összezsugorodni, meglapulni az ő tekintete előtt s a kinyitott ablakon valami különös előkelő illat ömlött be.
E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülő millió, elbódította Georges ezüstgombjainak csillogása. Valóban féltek e Georgestól, amint megjelent, hideg, merev arczán a hódolat némaságával, zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a szinpadon a marquis-k komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolni valót Georges. Rózer úr nem merte többé pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges egyszer akaratlanul igy szólt a hamu láttára: «Pfuj!» Az asszonyság, aki a divánon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illő úrias pose-ba, ha a komornyik lépteit hallotta közeledni.
Feszélyezte őket és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó érzéküket. Féltek tőle és mégis örültek neki, mint egy szokatlan játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva és amint beteltek vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának nyílást keresni.
– Mit ér az előkelő inas, – sóhajtá egy napon Krisztina – ha senki sem tudja és nem látja?
– Nem értelek – dadogta János úr; de értette.
Egész nap gondolkozott valamin, nyögött, szuszogott, estefelé végre megszólalt:
– Mit szólanál hozzá, Krisztina, ha egy fogatot szereznénk, egy szép fogatot és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon.
Az asszony szemei felragyogtak.
– Oh, be szép lenne, János!
Egy hét mulva megvolt a pompás hintó két szép almásszürkével s a következő vasárnap Georges-zsal kikocsiztak a ligetbe.
Boldogok voltak, de csak kevés ideig.
– Mit ér, – pattant fel Rózer úr egy alkalommal – hogy szép kocsiban ülünk, hogy megbámúlják a kocsinkat, inasunkat, ha sem ők nem tudják, kit irígyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irígyelnek.
No, ez igaz volt. Rózerné azonban megtalálta a mediczinát.
– Az kellene, János, hogy az ismerőseink hozzánk jőjjenek.
– Valami ilyesmi, – mondá az öreg úr komolyan.
– És hogy az inas szolgáljon fel az asztalnál.
– Természetesen.
– Miért ne adhatnánk hát diner-ket?
– Persze, hogy persze. Adjunk diner-ket, feleség.
Az asszonyság homloka elborult.
– Nem, nem! Hová gondolsz? Hiszen ahhoz szakács kellene.
– Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon és az is Rothschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács, Kriska. Meglesz, ha mondom.
– János, te vagy a legnagyobb gavallér a világon!
Most azonban Rózer úr homloka borult el.
– Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk, lelkem, mind a ketten. Hiszen a diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem előkelő ismerősök is, azt pedig nem lehet pénzen venni.
Rózerné elgondolkozott.
– Karlsbadból egy Bobor Károly nevű nyugalmazott ezredessel és ennek nejével utaztam hazafelé. Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók őket.
– Bah! – kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. – Tegyük össze, amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyűlési képviselő is eljönne.
– Ki az?
– Az ő erdejéből vettem a parkett-koczkákra való fát. Egy eladósodott ember, de képviselő. S egy képviselő, egy igazi, eleven képviselő nélkül nem is képzelhető, fiacskám, elegáns ebéd.
– Az egyszer úgy van – mondá meleg meggyőződéssel Rózer-mama. – S milyen párti?
– Fájdalom, kormánypárti.
– Ejh, hagyd el, János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.
Rózer úr fülig vörösödött.
– Hallgass, Kriska, hallgass… és lesüté a szemeit szégyenlősen, a tenyerét pedig a felesége szájára tapasztá.
Diktum-faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem ment csak olyan könnyen, egyszerűen: a régi kopott patriarchalis bútorok közé nem lehetett oly előkelő személyeket hívni – tehát uj, pompás garnitúrákat kellett rendelni Bécsből s e fényes holmit nem lehetett bevinni azokba a szűk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet, felmondani a lakóknak és szalónokat, szellős termeket csinálni a bérlakásokból s mindehhez sok idő kellett, sok gond, sok pénz.
Most már tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak náluk, amelyeken csakugyan részt vett Bobor nyugalmazott ezredes szép fiatal nejével; némelykor a képviselő is megjelent, de ez mindig sok utánjárásba került. A többi vendégek az elhalt gyermekek keresztszülőiből s azok családjaiból kerültek ki. Ismerőseink közül ott lehetett látni Sartory Pált is – aki azonban a fejét csóválta a látottakon s gúnyos megjegyzéseket gyártott a polgári körökben a híres ebédekről.
Azonfelül, hogy igen megszólták Rózerékat a régi ismerőseik, hogy kígyót-békát kiáltottak nagyravágyásukra: «Bolondok, tönkre teszik a leányuk jövőjét. Nagy úr el nem veszi, ha csak a pénzeért nem, az pedig keserves. – Onnan, ahol tisztelnék őket, kilépnek oda, ahol kinevetik.» Mondom, azonfelül sem hoztak ezek az ebédek nagy örömöket. Sőt.
Az ezredes nem volt jó anyagi viszonyok közt s igen gyakran szerette mondogatni, midőn Budapest piaczainak drágasága jött szóba:
– Gráczban kellene laknom, de túlságosan szegény vagyok arra nézve, hogy egy olyan koldús városban megélhessek.
Ebben a mondatban pedig shakespeare-i mélység lakozott és Rózer úr, bár nem volt tudományosan művelt ember, megértette azt, mivelhogy Bobor ezredes minduntalan apró kölcsönöket szeretett kérni ismerőseitől s azokat soha vissza nem adta.
Bobor ezredesék tehát, az igaz, hogy szépen festettek az asztalnál, mert az asszony, született Plichta Mária, gyönyörű volt vörhenyes hajával, tejfehér arczával, élveteg piros ajkaival és Mária Teréziaszerű termetével, az ezredes pedig sokat mutatott uniformisában, rendjeleivel, de sokba kerültek Rózernek.
Eleinte még volt valami charme-ja a dolognak. Az első baráti kölcsön után az ezredes pertu lett Rózerrel s ez Rózernek jól esett; de a «te» csak állandó kellemetlenségek forrásává változott, mert most még szabadabban mondhatta vagy írhatta az ezredes: «Rózer, vén czimbora, adj hamar ötven forintot.» A második nagy kölcsönnél az ezredesné lett pertu Rózernéval, ami Krisztina asszonyt kétségtelenül igen boldoggá tette. Apródonkint pertu lett keresztül-kasul a két család; Boborné Rózerrel, Bobor Rózernéval és mindnyájan a szépen kifejlett deli Rózer Annával és a fiatal Rózerrel – ami Boborék részéről olyan benső s különös viszonyt pecsételt meg, mely bizonyos vagyonközösséget is természetessé tesz, a következő észjárás szerint:
– Rózeréknak többjük van, mint kellene, nekünk ellenben kevesebbünk van, mint kellene: ilyen viszonyok közt aljasság volna Rózeréktől, ha nem segítenének rajtunk.
Segítették is, mert hát mivé lennének az ebédek az ezredesék nélkül? Az ebédeket nem lehet többé abbanhagyni, ez csúfság tárgyává tenné őket az egész városban. Nem, azt nem teszi Rózer János, inkább meghal. S az ezredesnét lehetetlen pótolni. Oly szép, oly előkelő és kápráztató (Anna tanulhat tőle), sokat látott, sokat tud, sokat hallott s nem hogy elfelejtene abból valamit, inkább hozzá ad. Nem, az ezredesnét nem lehet nélkülözni az ebédeken.
Ah, ezek az átkozott ebédek! Mennyi bajt, keserűséget okoztak! Bárcsak sohase fogant volna meg ez a gondolat.
Bobor a legcsekélyebb összekülönbözésnél gőgösen vágja a szeme közé:
– Utoljára voltunk nálatok, Rózer, utoljára.
Amely esetben az egész Rózer-család megrémül, Krisztina asszony fájdalmasan emeli a szemeit ég felé.
Bibithy képviselőt is csak nagy kuncsorgással lehet megszerezni, négyszer kell meghívni, hogy egyszer eljőjjön. Nem, ez nem élet, még kevésbé uraság. Rózer úr sokszor jő indulatba s ilyenkor fel-alá száguldva a szobában, kiabálja:
– Nem, ez nem természetes… nem természetes, Krisztina.
Még súlyosabb lett a helyzet, midőn Bibithy Gedeon egy nap császári és királyi kamarás lett s egy legközelebbi vasárnapon lemondott az ebédről, azzal az indokolással, hogy rokonai számára sincs elegendő ideje s valahol nagy társaságban ekkép nyilatkozott – az ezredesné fülehallatára:
– Vigye a patvar az izék, a Rózerék ebédjét! Mikor hagynak már végkép békét ezek a jámbor emberek?
Az ujdonsült kamarásnak ez a nyilatkozata csakhamar elterjedt a polgári ismerősök közt, a József-téri «Virágbokor»-nál, a kerületi körben és a régi pajtások, partnerek gúnyosan kérdezték Rózert:
– No, mi van Bibithyvel?
– Mikor találkozol Bibithyvel?
E neveletlen bugrisok, kik tűvel, árral és egyéb éles szerszámokkal keresték kenyerüket, igen jól tudtak szurkálni szavaikkal és beszőni beszélgetésükbe: «Bibithy, Rózerünk kebelbarátja» s még több efféle csípős, maró dolgokat, amivel Rózert kihozták a sodrából, úgy, hogy elrohant régi kedvencz tanyáiról, mint a megsebzett vad s fogcsikorgatva átkozódott otthon:
«Ostoba ember voltam, hogy ilyenbe ártottam magamat. De most már nem hagyhatom abba. Most már a szégyen ölne meg. Ki kell gondolni valamit. Egy tromfot kell kiadni, egy nagy tromfot, amitől hanyatt esnek a gúnyolódók.»
Éjjelente rágyujtva selmeczi pipájára (mert nappal nem mert pipázni Georges miatt), e théma fölött kalandozott el nyugtalan elméje. Ott járt örökké a Múzeum mögötti negyedben, a büszke, czímeres homlokzatú paloták között; látta a lépcsőkön lelépegetni a finom rezedaillatú selyemruhás delnőket, köztük az ő Kriskáját is. Aztán még egy nagyobbat lépett a fantáziája s besurrant a fényes herczegi várakba, kastélyokba, melyekről annyit olvasott lapjaiban, hol kardos ős apák és anyák lógnak a falakon; vezérek, országbirák, bíbornokok s mindenkiről egy legenda szól, aztán (eközben a pipája is kezdett kialudni) elszárnyalt felkorbácsolt lelke egész a királyi trónusig s el-elmerengett a káprázatos gondolaton, hogy ha ő király volna, mit csinálna… Hát azt csinálná, biz Isten megtenné, elmenne egy ebédre a Rózerékhoz… Mikor nem is várnák, mikor nem is gondolnák, csak úgy betoppanna egyszer: «Hipp-hopp, itt vagyok, hogyha szívesen látnak.»
Ezen az édes gondolaton vagy egy ilyenfajtán szokott elaludni Rózer úr, következéskép nem lehet csodálkozni, szerény véleményem szerint, hogy midőn tegnapelőtt az «Első magyar földtehermentesítő bank» ügyében nála jártunk, olyan extravagans ajánlattal lépett fel velünk szemben, illetve általunk Méltóságod kegyes színe elé.»