CSOBÁNCZ VÁRA.
(Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz megismerik a gyula-keszi embert. – A pincze és a boros hordó. – Az ősi vendéglátás. – A vár omladékai.)
Ebédünk lent volt Szentirmay barátunk asztalánál. Még tíz óra se volt, a mikor János püspök villájához visszaérkeztünk. Levelet, táviratot küldeni egyikünknek se jutott eszébe, még talán Nagy Miklósnak se. Hol találhattunk volna mi közelben valamely posta vagy táviró állomást?
Ebéd után Csobáncz várát kellett megtekintenünk.
Szentirmay oda se jött velünk. Magam voltam a kalauz. Nagy Miklós Szilágyi Sándorral jött egy kocsin. Én Salamon Ferenczczel és Gyulai Pál urral maradtam.
Tördemicz felé hajtottunk el Gulács kopasz csúcsa alatt. Keresztül Gyula-Keszin, föl a várhegy oldalának virágzó szőlők közt szűk és mély satóuton. A szőlőhegy közepén kis tisztáson leszálltunk a kocsikról s gyalog indultunk utnak fölfelé.
Gyulai Pál ur itt is csak megállott egy ponton s nyakát hátra szegve, esernyőjét két kezével maga előtt a földbe szurva, harsány hangon kijelenté:
– Nem megyek tovább!
Mutattam neki fejünk fölött a várromokat. Nem messze vannak. Fél óra alatt fönt leszünk. Milyen szép lesz onnan a látás!
– Nem megyek! Én itt is eleget látok.
Hát hiszen igaza volt. Tapolcza városára s a körüle elterülő völgyön fölséges táj nyilt föl előtte. Jobbról Haláp, balról Szentgyörgy hegyei, szemközt a távolban a Billegei erdő s közepén a falvak, tornyok, csárdák, malmok, tanyák, utak, dülők, patakok ezer változata.
Salamon Ferencz is megszólalt.
– Én is itt maradok Gyulaival.
Most már nem volt helye okoskodásnak. Szétváltunk. Mi hárman, Nagy Miklós, Szilágyi Sándor és én mentünk föl a várba, ők ketten pedig ott maradtak a szőlők közt, a várhegy alján.
S jól tették, hogy ott maradtak. Valami olyat tapasztalt Gyulai Pál ur, a miről még eddig semmit se tudott.
Hangosan beszélgetett Salamon Ferenczczel. S beszélgetés közben lassan-lassan ballagtak a mély uton fölfelé.
A mint ott ballagnak: jön szemközt velük egy jó képü, szálas termetü paraszt ember, valamelyik gyulakeszi szőlős gazda. De nem a mély uton jött, hanem fönt az útparton a gyepes pázsiton, a szőlőutak végén.
A mint jön: meglátja lent az ut fenekén azt a két úrforma embert. Kicsiny mind a kettő, barna mind a kettő, hangosan beszél és jókedvü mind a kettő s valami idegen vidéki magyarsággal beszél mind a kettő.
Megáll s nézi őket. De Gyulai Pál ur és Salamon föl se tekint, ballag tovább fölfelé. Megfordul a gazdaember is s kiséri őket ott a part tetején fölfelé.
Egyszer aztán lekiált hozzájuk.
– Adjon isten jó napot!
Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz a nagy beszélgetés közben nem halották a köszöntést. Andalogtak és vitatkoztak tovább ott a satóút fenekén. A gazda azonban onnan az utpartról még egyszer hangosan lekiáltott:
– Mondtam már: adjon isten jó napot!
Ezt már meghallották. Gyulai Pál ur felnézett a magasba, megállt s nagy fennen visszakiáltott:
– Adjon isten!
A gazda ember is megállt.
– Ha nem vétek szómmal, azt kérdezem, hova igyekeznek az urak?
– Miért kérdezi azt kelmed?
– Mert hát a pinczém itt van ám az ut mellett.
– Nem törődünk mi azzal a pinczével!
Nagyot nézett a gyulakeszi ember erre a szóra. Ez a két kis barna ur bizonyosan messze vidékről tévedt erre felé.
– De van ám a pinczében bor is.
– Nem törődünk mi a borral se.
– Hová valók az urak?
Gyulai Pál ur dévaj büszkeséggel kiáltott föl:
– Erdélyországiak!
– Micsoda? Erdélyországiak? Az áldóját, a pinczém előtt már akkor el nem mennek az urak a nélkül, hogy egy pohár boromat meg ne igyák!
A mély ut csakhamar a felszinre jutott. Ott feküdt mellette a pincze balkéz felől. Kőboltos pincze nádfedelü előépülettel. Kettős ajtaja az utra nézett. Sarkánál hatalmas diófa, előtte gyönyörü pázsit. Sietett előre a gazdaember s mire az erdélyországiak oda értek, ő már a nyitott ajtóban állott s egyik kezében a lopótököt lóbálta.
Gyulai Pál ur még ott is tünődött, még ott sem tudott a helyzet magaslatára emelkedni. Salamon Ferencznek kellett őt biztatnia, hogy a pinczébe betérjenek.
S mikor az ember már hozta a bort, pohárba ereszté, maga is ivott, vendégeit is megkinálta, még akkor is azt kérdezte Gyulai Pál ur a gazdától a maga ingerkedő magas hangján:
– De hát voltaképen miért is hivott be ide kegyelmed bennünket?
– Nehéz feje van az urnak! Nem mondtam már, hogy a pinczém az ut szinén van s hogy az urak a pinczém előtt mentek volna el?
– Hátha még sem jöttünk volna be?
– Nem tanácsoltam volna az uraknak. Nagy lelketlenség lett volna. Csuffá tenni nem szabad a szegény embert. Azonban ne feleseljünk most már, tessék leülni.
A sajtógerendáról levett az ember egy üveg poharat. Biz az nem volt kimosva szüret óta. A lopótökből kiöblitette kissé s aztán szinültig eresztve, föltartott jobb kezébe fogta azt a poharat.
– Isten hozta az urakat az én kis hajlékomba. Tartsa meg az én istenem az urakat erőben, egészségben, jó kedvben, békességben. Kik légyenek az urak és mi járatban vannak, nem tudom, nem is keresem. Járjanak szerencsével és isten áldásával. Ha pedig haza térnek: bút, bajt, szomoruságot otthon ne érjenek s otthonvalóikat jó egészségben találják. Az én istenem áldja meg az urakat, a miért e mi országunkat jó szivvel meglátogatták.
Gyulai Pál ur mosolyogva hallgatta e parasztos hálálkodást. Sehogyse értette meg, miről van szó. Már nyult a tele pohár után, de a gazda nem adta a kezébe.
– Először majd magam iszom!
Ivott is. Ki is itta a pohár fenekéig. Nincs abban a borban méreg. Csak azután töltötte meg ismét s nyujtotta egymás után vendégeinek. Salamon Ferencz előbb fölismerte a helyzetet. Ő csakhamar rájött arra, hogy az a fiatal paraszt ember ősmagyar ember, a ki minden poharát köszöntővel issza s szivesen adja az utasnak, a mije van, de jó szót vár a maga jó szavára.
Ilyen a magyar ember. De különösen ilyen a balaton melléki ember Veszprémben is, Zalában is.
Kétféle szőleje van. Pinczés szőleje és darab szőleje. A pinczés szőlő mindig ut mellett, a darab szőlő a dülők közt fekszik. A kinek szőleje ut mellé esik: az már oda pinczét épit.
A pincze két részből áll.
A belső pincze kőboltozat. Ebben a boros hordók állanak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, a ki ezt összejárhatja s a hordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól, üres hordó harsány hangon kong.
Tapasztalt ember a mutató ujjával is megtudhatja, kinek mennyi bor van a pinczéjében. De hát minek ezt megtudnia? A hordónak az a természete, hogy vagy tele van borral, vagy üresen áll. Olyan, mint az emberek szive s a törvényhozók agya és a bankárok erszénye. A sziv, az agy és az erszény azonban hamis dolgok. Értik az álnokságot és a képmutatást. Sokszor némák, ha telve vannak; sokszor dicsekesznek, ha üresek. Szivnek, agynak és erszénynek hizelgői és rágalmazói vannak. Zajt üt a hizelgő is, a rágalmazó is. A közönség sohase tudja: kinek van igaza. Inkább hisz a rágalmazónak, mint a hizelgőnek. A közönség hite időszakonként változik. A uj minisztert mindig lángésznek hiszi, a bukott minisztert mindig szamárnak. Igy van a bankárral is.
Hát az érző szivekkel hogy van?
Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dolog a boros hordó, mint a miniszter, vagy a bankár? A jó bort hiába rágalmazzák, a rossz bort hiába dicsőitik. A hazugság rögtön kitudódik. Igyál a jó borból: lelked vidámsága tesz mellette tanuságot. Büszke, bátor, hős és szerelmes lesz belőled. Igyál a rossz borból: csuffá lesz tőle életednek minden kedve. Hejh ha a nép olyan biztosan fölismerné vezéreit mint borát! Igaz, hogy olyan ember is sok van, a ki csak a rossz bort szereti, mert jót sohase izlelt.
Az asszonysziv hasonlit sokban a boros hordóhoz. Mindegyik elbódit, de gyönyört is nyujt, ha iszol belőle. De csinján bánj mindkettővel, mértéket tarts mindkettőben, mert különben bele fogsz veszni mindkettőbe. Üres hordó, üres nősziv egyaránt keveset ér. Ha te miattad lett üres mind a kettő: hordódat még megtöltheted magad, de a nőszivet már csak más töltheti meg.
Akkor pedig ne futkoss utána. Mondj le inkább a hordóról is, hadd guruljon le a völgynek. A nőszivet sohase oszd meg mással, borodat sohase magad idd meg. Erre hivd magadhoz jó barátaidat.
A hordónak hát az a természete, hogy vagy üres, vagy tele van. Jól tudja ezt a magyar ember, azért nem ereszt idegent belső pinczéjébe. Az igazi magyar ember természete utálja a dicsekvést is, a megszánást is. Ha tele van a hordója: ne tartsák dicsekvőnek; – ha üres a hordója: ne sajnálkozzanak rajta.
A külső pincze födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelő szerszám. Itt van a katlan, kis asztal, néhány kis szék s a sütő és főző edények Ide hivja be vendégeit; ide hozza ki a bort a belső pinczéből s itt kinálgatja jó szivvel, szeretettel, vidám orczával. Csak arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.
Behiv pedig egy pohár borra minden utonjárót.
Drótos tót, bugyros zsidó, babkár, kucséber, vándorló legény, magános czigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, a kit a sorsa arra visz, meg kell kinálni. Szegény utonjáró elmondja ezt a szót hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek pedig az isten áldása de mindig jól esnék!
Az a pinczés szőlő, a melyik járt országut mellett fekszik, mindig is olcsóbb volt aránylag, mint a melyik csak a satóut mellett fekszik. Mert amannál több a járókelő. Balaton-Füreden hajdanában a fekete földig leszólták azt a szőlősgazdát, a ki minden arra járót be nem szólított egy pohár borra pinczéjébe. De meg nem választották előljárónak még az olyat se, a ki vásár napján délután ki nem ment az országut mellett levő pinczéjébe. »Elbujt az utonjárók elől.« E szóval vége lett a becsületnek.
Hát az olyan ember miként utazott, a kit nagy vidéken mindenki ismert, a kinek száz rokona; ismerőse, elvtársa és jó barátja volt az országut mellett levő szőlőbirtokosok közt?
Sehogyse utazott. Vagy éjjel kellett az országuton a pinczék előtt gyors hajtással elszöknie. Apám egyszer a nagy Forintos-harczok idején a márcziusi megyegyülésre indult el Zala-Egerszegre és csakugyan oda ért a májusi közgyülésre szerencsésen. Visszafelé pedig el kellett kerülni Somogy vármegyének, őszre se ért volna máskép haza.
Ez volt hajdan tul a Dunán a véndéglátás.
Ebbe keveredett bele Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz is Csobáncz hegylábában a gyulakeszi paraszt szőlősgazdánál. De az igaz, hogy utóbb beleszoktak s jól érezték magukat. Mire mi a várból visszajövet őket föltaláltuk: Gyulai Pál urnak olyan jó kedve támadt, hogy csaknem dalra fakadt.
Azonban ezt mégse cselekedte. Gyulai Pál urat dalolni egyáltalán soha nem hallottam.
Mi azonban megmásztuk a hegyet s megnéztük a várat.
Romvár, kőhalmaz, roskadó falak, büszke multnak szomoru emlékei, annyi dicsőségnek temetője, annyi nemzeti búnak hirdetője!
Meleg juniusi nap volt. Omlott ránk a sugár és a hőség, a mint a várurak utján ballagtunk fölfelé. Azt az utat is elrontotta már a vihar, a fagy, a záporeső, a vizomlás, a kecske és birkanyájak taposása. Nem is út már az. Lágy párnás hintóban most már föl nem mehetnének oda a szép Gyulaffy-lányok, a várnak deli urnői. Talán öszvérháton, talán szamárháton lehetne oda most már föllovagolni.
Szilágyi Sándor a történetbuvár vizsga szemeivel fürkészte ki a vár alapvonalait. Itt volt a várur lakása, amott a vendégek palotája, a várőrség tanyája, a lovak óla, az éléstárak, a kincstár, a kápolna, a barát lakása, a kapu s annak boltozata. Hát a hölgyek lakása? Hát Gyulaffy Rózsa napsugaras szűz hálószobája? Hát a nagy lovagterem, a hol annyi átok szállott törökre, németre s annyi áldás szállott a mindig üldözött s a mindig elárult magyar nemzetre?