GYULAFFY LÁSZLÓ.
(Zrinyi Miklós izenete. – Eb lesz hive a hitszegő királynak. – Gyulaffy vendégei. – Tor-e vagy lakoma? – Gyulaffy elbujdosik. – Az öreg jobbágy tanusága.)
Hejh Gyulaffy László – te még igaz magyar voltál!
Nem szántogatom föl a történet pihenő hantjait. Csak két adomát mondok el a nagyhirü hősről, a mint azokat a hagyomány a mi számunkra megőrizte. Akár tudja, akár nem tudja a történelem, én tudom, hogy igaz mindakettő.
Jó barátja, jó pajtása, jó bajtársa volt Zrinyi Miklósnak, a szigetvári hősnek. Sok véres napot éltek át együtt a török ellen, sok jó napot töltöttek el együtt hol Csáktornyán, hol Csobáncz várában.
Szigetvári ostrom tizenötödik napján követ érkezik Csobáncz várába. A követ kifáradva, elgémberedve, rongyban, vérben, lova összeroskad, maga alig áll a lábán a kapu előtt, kürtjét meg se tudja fujni. Hangja rekedt, szavát alig hallani.
– Uram, Gyulaffy László uram, tiszteltet téged az én jó uram Zrinyi Miklós, nyargalj a királyhoz s mondd meg neki tennenmagad, sok a török Szigetvárnál, védje meg a király ne az én uramat, hanem az ország határát, jöjjön segitségül.
Meghallgatja a szót jó Gyulaffy László, az utolsó szónál már lovára pattan s a Gönczöl szekerének rudja még alá se fordul, sötét éjjel már ott terem Győr várának kapujánál, beszélni valója van magyarok királyával.
Hajh de a magyarok királya alszik. Későn ébred, sokáig öltözik, német papnak hosszu miséjét sokáig hallgatja, sokáig eszik-iszik, dél is elmul, déleste is elmul, mire a lovagot eléje eresztik.
– Uram, király uram, sok a török Szigetvárnál, nagy a te sereged, nagy a te hatalmad, adj minekünk segitséget, védelmezd meg magyarok országát, magyarok nemzetét, ne henyéljen itt hiába magyarok hadserege
Vaknak beszélt, siketnek beszélt, németnek beszélt, királynak beszélt; – hogy hallgatták volna meg a magyar szót?
De hogy a sereg hiába ne henyéljen: a király másnap egy nagy csapattal mégis elment a Csilizközbe vadkacsára vadászni. Ott maradt egy hétig. Az alatt Szolimán török császár törte Szigetvár falait s ontotta a magyar vért.
Gyulaffy László kemény szóra fakadt.
– Kutyám szolgáljon ilyen királyt.
Igaza volt.
Ő volt Csobáncz és Tihany várak kapitánya. Ő segitett visszavivni Hegyesd várát. Ő vert szét csak ebben az 1566-ik esztendőben is Győrnél egy török sereget s kétszáz vitéz lovasával ugy gázolta szét a török tábort, mint a párducz a sakálok seregét. Mikor három év előtt a királyt koronázták, olyan huszonöt lovaggal ment a koronázásra, hogy idegen nemzetek szeme rajta veszett. Aranyban, ezüstben, ékes kőben ragyogtak még lovai is. Megbámulta maga a király is s fejedelmi asszonyok szemei csak ugy csillogtak, ha rá tekintettek.
S most a király szóba se áll vele. Kérését föl se veszi, hanem e helyett vadászni megy éren, lápon, bozóton, nádason vadkacsára.
Pedig Szigetvárát kellene fölmenteni, Zrinyi Miklóst megvédelmezni, a törököt visszaverni, magyar hazánkat megoltalmazni. Akkora sereg henyél a király parancsára, hogy annál Szolimán zultán serege se nem nagyobb, se nem erősebb.
Hiába. Az ő szavára nem hajt a király. Fülét csak idegen rossz tanács előtt nyitja ki.
Eb lesz hive az ilyen királynak.
Fölkerekedik s a mily gyorsan mehet a ló: visszaszáguld Csobáncz várába.
Csobánczi és tihanyi hadnagyainak megparancsolja, hogy kétszáz válogatott lovast fölszereljenek. Sárkány legyen minden ló, deli vitéz minden lovag.
Csatlósait, kengyelfutóit elküldi rokonokhoz, atyafiakhoz, szomszédokhoz, bajtársakhoz. Ez és ez napon, Szent Mihály napja után való vasárnapon ott legyenek Csobáncz várában. Emberséggel, becsülettel várja őket látja őket Gyulaffy László.
Eljöttek sokan, eljöttek mind. Tudták, hogy Szigetvár felől jön a veszedelem. Tudták, hogy Gyulaffy László a királynál járt. Nagy dolog az, a miért ő az urakat hivatja.
Ott volt két édes testvérje: Mihály ur és János ur.
Ott voltak a szomszéd Szigliget várából a Lengyeltóthi Lengyel urak: András és István urak.
Ott volt Veszprém vármegye főispánja Devecseri Csóron András. S ott volt sógora is Nagy-Vásonykő várából vásonykői Horváth Ferencz.
Három Batthyányi jött el. Vasból és Zalából. Mihály, Kristóf és Boldizsár urak. Megjöttek Tátika és Rezi váraibol a gersei Pethők is, László és Ferencz.
Ott voltak még bakonaki Török Gábor, szarvaskendi Sibrik László, Hegyesd ura Sárkány János s a Csebi Pogányok közül is ketten, Boldizsár és János urak.
Eljött az öreg felső-lindvai, rima-szécsi és szécsi-szigeti Széchy György is s még fiát is elhozta, az ifju Tamás urat.
Megjött az országbiró is, alsó-lindvai Bánffy István, sőt még a főlovászmester is, alsó-lindvai Bánffy László.
Jöttek többen is. Mind rokonok és jóbarátok. Ott voltak a csobánczi és tihanyi hadnagyok és a várbeli és urodalombeli tiszttartók is. Megtelt velük a nagy lovagterem.
Gyulaffy László elmondta nekik: mit látott, mit hallott, mit tapasztalt a győri táborban a királynál. Nem a mi országunkat, nem a mi nemzetünket védi a magyar király. El kell pusztulni Szigetvárnak, hiába kell kihullani a magyar vérnek.
– Urak, barátim, vér szerint való atyámfiai és rokonaim, torra hivtalak benneteket ide, nem lakomára. Szigetvárnak torát üljük s engem se láttok többé. Megyek napkeletre, János Zsigmond király udvarába, árva bús fajunknak ott még menedéke lehet.
Nosza lőn nagy riadás e szóra az urak között. Első szempillantásra mind elnémult, a második szempillantásban mind szóra kelt.
– Jó lesz az! De bizony nem jó lesz az! Ha mind elmegy, ki marad itthon? Hiszen Sziget még el se esett, Zrinyi maga is elveri a törököt. Mégis csak kell bízni a királyban. Király – – nem király, még se lehet bízni a németben.
Az ifju Széchy Tamás hamarosan tűzbe jött.
– Én is veled megyek bátyám!
Bánffy az országbiró vállára üt a fiának.
– Hát a kénköves pokol fenekére nem mennél le egy kissé szép öcsém?
Jó Gyulaffy Mihály kereken megmondta a maga véleményét.
– Két dühös kutya mar bennünket, szeliditsük legalább az egyiket. Én már a némettel tartok, a mig a természetem kibirja. De te Laczkó bátyám, tedd: a mit szived parancsol.
Szegény jó Mihály ur, ő se sokáig tartott a némettel. Pár év mulva őt is csakugy elárulta a német, mint Zrinyi Miklóst s a szengyörgyi csatában őt is csakugy levágta a török, mint Zrinyi Miklóst.
Bánffy László a főlovászmester találta el a szót.
– Akár torra, akár lakomára jöttünk: nem tanácskozásra, hanem mulatságra jöttünk. Azt cselekedjük, a miért ide jöttünk.
A vendéglátó gazda szive szerint beszélt.
– Igy akarom én is atyámfiai. Ne jöjjetek ti én velem napkeletre, én majd ott viaskodom, ti meg itt viaskodjatok e mi országunkért. Fogjátok meg azt a kupát, együtt való utolsó napunkat töltsük együtt jó szivvel, vidámsággal.
A szolgáló emberek az urak közé keveredtek s nyujtották szó nélkül a tele kupákat. Tüzes badacsonyi bor gyöngyözött a kupákban.
Tor volt, de lakoma lett belőle. Éjjel, nappal együtt ültek az urak a kecskelábu nagy asztalnál. Hárfás ember is volt; verte-dalolta bús dalait. Az urak pedig nagy felbuzdulással szidták a törököt is, a németet is s egyáltalán nem tudtak abban megállapodni, melyiket szidják mérgesebben, hangosabban.
Közben-közben mindenki kisérletet tett arra, hogy rábirja a vendéglátó urat, halassza el bujdosását jobb időkre.
Egyszer aztán abban hagyták ezt a kisérletet.
A lakoma harmadik vagy negyedik napján izenet jött a berzenczei várkapitánytól.
Szigetvár elesett, Zrinyi Miklós meghalt, fejét Sztambulba vitte a pogány. Összedőlt az ország kapuja, vére omlott annak, a ki azt őrizte. A szigetvári hősök hada utolsó emberig elveszett. Jaj Magyarországnak!
Mind felugráltak az urak az asztal mellől, mikor a hirmondó azzal a szóval lépett be: Szigetvár estéről hozok üzenetet. S a mikor elmondta az üzenetet, megint leültek az asztal mellé némán, szó nélkül. Mindenki ráhajolt boros kupájára. De nem azért, hogy felhajtsa azt, hanem azért, hogy keserü könnyét hullassa bele.
Most már torozhattok urak. Hiszen Győrben víg lakoma folyik a magyar király udvaránál. Megint gyöngébb, megint betegebb lett a magyar nemzet. Ledőlt legerősebb vára, elhunyt egyik dicső hős vezére, elveszett ujra három vármegyéje.
Reggelre nem volt vendége Gyulaffy Lászlónak. Ő maga se látta többé Csobáncz várát. Közel ötszáz év óta birták elődei, de ő ott hagyta várát, kincsét, urodalmait, hű jobbágyait, ősei fészkét, szülőföldét s elment örökre.
»Eb lesz hive a hűtlen királynak.«
Hajnalban lovára ült. Kétszáz kemény pánczélos vitéze alatt az Eger patak partján már toporzékolt a ló. Mikor leért a várhegy lábához, Gyula-Keszi faluvégén ott várta ezernyi ezer ember. Urodalmának jobbágyai. Férfiak és nők, aggok és gyermekek. Még a sánták, bénák is oda hurczoltatták magukat; vakok, nyomorékok ott várták a gyöpön. Napokat, éjszakákat töltöttek ott, hogy jó urukat még egyszer láthassák.
Láthatták – utoljára. Papjai, remetéi, szerzetesei járultak hozzá először. A szent keresztet és istennek áldását nyujtották feléje. A keresztet megcsókolta, az áldást meghallgatta. Szólni nem tudott. Hozzá rohantak népei, csókolták kezét, ruháját, lovát, sarkantyuját. Siratták elbujdosó jó urukat.
Oda ért vitézeihez. Szemeiből pergett a köny. Oda szólt tárogatósaihoz:
– A győri riadót fiaim!
De hiába harsogott a győri riadó. Annak a hangjánál néhány hónap előtt a török ellenséget tiporták szét vitézei, de annak a hangjánál most minden vitéze zokogásba tört ki.
Pokolba, halálba, kárhozatba mentek vele hű bajtársai. De mégis olyan nehéz a szülőföldet örökre elhagyni.
Diszelnél megállt a sereg.
Jó Gyulaffy László ur onnan még egyszer visszanézett. Még egyszer megnézte Csobánczot és a Balatont.
A hagyomány megmutatja azt a dombot, a honnan még egyszer visszanézett s a honnan visszaküldte utolsó sóhaját.
»Sok halu Balaton, Jó boru Badacsony, Isten hozzád Csobáncz – Engem többé nem látsz.«
Igy beszélik az öregek, ez volt itt utolsó szava. Ugy is mondják, hogy ezt az utolsó lakoma alatt mondta fönt a várban. Lehet, hogy ott mondta. Bor közben megbocsátjuk e gyönge szavakat. Ut közben, az utolsó istenhozzád bánatában bizonyára keményebb szavak is zugtak le a hős ajkairól.
Nagy-Vázsonykő felé Veszprémen át Bakonynak ment. Komárom alatt ment át a Dunán s egy hónap mulva mind a kétszáz vitézével ott volt Kolosvárott II. János magyar királynál.
– Te vagy az én uram királyom Fölséges ur!
A nemzet történetéhez tartozik a nagy hős további élete. Én csak adomáit mesélem el.
Ötven esztendő mulva pör támadt Csobáncz várának urai közt. Beleavatkozott a pörbe a fiskus is. Az volt a kérdés, hogy Gyulaffy László ur elvitte-e osztályrészét a csobánczi urodalomból? Kifizették-e őt testvérei? Ha ki nem fizették: a fiskus foglalja el az ő részét, mint pártütőét.
Jó Gyulaffy László csontjai már akkor régen porladtak a szilágycsehi sirbolt üregében. A pör folyamán száz tanut hallgattak ki. Olyan tanukat is kerestek, a ki látta, a ki ott volt, mikor Gyulaffy László kétszáz vitézével örökre elhagyta Csobánczot.
Akadt néhány ilyen is.
Mikor a tanukat kihallgatták, Bocskay fejedelem háborúja már bevégződött, Bethlen fejedelem háboruja még el nem kezdődött. Német volt tehát az ur tul a Dunán s kevés becsülete a magyarnak.
Öreg, nyolczvan éves jobbágyot faggatott a fiskus, a ki a világot összeharácsolta volna a németnek.
– Ismerted-e a pártütő Gyulaffy Lászlót?
– Ismertem uram. Jó uram volt. Jó ember volt!
– Tudod-e, hogy pártot ütött fölséges királyunk ellen?
– Jó uram volt!
– Tudod-e, hogy gyilkolt, rabolt, pusztitott, pogánynyal czimboráskodott?
– Jó uram volt! Jó ember volt!
– Tudod-e, hogy jobbágyait nyuzta, kinozta, fosztogatta?
– Jó ember volt!
A fiskus oda szól a törvényes bizonysághoz.
– Süket ez a vén ember vagy bolond?
De az öreg jobbágy felelt meg a szóra.
– Nem vagyok én uram se süket, se bolond.
– Hát mért tartod te jó embernek azt a Gyulaffy Lászlót?
– Azért uram, mert az ellenségben nem tett különbséget. A németet is csak ugy vágta, mint a törököt, tatárt.
Ez a fiskus se volt tovább kiváncsi az öreg jobbágy tanuságára.
Szilágyi Sándorral mind elmesélgettük ezeket a hagyományokat. Figyelt rájuk Nagy Miklós is. Hiszen Gyulaffy László maradékai kétszáz éven át vezető nagy férfiak voltak Erdély történetében. Az ily férfiakra pedig még Nagy Miklós is büszke.