A KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.
(A költő lakása. – A szőlőhegyi ereklyék. – A badacsonyi ürmös és a nádorispán. – Kend az Alvinczy? – Eszébe jut az orleánsi szüz és a ménszamár. – Szent Spiridion pórul járt. – A 12 paplan és 12 pendely története. – A halott haza jön a temetőből.)
Megnéztük a költő lakását. Azt a házat, mely az övé volt.
A várhegy déli oldalán a püspöki palota és kert vonalán fekszik. Derék kisvárosi épület, cseréptetővel, kényelmes nagy szobákkal, szellős folyosóval, kis kerttel.
Negyvenöt év előtt láttam először. Akkor még csak tizenkilencz év választott el a költő halálának évétől. Még megvoltak azok a fák, melyeket Kisfaludy Sándor ültetett. Még olyan fát, öreg almafát is mutattak, mely a költő születése óta, 1772 óta élt. Mikor Nagy Miklóssal és Gyulai Pál urral huszonöt év előtt ott voltunk, akkor már az az öreg fa nem állott. Azóta én se voltam azon a vidéken.
Ugy hallom, azóta márványtáblát helyeztek a ház falába s arra aranybetüvel vésték be, hogy e házban született, élt és halt meg Kisfaludy Sándor, a költő. A ház előtt ligetes tér, a város egykori pulykalegelője s azon a költő szobra.
A ház anyai öröksége volt s Kisfaludy Mihály ur, a költő apja, mint fiatal házas oda huzódott. Később Győrmegyébe, téthi kuriájára telepedett s ott is halt meg. Gyermekkora nagy részét a költő is ott töltötte.
Serdülő korát a tanintézet, ifju korát a háborúk nyelték el. Feleségét, a ragyogó Szegedy Rózát, Vasmegyébe Kámba vitte. Itt élt majdnem hat éven át. Oly boldogan, hogy boldogságának leirása a legnagyobb lángelmék tollára méltó. Csak 1805-ben költözött sümeghi házába, öröklött birtokába. Mikor a Szegedy-örökösök osztoztak, a kámi kuria Róza öcscsének, Bezerédynének jutott. Ma is Bezerédy-birtok.
A sümeghi ház akkor kisebb volt, mint most s nem is oly diszes, mint később. A költő 1810-ben két szobát épitett hozzá s kapuját is átigazitotta s homlokzatát diszesebbé tette. Igy lett csinossá és kényelmessé a lakás. Itt keresték őt fel gyakran hirneves férfiak, vármegyéjének oszlopos emberei, régi katonai pajtások, tábornokok, tudósok, a Kisfaludy és Szegedy-atyafiság tagjai. Itt látogatta meg őt nem egyszer Deák Ferencz és Csányi László és Festetich György gróf, a keszthelyi Georgikon alapitója s fia, László gróf, kivel mindvégig bizalmas barátságban állott. S ide jöttek messze vidékekről a felsőbb intézetek lelkes ifjai, hogy a mikor a regék szinhelyét, Csobáncz, Tátika, Szigliget, Somlyó várait megnézik, a regék költőjét is lássák s áhitatos tiszteletüket meghatott hangon kifejezzék.
Magyar költők: kinek van köztetek saját háza, édes öröklött hajléka? Vörösmartynak, Petőfinek, Tompának sohase volt. Aranynak lehetett volna, még se volt. Jókainak volt is, lehetett volna is, még sincs. De legalább megvan svábhegyi tanyája. Csak régi költőinknek adott a sors öröklött hajlékot. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Fáy, a Szemerék: nekik volt otthonuk. Petőfi egész életében egész évet sohase tölthetett egy helyen. Bánatának s örömeinek helyhez kötött emlékeit egy év után soha nem láthatta többé.
Kisfaludy Sándor harmincznégy éves korától kezdve haláláig, hetvenkét éves koráig háboritlanul lakhatott öröklött ősi hajlékában. Van-e ennek hatása a költői lélekre? Boldogabb-e az a gólya, az a fecske, melynek fészkét sohase pusztitják el rossz idők és rossz emberek? Pacsirta, rigó, fülemile nem oly édesen dalol-e, bár minden évben uj fészket rak, mintha sohase kellene más bokorban, más lomb árnyékában uj otthont alkotnia?
Benéztünk a költő dolgozó szobájába. A hol iróasztala állt: ott lába alatt lyukassá kopott a padlódeszka. Azt mondták, a költő csizmája koptatta ki. Nem bizonyos. Hiszen 1875-ben, mikor ott jártunk, már harminczegy év óta más lakta a házat.
A házat és a sümeghi szőlőt az ötvenes években János püspök vette meg a költő örököseitől. Ma mind a kettő a veszprémi püspökség vagyonát képezi.
A házban s annak szobáiban nem találtak a költő után apróbb érdemes emléktárgyakat. De a szőlőhegyi hajlékban találtak. Ott volt iróasztala, azon irótolla, tintatartója és házi sapkája s a sarokban sétabotja. Maga János püspök nézte meg s jegyezte meg. Ott hagyta. Szigoru rendeletben megparancsolta a vinczellérnek, hogy ezekre vigyázzon, ezeket őrizze meg s kegyeletes látogatóknak vigyázva mutassa meg.
Hiába volt talán ez a szigoru rendelet.
Elloptak mindent. A vinczellér nemcsak nem vigyázott, sőt ő volt a kézreadó. A sétabot helyett betettek egy husángot, a házisipka helyett egy bagósüveget, az irótoll és tentatartó helyett egy nyullábat s egy darab krétát.
A házban, mikor ott jártunk, a püspöki tiszttartó lakott. Tiszttartó-lakás most is.
János püspök a maga költségén már az ötvenes évek elején szobrot akart emelni a költőnek Sümeghen. De a rokonok nem engedték meg. Kemény, kurucz természetü emberek a Kisfaludyak. Még a ki labancz volt, annak is kurucz vére volt. Minthogy pedig János püspök 1850-ben nyerte a püspökséget: pecsovicsnak, osztrák pártinak tartották. Már pedig Kisfaludynak pecsovics ember szobrot ne emeljen.
Sok adomát halottam a költőről. Hosszu élete, sok oldalu gazdag élete volt; sok adoma képződhetett élete és egyénisége körül. Pápán és Veszprémben még sok jó ismerősével, sok jó barátjával találkoztam gyerek koromban. Ha mindenre tudnék emlékezni! Ha sejtettem volna fiatal koromban, hogy valamikor én is papirost szántok és betüt vetek és konkolyt aratok s ha följegyeztem volna a hallott dolgokat!
De azért elmondok egyet s mást az adomákból. Sokat ő maga is följegyzett leveleiben, én ugy mondom el azokat is, a mint én hallottam.
Mindenki tudja, hogy a költő 1809-ben a nemesi fölkelés őrnagya s József főherczegnek, a nádorispánnak segédtisztje volt. Mint segédtiszt, a főherczeg udvarához s közvetlen környezetéhez tartozott.
Vitt magával a táborba badacsonyi ürmöst is hatalmas csutorával. Egyszer a nádorispánt is megkinálta egy pohár ürmössel.
A badacsonyi ürmös csodálatos finomságu ritka bor. Tudtommal másutt nem is készitik se nálunk, se más országban. Az édes badacsonyi mustot lepárolják felényi mennyiségre: igy készül. Szine barna sötét. Ize édes, zamatos, illatos; ereje, tüze páratlan.
A nádorispán iszik s megnyalja utána szája szélét.
– Micsoda ital ez Kisfaludy? Ilyet még sohase ittam. Fölséges!
– Ha izlik fenségednek, most a szüretkor majd készittetek fenséged számára is.
Volt egy Ág Ferkó nevü gazdája. Nejének megirta, hogy a Ferkó gondoskodjék a nádorispán számára egy hordó ürmösről.
Ág Ferkó gondoskodott két hordó ürmösről. Egyik a nádornak, másik az uraságnak. Maga szállitotta fel Budára a királyi várba mind a két hordót. Ugy egy akónyi lehetett mindegyik.
Megizleli Kisfaludy az egyiket.
– Ez nagyon jó Ferkó!
– Ezt tekintetes uraságomnak készitettem.
Megizleli Kisfaludy a másikat. Ez is jó volt ugyan, de sokkal gyöngébb és ritkább, mint a másik.
– Hát ezt kinek szántad Ferkó?
– A nádorispánnak!
– Hiszen ez nem ér annyit, mint a másik!
– Nem is akarom, hogy annyit érjen. Jó lesz ez a németnek igy is.
Kisfaludy jól összeszidta a Ferkót. Ostoba parasztnak nevezte. Az ő maga számára szürt ürmöst adta a nádorispánnak.
– Sohase köszönik ezt meg tekintetes uraságomnak.
Ugy is lett.
Kisfaludy a király parancsára megirta a nemesi fölkelés történetét. De igazán irta meg. E miatt aztán Kisfaludyt elcsapták, két esztendei munkájáért azt se mondták: köszönöm. Örökös kegyelemvesztés lett a jutalma.
Akkor kerekedett fölül a Ferkó, mikor ezt megtudta.
– Ugy-e megmondtam? Kár a németnek egy csöpp is a jóból!
Pedig bizony nem a nádor volt az oka a kegyelemvesztésnek.
Köztudomásu a »Kend az Alvinczi?« története. Nem is mondom el. De érdekes az, hogy Kisfaludy ez adomának maga is közeli tanuja volt.
A győri vesztett csata után a nemesi fölkelő seregek egy része Komárom felé, a másik része Buda felé vonult vissza. Az utóbbi résznek egyes csapatai csaknem futva menekültek.
A tiszai megyék fölkelő nemessége épen Győr felé vonult, mikor a hátráló csapattal találkozott. Ekkor gróf Festetich Ignácz ezredes a tiszaiaknak is a hátrálást parancsolta s ugyan ő vezette a visszavonulást. Magán utasok azonban jó lovakon, jó kocsikon gyorsan Budára hajtottak s itt zajt ütöttek azzal, hogy az egész nemesi sereg futva menekül Buda felé s hátán hozza a francziát.
Budán Alvinczy altábornagy volt a hadparancsnok. Egész táborkarával lóra ül s megy teljes diszben a fölkelő sereg elé. A rendetlen futást ugyan nem hitte, de mégis teljes diszben ment, hogy bátoritsa s megtisztelje a nemesi sereget.
Bia körül találkozik a sereggel. E sereget pár nap előtt a budai vérmezőn az ő nevében fegyverezték föl. A fegyvereket Alvinczy fegyvereinek nevezték a nemes fiuk maguk között. Akkor még tűzkövesek voltak a lövőfegyverek. Kellett tehát a fegyveren lenni sárkánynak, a mely fogja a tűzkövet és aczélnak, a mely szikrát ad a puskaport meggyujtani. Ámde a fölkelt nemességnek a vérmezőn Alvinczy nevében nem adtak más fegyvert, csak régi rozsdás pisztolyokat, melyeknek se sárkányuk, se aczéluk nem volt, melyekkel tehát lőni nem lehetett. Természetesen szurni se és ütni se.
Oda ér a fényes hadparancsnoki táborkar. A tiszai nemesség megáll, sorakozik, tiszteleg. Gróf Festetich Ignácz jelentést tesz Alvinczynek. A fölkelő seregben lassanként elterjed, hogy itt az Alvinczy, ez az Alvinczy. Ekkor történt aztán, a mi történt.
A kérdést »Kend az Alvinczy?« egyik tiszai megye valamelyik fiatal nemese tette s ugyan ő adta meg a kemény feleletet is. Alvinczy rettentő dühbe jött. Agyonlövéssel, várfogsággal fenyegetődzött. Mutatta ugyan neki az ifju nemes a disznólábféle rozsdás pisztolyt, de ezt Alvinczy nem jól értette meg. Talán ez fokozta haragját, melyet a katonai fegyelmetlenség is indokolt némileg.
Haragja azonban nem sokáig tartott. Festetich gróf ezredes megmagyarázta a dolgot s a pisztolyt is figyelmesen megmutatta. Mikor nem sokára Kisfaludy Sándor előtt ujra szóba jött a dolog, Alvinczy már maga is nevetett a dolgon.
– Igaza volt annak a ficzkónak, de goromba szaváért mégis szeretnék neki 25 botot adni.
Csakhogy a nemes embert nem volt szabad megbotozni!
– – Római katholikus vallására sokat adott Kisfaludy. Volt a Kisfaludy-családnak egy protestáns ága is, de ő a maga ágazatát előbb valónak tartotta a protestánsnál. De indoka politikai természetü s nem vallásos természetü volt. Élt-halt a nemességért; rajongó álmadozásai közé tartozott a nemesség középkori fényének s a Kisfaludy-nemzetség ősi dicsőségének és hatalmának visszaszerzése. Deák Ferencz pártját kálvinista pártnak tartotta, a kálvinistákat szabadelvüeknek látta s a szabadelvüségtől féltette nemességét s a nemesi előjogokat. Ebből állott minden felekezetessége. Bármennyi kápolna, remete, gyóntató pap, zarándok, hajnali harangszó, imádság fordul is elő költeményeiben: ennek nincs más értelme, mint a valláshoz politikai okokból való ragaszkodása.
S erre sok a bizonyság.
A papokat nem szerette valami nagyon, noha sokszor adtak neki kölcsönpénzt, törvényes kamatra.
Mindig dicsekedett azzal, hogy ősei közt voltak hősök, vitézek, tékozlók, könnyelmüek, pártütők, de pap sohase volt egy se.
Franczia fogoly korában egyszer nagyon elfáradt a gyalogolásban s egy szamárhoz jutott. Felült a szamárra, a mi előtte, az egykori nemesi testőr, a huszár főhadnagy s a délczeg lovas előtt ugyancsak furcsa dolog lehetett. Hanem hát a hol ló nincs, ott a szamár is jó.
Van egy ledér franczia népmonda. Ledér most, de kegyes monda a kegyes régi világban. E monda szerint az Orleánsi Szüz egykor ménszamáron lovagolt. S a szamár ismervén a Szüz isteni küldetését, fejét visszaforditá s utálatos szemekkel rá nézve a Szüzre, emberi szózatot hallatott:
– Imádlak téged istenáldotta Szüz!
Ez jutott a költő eszébe mikor a szamáron poroszkált Francziaország felé. Az ő szamara is ménszamár volt.
– De nekem nem vallott szerelmet az én szamaram, mint a derék, katonás franczia szüznek!
– – Mikor Károly öcscse, a költő meghalt, utána sok adósság maradt, de igen kevés vagyon. Derék emberek, hű barátok, jó hazafiak gondoskodtak a költő temetéséről s adósságai kifizetéséről. Köztük Fáy András is. Kisfaludy Sándor és Fáy András közt levelezés is folyt e tárgyban.
Károly öcscse festőmüvész is volt. S maradt utána egy kép, Szent Ferencznek festett képe. Jó-e, rossz-e ez a kép: Kisfaludy Sándor nem tudta, de ezt megtudni Sümeghről ő ugyan Pestre nem utazott. Ez az ut akkor belekerült volna egy hétbe.
De Fáy Andrást mégis meg akarta hű fáradozásaiért jutalmazni. Ezt irta tehát neki:
– Ha az a Szent Ferencz-kép müvészi alkotás s igazán jó kép: akkor azt kedves uram öcsém tartsa meg emlékül, fogadja el családunktól. De ha valami rossz mázolás, akkor adja oda a francziskánus barátoknak; ott a többi efféle szent társaságában ellehet.
Igy vélekedett a papokról.
Vajjon hova lett csakugyan az a szent kép? Tudja-e a Kisfaludy-társaság?
Volt öcscsének, Károlynak, egy hitelezője, a kivel épen sok baja volt Kisfaludy Sándornak. Ezt a hitelezőt Spiridionnak nevezték. Vagy szabó volt, vagy vendéglős, már nem tudom, melyik a kettő közül. Kissé hóbortos német ember.
Mikor azt megtudta, hogy Kisfaludy Károly után alig maradt valami vagyon s hogy a hitelezők nem kapják meg minden pénzüket: a testvéreknek s kivált Kisfaludy Sándornak esett s ezeket zaklatta leveleivel. Különösen Sándor ellen biztatta föl valaki s hozzá minden hónapban, néha hetenként intézett adósságkövetelő, pénzt sürgető levelet postán vagy vásározó zsidók és gyolcsos tótok utján. A költő utóbb már dühös volt, ha ezt a nevet meglátta: Spiridion.
1832-ben vagy 1833-ban egy kemény, hideg, zivataros, hóförgeteges deczemberi napon beállit a költőhöz egy vad ismeretlen egyéniség. Bundája tele hóval, bajusza és szemöldöke is tele hóval, még bolyhos köcsög kalapja is tele hóval.
Beköszönt s azon kezdi a beszédet:
– Tudja-e az ur, micsoda nap van ma?
Ránéz a költő kiváncsi és komor arczczal.
– Mit akar? Kicsoda az ur?
– Mindjárt megmondom s tisztelettel mindjárt bemutatom magam. Tetszik tudni, ma van Szent Spiridion napja.
No épen ez az ember kellett a költőnek. Ugyis épen az tette komorrá, hogy elhalt felesége jószágát az időközi haszonnal épen most kellett kiadni a Szegedy-atyafiaknak. Mérgesen oda szól a hóbortos némethöz.
– Mi közöm nekem ehhez? Adja elő a dolgát szaporán.
A jövevény kiráz egy kosárra való havat bundájából, szemöldökéből és köcsög kalapjából.
– Tetszik tudni, én vagyok az a pesti Spiridion, a kinek a nemes Kisfaludy-familia ma is adós. Nekem pedig az a szokásom, hogy én nevem napján látogatom meg adósaimat.
A költő feláll, egy szót se szól, megfogja a bundát és a köcsög kalapot s ugy kilöki a folyosóra, csak ugy nyekken. A bundában és a kalapban volt természetesen Szent Spiridion is. Csak azután mondta neki:
– Nekem pedig az a szokásom, hogy az ilyen embert saját neve napján dobom ki házamból.
Ez esetnek hire futamodott s ebből példabeszéd lett.
»Ugy ne járj, mint Szent Spiridion a Kisfaludyakkal.«
Ennek a példabeszédnek im ez volt a története.
A költő hatalmas erejü izmos férfiu volt. Történeti arczképe a magas homlokkal és kopasz fejjel alig nyujt hű képet termetes alakjáról.
Haját Milanóban vesztette el 1796-ban, a mikor a milanói várat a francziák bekeritették és ostromolták. Az ostrom negyvenegy napig tartott. A várőrségben a rossz víz miatt hagymáz ütött ki. Megkapta a betegséget a költő is. Erős testalkata ugyan hamar megbirkózott a betegséggel, de haja elment s nem is jött vissza többé. A Kisfaludyak dús hajuak s a dús hajzat öcscsének, Kisfaludy Károlynak arczképén jól meglátszik.
Egyéb balesete is volt, kivált öreg korában.
Épen hetven éves korában 1842-ben karácson előtt Keszthelyre akart bemenni. Szántó körül a hajnali szürkületben fekete kutya ugrott ki az árokból a lovak előtt. A lovak megijedtek, megvadultak s tüskön-bokron át vitték a kocsit. Feldülés lett a vége s a költőnek térdkalácsa s vállcsontja eltörött. Pár hónapig őrizte a szobát, de tökéletesen kigyógyult.
Sulyosabb volt az az esete, melyről Kossuth Lajost maga értesitette.
Somlyai szőlejébe ment, hova borvevőt várt. Márczius 10-ike volt; erős, hideg szél támadt, cselédjeivel együtt áthült s hatalmas hurutot kapott lázzal. Cselédjei elfeküdtek, a költő azonban, a hajdani katona keményen ellenállt s esze ágába se volt lefeküdni. Sőt talán még legénykedett. No hiszen megrohanta öt napi legénykedés után olyan láz, hogy tizenhárom napig egy percznyit se aludt s viznél egyéb nem fordult meg szájában. Még se gyöngült el valami nagyon. Pedig ez az eset 72 éves korában, 1844-ben történt.
Hogy ilyen férfi el tudott bánni Szent Spiridionnal: nem lehet csodálni.
Őseire büszke volt.
Méltán. Ma a huszadik századot éljük s az ő családi levéltárában a tizenkettedik századtól kezdve meg voltak az okiratok, melyek ősei hatalmát bizonyították. Csak Veszprém vármegyében három vára, három urodalma volt egykor családjának. Essegvár, Döbrönte, Csékut. De egyik dédük anyja miatt sok rossz élczet kellett hallania.
Volt egy őse: Kisfaludy László tábornok, Győr várának s városának hadi kormányzója. A törökök elfogták s nehéz vasat tettek kezére, lábára s Esztergomban föld alatt sötétben tartották.
Volt gondjuk rá, hogy erről feleségét is értesitsék. Szarvaskendi Sibrik Mária volt a feleség. Szerette urát életre-halálra, kész volt érte minden áldozatra.
A török váltságdijul nyolczezer forintot, kétszáz török rabot, kétszáz kősót és tizenkét paplant kötött ki.
Az asszonynak nem volt török rabja, hanem volt a győri német várkapitánynak, ettől kellett rabot venni. Ez pedig rosszabb volt, mint a pogány; istentelenebb volt még a kutyahitünél is. Ez a kétszáz török rabért még többet követelt.
Még akkor telt a várakból és urodalmakból.
Csakhogy a német azt is követelte, hogy ha az esztergomi basának oda adja a paplanját, neki adja oda a pendelyét.
Az asszony megigérte. De csak akkorra, a mikor előbb a basával végez.
Csakhogy ez az asszony nemcsak Kisfaludyné volt. Ő Szarvaskendi Sibrik-sarjadék is volt, a kivel összetüzni nem volt tanácsos.
Kisfaludy László uram kiszabadult, de a 12 paplan oda lett.
Mi lesz a pendelylyel?
Mária asszony magához rendelte a várkapitányt Kisfaludra, Sopron vármegyébe. Férjét elküldte valahová.
Megvendégelte a várkapitányt, a hogy magyar nemes asszonyhoz illik. És szó nélkül várta, mikor hozakodik elő a várkapitány a pendelylyel.
Előhozakodott, mihelyt a bor kissé a fejébe szállt.
Mária asszony erre is készen volt.
Eléje tartott tizenkét szép hófehér pendelyt. Maga fonta a fonalát, maga fejéritette a vásznát, maga himezte ékes virágát. Elfogadja-e a német?
Nem fogadta el. Olyan pendelyt kért, a melyik már volt egyszer Mária asszony harmattestén. Olyat is kapott.
Csakhogy előbb Mária asszony intésére előugrott egy csomó nemes ifju, a várkapitányt és kisérőit leverte, s a kapitány kezét gúzsba kötötte.
– Az én pendelyemet akarod német? Nesze!
Előhoztak egy rongyos pendelyt, ráadták a várkapitányra, egy czafatos főkötőt a fejére kötöttek s ugy küldték be Győr várába.
Megérdemelte.
Csakhogy ez a pendely több várat és urodalmat nyelt el, mint a tizenkét paplan.
A német meg se állt Bécsig. Kegyetlen hazug panaszszal beáztatta nem is Mária asszonyt, hanem Kisfaludy László uramat.
Árpád apánk hét vezére közül való volt Szabolcs vezér. Ennek a fia volt az a Csák, a kitől a Kisfaludyak származnak. Szabolcs vezértől kezdve Kisfaludy László uramig sok szép birtokot összegyüjtöttek. De mire a paplan ára s kiváltképen a pendely ára kikerült s Kisfaludy László a hóhér pallósától megmenekült: akkorra maradt is, nem is valami a sok várból és urodalomból.
A várakból legalább egy se maradt.
Hanem mikor Kisfaludy László uram a sok hercze hurczából haza szabadult: átölelte szerelmes hitvesét Mária asszonyt mind a két kezével, megcsókolta mind a két piros arczát bajuszos szájával s talán még valami könyet vagy mit is törölt ki a szeméből.
– Most már ugyan semmink sincs aranyos lelkem, asszony-feleségem, de mégis csak ugy volt jó, a hogy te cselekedtél.
Nos hát a költőnek, mikor jó kedve volt, ugyancsak hallania kellett, miként pusztult el az ősi birtok paplan miatt, pendely miatt.
Ha jó kedve volt: vidáman el is hallgatta. Ha pedig rossz kedve volt: nem is volt tanácsos előtte ezt a dolgot pajkosan előhozni.
Volt a költőnek egy sajátságos baleszméje. Mindig attól félt, vele is megtörténhetik, hogy elevenen temetik el.
E baleszmének története van.
Élt 1750 körül Téthen, Győrmegyében, egy előkelő gazdag nemes urnő. Nevét elfeledtem. Vagy Noszlopyné, vagy Kisfaludyné, vagy Gyapayné volt: ugy rémlik előttem. Csak annyit tudok biztosan, hogy egy veszprémmegyei egykori jóbarátomnak s birtokos társamnak öreg anyja volt. E barátom neve Noszlopy Tamás. Nálam idősebb volt s már nem is él. A ki az ő családi leszármazását ismeri, Théten pedig jól ismerhetik: az rájön ama gazdag nemes urnő nevére.
Az urnő megöregedett, meghalt, eltemették. Aranylánczot tettek a nyakára, aranygyürüket az ujjára, arany kösöntyüket a kezére, aranyos mentét hideg tetemére. Igy rendelte ő maga. Maradékai szót fogadtak.
Tél volt, hó volt, hideg volt, mikor eltemették.
A közönség látta a holton a nyitott koporsóban a sok kincset.
Egy-két rossz ember összebeszélt s éjjel kiment a temetőbe, fölásta a sirt s meg akarta rabolni a halottat.
De a halott nem volt halott. A zajra fölébredt, a hidegre föléledt s mikor a koporsót fölnyitották, felült.
Felült, nagyot ásitott s azt mondta:
– Köszönöm jó emberek!
De a jó emberek holtra rémültek. Se szólni, se mozdulni nem tudtak. A szegény öreg urnőnek magának kellett a sirból kijönni, ruháját rendbe hozni s haza ballagni a faluba. A rossz emberek, mikor magukhoz tértek, közel se mertek hozzá menni.
Haza megy az öreg urnő s kopogtat a cselédlakás ablakán.
A cselédek fölébrednek, kinéznek s ime látják a halottat halotti ruhájában, a hogy délután eltemették. A tele hold épen rá sütött s a hó is világitott. Jól látták, jól megismerték.
Rémületében eszét vesztette valamennyi. Kezüket tördelték, hányták magukra a keresztet és sopánkodtak az irgalmas istenhez. De segiteni egyik se mozdult.
Az urnő kardos asszony volt életében.
– Keljetek hát föl gézenguzok! Nem látjátok, hogy megvesz az isten hidegje? Nyissátok ki hamar a kastély ajtaját!
Igaz, hogy a halottakat nem szokás valami bőséges ruhában eltemetni.
De azért a nyavalyás cselédek nem mozdulnak.
Utóbb is egy félig ittas öreg cseléd bolond észszel azt mondja:
– Uszitsátok rá a kutyákat!
Szót fogadtak s a kutyákat rá eresztették, rá hajszolták a kisértetre.
Csakhogy a kutya nem babonás. A kutya megismeri az ő jó urasszonyát életben is, halálban is.
Ugy rohantak az urnőre, mint a dúvadak, de a mikor hozzá értek: kezét nyalták, hozzá dörgölőztek, jó szivvel üdvözölték. Mintha mondták volna:
– Hozott isten, hozott isten haza a föld alól!
Igy menekült meg az urnő s azután élt is még egy darabig.
Ez az eset Kisfaludy Sándor születése ideje körül történt. Sok éven át erről beszéltek három-négy vármegyében. S ez annyira megnyomta a gyermek elméjét, hogy a költő, mikor végrendeletet csinált, azt rendelte, hogy szivét, azt a melegen érző szivet szurják keresztül és csak ugy temessék föld alá.
Átszurták-e a holt költő szivét: nem tudom. A végrendelet, melyben azt meghagyta, még Szegedy Róza életében 1830 előtt kelt. A költő még azután sokáig élt.