XI.
Este rövid sétát csináltam a tengerparton, és jókor hazatértem s lefeküdtem vastag deszkából készült ágyamba, hol csakhamar elaludtam.
Midőn felébredtem, bátyám sokat és hangosan beszélt a szomszédszobában. Rögtön fölkeltem és kisiettem hozzá. Nagybátyám dánul beszélt egy magas termetű, izmos, vállas férfival. Ez ember rendkivüli testi erővel birhatott. Szemei, melyek igen nagy és elég jámbor kifejezésű arczból tekintettek elő, értelmeseknek látszottak, kékek voltak és merengők. Hosszú hajzata, melynek verességét mindenütt, még Angolországban is elismerték volna, athletai vállaira hullott alá. Ez izlandi mozdulatai hajlékonyak voltak, csakhogy ritkán mozditotta meg karjait, mint a ki a jelek nyelvét vagy nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi. Benne minden tökéletesen nyugodalmas vérmérsékre mutatott; nem tunya természetü, hanem csendes volt. Meglátszott rajta, hogy senkitől nem szokott semmit kérni, hogy tetszése szerint szabadon dolgozik, s hogy e világon az ő életbölcseletét semmi csodálkozásra nem birhatja, sem meg nem zavarhatja.
Jellemének ez árnyalatait azon modorból ismertem fel, melylyel nagybátyám szenvedélyes beszédét hallgatta. Mialatt bátyámnak kezei folyvást mozogtak, ő szoborként állott, karjait mellén összefonva; ha nem-et akart kifejezni, fejét balról jobbra forditá; ha igent, akkor meghajtá fejét, de csak oly kevéssé, hogy hosszu haja alig mozdult; a mozdulatokban való takarékosságot egész a fukarságig vitte.
Ez embert látva, tekintete után itélve, soha nem lettem volna képes kitalálni, hogy foglalkozása vadászat; igaz ugyan, hogy a vadat valószinüleg soha meg nem riasztotta, de hogy volt képes azt elérni?
E talány akkor lett előttem megfejthetővé, midőn Fridrikson urtól hallám, hogy e nyugodalmas egyén vadász ugyan, de csak dunnaludvadász; e madár pelyhe legelső jövedelmi forrása a szigetnek. E pehelynek, mely dunna név alatt ismeretes, beszerzésére valóban nem sok fürgeség igényeltetik.
A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd, mely a kacsára hasonlit, de csinosabb, fészkét azon öblök szikláira rakja, melyeknek nagy száma Izland partjait oly szakgatottakká teszi; mikor a fészek készen van, annak belsejét finom tolluval párnázza be, melyet melléből szakgat ki. Ekkor a vadász vagy helyesebben a kereskedő, felkeresi a fészket, s magával viszi tartalmát, mire a nöstény ujra kezdi munkáját; s ez igy tart mindaddig, mig pelyhei vannak. Mikor azonban a nőstény tökéletesen kifosztotta magát, a himre kerül a sor s ez rakja tollait a fészekbe. Ennek tollazata azonban kemény és durva, s ennélfogva a kereskedelemben semmi értéke; a vadász tehát többé nem bántja a fészket, mely most tökéletesen elkészül; a jércze bele rakja tojásait, a kicsinyek kibujnak s a következő évben ujra kezdődik a dunnaszedés.
Mivel pedig a dunnalúd nem magas, meredek sziklákra rakja fészkét, hanem ellenkezőleg az alacsonyakat és vizirányosakat választja, melyek csak kevéssé emelkednek a tenger szine fölé, az izlandi vadász minden fáradság nélkül gyakorolhatja mesterségét. Olyan gazda ez, kinek termését sem elvetnie, sem learatnia nem kell, csupán behordania.
E komoly, nyugodt és hallgatag egyén neve Bjelke Hans volt; Fridrikson ur ajánlata folytán kereste fel bátyámat. Ő volt jövendőbeli kalauzunk. Modora különös ellentétet képezett bátyáméval.
Mindamellett könnyen megegyeztek. Sem egyik sem másik nem sokat gondolt a meghatározandó dij nagyságával; egyik kész mindent elfogadni, mivel kinálják, másik kész mindent megadni, mit követelnek. Soha még alku ily könnyen meg nem köttetett.
Közös megegyezésük eredménye az volt, hogy Hans Stapi falvához kisérend bennünket, mely a Sneffels félszigetének déli oldalán, sőt épen a tűzhányó hegy tövében fekszik. Az út szárazon téve, mintegy huszonkét mértföldnyi, minélfogva bátyám nézete szerint kétnapi járás volt.
De midőn megtudta, hogy e mértföldek dán, vagyis huszonnégyezer lábnyi mértföldek, bátyám kénytelen volt számitását megváltoztatni, és tekintetbe véve az utak roszaságát, hét vagy nyolcz napot szánni az utra.
Négy lóval voltunk útnak indulandók; kettő bennünket, bátyám és engem, a másik kettő pedig podgyászunkat volt viendő. Hans szokása szerint gyalog fog menni. Ő tökéletesen ismerte a partnak e részét s megigérte, hogy a lehető legrövidebb uton fog bennünket vezetni.
Bátyámmal kötött szerződése szerint azonban nem csupán Stapiba érkeztünkig volt szolgálatában maradandó, hanem a bátyám tudományos kirándulásai által igényelt egész idő alatt. Dija hetenkénti három tallérra volt határozva. Határozottan ki volt azonban kötve, hogy e bér rendesen minden szombaton este ki fog adatni, mely föltételre kalauzunk különös súlyt látszott fektetni.
Indulásunk napja junius tizenhatodikára tüzetett ki. Bátyám foglalót akart adni a dunnavadásznak, de ez csak egy szót mondva utasitá azt vissza.
„Efter,“ szólt a kalauz.
„Később,“ szólt nagybátyám, ama szó értelmét tudatva velem.
Az alku meg levén kötve, Hans azonnal távozott.
„Ez jeles ember,“ kiáltott bátyám, „de legcsekélyebb sejtelme sincs arról, hogy a sors mily csodás szerepet szánt neki.“
„Ő tehát velünk jön egész a…“
„Ugy van Axel, egész a föld központjáig.“
Még negyvennyolcz óra választott el bennünket indulásunk perczétől; ez időt azonban előkészületekkel kellett töltenem, mit nagyon sajnáltam; minden képességünket és találékonyságunkat igénybe kellett vennünk, hogy a podgyászunkat képező tárgyakat kedvező rendben helyezhessük el: egyfelől a fegyvereket, másfelől a természettani eszközöket, itt a köteleket és csákányokat, amott az élelmi szereket. Az egész podgyász négy főcsomagra oszlott.
A természettani eszközök következők voltak:
1-ször. Egy Eiglféle százfokos hévmérő, melynek fokozata egész százötvenig emelkedett, mi véleményem szerint vagy sok, vagy kevés volt. Sok, ha a környező légkör melege odáig emelkedik, mely esetben megsültünk volna; kevés, ha arról volt szó, hogy források, vagy megolvadt anyagok hévmérsékét mérjük meg.
2-szor. Egy összesajtolt legű manometer, mely az Ocean szinén nyugvó légkörnél nagyobb nyomást is jelezhetett. A közönséges légmérőt utunkon nem használhattuk, miután a légkör súlyának aránylagosan növekednie kellett, minél mélyebben hatoltunk a föld belsejébe.
3-szor. Egy chronometer, mely ifjabb Boissonnas-nál Genfben készült és a hamburgi délkör szerint volt irányozva.
4-szer. Két delejtü, egy hajlati és egy eltérési.
5-ször. Egy éjjeli távcső.
6-szor. Két Rumkorff-féle készülék, melyek elektricus folyam eszközletével elégséges, biztos világosságot szolgáltattak.1)
A fegyverek következők voltak: két Pourdley, More és társ-féle karabély és két Cold-féle revolver. Mire valók voltak e fegyverek? Valószinüleg sem vad emberekkel, sem vad állatokkal nem fogunk találkozni utunkon. De bátyám előtt a fegyverek, ugy látszék, majd oly fontosak voltak, mint a természettani eszközök; nagy mennyiségű lőgyapotot is vitt magával, mely nem romlik meg a nedvességben s mely a közönséges lőpornál sokkal nagyobb erőt fejt ki.
Egyéb eszközeink voltak: két csákány, két kapa, egy selyem kötélhágcsó, három vasasbot, egy fejsze, egy kalapács és vagy tizenkét vaskapocs és gyürüs szeg, végre hosszu kötelek, melyekre görcsök voltak kötve. Ez mind együtt jó nagy csomagot képezett, mert a kötélhágcsó maga háromszáz láb hosszu volt.
Negyedik főcsomagunk tartalmazta az élelmiszereket; e csomag nem volt nagy, de elegendőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra való összesajtolt hust és kétszersültet tartalmaz. Pálinkánál egyéb italt nem vittünk magunkkal; voltak azonban nagy kulacsaink, s bátyám remélte, hogy a földalatti forrásokban időről időre meg fogjuk azokat merithetni; e források hévmérsékét, minőségét s talán tökéletes hiányát illetőleg tett észrevételeim minden sikernélküliek voltak. Hogy végre tökéletes legyen uticzikkeink leltára, megjegyzem még, hogy bátyám egy kis gyógyszertárt is vitt magával, mely sebészi ollót, törésnél alkalmazható csontküllőket, egy vászonszalagot, sebkötelékeket, érvágókést s egyéb rémitő dolgokat is tartalmazott; ezenkivül számos palaczkot, melyekben keményitő mézga, sebrevaló lang, eczetsavanyos sóban felolvasztott ólom, aether, eczet, könlegeg volt; egytől egyig baljóslatu szerek; végre a Rumkorff-féle készületbe szükségelt anyagok.
Bátyám nem felejtkezett meg a dohánykészletről és taplóról sem; gondoskodott továbbá egy bőrből készült övről is, melyet dereka körül viselt s mely tetemes összegű arany-, ezüst- és papirpénzt tartalmazott. Az eszközök csomagában volt továbbá hat pár erős csizma, mely kátránynyal és ruganyos gummival volt bevonva és ekként vizhatlanná téve.
„Ekként öltözve és fölszerelve, nincs okunk hinni, hogy messzire el ne jussunk“, szólt hozzám Lidenbrock tanár.
Junius 14-én az egész napot különféle czikkek elhelyezésével töltöttük. Este Trampe bárónál ebédeltünk, a reykjawiki polgármester s a tartomány legelső orvosának, Hyaltalin tudornak társaságában. Fridrikson ur nem volt meghíva; később értesültem, hogy a kormányzó és ő nem értettek egyet bizonyos közigazgatási kérdést illetőleg, s ennélfogva nem szoktak egymással találkozni. Egy szót sem értettem tehát azon társalgásból, mely e félhivatalos ebéd alatt folyt. Csupán az nem kerülte el figyelmemet, hogy bátyám az egész ebéd alatt folyvást beszélt.
Másnap, azaz 15-én, uti készületeink be voltak fejezve. Nagybátyám nagy örömére házigazdánk Izlandnak egy földképét adta át neki, mely hasonlithatatlanul jobb volt a Henderssonnénál; ez Olsen Olaf Miklós mappája volt, mely 1/400·000-ben adja vissza a területet és melyet az izlandi irodalmi társulat adott ki Scheel Frisac ur földmérési dolgozatai és Björn Gumlaugson topographiai tanulmányai nyomán. Ásványtudós számára ez nagybecsű munka volt.
Az utolsó estét bizalmas beszélgetésben töltöttük Fridrikson urral, ki irányában én élénk rokonszenvet éreztem; a társalgás után igen mély álomba merültünk; én izgatott álmok közt töltöttem az éjet.
Reggeli 5 órakor az ablak alatt ágakodós lovaink nyeritése ébresztett fel. Sietve öltöztem fel és lementem az utczára. Itt Hans épen podgyászunkat rakta a lovakra, ugyszólván a nélkül, hogy e munkában megmozdult volna. Mindamellett rendkivül ügyesen végezte dolgát. Nagybátyám sokkal nagyobb zajt ütött, semmint szükséges volt; rendeleteivel és tanácsaival a kalauz ugy látszék igen keveset gondolt.
Hat órakor minden készen volt. Kezet szoritánk Fridrikson urral. Nagybátyám valódi bensőséggel köszönte meg a szivélyes vendégszeretetet, melyet ő irányunkban mutatott. Én részemről oly tiszta latinsággal, minőre képes voltam, bucsúztam tőle. Lóra ültünk s Fridrikson ur utolsó bucsuszóul Virgilius e versét, mely mintha számunkra, ismeretlen utra indulók számára, készült volna, kiáltá utánunk:
Et quacumque viam dederit fortuna, sequamur!
XII.
Mikor elindultunk, az idő borult, de állandó száraz volt. Sem bágyasztó melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak való idő volt.
Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.
„Egyébiránt,“ szóltam magamban, „tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi rosztól nem tartok.“
Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!
Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem, hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.
Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld, és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet, mely „Sudwester Fiordunger“, vagyis délnyugoti tartomány név alatt ismeretes.
A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel; olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, öszpontositva a halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt, mely az égig mered.
E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.
„Derék jószág, igen derék jószág!“ szólt nagybátyám. „Hidd el Axel, hogy az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre (keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy aztán naponkint egyremásra tiz mértföldet is megteszünk.“
„Mi, kétségkivül,“ feleltem én, „de hát a kalauz?“
„Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül, hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges, átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról sem.“
Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.
Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek, találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások, földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott, felforgatott vidékek?
Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek, melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő chaoszt képeznek.
Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü mezővárosba érkeztünk, melyet „Avalkirkia“, vagyis főegyháznak is neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb nálánál.
Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni, ez egy szót felelte:
„Gardaer.“
Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő, Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet. Megmutattam bátyámnak.
„Csak négy mértföld!“ szólt bátyám, „huszonkettőből csak négy! Hiszen ez séta!“
Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak szólt s utnak indult.
Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk, a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar egy ugynevezett „pingstaörbe“, község-birósági székhelybe érkeztünk, melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna, ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek óráik s elvannak nélküle.
Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak „annexia“ vagyis fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra volt; összesen négy mértföldet haladtunk.
A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el; a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam, még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan lehessen átkelni.
„Ha van eszük ez állatoknak,“ gondolám, „nem kisértik meg az átkelést. Ha nincs eszük, majd lesz nekem.“
De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát, mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte, mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt, minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a rhodusi óriás-szobor.
„Átkozott dög!“ kiáltott bátyám, ki lovasból egyszerre bakává lett s szégyelte magát, mint a lovastiszt, kit gyalogezredbe soroznak.
„Faerja,“ szólt a kalauz, bátyám vállát érintve.
„Hogyan, van itt komp?“
„Der,“ felelt Hans hajót mutatva.
„Igen,“ kiáltám én, „ott egy hajó.“
„Miért nem mondta előbb! siessünk.“
„Tidwatten“, felelt a kalauz.
„Mit mond?“
„Azt mondja, hogy dagály,“ felelt bátyám, ama dán szót leforditva.
„Kétségkivül be kell várni a dagályt.“
„Förbida?“ kérdé bátyám.
„Ja,“ felelt Hans.
Nagybátyám lábával dobbantott, mialatt a lovak a komp felé indultak. Én tökéletesen megfoghatónak találtam, miszerint be kellett várni a dagály egy bizonyos fokát, azon perczet, midőn a tenger legnagyobb magasságát éri el, hogy a fjördön át lehessen kelni. Ekkor a viz dagadásának vagy apadásának hatása nem érezhető s a komp sem az öböl legbelsejébe, sem a szabad tengerre nem ragadtathatik a ki- vagy betoluló viz által.
A kedvező pillanat csak esteli 6 órakor érkezett el; bátyám, én, a kalauz, két evezős és a 4 ló, mind egyszerre foglaltunk helyet e lapos és gyarló járműben. Én részemről az Elbe gőzkompjaihoz levén szokva, igen szomoru hajtógépeknek véltem a hajósok evezőit. Egy óránál tovább tartott, mig a fjördön átkelhettünk; baj azonban mégsem történt.
Félórával később Gardaerba értünk.
XIII.
Az órát tekintve éjszaka volt; de a hatvanötödik szélességi fok a sarkkör alatt, a nappali világosság ez órában, nem lephetett meg; Izlandban május és junius hónapokban a nap soha sem nyugszik le.
Mindamellett a lég meghült volt; fáztam és nagyon éheztem. Nagyon örültem tehát, midőn egy boer (izlandi kunyhó) ajtaja vendégszeretőn megnyilt előttünk.
Egyszerü földmüves háza volt, de vendégszeretet tekintetében felért egy király palotájával. Érkeztünkkor a ház gazdája elénk jött s kezet nyujtott; azután intett, hogy kövessük.
Egyenként követtük tehát őt, mert más módon nem haladhattunk volna a hosszu, keskeny és setét folyosóban, mely a formátlan, otromba gerendákból épült lakásba vezetett s melybe az egyes szobák ajtai nyiltak; volt összesen négy szoba: a konyha, a szövőmühely, a „badstofa“ vagyis a család hálószobája, és a vendégszoba, mely legjobb volt valamennyi közt.
Bátyám, kinek termetével e ház magassága semmi arányban nem állott, kétszer vagy háromszor beleütötte fejét a tetőzet gerendáiba.
Szobánkba vezettek bennünket; terjedelmére nézve teremnek mondható volt; padolattal nem birt s az ember döngölt földön járt benne. Ablaka egyetlenegy volt, melyre üveg helyett nem igen átlátszó birkabőrből készült táblák alkalmaztattak. Az ágyak száraz szalmából állottak, mely két pirosra festett s izlandi közmondásokkal diszitett faládákba volt szórva. Ennyi kényelmet nem is vártam; csak az volt kellemetlen, hogy az egész házban igen erős szag uralkodott, mely száritott haltól, zúzott hustól és aludt tejtől származott s orromat nagyon sértette.
Miután uti készülékeinket félreraktuk, házigazdánk hangja üté meg füleinket, ki arra szólitott fel bennünket, hogy menjünk a konyhába; a legnagyobb hidegek alkalmával is csak itt szoktak tüzet rakni.
Bátyám rögtön engedelmeskedett e barátságos felszólitásnak s én követtem.
A konyhában levő tüzhely ódon alaku volt; a szoba közepén ugyanis nagy kő volt látható s ez szolgált tüzhelyül; fölötte lyuk volt a tetőben, melyen át a füst távozott. E konyha egyszersmind ebédlőül is szolgált.
Beléptünkkor házigazdánk, mintha még nem is látott volna bennünket, e szóval üdvözölt: „saellwertu“, mi annyit tesz: legyetek boldogok; ezután mindenikünknek megcsókolta arczát.
Utána felesége ugyanazon szavakat, valamint a rájok következett tettleges üdvözlést is ismétlé; ezután a házastársak jobb kezüket szivükre téve, mélyen meghajoltak előttünk.
Nem hallgathatom el azonban, hogy a háziasszony tizenkilencz gyermek anyja volt, kik mindnyájan, kicsinyek valamint nagyok, ott zsibongtak körülöttünk, a füstfellegek közt, melyekkel a tüzhely megtölté a szobát. Minduntalan kis szőke fejek emelkedtek ki a ködös homályból, melyek arczkifejezése kissé méla volt. Ha gondosabban mosdattak volna, angyaloknak lehetett volna őket hinni.
Nagybátyám és én rögtön megbarátkoztunk ez apróságokkal, s csakhamar mindegyikünk vállán három négy gyermek volt, ugyanannyi ült térdeinken, s a többi lábaink között. Azok, kik már tudtak beszélni, minden elképzelhető hangon, a legmélyebbtől a legmagasabbig, ismételték e szót: „saellwertu.“ Azok, kik még nem beszéltek, annál jobban kiáltottak.
E hangversenyt azon tudósitás szakitá félbe, hogy a vacsora kész. E perczben lépett be a vadász, ki ezalatt a lovak etetéséről gondoskodott, mi ugy értelmezendő, hogy kibocsátotta őket a mezőre; szegény állatoknak be kellett érniök a sziklákon termő mohával és csekély táperőt tartalmazó fűnemekkel; de azért másnap maguktól visszatérnek hálátlan gazdájukhoz, ki csak munkával tartja őket.
„Saellwertu,“ szólt Hans belépve.
Ezután csendesen, gépiesen, anélkül hogy egyik csók hosszasabb lett volna a másiknál, végig csókolta a házigazdát, a háziasszonyt, és a tizenkilencz gyermeket.
E szertartás be lévén fejezve, asztalhoz ültünk, összesen huszonnégyen, következőleg egyik a másikon ült. Még szerencsésnek mondhatta magát az, ki csak két gyerkőczét tartott térdein.
A leves érkeztekor általános lett társaságunkban a csend, s az izlandiaknak, meg az izlandi gyermekeknek is természetében levő hallgatagság ismét visszanyerte uralmát. Házigazdánk izlandi mohából készült levest tálalt elénk, mely nem volt rosz; erre következett egy roppant adag, husz év óta megavasodott vajban uszó száritott hal; az izlandiak izlése szerint t. i. az avas vaj sokkal jobb a frissnél. Ehhez járult még az ugynevezett „skyr,“ neme az aludttejnek, mely fenyőmag-nedvvel volt füszerezve, és melyhez kétszersültet ettünk; italul vizzel vegyitett tej szolgált, mit „blandá“-nak neveznek. Hogy jó vagy rosz volt-e e különös ebéd, azt nem vagyok képes megitélni. Éhes voltam s a csemegéül szolgáló pohánkakását is tökéletesen felkanalaztam.
Ebéd után a gyermekek eltüntek; a felnőttek a tüzhely körül foglaltak helyet, melyen tőzeg, száraz dudva, tehéntrágya és száraz halcsont égett. Miután ekként meleggel is jóllakni igyekeztünk, elváltunk és kiki szobájába ment. A háziasszony ajánlkozott, hogy hazai szokás szerint harisnyáinkat s nadrágainkat le fogja huzni; mit azonban igen szivélyesen megköszöntünk, de el nem fogadtunk; végre a szalmából készült ágyon pihentethetém fáradt tagjaimat.
Másnap, öt órakor reggel, elbucsuztunk az izlandi parasztembertől; nagybátyám alig volt képes őt némi dij elfogadására birni; Hans jeladására utnak indultunk.
Gaerdaertól mintegy száz lépésnyire a vidék jellege megváltozott; a föld ingoványossá kezdett válni s ennélfogva kevésbbé kedvezett lépteinknek. Jobbra a hegyek lánczolata a végtelenbe nyult, mint valami természetalkotta roppant bástya, melynek tövében haladtunk; itt-ott patakok szakitották meg utunkat, melyeken át kellett gázolnunk vagy úsztatnunk, ügyelve, hogy podgyászunk nagyon meg ne ázzék.
A vidék mindinkább sivatag szinét öltötte; olykor azonban ugy tetszett, mintha a távolban emberi alak enyészne el, mintha tőlünk menekülne; ha az ut valamely kanyarulata véletlenül e rémek közelébe hozott bennünket, összeborzadtam a kopasz dagadt fő, a fénylő bőr, az undok sebek láttára, melyek a testüket fedő rongyok lyukain át voltak láthatók.
E szerencsétlen lények nem közeledtek hozzánk, nem nyujtották alamizsnára idomtalan kezeiket. Ellenkezőleg futottak előttünk, de nem távozhattak oly hirtelen, hogy Hans utánok ne kiálthatta volna a szokásos üdvözletet: „Saellwertu.“
„Spetelsk,“ szólt ilyenkor Hans.
„Bélpoklos!“ ismétlé bátyám.
E szó maga undort költött bennem. E rettentő betegség Izlandban elég gyakran előfordul; nem ragadós ugyan, de örökölhető, minélfogva e szerencsétleneknek nem szabad házasodniok.
E kisértetek nem viditották fel a vidék jellegét, mely ugy is mindinkább szomorubb tekintetüvé vált; füvet már csak itt-ott, s végre épen nem láttunk. Fa itt nem terem, kivéve a törpe hársat, mely inkább bokorhoz hasonló, s itt csoportokban tenyészik. Állatot sem láttam, kivéve néhány lovat, melyeket gazdájuk nem tarthat, s melyek magányosan bolyongtak a komor tekintetü síkon. Olykor egy-egy ragadozó madár keringett a szürkés fellegek alatt, s azután nyilsebesen folytatta utját dél felé; e sivár természet lelkemmel közölte méla jellegét s emlékezetem visszavitt szülőföldemre.
Ezután néhány apró, jelentéktelen fjördön kellett átkelnünk, s végre egy valóságos kis öblön; az apály, mely akkor legalacsonyabb fokán volt (következőleg a viz se nem nőtt, se nem apadt,) lehetségessé tette, hogy azon rögtön átkeljünk s Alftanes falut érhessük el, mely egy mértfölddel távolabb fekszik.
Miután este két patakon, az Alfán és a Hettán, melyek csukákban és pisztrángokban bővelkednek, gázoltunk át, kénytelenek voltunk az éjszakát valami elhagyatott, nyomoru viskóban tölteni, mely méltó tanyája lett volna a skandináviai hitrege lidérczeinek; annyi bizonyos, hogy a hideg tündére itt ütötte fel lakását, s engem egész éjjel kinzott.
Következő nap semmi kiemelhető eseményt nem tapasztaltunk. A föld folyvást mocsáros volt, a vidék egyhangu és komor tekintetü. Este czélunk fele utját értük el s az éjet Krösolbt „annexiában“ töltöttük.
Junius 19-én, körülbelül egy mértföldig folyvást meghült láván haladtunk; az ily talaj Izlandban „hraun“-nak neveztetik; a láva felszine redős volt s ugy nézett ki, mintha számtalan kötélből állana, melyek hol messzire nyulnak, hol roppant görcsöket képeznek; e roppant, megszilárdult folyam a közeli hegyekről nyult le hozzánk, melyek többnyire kiégett vulkánok voltak, de melyeknek e maradványai bizonyiták azoknak egykori erejét. Itt-ott még néhány meleg forrás füstölgött.
Arra nem volt időnk, hogy e tüneményekkel sokat foglalkozzunk; haladnunk kellett; lovaink patkói alatt csakhamar ismét ingoványossá lett a föld; olykor-olykor kis tavak mellett haladtunk el. Utunk iránya ekkor nyugot volt; a nagy Faxa-öblöt valóban megkerültük már s a Sneffels fehér, kettős csúcsa alig öt mértföldnyi távolban nyult a fellegek közé. Lovaink gyorsan haladtak; az ut akadályai nem hátráltatták őket; én részemről nagy fáradságot kezdtem érezni, nagybátyám azonban folyvást oly szilárd magatartásu és bátor volt, mint első nap; nem tagadhattam meg bámulatomat sem tőle, sem a vadásztól, ki ez utat egyszerü sétának tekintette.
Szombaton, junius 20-án, esteli 6 órakor Büdirbe érkeztünk; e mezőváros a tenger partján fekszik. Szombat lévén, kalauzunk kikötött diját követelte, melyet bátyám ki is adott neki. Ez alkalommal Hans családjához, azaz nagybátyáihoz és unokatestvéreihez szállottunk, kik vendégszeretőn fogadtak bennünket; ugy hiszem, hogy nem lettem volna terhükre e jó embereknek, ha az ut fáradalmait náluk kivántam volna kipihenni. De bátyám, ki a pihenés szükséges voltát nem érezte, nem értett velem egyet, s igy másnap ismét derék lovacskáink hátára kellett ülnünk.
A föld, melyen haladtunk, elárulta a hegység közellétét; nagy gránit-erek törtek elő lábaink alatt, mintegy gyökerei ama hegyeknek. Már a vulkán roppant területére értünk; a tanár folyvást a Sneffelsen tartá szemeit; kezeivel hadonázott, s kihivólag tekintett a roppant hegyoromra, mintha mondani akarná: „ez tehát az óriás, melylyel meg fogok birkózni!“ Négy órai járás után a lovak maguktól megállottak a stapii plébánia ajtaja előtt.
XIV.
Stapi mintegy harmincz kunyhóból álló helység; láván és lávából épült, a vulkán tövében, mely visszaveti rá a nap sugarait. A helység egy kis fjörd végén fekszik, melyet különös alaku bazalt sziklafal környez.
Tudva van, hogy a bazalt tűzhányati eredetü barnás szikla; idomai rendesen szabályosak s elhelyezésük meglepő. Itt a természet a geometria szabályai szerint, mintegy emberi modorban látszik működni, mintha szögmérőt, delejtüt és szinmértéket használt volna. A természet alakitó törvénye másutt szabálytalanság; mig másutt durva idomu csúcsokat, tökéletlen gúlákat teremt, girbe-gurba szabálytalan vonalakkal, itt rendszeresség példáját akarta felállitani, s megelőzve a legrégibb idők épitészeit, oly szigoru rendet alkotott, melyet sem Babylon pompája, sem Görögország csodaművei soha felül nem multak.
Sokat hallottam ugyan már ezelőtt az óriások utjáról Irlandban s Fingal barlangjáról a Hebridák egyikén, de természetben még soha sem láttam bazalt sziklasorozatot.
Stapiban e látványt legteljesebb szépségében élvezhettem.
A fjörd sziklabástyája, mint egyáltalában az egész félsziget partja, függőleges átlag, harmincz láb magas oszlopok sorozatából áll. Ez egyenes, szabályos idomu oszlopok, roppant tetőzetet hordottak, mely vizirányos sziklagerendákból állott, melyek ekként bolthajtásokat, barlangokat képeztek a tenger szine fölött. E természet-alkotta fedél alatt itt-ott bámulatosan szabályos köralaku ivezetek voltak láthatók, melyek alatt a tenger zajongva roppant hullámokban tört meg. A parton helylyel-közzel nagy bazalt csonkok, melyeket az Ocean dühe tört le, heverték, mint valamely ódon templom omladékai, mint örökké ifju romok, melyeket az idő foga nem sértett.
Ilyen volt földfölötti utunk utolsó állomása. Hans az uton sok értelmességet mutatott s megnyugtató volt rám nézve azon tudat, hogy ezentúl is kisérni fog bennünket.
A lelkész háza elé értünk; ez ép oly alacsony kunyhó volt, semmivel sem szebb, se nem kényelmesebb mint szomszédai; az ajtó előtt bőrkötényt viselő férfi állott, kezében kalapácscsal, és lovat vasalt.
„Saellwertu,“ szólt hozzá a vadász.
„God dag,“ válaszolt a kovács legtisztább dán nyelven.
„Kirkoherde,“ szólt Hans bátyám felé fordulva.
„A lelkész!“ ismétlé ez utóbbi. „Ugy látszik, Axel, hogy e derék ember lelkész.“
Ezalatt kalauzunk előadta helyzetünket a papnak; ez, munkáját félbeszakitva, valami kiáltás-félét hallatott, mely valószinüleg lovak és lókupeczek közt divatozik, mire egy boszorkány tekintetü hórihorgas nőszemély jött elő a kunyhóból. Ha nem is volt talán épen hat láb magas, de nem sok hija.
Attól féltem, hogy izlandi szokás szerint csókkal fogja kinálni a vendégeket; de ő ezt nem cselekedte, sőt egyáltalán nem nagyon szivélyesnek mutatkozott, midőn a házba vezetett bennünket.
A vendégszoba az egész lelkészlak legroszabb, legkisebb és legpiszkosabb szobájának látszott; de be kellett vele érni; a lelkész nem mutatott ókori vendégszeretetet. Távolról sem. Még az nap észrevettem, hogy uj házigazdánk inkább kovács, halász, vadász és ács, szóval minden inkább, mint Isten szolgája. Igaz, hogy hétköznap volt; meglehet, hogy vasárnap jobban megfelelt hivatásának.
Nem akarom kárhoztatni e szegény papokat, kik utoljára is igen nyomoruságosan élnek; a dán kormánytól nevetségesen csekély bért húznak s plébániájuk tizedének“ ¼ részét birják, mi egyre másra nem szokott többre menni hatvan hamburgi marknál.2) Innen származik, miszerint dolgozniok kell, hogy megélhessenek; már pedig ki halászattal, vadászattal és lóvasalással foglalkozik, az csakhamar megtanulja a halászok, vadászok és egyéb kissé durva emberek szokásait és modorát; ugyanazon este azt is tapasztaltam, hogy házigazdánk erényei közé a mértékletesség és józanság sem tartoznak.
Nagybátyám csakhamar belátta, hogy mi fajta emberrel van dolga; érdemes, jámbor tudós helyett, közönséges durva parasztot talált a lelkészben. Elhatározta tehát, hogy nagy vállalatát minél előbb létesiteni fogja s a nem igen vendégszerető plébániát otthagyja. Az ut fáradalmait tekintetbe nem véve, eltökélte, hogy néhány napot a hegyek közt fog tölteni.
Érkeztünket követő napon már megtétettek tehát az indulás előkészületei. Hans három izlandit fogadott, kik a podgyászt voltak utánunk szállitandók, miután lovakkal oda nem mehettünk; e bennszülöttek azonban csupán a Sneffels tölcsérébe voltak bennünket kisérendők, azután vissza fognak térni. Ez előre meg lőn állapitva. Ez alkalommal bátyám kénytelen volt kalauzunkkal tudatni, hogy a vulkán belsejének legvégső határáig szándékszik hatolni.
Hans egyszerüen fejével bólintott. Előtte mindegy volt, hogy merre jár, hogy szigetének mélyébe hatol-e, vagy annak felszinén utazik; én részemről, az utazás eseményei által szórakoztatva, eddig némileg elfelejtkeztem a jövőről, de most annál nagyobb felindulást kezdtem érezni. Mit tegyek? Nem kisérthettem meg többé Lidenbrock tanárral daczolni; ezt Hamburgban kellett volna tenni, s nem a Sneffels tövén.
Főleg egy eszme gyötört rémségesen, valóban borzasztó eszme, mely az enyéimnél szilárdabb idegeket is megrendithetett volna.
„Felmegyünk tehát a Sneffels csúcsára,“ gondolám. „Ez eddig jó. Lemegyünk a hegy tölcsérébe, még ez is megjárja. Előttünk mások is jártak ott és nem haltak bele. De nem ennyiből áll a dolog. Ha valóban találunk utat, mely a föld belsejébe vezet, ha ez átkozott Arne Saknussemm csakugyan igazat szól, belebonyolódunk e tűzhányó hegy földalatti üregeibe. Már pedig, hogy a Sneffels valóban kialudt, erre semmi biztositékot nem látok. Ki állhatna jót arról, hogy nem készül-e belsejében valami rémitő kitörés? Következik-e abból, hogy a szörnyeteg 1229 óta alszik, miszerint többé fel nem ébredhet? S ha felébred, mi lesz belőlünk!?“
A kérdés minden esetre megérdemelte, hogy gondoskodjam fölötte. Ha szemem behunytam, rögtön tűzhányásról álmodtam; arra pedig, hogy lávává változtassam magamat, legcsekélyebb hivatást nem éreztem.
Nem voltam képes tovább hallgatni s eltökéltem, hogy a kérdést a lehető legügyesebben fogom megpenditeni bátyám előtt, mintha magam sem nagyon hinném annak valószinüségét.
Felkerestem bátyámat s előadtam neki aggodalmaimat, azt várván, hogy haragra fog gyulni. De ő egyszerüen válaszolt:
„Jutott eszembe.“
Mit jelenthettek e szavak? Csakugyan hajlandó volna-e az ész tanácsát fogadni? képes lenne-e tervéről lemondani? Ez sokkal szebb volna, semhogy hihetném.
Néhány percznyi hallgatás után, mialatt kérdezősködni nem bátorkodtam, bátyám folytatá:
„Jutott eszembe. Mióta Stapiba érkeztünk, sokat foglalkoztam az általad megpenditett fontos kérdéssel, mert nem jó az embernek meggondolatlanul cselekedni.“
„Ugy van,“ válaszoltam szilárd hangon.
„Hatszáz esztendeje, hogy a Sneffels elhallgatott; de azért ujra megszólalhat. A kitöréseket rendesen oly tünemények szokták megelőzni, melyek általánosan ismeretesek; kérdezősködtem tehát a vidék lakosai között, tanulmányoztam a földszint s biztosan állithatom, Axel öcsém, hogy kitörés nem történend.“
E határozott állitás annyira meglepett, hogy képtelen voltam felelni.
„Kétkedel szavaimban?“ szólt bátyám, „jó tehát! Jer velem.“
Gépiesen engedelmeskedtem. A mint kiértünk a lelkészlakból, bátyám azon utat választá, mely a bazalt sziklafal egy nyilásán keresztül a tengertől eltérő irányban vezetett. Csakhamar a sik földre értünk, ha ugyan nevezhetjük sík földnek a tüzhányati anyagok roppant rakásaival fedett tért; a vidék nagy kövek, trapp, bazalt, gránit s egyéb vulkáni sziklák zápora által mintegy összezuzottnak látszott.
Itt-ott apró füstfellegeket láttam a légbe emelkedni; e fehéres gőzök, melyek izlandi nyelven „reykir“-nek neveztetnek, a meleg forrásokból származnak s lételük által bizonyitják a földbensőnek folytonos tevékenységét. Ez igazolni látszott aggodalmaimat. Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn bátyám igy szólt hozzám:
„Látod e gőzfellegeket, Axel? Ezek mind azt bizonyitják, hogy a vulkán haragjától nincs mit tartanunk.“
„Jegyezd meg jól magadnak a következőket,“ folytatá a tanár, „a kitörések közeledtekor e gőzfellegek rendkivül megszaporodnak, mig ellenben a kitörés tartama alatt tökéletesen eltünnek, mert ekkor ama ruganyos folyadékok nem levén többé korlátolva, a tűzhányó tölcséren át bugyognak fel s nem szorulnak arra, hogy a föld repedésein át keressenek utat. Ha tehát e gőzök rendes állapotukban maradnak, ha nem szaporodnak el rendkivüli módon, ha ezzel még egybeveted, hogy a szelet, az esőt nem váltotta föl csendes idő és sűrű nehéz lég által, biztosan állithatod, hogy rövid időn nem lehet kitörést várni.“
„De…“
„Elég. Mikor a tudomány ily határozottan bizonyit valamit, nincs többé ellenvetés.“
Nagyon csüggedten tértem vissza a lelkészlakba; igaz, hogy bátyám tudományos argumentumokkal vert meg. De mindamellett volt még egy reményem, az: hogy lehetetlen lesz a tölcsér fenekénél mélyebbre hatolnunk, hogy nem fog előttünk ut nyilni, s hogy Saknussemm állitása hazugságnak bizonyuland.
A következő éjszakát rémitő álmok közt töltöttem: vulkánok fenekén, a föld üregeiben jártam s azután megolvadt szikladarab alakjában felhajtaték a földalatti erő által, felhajtva éreztem magam a csillagokon túl a véghetetlen ürbe.
Másnap, junius 23-án reggel, Hans már az ajtó előtt várt reánk társaival, kik az élelmiszereket, physikai és egyéb eszközöket hordták. Bátyám és én mindegyikünk egy vasas botot, egy puskát s egy tölténytartót vittünk. Hans, mint elővigyázatos ember, podgyászunkat még egy vizzel tölt tömlővel szaporitotta, mely kulacsaink tartalmával együtt, nyolcz napra biztositott számunkra italt.
Reggeli kilencz óra volt. A lelkész és hórihorgas boszorkányszerü gazdasszonya, az ajtóban vártak reánk. Kétségkivül bucsúzni, jó utat kivánni akartak vendégeiknek. A bucsuzás azonban váratlanul irtózatos számla alakját öltötte, melyben fel volt számitva még a lég is, melyet viskójukban szíttunk, pedig el merem mondani, hogy e lég büzhödt volt. E derék pár értett vendégeinek adóztatásához, akár egy sveiczi vendéglős, és valóban nagy árt szabott vendégszeretetének.
Bátyám azonban nem alkudott s kifizette a számlát. Aki a föld központjába készül, pár tallérral nem sokat gondol.
Ez ügy befejeztetése után Hans jelt adott az indulásra, s néhány percz mulva kivül voltunk Stapi utczáin.
XV.
A Sneffels magassága ötezer láb; kettős csúcsa egy trachyticus láncz végpontját képezi, mely a sziget főhegységének egyik ága. Indulásunk pontjáról nem lehetett felismerni a szürkés láthatárt megszakitó két csúcsot. Csupán egy roppant hóföveget vettem észre, mely az az óriás homlokára volt nyomva.
Egyesével haladtunk; legelől a vadász, ki keskeny ösvényeken vezetett bennünket fölfelé, melyeken két személy egy sorban nem haladhatott volna. Ennélfogva társalgást folytatni teljes lehetetlen volt.
A stapii fjörd bazalt falán túl legelébb is ingoványos, növénymaradványokkal telt tőzegföldre értünk, mely a félsziget mocsárai egykori tenyészetének maradványaiból állott; e gyúanyag roppant, még eddig ki nem zsákmányolt tömege Izland összes népességének fűtőszerül szolgálhatna egy századig. E nagy tőzegréteg, mint ezt az eső által mosott völgyeletekben megitélhetém, hetven láb magas volt és szénné vált szerves testek számos telepeiből állott, melyeket egymástól vékony tajtos tufflapok választottak el.
Lidenbrock tanár valódi vérrokonaként, daczára aggodalmas izgatottságomnak, érdekkel vizsgáltam ez ásványtani ritkaságokat, melyek itt mint valami nagyszerü természettudományi tárlatban voltak összehalmozva; egyszersmind összeállitám elmémben Izland geologiai egész történetét. E különös sziget nyilván a viz szine alól merült fel és pedig aránylag uj korban; sőt talán észrevehetetlenül még most is emelkedik. Ha ez áll, ugy eredetét csupán a földalatti tüz működésének lehet tulajdonitani. Ez esetben tehát Davy Humphry elmélete, Saknussemm irata, nagybátyám állitásai és tervei, mindez füstbe ment. E hypothesis folytán figyelmes vizsga alá vettem a talaj jellegét, és csakhamar világos volt előttem, hogy mily rendben követhették egymást ama tünemények, melyeknek e sziget lételét köszönhette.
Izland egyáltalában nem bir telepfölddel és tisztán csak tüzhányati anyagokból, azaz összeolvadt és likacsos sziklákból áll. A tüzhányó hegyek keletkezése előtt egészen trappból állhatott, melyet a központi erők lassankint emeltek a viz szine fölé. A belső tüzek ekkor még nem törtek volt ki.
De később nagy hasadás támadt, mely az egész szigetet átmetszé, délnyugotról éjszaknyugot felé irányozva. S e hasadékon ömlött ki a trachyticus folyadék. E tünemény akkor csendesen, nagy rázkódtatások nélkül ment véghez. A nyilás roppant nagy volt s a megolvadt anyagok, melyek a föld belsejéből bugyogtak fel, csendesen folytak szét s fedék be a sziget felszinét. Ez időszakban jelentek meg a feldspát, a syenith és a porphyr.
De e kiömlés következtében a sziget felszine magasabbra emelkedett, s egyszersmind szilárdabbá is lett. Könnyen megfogható, hogy mélyében mennyi ruganyos gáz települt meg, midőn az a trachyticus kéreg meghülése után többé nem talált nyilást. Ennek következtében végre elérkezett azon időpont, midőn a gázok ereje oly ellenállhatatlanná vált, hogy a nehéz kérget felemelte, és roppant kéményeket fúrt azon át. Innen származtak a kéreg emelkedése által alakult vulkánok, s azután a vulkánon át fúrt tölcsérek.
Ekkor a földemelkedési tüneményeket tüzhányási tünemények követték; az ujonnan alakult nyilásokon kezdetben bazalt-tömegek hányattak ki, melyeknek legcsodásabb példányait szemlélhettük a síkságon, melyen most áthaladtunk. E nehéz, setétszürke sziklákon haladtunk most, melyek meghülésük alkalmával hatszögű oszlopokká alakultak. A távolban számos összelapitott csúcs volt látható, melyek egykor mindannyian tüzet hánytak.
Ezután a bazalt kitörései megszünvén, a vulkán, melynek ereje a kiégett tölcsérekével is szaporodott, ama lávának és tuffnak s egyéb olvadt köveknek nyitott utat, melyek most oldalait dús hajzat tekercseiként boritották.
Ekként követték egymást a tünemények, melyek Izland szigetét alakitották; mindezek a belső tüzből származtak s véleményem szerint őrültség volt feltételezni, hogy a sziget belseje most is nincs forró olvadás állapotában, és őrültség volt azt hinni, hogy a föld központjáig lehessen hatolni.
Vállalatunk lehető következményei iránt tehát tökéletesen megnyugodtam, mialatt a Sneffelset rohammal bevenni készültünk.
Utunk akadályai folyvást növekedtek; a földtér emelkedett, lábaink alatt inogtak a szikladarabok, s veszedelmes bukások csak a legnagyobb óvatossággal voltak elkerülhetők.
Hans csendesen és nyugodtan haladt elől, mintha a legjobb uton járna, olykor tökéletesen eltünt szemeink előtt a nagy sziklatömegek mögött; ilyenkor éles füttyentés által adta tudtunkra a követendő irányt. Gyakran megállapodott s néhány szikladarabot rakott össze, hogy azok után visszatértünkkor megtaláljuk az utat. Ez óvatosság magában véve igen dicséretes volt, de a jövő eseményei fölöslegessé tették azt.
Három órai fáradságos járás után a hegynek még csak tövébe érkeztünk. Ide érve, Hans megállott, mire reggelinket gyorsan elköltöttük. Bátyám két-akkora darabokat tett szájába mint máskor, hogy hamarább utnak indulhassunk. De nem ért czélt, mert Hans szükségesnek vélte, hogy minekelőtte ismét utra kelnénk, jólkipihenjünk, s ennélfogva csak egy órával később adott jelt az indulásra. A három izlandi ép oly hallgatag volt mint társuk a vadász; az egész idő alatt egy szót sem szóltak s igen mértékletesen ettek.
Most a Sneffels meredek lejtőjén kezdtünk felhaladni; a hegynek hóboritott csúcsa, hegyes vidéken gyakran előforduló optikai csalódás következtében, igen közelinek látszott, és mégis mennyi hosszu órába, s mily roppant fáradságba került, mig azt elérhettük! A kövek, melyeket sem föld, sem növényzet nem kötött egymáshoz, megindultak lábaink alatt s iszonyu sebességgel gördültek le a völgybe.
Voltak helyek, hol a hegy lejtője legalább is harminczhat fokos szöget képezett a látkörrel; e helyeken lehetetlen volt felhaladnunk, s azért szorgalmasan ki kellett azokat kerülni, mi nem csekély fáradságba került. Ilyenkor azután botjainkba fogódzva kölcsönösen segitettük egymást.
Nem hallgathatom el, hogy bátyám mindig mellettem volt és nem veszitett szem elől; karja nem egyszer szolgált hatalmas támaszul e veszélyes úton. Ő maga kétségkivül legnagyobb mértékben birta az egyensulyozás képességét, mert egyetlenegyszer sem botlott meg. Az izlandiak, habár nagy terhet vittek, ügyesen mint valódi hegyi lakók haladtak.
A Sneffels csúcsának roppant magasságát látva, lehetetlennek véltem, hogy azt, a hegy ez oldalán haladva, elérhessük, ha a lejtő folyvást ily meredek marad. Szerencsére egy órai fáradalom és roppant erőlködés után, a hegy derekán, nagy hóréteg közepén, váratlanul valami lépcsőzetformára bukkantunk, mely megkönnyitette haladásunkat. E lépcsőzet a kitörések által idevetett kőzuhatag által képeztetett; az izlandiak „stina“-nak nevezik azt. Ha e zuhatagot bukásában a hegyoldal különös alakja meg nem állitja, az a tengerbe rohant s uj szigeteket képezett volna.
Igy azonban igen jó szolgálatunkra volt; a lejtő ugyan mindinkább meredekebbé vált, de e kőlépcsőkön kényelmesen, sőt oly gyorsan haladhattunk, hogy midőn egy pillanatra megállottam, mialatt társaim folyvást haladtak, a hirtelen növekedő távolság következtében gorcsővi kis alakban tüntek fel előttem.
Esteli hét órakor a lépcsőnek kétezer fokozatán haladtunk volt fel, és a hegynek egy kidomborodására, mely mintegy erkélyt képezett s a tölcsér tulajdonképeni guláját viselte, érkeztünk.
A tenger háromezer kétszáz lépésnyi mélységben terült el alattunk; elértük az örök hó rétegét, mely Izlandban, az égalj folytonos nedvességének következtében, nem igen magasan fekszik. Kemény hideg volt s a szél erősen fujt. Én végkép ki voltam merülve. A tanár látván, hogy lábaim tökéletesen megtagadják a szolgálatot, türelmetlensége daczára is, rászánta magát a szünetelésre s ennélfogva kalauzunknak intett, ki azonban fejét rázva felelt:
„Ofvanför.“
„Ugy látszik, hogy följebb kell mennünk,“ mondá bátyám.
A tanár Hanstól válaszának indokát kérdezte.
„Mistour,“ válaszolt a kalauz.
„Ja mistour,“ ismétlé az izlandiak egyike ijedt hangon.
„Mit jelent e szó?“ kérdém én aggódva.
Lenéztem a síkságra és ott összezuzott kövekből, homokból és porból álló roppant oszlopot vettem észre, mely forogva emelkedett fel tölcséralakban; a szél a Sneffels azon oldala felé hajtotta azt, melyen mi kapaszkodtunk fölfelé. Setét függönyként emelkedett a hegy előtt, elhomályositva a napot s árnyékát a Sneffelsre vetve. Láttam, hogy ha e tölcsér meghajlik, bennünket okvetlenül elsodor. E tünemény, mely elég gyakran előfordul, mikor a jéghegyek közt forgószél emelkedik, izlandi nyelven mistour-nak neveztetik.
„Hastigt, hastigt,“ kiáltá kalauzunk.
Bár nem értettem dánul, mégis felfogtam, hogy lehető leggyorsabban kell Hansot követnünk. Ez a tölcsér kupján gyorsan haladni kezdett fölfelé, de nem egyenesen, hanem jobbra balra kanyarogva, s ekként a járást könnyitve; a tölcsér csakhamar megtört s a hegyre omlott, mely a roppant csapás alatt megrendült; a forgószél által felkapott kövek záporként hullottak alá, mint valamely kitöréskor. Mi ekkor szerencsére már a hegy másik oldalán voltunk s minden veszélyen kivül; kalauzunk elővigyázatosságának köszönhettük, hogy porrá zuzott testeink nem mint valamely lebkő alkatrésze hullottak alá valahol a távolban.
Hans azonban ugy vélekedett, hogy nem tanácsos az éjet a kúp oldalán tölteni. Folytattuk tehát utunkat jobbra-balra kanyarogva; a még hátralevő ezerötszáz láb öt órát igényelt; a kerülések és kanyargások összesen legalább három mértföldet tettek. Nem győztem többé a járást; a hideg és a fáradtság majd megöltek és a kissé már ritkább lég nem volt képes tüdőmnek eleget tenni.
Végre, esteli tizenegy órakor, a legnagyobb setétben értük el a Sneffels csúcsát, és minekelőtte a tölcsér belsejébe kerestem volna menedéket, láthattam, pályája legalsóbb részén, az éjféli napot, mely halvány sugarait az alattunk szendergő szigetre veté.
XVI.
Estelinket gyorsan elköltöttük, mire a kis vándorcsapat türhető éjjeli tanyát keresett. Kemény sziklán feküdtünk, a hajlék nem igen biztos volt, s egyáltalában a helyzet, itt ötezer lábnyira a tenger szine fölött, valóban kinos; mindamellett igen jól és mélyen aludtam, s oly nyugalmas éjszakám volt, mint már régen nem. Még csak nem is álmodtam.
Másnap reggel összefagyva ébredtünk fel; a lég csipős hideg volt, az idő szép tiszta, a nap ragyogó. Fölkeltem gránit ágyamról, hogy élvezhessem a nagyszerü látványt, mely kinálkozott.
A Sneffels két csúcsának egyikén, a délin, állottam. Innen tekintetem befuthatá az egész szigetet; ily magas szempontokon közönséges optikai csalódás következtében a sziget partjai fölemelkedni, mig belső részei besüppedni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy Helbesmer domboru földképeinek egyike terül el alattunk; mély völgyeket láttam, melyek minden irányban szelték át egymást, a mélységek kútalakot öltöttek, a tavak roppant nagyra nőttek, s a patakok folyókká váltak. Tőlem jobbra számtalan jéghegy és csúcs lánczolata nyult el, melyeknek némelyike fölött könnyü füstfelleg lebegett. E beláthatatlan hegyláncz, melynek csúcsain tajtékként tünt fel a hóréteg, hullámzó tengerre hasonlitott. Ha nyugot felé fordultam, a tenger terült el szemeim előtt, méltóságteljesen, végnélkül, s mintegy folytatása ama hullámzó hegylánczolatnak. Szemem alig volt képes megkülönböztetni, hogy hol végződnek a hegyek, és hol kezdődnek a hullámok.
Tökéletesen átengedtem magam a büvös lelkesedésnek, melyet ily magaslatokon érezünk; fejem most nem szédült, mert végre szokni kezdtem e felséges látványokhoz. Káprázó szemeim a napsugarak ragyogó dicskörébe merültek. Elfelejtém, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s éltem az elfeknek és sylpheknek, a skandináviai mythologia képzeleti lényeinek életét; megittasultam a magaslatok kéjérzetében, s nem gondoltam ama mélységekre, melyekbe végzetem nem sokára le fog vinni. De csakhamar a való érzetére ébredtem a tanárnak és Hansnak érkezte által, kik most feljöttek hozzám a hegy végcsúcsára.
Bátyám nyugot felé fordulva, kezével valami gőz- vagy ködformára mutatott, mi a tenger szinén látszott uszni és mit partok körrajzának is lehetett vélni.
„Grönland“, mondá bátyám.
„Hogyan, Grönland?“ kiáltám én.
„Ugy van; csak harminczöt mértföldnyi távolság választ el bennünket Grönlandtól; a jég olvadásának idejében a megindult nagy jégtáblák olykor Izland partjáig usztatják Grönland jegesmedvéit. De erre semmi gondunk. Itt vagyunk a Sneffels csúcsán; ime két csúcs: a déli és az éjszaki. Hanstól rögtön megtudhatjuk, hogy az izlandiak hogy hivják azon csúcsot, melyen most vagyunk.“
Bátyám kérdésére a kalauz felelt:
„Skartaris.“
Bátyám diadalmas tekintetet vetett rám.
„Jerünk a tölcsérbe!“ mondá.
A Sneffels tölcsére megforditott kúpalaku volt; átmérője legfölül fél mértföldnyi lehetett. Mélységét mintegy kétezer lábnyira becsültem. Képzeljük el, minő tekintetet nyujthat e katlan, mikor villámmal és dörgéssel telik meg. Fenekének körülete nem lehetett több ötszáz lábnyinál, minélfogva oldalainak lejtője nem igen meredek volt s igy könnyen le lehetett jutni a mélységbe; önkénytelenül roppant lőmozsárhoz hasonlitám e tölcsért, s e hasonlat elrémitett.
„Leszálljunk e mozsárba?“ gondolám, „mikor talán meg van töltve s a legcsekélyebb szikra is felgyujthatja s elsütheti; ezt valóban csak őrültek tehetik.“
De többé nem hátrálhattam. Hans igen közönyös arczkifejezéssel indult meg a csoport élén, s én szó nélkül követtem a többieket.
A lemenetelt megkönnyitendő, Hans a tölcsérben csigavonalban haladt lefelé; tüzhányati sziklák között kellett járnunk, melyek közől egynémelyik, megingattatva üregében, nagyokat szökkenve gördült le a mélységbe s bukásának zaját a viszhang különös érczességgel ismételte.
A tölcsér egyes kiálló részei annak belsejében apró jéghegyeket képeztek; Hans ilyenkor rendkivül óvatosan haladt elő, vasas botjával meg-megdöfve maga előtt az utat, hogy a netaláni rejtett hasadékokat elkerülje. Bizonyos veszélyes helyeken szükségessé vált, hogy hosszu kötél által helyezzük magunkat összeköttetésbe egymással, a végett, hogy ha valamelyikünknek lába botlanék, ez társai által tartathassék fenn. E szolidaritás bölcs dolog volt, de nem zárt ki minden veszélyt.
Azonban daczára a kalauzunk előtt is ismeretlen tölcsérlejtő számos akadályainak, nem történt az úton semmi baj, kivéve azt, hogy egyik izlandinak kezéből kihullott egy nagy kötélcsomag, mely azután a legrövidebb uton jutott le a fenékre.
Mikor leérkeztünk, dél volt. Fölemeltem tekintetemet, s a tölcsér legfelső torkolatát pillantám meg, mely egy darab eget keritett körül; terjedelme ugyan meglepőleg csekélynek látszott, de a kör csaknem tökéletes volt; csupán egy ponton szakitá meg annak szabályosságát a Skartaris csúcsa, mely a kör belteriméjébe nyult be.
A tölcsér fenekén három kémény nyilása volt látható, melyeken át a Sneffels kitörései alkalmával, lávát és gőzt szokott a központi tűz kilövelni. E kémények mindegyike körülbelül száz lábnyi félmérőjü lehetett. Ott tátongtak, ugyszólván lépteink alatt. Én nem voltam képes tekintetemet beléjük meriteni. Lidenbrock tanár rögtön megvizsgálta fekvésüket. A tanár lelkendezve futott egyiktől a másikhoz, kezeivel hadonázva és érthetetlen szavakat tördelve. Hans és társai, lávadarabokon ülve, szemlélték bátyám különös viseletét és nyilván őrültnek gondolták.
Most bátyám nagyot kiáltott; én azt hittem, hogy talán elszédült s leesett ama kémények valamelyikébe. De nem; ott állott, karjait magasra emelve, szélylyelvetett lábakkal, egy a tölcsér központján levő gránit-szikla előtt, mely ugy állott ott, mintha Pluto szobrának szánták volna talpkőül. Bátyám arczkifejezése a legnagyobb meglepetést árulta el, de e meglepetés csakhamar őrjöngő vigságnak adott helyet.
„Axel, Axel!“ kiáltott bátyám, „jer ide!“
Oda futottam. Sem Hans, sem az izlandiak nem moczczantak.
„Tekints oda,“ szólt a tanár.
Bátyám meglepetését, ha nem is örömét, osztva, olvastam a sziklatömeg nyugoti oldalán, az idő foga által félig eltörült betükben, ez átkozott nevet: