UTAZÁS
A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.

VERNE GYULÁTÓL.

 

A FRANCZIA EREDETI UTÁN

FORDITOTTA

BEÖTHY LEO.

 

Első rész.

 

Pest 1865.

Hartleben Adolf sajátja.

Pest 1865. Kertész József nyomása.

---

I.

1863-ban május 24-én vasárnap, nagybátyám Lidenbrock tanár nagy sebbel-lobbal tért vissza házába, mely a királyutczában, Hamburg legrégibb utczáinak egyikében feküdt.

Mártha asszony kénytelen volt azt hinni, hogy nagyon elkésett az ebéddel, mert a leves még alig kezdett főni konyhájában.

„Szép,“ gondolám, „bátyám, ki legtürelmetlenebb ember a világon, ha véletlenül éhes talál lenni, mindent felforgat haragjában.“

„Lidenbrock ur már haza tér!“ kiáltá Mártha asszony csodálkozva és félig benyitva szobám ajtaját.

„Igen, Mártha asszony; de azért bátyám nem követelheti, hogy ebédje már készen legyen, mert még nincs 2 óra. Szent Mihály templomának toronyórája csak az imént ütött kétnegyedet kettőre.“

„Ugy hát Lidenbrock ur mért jön már haza?“

„Ennek okát valószinüleg tudatni fogja velünk.“

„Itt jön! én futok előle. Axel ur legyen szives neki megmondani, hogy még igen korán van.“

A jó Mártha asszony visszatért konyhájába.

Én magam maradtam. Nem remélhetém, hogy, tekintve saját határozatlan jellememet, képes legyek a világ minden tanárainak legingerlékenyebbikét kapacitálni. Ennélfogva felső emeleti kis szobámba vonulni szándékoztam, midőn az utczaajtó nagy robajjal megnyilt, a falépcsőn nehéz léptek kopogása hallatszott és a ház ura, miután az ebédlőn áthaladt, dolgozószobájába lépett, vagyis inkább rohant.

De nem rohant annyira sebesen, hogy ne lett volna ideje pálczáját egy zugba és kalapját az asztalra vetni, és öcscsének dörgő hangon e szavakat kiáltani:

„Axel, kövess!“

Még rá sem értem, hogy megmozduljak, midőn bátyám már a legnagyobb türelmetlenség hangján kiáltott rám ismét:

„Nos! hol maradsz oly sokáig?“

Sietve futottam nagybátyám dolgozószobájába.

Örömest megvallom, hogy Lidenbrock Otto nem volt rosz ember; de e mellett eredeti és eredetiségében rettentő egyéniség volt és az is lesz halála napjáig, ha csak jelleme meg nem változik, a mit nem hiszek.

Nagybátyám tanár volt a Johanneumnál, hol ásványtani előadásokat tartott. Minden előadás alatt egyszer-kétszer szabályszerü pontossággal határtalan dühbe szokott jönni. Nem mintha tanitványainak viselete, vagy szorgalomhiánya lett volna képes ő reá ily hatást gyakorolni; nem is mintha kedélyhangulata előadásainak sikerétől függött volna; ez apróságokkal ő nem sokat gondolt. Ő a német philosophia egy műszava szerint „subjective“ tanitott, azaz a maga és nem a tanitványai kedvéért. Nagybátyám tudós egoista volt, valóságos kutforrása a tudománynak, de oly kut, melynek szivattyuja nehezen jár és melynek tartalmát ennélfogva nem egykönnyen lehetett napvilágra hozni; szóval: ő tudományával fösvénykedett.

E fajta tanár nem egy van Németországban.

Bátyám, fájdalom, nem igen tiszta és érthető kiejtéssel birt; magántársalgásban csak megjárta, de ha nyilvánosan beszélt, e hiba igen észrevehetővé vált. A Johanneumban tartott előadásain gyakran megtörtént, hogy egyszerre megakadt; ilyenkor valami makacs szó ellen küzdött, mely sehogy sem akart kicsuszni ajkai közül, egyike azon szavaknak, melyek az ember szájában ugyszólván feldagadnak és végre is egészen megváltozott, épen nem tudományos alakban, t. i. mint káromlás jutnak a hallgató füleihez. Innen származott azután bátyám haragja.

Az ásványtanban számtalan félgörög, féllatin kifejezés létezik, pogány hangzásu szavak, melyek kiejtésében költőknek nyelvök is kificzamodnék. Távol legyen tőlem, hogy e tudományt rágalmazni kivánjam; de mikor ily szavakkal, mint: rhomboedricus kristallizátio, retinasphaltos gyanta, ghelenitek, fangasitok, ólommolybdátok, tungstátok, jaczanyos titaniátok találkozunk, nem lehet nyelvünknek rosz neven venni, ha botlik.

Nagybátyámnak e könnyen megbocsátható hibáját az egész város ismerte, és azzal vissza is élt; hallgatói türelmetlenül szokták várni előadásainak nagybátyám nyelvére nézve veszedelmes részeit; mikor azután a tanár dühbe jött, általános volt a nevetés, mi nem igen egyezik meg az illedelem szabályaival, még a németek fogalmai szerint sem. Azon körülményt tehát, hogy nagybátyám előadásai rendesen nagyon látogatottak voltak, leginkább azok nevettető hatásának lehetett tulajdonitani, mely a legkomolyabb természetü egyéneket is képes volt felderiteni.

E mellett azonban nagybátyám tökéletes, valódi tudós volt. Igaz ugyan, hogy jegeczmutatványait olykor összezuzta, mikor keménységüket kissé túlszenvedélyesen akarta megkisérteni, de azért a földtudós szellemét egyesitette az ásványtudós éles szemével. Mikor fel volt fegyverkezve kalapácsával, aczélvésőjével, delejvasával, olvasztócsővével, salétromsavanyt tartalmazó palaczkjával, valóban hatalmas ember volt. Képes volt bármely ásványt felismerni annak tekintete, törése, keménysége, olvaszthatósága, hangja, szaga és ize után itélve, és képes volt kijelölni a helyet, melyet az a tudomány előtt jelenleg ismeretes hatszáz ásványfaj között elfoglal.

Lidenbrock tanárnak ennélfogva nagy neve is volt az egyetemeken és tudós társulatokban. Davy Humphry, Humboldt, Franklin és Sabin, midőn Hamburgon átutaztak, nem mulasztották el nála látogatást tenni. Becquerel, Ebelmen, Brecoster, Dumas, Milne Edwards urak szerettek vele a vegyészet legérdekesebb kérdései felett értekezni. E tudomány néhány szép feltalálást köszönhetett neki. 1853-ban jelent meg Transcendentális Crystallographia tankönyve Lidenbrock Otto tanártól, nagy másodrétben rézmetszetekkel, mely munka azonban nem fizette ki költségeit.

Azonkivül nagybátyám még felügyelője is volt Struve orosz követ ásványtani muzeumának, mely egyike Europa leghiresebb enemű gyüjteményeinek.

Ez volt azon egyén, ki engem oly türelmetlenül hítt. Képzeljünk egy magas, sovány, rendithetlen egészségü embert, ki hajának szőkesége miatt tiz évvel ifjabbnak látszott, mint volt. Valódi kora ötven év. Szemei, melyeket hajlandó volnék inkább vastagoknak, mint nagyoknak nevezni, folyvást forogtak a pápaszemek alatt, hosszu és hegyes orra valamely fegyver pengéjére hasonlított; a rosz világ azt állította, hogy orra delejes és a vasat magához huzza; pedig dehogy a vasat, csupán csak a tubákot vonta magához, melyet, nem tagadhatom, nagy mennyiségben fogyasztott.

Ha ezek után még megemlitem, hogy nagybátyám mathematikai szabályossággal kimért félöles lépéseket szokott tenni és ha megjegyzem, hogy mikor járt, ökle rendesen össze volt szoritva, mi indulatos kedélyre mutat, azt hiszem, mindenki eléggé fogja őt ismerni és nem fogja kivánni, hogy személyes érintkezésbe jusson vele.

Lakása a királyutczában, saját kis házában volt; a ház félig téglából, félig fából épült; fedélzete csúcsos; homlokzata egyikére ama tekervényes csatornáknak tekintett, melyek Hamburg legrégibb és az 1842-diki nagy tűz által szerencsére megkimélt városnegyedében, metszik egymást.

A ház régi volt és falai már nem egész egyenesen állottak; fedele egyik oldalon alábbsülyedt s igy a ház némileg valami német deákhoz hasonlitott, ki sapkáját félrecsapta; e tekintetben tehát nagybátyám háza nem volt kifogástalan, de azért remélni lehet, hogy még sokáig fennálland, mi leginkább ama régi szilfának köszönhető, mely homlokzatfalának támaszul szolgált, s mely tavaszszal virágzó ágait az ablakon szokta benyujtani.

Nagybátyám német tanárnak elég gazdag volt. A ház övé, minden ingóságaival és ingatlanaival együtt. Az ingóságok közé számitom nagybátyám gyámleányát, a tizenhét éves Margitot, Mártha asszonyt és magamat. Én, ki egyszersmind unokaöcscse és gyámfia voltam, tanonczává és tudományos kisérleteiben segédjévé váltam.

Megvallom, hogy a földtan nagy érdekkel birt előttem; ereimben ásványtudósok vére folyt; kedves kövecseim társaságában soha nem unatkoztam.

Egyáltalában a királyutczai kis házikóban elég boldog életet folytattunk, daczára nagybátyám szenvedélyességének; ő engem valóban szeretett, habár e szeretet olykor kissé nyers modorban nyilvánult. De hiába, nagybátyám főhibája a türelmetlenség volt, várni nem tudott és mindent siettetni szeretett volna, még a természetet is.

Egy izben tavaszszal virágcserepekbe rezeda- és szegfűtöveket ültetett, és e szerencsétlen növényeknek minden reggel megmeg szokta huzogatni leveleit, hogy gyorsabban nőjjenek.

Ilyen emberrel szemben lehetetlen volt tétovázni; szavának rögtön engedelmeskedni kellett. Ezért most is a legnagyobb sietséggel futottam dolgozószobájába.

II.

E szoba valódi kis muzeum volt. Az ásványország minden fajai képviselve és a legtökéletesebb rendben elhelyezve, neveikkel ellátva, és az ásványtan három nagy osztálya szerint gyulékonyakra, kő- és fémnemüekre osztva voltak.

Mind e nagy és apró köveket én egytől egyig ismertem. Kis fiu koromban, a helyett, hogy kortársaimmal játszottam volna, e vasszén-, antracyth-, kőszén- sat. darabokról szerettem letörölgetni a port. Hát még ama finom organicus savak, melyeket a legcsekélyebb porszemtől is meg kellett őrizni! És e fémek, elkezdve az aranytól a vasig, melyeknek viszonylagos becse itt, hol csupán a példányok minősége vétetett tekintetbe, tökéletesen megszünt! És mind e sok kő, melyből egy házat lehetett volna épiteni, akkorát mint nagybátyámé, sőt még egy szobával nagyobbat is, egy szobával, melyet annyira ohajtottam magam számára!

De midőn most nagybátyámhoz beléptem, nem gondoltam e csodadolgokra. Nagybátyám maga foglalkodtatá lelkemet. Ott ült nagy, utrechti bársonynyal bevont karszékében és kezében valami régi könyvet tartott, melyet nagy figyelemmel vizsgált.

„Mily könyv, mily könyv!“ kiáltá.

E felkiáltás eszembe juttatá, hogy Lidenbrock tanár szenvedélyes könyvgyüjtő is volt; de a könyvek csak ugy birtak előtte becscsel, ha megszerezhetetlenek, vagy legalább olvashatatlanok voltak.

„Nos!“ szólt hozzám, „hát nem látod? nem látod, mily megbecsülhetlen kincset találtam Hevelius zsidó könyvkereskedő boltjában kutatva.“

„Felséges!“ kiáltám erőszakolt lelkesedéssel.

Valóban nem foghattam meg, hogy minek ennyi zaj ez ócska, kopott könyvért, melynek háta és fedele, ugy látszék, borjubőrből készült, mig lapjai közül egy szinehagyott szalag vége függött ki!

Azonban nagybátyám folyvást a legnagyobb lelkesedéssel beszélt a könyvről.

„Nézd,“ mondá kérdéseire önmaga felelvén; „nézd mily szép? Igenis, nagyon szép, és mily szépen van bekötve! Könnyen nyilik e könyv? Igen, mert bármely lapon ütjük fel, nyitva marad! De jól be lehet-e tenni? Igen, mert fedelei és lapjai tökéletesen összeállanak, ugy hogy sehol legcsekélyebb nyilás nem marad közöttök! És hátán sehol egy repedés, legcsekélyebb törés, hétszáz esztendő után! Ez oly kötés, a minőre büszkék lehetnének Bozzerian, Klosz és Purgold is!“

Mialatt igy szólott, nagybátyám hol kinyitogatta, hol becsukta a régi könyvet. Kötelességemnek véltem annak tartalma iránt kérdezősködni, habár az igen kevéssé érdekelt.

„És mi e rendkivüli könyvnek czime?“ kérdém nem egészen őszinte érdekeltséggel.

„E munka,“ válaszolt nagybátyám, mindig élénkebbé válva, „ez Suorret Turlesonnak, a tizenkettedik századbeli hires irónak Heims Kringlája, ez azon norvegiai fejedelmek krónikája, kik Izlandban uralkodtak.“

„Valóban!“ kiáltám lehető legtermészetesebben játszott bámulattal, „kétségkivül német forditás?“

„Német forditás! ez jó,“ felelt a tanár hevesen, „kell is nekem forditás! Ugyan kinek kellene forditás! ez az eredeti, izlandi nyelven irva, e gyönyörü nyelven, mely oly gazdag és mégis egyszerü, melynek grammatikája annyira változatos és melynek szavait annyifélekép lehet változtatni!“

„Mint a németben,“ vetém közbe elég ügyesen.

„Igen,“ válaszolt nagybátyám vállait vonogatva; „de azon különbséggel, hogy az izlandi nyelvben három nem van, mint a görögben, s hogy abban a szavak ejtegettetnek, mint a latinban!“

„Ah! E könyv alkalmasint igen szép nyomtatásu?“ szóltam én.

„Nyomtatás! szerencsétlen Axel, hogy gondolhatsz ilyet! Hogy is juthat eszedbe, hogy e könyv nyomtatás legyen! Ez a legbecsesebb kézirat, mely létezhet, kézirat runokban!“

„Runokban?“

„Igen! Reménylem nem szükség megmagyaráznom e szó értelmét?“

„Az volna még csak szép,“ válaszoltam sebzett önérzet hangján.

De azért nagybátyám nem kimélt meg a magyarázattól, s akaratom ellenére meg kellett ismerkednem e tárgygyal, melyre épen nem voltam kiváncsi.

„A run betük,“ kezdé bátyám, „egykor Izlandban voltak szokásban; feltalálójuk a hagyomány szerint Odin, az istenek atyja volt! Nézd e betüket, szentségtörő, bámuld e betüket, melyekben egy isten képzelő tehetsége tükröződik!“

Nem tudván mit felelni, már térdre akartam borulni, mert ugy hiszem, hogy ily válasz az istenek, valamint a királyok tetszését megnyerheti: midőn a véletlen más fordulatot adott társalgásunknak.

Ugyanis mialatt bátyám a könyvet kezében forgatta, a lapok közül egy darab régi pergament hullott a földre.

A tanár könnyen megfogható érdekkel ragadta meg e rongyot. Az ő szemében rendkivüli becscsel birhatott az ily régi irat, mely talán századok óta volt a könyvbe rejtve.

„Mi ez?“ kiáltá.

Gondosan szélylyelbontotta az összehajtott, mintegy öt hüvelyk hosszuságu és három hüvelyk szélességü pergamentet, melyen keresztbe irt sorokban czifra betük voltak láthatók.

Itt közlöm azoknak hű másolatát, szükségesnek tartom olvasóimat megismertetni e különös jegyekkel, miután azoknak köszönhető Lidenbrock tanár és öcscse utazása, melynél rendkivülibb utazás a tizenkilenczedik században aligha tétetett:

A tanár néhány pillanatig figyelmesen vizsgálta e betűsorozatot; azután szemüvegeit homlokára tolva, szólt:

„Ezek runok; e betük tökéletesen azonosak Snorret Turleson kéziratának betűivel! De… mit jelenthetnek valjon?“

Én ugy vélekedtem, hogy a runokat a tudósok találták fel, csak azért, hogy a világot misztifikálhassák, és ezért örültem, hogy bátyám az iratot meg nem érti. Hogy pedig meg nem értette, ezt ujjainak türelmetlenséget eláruló rángatásából következtettem.

„Pedig mégis csak ó-izlandi nyelven van ez irva!“ mormogott a tanár fogai közt.

Nagybátyám e tárgyban is elsőrendü tekintély, valóban nagy nyelvtudós volt. Nem merném ugyan állitani, hogy a földkereken használatban levő kétezer nyelvet, és négyezer idiomát folyékonyan beszélte, hanem nagy részét meglehetősen birta.

Előre látható volt tehát, hogy akadályra bukkanván a szenvedélyes jellemü tanár, ez rettentő kitöréseket fog eredményezni; készültem a viharra, midőn a kandallón álló kis óra kettőt ütött.

E pillanatban a jó Mártha asszony benyitá a dolgozószoba ajtaját és jelenté, hogy a leves ki van tálalva.

„Ördög vigye a levesedet,“ kiáltá nagybátyám, „meg azt is, a ki főzte és a ki meg fogja enni!“

Mártha asszony gyorsan visszavonult és én utána rohantam; egyszerre azon vettem észre magamat, hogy az ebédlőben szokott helyemen ülök, azt sem tudván, hogy mint kerültem oda.

Néhány pillanatig vártam, de bátyám nem jött meg. Nem emlékezem, hogy ennekelőtte lett volna eset arra, miszerint nagybátyám az ebédtől elmaradjon. Pedig mily jó ebéd volt! Jó petrezselymes leves, rátotta sódarral és sóskával, borjusült főtt szilvával és holmi édességek; végre igen jó mózelmelléki bor.

S ez ebédtől foszthatá meg bátyámat ama régi papirdarab! Megvallom, hogy mint bátyámnak szerető öcscse kötelességemnek véltem helyette is enni, de azért természetesen magamról sem felejtkeztem meg. Lelkiismeretem igy parancsolta.

„Soha ilyet!“ szólt Mártha asszony, mialatt az étkeket felhordá. „Lidenbrock ur elmarad az ebédtől!“

„Valóban alig hihető.“

„Ez valami nagy eseményt jelent!“ válaszolt a vén cseléd fejét rázva.

Az én véleményem szerint ez nem jelenthetett egyebet: rettentő házi viharnál, mely okvetetlenül bekövetkezend, ha bátyám észreveendi, hogy ebédjét elköltöttük.

Épen utolsó falatomat nyeltem le, midőn bátyám dörgő hangja felriasztott. Egy ugrással a dolgozószobában termettem.

III.

„Semmi kétség, hogy e betük runok,“ szólt a tanár szemöldeit összehuzva. „De az iratnak rejtett kulcsa van, melyet fel fogok találni, vagy…“

Szavait fenyegető kézmozdulat fejezte be.

„Ülj le oda,“ veté utána, az asztal tulsó szélére mutatva öklével, „és irj.“

A következő pillanatban már ott ültem, kezemben tollal.

„Le fogom dictálni a latin a b c azon betüit, melyek ez izlandi betüknek megfelelnek. Meglássuk mi értelme lesz. De jól vigyázz fiu, hogy az irásban ne tévedj!“

Nagybátyám tehát dictálni kezdett s én figyelmesen irtam le a betüket, melyeket ő egyenként mondogatott; az eredmény következő volt:

m.rnlls	esreuel	seecIde
sgtssmf	untcief	niedrke
kt,samn	atrateS	Saodrrn
emtnaeI	nuaect	rrilSa
Atvaar	.nscrc	ieaabs
ccdrmi	eeutul	frantu
dt,iac	oseibo	KediiI.

E munka bevégezte után nagybátyám felkapta a lapot, melyre a betüket irtam és sokáig figyelmesen vizsgálta azokat.

„Mit jelentsen ez?“ ismétlé többször gépiesen.

Szavamra mondhatom, hogy én meg nem tudtam neki magyarázni. Egyébiránt nem is kért tőlem tanácsot, és folyvást önmagához beszélt.

„Semmi kétség, hogy ez rejtett irat, ugynevezett kryptogramm, melyben a szavak értelme el van rejtve a szándékosan összezavart betükben, melyek, ha természetes rendjükben lennének, érthető mondatot képeznének! Ha meggondolom, hogy e betükben talán valamely nagy feltalálás van elrejtve!“

Én részemről ugy vélekedtem, hogy abban egyáltalában semmi sincs elrejtve, de e véleményt természetesen nem nyilvánitottam bátyám előtt.

Bátyám hol a pergamentet, hol a könyvet nézegette, összehasonlitva azokat.

„E két irat nem ugyanegy kéztől származik,“ mondá; „a rejtett irat később iratott a könyvnél; ezt csalhatlan jelek bizonyitják. Itt mindjárt a legelső betü kettős M; e betüt hiába keresnők Turleson könyvében, mert az csak a tizennegyedik században vétetett fel az izlandi a b c-be. Igy tehát a rejtett irat legalább is kétszáz évvel később iratott, mint a könyv.“

Ez okoskodást, megvallom, elég helyesnek véltem.

„Azt kell tehát hinnem,“ folytatá bátyám, „hogy e könyv tulajdonosainak egyike irta e rejtélyes szavakat. De ki lehet e tulajdonos? valjon nem jegyezte-e oda nevét a kéziratba?“

Bátyám homlokára tolta szemüvegeit és erős nagyitó üvegen át kezdte vizsgálni a könyv első lapjait. A második levél hátán valami kis foltot fedezett fel, melyet puszta szemmel téntapecsétnek lehetett volna gondolni. De közelebbről tekintve, néhány betü lett láthatóvá, melyek azonban alig voltak olvashatók. Bátyám rögtön sejtette, hogy ebben magyarázatot találhat; addig nézegette tehát nagyitó üvegével a foltokat, mig sikerült bennök a következő ronbetüket felfedeznie:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott a tanár diadalmasan, „de hiszen ez név, és pedig valódi izlandi név! Mi több, egy izlandi tudósnak, egy hires alchimistának neve, ki a tizenhatodik században élt.“

Bizonyos bámulatot éreztem bátyám iránt.

„Ez alchimisták,“ folytatá ő, „Avizenna, Baco, Paracelsus sat. voltak idejöknek valódi, egyetlen tudósai. Felfedezéseik valóban bámulatosak. Hátha e Saknussemm is valami meglepő felfedezést rejtett el ez iratban? Meg vagyok győződve, hogy ugy van.“

E gyanitás felvillanyozta a tanár képzelő tehetségét.

„Meglehet,“ bátorkodtam közbevetni, „de mint lehetett volna érdekében ama tudósnak, hogy valamely bámulatos felfedezését ekként elrejtse, eltitkolja?“

„Hogy mint lehetett érdekében! Eh! hogy tudjam én azt, de nem cselekedett-e hasonlókép Galilei Saturnust illetőleg? Egyébiránt majd meglátjuk, meg kell találnom ez irat kulcsát, s a mig meg nem találom, se nem eszem, se nem iszom.“

„Hohó!“ gondolám magamban.

„S te sem eszel addig, Axel,“ folytatá bátyám.

„Az ördögbe!“ szóltam magamban, „valóban szerencse, hogy kétszeresen ebédeltem.“

„Mindenek előtt azt kell kitudnunk, hogy mi nyelven van szerkesztve e rejtett irat. Ez nem lesz nehéz.“

E szavak hallatára jobban kezdtem figyelni. Nagybátyám folytatá magánbeszédét:

„Ez nem lesz nehéz. Ez irat száz harminczkét betüt tartalmaz, melyek közt hetvenkilencz mássalhangzó és ötvenhárom magányhangzó. Ilyforma arányban állanak egymáshoz a déli nyelvek betűi, mig az éjszaki nyelvekben a mássalhangzók sokkal nagyobb számmal vannak. A nyelv tehát déli.“

E következtetés helyesnek látszott.

„De a déli nyelveknek melyike?“

Sejtettem volt, hogy itt lesz a bökkenő; egyébiránt el kellett ismernem, hogy bátyám igen ügyesen fejtegeti a tárgyat.

„E Saknussemm,“ folytatá a tanár, „tanult ember volt; ennélfogva, ha nem saját nyelvén irt, valószinüleg a latint választotta, mely a tizenhatodik század tudósainak közös nyelve volt. Ha mindemellett csalódnám, tehetek kisérletet a spanyol, franczia, olasz, görög vagy zsidó nyelvvel. De a tizenhatodik század tudósai közönségesen latinul irtak. Teljes joggal állithatom tehát a priori, hogy ez irat latin.“

Türelmetlenül mozogtam székemen. Értettem a latin nyelvet és bensőm fellázadt azon állitás ellen, miszerint e furcsa szavak Virgilius nyelvéből valók lennének.

„Igen! latin,“ folytatá bátyám, „de a betük nincsenek rendben.“

„Elhiszem!“ gondolám. „Ha rendbe szeded őket, tisztelni foglak bátyám!“

„Vizsgáljuk meg figyelmesen,“ szólt a tanár, az általam leirt betüket nézve. „Ime százharminczkét betü, mely, mint erről rögtön meggyőződhetünk, szokatlan rendben iratott. Találunk itt szavakat, melyek csupán mássalhangzókból állanak, mint például az első „n r n l l s“, másokat, melyekben a magányhangzók vannak nagy számmal, mint például az ötödikben „uneeief“, vagy az utolsóelőtti „oseibo“. Világos, hogy a betük szándékosan rendeztettek igy; e rendnek mathematikailag kellett következnie azon ismeretlen szabályból, mely a rejtirás e nemének alapul szolgál. Véleményem szerint kétségtelen, hogy az eredeti mondat előbb természetes rendjében iratott le, s azután a betük összevissza cseréltettek bizonyos szabály szerint, melyet fel kell fedeznünk. Az, ki e kulcsot birja, könnyen elolvashatja a mondatot. De mi a kulcsa? Axel, feltaláltad a kulcsot?“

E kérdésre nem válaszoltam, mert teljesen egy gyönyörü arczkép nézésébe merültem, mely a falon függött. Ez Margit arczképe volt, bátyám gyámleányáé, ki ekkor Altonában időzött egy rokonánál; távolléte nagyon elbusitott, mert nem tagadhatom tovább, hogy a tanár gyámleánya és a tanár unokaöcscse egymást valódi német türelemmel és nyugalommal szerették; már régen jegyet váltottunk volt, a nélkül, hogy bátyám ezt sejtené; ő sokkal tökéletesebb tudós volt, semhogy efféle érzésről sejtelme legyen. Margit szép, fiatal, szőke, kékszemü leány; kedélye és elméje komoly volt, de azért engem mégis nagyon szeretett; mig én őt valóban imádtam, ha ugyan e szó létezik a német nyelvben! Margitom képe képes volt lelkemet a rideg valóból egyszerre a képzelet és az emlékezet világába varázsolni.

Feltünt előttem gyermeki játszótársam, kivel rendesen megosztottunk munkát és örömöt. Ő nekem mindennap segiteni szokott, mikor nagybátyám köveit rendeztem; az ásványok feliratait is gyakran ő készitette; Margit kisasszony ugyanis be volt avatva az ásványtan tudományába, és nem egy tanárral vitatkozhatott volna idetartozó tárgyak felett. Szeretett a tudomány legmélyebb kérdéseivel foglalkozni. Mennyi kellemes órát töltöttünk el igy együtt, s mennyire irigyeltem én ama érzéktelen köveket, melyeket szép kezei közt forgatott.

Midőn elérkezett azután a szünóra, együtt mentünk ki; rendesen az Alster partján végig vonuló sűrű fasorokban jártunk s együtt haladtunk a kelepelő régi malomig, mely a tó végén fekszik; utközben kezünkön fogva egymást társalogtunk; én egyetmást beszéltem el neki s ő történetkéimet rendesen megnevette; igy jutottunk el egész az Elbe partjáig s miután ott jó éjt mondtunk a hattyúknak, kik a nagy fehér vizililiomok közt uszkálnak, gőzhajón tértünk vissza a kőpartig.

Most is álmadozásomban ez utat tettük meg együtt, midőn bátyám, öklével az asztalra csapva, a rideg valóra ébresztett.

„Lássuk,“ szólt a tanár, „véleményem szerint, ha valamely mondat betüit össze akarja az ember zavarni, legelső mi eszébe jut az lesz, hogy a betüket függőlegesen egymás alá irja, a helyett, hogy vizirányos sorokban rendezné őket.“

„Lám!“ gondolám,

„De lássuk már most, hogy ekként rendezve, mit képeznek a betük. Axel, irj egy darab papirra valami mondatot; de a betüket a helyett hogy vizirányos sorokban irnád, ird egymás alá függőlegesen, mintegy öt vagy hat hasábba.“

Miután megértettem, hogy bátyám mit kiván, rögtön e szavakat irtam le következőleg:

S	t	d	y	n	i
z	l	e	e	M	t
e	e	s,	t	a	o
r	k	e	l	r	m
e	é	g	e	g

„Jól van,“ szólt a tanár, a nélkül hogy olvasta volna, a mit irtam. „Már most ird le e betüket vizirányos sorban.“

Engedelmeskedtem s következő mondatot olvasám fel:

Stdyni zleeMt ees, tao rkelrm eégeg.

„Helyesen!“ szólt nagybátyám, a papirost kirántva kezemből, „ez már nagyon hasonlit e régi okmányra; a magányhangzók, valamint a mássalhangzók szabálytalan csoportokban vannak együtt, sőt a szavak közepében nagy betük s vesszők is láthatók, épen ugy, mint Saknussemm iratában!“

Kénytelen voltam bevallani, hogy ez észrevételek igen elmések.

„Már most,“ szólt bátyám, egyenesen hozzám intézve szavait, „hogy elolvashassam az általad leirt mondatot, mely előttem ismeretlen, elébb minden szónak első, azután második, harmadik betüjét, s igy tovább kell olvasnom.“

És bátyám nagy csodálkozására és az én nagy ijedelmemre a következőket olvasá fel:

„Szeretlek édes, egyetlen Margitom!“

„Mi ez!“ szólt a tanár.

Én ügyetlen szerelmes tudtomon kivül e kompromittáló szavakat irtam le!

„Ugy, te Margitot szereted!“ folytatá bátyám valóban gyámi hangon.

„Igen… nem…“ dadogtam én.

„Ugy te Margitot szereted,“ ismétlé bátyám gépiesen. „Jó, tehát alkalmazzuk ezen eljárást a kérdéses okmányra!“

Bátyám, mint látjuk, rögtön visszamerült tudományos fürkészéseibe és elfelejté, mit ügyetlenül elárultam; ügyetlenül, mondom, mert a tudós feje nem érthette meg a sziv ügyeit. Szerencsémre azonban az okmány tökéletesen elfoglalta figyelmét.

Azon pillanatban, midőn Lidenbrock tanár e kisérletéhez fogott, szeme szikrázott; kezei reszkettek, midőn a régi pergamentet felvette az asztalról; komolyan meg volt indulva. Végre nagyot köhintett, és komoly hangon, elébb minden szónak első betüjét, azután a másodikat s igy tovább dictálta le a következő sorozatot:

Nagy megindulás között irtam le e betüket; midőn bátyám azokat egyenként mondogatta, nem vettem észre, hogy valami értelemmel birnának; de azt vártam, hogy bátyám, ki most olvasni készült azokat, valami gyönyörü latin mondatot fog hallatni.

De ki láthatta volna előre a mi történt! Roppant ökölcsapás rengeté meg az asztalt. A ténta kifecscsent s a toll kihullott kezemből.

„Ördög és pokol,“ kiáltá bátyám, „hisz ennek semmi értelme!“

Erre kapta magát s mint ágyugolyó zugott végig a dolgozószobán, mint a hógörgeteg rohant le a lépcsőn, ki az utczára, hol sebesen futva csakhamar eltünt szemem elől.

IV.

„Elment?“ kiáltá Mártha asszony, ki a hatalmasan becsapott utczaajtó zajának hallatára elősietett.

„Ugy van,“ válaszoltam én, „elment!“

„De hát az ebédje?“ kérdé a vén cseléd.

„Nem fog ebédelni!“

„Hát vacsorálni?“

„Nem fog vacsorálni!“

„Hogyan?“ kérdé Mártha asszony, kezeit összekulcsolva.

„Biz ugy, Mártha asszony, bátyám többé nem fog enni, valamint mi sem! Lidenbrock bátyám mindnyájunkat koplaltatni akar mindaddig, mig megtalálja kulcsát e régi irkafirkának, melynek valószinüleg semmi értelme.“

„Jézus Krisztus! igy hát mindnyájan éhen halunk.“

Nem mertem bevallani, hogy tekintve bátyám hajthatlan jellemét, az éhhalál valóban elkerülhetetlennek látszott.

Mártha asszony, ki komolyan meg volt rettenve, siránkozva tért vissza konyhájába.

Magamba maradván tépelődéseim között csakhamar az jutott eszembe, hogy jó volna felkeresni Margitot és neki mindent elbeszélni; de ott hagyhatom-e a házat? A tanár minden pillanatban haza jöhetett és szüksége lehet reám, ha ujra meg akarta kezdeni e talány fejtegetését, melyen Oedipus elméje is hajótörést szenvedett volna! Ha keresni fog s nem talál, mi lesz belőle?

Mindenesetre okosabb volt otthon maradnom. Ép ez időben küldött hozzánk egy besançoni tudós valami ásványgyüjteményt, melyet rendbe kellett szedni. Rögtön munkához fogtam. Osztályozni, feliratokkal ellátni s üveges szekrényekbe elrendezni kezdtem tehát e köveket és tarka-barka jegeczeket.

E munka azonban nem foglalt el tökéletesen; a régi okmány nem ment ki fejemből, melyet a legzavartabb gondolatok s bizonyos határozatlan nyugtalanság töltöttek be. Mintha valami nagy eseményt éreztem volna előre.

Egy óra lefolyta után az ásványgyüjtemény rendezve volt. Ekkor bátyám nagy karszékébe vetém magamat; fejem hátrahanyatlott, karjaim jobbra balra csüngtek le. Majd hosszuszáru pipára gyujtottam, mely tajtékból volt faragva s egy najádot ábrázolt; figyelemmel kisértem pipám tajtékjának befeketedését, mely a najádot lassanként szerecsennővé változtatta. Időről időre oda füleltem a lépcső felé, hogy valjon nem hallatszanak-e bátyám léptei. De ő nem tért haza. Hol járhatott most? ugy tetszett, mintha látnám őt az altonai uton fel s alá futkosni, hadonázni pálczájával, hol a fáknak döfve, hol a füvet verve, az utszéli tövist kaszabálva s a békés tücsköket háborgatva.

Diadalmasan vagy leverten fog-e haza térni? Melyik fog ki a másikon, a titok vagy a tanár? Ekként tépelődtem magamban s gépiesen kezembe vettem ama darab papirt, melyen az általam leirt betük érthetlen sorai voltak láthatók.

„Mit jelent ez?“ ismétlém.

Megkisérlém e betüket akként csoportositani, hogy szavakat képezzenek. De lehetetlen volt, ha a meghatározott rendben kettesével, hármasával, vagy ötösével, hatosával egyeztettem őket össze, semmi értelmük nem volt; igaz ugyan, hogy a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik betü ez angol szót „ice“ képezték, a nyolczvannegyedik, nyolczvanötödik és nyolczvanhatodik ismét ez angol szót „sir“. Végre az okmány közepe táján a harmadik sorban, e latin szavakat vettem észre, „rota“, „mutabile“, „ira“, „nec“, „atra“.

„Manóban,“ gondolám, „ez utolsó szavak az okmány nyelvét illetőleg igazolják bátyám gyanitását! Sőt a negyedik sorban ismét egy latin szóval találkozom: „luco,“ melynek értelme „szent berek.“ Igaz, hogy a harmadik sorban e szó olvasható: „tabiled“, mely tökéletesen héber hangzásu, és végre az utolsó sorban „mer“, „arc“, „mère,“ melyek tökéletesen francziák.“

Nem lenne csoda, ha megzavarodnék az ember! Négy különféle nyelv ez értelmetlen mondatban! Mi összefüggés is létezhetett ily szavak közt, mint „jég“, „ur“, „düh“, „kegyetlen“, „szent berek“, „változékony“, „anya“, „iv“, vagy „tenger“? Csupán az első és az utolsó szó voltak könnyen összefüggésbe hozhatók; igen természetesnek látszik, ha ez Izlandban irt okmányban jégről s tengerről volt szó. De még ebből a rejtett irat értelmét megfejteni nem lehetett.

Legyőzhetetlen akadályok ellen küzködtem; fejem forogni kezdett; szemeim mereven a papirosra voltak szegezve; a százharminczkét betü, mintha tánczot járt volna körülöttem, mint ama piros és zöld foltok szoktak a légben körülöttünk forogni, mikor a vér fejünkbe tolul.

Egy nemét a hallucinatiónak tapasztaltam s ugy véltem, mintha megfulnék; a lég sürü volt s én gépiesen legyezni kezdtem magamat a papirossal, melynek hol eleje, hol háta tünt fel szemeim előtt.

Nagy volt meglepetésem, midőn a papirt ekként forgatva, azon pillanatban, midőn hátára esett tekintetem, a papiroson keresztül tökéletesen olvashatóvá lett néhány latin szó, többi közt ezek: „craterem“ és „terrestre.“

Agyamat világsugár derité fel; e néhány szó gyanittatá velem a valót; feltaláltam e rejtirat kulcsát. Hogy ez okmányt megértsük, nem is volt szükség azt hátán keresztül olvasni. Nem. Ugy a hogy le volt irva, a hogy bátyám dictálta, el lehetett olvasni. Nagybátyám szellemdús okoskodásai igazolva voltak; igazolva a betük rendének megváltoztatását és az okmány nyelvét illetőleg. Csak egy hajszálon függött, hogy az egész mondatot megérthesse; de a véletlen nekem szánta annak megfejtését!

Könnyen magyarázható megindulásban voltam! Szemem előtt összeforrtak az alakok s többé nem láttam semmit. Kiteritettem a papirost magam elé az asztalra, csupán egy tekintetet kellett belé vetnem, hogy a titok urává legyek.

Végre sikerült felindulásomat leküzdenem. Néhányszor fel s alá lépdeltem a szobában, hogy idegeimet lecsillapitsam, s azután visszatértem a karszékhez, s belé vetém magamat.

„Olvassunk,“ kiáltám, miután nagyot lélekzettem s ekként mellemen könnyitettem.

Lehajoltam az asztalra s ujjammal minden egyes betüt megjelölve, akadozás és tétova nélkül olvastam fel hangosan az egész mondatot.

De mily bámulat, mily rémület tölték el lelkemet! Fejem szédült, mintha roppantot sujtottak volna reá. Mit! Mit olvasok, valóban megtörtént volna! Ember lehetne oly vakmerő, hogy odáig hatoljon!

„De nem,“ kiáltám felugorva, „nem, nem! Bátyámnak ezt nem szabad megtudnia! Valóban csak az kellene, hogy ily utazás lehetőségéről értesüljön! Ő is meg akarná kisérteni; ettől őt semmi vissza nem tarthatná. Szenvedélyes földtudós levén, rögtön útnak indulna, daczára minden ellenvetésnek és akadálynak! S engem is elvinne magával oda, honnan soha vissza nem térnénk! Nem, soha, soha!“

Rendkivüli, leirhatatlan izgatottságban voltam.

„Nem, nem! Ennek nem szabad megtörténnie,“ szóltam határozottan, „és miután elejét vehetem, hogy e gondolat zsarnokomnak eszébe jusson, megteendem. Ha sokat forgatja az okmányt, ő is megtalálhatja kulcsát, mint én! Azért meg kell semmisiteni.“

A kandallóban még volt tűz. Megragadtam nemcsak az általam beirt papirost, hanem Saknussemm pergamentjét is; lázasan remegő kézzel akartam már a tűzbe dobni e két levelet, midőn a dolgozószoba ajtaja megnyilt s bátyám belépett.

V.

Szerencsére még ideje korán visszahelyezhettem az asztalra ama átkozott iratot.

Lidenbrock tanár, ugy látszék, mélyen el volt merülve gondolataiba. Az eszme, mely jelenleg lelkét betöltötte, egy percznyi nyugalmat sem engedett neki; meglátszott rajta, hogy sétája közben meghányta az ügyet és képzelőtehetségének minden eszközeit felhasználta; most valamely uj combinátiót kivánt alkalmazni.

Valóban le is ült karszékébe, s tollat fogva kezébe, betüket irt le apró csoportokban, melyek valamely algebrai számitásra hasonlitottak.

Én tekintetemmel figyelmesen követém izgatottságtól remegő kezét; minden mozdulatára ügyeltem. Mi lesz ez ujabb fürkészések eredménye? gondolám magamban. Reszkettem, hogy kisérlete sikerülni fog, bár ettől tartani nem volt okom, miután a megfejtés valódi és egyetlen módját ismervén, tudhattam, hogy minden másnemü kisérlet hiábavaló.

Három óra hosszat dolgozott nagybátyám szakadatlanul, a nélkül, hogy egy szót is szólott, vagy fejét munkájáról fölemelte volna; irt, kitörült, ujra irt és ujra kitörült, egymásután vagy ezerszer.

Tudtam ugyan, hogy ha sikerülend neki a betüket minden lehető combinatióban összeállitani, a minden is ezek közt leend. De azt is tudtam, hogy csak husz betü is két quintilio, négyszáz harminczkét quadrillio, kilenczszáz két trillio, nyolcz milliard, százhatvanhat millió, hatszáz negyvenezer-féle rendben állitható össze. E mondat pedig százharminczkét betüt tartalmazván, az ezekből összeállitható mondatok összege legalább is százhárminczhárom számjegyből álló, csaknem kimondhatlan számot képezett.

Attól tehát, hogy bátyám ily módon fogja megfejteni a talányt, nem tartottam.

Ezalatt azonban telt az idő; az est beállott; az utczai zaj elcsendesedett; nagybátyám, ki folyvást munkájára volt hajolva, nem hallott és nem látott semmit, még a jó Mártha asszonyt sem, ki az ajtót benyitva kérdezé:

„Fog a tekintetes ur vacsorálni?“

Mártha asszony tehát nem kapott feleletet; én részemről, miután sokáig küzdöttem az álom ellen, végre mégis csak elaludtam a pamlagon ülve, mig nagybátyám folyvást számitgatott és törülgetett.

Midőn másnap felébredtem, a fáradhatlan búvár még egyre dolgozott. Szemei ki voltak veresedve, vonásai az álmatlanságtól sápadtak, e mellett azonban arczain lázas pir égett; ujjai folyvást haja közt turkáltak; mind e jelek elárulták, hogy mily rettentő harczot folytatott a lehetetlenség ellen, hogy az éjszakát mily szellemi fáradalmak, elméjének mily túlcsigázott működése közt töltötte.

Tekintete valóban szánalmat költött bennem. Daczára annak, hogy irányában szemrehányásokra jogosultnak hittem magamat, megindulást éreztem. Szegény bátyám annyira el volt foglalva ama gyötrő eszme által, hogy szokása ellenére még dühbe sem jött; lelkének minden képességei egy irányban voltak összpontositva, és mivel szenvedélyes lelkének indulatai nem csapongtak túl, mint rendesen, hanem belsejébe zárva maradtak, szomoru következményektől kellett tartanom.

És nekem hatalmamban állott, hogy lelkét megszabaditsam a rá nehezendő rettentő bilincsektől! De azért ezt nem cselekedtem.

Pedig jó szivem volt. Mért hallgattam el tehát a titkot, mely őt annyira gyötörte? Az ő saját érdekében.

„Nem, nem,“ ismétlém magamban, „nem fogok szólni egy szót se! Ha megtudná, oda menne, lehetetlen volna őt visszatartani. Képzelő tehetsége valódi égő vulkán; hogy véghez vigye azt, mire más geologok nem voltak képesek, életét is koczkáztatná. Hallgatni fogok tehát; elhallgatom e titkot, melynek urává a véletlen tett; ha felfedném bátyám előtt, annyi lenne, mintha őt meggyilkolnám. Találja ki, ha tudja. Én részemről nem teszem ki magamat azon szemrehányásnak, hogy vesztét okoztam!“

Miután ezt szilárdul elhatároztam, karjaim keresztbe fonva vártam. Azonban e határozatomat némileg megzavarta egy, néhány órával később közbejött esemény.

Midőn Mártha asszony ki akart menni, bevásárlásokat teendő a piaczon, az utczaajtót zárva találta; a nagy kulcs nem volt a zárban. Ki huzta le? Nyilván nagybátyám dugta zsebébe, midőn tegnap este sétájáról visszatért.

Szándékosan vagy szórakozottságból cselekedte-e azt? Csakugyan az éhség gyötrelmeinek akart bennünket kitenni? Ez mégis sok lett volna. Hogyan! Mártha és én áldozataivá legyünk e szituációnak, mely ránk semmiben sem tartozik? Egy régibb hasonló eset jutott eszembe, mely most valóban komolyan megijesztett. Néhány év előtt ugyanis, midőn nagybátyám nagy ásványtani müvén dolgozott, egy izben huszonnégy óráig se nem evett, se nem ivott, s e tudományos böjtölésben az egész háznak részt kellett vennie. Tisztán emlékezem, hogy akkoriban ennek következtében rettentő kinokat szenvedtem, mi tekintve falánk természetemet, épen nem volt kellemes.

Ugy látszott tehát, hogy reggelizni ép oly kevéssé fogunk, mint tegnap vacsoráltunk. Eltökéltem azonban, hogy kitartó leszek és nem fogok engedni az éhség hatalmának. Szegény jó Mártha asszony komoly oldaláról fogta fel a dolgot és kétségbe esett. Mi engem illet, leginkább az gyötört, hogy a házból el nem távozhattam; hogy miért, az könnyen kitalálható.

Bátyám ezalatt folyvást dolgozott; képzelőtehetsége a variatiók és kombinátiok határnélküli világába emelkedett; ő távol járt a földtől és távol minden földi szükséglettől.

Déltájban rémségesen marczangolni kezdett az éhség. Mártha asszony, gyermekded ártatlanságában, tegnap este megette volt a kamarában található apró maradékokat; nem volt tehát az egész háznál semmi élelmi szer. Mindamellett szilárdul ragaszkodtam határozatomhoz, ugyszólván becsületbeli kérdéssé téve annak fenntartását.

Az óra kettőt ütött. A dolog nevetséges, sőt türhetetlen szint kezdett ölteni; ugy hiszem rettentő hosszu képet csinálhattam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy valjon nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot ama irománynak; ugy vélekedtem, hogy bátyám nem hinné el tartalmát, hogy abban mystificatiót fog látni, vagy ha mégis ama kalandos utra szánná magát, lehetséges lesz őt akarata ellenére is visszatartóztatni; végre megtörténhetik az is, hogy önmaga feltalálja a kulcsot, s ekkor azután hiába koplaltam. Ez okoskodás, melyet tegnap este még megvetésre méltó gyengeségnek véltem volna, most nagyon helyesnek látszott előttem; sőt ugy tartottam, hogy rettentő badarság volt eddig is várni; elhatároztam, hogy a titkot felfedem.

Azon gondolkodtam tehát, hogy miként penditsen meg a tárgyat, midőn a tanár felállott s kalapját fejére téve, távozni készült.

Távozni akart! s itt hagyott volna bennünket bezárva. Ezt nem türhetém.

„Édes bátyám!“ szóltam.

De ugy látszik, hogy nem is hallotta szavaimat.

„Édes urambátyám?“ szóltam ismét hangosabban.

„Mi az, he?“ szólt bátyám megrebbenve, mint a kit hirtelen költenek.

„Megvan a kulcs?“

„Miféle kulcs? kapukulcs?“

„Nem, nem!“ kiáltám, „a rejtirat kulcsa.“

Bátyám szemüvegei fölött elnézve, szegezte rám tekintetét; valószinüleg szokatlannak találta arczkifejezésemet, mert szenvedélyesen ragadta meg karomat, és szóra nem lévén képes, kérdőleg tekintett rám. De a kérdést valóban élő szó sem fejezhette volna ki e tekintetnél tökéletesebben.

Igenlőleg hajtám meg fejemet.

Ő mintegy szánakozva rázta fejét, mintha azt hinné, hogy megőrültem.

Ekkor még egyszer intettem igent határozottabban, mint elébb.

Ekkor bátyám szemei kigyuladtak és keze fenyegetőleg mozgott.

E néma társalgás, ily körülmények között, érdekes lett volna a legközönyösebb szemlélő előtt is. Nem mertem szólni, mert attól tartottam, hogy bátyám örömének kitörésében öleléseiben fojt meg. De végre mégis kénytelen voltam szólni.

„Igen, e kulcsot… a véletlen…“

„Mit mondasz?“ kiáltá bátyám leirhatatlan felindulás hangján.

„Nézze,“ szóltam eléje tartva a papirt, melyre a kérdéses betüket irtam volt, „olvassa ezt.“

„De hisz ennek semmi értelme,“ válaszolt a tanár ujjai közt gyürve a papirost.

„Semmi értelme, ha előlről olvassuk, de ha végén kezdjük…“

Be sem fejezhetém szavaimat, mert bátyám felkiáltása, nem is annyira felkiáltása, mint felorditása szakitott félbe. Lelkében világosság terjedt el. Arcza átszellemült.

„Hah! bölcs Saknussemm,“ kiáltá Lidenbrock tanár, „tehát megforditva irtad le a mondatot?“

Megragadta a papirost és mialatt szeme szikrázott, remegő hangon olvasta fel az egész okmányt, az utolsó betün kezdve, és az elsőn végezve.

Tartalma következő volt: