Utazás a föld központja felé (1. rész)

„Arne Saknussemm!“ kiáltott bátyám, „kétkedel még?“

Nem válaszoltam s hüledezve tértem vissza helyemre. E fölfedezés megsemmisitett.

Nem tudom tisztán, hogy mennyi ideig maradtam igy szomoru töprengéseimben elmerülve… Csak annyit tudok, hogy mikor ismét eszméltem, bátyámat és Hansot magukban láttam a tölcsér fenekén. Az izlandiak már haza bocsáttattak, s most a Sneffels külső lejtőjén haladtak le Stapi felé.

Hans nyugalmas álomba volt merülve; egy szikla tövében, egy láva-csatornában rögtönzött ágyon feküdt; bátyám a tölcsér fenekén futkosott fel s alá, mint valamely vadállat a veremben. Nekem részemről sem kedvem, sem erőm nem volt arra, hogy fölkeljek, s igy követve kalauzunk példáját, álomba, vagy helyesebben fájdalmas ájulásba merültem, mely alatt ugy tetszett, mintha a hegy belsejében zajgást hallanék, vagy onnan érkező rengést éreznék.

Igy telt el a tölcsér fenekén töltött első éjszaka.

Másnap szürke felleges ég domborult a kúp nyilása fölött. Ezt nem annyira a tölcsérben uralkodó homályról, mint nagybátyám haragjáról vettem észre, melynek okát azonnal megértettem.

Szivemben ismét reménysugár kezdett derengeni. Ugyanis az előttünk nyiló három utnak csak egyikét követte volt Saknussemm. A tudós izlandi állitása szerint, ezt azon, e rejtiratban megérintett sajátságáról lehetett felismerni, hogy annak szélét juniushó utolsó napjaiban a Scartaris árnya fedi be.

E hegyes csúcsot valóban ugy lehetett tekinteni, mint valamely roppant napóra mutatóját, melynek árnya az év egyik napján a földközpont utját jelöli ki.

Már pedig, ha nap nem süt, nincs árnyék; következőleg nincs utmutató. Ekkor junius 25-ke volt. Ha az ég még hat napig borult marad, ugy a fölfedezést más évre kell halasztani.

Nem irhatom le Lidenbrock tanár iszonyu, de erőtlen haragját. E nap elmult a nélkül, hogy a tölcsér fenekén legcsekélyebb árnyat is láttunk volna. Hans nem mozdult helyéről; pedig belsejében mégis csak tünődhetett a fölött, hogy mit várunk, ha ugyan egyáltalában szokott tünődni. Nagybátyám egyetlenegyszer sem szólott hozzám. Tekintete változatlanul, mereven az égen függött s annak szürke és ködös végtelenségében merült el.

Junius 26-ka ilyformán telt el, csakhogy ekkor egész nap hóval vegyes eső esett. Hans lávadarabokból kis kunyhót épitett. Szemem különös gyönyörrel követte azon sok ezer apró rögtönzött zuhatagot és vizesést, mely az eső következtében a kúp oldalán támadt; ennek minden egyes köve növelte az eső által okozott morajt.

Nagybátyám többé nem volt képes magán uralkodni.

Valóban nálánál türelmesebb ember is ingerültté válna, ha ekként, ugyszólván a kikötő bejárása előtt, szenvedne hajótörést.

De a nagy fájdalmakat rendesen nagy örömökkel szokta vegyiteni az ég, mely Lidenbrock tanár számára is kétségbeesése nagyságához mért boldogságot tartogatott.

Másnap ugyan még folyvást borult volt az ég, de vasárnap, junius 28-kán, a hónap utolsóelőtti napját megelőző nap, a hold változtával megváltozott az idő is. A nap sugarai dúsan özönlöttek a tölcsérbe. Minden domborulat, minden szikla, minden kő és orom részesült e jótékony sugarakban s árnyát azonnal a földre veté. Valamennyi közt a Skartarisé tünt ki, mely valami hegyes szálkára hasonlitott s körben forgott, a mint a nap pályáján haladt.

Nagybátyám vele forgott.

Délben, mikor az árnyék legrövidebb volt, vége épen a középső kémény széléig ért.

„Erre tehát!“ kiáltott a tanár, „erre! a föld központja felé!“ tevé hozzá dán nyelven.

Hansra tekintettem.

„Forüt!“ szólt kalauzunk nyugodtan.

„Előre!“ válaszolt nagybátyám.

Esteli egy óra és tizenhárom percz volt.

XVII.

Valódi utunk most kezdődött. Eddig a fáradalmak felülmulták a nehézségeket; ezután azonban ezeknek mindegyre megujuló sokasága ellen kellett küzdenünk.

Eddig még egyszer sem tekintettem le ama feneketlen mélységbe, melybe le kellett szállanom. De most elérkezett az elhatározó pillanat. Még választhattam, rászánhattam magam a vállalatra, vagy vissza is léphettem; de ez utóbbit tenni a kalauz előtt szégyeltem. Hans oly nyugodtan, oly tökéletes közönyösen, annyira nem gondolva a veszélyekkel szánta magát e kalandra, hogy önmagam előtt pirultam azon gondolatra, hogy nálánál kevésbbé bátor legyek. Ha magam lettem volna, elősoroltam volna minden nagy argumentumaimat; de a kalauz jelenléte hallgatásra birt; emlékezetem haza repült Németországba, kedves Margitomhoz, mialatt a középső kémény, vagyis aknához közeledtem.

Emlitettem, hogy átmérője száz, s ennélfogva körülete háromszáz láb. Egy szikla fölé hajoltam, mely az örvény fölött függött, s letekintettem; minden hajam szála égnek meredt. Az ür érzete erőt vett rajtam. Ugy tetszett, mintha a súlyközpont fejembe tétetnék át, mely szédülni és forogni kezdett, mintha részeg volnék. Semmi ugy be nem töltheti az ember fejét, mint a mélység által gyakorolt vonzerő. Már-már lezuhantam volna, midőn erős kéz tartott vissza: Hans keze. Ugy látszik, hogy a Kopenhágában, a Frelsers-Kirk tornyán vett örvényleczkék eredménye nem volt tökéletes.

De bármi rövid ideig tekintettem is ama kútba, mégis megjegyeztem annak belalakját. Oldalai, melyek csaknem függőlegesek voltak, számos kiálló orommal birtak, s ezek megkönnyithették a lemenetelt; de ha igy lépcső volt is, a korlát tökéletesen hiányzott. Egy, a torkolatnál megerősitett kötél, szolgálhatott volna karfául; azonban miként vonjuk aztán ezt magunk után, ha leértünk a kút fenekére?

Nagybátyám ez akadályt igen egyszerü módon háritotta el. Egy hüvelyknyi vastagságú és négyszáz láb hosszu kötelet szélylyelbontott. E kötelet azután közepén egy kiálló lávacsúcsba akasztotta s két végét levetette az aknába. Igy mindnyájan lemehettünk, kezünkben tartva a kötél két ágát, mely ekként nem bomolhatott szét; ha azután kétszáz lábnyira értünk le, a kötél egyik végét elbocsátjuk és a másikat magunkhoz huzzuk, s ujra kezdhettük e műtétet, melyet azután számtalanszor ismételhetünk.

„Most,“ szólt bátyám, miután az előkészületeket befejezte, „foglalkozzunk a podgyászszal; ezeket három csomagra osztjuk, s egyet-egyet hátunkra kötünk; természetesen csak a törékeny tárgyakról szólok.“

A vakmerő tanár bennünket, magunkat nyilván nem számitott az utóbb emlitettek közé.

„Hans,“ folytatá a tanár, „magára vállalja az eszközöket és élelmiszereket; te Axel, az élelmiszerek egy részét s a fegyvereket; én magam az élelmiszerek utolsó harmadát s a törékeny műszereket.“

„De,“ mondám én, „hát az öltönyök, és e temérdek kötél és hágcsó, ki vállalja magára ezeknek leszállitását?“

„Ezek magukban is leszállanak.“

„Hogyhogy?“ kérdém nagyon csodálkozva.

„Mindjárt meglátod.“

Nagybátyám szeretett rendkivüli módszereket használni s habozás nélkül szokta azokat alkalmazni. Parancsára Hans egy csomagba rakta össze minden nemtörékeny podgyászunkat, s e csomagot, miután kötéllel erősen összekötötték, egész egyszerüen ledobták a mélységbe.

Sokáig hallatszott ama erős moraj, mely a légrétegeknek helyükből kimozditása által idéztetik elő. Nágybátyám az örvény fölé hajolva megelégedéssel tekintett utána podgyászainak, és csak miután szem elől vesztette azokat, emelkedett fel.

„Helyesen,“ mondá. „Most rajtunk a sor.“

Lehetséges volt-e ily szavakat hallanom és nem borzadnom!

A tanár saját hátára kötötte a műszereket tartalmazó csomagot. Hans az eszközöket vállalta magára, én pedig a fegyvereket. A lemenetel következő rendben kezdetett meg: Hans, bátyám és én. A legtökéletesebb csendben haladtunk, melyet csak a lábaink alatt olykor elváló s a mélységbe zuhanó szikladarabok zaja szakitott meg.

Én ugyszólván lecsúsztatám magamat, egyik kezemben görcsösen szoritva a kettős kötelet, mialatt másik kezemmel vasasvégü botomra támaszkodtam. Egy rémgondolat vett erőt rajtam: attól féltem, hogy támaszunk megtagadja a szolgálatot. E kötelet gyengének véltem arra, hogy három egyén súlyát birja el, s ennélfogva lehető legkevésbbé biztam rá magam és valóban csodálatos egyensúlyzási műtéteket vittem véghez a kiálló sziklaormokon, melyeket megfogni igyekeztem lábammal, mintha ez kéz volna.

Ha a csúszós lépcsőfokok valamelyike megindult Hans lábai alatt, ő szokott nyugodt hangján mondá:

„Gif akt!“

„Vigyázz!“ ismétlé bátyám.

Mintegy félóra után egy szikla felületére értünk, mely a kémény oldalából kiállott.

Hans elbocsátá a kötél egyik végét, a másikat pedig húzni kezdte, mire amaz a légbe emelkedett; miután a felső sziklán végig húzódott, leesett, kő- és lávadarabokat ragadva magával utközben, melyek záporként, vagy inkább veszélyes jégesőként hullottak le.

Keskeny erkélyünkről letekintvén a mélységbe, észrevettem, hogy a kút feneke még nem látható.

Ujra kezdénk a kötéllel való műtétet, s félórával később ismét kétszáz lábnyival voltunk mélyebben. Nem tudom, hogy utközben a legszenvedélyesebb földtudós is megkisérlette volna-e, tanulmányozni a bennünket környező földréteg minőségét. Én részemről most nem foglalkoztam azzal; legkevésbbé sem gondoltam vele, hogy pliocén, miocén, eocén, kretacei, jurai, triasi, perni, kőszenes, devoni, siluri, vagy ős rétegben haladunk-e. De a tanár, ugy látszék, hogy folyvást figyelemmel kisérte környezetünk jellegét; mert egy ujabb megállapodásunk alkalmával igy szólt hozzám:

„Minél mélyebbre hatolunk, annyival inkább növekszik bizalmam; e vulcani rétegek elhelyezése tökéletesen igazolja Davy elméletét. Jelenleg már az ős rétegben vagyunk, azon rétegben, melyben a lég és viz érintése folytán meggyuladt fémek vegyészeti tüneménye ment véghez. Határozottan tagadni merem a központi meleg rendszerének helyességét; egyébiránt rövid időn meglátjuk.“

Bátyám minden okoskodását ez utóbbi szavakkal szokta befejezni, melyeket nem igen vigasztalóknak találtam; egyébiránt nem bocsátkoztam most vitatkozásba; bátyám hallgatásomat helyeslésre magyarázta s mi ujra utnak indultunk.

Három órája volt, hogy haladtunk, és még sem láttam az akna fenekét. Ha tekintetem fölemeltem, láttam annak nyilását, mely látszólag mind szükebbé vált; az akna oldalai, nem lévén tökéletesen függőlegesek, közeledtek egymáshoz; a homály folyvást tökéletesebbé vált.

Mindamellett folytattuk utunkat, nekem ugy tetszett, mintha az akna oldaláról elváló kövek zaja, midőn legördültek, most tompább lett volna, mint kezdetben volt, miből azt következtettem, hogy hirtelen elérjük a feneket.

Miután gondom volt reá, hogy megjegyezzem, hányszor ismételjük a kötéllel való műtétet, biztosan kiszámithattam egyszersmind a már elért mélységet s a lefolyt idő tartamát.

Tizennégyszer ismételtük már e műtétet, melynek tartama rendesen félóra volt. Hét órája volt tehát, hogy ekként haladtunk, nem számitva a tizennégy negyedórai vagy összesen negyedfélórai pihenést. Pontban tizenegy órakor indultunk volt meg, jelenleg tehát tizenegy lehetett.

Mi pedig az elért mélységet illeti, a kétszáz lábnyi kötélnek tizennégyszeri megváltoztatása összesen kétezer nyolczszáz lábat tett.

E perczben Hans hangja szólalt:

„Halt!“

Rögtön megállottam, azon pillanatban, midőn lábaim már csaknem érték nagybátyám fejét.

„Megérkeztünk,“ szólt ez.

„Hová?“ kérdém én, mialatt melléje bocsátkoztam.

„A függőleges kémény fenekére.“

„Nincs tehát egyéb kijárása?“

„De igen, látok valami alagut-félét, mely jobbra tőlünk kanyarodik be. Majd megvizsgáljuk holnap. Most estelizzünk s azután aludjunk.“

A setétség még nem volt tökéletes. Felbontottuk az élelmiszereket tartalmazó zsákot, ettünk és azután lefeküdtünk a kövekből és lávadarabokból álló nyughelyre.

Midőn hanyattfekve, szemeimet felnyitám, e háromezer lábnyi cső végén, mely óriási távcsővé változott át, ragyogó pontot pillantottam meg.

Csillag volt az, melyet helyzetünk tökéletesen megfosztott csillogásától; számitásom szerint a gönczölszekerének egyik csillaga lehetett.

Ezután mély álomba merültem.

XVIII.

Reggeli nyolcz órakor a napnak egy sugara költött fel bennünket. Az aknaoldal ezer meg ezer apró lávalapja felfogta azt utjában s mintegy szikraesővé bontotta fel.

E világosság elegendő volt arra, hogy a környező tárgyakat felismerhessük.

„Nos Axel? hogy tetszik?“ szólt bátyám kezeit dörzsölve. „Töltöttél-e valaha ennél kellemesebb, nyugalmasabb éjszakát königstrassei házunkban? Itt nem háborgat a szekerek robaja, a házalók kiabálása, a hajósok káromkodása!“

„Igaz, hogy ez akna fenekén tökéletes nyugalom honol; de magában e nyugalomban is van valami rémitő.“

„Ugyan hadd el,“ kiáltá bátyám, „ha most is félni kezdesz már, mi lesz belőled majd később? Még eddig egy hüvelyknyire sem hatoltunk a föld szine alá?“

„Hogyan?“

„Eddig még csak a sziget szinvonalára jutottunk! E hosszu függőleges cső, mely a Sneffels tölcsérébe torkol, körülbelül a tengerszin magasságáig nyulik alá.“

„Bizonyos-e ez?“

„Tökéletesen bizonyos; tekints a légmérőre, s meglátod!“

Csakugyan, a higany, miután a szerint, hogy alábbszállottunk, fölemelkedett a légmérőben, huszonhét hüvelyknyi magasságban állott meg.

„Látod,“ folytatá a tanár, „hogy eddig még csak a közönséges légkör nyomása éri a higanyt; alig várom, hogy a légmérőt a manometrummal cseréljük fel.“

E műszerre valóban szükségünk leend, mihelyt a lég súlya fölül fogja mulni az Oceánra gyakorolt nyomást.

„De,“ mondám én, „nem kell-e attól tartanunk, hogy e folyvást növekedő nyomás nagyon gyötrelmessé fog válni?“

„Nem. Lassanként fogunk lehatolni, s igy tüdőnk hozzá fog szokni a sűrűbb lég belélekzéséhez. A léghajósok a magas rétegekben olykor kifogynak a légből; nekünk talán több is lesz, mint kellene. De jobb igy. Ne veszitsünk egy pillanatot sem. Hol a csomag, mely bennünket megelőzve jutott a hegy belsejébe?“

Ekkor jutott eszembe, hogy a csomagot tegnap este hiába kerestük volt. Bátyám Hanstól kérdezé, ki miután éles szemeit körüljártatta, szólott:

„Der huppe!“

„Ott fenn.“

A csomag valóban egy kiálló sziklába akadt volt, mintegy száz lábnyira fejünk fölött. Hans macska ügyességével kuszott fel oda, s néhány pillanat mulva a csomag mellénk hullott.

„Most pedig,“ szólt bátyám, „reggelizzünk; de reggelizzünk, mint a ki hosszu utra indul s egyhamar meg nem áll.“

Száritott hust és kétszersültet ettünk, s reá néhány korty fenyőnedvvel vegyitett vizet ittunk.

Reggeli után nagybátyám zsebéből észleletek feljegyzésére szánt könyvecskét vett elő; azután sorban végig nézte különféle műszereit s a következőket jegyezte fel:

Ez utóbbi feljegyzés a setét alagut irányára vonatkozott s a delejtü által jelöltetett ki.

„Most pedig, Axel,“ kiáltá a tanár lelkesülés hangján, „most indulunk valóban a föld belsejébe. Elérkezett a percz, melyben valódi utazásunk kezdődik.“

E szavak után bátyám kezébe vette a nyakán függő Ruhmkorff-féle készüléket; másik keze által pedig összeköttetésbe helyezte az elektrikus folyamot a lámpában levő gázzal, mire meglehetős világsugár derité meg az alag homályát.

Hans a második készüléket vitte, mely szintén működésbe tétetett. Az elektricitás ez elmés alkalmazása következtében, sokáig járhattunk mesterséges napvilágtól környezve, még a leggyulékonyabb gázok közt is.

„Útra fel!“ kiáltott bátyám. Mindegyikünk hátára vette az illető csomagot. Hans magára vállalta, hogy a köteleket és öltönydarabokat tartalmazó nagy csomagot maga előtt fogja hengergetni; ezután beléptünk az alagba, magam leghátul.

Azon pillanatban, midőn e setét folyosóba indultunk, még egyszer fölemeltem tekintetemet a magasba, s megpillantám utoljára, ama roppant cső végén, Izland ködös egét, melyet ekkor láttam utoljára életemben.

Az utolsó kitöréskor, 1229-ben, a láva ez alagon át tört volt magának utat, melynek oldalai ennélfogva vastagon voltak bevonva a meghült ragyogó lávával, mely az elektrikus világosság sugarait megszázszorozva veté vissza.

Az út egyetlen nehézsége csak abból állott, hogy túlsebesen ne csúszszunk le e mintegy negyvenöt fok hajlásu lejtőn; szerencsére egyes gödrök vagy kidomborodások lépcsőül szolgáltak, s igy elég kényelmesen haladhattunk le, podgyászunkat, mely magában csúszott lefelé, hosszu kötelen tartva.

De a mi lábaink alatt lépcsőül szolgált, az alagoldal falain és boltozatán cseppkővé vált. A láva, mely bizonyos részeken likacsos volt, apró hólyagokat képezett; homályos kvarczjegeczek, melyeken átlátszó üvegcseppek diszelegtek, csillárként függtek az alag boltozatán, és érkeztünkkor kigyuladni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy ez üreg szellemei földi vendégeik fogadására kivilágitják palotájukat.

„Felséges,“ kiáltám akaratlanul, „mily gyönyörü látvány! Nézze bátyám, mily gyönyörü szinezet, mint játszik át e láva észrevétlenül, piros-barnából sárgába? S e jegeczek, melyek mint megannyi ragyogó gömbként tünnek fel!“

„Ah, tehát tetszik,“ válaszolt nagybátyám, „te ezt gyönyörünek találod, édes öcsém! Ennél még különb dolgokat is fogsz látni, reménylem. Haladjunk, haladjunk!“

Bátyám helyesebben mondhatta volna „csúszszunk, csúszszunk“, mert az elég meredek lejtőn minden fáradság nélkül bocsátkoztunk le; ez útra ráillett Virgilius mondata: „Facilis descensus Averni.“ A delejtü, melyet gyakran vizsgáltam, változatlanul délkeletet mutatott. E lávafolyam sem jobbra, sem balra nem kanyarodott; vonala tökéletesen egyenes volt.

A meleg azonban nem növekedett érezhetőleg; ez igazolta Davy elméletét s nem egyszer csodálkozva vizsgáltam a hévmérő állását. Két órával indulásunk után még csak tiz fokot mutatott, azaz négy fokkal emelkedett. Ez azon meggyőződést költötte bennem, hogy inkább vizirányos, mint függőleges irányban haladtunk. Egyébiránt igen könnyü volt megtudnunk, hogy mily mélységre érkeztünk. A tanár pontosan megmérte az út kanyarulati és lejtszögeit, de észleleteinek eredményét elhallgatta.

Esteli nyolcz óra tájban jelt adott a megállapodásra. Hans rögtön leült; a lámpákat egy lávacsúcsra akasztottuk. Ekkor egy nemében a barlangnak voltunk, hol a lég nem hiányzott. Sőt ellenkezőleg; bizonyos fuvalmak érkeztek hozzánk. Mi okozhatta ezeket? Mely légköri mozgalomnak tulajdonitsuk eredetüket? E kérdéseket megfejteni e perczben nem igyekeztem. Az éhség és a fáradtság képtelenné tettek a gondolkodásra. Nem halad az ember hét óráig lefelé, egy huzamban a nélkül, hogy sok erőt ne emészszen. Én részemről ki voltam merülve s az „állj“ szót gyönyörrel hallottam. Hans néhány darab élelmiszert rakott egy lávacsonkra, s mindnyájan jó étvágygyal ettünk. Igen nyugtalanitólag hatott rám azon körülmény, hogy vizkészletünk fele elfogyott. Bátyám azt remélte, hogy a földalatti forrásokban fogjuk kulacsainkat megtölthetni; de eddig még vizet itt lenn nem találtunk. Kénytelen voltam tehát bátyámat erre figyelmeztetni.

„A források hiánya téged meglep?“ kérdé a tanár.

„Kétségkivül, sőt nyugtalanit; nincs többé csak öt napra való vizünk.“

„Légy nyugodt, Axel; felelek róla, hogy fogunk vizet találni, még pedig többet, mint kivánnánk.“

„És mikor?“

„Mikor kiérünk e lávarétegből. Csak nem kivánhatod, hogy e tömör falakból forrás fakadjon?“

„De hátha e lávafolyam nagy mélységre terjed? Én ugy vélekedem, hogy függőleges irányban még nem igen messzire jutottunk.“

„Miből következteted ezt?“

„Onnan, miszerint, ha a földkéreg belsejében nagyon mélyre jutottunk volna, a melegnek nagyobbnak kellene lennie.“

„Igen, a te rendszered szerint“, felelt bátyám; „hány fokot mutat a hévmérő?“

„Alig tizenötöt s e szerint csak kilencz fokkal emelkedett indulásunk óta.“

„Nos, mit következtetsz ebből?“

„A következőket: A legpontosabb észleletek szerint a földgömb bensejének hévmérséke minden száz lábon egy fokkal emelkedik. De bizonyos helyi viszonyok e számot módosithatják. Igy Jakutszkban, Sziberiában, azt vették észre, hogy a hévmérsék harminczhat lábanként emelkedik egy fokkal; ez nyilván attól függ, hogy a környező sziklák jó vagy rosz hévvezetők-e. Felemlithetném még, miszerint a tapasztalás bizonyitja, hogy kialudt vulkánok közelében, s a csillámon keresztül, a hévmérsék csak százhuszonöt lábonként emelkedik egy fokkal. Vegyük alapul tehát ez utóbbi hypothesist, mely a legkedvezőbb, és számitsunk.“

„Számits, édes öcsém.“

„E számitás igen egyszerü“, mondám én, jegyzeti könyvembe leirva a következő számokat: „kilenczszer százhuszonöt annyi mint ezerszázhuszonöt; e szerint ezerszázhuszonöt lábnyi mélységen volnánk.“

„Ugy van, helyesen.“

„Nos tehát?“

„Nos tehát, az én számitásaim szerint tizezer lábnyira jutottunk a tenger szine alá.“

„Lehetséges-e?“

„Igen, oly bizonyos, mint hogy e számok valóban számok!“

A tanár számitása csakugyan helyes volt; már is hatezer lábbal alább jutottunk az ember által eddig elért legnagyobb mélységeknél, mint a kitz-bahli bányák Tyrolban és a wuttenbergiek Csehországban.

A hévmérsék, melynek e helyen nyolczvanegy fokunak kellett volna lennie, alig volt tizenöt. Ez nagyon megingatá meggyőződésemet.

XIX.

Másnap, junius 30-kán, hat órakor ismét utra keltünk.

Még mindig a láva által képezett alagban haladtunk; ez ama feljárókhoz hasonlitott, melyeken kocsival lehet az emeletbe jutni, ama lejtőkhöz, melyek egynémely régi házban még a lépcső helyét pótolják. Folyton mentünk lefelé egész tizenkét óra utáni tizenhét perczig, mely pillanatban Hans mellé értünk, ki megállott volt.

„Ah!“ kiáltott bátyám, „az alag végére érkeztünk.“

Körültekintettem; egy keresztút központján állottunk s előttünk két ut nyilt, mindkettő sötét és keskeny. Melyiket válaszszuk? Ezt nehéz volt elhatározni.

Mindamellett bátyám nem akart habozást mutatni sem előttem, sem a kalauz előtt; a kelet felé vezető alagutra mutatott s csakhamar benne voltunk mind a hárman.

Egyébiránt e kettős uttal szemben a határozatlanság nem érhetett volna véget, miután nem létezett semmi jel, mi egyik vagy másik utat ajánlhatta volna. A véletlenre kelle bizni a dolgot.

Ez uj folyosó lejtőssége kevéssé érezhető volt és átmérete igen egyenlőtlen; olykor magas boltivek sorozata domborult fölöttünk, mint valamely góth templom boltozata; a középkor müvészei itt tanulmányozhatták volna a templomépitészet minden idomait, melyeknek alapja a csúcsív. Valamivel távolabb meg kellett hajolnunk a román stylus lapos, alacsony ivei alatt, és vastag oszlopok hordották a domborulat lehajló széleit. Másutt pedig ez idomok alacsony alapépitménynek adtak helyet, mely a hódok műveihez hasonlitott, s ilyenkor azután négykézláb folytattuk utunkat a szűk üregeken át.

A hévmérsék folyvást türhető volt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy mily roppant forróság uralkodhatik itt, mikor a Sneffels által hányt láva tódul e most oly csendes uton át. Képzeletemben láttam, mint törik meg a tüz-zuhatag az alagut szegletein s mint tolulnak meg az izzó gőzök e szűk helyen.

„Csak azután,“ gondolám, „e vén tűzhányónak ne jusson eszébe, hogy ifjukori kicsapongásait ismételje!“

E gondolatokat azonban nem közöltem Lidenbrock bátyámmal, ő nem értette volna meg azokat. Egyetlen gondolata ez volt: előre haladni. Hol járt, hol csúszott, sőt olykor gurult is lefelé, oly elhatározottan, oly mély meggyőződéssel, hogy nem tagadhattam meg tőle bámulatomat.

Esteli hat órakor, nem igen fárasztó séta után, két mértföldet haladtunk volt dél felé, s alig egy negyed mértföldet mélységre.

Bátyám intett s mindnyájan megállottunk; a szünet ideje elérkezett; falatozás közben nem sokat beszéltünk s azután álomra hajtánk fejünket.

Éjszakára való előkészületeink igen egyszerüek voltak; összes ágynemünk egy-egy uti takaróból állott, melybe be szoktunk göngyölközni. Sem a hidegtől, sem váratlan látogatóktól nem volt mit tartanunk. Azon utasok, kik Közép-Afrika sivatagaiban bolyonganak, vagy Dél-Amerika ős erdőiben, kénytelenek éjjel felváltva őrködni egymás fölött; de itt a magány s ennélfogva a biztosság tökéletes volt; sem vad emberektől, sem vad állatoktól nem lehetett félnünk.

Másnap reggel, midőn felébredtünk, felüditve éreztük magunkat. Ismét utnak indultunk. Most is lávából készült uton haladtunk, mint tegnap. Lehetetlen volt felismerni, hogy mely réteg közt jártunk. Az alagut, a helyett hogy a föld belsejének tartott volna, mindinkább a vizirányossághoz közeledett. Sőt ugy rémlett előttem, mintha most a föld szine felé emelkednék. Ez irányzat reggeli tiz óra felé oly észrevehetővé és következéskép oly fárasztóvá lett, hogy kénytelen voltam járásunk sebességét mérsékelni.

„Nos Axel? mi baj?“ kérdé a tanár türelmetlenül.

„Nem birom tovább,“ válaszoltam én.

„Hogyan! Ily sima uton való három órai séta után?“

„Megengedem, hogy sima, de azért igen fárasztó.“

„Hogyhogy! Mikor folyvást lefelé megyünk.“

„Azaz, engedelmet kérek, felfelé!“

„Felfelé!“ szólt bátyám vállait vonagatva.

„Minden bizonynyal felfelé. Mintegy félóra óta a lejtő iránya megváltozott, s ha ez utat követjük, kétségkivül visszajövünk Izland földjére.“

A tanár fejét rázta, mint a ki nem akar hinni szemének sem. Megkisérlém a társalgást folytatni, de ő nem válaszolt s jelt adott az indulásra.

Átláttam, hogy hallgatása nem egyéb összpontositott rosz kedvnél.

Bátran vállamra emeltem tehát csomagomat, és gyors léptekkel követtem Hansot, ki bátyám mögött ment. Nem szerettem volna tőlük elmaradni; rettentő volt előttem e gondolat: ha társaimat szem elől vesziteném s e labyrinthus roppant üregeiben eltévednék.

Egyébiránt, az emelkedő ut fárasztó volt ugyan, de rám nézve annyiban vigasztaló, mivel tudtam, hogy ez által a föld felszinéhez közeledünk. E reményemet minden lépés igazolta.

Déltájban változás állott elő az alagut oldalainak tekintetében. Ezt az electricus fénynek a falak általi visszasugároztatása gyengüléséből vettem észre. A láva-kárpitokra most a mezitelen nyers szikla következett, melynek tömege lejtős irányú és gyakran függőleges rétegekből állott. Az átmeneti korszakra értünk, a sziluri réteg legközepébe.3)

„Világos,“ kiáltám én, „e palaköveket, e mész- és homokkövet a vizülepek alkották, a föld második korszakában! Hátat forditunk tehát a gránit-rétegnek! Ugy teszünk mint aki Hamburgból Lübeckbe akarván utazni, Hannovernek indulna.“

Jobb lett volna ez észrevételeket elhallgatnom. De geologiai szenvedélyem elragadott s igy kimondtam azokat. Lidenbrock tanár, szavaimat hallván, kérdezé:

„Mi bajod már ismét?“

„Nézze bátyám,“ szóltam én, az egymást váltokozva követő homok- és mészkövet s a palaréteg első jeleit mutatva neki.

„Nos?“

„Azon korszakba érkeztünk, melyben a földön legelőször termettek növények és állatok!“

„Úgy, azt hiszed?“

„De nézze, vizsgálja meg maga.“

Rábirtam a tanárt, hogy lámpája világát az alagut falára vettesse. Azt vártam, hogy meglepetve fog felkiáltani. De ezt távolról sem cselekedte s ellenkezőleg szót sem szólva folytatta utját.

Megértette-e a mit mondtam, vagy nem?

Nem akarta bevallani, azt hitte, hogy tekintélyének, mint bátya és tudós ártana, ha bevallaná, miszerint csalódott, mikor a keleti alagutat választotta? vagy pedig meg akart ismerkedni e folyosóval is, legvégéig? világos volt, hogy a láva utjáról letértünk s hogy ez ut nem vezethetett a Sneffels tüzhelyére.

Mindamellett azt kérdeztem önmagamban, hogy nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot a földréteg e módosulásának? Nem csalódtam-e magam? Valjon valóban a gránit-tömeg fölött levő sziklaréteg közt jártunk-e?

„Ha igazam van,“ gondolám, „ugy előbb-utóbb találni fogok valami őskori növénymaradványt. Keressünk.“

Nem haladtam még száz lépést, midőn már czáfolhatatlan bizonyitványokkal találkoztam. Ez nem is lehetett máskép, mert a sziluri korszakban a tenger több mint ezerötszáz növény- és állatfajt tartalmazott. Lábaim, melyek a láva kemény utjához voltak szokva, egyszerre növény- és csigamaradványokból álló homokba sülyedtek. Az oldalfalakon tisztán látszott a tengeri moha és a farkasláb (tengeri növény) lenyomata; Lidenbrock tanárnak, ha nem volt vak, ezt látnia kellett, de úgy hiszem, hogy behunyta szemeit, s változatlanul gyors léptekkel folytatta utját.

Ez már a makacsság legtúlzottabb foka volt. Nem voltam képes ellentállani s egy, még tökéletes állapotban levő tengeri csigaházat vettem fel a földről, mely egykor egy, a mostani rinyacsigához hasonló állaté volt, s azt bátyám elé tartottam, mondván:

„Nézze bátyám.“

„Ez,“ válaszolt ő nyugodtan, „egy a trilobiták kiveszett fajához tartozó kagyló maradványa; egyéb semmi.“

„De nem következteti ön ebből…?“

„A mit te következtetsz? De igen. Minden bizonynyal. Ott hagytuk a gránitrétegek s a lávák utjait. Lehetséges, hogy csalódtam, de csalódásomról csak akkor leszek tökéletesen meggyőződve, mikor e folyosó legvégét fogjuk elérni.“

„Bátyám kétségkivül helyesen cselekszik s én nem is szólnék egy szót sem, ha nem kellene tartanunk egy mindinkább fenyegetőbbé váló veszélytől.“

„És mi az?“

„A vizhiány.“

„Majd megtöltjük kulacsainkat.“

XX.

Valóban nagy ideje lett volna már, hogy kulacsainkat megtöltsük. Készletünk nem tarthatott három napnál tovább. Erről meggyőződtem estelizésünk alkalmával. Már pedig, fájdalom, semmi reményünk nem lehetett, hogy ez átmeneti korszakban forrásra találjunk.

A következő nap folyvást végtelen, számtalan boltivek alatt haladtunk. Az egész uton alig szóltunk egy szót. Hans némasága ránk ragadt.

Az ut nem emelkedett, vagy legalább nem észrevehetőleg; sőt olykor ugy látszott, mintha kissé sülyedne. De ez irányzat, mely különben alig észrevehető volt, nem állithatta helyre a tanár meggyőződését, mert a rétegek jellege nem módosult s mindinkább bizonyossá vált, hogy átmeneti korszakban vagyunk.

Az elektrikus fény sugaraiban vakitón csillogtak az alag pala-, mész- és régi verhenyes homokkövei; azt hihettük volna, hogy valamely devonshirei kőbányában vagyunk, azon vidéken, melynek neve e rétegekre átruháztatott. A falakat gyönyörü márványpéldányok fedték; voltak itt agátszinüek szeszélyes kanyargásu fehér erekkel, voltak pirosak és sárgák veres foltakkal; távolabb barna és piros pettyes példányokkal találkoztunk, melyekben a mészkő élénk szinezetet öltött.

E márványdarabok legnagyobb részében őskori állatok nyomai voltak láthatók. Csakhogy azon réteghez képest, melyben tegnap jártunk, a természetnek nagy haladása volt észlelhető. A tökéletlen trilobitok helyett itt már tökéletesebb fajok maradványait láttam; többek közt a ganoid és sauropteris halakat, melyekben a palaeontolog szeme a csúszók-mászók legrégibb idomait ismerte fel. A devoni tengereket nagy számmal lakták ez állatok s maradványaik ezerenként találhatók az ujabb korszak szikláin.

Világos volt, hogy felfelé haladtunk az állati élet lépcsőfokozatán, melyen legfelül az ember áll. De Lidenbrock tanár erre nem látszott ügyelni.

Ő kétfélét várt: vagy hogy lábai előtt függőleges akna nyiljék, melyen át utját a központ felé folytathassa, vagy hogy valamely akadály visszafordulni kényszeritse. De az est elérkezett, a nélkül, hogy e remények valamelyike teljesedett volna.

Pénteken reggel ismét folytattuk utunkat a folyosó kanyargásaiban, habár előttevaló éjjel már érezni kezdtem volt a szomjuság gyötrelmeit.

Tiz órai járás után észrevettem, hogy a lámpafénynek a falak által való visszasugároztatása nagyot csökkent. A márvány, a pala-, a mész- és a homokkő, melyek eddig fedték a falakat, most setét és fénytelen anyag által váltattak fel. Egy helyen, hol az alagut igen keskeny volt, az oldalfalnak támaszkodtam.

Mikor kezem visszahuztam, az tökéletesen be volt feketítve. Közelebbről vizsgáltam s ugy láttam, hogy kőszénrétegben vagyunk.

„Kőszénbánya!“ kiáltottam.

„Bánya bányászok nélkül,“ válaszolt bátyám.

„Ki tudja?“

„Én tudom,“ felelt a tanár röviden, „tökéletesen meg vagyok győződve, hogy e kőszénrétegen átfurt alag nem emberi kéz műve. De akár a természet műve legyen, akár nem, ezzel most nem gondolunk. Az esteli ideje elérkezett. Együnk!“

Hans kiszedte az élelmiszereket. Én részemről alig ettem, s néhány csepp vizet, a mennyi jutott, ittam. Kalauzunk félig telt kulacsa volt összes vizkészletünk, ebből kelle három embernek szomját oltania.

Vacsora után két társam lefeküdt s pokróczaikkal betakarózva, álomba merülve, pihenheték ki fáradalmaikat; én részemről nem tudtam aludni s reggelig számláltam a perczeket.

Szombaton hat órakor ismét utnak indultunk. Husz percz mulva terjedelmes barlangba érkeztünk; ekkor meggyőződtem, hogy e kőszénbányát valóban nem emberek áshatták, különben boltozata támogatva lett volna, mig igy csupán az egyensúly tartotta azt csodás módon.

Ez üreg szélessége mintegy száz láb volt, magassága pedig százötven. A földréteg itt valamely földalatti mozgalom ereje által hasadt meg. A tömeg, valamely hatalmas lóditásnak engedve, kiment helyéből, s nagy ürt hagyott, melybe most először hatoltak a föld lakói.

A kőszénkorszak egész története meg volt irva e sötét falakon s a geolog könnyen követheti annak fonalát a különböző korszakokon át. A kőszéntelepek, homokkő s megkeményedett agyagrétegek által voltak egymástól elválasztva, s mintegy összezuzva a fölöttük levő rétegek súlya által.

A világ e korszakában, mely a másodkorszakot előzte meg, a földet roppant tenyészet boritotta el, mely a tropicai melegség s a tartós nedvesség kettős hatásából származott. A földgömb minden részeit gőzös légkör vette körül, mely még a napsugártól is megfosztotta azt.

Innen származik azon következtetés, hogy az akkori magas hévmérsék nem az uj tüzhelyből, a napból, származott; e nagy csillag akkor talán még nem is ért azon fejlődési pontra, hogy mostani ragyogó szerepét játszhatta volna. Éghajlatok akkor még nem léteztek, s az egész földgömbön a legnagyobb forróság uralkodott, az egyenlitő alatt csak úgy mint a sarkokon. És honnan származott e forróság? A földgömb belsejéből.

Bár mit mondjon Lidenbrock tanár, bár mily elméleteket állitson fel, a föld belsejében mégis roppant tüz izzott; hatása érezhető volt még a földkéreg legvégsőbb rétegeiben is; a növények megfosztva a nap jótékony sugaraitól, sem virágokkal, sem illattal nem birtak, de gyökereik erős életet meritettek az őskori forró földrétegből.

Fa ekkor kevés létezett; csupán fűnövények, roppant terjedelmü gyep, harasztnövények, farkaslábak, mohák s egyéb növények ezer meg ezer osztályu fajai boritották a föld szinét.

E buja tenyészetnek köszöni eredetét a kőszén. A földnek akkor még ruganyos kérge engedett az általa környezett hig tömeg mozzanatainak. Innen származtak azután a repedések, a gyakori elsülyedések; a növények lemerültek a viz alá, s ott lassanként jelentékeny tömegek gyültek azokból.

Ekkor közbevegyült a természeti vegyészet hatása; a tengerek fenekén a tenyészeti tömegek kezdetben tőzeggé váltak; azután, a gáz befolyásának következtében s a fermentatio által kifejlett meleg befolyása alatt tökéletesen ásványokká alakultak át.

Ekként képződtek ama roppant kőszénrétegek, melyeket a föld minden nemzeteinek fogyasztása, hosszu századokon át nem lesz képes kimeriteni.

Ez okoskodások merültek fel lelkemben, mialatt a földtömeg e részében oly dúsan összegyült kőszénre függesztém tekintetemet. E kincs valószinüleg soha sem fog a fogyasztás számára hozzájárulhatóvá tétetni. E nagy mélységben levő bányának kizsákmányolása túlságos áldozatokat kivánna; minek is, mikor a kőszén ugyszólván a föld felszinén található számos vidéken? Azért ugy hiszem, hogy e telepek ép oly érintetlenek mint most, midőn szemem rajtok nyugtatám, lesznek a világ végórájában is.

Ezalatt folyvást haladtunk; én egyetlen voltam társaim között, ki az ut hosszadalmasságát elfelejtém, geologiai elmélkedésekbe merülve. A hévmérsék most is ugyanaz volt, mint mikor a láván és palakövön haladtunk át. Csakhogy orromat kellemetlenül érinté a szénenyes vizeny illata. Azonnal meggyőződtem, hogy ez alagban nagy mennyiségben létezik ama veszedelmes gáz, melynek felrobbanása annyi rettentő balesetet okozott már.

Mi szerencsére a Ruhmkorff-féle készüléket használtuk világitó eszközül. Ha szerencsétlenségünkre, égő szövétnekkel indultunk volna ez alagba, rettentő robbanás fejezte volna be vándorlásunkat, temette volna el a vándorokat.

E kirándulás a kőszénrétegben egész estig tartott. Bátyám alig volt képes türelmetlenségét leküzdeni, melyet az út vizirányossága költött benne. Előttünk husz lépésnyire mindig a legmélyebb homály uralkodott, minélfogva lehetetlen volt a folyosó hosszusága iránt itélni, s már végtelennek kezdém azt hinni, midőn egyszerre hat óra tájban, váratlanul kőszénfal merült fel előttünk. Sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem lefelé nem nyilt út. Nyilván zsákutcza végére jutottunk.

„Annál jobb!“ kiáltott bátyám, „most legalább tudom, hogy mihez kell magam tartanom. Nem a Saknussemm utján vagyunk s nincs egyéb tennivalónk, mint hogy megforduljunk. Pihenjünk az éjjel s aztán háromnapi járás után visszajutunk azon pontra, hol az alagutak metszik egymást.“

„Igen, ha lesz annyi erőnk!“

„És miért ne lenne?“

„Mert holnap nem lesz többé egy csepp vizünk sem.“

„S egy csepp bátorságunk sem?“ szólt a tanár, szigoru tekintetet vetve reám.

Nem mertem válaszolni.

XXI.

Másnap korán reggel indultunk utnak. Nagyon sietnünk kellett, mert ötnapi járóra voltunk már a keresztuttól.

Nem fogom hosszadalmasan leirni a visszatérés szenvedéseit. Bátyám dühét elfojtva tűrte azokat, mert érezte, hogy haragja által semmit nem változtathatna! Hans békés jellemének teljes megadásával tűrt; én, megvallom, sopánkodtam s kétségbeestem; annyi lélekerőm nem volt, hogy ily bajjal daczoljak.

Mint előre láttam, ugy történt; vizünk már első nap elfogyott; ekkor minden italunk a fenyőnedv volt; de e pokoli folyadék torkomat égette, s még csak látni sem szerettem. A meleget kiállhatatlannak találtam; a fáradság csaknem bénává tett. Nem egyszer annyira voltam, hogy kicsibe mult, miszerint élettelenül nem rogytam össze. Ilyenkor azután megállottunk; bátyám és az izlandi ápoltak és feléleszteni igyekeztek. De bátyámon már lehetett észrevenni, hogy alig képes a fáradság s a viz nélkülözéséből származó gyötrelmek ellen küzdeni.

Végre kedden julius, 8-kán, kezeinken s térdeinken vonszolva magunkat, érkeztünk a keresztutra; fél halottak voltunk. Ott csaknem élettelenül terültem el a lávakövezeten. Ekkor reggeli tiz óra volt.

Hans és bátyám, az oldalfalakhoz támaszkodva, igyekeztek néhány darabka kétszersültet lenyelni. Dagadt ajkaim közől olykor hosszas nyögés emelkedett; azután mély álomba, vagy inkább tökéletes zsibbadásba merültem.

Némi idő mulva bátyám mellém jött, s felemelt karjaiba.

„Szegény gyermek!“ suttogá valódi szánalom hangján.

E szavak, mivel nem voltam a rideg modoru tanár részéről gyöngédséghez szokva, mélyen meghatottak. Kezeimmel megragadtam reszkető kezeit; tekintete rajtam függött és láttam, hogy szemei nedvesek.

Ekkor kezébe vette az oldalán függő kulacsot és nagy csodálkozásomra ajkamhoz emelte azt.

„Igyál,“ szólt ő.

Jól értettem-e? talán megőrült nagybátyám? Zavartan tekintettem rá, nem tudván elérteni, hogy mit akar.

„Igyál,“ ismétlé ő.

És felemelvén a kulacsot, annak egész tartalmát ajkaim közé tölté.

Mennyei élvezet! Egy ital viz áztatá kigyuladt számat, csak egyetlen korty, de ez képes volt megujitani bennem a már-már elfogyó életet.

Kezeimet összekulcsolva hálálkoztam bátyámnak.

„Igen,“ szólt ő, „egy ital viz, az utolsó! hallod, az utolsó! Ez utolsó cseppeket számodra tartogattam kulacsom fenekén. Százszor küzdöttem le a mindig ujra felébredő vágyat; de ellentállottam. Számodra tartogattam.“

„Bátyám!“ suttogám én, mialatt szememet nagy könyek áztaták.

„Igen, szegény gyermekem, tudtam, hogy mikor a keresztútra érkezünk, félholtan fogsz összerogyni s azért tettem el ez utolsó cseppeket, hogy ekkor felébreszszelek.“

„Köszönöm, köszönöm!“ kiáltám.

Habár szomjuságom nem is mult el, mégis némileg megtért erőm. Gégémnek addig görcsösen összezsugorodott izmai kitágultak; ajkaim gyuladása enyhült s képes voltam szólani.

„Bátyám,“ szóltam, „most már nincs mit tétováznunk; vizünk elfogyott s vissza kell térnünk.“

Mialatt igy szólottam, bátyám kerülte tekintetemet; szemei nem találkoztak az enyéimmel.

„Vissza kell térnünk,“ kiáltám, „vissza a föld szinére. Isten adja, hogy legyen annyi erőnk, miszerint feljuthassunk a tölcsérből!“

„Vissza!“ szólt bátyám, mintha inkább magának, mint nekem válaszolna.

„Igen, vissza, és ne veszitsünk egy pillanatot sem.“

Itt egy darabig mindketten elhallgattunk

„Hogyan Axel,“ szólt végre a tanár furcsa hangon, „ama néhány csepp viz nem adta vissza erődet és bátorságodat?“

„Bátorságomat!“

„Csak oly levert vagy, mint azelőtt, most is csak oly kétségbeesetten beszélsz.“

Minő volt e férfi jelleme, és miféle vakmerő terveket kovácsolt ismét!

„Hogyan, ön nem akar…“

„Lemondjak e vállalatról, azon perczben, mikor minden szerencsés eredményt enged remélnünk! Nem, soha!“

„Ugy hát halálra kell magunkat szánnunk!“

„Nem, Axel, nem! térj vissza. Nem kivánom halálodat. Hans veled megy. Hagyj magamra!“

„Én itt hagyjam!“

„Hagyj magamra, ismétlem! Ha megkezdtem ez utat, be is fejezem, eljutok a czélig, vagy vissza nem térek soha. Térj vissza, Axel, térj vissza!“

Nagybátyám a legnagyobb izgatottsággal beszélt. Hangja, mely egy pillanatig elérzékenyülést árult el, most kemény és fenyegető kifejezést öltött. Sötét erélyességgel küzdött a lehetetlenség ellen! Nem hagyhattam itt őt ez örvény fenekén, s mégis az önfenntartás ösztöne, életem megmentésére visszatérésre késztetett.

A kalauz szokott közönynyel szemlélte e jelenetet. Pedig megérthette, hogy utitársai között mily kérdés forog fenn; mozdulataink elég világosan mutathatták, hogy mily ellentétes irányra kivántuk egymást birni; de ugy látszék, mintha Hansot kevéssé érdekelné e kérdés, mely saját élete fölött is határozott; ő kész volt útnak indulni, vagy itt maradni, a szerint, mint gazdája kivánni fogja.

Óh miért nem magyarázhattam ki magamat most előtte! Szavaim, sóhajtásaim, hangomnak kifejezése legyőzték volna jellemének fagyos ridegségét. E veszélyeket, melyeket a kalauz sejteni nem látszott, én megértethettem, kézzelfoghatókká tettem volna számára. És ketten együtt talán legyőztük volna a tanár makacsságát. És ha máskép nem, erővel vihettük volna fel őt a Sneffels tetejére!

Hans mellé léptem s kezem vállára tettem. Ő nem mozdult. Ujjal mutatám neki a tölcsér utját. Ő mozdulatlan maradt. Dúlt arczom minden szenvedésemet kifejezte. Az izlandi csendesen rázta fejét és nyugodtan mutatott bátyámra.

„Master,“ szólt a kalauz.

„Urad?“ kiáltám én. „Őrült! hisz ő nem életednek ura! Jer, meneküljünk; vigyük őt magunkkal; nem hallod, nem értesz meg?“

Megragadtam Hans karját és kényszeriteni akartam, hogy felálljon. Küzdötten vele. Nagybátyám közbelépett.

„Csillapulj Axel,“ szólt ő. „E hajthatlan embert nem fogod megingathatni. Azért hallgasd meg javaslatomat.“

Keresztbe fontam karjaimat és jól szemébe néztem bátyámnak.

„A vizhiány,“ mondá ő, „egyetlen akadály, mely szándokom végrehajtását gátolja. Ama keleti alagban, mely lávából, homokkőből és kőszénből áll, hig anyagból egyetlen parányt sem találtunk. De meglehet, hogy szerencsésebbek leszünk, ha a nyugoti alagot követjük.“

Hitetlenül ráztam fejemet.

„Hallgasd meg szavaimat végig,“ folytatá a tanár emeltebb hangon. „Mialatt te mozdulatlanul hevertél a földön, én megvizsgáltam ama folyosónak rétegeit és alapját. Ez alag egyenes irányban a föld belsejébe vezet, s benne haladva, néhány óra alatt a gránitrétegbe jutnánk. Ott dús forrásokkal fogunk találkozni. Ez a szikla természetéből következik, s a ösztön és a tudomány egyhangulag igazolják meggyőződésemet. Azért én neked a következőket ajánlom: Mikor Columbus hajószemélyzetétől még háromnapi időt kivánt ismeretlen szigetek felfedezésére, emberei, habár betegek és rémülésben voltak, mégis teljesitették e kivánságát s ő fölfedezte az uj világot! Én, e földalatti világ Columbusa, tőled csupán egy napot kérek még. Ha ez elmulik a nélkül, hogy az annyira nélkülözött vizet feltalálnánk, esküszöm, hogy visszatérünk a föld felszinére.“

E szavak ingerültségem daczára is mélyen meghatottak, annyi szenvedély volt bátyám szavaiban, oly önmegtagadásába került hogy ekként szólhasson.

„Legyen meg tehát bátyám akarata,“ kiáltám én, „és adja isten, hogy emberfölötti erélye megjutalmaztassék. A sors ellen már csak néhány óráig küzdhetünk. Előre!“

XXII.

Megindultunk a nyugoti irányban lefelé vezető folyosóban. Hans szokása szerint legelől járt. Még száz lépést sem haladtunk volt, midőn bátyám lámpája világát a falakra vetve, kiáltott fel:

„Ime az ős réteg! Jó uton járunk; előre, előre!“

Mikor a világ őskorában a föld lassanként meghült, terjedelmének apadása következtében a kéreg sok helyütt kiment helyéből és hasadások, nagy üregek támadtak. Ez alagut is efféle hasadás volt, melyen egykor a megolvadt gránit bugyogott fel; ez alagut ezer meg ezer kanyargatával roppant labyrinthust képezett az ős rétegben.

A mint lefelé haladtunk, az őskori földréteget képező telepek mindinkább felismerhetőbben követték egymást. A földtan ez ős réteget ugy tekinti, mint az ásványos kéreg alapját, s a tudomány és tapasztalás bebizonyitották, hogy az három különböző telepből áll: a palából, a csillámból és a csillámpalából, melyek mindhárman ama megrendithetetlen sziklán nyugosznak, mely gránitnak neveztetik.

Oly csodás körülmények között még soha ásványtudós nem folytathatta tanulmányait a hely szinén. A mit a földfuró, e tökéletlen eszköz, nem volt képes a föld belsejéből a földszinre felhozni, azt mi most szemeinkkel láthattuk, kezeinkkel érinthettük.

E szép, különböző árnyalatu zöld palarétegek közt itt-ott fémerek kigyóztak, mint réz, cseleny, sőt aranynak és platinának is volt nyoma. Elgondoltam, hogy e kincseket, melyek a föld méhébe vannak eltemetve, a sovár emberiség soha sem fogja birtokába kerithetni. E kincseket az őskori forradalmak oly elérhetetlen mélységbe temették, miszerint sem a csákány, sem az ásó nem lesznek képesek azokat sirjokból kiemelni.

A pala után csillám következett, mely réteges alkatu, és leveleinek párhuzamossága által tünik ki; ezután következett a palacsillám, mely szintén nagy rétegekből áll, melyek között a fehér csillám szikrázott a lámpa fényében.

A Ruhmkorff-féle készülékek sugarai, melyek e sziklatömeg apró lapocskái által visszavettettek, minden lehető szögekben metszették egymást, s ugy tetszett, mintha egy gyémánt belsejében utaznánk, melyben millió és millió vakitó sugár törik meg.

Esteli hat óra tájban e fénytenger csillogása szünni kezdett, sőt csaknem tökéletesen megszünt; az oldalfalak ugyan most is jegeczekből állottak, de setétebb szinezetüek voltak; a csillám mindinkább nagyobb mennyiségével kezdett vegyülni a feldspátnak és a kvarcznak. Mely végyület képezi azt, mely tulajdonképen neveztetik sziklának, mely minden kövek között a legkeményebb és maga fölött hordja a földgömb telepeinek négy emeletét, a nélkül, hogy összezuzatnék általa. Mintegy roppant gránitbörtönbe voltunk befalazva.

Esteli nyolcz óra volt. Vizet még nem találtunk. Rémitőn szenvedtem. Most bátyám haladt legelől; ő még most sem akart megállani. Éber füllel figyelt a csendben, hogy nem szakitja-e meg azt valami forrás mormogása. De nem hallatszott semmi!

Lábaim mindinkább elnehezültek, de ellentállottam a gyötrelemnek, nehogy bátyámat megállani kényszeritsem. Tudtam, hogy a legnagyobb kétségbeesés sujtaná őt, mert a nap végéhez közeledett, s ez volt az utolsó nap, mely még övé volt.

Végre minden erőm elhagyott, nagyot kiáltottam és összerogytam.

„Meghalok!“

Nagybátyám visszajött hozzám; keresztbe font karokkal tekintett rám; azután tompa hangon e szavakat suttogá:

„Mindennek vége.“

Szemeim, melyek rajta függtek, még egy rémitő mozdulatot láttak, melyben haragja tükröződött, s azután lecsukódtak.

Midőn ismét felnyitám szemeimet, két társamat mozdulatlanul, pokróczaikkal betakarva, láttam a földön feküdni. Aludtak-e? Én részemről egy percznyi álomra sem voltam képes; ezt szenvedéseim nem engedték, sem azon gondolat, hogy bajom többé nem orvosolható. Bátyám utolsó szavai még fülemben hangzottak: „Mindennek vége!“, mert oly gyenge voltam, hogy még azt sem remélhettem, miszerint a föld szinére visszajuthassak.

Másfél mértföldnyire voltunk a föld kérgében! Ugy véltem, mintha e roppant tömeg egész súlyával nehezednék vállaimra. Összezuzottnak éreztem magamat, és minden erőködésem daczára nem voltam képes gránit-ágyamon megfordulni s a másik oldalra feküdni.

Néhány óra mult el igy. Körülöttünk mély csend uralkodott, valóban síri csend. Nem érkezhetett hozzánk hang e falakon át, melyek közől a legvékonyabb is ötezer lábnyi volt. Mindamellett, mély zsibbadásom daczára, ugy tetszett, mintha valami zajt hallanék; ugyanekkor az alag elsötétült. Figyelmesebben tekintettem körül s ugy tetszett, mintha az izlandi, kezében tartva a lámpát, eltünne.

Miért ment el? Itt akart bennünket hagyni? Nagybátyám aludt. Kiáltani akartam; de kiszáradt ajkaimból nem tört elő hang. Most a setét tökéletessé vált s a zaj végkép elhangzott.

„Hans itt hágy bennünket!“ kiáltám, „Hans, Hans!“

E szavakat bensőmben kiáltottam. Rajtam kivül senki nem hallhatta azokat. Mindamellett, a pillanatnyi rémület után, szégyelni kezdtem, hogy ily gyanut táplálhattam ez ember iránt, kinek viselete addig semmi okot nem adott erre. Igaz, hogy elment, de nem azért, hogy bennünket itthagyva meneküljön, mert a helyett, hogy visszatérne a merről jöttünk, lefelé haladt. Ha rosz szándoka lett volna, ellenkező irányban indult volna. Ez okoskodás némileg megnyugtatott és egyéb okokat kerestem. Hansot, e nyugalomkedvelő embert, csak komoly indok birhatta arra, hogy most felkerekedjen. Valami felfedezésre indult tehát? Az éj csendében talán valami mormogás ütötte meg fülét, melyet én nem voltam képes kivenni.

XXIII.

Egy óra hosszat hagymázos agyamban meghánytam-vetettem minden elképzelhető okot, mi a vadászt e lépésre birhatta. A legképtelenebb gondolatok üzték egymást fejemben; azt hittem hogy megőrülök.

De végre léptek zaja hangzott fel az üreg mélyéből. Hans tért vissza. A lámpa derengő fénye láthatóvá kezdett lenni a falakon, azután betölté a folyosó torkolatát és Hans megjelent.

Hans bátyámhoz közeledett és kezét annak vállára téve, felkölté őt. Bátyám fölemelkedett.

„Mi baj?“ kérdé.

„Vatten,“ felelt a vadász.

Ugy látszik, hogy a nagy fájdalmak ihlettségében mindenki nyelvtudóssá lesz. Egy szót sem tudtam dánul és mégis ösztönszerüleg megértettem a kalauzunk által ejtett szót.

„Viz, viz!“ kiáltám kezeimmel tapsolva, s őrült módjára hadonázva.

„Viz!“ ismétlé bátyám. „Hwar?“ kérdé izlandi nyelven.

„Nedaet,“ felelt Hans.

Hol? ott lenn! Én mindent megértettem. Megragadtam volt a vadász kezét s szorongattam azt, mialatt ő nyugodtan tekintett rám.

Nem soká készülődtünk az utra, és csakhamar lefelé haladtunk ez alagban, melynek lejtője ölenként két lábat mélyedett.

Egy óra mulva mintegy kétezer ölet haladtunk volt és kétezer lábbal mélyebben voltunk.

E perczben tisztán hallottunk egy szokatlan hangot, mely a gránitfalakon futott végig, valami tompa morajlásforma volt, s távoli mennydörgésre hasonlitott. Ez első félórai járás alatt, nem találkozván az igért forrással, aggodalmaim ujra felébredtek; ekkor azonban bátyám tudatá velem, ama mindinkább erősödő zaj miből származik.

„Hans nem csalódott,“ szólt ő, „a mit hallasz, valóban zuhatagnak zúgása.“

„Zuhatagé?“ kérdém.

„Nem kételkedhetünk, hogy az. Földalatti folyam kanyarog körülöttünk!“

A remény által ösztönözve gyorsitánk lépteinket. Nem éreztem többé fáradságot. E moraj maga is, a viz zúgása képes volt felfrissiteni; a zaj mindinkább növekedett; a zuhatag, miután sokáig fejünk fölött, most a balra levő oldalfal mögött folyt, zúgva és rohanva. Kezemet gyakran végig huztam a sziklán, remélve, hogy ott találok néhány átszivárgott cseppet. De hiába.

Egy félóra mult el igy, s még egy fél mértföldet haladtunk.

Belátni kezdtem ekkor, hogy a vadász, távolléte alatt nem folytathatta volt utját egész idáig. Ő azon bizonyos ösztön által indittatott, mely a hegyi lakók, a hydroscopok tulajdona, s e zuhatagot a sziklán át megérezte, de semmi esetre sem látta volt ama felséges folyadékot, és szomját nem olthatta benne.

Sőt csakhamar arról győződtünk meg, hogy ha utunkat ez irányban folytatjuk, eltávozunk a folyamtól, melynek zúgása csendesedni kezdett.

Visszafordultuk tehát.

Hans azon helyen állott meg, hol a zuhatag, moraja után itélve, legközelebb lehetett.

Én leültem a fal mellé, mialatt a viz roppant erővel rohant el mellettem mintegy két lábnyira. De gránitfal választott el tőle.

A nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék a fölött, hogy nem létezik-e módszer, mely által e vizhez lehetne jutni, ismét a legmélyebb kétségbe estem.

Hans rám tekintett, ugy véltem, mintha ajkán mosoly jelenne meg.

A kalauz felállott s kezébe vette a lámpát. Követtem őt; a fal mellé lépett, fülét a száraz sziklához nyomta és figyelmesen hallgatódzva haladt a szikla mellett. Megértém, hogy azon pontot keresi, melyen a folyam zuhogása legerősebben hallatszott. E pontot a balra levő oldalfalban találta fel, három lábnyira a földtől.

Mennyire meg voltam indulva! Sejteni sem mertem, hogy a vadásznak mi szándéka! De mégis megértettem végre s örömömben összeöleltem őt, mikor láttam, hogy csákányát fogja fel s a sziklát megtámadni készül.

„Meg vagyunk mentve!“ kiáltám én.

„Igen“, kiáltott nagybátyám lázasan, „Hansnak igaza van! Derék, okos kalauz! Nekünk ez soha nem jutott volna eszünkbe!“

Elhiszem! Ez eszköz, bármily egyszerű volt is, soha nem jutott volna eszünkbe. A föld e gerinczének csákánynyal való megingatása, roppant veszélyt okozhatott! Bedőlhetett s eltemethetett bennünket az alagut! Vagy magával ragadhatott bennünket a sziklán áttörő folyam! E veszélyek épen nem voltak valószinűtlenek; de akkor a beszakadás-, vagy az elöntetéstől való félelem nem tartóztathatott vissza bennünket; szomjuságunk annyira forró volt, miszerint ekkor az Ocean fenekét is megfurtuk volna, csakhogy azt olthassuk.

Hans megkezdte a munkát, melyre sem bátyám, sem én nem lettünk volna képesek. Türelmetlenségünkben kézmozdulatainkat nem korlátolhattuk volna s a szikla heves csapásaink alatt darabokra szakadt volna. A kalauz ellenben szokott higgadtságával, gyorsan ismételt apró ütések által lassan-lassan furta meg a sziklát, félláb átmérőjű lyukat nyitva rajta. A zuhatag zaja növekedett s már ugy rémlett, mintha a jótékony nedv ajkimat áztatná.

A csákány csakhamar féllábnyira hatolt a gránitfalba; a munka ekkor már félóra óta folyt; tagjaim vonaglottak a türelmetlenségtől! Nagybátyám segiteni akart s alig voltam képes őt visszatartani; már megragadta volt csákányát, midőn egyszerre erős füttyenés hallatszott. Vizsugár lövelt a sziklából s a szemben levő falon tört meg.

Hans, kit a viz ereje a földhöz vágott, nem volt képes egy fájdalomkiáltást elnyomni. Ez akkor lett előttem megmagyarázhatóvá, midőn kezeimet a vizsugárba meritve, szintén fájdalmasan kiáltottam fel. A viz forró volt.

„Százfoku viz!“ kiáltám.

„Majd meghül“, válaszolt bátyám.

Az alagut gőzzel telt meg, mig a viz kis patakká alakulva folyt lefelé a földalatti ut göringyei között.

Oh mily mennyei élvezet! mily leirhatatlan kéj! Miféle viz volt ez? Honnan jött? Nem törtem rajta fejemet. Viz volt és bár még meleg, mégis visszavarázsolta belém a már-már kifogyó életet. Ittam, gyorsan nyeltem, még csak nem is izleltem.

Csak miután már egy perczig élveztem volt az üditő folyadékot, kiáltottam fel:

„Hiszen ez vastartalmu viz!“

„Igen jó a gyomornak“, válaszolt bátyám, „nagyon ásványos viz! Ez utazás egészségünkre oly hatást fog gyakorolni, mintha Spaaba vagy Teplitzbe mentünk volna.“

„Ah! mily jó!“

„Elhiszem hogy jó az ily viz, melyet két mértföldnyire a föld alatt meritenek! bizonyos téntaize van, mely épen nem kellemetlen. Hans valóban felséges forrást nyitott számunkra. Azért azt ajánlom, hogy az ő nevére kereszteljük e patakot.“

„Legyen!“ kiáltám.

És a patak e percztől kezdve Hans-bach nevet viselt.

Hansot e kitüntetés nem kevélyitette el. Miután mértékletesen ivott, szokott nyugalmával ült le egy zugba.

„Ne hagyjuk e vizet kárba menni“, mondám én.

„Miért?“ szólt bátyám, „azt hiszem, hogy e forrás kiapadhatatlan.“

„Mindegy! töltsük meg a tömlőt és kulacsainkat s azután, ha lehet, tömjük be a nyilást.“

Tanácsom el lőn fogadva. Hans megkisérlé a nyilást gránitdarabokkal betömni. De a feladat nem könnyü volt. Az ember összeégette kezét és még sem ért czélt; a viz ereje nagy volt s törekvéseinknek nem lőn eredménye.

„Világos,“ mondám, „hogy e viznek felszine nagy magasságban lehet; ezt lehet következtetni a sugár erejéből.“

„Erről semmi kétség,“ válaszolt bátyám; „ha e vizoszlop magassága harminczkétezer láb, ez annyi, mintha ezer légkör nyomása lenne rajta. De valami jutott eszembe.“

„Mi az?“