Utazás a föld központja felé (1. rész)

Vagy leforditva:

Bátyám e szavak olvasásakor összerezzent, mintha elektrikus folyam özönlött volna testébe. E perczben örömében, merészségében és bizalmában valóban nagyszerü volt a tanár. Fel s alá járt; hol kezei közé szoritotta fejét; hol a székeket döntögette fel; hol könyveket rakott egymásra; hol pedig – nem hinném, ha nem láttam volna – szeretett ásványaival lapdázott; öklével jobbra balra ütött a légbe, hadonázott ide-oda. Végre lecsillapultak idegei és mint a kiből nagyon sok delejesség ment ki, kimerülten rogyott karszékébe.

„Hány óra lehet?“ kérdé néhány percznyi szünet után.

„Három óra,“ feleltem.

„Már! Mily gyorsan megemésztettem az ebédet. Majd éhen halok. Jerünk enni. És azután…“

„Azután.“

„Szedd és csomagold össze holmimat.“

„Hogyan?“ kiáltám én.

„És a magadét is!“ felelt a kérlelhetetlen tanár asztalhoz ülve.

VI.

E szavak hallatára hideg borzongás futott át testemen. Azonban uralkodni igyekeztem magamon és lehető legnyájasabb arczkifejezést öltöttem. Lidenbrock tanárra csupán tudományos argumentumok lehettek hatással; már pedig ez utazás lehetetlenségét igen könnyü volt bebizonyitani. A föld központjáig hatolni! Mily őrült gondolat! Egyelőre csupán az ebéddel foglalkozván, minden dialectikámat a kedvező pillanatra gyüjtöttem.

Felesleges volna leirni, hogy mily dühbe jött bátyám, midőn az asztalt leszedve találta. Megmagyaráztuk neki a dolog állását. Az utczaajtó felnyittatott és Mártha asszony a piaczra sietett, honnan csakhamar visszatért s oly gyorsan és ügyesen müködött, hogy egy órával később éhségem tökéletesen le volt csillapitva és józanabban kezdtem a helyzetről gondolkodni. Ebéd alatt bátyám csaknem jókedvü volt; néhány élczet is mondott, afféle élczeket, minőket tudósok szoktak mondani, melyeken az ember agyon nem kaczagja magát. Ebéd után ismét dolgozószobájába távozott, s intett, hogy kövessem.

Engedelmeskedtem. A tanár leült iróasztalának egyik végéhez és én a másikhoz.

„Axel,“ szólt bátyám elég szelid hangon, „te valóban ügyes fiu vagy; mondhatom, hogy nagy szolgálatot tettél nekem, épen midőn már belefáradva a sikertelen kutatásba, abba akartam hagyni e tárgyat. Mi lett volna belőlem? Ezt csak isten tudhatja! Soha el nem felejtem, hogy mit köszönhetek neked; a szerzendő dicsőségben te is osztozni fogsz.“

„Nagybátyám jó kedvében van,“ gondolám, „ideje, hogy szándokát megingatni igyekezzem.“

„Mindenekelőtt,“ folytatá bátyám, „tervünk iránt a legtökéletesebb hallgatást ajánlom, érted? A tudós világban sok irigyem van és sokan kétségkivül megkisértenék ez utazást, melyről azonban csak visszatértünk után fognak értesülni.“

„És hiszi bátyám,“ mondám én, „hogy ezeknek száma valóban oly nagy lenne?“

„Minden bizonynyal! Ki habozhatna, mikor ily dicsőséget szerezhet. Ha ez okmány tartalma köztudomásra jutna, a geologok egész serege törné magát Arne Saknussemm nyomdokain.“

„Erről édes bátyám, megvallom, nem vagyok teljesen meggyőződve, mert ez irat valódisága nincs kellőleg bebizonyitva.“

„Hogyan! hát ama könyv, melyben találtuk?“

„Megengedem, hogy e sorokat csakugyan Saknussemm irta, de következik-e ebből, hogy ő ez utat valóban megtette; nem tartalmazhat-e e régi iromány mystificatiót?“

Az utóbbi, kissé koczkáztatott szót alig hogy kimondtam, már megbántam, a tanár összehuzta sürü szemöldeit, és attól kellett tartanom, hogy beszélgetésünk ennek következtében czélomra nézve kedvezőtlen fordulatot veend. De szerencsére csalódtam. Nagybátyám ajkain most, minden szigorusága daczára, egy neme a mosolynak játszadozott.

„Majd meglássuk,“ válaszolt.

„Engedje meg bátyám,“ szóltam kissé ingerülten, „hogy ez okmány hitelességét illetőleg indokoljam kételyeimet.“

„Beszélj fiam, beszélj bátran. Fejezd ki véleményedet szabadon. Többé nem unokaöcsémnek, hanem collegámnak tekintelek. Beszélj tehát.“

„Mindenekelőtt azt kérdem, hogy mit jelentenek e nevek: Yocul, Sneffels és Scartaris, melyeknek soha hirét nem hallottam. Megmagyarázhatja bátyám ezeket?“

„Igen könnyen. Rövid idő előtt Petermann Ágoston barátomtól, ki tanár Lipcsében, egy igen jó mappát kaptam. Ennek most igen jó hasznát fogjuk venni. Hozd el könyvtáramból, Z sorozat 4. fokozat, a harmadik földképet.“

A könyvtárba mentem és csakhamar megtaláltam a kérdéses földképet. Nagybátyám szétbontá azt és szólt:

„Ime Izland legjobb földképeinek egyike, Handersontól, ez ugy hiszem minden nehézséget el fog oszlatni.“

A földkép felé hajoltam.

„Itt látod e tűzokádó hegyekből álló szigetet,“ folytatá a tanár, „e hegyek mindegyike a Yocul nevet viseli, mint látod. E szó izlandi nyelven annyit tesz, mint jéghegy; azon szélességi fokon, mely alatt Izland fekszik, a tűz rendesen jégrétegen át szokott kitörni a földből. Innen származik ez elnevezés: Yocul, melyet a sziget minden tűzhányó hegyei viselnek.“

„Helyesen,“ válaszoltam, „de mi hát az a Sneffels?“

Reméltem, hogy e kérdésre bátyám nem lesz képes felelni. De csalódtam. A tanár folytatá:

„Tekints ide; Izland nyugoti partjain fekszik Reykjawik, a sziget fővárosa. Látod? Igen. Helyesen. Már most kövessed éjszak felé a tenger által szakgatott part számtalan öbleinek sorozatát s állj meg a hatvanötödik szélességi fok fölött. Mit látsz ott?“

„Valami félsziget-formát, mi lerágott csontra hasonlit és roppant bütyökben végződik.“

„Igen helyes hasonlitás, fiam; már most mit látsz ama bütykön?“

„Hegyet látok, mely mintha a tengerből nőtt volna ki.“

„Ugy van. Ez a Sneffels.“

„A Sneffels?“

„Az. E hegy ötezer láb magas és a sziget legjelentékenyebb hegyeinek egyike, sőt ha tölcsére valóban a föld központjáig terjed, kétségkivül legnevezetesebb a föld egész kerekén.“

„De hisz ez lehetetlen!“ kiáltám vállaimat vonva s ingerülten.

„Lehetetlen!“ válaszolt Lidenbrock tanár szigoru hangon. „És miért volna lehetetlen?“

„Mert e tölcsér kétségkivül tele van lávával, izzó sziklákkal, s ez esetben…“

„De hátha a vulkán kiégett?“

„Kiégett?“

„Igen. A föld kerekén levő még tüzet hányó vulkánok összes száma jelenleg csak háromszáz; kiégett tűzhányóhegy ellenben sokkal több létezik. A Sneffels pedig ez utóbbiak közé tartozik, mert történeti időkben már csak egyetlen egy kitörése volt, és pedig 1219-ben; ez időtől kezdve földalatti zajgása lassanként egészen elcsendült s jelenleg a Sneffels többé nem tartozik a működő vulkánok közé.“

E biztos állitásokra egyáltalán nem volt mit felelnem; áttértem tehát az irat által tartalmazott egyéb homályos kifejezésekre.

„Mit jelent hát e szó: Scartaris,“ kérdém, „s mi dolga ennek juliushó Calendáival?“

Bátyám néhány pillanatig gondolkozott. Egy perczig reméltem, de csak egy perczig, mert csakhamar következő szavakkal válaszolt:

„Mit te homályos kifejezéseknek nevezel, számomra világsugár. E szavak bizonyitják, hogy a bölcs Saknussemm mily pontosan kivánta megmagyarázni felfedezését. A Sneffelsnek több tölcsére van; szükséges volt tehát kijelölni közülök azt, mely a föld központjához vezet. Mit cselekedett e czélra a tudós izlandi? Észrevévén, hogy julius Calendái idejében, vagyis e hó utolsó napjaiban, a hegynek egyik csúcsa, a Scartaris, árnyékát a kérdéses tölcsérre veti, e tényt feljegyezte iratában. Valóban nem találhatott volna biztosabb utmutatót; ha egyszer a Sneffels csúcsára értünk, semmi kétségünk sem lesz, hogy utunk merre vezet.“

Ugy látszott, hogy bátyám mindenre tudott felelni. Beláttam, hogy a régi pergament szavait illetőleg meg nem akaszthatom őt. Nem foglalkoztam tehát tovább ezekkel, és mivel feladatomul azt tűztem ki, hogy szándékát megváltoztassam, tudományos ellenvetésekre tértem át, melyeket véleményem szerint aligha megczáfolhatott.

„Nem tagadhatom,“ mondám, „hogy Saknussemm szavai tökéletesen világosak s hogy értelmükben kételkedni lehetetlen. Azt is elismerem, hogy az okmány valódiság jellegével bir. E tudós tehát lement a Sneffels fenekére; látta, mint árnyalja be Scartaris csúcsa a tölcsér szélét julius Calendáiban, valószinüleg az akkori mondahagyományok után hitte is, hogy a tölcsér valóban a föld központjáig ér; de hogy ő maga odáig jutott volna, hogy ez utat megtette légyen, és ha rászánta is magát, hogy visszajött volna, ezt nem hiszem!“

„És miért nem?“ kérdé bátyám fölötte gúnyos hangon.

„Azért, mert a tudomány minden elméletei bizonyitják, hogy az ily vállalat lehetetlen.“

„A tudomány elméletei?“ válaszolt bátyám gúnyosan jámbor arczkifejezést öltve. „Gonosz elméletek! mennyi bajunk lesz e szerencsétlen elméletekkel!“

Láttam, hogy bátyám gúnyolódik, de azért határozott hangon folytatám:

„Ugy van! Általánosan tudva van, hogy a föld belsejében minden hetven láb mélységen egy fokkal növekszik a meleg; már most ha felteszszük, hogy az arány folytonos, a föld félmérője 1500 mértföld lévén, a központnál két millió fok meleg a hévmérsék. A föld belsejében levő anyagok, tehát forró gáz alakjában vannak, mert sem a fémek, arany vagy ezüst, sem a legkeményebb sziklák nem állhatnak ellen ily melegnek. Teljes joggal kérdhetem tehát, hogy lehetséges-e oda leszállanunk?“

„Ugy, ugy, Axel, te a melegtől félsz.“

„Kétségkivül. Ha csupán tiz mértföldnyire hatolunk is, elértük a földkéreg végső határát, mert ott is már a hévmérsék ezer háromszáz foknál több.“

„S te attól tartasz, hogy elolvadsz?“

„Döntse el bátyám maga e kérdést,“ feleltem roszkedvün.

„Halljad tehát, hogy mit határozok,“ válaszolt Lidenbrock tanár ünnepélyes hangon; „sem te, sem senki nem tudhatja biztosan, hogy a föld belsejében mi történik, mivel a föld félmérőjének alig tizenkétezred része ismeretes; tudjuk, hogy a tudomány tökéletesithető és folyvást tökéletesedik, és hogy elmélet folyvást elméletet ront. Nem hitték-e egész Fourier idejeig, hogy a bolygókat környező térben az égi testektől távozva, folyvást csökken a hévmérsék, s nem tudjuk-e most, hogy az aetherrel tölt regiók legnagyobb hidege nem több 40–50 foknál a fagypont alatt. Miért nem állhatna ez a föld belsejének hévmérsékét illetőleg is? Miért nem volna lehetséges, hogy bizonyos mélységben a hévmérsék emelkedésének folytonossága megszünjék, a helyett, hogy oly fokra emelkedjék, melyen a legnehezebben olvadó fémek is megolvadnak?“

Bátyám a hypothesisek terére tévén át a kérdést, nem volt többé mit felelnem.

„Tudd meg tehát, hogy valódi tudósok, többi közt Poisson, bebizonyitották, hogy ha a föld belsejében kétmillió foknyi volna a meleg, a forró gázzá vált megolvadt anyagok oly ruganyossággal birnának, hogy annak a földkéreg nem lenne képes ellentállani, és széllyelpattanna, mint a tulságosan fűtött gőzkatlan.“

„Ez Poisson véleménye, de nem tudjuk, hogy helyes-e.“

„Más kitünő földtudósok is osztják azon nézetet, hogy a föld belsejét se nem gáz, se nem viz, sőt nem is az előttünk ismeretes legnehezebb kövek képezik, mert ez esetben a föld súlya csak felényi lehetne.“

„Hiszen számokkal be lehet bizonyitani akármit.“

„De hát a tények, fiam, hát a tények? Nem tudjuk-e bizonyosan, hogy a világ kezdete óta a tűzhányó hegyek száma nagyot csökkent, és hogy, ha a földközponti melegség valóban létezik is, okunk van következtetni, hogy az folyvást gyengül?“

„Édes bátyám, ha hypothesisek mezejére viszszük át a vitatkozást, ugy többé nincs mit mondanom.“

„Én pedig azt mondom, hogy véleményemet számos szakmabeli tekintély osztja. Emlékszel-e, midőn a hires angol vegyész Davy Humphry meglátogatott 1825-ben?“

„Nem emlékezhetem, miután tizenkilencz évvel utóbb születtem.“

„Nos tehát, Davy Humphry Hamburgon átutaztában meglátogatott. Sokáig vitatkoztunk egyéb kérdések közt, a föld belseje hig voltának hypothesise fölött. Mindketten abban egyeztünk meg, hogy ez lehetetlen, oly ellenvetésnél fogva lehetetlen, melyre a tudomány soha nem tudott feleletet találni.“

„És mi azon ellenvetés?“ kérdém csodálkozva.

„Az, hogy e hig tömeg a hold vonzerejének lenne alávetve, mint az Ocean, és ennélfogva bolygónk belsejében naponta kétszer dagály állana elő, mely felemelvén a földkérget, rendszeresen megujuló földrengést okozna!“

„De annyi mégis csak bizonyos, hogy a föld felülete égésen ment át, és fel lehet tennünk, hogy a külső kéreg elébb hült meg, mig a belső részek tovább megtartották a meleget.“

„Csalódol,“ felelt bátyám; „a föld tisztán csak felületének elégése által melegittetett meg. Felülete nagy mennyiségü fémekből állott, mint p. o. a potassium, sodium, melyeknek azon sajátságuk van, hogy a lég vagy a vizzel való érintkezés is lángba boritja őket; e fémek tehát meggyuladtak, mikor az atmosphaera gőzei eső alakjában hullottak alá, s a mint a viz a földkéreg hasadékain át lassanként a föld belsejébe hatolt, ez ott uj kigyuladásokat okozott, melyek felrobbanásokat és kitöréseket vontak maguk után. Ezért létezett az ős időkben annyi tűzhányó hegy.“

„Nem tagadhatom, hogy e hypothesis valóban nagyon elmés!“ szóltam önkénytelen bámulattal.

„És ezt Davy Humphry itt szemem láttára bebizonyitotta, igen egyszerü kisérlet által. Az emlitett fémekből golyót készitett, mely mindenben a földgömbre hasonlitott; mikor e golyó fölületére vizcsepp esett, a fém forrni kezdett, oxydált és kis hegyet képezett, melynek csúcsán tölcsér nyilt; e tölcsérből azután tűz tört ki, mely az egész golyónak oly melegséget kölcsönzött, hogy lehetetlen volt azt kézben tartani.“

Bátyám okadatolása valóban megingatni kezdte meggyőződésemet; ő egyébiránt most is szokott szenvedélyességgel és lelkesüléssel beszélt.

„Átláthatod Axel,“ folytatá ő, „hogy a föld bensejének állapota különféle hypothesisek felállitására szolgáltatott tárgyat; ezek közt legvalószinütlenebb a központi meleg elmélete; véleményem szerint ez nem állhat, lehetetlen, hogy álljon; egyébiránt meg fogjuk látni, és mint Arne Saknussemm, mi is tudni fogjuk, hogy e nagy kérdést illetőleg mely nézet a leghelyesebb.“

„Jól van tehát!“ szóltam én, miután bátyám lelkesedését önkénytelenül osztani kezdém; „meg fogjuk látni, ha t. i. ott egyáltalában lehet látni.“

„És miért ne lehetne? Miért ne remélhetnénk, hogy valami elektricus tünemény fogja megvilágitani utunkat, vagy maga az atmosphaera, melyet saját nyomása is megvilágithat a földközpont közelében?“

„Igen,“ szóltam én, „valóban, ez nem lehetetlen.“

„Sőt bizonyos,“ felelt bátyám diadalmasan; „de hallgass e tárgyról, ne szólj senkinek, nehogy valakinek sikerüljön a föld központját előttünk fedezni föl.“

VII.

Ekként fejeződött be ez emlékezetes vitatkozás, lázas izgatottságban hagyva bensőmet. Szédelegve távoztam bátyám dolgozószobájából, és Hamburg utczáinak lege nem volt képes égő fejemet felfrissiteni. Ott hagytam tehát a várost, s az Elbe partján haladtam a gőzkomp irányában, mely a várost a harburgi vaspályával helyezi összeköttetésbe.

Valóban meg voltam-e győződve mindazokról, miket hallottam, vagy csupán bátyám egyénisége, tekintélye gyakorolt nézetemre befolyást? Hihettem-e, miszerint komoly szándoka a föld központjáig hatolni? Egy őrült rajongásainak, vagy nagy szellem tudományos következtetéseinek kellett tartanom mindazt, mit mondott? És hol kezdődött a valóság, hol kezdődött a csalódás?

Ezer ellentmondó hypothesis űzte egymást agyamban, a nélkül, hogy egyiket is tökéletesen hittem volna.

Emlékeztem mindazáltal, hogy bátyám nézetét már elfogadtam volt, habár lelkesedésem csökkenni kezdett; én szerettem volna rögtön utnak indulni, minekelőtte ráérhettem a kérdés megfontolására. E perczben csakugyan kész lettem volna, minden habozás nélkül elindulni.

Azonban kénytelen vagyok bevallani, hogy egy óra multán a túlizgatottság szétoszolt; idegeim lecsillapultak és a föld legmélyebb üregeiből visszatértem annak felszinére.

„Absurdum!“ kiáltám; „mily hallatlan badarság! valóban nem értem, hogy ily dologról értelmes emberek közt mint lehetett szó. Kétségkivül roszul aludtam és mindezt álmodtam.“

Ezalatt folyvást az Elbe partján haladván, megkerültem a várost. Miután a kikötőt érintettem, az Altona felé vezető utra tértem. Valami előérzet inditott erre s ez előérzet csakhamar igazolva lőn, mert néhány pillanat mulva Margittal találkoztam, ki gyalog és magányosan tért vissza Hamburgba, könnyüd lépteivel bátran téve meg e rövid utat.

„Margit!“ kiálték messziről.

Az ifju leány megállott; valószinüleg kissé zavarba jött, midőn az országuton magát néven szólittatni hallá. Tiz lépéssel mellette termettem.

„Axel!“ kiáltá az ifju leány meglepetve. „Ah, te elibém jöttél! Ez igen szép öntől uram.“

De midőn rám tekintett, észrevette zavart, izgatott arczkifejezésemet.

„Mi bajod?“ kérdé kezet nyujtva.

„Azt kérded, mi bajom!“ szóltam sóhajtva.

Néhány pillanat alatt röviden elmondtam a helyzet mibenvoltát. Margit egy ideig hallgatva gondolkodott. Valjon az ő szive is ugy dobogott-e, mint az enyém? Nem tudom; keze azonban, melyet kezemben tartottam, nem reszketett. Mintegy száz lépést haladtunk, a nélkül, hogy egy szót is szóltunk volna.

„Axel!“ szólt végre az ifju leány.

„Édes Margitom!“

„Ez valóban szép utazás lesz.“

E szavak hallatára összerezzentem.

„Igen, Axel, ez utazás méltó egy tudós unokaöcscséhez. Oly nagyon illik férfinak, ha valamely nagy vállalat által különbözteti meg magát.“

„Hogyan! Margit, te nem igyekszel e vállalattól visszatartóztatni?“

„Nem, édes Axel, sőt örömest elkisérnélek benneteket, ha nem kellene attól tartanom, hogy akadály és teher volnék az uton.“

„Valót beszélsz?“

„Valót.“

Oh nők, fiatal leányok! női szivek, örökös talányok! Vagy a legfélénkebb lények vagytok a világon, vagy a legbátrabbak! Az észnek nincs szava indulataitok tanácsában. E gyermek még buzditott ama vakmerő vállalatra, sőt kész lett volna abban részt venni! És engem késztetett reá, engem, kit pedig szeretett!

Megvallom, hogy Margit elhatározottsága megszégyenitett.

„Margit,“ szóltam, „majd meglátjuk, hogy holnap is igy fogsz-e szólni.“

„Holnap, édes Axel, épen ugy fogok szólni, mint ma.“

Margit és én, kézen fogva egymást, de mélyen hallgatva, folytattuk utunkat. Megtörve érzém magam e nap izgalmai által.

„Végre is,“ gondolám, „Julius Calendái még messze vannak, s addig sok mindenféle történhet, mi nagybátyám szándokát megváltoztathatja.“

Mikor haza értünk a király-utczai házba, már este volt. Azt hittem, hogy a házat már csendben fogom találni, hogy nagybátyám szokása szerint már lefeküdt s Mártha asszony az ebédlőben e napi utolsó teendőit végezi.

De nem vettem tekintetbe bátyám türelmetlen jellemét. Ott találtam őt lármázva és hadonázva, egy csoport hordár között, kik a folyosóban mindenféle tárgyakat raktak le; a vén cseléd nem tudta hol áll a feje.

„De jer hát valahára, Axel; siess szerencsétlen!“ kiáltott bátyám messziről, alig hogy megpillantott, „holmid még nincs becsomagolva és papirosaim még nincsenek rendben; utitáskámnak kulcsát pedig sehol sem találom; még szárharisnyáimat sem hozták elő!“

Majd sóbálványnyá merevültem bámulatomban. Ajkamon elállott a szó. Alig voltam képes a következőket kiejteni:

„Tehát indulunk?“

„Indulunk ám, szerencsétlen gyermek, ki sétálni jársz, a helyett, hogy dolgaidat rendbe szednéd.“

„Tehát indulunk?“ szóltam mindinkább gyengülő hangon.

„Indulunk holnapután, reggeli egy órakor.“

Ennél többet nem hallottam, mert elrohantam szobámba.

Többé nem lehetett kételkednem; nagybátyám az egész délutánt az utazáshoz szükséges tárgyak és eszközök bevásárlásával töltötte el; a folyosó tele volt kötélhágcsókkal, görcsös kötelekkel, szövétnekekkel, kulacsokkal, vaskapcsokkal, vasalt botokkal és csákányokkal. Tiz ember is alig lett volna képes mindezt elvinni.

Az éjszakát rettentő hangulatban töltöttem. Másnap korán reggel nevemen szólittatni hallottam magamat. Elhatározám, hogy nem fogom kinyitni az ajtót. De hogy állhattam volna ellent, midőn Margit szelid hangja mondá:

„Édes Axel!“

Kiléptem szobámból. Azt hittem, hogy dúlt vonásaim, arczom halványsága, az álmatlanság következtében kiveresedett szemeim hatást fognak gyakorolni Margitra, és meg fogják változtatni gondolkodásmódját.

„Ah édes Axelem,“ szólt az ifju leány, „örömmel látom, hogy jobban vagy, és hogy az éj lecsillapitotta nyugtalanságodat.“

„Lecsillapitotta!“ kiáltám.

A tükörhöz rohantam. Csakugyan nem néztem ki oly roszul, mint gondoltam. Alig hittem szemeimnek.

„Axel,“ szólt Margit, „én sokáig beszélgettem tegnap gyámnokommal. Ő valóban merész, tudós és bátor férfi, ne felejtsed, hogy ereidben is az ő vére foly. Nagybátyád elbeszélte terveit, reményeit, elmondta, hogy miért és mi módon remél czéljához juthatni. Semmi kétség, hogy valóban el fogja azt érni. Ah édes Axelem, mi szép, midőn valaki ekként testestől lelkestől a tudománynak szenteli magát! Mily dicsőség vár Lidenbrock tanárra, mily dicsőségben fog részesülni utitársa is! Visszatértedkor már férfi leszel, akkor majd szabadon szólhatsz, önállón cselekedhetsz, és végre szabadon…“

A fiatal leány elpirult és nem fejezte be szavait, melyek reám élesztő hatást gyakoroltak. Mindamellett még nem voltam képes elhinni, hogy valóban utnak indulunk. Nagybátyám dolgozószobájába siettem, Margitot magammal vonva.

„Nagybátyám,“ szóltam, „tehát csakugyan igaz, hogy utazunk?“

„Hogyan! Te még kétkedel?“

„Nem,“ mondám én, nem akarván őt ingerelni. „Csupán azt kivántam kérdeni, hogy miért sietünk annyira.“

„Mert az idő szorit, az idő, melyet ha elvesztegettük, helyre pótolni nem lehet.“

„Hiszen ma még csak május 26-dika és junius végeig…“

„Azt hiszed, tapasztalatlan ifju, oly könnyen jut el az ember Izlandba? Ha nem rohantál volna el tegnap délután, mint a bolond, elvittelek volna a kopenhágai gőzhajózási hivatalba, Liffeuder és társ.-hoz. Ott megtudtad volna, hogy Kopenhágából Reykjawikba havonként csupán egyszer, t. i. 22-kén indul a gőzhajó.“

„Nos?“

„Nos! Ha bevárjuk junius 22-két, ugy elkésünk és nem fogjuk láthatni, mikor Scartaris beárnyalja a Sneffels tölcsérét; lehető leggyorsabban Kopenhágába kell tehát jutnunk, hogy onnan ideje korán Izlandba érhessünk. Menj és csomagold be holmidat!“

Erre többé nem volt mit felelnem. Visszamentem szobámba. Margit utánam jött. Ő vállalta el dolgaim rendezését, ő rakta kis utiládámba legszükségesebb tárgyaimat. Csak oly nyugodt volt, mintha arról lett volna szó, hogy például Lübeckbe vagy Helgolandba utazzunk; apró kezei rakosgattak a nélkül, hogy a legcsekélyebb remegés lett volna rajtuk észrevehető. A fiatal leány most is oly nyugodtan beszélt és vállalatunkat a legkedvezőbb szinben festette. Tökéletesen elbájolt, de azért mégis nagyon haragudtam reá. Olykor ki akartam fakadni, de ő ezt észre sem látszott venni, s nyugodtan folytatá a rakosgatást.

Végre a bőrönd legutolsó szija is le volt csatolva. Lementem a lépcsőn a ház földszinti részébe.

Egész nap jártak keltek házunkban a fegyvergyártók, physikai eszközök és electricus készületek készitői. Mártha asszony sehogysem tudta elgondolni, hogy ez mit jelentsen.

„Megzavarodott a tekintetes ur?“ kérdé.

Én igent intettem.

„És önt is magával viszi?“

Ismét igent intettem.

„És hová?“

Ujjammal a föld központja felé mutattam.

„A pinczébe?“ kiáltott a vén cseléd.

„Nem,“ szóltam végre, „mélyebbre!“

Az est beállott, a nélkül, hogy felindulásomban az idő elteltét észrevettem volna.

„Holnap reggel,“ szólt bátyám, „pontban hatkor indulunk.“

10 órakor kimerülten hanyatlottam ágyamra.

Az éjet ismét rémképek közt töltöttem.

Folyvást földalatti üregekről álmodtam; állapotom valódi lázig fokozódott. Hallucinációmban a tanár kezemen fogva vonszolt, ragadott maga után. Feneketlen mélységekbe buktam és folyvást növekedő sebességgel estem a végtelen ürben. Életem többé nem volt egyéb véget nem érő esésnél.

Reggel ötkor felébredtem, megtörve fáradság- és izgatottságtól. Lementem az ebédlőbe. Bátyám ott ült az asztalnál és evett; rettentő sokat evett. Valódi borzalommal tekintettem reá. De Margit ott volt mellette s ennélfogva nem szólottam, azonban nem ettem semmit.

Fél hatkor kocsizörgés hallatszott az utczában s házunk előtt nehézkes hintó állott meg, mely az altonai pályafőhez volt szállitandó bennünket. A kocsi csakhamar tömve volt bátyám számos csomagaival.

„Hát a te bőröndöd?“ kérdé tőlem.

„Készen van,“ válaszoltam, mindinkább veszitve erőmet.

„Siess hát, hozassad le, különben elkésünk a vonatról!“

Lehetetlennek véltem végzetem ellen tovább küzdeni. Felmentem szobámba és bőröndömet lebocsátottam a lépcsőn, magam pedig követtem.

E perczben bátyám ünnepélyesen tette le Margit kezébe a ház kormányát. A kis leány nyugodt volt, szokása szerint! Megölelte gyámnokát, de midőn mézes ajkaival arczomat érintette, egy könyet nem tudott elnyomni.

„Margit!“ kiáltám.

„Menj, menj édes Axelem,“ szólt a fiatal leány, „jegyesedtől válsz el, de visszatértedkor nődet fogod feltalálni.“

Még egyszer megöleltem Margitot és kocsiba ültem. Mártha és az ifju leány a ház küszöbéről még egyszer búcsut intettek; azután a kocsis ostora pattogott és lovaink felvágva indultak el az Altona felé vezető uton.

VIII.

Altonát Kiellel vaspálya köti össze; e pályán kellett utaznunk a Belt partjáig. Alig husz percz eltelte után, már holsteini területen voltunk.

Fél hétkor kocsink a pályafő bejárása előtt állott meg; nagybátyám számos csomaga, e temérdek pereputty lerakatott, megmázsáltatott, feliratoztatott és végre a málhaszállitó vasuti kocsira tétetett; hét órakor már szemben ültünk egymással a waggonban. A gőzmozdony nagyot füttyentett, s a vonat megindult. Uton voltunk. Megnyugodtam-e sorsomban? Még nem, de az üde reggeli lég, s az ut részletei, melyek a vonat gyorsaságánál fogva minduntalan megujultak, némileg szórakoztattak és feledteték aggodalmaimat.

Mi a tanárt illeti, lelke nyilván megelőzte e vonat menetét, melyet kétségkivül nagyon is lassunak vélt. Csak ketten voltunk a kocsiban, és egyikünk sem szólott. Bátyám minduntalan hol zsebeiben, hol a bőröndökben keresgélt, figyelmesen megvizsgálva azoknak tartalmát. Nyugalmából kitünt, hogy vizsgálatainak eredménye kedvező volt, és hogy a szükséges tárgyak közől semmi sem hiányzott.

A többi közt ott volt zsebében a dán utlevél, melyet Christiansen ur, hamburgi consul és a tanár barátja irt volt alá, és melynek segélyével Kopenhágában könnyen szerezhettünk ajánló leveleket Izland kormányzójához.

Arne Saknussemm irata is ott volt bátyám legrejtettebb zsebében, gondosan eltéve. Átkoztam e nyomorult rongyot s azután ismét a környéket kezdtem szemlélni. Vonatunk terjedelmes, egyhangu, mocsáros és elég termékeny sikot hasitott át, melyen nem sok látni való volt, de mely annál kedvezőbb volt vaspálya alapitására, miután a vonal egyenességét semmi akadály nem szakitotta meg.

Rá sem értem azonban, hogy ez egyhanguságot megunjam, mert három órával elindulásunk után a vonat már Kielnél állapodott meg, ugyszólván két lépésnyire a tengertől.

Málháink Kopenhágáig levén beirva, ezekkel nem volt szükség bátyámnak foglalkozni. Mindamellett nyugtalan tekintettel kisérte azokat, midőn a gőzhajóhoz szállittattak. Ott azután eltüntek a hajó fenekén.

Nagybátyám, túlbuzgóságában oly pontosan számitotta ki a vasuti vonat érkezte és gőzhajó indulása közötti időt, hogy kénytelenek voltunk egy egész napon át Kielben vesztegelni, mivel az Ellenora gőzös csak este indult. Bátyám tehát kilencz órai türelmetlenségi lázt állott ki, ezalatt folyvást átkozva a gőzhajózási és vaspályatársulatok igazgatóságait, és végre a kormányt is, mely efféle visszaéléseket tűr. Kénytelen voltam panaszait visszhangoztatni, midőn bátyám az Ellenora kapitányát támadta meg ez ügyben. A tanár azt követelte, hogy a gőzkatlan rögtön füttessék, és hogy egy pillanatot sem vesztegelve, induljunk. A kapitány persze nem vette tekintetbe e kivánságot.

Valamint mindenütt, ugy Kielben is csak eltelik az idő. Addig jártunk fel s alá zöldelő partjain ama öbölnek, melynek végén e kis város terül el, addig jártunk a környező sűrű berkek közt, melyek e várost zöld ágak közé rakott fészekhez hasonlóvá teszik, bámultuk a csinos nyári lakokat, melyeknek mindegyike kis fürdőházzal bir, jártunk keltünk, mig végre beállott az éj és az óra tizet ütött.

Az Ellenora kéménye nagy gőzfellegeket bocsátott, melyek messzire elterjedtek a láthatáron; hajóra szálltunk és két kis ágy birtokába jutottunk, melyek egymás fölött, mintegy különböző emeletekben állottak a hajó egyetlen szobájában.

Egy negyed tizenegykor a horgonyok felhuzattak s a gőzös sebesen szelte át a Nagy Belt homályos vizét.

Az éj sötét volt; kedvező szél fujt a part felől s a tenger nagy hullámokat hányt; a parton itt-ott egyes fénypontokat láttunk; később, nem tudom mely város közelében, világitó torony vetette fényét a habokra; ennél több emléket e vizi ut nem hagyott lelkemben. Reggeli hét órakor Korsörben, Zeeland nyugoti partján fekvő városkában kötöttünk ki. Ott a hajóból kiszálltunk és ismét gőzkocsira ültünk, mely most ismét oly sik vidéken, mint a holsteini, vitt át bennünket.

Még három órai ut állott előttünk, minekelőtte Dánia fővárosába érhettünk. Nagybátyám egész éjjel nem aludt egy pillanatig sem. Ha nem csalódom, türelmetlenségében lábaival is igyekezett a kocsit előbbre taszigálni.

Végre megpillantottuk a tengert.

„A Sund!“ kiáltá bátyám.

Balra tőlünk nagy épület volt látható, mely valami kórházra hasonlitott.

„Ez tébolyda,“ szólt utitársaink egyike.

„Nekünk csakugyan e házban kellene végeznünk napjainkat! és valóban, bár nagy e ház, mégis kicsiny arra, hogy Lidenbrok óriási őrültsége elférjen benne!“ gondolám.

Végre reggeli tiz órakor Kopenhágába érkeztünk; málháink kocsira tétettek, melyen a Bred-utczai Phönix vendéglőbe hajtattunk. E kocsizás félóráig tartott, mert a pályafő kivül van a városon. A vendéglőben bátyám néhány perczet öltözete rendezésére szánt, azután elsietett s engem is magával vitt. A vendéglő kapusa beszélt németül és angolul is; de a tanár, nyelvtudós lévén, dán nyelven szólitotta meg őt s a kapus dán nyelven magyarázta meg, hogy merre van az éjszaki régiségek tára.

E csodálatos gyüjteménynek, mely annyi különös tárgyakat tartalmaz, hogy azokból a régi kőfegyverekből, kupákból és ékszerekből valóban az ország egész története kiolvasható, e gyüjteménynek mondjuk, igazgatója a hamburgi consul egy barátja, Tomson tanár volt.

A consul Tomson urhoz intézett melegen ajánló levelet adott volt bátyámnak. Rendesen a tudósok nem igen szivesen szokták egymást fogadni. De Tomson ur e tekintetben kivételes ember volt és Lidenbrock tanárt, sőt még öcscsét is a lehető legszivélyesebb fogadtatásban részesité. Felesleges megjegyeznem, hogy utazásunk valódi czélját elhallgattuk a muzeum derék igazgatója előtt. Ugy állitottuk, hogy Izland szigetét csupán mint természeti ritkaságai által érdekelt touristák kivánjuk beutazni.

Tomson ur egész nap velünk volt és velünk bejárta a várost, együtt mentünk ki a tengerpartra, hajót keresendők utazásunk folytatására.

Reméltem, hogy lehetetlen lesz alkalmasságot találnunk; de fájdalom, csalódtam. A Valkür nevü kis dán hajó junius 2-kán indult Reykjawickba. A kapitány Bjarne ur épen hajón volt; nagybátyám a feletti örömében, hogy hajót talált, ugy megszoritá a kapitány jobbját, hogy csontjai ropogtak. E derék ember nagyon csudálkozott e rendkivüli szivélyességen. Az ő szemében Izlandba utazni nagyon egyszerü dolog, miután neki ez rendes foglalkozása és kenyérkeresete volt. Bátyám előtt azonban ez utazás valami felséges vállalatnak látszott. A kapitány e lelkesedést hasznára forditotta s a szokott dij helyett két annyit fizettetett velünk. De ezzel sem bátyám, sem én nem gondoltunk sokat.

„Kedden reggel hét órakor legyenek az urak hajómon,“ szólt Bjarne ur, miután a bátyám által fizetett tallérokat zsebbe dugta.

Köszönetet mondtunk Tomson urnak szives szolgálataiért, és visszatértünk a Phönix vendéglőbe.

„Haladunk! minden jól megy!“ ismétlé bátyám többször. „Mily kedvezménye a véletlennek, hogy e hajó épen most indul! Most pedig reggelizzünk s azután nézzünk szét a városban.“

Ezután a Kongens-Nye-Torw, rendetlen sok szöget képező térre mentünk, melyen két ártatlan, senkit meg nem ijesztő ágyuval ellátott őrhely van. Ennek közelében 5. sz. alatt franczia vendéglő volt, melyet egy Vincent nevü szakács birt haszonbérben; itt meglehetős reggelit ettünk, négy markot fizetve fejenkint.

Ezután gyermekes kiváncsisággal jártam be a várost; nagybátyám követett, a nélkül azonban, hogy a várost figyelmére méltatná; ő nem látta sem a királyi jelentéktelen palotát, sem a tizenhetedik századból származó csinos hidat, mely a muzeum előtt vezet át a csatornán, sem Thorwaldsen roppant emlékét, melyet iszonyu falfestvények csúfitanak el, és melynek belsejében e szobrász művei láthatók, sem az elég csinos parkban fekvő rosenborgi kastélykát, sem a tőzsde renaissance modorban épült gyönyörü épületét, sem ennek harangtornyát, mely négy érczsárkánynak egybefont farkából áll, sem a bástyákon levő nagy szélmalmokat, melyeknek roppant szárnyai ugy dagadtak a szélben, mint valamely tengeri hajó vitorlái.

Mily felséges lett volna e séta, ha ketten lettünk volna, Margit és én, s együtt jártuk volna be a kikötőt, hol a nagy gőzösök s egyéb hadihajók mint egy álomba merülve pihentek piros tetőzeteik alatt; vagy a szoros zöldelő partjait, hol sűrű fák árnyékában emelkedik a fellegvár, melynek ágyui orgona- és fűzfák zöld ágai közől tekintenek elő.

De ah! fájdalom, az én kedves Margitom nagyon távol volt, remélhettem-e, hogy őt fogom még valaha látni? De bátyám, ha nem is figyelt e gyönyörü fekvésü helyekre, annál inkább meg volt lepetve bizonyos torony tekintete által, mely az Amak szigetében, Kopenhága délnyugoti városnegyedében látható.

Bátyám kivánatára ama városrésznek tartottunk; a csatornán, mely Amak szigetét elválasztja Kopenhága egyéb részeitől, kis gőzös tartja fenn a közlekedést a két part között; e hajóra szállottunk s néhány percz mulva a tulsó parton kötöttünk ki.

Miután néhány szűk utczán haladtunk át, melyekben félig szürke, félig sárga nadrágot viselő gályarabok dolgoztak a felügyelő botja alatt, végre a Wor-Frelsers templom elé érkeztünk. E templom egyáltalában nem lett volna emlitésre méltó; de magas harangtornya azért vonta magára a tanár figyelmét, mert felső része tisztán csak csigalépcsőből állott, mely szabad ég alatt emelkedett fel a magasba.

„Jerünk fel,“ szólt nagybátyám.

„De hát ha elszédülünk?“ szóltam én.

„Annyival inkább, hozzá kell szokni.“

„De…“

„Jer, ha mondom, ne vesztegessük az időt.“

Engedelmeskednem kellett. A templom őre, ki az utcza másik oldalán lakott, ideadta a torony kulcsát: felmentünk.

Nagybátyám gyors léptekkel haladt előre. Én nem minden remegés nélkül követtem, mert fejem, fájdalom, nagyon is könnyen elszédül.

Nem birtam a sasoknak sem egyensulyzási képességével, sem idegeik érzéketlenségével.

Addig, mig a torony belsejében, falak közt haladtunk, még csak megjárta; de miután százötven lépcsőfokon haladtunk fel, a szabad leget éreztem; a torony erkélyes tetejére értünk. Itt kezdődött azután ama légies csigalépcső, mely igen gyenge karfával birt, és melynek mindinkább keskenyedő fokai mintha végnélkül emelkedtek volna a magasba.

„Nem vagyok képes oda felmenni!“ kiáltám.

„Mit! ugyan ne légy gyáva? Jer fel!“ szólt a tanár kérlelhetlenül. Kénytelen voltam tehát nagybátyámat követni; erősen a karfába fogództam. Fejem kábulni kezdett, a lépcső, mintha inogott volna lábaim alatt, melyek csakhamar megtörtek alattam; térden csúztam fel, és később hasamon vonszoltam magam; behunytam szemeimet; a roppant űr elszéditett, beteggé tett.

Végre bátyám galléromat ragadta meg és ugy húzott fel egészen a golyó mellé.

„Nézz körül,“ mondá, „tekints le! Meg kell tanulnunk, hogy mint jár az ember feneketlen mélységek fölött.“

Ki kellett nyitnom szemeimet. Ott láttam magam alatt, füst és gőzfellegeken keresztül a város házait mintegy összealapulva, mintha magasról hullván alá, összenyomultak volna. Fejem fölött szakgatott felhők rohantak el, s valamely optikai csalódásnál fogva ugy tetszett, mintha e felhők állanának, mig ellenben a torony, s a csúcsán levő golyó magammal együtt őrült sebességgel repült volna tova. A távolban egyfelől a zöldelő síkság terült el, másfelől a tenger csillámlott a lemenő nap sugaraiban. Ott a Sund, melynek partján Elsinor emelkedik; a tengeren néhány fehér vitorla uszott, melyeket messziről sirályoknak lehetett volna tartani; a távol nyugot ködén át a svéd partok alig kivehető körrajzai tüntek elő. E roppant, mérhetetlen táj rémitőn forgott körülöttem.

Mindamellett fel kellett állanom, kiegyenesednem és szélylyeltekintenem. Ez első, szédülés elleni leczke egy óráig tartott. Midőn végre bátyám megengedte, hogy leszálljak és lábam ismét az utcza szilárd burkolatát érintette, minden tagom meg volt merevülve.

„Holnap ujra kezdjük,“ szólt nagybátyám.

És valóban akár akartam, akár nem, öt napon át kellett folytatnom e szédelgés elleni gyakorlatokat, s daczára annak, hogy nem sok kedvem volt hozzájuk, mégis sokat haladtam a „magas szempontból való nézletek“ müvészetében.

IX.

Az indulás napja elérkezett. Előtte való nap Tomson ur szivességéből Izland kormányzójához Trampe grófhoz, Piktursson urhoz a püspök coadjutorához és Finnsen ur, reykjawiki polgármesterhez czimzett ajánlóleveleket nyertünk. Nagybátyám e szivességet véghetetlen forró kézszoritásokkal igyekezett viszonozni.

Junius 2-án reggeli hat órakor minden podgyászunk a Walkür fenékzetére hordatott. A kapitány szobáinkba vezetett bennünket, melyek igen aprók voltak.

„Kedvező a szél?“ kérdé bátyám.

„Kitünő,“ válaszolt Bjarne kapitány. „A szél délkeletről fú. Gyorsan és minden vitorlát kifeszitve fogunk távozni a Sundból.“

Néhány pillanattal később a Walküren minden előkészület megtétetett az indulásra; a vitorlák kifeszittettek és a horgonyok felhuzattak. Egy óra mulva Dánia fővárosa a hullámok közt elmerülni látszott, s a Walkür Elsinor bástyái alatt vitorlázott el. Izgatott kedélyhangulatomban azt vártam, hogy Hamlet árnya meg fog jelenni a bástyákon, melyekhez emléke csatolva van.

„Dicső őrült!“ mondám, „te kétségkivül helybenhagynád tervünket! Talán követnél is bennünket azon reményben, hogy a föld központján megtalálandod örökös kételyeid megfejtését!“

De a régi falakon nem jelent meg senki sem; a kastély különben sokkal későbbi időben épült, a hires dán herczeg kora után. Jelenleg ugyszólván ama kapusnak szolgál lakásul, ki a Sundnak e szorosa fölött őrködik, melyen évenkint tizenötezer különböző nemzetbeli hajó halad át.

A kronbergi vár csakhamar eltünt a ködben, valamint a helsingborgi torony is, mely Svédország partján épült, és hajónk most kissé oldalt hajolt a Kattegatból fúvó szelek által hajtva.

A Walkür ugyan igen jól vitorlázott, de vitorlás hajónál soha sem lehet biztosan kiszámitani az ut tartamát. E hajó Reykjawikba szenet, házieszközöket, fazekas-árukat, vászonruhát és egy részlet búzát szállitott; összes személyzete öt emberből állott, kik, mindnyájan dánok, tökéletesen elegendők voltak kormányzására.

„Mennyi ideig fog tartani utazásunk?“ kérdé nagybátyám a kapitánytól.

„Valami tiz napig,“ felelt az utóbbi, „ha a szél nem fordul kedvezőtlenül.“

„De reménylem, hogy valami rendkivüli késedelem nem fordulhat elő?“

„Nem, legyen nyugodt Lidenbrock ur, idejében meg fogunk érkezni.“

Este felé a Walkür megkerülte a skageni fokot, Dánia éjszaki csúcsát, s a következő éjjel a Skagerackot metszette át; a lindnessi szorosnál megkerülte Norvégiát, s azután kiért az éjszaki tengerbe.

Két nappal később a távolban megpillantottuk Skótország partjait; ezután a Feroe szigetek irányában indult a Walkür és az Orkadok és Seetlandi szigetek közt kereste utját. Csakhamar az atlanti tenger hullámai verték hajónk oldalát, mely most kénytelen volt az éjszaki szél ellen oldalt vitorlázni és nem minden nehézség nélkül érkezett a feroi szigetekhez. Nyolczadikán a kapitány felismerte Myganesst, e szigetek legnyugotiabbikát és e percztől kezdve egyenesen a Portland foknak tartott, mely Izland éjszaki partján fekszik.

Utközben nem fordult elő semmi emlitésre méltó. Én részemről elég jól kiállottam a tengert; de bátyám, nagy boszuságára és még nagyobb szégyenletére, az egész uton folyvást beteg volt.

Még arra sem volt tehát ideje, hogy Bjarne kapitánytól a Sneffels s az Izland szigetén létező közlekedési és szállitási viszonyok iránt kérdezősködjék; kénytelen volt e tudakolásokat érkeztéig elhalasztani s az egész időt ágyban fekve tölté a hajószobában, melynek teteje és oldalai ropogtak a hajó erős inogásától. Valljuk meg, hogy sorsát némileg megérdemelte.

A hónap tizenegyedik napján felismertük Portland fokot; az idő akkor tiszta volt s igy kivehettük a Myrdals-Yokult is, mely fölébe emelkedik. A vidék itt komor tekintetü, a partok meredekek s kietlenek.

A Walkür tiszteletteljes távolban maradt e veszélyes partoktól, és nyugot felé tartott, számtalan czethallal és czápával találkozva utjában. Csakhamar roppant szikla tünt fel előttünk, mely a fellegekig látszott emelkedni, mig tövét dühösen csapdosta a habzó tenger. A Westland szigetek látszottak mintegy a tengerből kiemelkedni, a csillogó síkságra szórt sziklacsoportként. Ezután hajónk jó távolról kerülte meg a Reykjaness-fokot, mely Izland nyugoti szegletét képezi.

A tenger erős hullámzása nem engedte, hogy bátyám feljöhessen a fedélzetre, e szakgatott s a délnyugoti szél által kuszált partokat bámulandó.

Negyvennyolcz órával később, erős szélvész után, melynek következtében minden vitorlát be kellett vonni, a távolban a Skagen csúcsára helyezett intőjeleket vettük észre, melyek a hajósokat a part körül levő nagyszámu és veszélyes vizalatti sziklákra figyelmeztetik. A szigetről kalauz jött hajónkra, kinek vezetése alatt a Walkür három óra multán a Reykjawik előtt elterülő Faxa öbölbe érkezett.

A tanár végre feljöhetett a fedélzetre; kissé halavány és bágyadt volt, de lelkesedése nem csökkent és szeméből elégülés sugárzott.

A város lakosai, kikre nézve nagy érdekkel birt hajónk érkezte, melyről mindegyik várt valamit, a parton csoportosultak össze.

Bátyám sietve hagyta ott vizi börtönét, vagy talán helyesebben kórodáját. De minekelőtte eltávozott volna a fedélzetről, engem odahuzott maga után a hajó csúcsához s ott ujjával az öböl éjszaki részén magas, kettős csúcsu és örökös hóval födött hegyre mutatva szólt:

„A Sneffels!“

Ujját ajkára illesztve még egyszer hallgatást ajánlott, azután leszállott a csónakba, mely csak őt várta még. Én követtem és néhány percz mulva Izland földjét tapostuk.

Első kit észrevettünk, egy derék külsejü férfi volt, ki tábornoki egyenruhát viselt, habár nem is katona, hanem polgári tisztviselő volt, t. i. a sziget kormányzója, Trampe báró. A tanár rögtön kitalálta, hogy kihez van szerencséje s átadta kopenhágai leveleit, mire közöttük dán nyelven rövid párbeszéd fejlődött, melyben én részt nem vettem, miután e nyelvet nem értem. E társalgás legelső eredménye az volt, hogy Trampe báró bátyámnak egészen rendelkezésére ajánlotta fel magát.

Bátyám igen szivélyes fogadtatásban részesült a polgármester Finnsen úr részéről is, kinek öltözete szintén harczias volt mint a kormányzóé, mig hivatala és jelleme nagyon békés. A püspöki helyettes, Piktursson úr ez időben épen püspöki körutat tett a sziget éjszaki megyéjében; egyelőre tehát le kellett mondanunk azon szerencséről, hogy vele megismerkedjünk. Ellenben egy igen szeretetreméltó emberrel, ki támogatásának később igen sokat köszönhettünk, Fridrikson urral, a természettudományok tanárával ismerkedtünk meg. E szerény tudós csak izlandi és latin nyelven beszélt; engem Horatius nyelvén kinált meg szolgálataival s én rögtön éreztem, hogy egymást meg fogjuk érteni. Ő valóban egyetlen is volt, kivel Izlandban létem alatt társaloghattam.

E derék férfiú házában három szoba volt, s ő ezek közől kettőt rendelkezésünkre bocsátott; bátyám és én oda költöztünk s oda hordattuk podgyászunkat, melynek sokasága csodálkozást költött Reykjawik lakóiban.

„Nos, Axel,“ szólt bátyám, „ügyeink szépen haladnak; a nehezén már túl vagyunk.“

„Hogy hogy, a nehezén?“ – kiáltám.

„Ugy van, hiszen már most nincs egyéb hátra, mint hogy lemenjünk!“

„Ha igy fogja fel bátyám a dolgot, igaza van; de ugy hiszem, hogy minekutána lementünk, ismét fel is kellend jönnünk.“

„Ó ez legkevésbbé sem nyugtalanit! de siessünk, nincs vesztegetni való időnk. Én most rögtön a könyvtárba megyek, talán találhatok ott valami kéziratot Saknussemmtől; ennek nagyon örülnék.“

„Én pedig ezalatt szélylyelnézek a városban. Hát bátyám nem fogja megtekinteni?“

„Cseppet sem érdekel. A mi érdekest Izland tartalmaz, nem a földön, hanem a föld alatt található.“

Kimentem s a véletlen vezetésére bizván magamat, jártam be Reykjawik városát, melynek két utczájában eltévedni ugy is alig lehetett volna. Nem kényszerültem tehát az utat másoktól kérdezni, mi, tekintve hogy kérdés valamint felelet csak jelekben történhettek, számos tévedést okozhatott volna.

A város elég alacsony fekvésű és ingoványos völgyben terül el, két domb között. Egyik oldalán roppant lávatömeg emelkedik, melynek lejtője egész a tengerig vonul. A másik oldalon a nagy Faxaöböl terjed el, melynek éjszaki szélén a Sneffels roppant jéghegy emelkedik; ez öbölben jelenleg a Walkür horgonyzott. Közönségesen az angol és franczia halászőrök is itt tartózkodnak; de jelenleg a sziget keleti partjain voltak elfoglalva.

Reykjawik két utczája közöl a hosszabbik párhuzamos a parttal; ott laknak fából készült kunyhóikban a kereskedők és üzérek; a másik utcza, mely inkább nyugot felé fekszik, egy kis tóhoz vezet. Itt van a püspök s egyéb nem kereskedéssel foglalkozó egyének háza.

Csakhamar összejártam e komor és bús vidéket; itt-ott kis darabka szintelen gyep látszott, mely régi kopott gyapotszőnyegre hasonlitott; olykor valami zöldséges kert-félét lehetett észrevenni, melynek gyér termelvényei burgonya, káposzta s egyéb zöldség, méltán szerepelhettek volna a liliputiak asztalán; néhány beteges virágot is láttam, halavány, napsugár után epedő virágokat.

A nem kereskedők utczájának közepe táján a nyilvános temető terült el, melyet töltés környez, és melyben még számos sirra volt hely. Ettől néhány lépésnyire a kormányzó háza emelkedik, valódi viskó Hamburg városházához képest, de palota az izlandi lakosság kunyhói mellett.

A kis tó és a város közt a templomot pillantám meg, ez protestens modorban és vulkánok által kihányt meszes kövekből épült; az erős nyugoti szél cserépből készült tetőzetét valószinüleg igen gyakran le szokta hordani, a hivek nagy kárára.

Egy közellevő dombon emelkedik a nemzeti iskola, hol, mint később házi gazdánktól hallottam, héberül, angolul, francziául és dánul tanitanak, mely nyelveknek, pirulva vallom meg, egy szavát sem értem. A collegium negyven deákja közt én lettem volna a legutolsó s nem volnék méltó arra, hogy megoszszam lakásukat és ama két osztályu szekrényeket, melyekben hálni szoktak s melyekben más gyengébb testalkotásu ember első éjjel megfulna.

Három óra alatt bejártam nem csupán a várost, hanem környékét is. E vidék tekintete feltünőleg szomoru. Nincs itt fa, nincs ugyszólván semmi tenyészet. Mindenütt csak a tűzhányó hegyek gerinczei emelkednek a földből. Az izlandiak kunyhói vályogból és tőzegből épültek; a falak befelé hajlanak, minek következtében az egész ház a földre állitott házfedélre hasonlit, csakhogy e fedelek aránylag termékeny mezőknek nevezhetők. A földalatti lakás melegének következtében a tetőn elég buja fü terem, melyet mikor megnőtt, gondosan lesarlóznak, különben a házi barom e zöldellő házak tetőin legelne.

Sétám alatt kevés emberrel találkoztam; visszatérvén a kereskedők utczájába, ott találtam a lakosság legnagyobb részét, mely tőkehalakat száritott és sózott be; ez Izland szigetén fő kiviteli czikk. A férfiak erőteljeseknek, de nehézkeseknek látszottak, nagyon hasonlitnak a németekre; hajuk szőke, szemük merengő; e szegény számkivetettekből, kik ide szorultak e jeges földre, hol ugyszólván az emberiségen kivül vannak, a természet valóban jól tette volna, ha eskimókat csinál, miután a sarkkör alatti életre kárhoztatta őket! Hiába kerestem arczaikon mosolyt; olykor nevetnek, azaz arczizmaik önkénytelenül összehuzódnak, de nem mosolyognak sohasem.

Öltözetük durva fekete gyapjuból készült kabátból áll, mely minden skandináv országban „wadmel“ név alatt ismeretes; ezenkivül széles karimáju kalapot, piros szegélyü nadrágot és lábaikon csizma helyett összehajtogatott bőrdarabokat viselnek.

A bánatos és önmegadástelt arczkifejezésü nők elég kellemes külsejüek, de arczuk élettelen; ezek is wadmelból készült vállat és rokolyát viselnek; a leányok hajukat füzér-alakban összefonva tartják és barna kötött kis főkötőket viselnek; a férjes nők pedig tarka kendőt kötnek fejükre, s ezenfölül fehér posztóból készült süveget.

E hosszas séta után visszatérvén Fridrikson ur házába, nagybátyámat már ott találtam, házigazdánk társaságában.

X.

Az ebéd készen volt. Nagybátyám, kinek gyomrát a hajón tűrt koplalás feneketlen örvénynyé változtatta, roppant sokat evett. Ez ebéd, mely inkább dán mint izlandi konyha szerint készült, nem tartalmazott semmi emlitésre méltót; de házigazdánk, ki inkább izlandi mint dán volt, az ókori vendégszerető házigazdákat juttatá eszembe. Ugy látszék, mintha házában inkább otthon lettünk volna mint ő maga.

A társalgás izlandi nyelven folyt, csakhogy bátyám német, Fridrikson ur pedig latin kifejezéseket is használtak közbe, hogy én is megérthessem. Különféle tudományos kérdésekről beszéltek, mint tudósok közt illik; de Lidenbrock tanár nagyon óvatos volt és szemeivel nekem is folyvást mély hallgatást ajánlott tervünket illetőleg.

Fridrikson ur megkérdezte bátyámtól, hogy a könyvtárban tett fürkészéseinek mi eredménye volt.

„E könyvtár“, kiáltá bátyám, „nem is érdemli e nevet; az üres polczokon nem találtam egyebet néhány munkának egyes köteteinél.“

„Hogy hogy!“ válaszolt Fridrikson ur, „könyvtárunk nyolczezer kötetet tartalmaz, melyek közt sok becses és ritka is akad; ó-skandináv nyelven irt munkák, valamint uj könyvek, melyeket Kopenhágából kapunk minden évben.“

„De hol volna hát azon nyolczezer kötet? Én részemről…“

„E könyvek Lidenbrock ur, mind vidéken vannak; a mi régi szigetünk népe kedveli a tudományokat; minden földmüves, minden halász tud olvasni és szokott olvasni. Mi ugy vélekedünk, hogy a könyvek hivatása, miszerint a helyett, hogy vasrácsozat mögött, kiváncsi tekintetektől távol penészedjenek, az olvasók kezeikben kopjanak el. E könyvek tehát kézről kézre járnak, a lakosok sorba olvassák őket; szekrényükbe gyakran csak egy évi távollét után kerülnek vissza.“

„És addig,“ válaszolt bátyám némileg boszankodva, „az idegenek…“

„Az idegeneknek vannak könyvtáraik otthon; mi mindenekelőtt azt kivánjuk, hogy a nép mivelődjék. Ismétlem, a tudománykedvelés vérében van az izlandi fajnak. Ezért alapitottunk is 1816-ban egy irodalmi társulatot, mely szép gyarapodásnak örvend; külföldi tudósok is megtisztelve érzik magukat, ha tagjaivá lesznek; e társulat hazánkfiai nevelésére és kimivelésére szánt könyveket ád ki, melyek valóban nagy szolgálatokat tesznek az országnak. Ha ön tanár ur, levelező tagjává lenne e társulatnak, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat.“

Nagybátyám, ki már tagja volt néhány száz tudós társaságnak, nagyon szivesen fogadta ez ajánlatot, mi Fridrikson urat mélyen meghatni látszott.

„Már most,“ felelt az utóbbi, „tudassa velem, hogy mely könyveket remélt könyvtárunkban találhatni, s talán adhatok önnek értesitést azok iránt.“

Én bátyámra tekintettem, ki habozott a felelettel. E kérdés közvetlenül érinté terveit. Mindamellett néhány pillanatnyi gondolkodás után szólott:

„Fridrikson ur,“ mondá bátyám, „én azt szeretném tudni, hogy önök régibb munkái között megvannak-e Arne Saknussemm iratai?“

„Arne Saknussemm!“ válaszolt a reykjawiki tanár; „ama tizenhatodik századbeli tudóst érti ön, ki egyszersmind nagy természetbuvár, vegyész és utazó volt?“

„Azt“.

„Az izlandi irodalom és tudomány egyik legfényesebb csillagát?“

„Ugy van.“

„E kitünő férfiut?“

„Megengedem, hogy az volt.“

„Kinek merészsége lángeszével vetekedett?“

„Látom, hogy ön valóban ismeri őt.“

Nagybátyám arcza ragyogott az örömtől, midőn hősének e dicséretét hallá. Szemei szikráztak, a mint Fridrikson urra tekintett.

„Nos,“ kérdé bátyám, „Arne Saknussemm munkái?“

„Ah! munkáit, fájdalom! nem birjuk.“

„Hogyhogy, Izlandban nem találhatók e munkák?“

„Sem Izlandban, sem másutt.“

„S miért nem?“

„Mert Arne Saknussemm mint eretnek üldöztetett és munkái ezer ötszáz hetvenháromban égettettek el Kopenhágában a hóhér keze által.“

„Helyesen! igen jól van!“ kiáltott nagybátyám, kinek e nyilatkozata nagyon megbotránkoztatá Fridrikson tanárt.

„Hogyan?“ szólt az utóbbi.

„Igen! ez mindent megmagyaráz, minden kiderül. Világosan értem most, hogy Saknussemm, kinek munkái betiltattak, s ki kénytelen volt lángelméje felfedezéseit eltitkolni, miért temette el érthetetlen rejtiratba ama titkot…“

„Miféle titkot?“ kérdé Fridrikson ur élénken.

„Egy titkot… mely…“ válaszolt bátyám hebegve.

„Talán birtokában van ön valami okmánynak?“ folytatá házigazdánk.

„Nem… tisztán csak gyanitás.“

„Ugy!“ felelt Fridrikson ur, ki látva bátyám zavarát nem feszegette tovább a dolgot. „Reménylem“, tevé utána, „hogy ön nem fog szigetünkről távozni a nélkül, hogy gazdag ásványországát figyelemre méltatta volna?“

„Semmi esetre sem“, felelt nagybátyám; „csakhogy kissé későn érkezem; látogatták már e szigetet tudósok?“

„Igen! Ohlafsen és Powelsen urak munkálatai, melyek a király rendelete folytán jöttek létre, Troil tanulmányai, továbbá Gaimard és Robert uraknak kutatásai, melyek a „Recherche“ franczia korvetten jöttek ide, és végre ama tudósoknak, kik a „Reine Hortense“ fregatte-on voltak; mindezeknek feljegyzései és dolgozatai sok tekintetben megismertették Izlandot a külfölddel. De, higyje el ön, hogy még van mit tenni.“

„Hiszi ön?“ szólt nagybátyám igen ártatlan arczkifejezést öltve és szemének csillogását mérsékelni igyekezvén.

„Igen. Temérdek jéghegy és vulkán létezik, mely még nagyon ismeretlen. Igy például, nézze ön ott ama hegyet, mely a láthatár felé emelkedik; ez a Sneffels.“

„Ah! a Sneffels,“ kiáltott bátyám.

„Egyike a legnevezetesebb tűzhányó hegyeknek, melynek tölcsérét igen ritkán látogatják.“

„Kialudt?“

„Kialudt, már mintegy ötszáz év óta.“

„Valóban!“ – válaszolt nagybátyám, ki kénytelen volt lábszárait a legnagyobb erőfeszitéssel keresztbe vetni, hogy önkénytelenül ugrálni ne kezdjen, „valóban kedvem volna geologiai tanulmányomat e hegyen kezdeni. Seffel… Tessel… vagy hogy híjják?“

„Sneffels,“ mondá a derék Fridrikson.

A társalgás e része latin nyelven folyt, minélfogva tökéletesen megérthettem azt; alig voltam képes a nevetést elfojtani, midőn láttam, hogy bátyám mint igyekszik örömét eltitkolni; tökéletesen jámbor, ártatlan arczkifejezést ölteni igyekezett, mi azonban nem sikerült tökéletesen, mert oly ravaszul nézett ki, mint valami vén róka.

„Igen,“ szólt Lidenbrock tanár, „ön szavai döntőleg hatottak reám, megkisértjük a Sneffels csúcsára jutni, sőt talán még tölcsérét is fogjuk tanulmányozni.“

„Nagyon sajnálom“, szólt Fridrikson ur, „hogy foglalatosságaim nem engedik, miszerint Reykjawikból távozzam; nagy örömömre szolgálandott, ha önöket kisérhettem volna.“

„Ó a világért sem“, válaszolt bátyám élénken, „a világért sem akarnánk zavarni senkit, édes Fridrikson ur; igen hálás vagyok önnek szives szándokáért. Ily nagy tudományú férfiú jelenléte kétségkivül nagy hasznunkra lett volna, de ön hivatali kötelességei…“

Reménylem, hogy házigazdánk, lelkének izlandi ártatlanságában nem ismerte föl bátyám alattomosságát.

„Ön igen helyesen cselekszik, Lidenbrock ur, hogy e vulkánon kezdi tanulmányait; számos tapasztalatot fog gyüjthetni és fontos észleletekre fog alkalma nyilni. De mely uton szándékszik ön a Sneffels félszigetére jutni?“

„Tengeren, áthajózva az öblön. Ez a leggyorsabb utja.“

„Kétségkivül a leggyorsabb, csakhogy nem használható.“

„Miért nem?“

„Mert egész Reykjawikban nincs egyetlenegy csolnak.“

„Ördög és pokol!“

„Most csupán szárazföldi uton, a parton haladva lehet odajutni. Az ut hosszabb, de érdekesebb.“

„Jó tehát. Kalauzt fogok keresni.“

„Kalauzt ajánlhatok önnek.“

„De biztos, értelmes ember-e?“

„Az, épen ama félsziget lakója. Egyébiránt dunnavadász, és igen ügyes ember; ön meg lesz vele elégedve. Igen jól beszél dánul is.“

„És mikor láthatnám?“

„Holnap, ha ugy tetszik.“

„És miért nem ma?“

„Mert csak holnap érkezik.“

„Holnap tehát“, szólt bátyám sóhajtva.

E fontos társalgás néhány perczczel később azzal fejeződött be, hogy a német tanár forró köszönetet mondott az izlandi tanárnak. Az ebéd alatt nagybátyám sok fontos dologról értesült, többi közt Saknussemm történetéről, mely megmagyarázhatóvá tette, hogy miért rejtette el feltalálását; továbbá nagy örömére szolgált bátyámnak az is, hogy házigazdánk nem kisér el bennünket és hogy holnap szolgálatára fog állni a kalauz.