„A. S.!“ kiáltott nagybátyám. „Arne Saknussemm! Mindig Arne Saknussemm!“
XXXVIII.
Utazásunk kezdete óta sok rendkivüli bámulatot tapasztaltam; ugy véltem, hogy többé nem lephet meg semmi és csodadolgokra nézve többé nem birok fogékonysággal. Mindamellett e háromszáz év előtt ide bevésett két betünek tekintetére eszem elállott. Nem csupán a tudós alchymista nevének kezdőbetüi voltak olvashatók a sziklán, hanem még a tőrt is, melylyel bevésettek, kezemben tartám. Valóban makacs hitetlenség lett volna, ha még most is kétségbe vontam volna, miszerint ez utazó létezett s ez utazást valóban megtette.
Mialatt fejemben ez elmélkedések váltották egymást, Lidenbrock tanár valóban költői rajongással dicsőitette Arne Saknussemm emlékét.
„Csodás lángész!“ kiáltott fel, „te nem feledtél ki semmit abból, mi más halandók számára megnyithatja a földkéreg utjait, és lábad nyomdokait három század eltelte után is feltalálhatjuk itt e sötét alagut fenekén! Te e csodadolgok szemléletét lehetségessé tetted mások számára is! Neved állomástól állomásra bevésve egyenesen czéljához vezeti az utast, ki elég merész arra, hogy kövessen, és a bolygónak központján is ott lesz a név, melyet kezed vésett be. Igen! én is be fogom vésni nevemet ez utolsó gránitlapra! E naptól kezdve ez általad látott előfok, itt az általad fölfedezett tenger mellett, örökké nevedet fogja viselni, legyen neve Saknussemm foka!“
E szavakat, vagy körülbelül ilyeneket, mondott bátyám, és a lelkesedés, mely szavaiban égett, rám is átterjedt. Lelkemben benső tüz kezdett lobogni! Mindent elfelejtettem, az utazás veszélyeit, és a visszatérés akadályait. A mit más megtett, azt én is meg akartam tenni, s nem akartam hinni, hogy mi ember számára lehetséges, rám nézve lehetetlen legyen!
„Előre, előre!“ kiáltám.
Már a sötét folyosó felé siettem, midőn a tanár megállitott és ő, ki különben oly könnyen el hagyta magát ragadni, ajánlott türelmet és hideg vért.
„Térjünk vissza elébb Hanshoz és vonjuk be a tutajt helyére.“
Önmegtagadásba került részemről, hogy bátyámnak engedelmeskedjem; gyorsan haladtam végig a part szikláin.
„Tudja-e bátyám, hogy a véletlen eddig különösen kedvezett nekünk!“
„Azt találod Axel?“
„Minden bizonynyal. Még viharnak is kellett keletkeznie, mely visszatéritett bennünket a czélunkhoz vezető utra. Áldott legyen e vihar, mely visszahajtott bennünket e partra, honnan a szép idő távoztatott el! Tegye fel bátyám, hogy hajónk orra, vagy helyesebben tutajunk orra, érintette volna a Lidenbrock-tenger déli partjait, mi lett volna belőlünk? Saknussemm neve nem jelent volna meg szemeink előtt és most elhagyatva lennénk ama parton, honnan ut nem vezet tova.“
„Ugy van, Axel, a gondviselés keze működött; ez hajtott vissza bennünket éjszak felé, Saknussemm fokához, mikor mi délnek tartottunk. E dologban van valami, mi csodásnál is több; oly tény, melyet megmagyarázni egyáltalában nem vagyok képes.“
„Ne gondoljunk vele! Ne magyarázgassuk, hanem használjuk fel a tényeket.“
„Minden esetre, de…“
„De most ismét éjszaknak vezető uton indulunk meg, és Europa éjszaki részei, Svéd-, Oroszország, Sziberia alatt fogunk elhaladni, a helyett, hogy Afrika sivatagai, vagy az Ocean hullámai alá hatolnánk! Elég ennyit tudnunk!“
„Igazad van, Axel, minden rendén van, miután e vizirányos tengert itt hagyjuk, melyen meg nem közelithettük volna czélunkat. Most lefelé fogunk haladni, lefelé, szüntelenül lefelé. Tudod e, hogy már csupán ezer ötszáz mértföld választ el bennünket a föld központjától!“
„Ah!“ kiáltám, „ez valóban szót sem érdemlő csekélység! Előre! Induljunk!“
Ez őrjöngő beszélgetést folytatva, érkeztünk vissza a vadászhoz. Minden elő volt készitve a rögtöni indulásra; a legcsekélyebb csomag is a tutajra volt már téve, melyen most mi is helyet foglaltunk, mire a vitorla kibocsáttatott, és Hans a Saknussemm foknak tartva, kormányzott.
A szél nem volt kedvező, főleg ily esetlen alaku járműre nézve. Sokszor vasas botjaink és rudak segélyével kellett előre tolni a hajót. Gyakran a vizbe messzire benyuló sziklákat kellett megkerülnünk. Végre három órai hajózás után, azaz esteli hat órakor, a kikötésre nézve kedvező helyre érkeztünk.
Én nagybátyámtól és az izlanditól követve, a partra ugrottam. E vizi ut nem csillapitott volt le. Sőt ellenkezőleg. Még azt is javaslatba hoztam, hogy tutajunkat égessük meg, a visszafordulást lehetetlenné teendők. De ezt nagybátyám nem engedte, miért én őt lanyhasággal vádoltam.
„De legalább,“ szóltam, „induljunk meg rögtön.“
„Rögtön indulunk, fiam; csupán megvizsgáljuk előbb e folyosót, megtudandók, hogy lesz-e benne szükségünk a hágcsókra.“
Bátyám müködésbe helyezte a Ruhmkorff-féle készüléket; a tutajt parthoz kötöttük és ott hagytuk; egyébiránt az alagut nyilása alig husz lépésnyire volt és mi késedelem nélkül oda indultunk, én legelől.
A bejárás, mely csaknem köralaku volt, mintegy öt lábnyi félmérővel birt; a homályos alagut szikla közt haladt, és oldalai tüzhányati anyagokkal voltak mintegy kárpitozva, melyek egykor e csővön át löveltek föl; alsó része épen a tutaj magasságában volt, minélfogva minden akadály nélkül be lehetett az üregbe lépni.
Az alagut talaja csaknem vizirányos volt; azonban alig hat lépést haladtunk, midőn roppant szikla akasztotta meg lépteinket.
„Átkozott szikla!“ kiáltám dühösen, midőn ez áthághatatlan akadály egyszerre megállitott haladásomban. Hiába kerestünk nyilást jobbra-balra, alul-fölül, sehol nem mutatkozott átjáró. A csalódás kellemetlen volt és sehogy sem akartam elhinni, hogy az akadály áthághatatlan. Lehajoltam és a sziklatömeg alá néztem; ott sem volt nyilás. Fölötte is a gránit domborodott. Hans a lámpa sugarait végig jártatta a fal minden részein; de ez mindenütt egyenlő tömörnek látszott. Le kellett mondanunk minden reményről.
Leültem volt a talajra, mig bátyám nagy léptekkel járt fel s alá az alagutban.
„De hát Saknussemm?“ kiálték.
„Igen,“ szólt nagybátyám, „őt is megakasztotta-e e bezárt sziklakapu?“
„Nem, nem!“ válaszoltam hevesen. „E sziklatömeg valamely rázkodtatás, vagy a földkérget meg-megingató delejtünemények következtében zárta el az utat. Sok év telt el Saknussem visszatérte és e tömeg leszakadása között. Világos, hogy e folyosó egykor a lávának szolgált átjáróul, és akkor a tüzhányati anyagok akadály nélkül bugyogtak fel belőle. Ama repedéseken, ott fenn az alagut boltozatán, meglátszik, hogy ujak; e boltozat összehalmozott roppant kövekből áll, mintha valamely óriás keze rakta volna össze azokat. Egyszer azonban, rendkivüli rázkodás alkalmával, e szikla, mely a boltozat kiegészitő részének látszik, lehullott a talajra és elzárta az utat. E véletlen akadálylyal Saknussemm nem találkozott, és ha el nem tudjuk azt háritani, nem vagyunk méltók arra, hogy a világ központjáig jussunk!“
Ekként szóltam e perczben! A tanár lelke mintha belém szállott volna. A fölfedezési szenvedély ihlettsége töltötte el lelkemet. Elfelejtettem a multat, nem gondoltam a jövővel. Számomra többé semmi nem létezett ama bolygó hátán, melynek mélyébe merültem, sem a városok, sem a mezők, sem Hamburg, sem a király-utcza, sem szegény Margitom, ki ekkor talán már azt hitte, hogy elvesztem a föld üregeiben.
„Jól van tehát!“ szólt nagybátyám, „ásókkal és csákányokkal utat törhetünk, és megdönthetjük ez akadályt!“
„Keményebb ez, semhogy ásó birhatna vele,“ kiáltottam.
„Ugy hát a csákány!“
„Vastagabb, semhogy csákánynyal lehetne megfúrni!“
„De…“
„Puskaporral dönthetjük meg egyedül, ássunk alá tüzaknát és repitsük a légbe.“
„Puskaporral!“
„Igen, hiszen csupán egy szikladarabot kell szélylyelzuznunk.“
„Hans, fogj munkához!“ kiáltott bátyám.
Az izlandi visszatért a tutajhoz, honnan csakhamar megjött, csákányt hozva magával, melynek segélyével aknát kezdett ásni. Nem csekély feladat volt ez. Akkora lyukat kellett furni, hogy ötven font lőgyapot férjen el benne, melynek robbantó ereje négyszer annyi, mint a lőporé.
Rendkivüli lélekizgatottságban voltam. Mialatt Hans dolgozott, én bátyámmal együtt nagy serényen készitettem egy hosszú kanóczot, mely vászonbélbe töltött nedves lőporból állott.
„Keresztüljutunk!“ szóltam.
„Keresztüljutunk,“ válaszolt nagybátyám.
Éjfélkor a munka tökéletesen be volt fejezve. A sziklába vájt üreg lőgyapottal volt tömve, és a kanócz, az alaguton végig vonulva, annak nyilásáig ért.
Egyetlen szikra képes volt most e borzadalmas készüléket tevékenységbe hozni.
„Holnap,“ szólt a tanár.
Meg kellett nyugodnom és még hat óráig várnom.
XXXIX.
A következő nap, csötörtök augusztus huszonhetedike, földalatti utazásunkban emlékezetes nap volt. Nem gondolhatok e napra a nélkül, hogy szivem most is meg ne rendüljön rémületében. E percztől kezdve eszünk, saját tevékenységünk többé nem birt befolyással sorsunkra; e percztől kezdve a föld tüneményei és erői labdáztak velünk.
Reggeli hat órakor talpon voltunk. Közeledett a pillanat, melyben lőpor által voltunk utat törendők a gránitkérgen át.
Személyesen kivántam meggyujtani a kanóczot. Ennek megtörténte után, tervünk szerint, visszatérendő voltam társaimhoz a tutajra, melynek tartalma még nem tétetett ki a partra; ezután lehető leggyorsabban el fogunk vitorlázni a parttól, hogy elkerüljük a robbanás veszélyeit, melynek hatása talán nem csupán a sziklatömeg belsejében lesz tapasztalható.
A kanócznak, számitásunk szerint, tiz perczig kellett égnie, minekelőtte a lőgyapot-tömeget felrobbantaná. Ez időköz tökéletesen elég volt arra, hogy a tutajhoz visszatérhessek.
Nem minden izgatottság nélkül készültem szerepem betöltésére.
Miután reggelinket hirtelen elköltöttük, bátyám és a vadász a tutajra szállottak, mig én a parton maradtam. Égő lámpával voltam ellátva, melylyel a kanóczot voltam meggyujtandó.
„Menj fiam,“ szólt bátyám, „és azután rögtön térj vissza hozzánk.“
„Ne féljen bátyám,“ feleltem, „nem fogok utközben vesztegelni.“
Erre rögtön az alagut bejárása felé indultam. Felnyitottam a lámpát, és kezembe vettem a kanócz végét.
A tanár chronometrumját tartotta kézben.
„Kész vagy?“ kiáltott ő.
„Kész vagyok.“
„Ugy tehát, tüz!“
Hirtelen a lángba dugtam a kanócz végét, mely erre sziporkázni kezdett, azután futva tértem vissza a parthoz.
„Szállj be,“ szólt bátyám; „s azután hagyjuk itt a partot.“
Hans rudját a partnak feszitve, belóditotta tutajunkat a tengerbe. Mintegy husz ölnyire lehettünk a parttól.
A következő perczeket a legnagyobb izgatottságban töltöttük. A tanár az időmérő mutatóján tartotta szemét.
„Még öt percz,“ szólott. „Még négy. Még három.“
Ütereim rémitő gyorsan lüktettek.
„Még kettő. Egy!… Omoljatok össze gránitbérczek!“
Mi történt ekkor! A robbanás zaját, ugy vélem, nem is hallottam. De a sziklák alakja szemem láttára egyszerre megváltozott; szélylyelnyiltak mint valamely függöny. Feneketlen mélységet pillantottam meg, mely a partban támadt. A tenger, legmélyében felbolygatva, roppant hullámot képezett, melynek hátán a tutaj függőlegesen emelkedett föl.
Mindhárman a tutaj fenekére omoltunk. Egy pillanat alatt a világosságot a legmélyebb setétség váltotta föl. Ezután ugy tetszett, mintha nem ugyan lábaim alól, hanem a tutaj alól minden szilárd alap elveszne. Azt hittem hogy a jármü elmerül. De csalódtam. Szólni akartam bátyámhoz, de a viz iszonyu zúgása miatt nem érthetett volna meg.
Daczára a setétségnek, a zajnak, a meglepetésnek, a fölindulásnak megfoghattam, hogy mi történik.
A légbe röpitett sziklán túl nagy terjedelmü mély üreg létezett, a felrobbanás hatása valami földrengésformát idézett elő e repedésektől átszeldelt talajban; az üreg megnyilt és a tenger, zuhataggá változva, ragadott oda bennünket magával.
Azt hittem, hogy elvesztem.
Egy óra, két óra, isten tudja mennyi idő telt el igy. Egymáshoz szorultunk; kezen fogtuk egymást, hogy a tutajból ki ne vettessünk; rémitő erős lökéseket tapasztaltunk, mikor a tutaj a falhoz verődött. Ez azonban ritkán történt, miből azt következtettem, hogy az üreg szélesedett. Semmi kétség, hogy ez Saknussemm utja volt; de a helyett, hogy magunkban szálltunk volna le, vigyázatlanságunk következtében egész tenger rohant le velünk együtt.
Ez eszmék természetesen homályosan és határozatlan alakban tüntek fel elmémben ily körülmények között. Nehéz volt azokat észszerüen összefüzni, mialatt ily széditő sebesen ragadtatám tova. Az arczomat suroló lég után itélve, haladásunk felülmulhatta a leggyorsabb vasuti vonatok sebességét. Ily körülmények között szövétneket meggyujtani lehetetlen volt, utolsó elektrikai készülékünk pedig a felrobbanás perczében tört volt el.
Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn egyszerre világosságot tapasztaltam magam mellett. A fény Hans nyugodt arczára özönlött. Az ügyes vadásznak sikerült a lámpát meggyujtani, és habár a láng erősen lobogott s majd elaludt, mégis felderité némileg az éji homályt.
Az alagut széles volt. Nem csalódtam tehát, mikor ilyennek gyanitottam. A lámpa halványan derengő világában nem voltunk képesek a két oldalfalt egyszerre megpillantani. A bennünket villámsebesen tovaragadó viz lejtője felülmulta meredekségre nézve Amerika hajózhatatlan ragadó folyamaiét; a viz felszine egy csomó, hig anyagból készült nyilhoz hasonlitott, mely rendkivüli erő által hajtatik. Nem találok ennél helyesebb hasonlitást, a rám tett benyomás kifejezésére. A tutaj, olykor örvények fölébe érve, gyorsan forogva sikamlott tovább. Mikor az alagut oldalfalához közeledett, rá vetettem erre a lámpa világát, és ilyenkor haladásunk sebességét megitélhettem arról, hogy a szikla kidomborodásai vonalokká látszottak változni és azt lehetett volna hinni, hogy mozgó vonalak hálózatába vagyunk zárva. Hozzávetőleg óránként harmincz mértföldre számitottam haladásunk sebességét.
Nagybátyám és én meredt szemekkel bámultunk magunk elé és az árbocz csonkjához támaszkodtunk, mely a robbanás pillanatában eltört volt. Hátat forditottunk a légnek, hogy meg ne fuljunk e mozgás gyorsaságának következtében, melyet emberi hatalom nem lett volna képes megakasztani.
Az órák multak. Helyzetünk nem változott, egy esemény azonban még bonyolultabbá tette azt.
Némileg rendbe hozni igyekezvén podgyászunkat, azt vettem észre, hogy a velünk volt tárgyak legnagyobb része eltünt a robbanás perczében, midőn a tenger oly rémitő erővel kapott el bennünket. Tudni akartam tisztán, hogy miből áll még készletünk, és a lámpát kezemben tartva, keresgélni kezdtem a tutajban. Műszereink közől csupán a delejtü és a chronometrum maradtak birtokunkban. Hágcsóink és köteleink közől egyetlen darab maradt meg, mely az árbocz csonkja közé volt tekerve. Sem ásó, sem csákány, sem kalapács, és mi legszomorubb, egy napra való élelmünk is alig volt!
Összekutattam a tutajt képező gerendák közeit, a legcsekélyebb nyilásokat, melyek a deszkák közt maradtak. De sehol semmit nem találtam. Nem volt egyéb élelmiszerünk egy darab száritott husnál és néhány darab kétszersültnél.
Bárgyuan tekintettem körül. Nem akartam helyzetünket megérteni! És mégis hogy gondolhattam most ezen veszélylyel? Ha hónapokra, évekre való élelmiszereink lettek volna is, de miként juthattunk volna ki ez örvényből, hová ellenállhatatlanul ragadott e zuhatag? Minek tartsunk az éhség gyötrelmeitől, mikor a halál annyi más alakban fenyeget? Hiszen rá sem érünk az éhenhalásra!
Képzelőtehetségem magyarázhatatlan különczségénél fogva, megfelejtkeztem a jelen percz veszélyeiről, és csupán a fenyegető jövővel voltam elfoglalva, mely rémesen tünt fel előttem. Egyébiránt talán megmenekülhetünk a zuhatag dühétől és visszatérhetünk a föld felszinére. Mikép? Nem tudom. Hol? Mit bánom! Ezerszer valószinübb, hogy e zuhatagban elveszünk, mint hogy kimenekedjünk; de ez még sem tökéletesen lehetetlen; mig ellenben az éhenhalás legkisebb, legparányibb reményt sem engedett.
Eleinte mindent meg akartam mondani bátyámnak, meg akartam neki mondani, hogy mennyire ki vagyunk fosztva mindenből, és pontosan ki akartam számitani, hogy még mennyi ideig élhetünk. De ellentállottam és leküzdöttem a beszéd ösztönét. Nem akartam a tanárt megfosztani hidegvérüségétől.
E perczben a lámpa lángja hirtelen fogyni kezdett és végre tökéletesen kialudt. A bél elégett volt benne. Ismét mély homály környezett bennünket. Nem remélhettük többé, hogy ez áthathatatlan setétséget felderitsük. Volt ugyan még egy szövétnekünk, de ezt a léghuzam rögtön eloltotta volna. Ekkor, mint a gyermek, behunytam szememet, hogy ne lássam a setétséget.
Bizonyos idő multán rohanásunk sebessége megkétszereződött. Ezt az arczomat korbácsoló lég erejéről vettem észre. A viz rémitő meredeken sietett alá. Valóban azt hiszem, hogy a tutaj már nem is sikamlott, hanem hullott, nekem legalább ugy rémlett, mintha csaknem függőlegesen buknánk le. Nágybátyám és Hans kezei, jobbról balról, erősen fogták karjaimat és benntartottak a tutajban.
Egyszerre, nem tudom mennyi idő eltelte után, erős lökést éreztem. A tutaj nem ütődött ugyan kemény testbe, hanem hirtelen megállott bukásában. Roppant hullám boritotta el a tutajt. Azt hittem, hogy a vizbe fulok.
E hirtelen történt elmerülés, vagy elöntetés azonban nem sokáig tartott. Néhány pillanat mulva ismét a viz szinén voltunk és teli torokkal szíhattam be a levegőt. Nagybátyám és Hans ugy szoritották karomat, hogy az majd összetört; még mind a hárman a tutajon voltunk.
XL.
Ugy hiszem, hogy ekkor esteli tiz óra lehetett. Ez utóbbi kábitó esemény után érzékeim közől legelébb a hallás ébredt fel. Alig hogy feljutottam a viz szinére, hallottam, mint áll helyre lassanként a csend, és mint szünik meg lassanként a zúgás, mely órák óta töltötte be füleimet. Végre bátyám e szavait érthetém meg:
„Emelkedünk!“
„Mit akar ezzel mondani?“ kiáltám.
„Igen, emelkedünk! emelkedünk!“
Kinyujtottam karomat és a falat érintettem; kezem vérig zsuroltatott. Iszonyu sebesen emelkedtünk.
„A szövétneket meg kell gyujtani!“ kiáltott a tanár.
Hansnak nem minden nehézség nélkül sikerült azt meggyujtania, és habár a láng nem fölfelé égett, hanem emelkedésünk gyorsaságának következtében tökéletesen lecsapódott, világa mégis képes volt az egész környezetet földeriteni.
„Ugy van, a hogy gondoltam,“ szólt bátyám; „keskeny kutban vagyunk, melynek félmérője legfeljebb négy öl. A viz, miután az üreg fenekét elérte, most visszaemelkedik a szinvonalra s bennünket magával emel föl.“
„Hová?“
„Nem tudom, de mindenre készeknek kell lennünk. Rendkivül gyorsan emelkedik, ha nem csalódom másodperczenként két ölnyit, azaz perczenként százhusz ölnyit, vagyis óránként negyedfél mértföldet. Ekként haladva, hirtelen utazik az ember.“
„Igen, ha semmi utunkat nem állja, ha ez aknának fölül nyilása van; de ha nem volna, ha a lég a vizoszlop nyomása alatt lassanként összesajtolódnék, ha összezuzatnánk!“
„Axel“, szólt a tanár igen nyugodtan, „helyzetünk csaknem kétségbeesettnek mondható, de mégis van némi kilátás a megmenekülésre, és épen ezen gondolkodom. Igaz, hogy minden perczben elveszhetünk, de minden perczben menekülésre is nyilhat alkalom. Ennélfogva oly állapotban kell lennünk, hogy a legcsekélyebb körülményt is felhasználhassuk.“
„De mit tegyünk hát?“
„Együnk erőnknek helyreállitása végett.“
E szavak hallatára bárgyun tekintettem bátyámra. Mit eddig elhallgattam, most végre meg kellett vallanom:
„Együnk?“ ismétlém.
„Együnk, rögtön.“
A tanár még néhány szót mondott dánul, mire Hans fejét rázta.
„Mit!“ kiáltott bátyám, „élelmiszereink elvesztek?“
„Igen, csupán ez maradt meg belőle! Darabka száritott hus, hármunk számára!“
Nagybátyám rám tekintett, mintha szavaimat érteni nem akarná.
„Nos“, mondám, „hiszi-e még, hogy megmenekülhetünk?“
Nem nyertem választ.
Egy óra telt el. Rendkivüli éhséget kezdtem érezni. Társaim szintén szenvedtek és egyik sem merte érinteni ama nyomoru élelemmaradványokat.
Ezalatt folyvást sebesen emelkedtünk; olykor a lég sürüségének következtében lélekzetünk elállott, mint a léghajósoké, mikor túlsebesen emelkednek. Ezek azonban, minél magasabbra emelkednek a légkör felsőbb rétegei közé, annál nagyobb hideget éreznek, mi pedig épen ellenkező hatást tapasztaltunk. A meleg nyugtalanitólag növekedett s e perczben bizonyosan volt már negyven foknyi.
Mit jelenthetett e változás? Mindeddig a tények igazolták Davy és Lidenbrock elméleteit, mindeddig a meleget visszatartó sziklák különös helyzete, az elektricitás, a delejesség, módositották a természet általános törvényeit, és mérsékelt temperaturát idéztek elő; mert én előttem a központi tüz elmélete még most is czáfolatlanul állott. Valjon oly környezetbe jutottunk most, melyben ama törvény teljes erőben van fenntartva és hol a forróság tökéletes olvadás állapotában tartja a sziklákat? Ettől tartottam, és ezt közöltem is a tanárral.
„Ha vizbe nem fulunk vagy össze nem zuzatunk, ha éhen nem halunk, ugy valószinüleg elevenen égünk meg.“
A tanár nem felelt, csupán vállait vonta és ismét visszamerült gondolataiba.
Egy óra telt el és leszámitva a hévmérsékben tapasztalható csekély emelkedést, semmi nem változott helyzetünkben. Végre bátyám megszakitotta a csendet.
„Határoznunk kell valamit,“ szólt ő.
„Mit határozhatunk mi?“ válaszoltam.
„Erőnket helyre kell állitanunk. Ha ez utolsó maradékokat kimélve, megkiséreljük életünknek néhány órával való meghosszabbitását, mindvégig elgyengült állapotban leszünk.“
„Igen, mindvégig, s ez már nincs messze.“
„Feltéve, hogy valami menekvési mód kinálkozik, mikor tevékenységre lesz szükség, nem lesz erőnk a cselekvésre, ha az éhség által elgyengittetni hagyjuk magunkat?“
„De bátyám, ha e darab hust megettük, nem marad semmink.“
„Semmink, az igaz; de azt hiszed, hogy szemeiddel, ha mindig ránézel is, több táperőt szíhatsz belőle? Ugy okoskodol, mint a kiben nincs akarat, nincs erély!“
„Hát bátyám még nem vesztett el minden reményt?“ kiálték ingerülten.
„Nem!“ válaszolt a tanár szilárdan.
„Hogyan! ön még lehetségesnek hiszi, hogy megmeneküljünk!“
„Igen! öntudattal és akarattal biró lénynek nem szabad kétségbe esnie addig, mig szive ver, erei lüktetnek, idegei éreznek!“
Mily szavak! Azon ember, ki hasonló körülmények között ekként tudott szólani, csakugyan nem mindennapi jellemü.
„De hát,“ szóltam, „mit tegyünk?“
„Együk meg élelmiszereink e maradványát az utolsó morzsáig és állitsuk helyre erőnket. Meglehet, hogy utoljára eszünk életünkben, de legalább a helyett, hogy végkép ki lennénk merülve, ismét férfiakká leszünk.“
„Együnk tehát!“ kiáltottam.
Nagybátyám előkereste a hajótörésből megmentett darab hust és kétszersülteket és azt három egyenlő adagban osztotta el közöttünk. Egynek-egynek körülbelül egy fontnyi tápszer jutott. A tanár gyorsan evett, mondhatni lázas szenvedéylyel; nekem éhségem daczára sem esett jól az étel és csaknem undorodva ettem; Hans pedig nyugodtan, mértékletesen apró falatokat vágott, és jóizüen rágta meg azokat, mint a kit a jövő aggályai nem nyugtalanitanak. A vadász tüzetes kutatás után talált volt egy fenyünedvvel még félig telt kulacsot; megkinált bennünket s e jótékony ital némileg elevenitő hatást gyakorolt reám.
„Forträfflig!“ szólt Hans, miután ivott.
„Felséges!“ válaszolt nagybátyám.
Ismét némi remény ébredt bennem. Azonban utolsó ebédünk el volt költve. Ekkor reggeli öt óra volt.
Az emberi természet sajátságai közé tartozik, hogy az egészséget csupán annak hiányából ismeri; mikor jóllaktunk, alig vagyunk képesek az éhség gyötrelmeit megérteni; hogy felfoghassuk, tapasztalnunk kell azokat. Most is e hosszas koplalás után néhány falat kétszersült és hus diadalmaskodott elmult fájdalmaink fölött.
Ez ebéd után mindegyikünk gondolataiba merült. Mire gondolt Hans, a legszélső nyugot fia, kinek hideg elszántsága fölülmulta a végzethivő keletiekét? Mi engem illet, gondolataim csak emlékekből állottak, melyek lelkemet visszavitték a földgömb szinére, melyet bár ott ne hagytam volna soha sem! A königs-strassei ház, szegény Margitom, a jó Mártha asszony, mint megannyi vizio vonultak el szemeim előtt és a baljóslatu dörgést, mely körülöttünk e sziklaüregben tombolt, ábrándaimban a föld városai zajának véltem.
Bátyám pedig most is szakmájába vágó dolgokkal volt elfoglalva; kezében tartva a szövétneket, figyelmesen vizsgálta a földréteg jellegét; helyzetünket az egymás fölé emelkedő telepek állásából felismerni igyekezett. E számitás, vagy helyesebben e hozzávetés csupán megközelitő lehetett; de a tudós mindig tudós, azaz addig, a mig hidegvérü marad, hidegvérüség pedig Lidenbrock tanárban nyilván rendkivül sok lakott.
Hallottam, amint geologiai tudományos szavakat mormolt magában; megértettem e szavakat s önkénytelenül érdek ébredt bennem e végtanulmány iránt.
„Tüzhányati gránit,“ szólt ő; „még mindig az ős rétegben vagyunk; azonban emelkedünk! Nagyon emelkedünk! Ki tudja?“
Ki tudja? Ő még mindig remélt. Kezével tapogatta a függőleges oldalfalakat és néhány pillanat mulva ekként folytatá:
„Ime a csillám! És itt a palacsillám! Helyes! Csakhamar az átmeneti korszakba érünk és akkor…“
Mit akart a tanár? Képes volt-e megmérni a fölöttünk levő rétegek vastagságát? Lehetett-e módszere, mely által ezt kiszámithatta? Nem. A sürüségmérő hiányzott és ezt semmi becsü nem pótolhatja.
A hévmérsék azonban gyors arányban növekedett és a légkör csaknem izzóvá lett. Azon meleget juttatá eszembe, melyet az olvasztó kemenczék terjesztenek maguk körül müködésük idejében. Hans, bátyám és én kénytelenek voltunk kabátainkat, utóbb mellényeinket is levetni; a legcsekélyebb öltöny is alkalmatlanná vált, csaknem szenvedést okozott.
„De hát valami izzó tüzhely felé hajtatunk?“ kiálték egy pillanatban, midőn a forróság megkettőződni látszott.
„Nem,“ válaszolt nagybátyám, „ez lehetetlen! egyáltalában lehetetlen!“
„És mégis,“ szóltam a falat érintve kezemmel, „e szikla tüzes!“
Azon pillanatban, midőn e szavakat ejtettem ki, kezem véletlenül érintvén a vizet, hirtelen visszarántottam azt.
„E viz forr!“ kiálték.
A tanár most már nem válaszolt, csupán egy dühtelt mozdulattal.
Ekkor legyőzhetetlen rémület fogta el lelkemet és többé el nem hagyta. Valami nagy esemény közeledtét éreztem előre, olyast, minőt a legmerészebb képzelőtehetség sem, tudna teremteni. Egy gondolat keletkezett bennem, eleinte határozatlan, bizonytalan volt, azután meggyőződéssé változott. El akartam űzni agyamból, de makacsul tért vissza; de kiejteni nem mertem azt. Néhány akaratlanul tett észlelet még szilárditott e meggyőződésben; a szövétnek kétes világában szokatlan, szabálytalan mozgalmat vettem észre a gránitrétegekben; nyilván valami tünemény ment véghez, melyben az elektricitás nagy szerepet játszott; és azután e rendkivüli meleg, e forró viz!… Megvizsgáltam a delejtüt.
A delejtü megőrült.
XLI.
Igen, megőrült! A tű egyik sarktól a másiknak szökkent; zavartan ide-oda ugrott, átfutott az egész körön és forgott, mintha szédülés fogta volna el.
Tudtam, hogy a legáltalánosabban elfogadott elméletek szerint a földgömbnek ásványkérge soha sincs tökéletes nyugvás állapotában; a belső anyagok bontakozása által előidézett módosulatok, a nagy hig árakból származó mozgalmak, a delejesség befolyása folyvást megrenditésére működnek, még akkor is, mikor a felszinén lakó lények e forradalmat nem gyanitják. E tünemény tehát egyéb ijesztő hatással nem lett volna reám, vagy legalább nem költötte volna fel bensőmben ama borzasztó eszmét.
De egyéb tények, bizonyos rendkivüli jelenségek, nem engedték, hogy csalódjam; a dörgések aggasztó erővel ismétlődtek és szaporodtak; olyanforma zaj volt ez, a minőt számos szekér okozna, mely gyorsan robog a kövezeten. Folytonos dörgés.
A delejtü őrült viselete, mely elektrikai tünemények által idéztetett elő, szintén szilárditotta véleményemet; az ásványos kéreg, mintha szélylyel akart volna szakadni, a gránittömegek, mintha egymásnak akarnának rontani, mintha a repedés, melyben voltunk, betömetnék, az ür megtelnék és mi, szegény parányok, e borzadalmas tömkelegben összezuzatnánk.
„Bátyám, bátyám!“ kiálték, „elvesztünk!“
„Mitől félsz már megint?“ felelt ő meglepőleg nyugodtan. „Mi lelt?“
„Mi lelt! Nézze e falakat, mint remegnek, e nagy tömegek kimozdulnak helyükből! E rémitő forróság, a viz forrása, a mindinkább sürüsödő gőz, ez eszeveszett delejtü, mindezek a földrengés jelenségei!“
Nagybátyám csendesen rázta fejét.
„Földrengés?“
„Az!“
„Azt hiszem, hogy csalódol, édes öcsém.“
„Hogyan! Ön nem ismeri föl e jelenségeket?“
„Földrengés jelenségeit? Nem! Ennél valami különbet reméllek.“
„Hogyhogy?“
„Tüzhányati kitörést.“
„Kitörést!“ mondám; „müködésben levő vulkán kéményébe jutottunk tehát!“
„Ugy hiszem,“ szólt a tanár mosolyogva, „ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“
Ennél nagyobb szerencsét! Megőrült bátyám? Mit jelenthettek e szavak? Mit jelentett e nyugalom és e mosoly?
„Hogyan!“ kiálték, „tüzhányó hegy kitörése hajt fel bennünket! A végzet az izzó láva, a tüzes sziklák, a forró viz, minden tüzhányati anyagok utjába vetett bennünket! Felhajtatunk, kivettetünk, kihányatunk, föl a magasba, a légbe, szikladarabokkal, hamuzáporral, izzó kövekkel, lángok özönével együtt! S ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“
„Igen,“ szólt a tanár, szemüvegei fölött nézve el rám, „mert csupán és egyedül ez uton juthatunk vissza a föld szinére!“
Nem irom le mindazon eszméket, melyek agyamban egymást üzték. Bátyámnak csakugyan igaza volt; soha még őt ily merésznek, ily meggyőződésteltnek nem láttam, mint e pillanatban, midőn tüzhányó hegy által való kivettetés eredményében bizott.
Ezalatt folyvást emelkedtünk; az egész éj igy telt el; a dörgés folyton növekedett; én meg voltam törve; ugy véltem, hogy utolsó órám közelit, és mégis különcz képzelőtehetségem valóban gyermekes buvárlatokra ösztönzött. De hiába, gondolataim uralma alatt állottam, nem én uralkodtam fölöttük.
Világos volt, hogy kitörés által hajtatunk föl; a tutaj alatt forró viz volt és e viz alatt egész lávaréteg és szikladarabok, melyek a tölcsér csúcsán minden irányban szélylyel fognak szóratni. E szerint csakugyan tüzhányó hegy kéményében voltunk. Erről már semmi kétség.
Ez azonban nem kiégett vulkán volt, mint a Sneffels, hanem teljes müködésben levő hegy. Azon kérdés merült föl bennem, hogy mely hegy lehet ez, és hogy a föld mely részében fogunk kihányatni.
Mindenesetre éjszaki vidéken, erről nem lehetett kétség. A delejtü, minekelőtte megbolondult volna, e tekintetben mindig egyet mutatott. A Saknussemm foktól kezdve egyenesen éjszaknak ragadtattunk volt, több száz mértföldnyire. Valjon Izlandba tértünk-e vissza, talán a Hekla tölcsére által fogunk kihányatni, vagy a sziget hét egyéb tüzhányó hegyeinek egyike által? Nyugot felé ötszáz mértföldnyire e szélességü fok alatt csupán éjszaknyugoti Amerika kevéssé ismert vulkánai léteznek. Kelet felé egyetlen egy létezik a nyolczvanadik szélességi fok alatt, az Esk, Mayen János szigetén, nem messze Spitzbergtől. Bizonyos, hogy tüzhányó tölcsér van a földön elég, s közöttük oly tágasak, melyek akár egy egész sereget kihányhatnának! De melyik szolgáland nekünk kijárásul? Ezen törtem fejemet.
Reggel felé az emelkedési mozgás gyorsult. Hogy a meleg, mikor a földgömb felszinéhez közeledtünk, nőtt, a helyett, hogy csökkent volna, ez tisztán helyi okoknak, vulkanikus befolyásnak tulajdonitható. Haladásunk módja ez iránt többé semmi kétséget nem engedett; roppant erő, több száz légkörnyi erő, mely a föld méhében levő gőzök megtolulásából származott, ellenállhatlanul hajtott bennünket. De mennyi számtalan veszélynek tetettünk ki ez által!
Csakhamar fakó viszfény lett itt-ott láthatóvá a mindinkább szélesedő függőleges aknában, jobbra-balra mély folyosókat vettem észre, melyek roppant alagutakra hasonlitottak és honnan sűrű gőz tódult ki; a falakat lángok nyaldosták és szikrák pattogtak bennök.
„Nézze, nézze bátyám!“ kiálték.
„Nos, mi van ebben! Kénkőlángok. Igen természetes, hogy kitörésben effélével találkozik az ember.“
„De hát ha belénk kapnak?“
„Nem fognak belénk kapni.“
„De megfulunk!“
„Nem fulunk meg, az akna szélesedik és ha szükséges lesz, itt hagyjuk a tutajt és valami hasadékban keresünk menhelyet.“
„De hát a viz, a felbugyogó viz?“
„Nincs itt többé viz, Axel; hanem valami lávatömegféle bugyog fel és fog bennünket a tölcsér torkolatáig emelni.“
A vizoszlop csakugyan eltünt volt és elég sűrű, habár forró tüzhányati anyagok foglalták el helyét. A hévmérsék kiállhatatlanná kezdett válni, és a hévmérő a légkörben kétségkivül legalább hetven fokot mutatott volna! Testemről verejték özönlött. Ha nem emelkedünk oly sebesen, kétségkivül megfultunk volna.
A tanár azonban nem létesitette azon javaslatát, hogy a tutajt ott hagyjuk és ezt jól tette. E néhány összetoldott gerenda elég szilárd alapot képezett, és támpontul szolgált, mit egyebütt nem találhattunk volna.
Reggeli nyolcz óra tájban tapasztaltunk legelőször egy ujnemü tüneményt. Az emelkedés hirtelen megszünt, és a tutaj tökéletes mozdulatlanul állott meg.
„Mi ez?“ kérdém e hirtelen megállapodás által megrenditve, mint valamely lökés által.
„Megállapodás“, válaszolt nagybátyám.
„A kitörés szünik?“
„Reménylem, hogy nem.“
Fölállottam s körültekinteni igyekeztem. Talán valamely kiálló sziklaorom akasztotta meg a tutajt, mely pillanatra ellentállhatott és visszatarthatta a felbugyogó tömeget. Ez esetben minél hamarább ki kellett azt szabaditani.
Azonban csalódtam. A hamuból, lávából és sziklatöredékekből álló tömeg maga szünt meg emelkedni.
„Megszünik a kitörés!“ kiálték.
„Ah! öcsém“, szólt bátyám fogait összeszoritva, „te tartasz ettől; azonban ne félj, a pillanatnyi nyugvás nem tarthat sokáig, már öt percze hogy állunk és rövid idő alatt ismét a tölcsér torkolata felé fogunk haladni.“
A tanár, mialatt igy beszélt, folyvást időmérőjén tartotta szemeit; jóslatát most is igazolták az események. A tutaj csakhamar ismét emelkedésnek indult; sebesen és egyenlőtlenül haladt fölfelé mintegy két perczig, azután ismét megállott.
„Tiz percz mulva ismét meg fog indulni,“ szólt bátyám órájára tekintve.
„Tiz percz mulva?“
„Igen. Oly vulkánban vagyunk, melynek kitörése meg-meg szokott szakadni; mintha pihenne, és ezalatt bennünket is pihentet.“
Bátyámnak igaza volt. Az általa kitüzött perczben rendkivüli gyorsasággal hajtatánk ismét fölfelé; erősen a tutaj gerendáiba kellett fogódznunk, hogy ki ne vettessünk. Ezután ismét megállott a tüzhányati tömeg.
Azóta sokat gondolkodtam e különös tüneményen, de nem voltam képes azt tökéletesen megmagyarázni. Mindamellett bizonyosnak vélem, miszerint a tüzhányó hegynek nem főkéményében, hanem valamely mellékcsatornában voltunk, mely a főkémény visszahatásának volt alávetve.
Nem tudhatom pontosan, hogy e tünemény hányszor ismétlődött; csak arra emlékszem tisztán, hogy valahányszor ujra mozgásba helyeztettünk, a hajtó erő mindannyiszor nagyobb volt, s ugy vitt fel bennünket, mintha puskából lövetnénk ki. A szünetek perczeiben majd megfultunk; a fölhajtatás ideje alatt pedig lélekzetünket vágta el a forró lég. Eszembe jutott, hogy mily kéjes lesz, ha majd valamely éjszaki vidéken, harmincz fokos hidegben, vettetünk ki; túlizgatott képzeletemben Szibéria hófedte sikjain jártam, és forrón vágytam azon perczre, mikor a sarknak jégtalaján fogok hencsereghetni! Lassanként azonban eszméletem, az agyamat megrengető ismételt zökkenések következtében, megtört. Ha Hans nem tartott volna, nem egyszer zúztam volna össze fejemet a gránitfalazaton.
Arról tehát, mi a következő órákban történt, pontosan számot nem adhat emlékezetem. Homályosan emlékezem a folytonos dörrenésekre, a sziklatömegek rengésére és arra, hogy a tutaj egyszerre gyorsan forogni kezdett; lávahullámokon inogott, hamuzápor közepette; mindenfelé zúgó lángok környezték. Valamely orkán, melyről azt lehetett volna hinni, hogy roppant szellentyüből ered, szította a földalatti tüzet. Még egyszer pillantottam meg Hans arczát a tüznek piros viszfényében, s azután minden eszméletem bizonyos kábult rémületre szoritkozott, milyet az ágyu elé kötött elitéltek érezhetnek azon pillanatban, midőn az ágyu elsül s tagjaikat a légbe szórja.
XLII.
Midőn szemeimet megnyitottam, a kalauz erős karja fogta körül derekamat; másik keze bátyámat tartotta. Nem voltam veszélyesen megsebesülve, de egész testem meg volt törve. Valamely hegynek lejtőjén feküdtem, alig két lépésnyire a tátongó őrvénytől, melybe a legcsekélyebb mozdulat következtében is belebukhattam volna. Hans megmentette volt életemet, mialatt én a tölcsér lejtőjén hengeregtem.
„Hol vagyunk?“ kérdé bátyám, ki nagyon ingerültnek látszott, midőn észrevette, hogy a föld felszinére jutottunk.
A vadász vállait vonta, annak jeléül, hogy azt nem tudja.
„Izlandban?“ kérdém.
„Nej“, válaszolt Hans.
„Hogyan! Nem?“ szólt a tanár felállva.
Utazásunk számlálhatatlan csodái után, még redkivüli meglepetés várt reánk. Azt hittem volt, hogy örök hóval fedett hegyoromra fogunk jutni, az éjszaki vidékek sivár pusztáinak közepette, a sarki nap halványsugárai alatt, túl a legmagasabb szélességi fokokon, és várakozásainkkal tökéletes ellentétben, bátyám, az izlandi és én a tüzével tagjainkat emésztő nap forró sugárai által megüvegesitett hegynek oldalában hevertünk.
Nem akartam hinni szemeimnek; de a roppant meleg, mely testemet sütötte, nem engedett kétséget. Félmezitelenül jutottunk volt ki a tölcsérből, s a ragyogó nap, melynek jótékonyságát két hónap óta önkényt nélkülöztük, valóban pazarló bőkezüséget tanusitott most irányunkban, vakitó sugarainak özönével, világossággal és meleggel öntve el bennünket.
Mikor szemeim hozzászoktak e fényhez, mely előttünk tökéletesen szokatlanná vált, legelőbb is a képzeletem által elkövetett hibákról győződtem meg. Azt hittem volt, hogy legalább is Spitzbergbe fogunk jutni, és alig voltam képes e meggyőződést megváltoztatni.
A tanár legelőbb szakitotta meg a csendet és szólt:
„E környék csakugyan nem hasonlit Izlandra.“
„Talán Mayen János szigete?“ válaszoltam.
„Arra ép oly kevéssé hasonlit. Ez nem éjszaki vulkán, nincsenek gránitdombjai, sem hófövege.“
„De…“
„Tekints körül, Axel.“
Fejünk fölött, alig ötszáz lépésnyire tőlünk tüzhányó hegy tölcsére volt látható, melyből negyedóránként, nagy dörgéssel, magas lángoszlopok, sziklatöredékek, hamu és láva omlottak. Érzém mint reng a hegy, mely czethalak módjára lélekzett, és roppant kopotyákjából időrőlidőre tüzet és gőzt lövellt. Alattunk a meglehetős meredek lejtőn, tüzhányati anyagok rétegei terültek el, mintegy hét–nyolczszáz lábnyi mélységben; e szerint a tüzhányó hegy magassága nem volt több háromszáz ölnél. A hegy töve zöld fák tömött koszorújából látszott kiemelkedni, melyek között olaj- és fügefákat pillantottam meg, valamint bibor fürtökkel terhelt szőlőtőket.
Kénytelen voltam megvallani, hogy e táj nem látszik éjszaki vidéknek.
E zöldelő sövényen túl a tekintet csakhamar gyönyörü tenger vagy tó tükrével találkozott, mely e bájos vidékből alig néhány mértföldnyi körületü szigetet alakitott. Kelet felé kis kikötő látszott, melyet néhány ház környezett és melyben néhány különös alaku hajó ingadozott a hullámzó kék viztükrön. Távolabb apró szigetek csoportjai tüntek ki a tengerből, oly nagy számmal, hogy valami nagy hangyabolyra hasonlitottak. Nyugot felé távol partok körrajzai tüntek fel a láthatáron; ezeknek némelyikén összhangzatos idomu kék hegylánczok vonultak végig, másfelé pedig, távolabb parton, rendkivül magas hegyorom emelkedett, melynek csúcsa gőzfelleggel volt koronázva. Éjszak felé nagy terjedelmü viztükör csillámlott a nap sugaraiban, melyen itt-ott árboczok csúcsai, vagy dagadó vitorlák voltak láthatók.
E látványnak váratlansága megszázszorozta annak csodás szépségeit.
„Hol vagyunk? Hol vagyunk?“ ismétlém alig hallhatón.
Hans közönyösen hunyta be szemeit, bátyám pedig vizsgálódva nézett szélylyel, de nem értette a dolgot.
„Bármi legyen e hegy neve,“ szólt végre bátyám, „annyi bizonyos, hogy nagyon meleg van rajta; a robbanások sem szünnek és csakugyan nem érdemes tüzhányati kitörés által sértetlenül felhajtatni, ha azután valami szikladarab üti agyon az embert. Menjünk le, és majd megtudjuk, hogy hová jutottunk. Egyébiránt majd éhen-szomjan halok.“
Bátyám csakugyan nem volt szemlélődő természetü ember. Én részemről felejtve a nélkülözéseket és fáradalmakat, itt maradtam volna e helyen talán estig, de igy követni kellett társaimat.
A tüzhányó hegy oldala némely helyütt igen meredek volt; olykor megkeményedett hamuból álló csatornákban csusztattuk alá magunkat, kikerülve a lávapatakokat, melyek tüzes kigyókként vonultak végig a hegyen. Ezalatt folyvást bőbeszédűn társalogtam, mert képzelőtehetségem sokkal telibb volt, semhogy szavakban nem csordult volna túl.
„Ázsiában vagyunk,“ kiálték, „Ázsia partjain, a maláji szigeteken, Oceániában! Áthatottunk a földgömbön, és Európa antipódjaihoz jutottunk.“
„De hát a delejtü?“ kérdé bátyám.
„Hm! A delejtü?“ szóltam zavarba jőve. „A delejtü szerint éjszaknak tartottunk volna.“
„Tehát hazudott?“
„Oh! hazudott?!“
„Hacsak nem ez az éjszaki sark!“
„Az éjszaki sark! Nem; de…“
A dolog magyarázhatlan volt. Nem tudtam mit képzeljek.
Ezalatt mindinkább közeledtünk a zöldelő virányhoz, melyen oly jól esett szemeinket legeltetni. Éhség és szomjuság gyötörtek. De szerencsére két órai járás után, gyönyörü ligetek közé értünk, hol olaj-, gránát-, fügefák és venyigék diszelegtek, melyeknek gyümölcseit sem őr, sem sövény nem védte. Helyzetünkben, kifosztva mindenből, kiéhezve, nem vettük fontolóra a tulajdoni jogot. Mily felséges élvezet volt e zamatos gyümölcsök levét színi, e biborszinü szőlőfürtökbe harapni! Nem nagy távolban, a fűben, fáknak hüvös árnyában, üde vizü forrás csörgedezett, melybe kéjesen mártottuk be arczunkat és kezeinket.
Mialatt ekként mindnyájan a nyugalom gyönyöreit élveztük, két olajfa között gyermek jelent meg.
„Ah!“ kiálték, „itt e boldog vidék egy lakója!“
Valami kis koldus fiunak látszott, rongyos öltözetü, beteges külsejü volt, és tőlünk nagyon megijedt; csakugyan igy félmezitelenül, bozontos szakállainkkal nem épen bizalmat gerjesztő lehetett tekintetünk. És ha csak ez ország lakói mind tolvajok nem voltak, meg kellett tőlünk ijedniök.
Azon pillanatban, midőn a kis ficzkó el akart szaladni, Hans utána futott és sikoltozása és rúgkapálása daczára erővel visszahozta.
Nagybátyám mindenekelőtt megnyugtatni igyekezett a gyermeket s azután németül szólt hozzá:
„Hogy hivják e hegyet, kis barátom?“
A gyermek nem felelt.
„Ugy látszik, hogy nem vagyunk Németországban.“
Ugyanazon kérdést angolul ismétlé.
A gyermek most sem felelt. Kiváncsiságom tetőponjára hágott.
„Néma ez a gyerek?“ kiáltott a tanár, ki kevélykedve nyelvtudományával, francziául ismétlé a kérdést.
A gyermek hallgatott.
„Ugy kiséreljük meg az olasz nyelvet,“ folytatá bátyám s e nyelven szólott:
„Dove noi siamo?“
„Igen! Hol vagyunk?“ ismétlém türelmetlenül.
A gyermek konokul hallgatott.
„Eh! nem tudsz beszélni?“ kiáltott bátyám, ki dühbe kezdett jönni; a gyermek fülét rángatva szólott:
„Come si noma questa isola?“
„Stromboli“, felelt a kis pásztorfiu, kiszökve Hans kezei közől, s az olajfa-ligetben tünve el szemeink elől.
Nem vettük üzőbe; egyébbel voltunk elfoglalva; Stromboli! Mily benyomást gyakorolt képzelőtehetségünkre e váratlan név! Itt voltunk tehát, a földközi tengeren, a mithologiailag emlékezetes aeoli szigetcsoport közepette, a régi Strongylosban, hol Aeolus tartotta zár alatt a szeleket és viharokat. S ama kék hegyek, melyek amott kelet felé emelkedtek, Calábria hegyei voltak! És ama vulkán, mely a déli láthatáron meredt föl a magasba, az Aetna volt, a szilaj Aetna.
„Stromboli! Stromboli!“ ismétlém.
Nagybátyám ugyanazon mozdulatokat tette, és ugyanazon szavakat ismételte, melyeket én. Azt lehetett volna hinni, hogy kardalt énekelünk!
Mily utazás! Mily csodás utazás! Egyik vulkánban leszállottunk, és másikon jöttünk föl, és e másik több mint ezerkétszáz mértföldnyire volt a Sneffelstől, és Izland sivár, a világ véghatárára vetett földétől! Vándorlatunkban, a véletlen által vezérelve, a föld legszebb vidékeire jutottunk! Az örök hó vidékeit az örök virány büvös tájaival cseréltük föl, és ott hagytuk fejünk fölött a fagyos égőv szürkés ködét, és följöttünk Sicilia azur ege alá!
Gyümölcsből és fris vizből álló felséges lakoma után ismét utnak indultunk Stromboli kikötője felé! Nem véltük tanácsosnak elmondani, hogy mi uton érkeztünk e szigetre: e babonás szellemü olaszok aligha nem a pokol által kiköpött démonokat láttak volna bennünk. Azt határoztuk tehát, hogy hajótörést szenvedtünk. Ez ugyan nem oly rendkivüli és dicsőséges, de a már emlitett okoknál fogva biztosabb volt.
Utközben hallám, mint mormog bátyám fogai között:
„De a delejtű! a delejtű, mely éjszakot mutatott! Mikép magyarázzuk meg e tényt?“
„Sohse törjük rajta fejünket,“ szóltam én.
„Ugy ám! Az volna csak szép; Johanneumbeli tanár, ki egy kozmikus tüneményt ne tudna megmagyarázni; hallatlan szégyen volna.“
Bátyám, mialatt félmezitelenül, erszényül szolgáló bőrövét viselve dereka körül és pápaszemét órrára helyezve, ekként szólott, ismét a mineralogia rettentő tanárává lett.
Egy óra multán, miután az olajerdőből kijutottunk, San-Vicenzóba, Stromboli kikötőjébe érkeztünk, hol Hans tizenharmadik heti szolgálatának bérét kérte, melyet nagybátyám forró kézszoritások között adott át neki.
E perczben a kalauz, ha talán nem is osztotta könnyen magyarázható elérzékenyülésünket, mégis oly küljelekkel tolmácsolta érzelmeit, melyek őbenne rendkivülieknek voltak mondhatók.
Ujjhegygyel könnyedén megszoritotta kezeinket, és elmosolyodott.
XLIII.
Ime, ez befejezése azon elbeszélésnek, melyet azok sem fognak elhinni, kik már semmin sem csodálkoznak. Azonban el vagyok készülve és pánczélozva az emberi hitetlenség ellen.
A strombolii halászok hajótörést szenvedetteket megillető tekintettel voltak irányunkban; elláttak bennünket ruhával és élelmiszerekkel. Negyvennyolcz órai várakozás után augusztus 31-én egy kis speronare Messinába vitt bennünket, hol néhány nap alatt kipihentük az ut fáradalmait.
Pénteken, september 4-én egy franczia császári póstahajóra, a Volturnóra szállottunk és három nappal később Marseillebe érkeztünk; ekkor már minden aggodalomtól megmenekültünk volt, és tökéletesen nyugodtak lettünk volna, ha a delejtüt illetőleg tapasztalt megmagyarázhatlan tény nem gyötörte volna lelkemet. September 9-én este Hamburgba érkeztünk.
Mártha asszony meglepetését, Margit örömét leirni képtelen vagyok.
„Most, miután hős vagy, édes Axelem,“ szólt hozzám szeretett jegyesem, „nem lesz szükséges, hogy többé elhagyj!“
Rá néztem. Margit mosolyogva sirt.
Képzelhetni, hogy Lidenbrock tanár hazaérkezte Hamburgban mily sensatiót okozott. Mártha asszony csacskaságának következtében azon hir, hogy a tanár a föld központjának indult, az egész világon elterjedt volt. Senki nem akarta hinni, s visszatérte után ép oly kevéssé hitték.
Azonban Hans jelenléte és Izlandból érkezett különféle tudósitások csakhamar megváltoztatták a közvéleményt.
Ekkor bátyám nagy emberré lett, én pedig a nagy ember unokaöcscse voltam; ez pedig nem csekélység. Hamburg városa tiszteletünkre ünnepélyt rendezett. A Johanneumban nyilvános ülés tartatott, melyen a tanár elbeszélte utazását, és csupán a delejtűre vonatkozó tényeket hagyta el. Ugyanaz nap tette le a város levéltárába Saknussemm okmányát és kifejezte, hogy mennyire sajnálja, miszerint a körülmények nem engedték, minden törekvései daczára, hogy az izlandi utas nyomdokait egész a föld központjáig kövesse. Szerény volt dicsőségében, mi hirét még növelte.
Azonban ennyi megtiszteltetés természetesen irigységet támasztott. Voltak, kik, miután határozott tényekre alapitott elmélete ellentmondott a tudománynak, a föld központi melegére vonatkozó elméletnek, tagadták azt; bátyám tollal és élő szóval harczolva, tartotta fel elméletét, és nevezetes vitatkozásokat folytatott különböző országok tudósai ellen.
Én részemről most sem ismerhetem helyesnek nagybátyámnak a meghülésre vonatkozó elméletét; daczára mindazoknak, miket saját szememmel láttam, most is hiszem és mindig hinni is fogom a központi meleget; de elismerem, hogy bizonyos, még meg nem határozható körülmények, természeti tünemények befolyása alatt módosithatják e törvényt.
Azon időben, mikor e kérdések iránt legnagyobb volt az érdekeltség, nagybátyámra nézve szomoritó esemény fordult elő. Hans, daczára nagybátyám kéréseinek, otthagyta Hamburgot; ez ember, kinek életünkért adósai voltunk, nem engedte, hogy tartozásunkat lerójuk. A honvágy fogta el őt.
„Faerval,“ szólt egy nap s ez egyetlen szóval búcsuzva, utnak indult és szerencsésen megérkezett Reykjawikban.
Nagyon megszerettük volt a derék dunnavadászt; mi, kiknek életét mentette meg, soha nem fogjuk őt elfelejteni és halálom előtt egyszer még minden esetre látni akarom őt.
Befejezésül még meg kell emlitenem, hogy ez „Utazás a föld központja felé“ nagy feltünést okozott a világban. Kinyomatott és minden élő nyelvre lefordittatott; a leghitelesebb hirlapok közölték annak legkiválóbb epizodjait, melyek kommentálva, megvitatva, megtámadva és védelmeztetve lőnek, egyenlőn szilárd meggyőződéssel a hivők és a hitetlenek részéről. Nagybátyám még élete folytán részesült a kiérdemelt dicsőségben, mi nagy ritkaság! Barnum nagy dijat ajánlott neki, ha pénzért mutogattatni engedi magát az éjszakamerikai egyesült államokban.
A dicsőség közé azonban egy kellemetlen, mondhatnánk gyötrelmes gondolat vegyült. A delejtűre vonatkozó tény magyarázhatlan maradt előttünk. Már pedig tudósra nézve az ily magyarázhatlan tünemény valóságos értelmi martyrium.
Egy nap, mialatt bátyám dolgozószobájában az ásványokat rakosgattam, megpillantám a delejtűt és figyelmesen vizsgáltam azt.
Hat hónapja volt, hogy a delejtű ott állott ama zúgban, nem gyanitva, hogy mennyi nyugtalanságot okoz.
Miután néhány pillanatig a delejtűre néztem, egyszerre meglepetve kiáltottam fel. A tanár elősietett.
„Mi baj?“ kérdé ő.
„E delejtű!…“
„Nos?“
„De hiszen hegyes vége dél felé s nem éjszak felé mutat.“
„Mit beszélsz?“
„Nézze! Sarkai szerepet cseréltek.“
„Szerepet cseréltek!“
Nagybátyám oda nézett, összehasonlitásokat tett s azután akkorát ugrott, hogy az egész ház rengett belé!
„E szerint hát,“ kiáltott bátyám, mikor a meglepetés szóhoz engedte jutni, „midőn Saknussemm fokára érkeztünk, ez átkozott delejtű delet jelezte és nem éjszakot?“
„Nyilván.“
„Igy tévedésünk megmagyarázható. De mely tünemény okozhatta, hogy a sarkok ekként cseréltek egymással.“
„Ez igen könnyen magyarázható.“
„Hogy-hogy?“
„A Lidenbrock-tengeren, a vihar folytán, ama tűzgömb, mely a tutaj minden vasát megdelejesitette, delejtűnk irányát megváltoztatta.“
„Ah!“ kiáltott a tanár hahotára fakadva, „e szerint hát az elektricitás űzött velünk játékot?“
E naptól kezdve bátyám a tudósok, én pedig az emberek legboldogabbika voltam, mert szeretett Margitom többé nem mint gyámleány, hanem mint unokahug és feleség szerepelt a király-utczai házban. Fölösleges kijelentenem, hogy nagybátyja, a hires tanár, Lidenbrock Otto, az öt világrész minden tudományos, geographiai és mineralogiai társulatainak levelező tagja volt.
Vége.