„Tva,“ szólt az izlandi.
„Hogyan! kettő? Hans azt állitja, hogy csupán két állat…“
„Igaza van,“ kiáltott bátyám, ki nem vette le szeméről a távcsövet.
„Hogyhogy!“
„Igen! E szörnyetegek egyike a delphin orrával, a gyík fejével, és a krokodil fogaival bir és e körülmény csalt bennünket. Ez a vizözönelőtti kétéltüek legszörnyübbike, az ichthyosaurus!“
„És a másik?“
„A másik tekenősbéka teknőjébe rejtett kigyó, az elébbinek irtózatos ellene, a plesiosaurus!“
Hans csakugyan igazat szólott. Csupán két állat zavarta meg igy a tenger felszinét; az őskori Oceanok két lakóját szemlélhetém. Láttam az ichthyosaurus véres szemét, mely akkora mint egy ember feje. A természet ez állat szemét rendkivüli erejü optikai készülékkel látta el, mely képes volt ellentállani a vizréteg nyomásának, ama roppant mélységben is, hol ez állat tanyázni szokott. Helyesen nevezik a gyíkok czethalának, mert ez utóbbinak sebességével és gyorsaságával bir. Ez, melyet itt látok, száz láb hosszu; nagyságát akkor itélhetem meg, mikor a hullámok fölé emeli farkának függőleges uszószárnyait. Állkapczája rémitő nagy és a természettudósok szerint száznyolczvankét fogat tartalmaz.
A plesiosaurus teste hengeralaku, farka rövid, és lábai evezők alakjával birnak. Egész testét teknő boritja, és nyaka, mely hajlékony mint a hattyu, mintegy harmincz lábnyira emelkedik a hullámok fölé!
Ez állatok leirhatatlan dühvel támadták meg egymást. Egész vizhegyeket támasztottak, melyek a tutajig terjedtek. Számtalanszor kellett attól tartanunk, hogy jármüvünk elmerül.
A két szörnyeteg összeölelkezett. Többé nem tudtam megkülönböztetni egyiket a másiktól! A győztes dühétől tartottunk.
Egy, azután két óra mult el igy. A tusa folyvást egyenlő dühvel folyt. A küzdők hol közeledtek a tutajhoz, hol eltávoztak attól. Mi mozdulatlanul állottunk, fegyvereinket lövésre fogva.
Egyszerre az ichthyosaurus és a plesiosaurus eltüntek, valódi örvényt támasztva a viz hullámaiban. Néhány percz mult el. A tenger mélyében fog-e befejeztetni a küzdelem?
De most egyszerre roppant fő merült fel a viz alól, a plesiosaurus feje. A szörnyeteg halálosan meg volt sebesitve. Roppant teknőjét többé nem láttam. Csupán hosszu nyaka emelkedett fel, hol lecsapódott, hol ismét felemelkedett, meghajolt, a hullámokat verte mint valami óriási ostor, hajlongott mint a ketté vágott féreg. A viz messzire szétfecscsent és szemeinket elboritotta. De a szörnyeteg halálküzdelme végéhez közeledik, mozdulatai gyengülnek, vonaglása csendesedik és most a hosszu kigyóalaku csonk élettelenül terül el a lecsillapult hullámokon.
Nem tudtuk, hogy az ichthyosaurus visszatért-e földalatti barlangjába, vagy ismét megjelenend a tenger felszinén.
XXXIV.
Szerda, aug. 19. – Szerencsére a szél erősen fujt, és igy gyorsan távozhattunk e küzdelem szinhelyéről. Hans folyvást a kormányon van. Nagybátyám, ki e tusa eseményei által felrázatott mély elmerültségéből, most ismét hallgatva, türelmetlenül nézi a tengert.
Utazásunk ismét egyhanguvá lesz, de nem kivánom, hogy ez egyhanguság a tegnapi veszélyek árán szakittassék meg.
Csütörtök, aug. 20. – Éjszak-keleti szél, változó. Hévmérsék meleg. Óránként három és fél mértföldet haladunk.
Déltájban távoli zaj hallatszott. Feljegyzem e tényt, a nélkül, hogy azt megmagyarázhatnám. E zaj folytonos bömbölésre hasonlit.
Valami távoli sziklán vagy szigeten törik meg a tenger.
Hans az árbocz csúcsára kúszott, de onnan sem látott semmit. A tenger sima volt s a látkörig nem tünt föl rajta semmi szikla.
Három óra mult el. A távoli zaj valami vizeséstől látszik származni.
Ez észrevételt közöltem bátyámmal, ki tagadólag rázta fejét. Én pedig meg vagyok győződve, hogy nem csalódom. Talán valamely zuhataghoz közeledünk, mely magával ragad bennünket a mélységbe? Meglehet, hogy a tanárnak az utazás ily módja tetszenék, mivel az függőleges irányban történnék, de én részemről…
De minden esetre néhány mértföldnyi távolban valami zajos tüneménynek kell véghezmennie, mert most a zúgás már nagyon erősen hallatszik. Valjon a légből, vagy a tengerből származik-e az?
Most szemeimet a légkörben függő gőzökre emeltem, és vastagságukat megitélni igyekeztem. Az ég csendes volt; a fellegek, melyek a boltozatig, a legnagyobb magasságig emelkedtek volt, mozdulatlanoknak látszottak, sőt az elektrikus fény látható sugárzása miatt csaknem láthatatlanokká lettek.
Ezután a tiszta és minden ködtől ment látkört kezdtem vizsgálni. Tekintete nem változott. De ha e zaj vizeséstől, zuhatagtól származik; ha ez egész tenger valamely alantibb medenczébe ömlik; ha e zúgás lerohanó viztömeg által idéztetik elő: ugy a viznek folynia kell, és pedig minél inkább közeledünk a veszélyhez, annál sebesebben. Megvizsgáltam, hogy a viz folyik-e és ugy tapasztaltam, hogy nem. Egy a tengerbe vetett üres palaczk, elmaradt tőlünk.
Négy óra tájban Hans felkelt helyéről, az árboczba fogódzott és felkúszott annak csúcsáig. Onnan tekintete befutotta ama körivet, melyet a tenger szine a tutaj előtt képezett; a kalauz szemei egy ponton akadtak meg. Arcza nem fejezett ki meglepetést, de szeme állandón egy pontra szegeződött.
„Lát valamit,“ szólt nagybátyám.
„Én is ugy hiszem.“
Hans leszállott és karjait dél felé terjesztve szólott:
„Der nere!“
„Ott lenn?“ válaszolt bátyám.
Az utóbbi megragadta távcsövét s egy perczig, mely előttem századnak tetszett, figyelmesen nézett azon keresztül.
„Igen, igen!“ kiáltott végre.
„Roppant kévét, mely a hullámok fölé emelkedik.“
„Ismét valami tengeri állat?“
„Talán.“
„Ugy tartsunk inkább nyugot felé, mert most tudjuk, hogy mily veszélyes az ily özönvizelőtti szörnyekkel való találkozás!“
„Csak tartsuk meg az eddigi irányt“, válaszolt nagybátyám.
Hans felé fordultam, ki kormányrudját hajthatatlanul, ridegen tartotta.
Azonban, ha ily távolságra, mely ama állattól még elválaszt bennünket, és mely legalább tizenkét mértföldnyi, látni lehet az orrlyukaiból lövellt vizsugárt, termete csakugyan természetfölötti lehet. A legegyszerübb ész is beláthatná, hogy tőle menekülni kell. De ha egyszerü eszünk volna, nem jöttünk volna ide.
Haladtunk tehát az eddigi irányban. Minél inkább közeledtünk, annál inkább nőni látszott a vizsugár. Miféle szörnyeteg lehet az, mely ennyi vizet képes beszíni, és igy szünet nélkül tudja azt kilövellni?
Esteli nyolcz órakor már alig két mértföldnyire voltunk tőle. Roppant terjedelmü, feketés, domboru teste szigetként terül el a tengeren. Képzelőtehetségemnek, vagy az ijedelemnek volt-e ily nagyitó hatása, vagy helyesen láttam, hogy hosszasága valóban több ezer lábnál? Miféle czetfaj lehet ez, melyről sem Cuviernek, sem Blumenbachnak nem volt fogalma? A szörnyeteg mozdulatlan volt, mintha aludnék; ugy látszott, mintha a tenger nem volna képes őt fölemelni, s a hullámok oldalán törtek meg. A vizsugár, mely ötven láb magasra lövellt, eső alakjában, kábitó zajjal hullott alá. És mi őrültek módjára közeledtünk ez iszonyu tömeghez, melynek egynapi tápláléka ki nem kerülne száz czethalból.
Rémület fogott el. Nem akartam messzebb menni! Kész voltam a vitorlát tartó kötélzetet átmetszeni! Lázongani kezdtem a tanár ellen, ki heves szavaimra nem válaszolt.
Most egyszerre feláll Hans és ujjával a fenyegető tárgyra mutatva, szól:
„Holme!“
„Sziget!“ kiáltott bátyám.
„Sziget!“ ismétlém vállaimat vonogatva.
„Természetesen az,“ szólt a tanár hahotára fakadva.
„De hát ama vizsugár?“
„Geyser,“ szólt Hans.
„Persze hogy az,“ szólt nagybátyám, „geyser, épen olyan, mint az izlandi geyserek.“1)
Sokáig nem akartam hinni, hogy ennyire csalódtam, és egy szigetet tengeri szörnyetegnek néztem volna! De végre kénytelen voltam erről meggyőződni és tévedésemet bevallani. A mit láttunk, valóban nem egyéb természeti tüneménynél.
Minél inkább közeledtünk, annál nagyszerübbnek látszott a légbe lövellt vizsugár. A sziget meglepőleg hasonlitott valami roppant bálnára, melynek feje tiz ölnyire emelkedik a hullámok fölé. A geyser (e szó izlandi eredetü, s e nyelven geysir-nek mondatik, mi annyit jelent, mint „düh“) méltóságteljesen emelkedett a sziget végén. Időről időre tompa dörgés hallatszik, és a roppant sugár, mintha csakugyan haragudnék, rémitőn megrázza gőzből álló fövegét és fellövel egész a fellegek alsó rétegeig. A geyser magányos volt, sem gőzfellegecskék, sem meleg források nem környezték, és az egész vulkáni erő benne összpontosult. Az elektrikus világosság sugarai e vizkévébe merültek, melynek egyes cseppjei a szivárvány minden szineiben csillogtak.
„Szálljunk ki,“ szólt a tanár.
De gondosan el kellett kerülnünk a lehulló viztömeget, mely egy pillanat alatt lemeritette volna a tutajt. Hans ügyesen kormányozva, e sziget tulsó végére juttatott bennünket.
Kiugrottam a sziklára; bátyám gyorsan követett, mig a vadász helyén maradt, mint a kit semmi meg nem lep és semmi nem érdekel.
Kovás darázskővel vegyes grániton haladtunk, a talaj lábaink alatt remegett, mint a gőzkatlan teteje, mely alatt forró gőz szorul össze; a szikla csaknem izzó volt. Majd kis, központi medenczéhez értünk, melyből a geyser emelkedett. E vizbe, mely forrva csorgott le, hajlott hévmérőt mártottam, és a higany százhatvanhárom fokra emelkedett.
E viz tehát izzó mélységből emelkedett fel. Ez megczáfolni látszott Lidenbrock tanár elméletét. Nem voltam képes e megjegyzést elhallgatni.
„Nos,“ mondá ő, „bizonyithat-e ez elméletem ellen?“
„Nem,“ válaszoltam szárazon, látván, hogy ily makacsság ellen hiába küzdenék.
Mindamellett nem tagadhatom, hogy eddig a szerencse különösen kedvezett, és hogy utazásunk eddig rendkivüli hévmérséki viszonyok között folyt; de az világosnak látszik, sőt bizonyosnak, hogy elébb-utóbb eljutunk azon rétegekbe, melyekben a központi forróság tetőpontját éri el, és a hévmérő fokozatán túl emelkedik.
Majd meglátjuk.
Ezt szokta mondani a tanár, ki, miután e vulkáni szigetet öcscse nevére keresztelte, a tutajra szállott, hová én követtem.
Még néhány perczig szemlélhettem a geysert és észrevettem, hogy szökkenése és ereje nem mindig egyenlő; hol veszit erejéből, hol ismét megujul, mit én a belsejében levő gőzök változó nyomásának tulajdonitottam.
Végre ismét utnak indultunk, a sziklának igen meredek déli oldalát kerülve meg. Hans ez idő alatt a tutajon némi javitásokat tett. De minekelőtte ott hagynánk a partot, az áthaladott távolság kiszámitására néhány észleletet tettem, és ezeket naplómba jegyzem. Mióta Margit kikötőjét elhagytuk, kétszáz hetven mértföldet tettünk a tengeren; Izlandtól pedig hatszáz mértföldnyire, következőleg Angolország alatt vagyunk.
XXXV.
Péntek, aug. 21. – Másnap a nagyszerü geyser eltünt szem elől. A szél valamivel erősebb, és gyorsan távoztat el bennünket Axel szigetétől. A zúgás lassanként megszünt.
Az idő, szabad legyen ekként kifejeznem magamat, rövid időn változni fog. A légkör gőzökkel telik meg, melyek magukba zárják a sós viz kigőzölgése által keletkezett elektricitást; a fellegek mindinkákb mélyebbre ereszkednek, és olajszin árnyalatot öltenek; az elektrikus sugarak alig képesek áthatolni e sűrű függönyön, mely leereszkedik a szinpadra, hol csakhamar a viharok drámája fog eljátszatni.
Kedélyem különösen nyomott volt, mint a földön minden élő lényé szokott lenni nagy viharok közeledtekor. A dél felé tornyosuló kerekded fellegek aggasztó tekintetüek; ama „kérlelhetetlen“ kifejezéssel birnak, melyet gyakran tapasztaltam szélvész közeledtekor. A lég nehéz, a tenger csendes.
A távoli felhők nagy gyapotcsomagokra hasonlitottak, melyek festői rendetlenségben vannak összehalmozva; lassanként feldagadnak és több kisebb felhő egy roppant nagygyá olvad össze; oly nehezek, hogy nem képesek a látkörtől elválni; de most erősebb szél kezd fujni, s a felhők lassanként felvonulnak, setétebbé válnak és csakhamar az egész látkört elboritják, rémes látványt képezve; olykor egyes, még világos gőzréteg tünik fel e szürkés függönyön, de csakhamar ez is eltünik a setét tömegben.
A légkör nyilván elektricitással van tele; testemet is betölté az és hajam égnek mered, mint az elektrikus gépezet érintésekor. Ugy vélem, hogy ha társaim most érintenének, erős rázkodást tapasztalnának.
Reggeli tiz órakor a vihar jelenségei még határozottabbakká váltak; azt lehetett volna hinni, miszerint a szél megpihen, hogy azután annál nagyobb erővel dúlhasson; a felhő roppant tömlőhez hasonlitott, melyben a szélvészek gyülnek.
Még nem akartam hinni a fenyegető előjeleknek és még sem állhattam ellent, hogy ne szóljak:
„Az időjárás kedvezőtlen fordulatot vesz.“
A tanár nem felelt. Azon körülmény, hogy a tenger végtelenül terült el szemei előtt, irtózatos roszkedvüvé tette. Szavaimra csak vállait vonva felelt.
„Vihar támad,“ mondám kezemet a láthatár felé nyujtva; „e fellegek leereszkednek a tengerre, mintha összezuzni akarnák azt!“
Csend uralkodott. A szél elhallgatott. A természet hullára hasonlitott és többé nem lélegzett. Az árboczon, melynek csúcsán már a Szent-Elm tüzét láttam, nagy redőkben hull alá a vitorla. A tutaj mozdulatlanul áll a sima, hullámot nem vető tenger közepette.
De ha már nem haladunk, minek tartogatjuk e vitorlát, mely a vihar első rohamára vesztünket okozhatja?
„Vágjuk le az árboczot,“ mondám én; „ez tanácsosnak látszik.“
„Nem, ördög és pokol!“ kiáltott nagybátyám. „Százszor nem! Hadd ragadjon meg bennünket a szél, hadd hordjon el a vihar! Csak megláthassam végre valamely part szikláit, bárha tutajunk ezer darabra törne is rajtuk!“
Alig mondta ki bátyám e szavakat, midőn a déli láthatár tekintete egyszerre megváltozott; a megtolult gőz egyszerre vizzé változott, s a lég, mely az ekként támadt, ürt betölteni sietett, szélvészt képezett. A lég a barlang legtávolabb részeiből rohant elő. A setétség mindinkább növekedett. Már alig voltam képes néhány tökéletlen jegyzetet irni naplómba.
A tutaj felemelkedik és olykor nagyokat szökik. Nagybátyám a rázkodás következtében a tutaj deszkáira vettetett. Én térdeimen hozzácsusztam. Bátyám erősen fogódzott egy kötél végébe, és gyönyörüséggel látszott szemlélni a duló elemek által nyujtott látványt.
Hans nem moczczant. Hosszú hajzata, melyet a szélvész kuszált, és változatlanul rideg arczára borzalt, különös kifejezést kölcsönöz vonásainak, mert minden szálon egy-egy apró láng égett. Arcza valóban ijesztő volt és valamely vizözönelőtti emberének lehetett volna azt hinni, ki az ichthyosaurus és megatheriumnak kortársa volt.
Az árbocz ellentállott. A vitorla megdagadt mint valamely hólyag és csakhogy ki nem csattant. A tutaj kiszámithatatlan gyorsasággal halad, de mégsem oly gyorsan, mint ama vizcseppek, melyek alatta helyüket változtatják, és melyekből a gyorsaság szabályos, egyenes vonalakat alakit.
„A vitorlát, a vitorlát!“ szóltam jelekkel mutatva, hogy bocsássuk le.
„Nem!“ válaszolt bátyám.
„Nej!“ mondá Hans csendesen rázva fejét.
Az eső orditó zuhatagot képezett, mely elfedte szemeink elől ama láthatárt, melynek irányában őrültekként rohantunk. De még minekelőtte az eső hozzánk érkezett volna, a felhő meghasadt, a tenger felforrott és a felsőbb rétegekben véghezmenő vegyészeti tünemény által előidézett elektricitás hatalmas szerepet kezd játszani. Irtózatos dörgés hallatszik s a boltozat lángba borul; számtalan villámsugár vegyül össze és metszi egymást, rettentő dörgés között; a gőztömeg mintha megtüzesednék; az eszközeink vagy fegyvereink vasára hulló jégdarabok szintén fényt lövellnek; a magasra emelkedő hullámok mindannyian tüzhányó hegyeknek látszanak, melyek alatt benső tüz lobog, és melyek csúcsán lángcsokrok jelennek meg.
Szemeim kápráznak a vakitó fénytől, és a dörgés irtózatos zaja csaknem megsiketit; az árboczba fogódzóm, melyet nádként hajtogat a dühös orkán.
(Itt utijegyzeteim nagyon tökéletlenekké válnak. Csupán néhány futólagos és ugyszólván gépiesen leirt észrevételt találtam naplómban. De rövidségük, sőt homályosságuk is tökéletesen vázolja az izgatottságot és felindulást, mely rajtam erőt vett, és inkább mint emlékezetem adhat számot arról, mit ama helyzetben éreztem.)
Vasárnap aug. 23. – Hol vagyunk? Leirhatatlan sebességgel hajtatunk tova. Az éj borzasztó volt. A vihar nem csillapult. Folytonos zaj közepette, folytonos dörgés közt élünk. Füleinkbe vér szivárog. Egy szót nem válthatunk.
A villámok nem szünnek. Egynémelyik, miután ide-oda czikázva villant lefelé, hirtelen megfordul és irányt változtatva a gránitboltozatba csap. Ha e bolt leszakadna! Más villámok két ágra szakadnak, ismét mások tüzgömb alakját öltik és mint a bomba robbannak szét. Ez azonban nem növeli az általános dörgést; a zaj ereje tulhaladta azon határt, melyen innen az emberi fül képes a zaj erejének fokát megitélni, és habár a világ minden puskapora itt robbanna fel, „ennél többet hallani képesek nem volnánk.“
A felhők közől folyvást ömlik a fény; az elektrikus anyag szüntelenül válik el parányaitól; a lég és a gázok rettentő forradalmon mennek át; számtalan vizoszlop szökell a magasba és tajtékozva hull vissza.
Merre visz utunk?… Nagybátyám a tutaj végén kiterülve fekszik.
A melegség nőttön nő. A hévmérőre tekintek, mely… (a fokok száma ki van törülve.)
Hétfő aug. 24. – Ennek soha nem lesz vége! E sürü légkör állapota, miután e változáson ment keresztül, talán mindig ez állapotban fog maradni.
A fáradság megtört bennünket. Hans nyugodt, mint rendesen. A tutaj folyvást délkeletnek tart. Mióta Axel szigetét elhagytuk, kétszáz mértföldet haladtunk dél felé.
Az orkán dühe megkétszereződött; a tutajon levő tárgyakat tartani kell, hogy a vizbe ne hulljanak. Magunk is árboczba, kötelekbe fogódzunk. A hullámok fejünk fölött rohannak el.
Három nap óta lehetetlen egy szót váltanunk. Szánk megnyilik, ajkaink mozognak, de hangot nem veszünk észre. Még ha egymás fülébe kiáltunk sem hallunk semmit.
Bátyám hozzám közeledett. Néhány szót szólott. Ugy rémlik, ezt mondta: „elvesztünk.“ De nem tudom bizonyosan.
Lehetetlen lévén szólni, e szavakat irtam és mutatám neki: „huzzuk be a vitorlát.“
Bátyám intett, hogy beleegyezik.
De még rá sem ért, hogy fejét, melyet igenlőleg meghajtott volt, felemelje, midőn a tutaj fölött tüzes karika jelent meg. Az árbocz és a vitorla egy pillanat alatt tüntek el; láttam, mint emelkednek föl szédítő magasba, mint valamely pterodactylus, ez őskori phantastikus madár.
Rémület fagylalta vérünket; a tüzgolyó, mely félig fehér, félig azurszinü, és egy tiz hüvelyknyi bomba nagyságával birt, lassan lengedez ide-oda, mialatt a szélvésztől ostorozva meglepő sebességgel forog saját tengelye körül. Most hozzánk közelit, már a tutajon van, az élelmiszereket tartalmazó zsákra szökken, erről legurul, megugrik, a puskaporos ládát érinti. Iszonyat! Légbe repülünk! De nem. A ragyogó gömb tovább szökken; most Hanshoz közeledik, ki mereven rátekint; majd bátyámhoz, ki térdre bukik, hogy azt elkerülhesse; és végre hozzám, ki sápadozom és reszketek iszonyu ragyogásának és melegének hatása alatt; lábam mellett kezd forogni; fel akarom emelni lábamat, de erre képes nem vagyok.
Salétromos gázszag tölti be a levegőt és az ember gégéjébe, tüdejébe hatol. Majd megfulunk.
De miért nem tudom felemelni lábamat? Mintha oda volna szegezve a tutajhoz! Ez elektrikus tüzgömb tutajunkra szökkenvén, minden rajta lévő vasat megdelejesitett; a műszerek, az eszközök, a fegyverek egymásnak szöknek és csörömpölve surlódnak össze; a csizmámban lévő szegek erősen a tutaj gerendáit összefoglaló vaskapocshoz tapadtak; ezért nem tudom felemelni lábamat!
Végre, minden erőmet megfeszitve, visszarántom lábamat, épen azon pillanatban, midőn a forgó tüzgömb megragadta volna és engem is magával rántott volna, ha…
Ah! Mily iszonyu fény! A tűzgömb szétpattan! Lángok özönébe merülünk!
Azután kialszik a tüz. Még ráértem, hogy bátyámat a tutajon elterülve lássam. Hans folyvást a kormányt fogja és a testét átható delejességnek befolyása alatt tüzet szórni látszik mindenfelé!
Hová jutunk? Hová jutunk?
– – – – – – – –
Kedd, aug. 21. – Hosszas ájulásból ébredek; a vihar folyvást tart; a villámok kigyók seregeként rohannak végig az egész látkörön.
Még mindig tengeren vagyunk? Igen, és mérhetetlen sebességgel hajtatunk tova. Elhaladtunk Angolország, a Manche csatorna, Francziaország, talán egész Európa alatt!
– – – – – – – –
Ismét ujnemü zaj hallatszik! Nyilván a tenger törik meg sziklákon!… De ez esetben…
XXXVI.
Itt végződik az, mit uti naplónak neveztem, és mit hajótörésünkből szerencsésen megmentettem. Folytatom elbeszélésemet, mint elébb.
Nem mondhatom meg, hogy mi történt, mikor a tutaj a part szirtjeihez csapódott. Csak azt éreztem, hogy a hullámok közé merülök; hogy a halált elkerültem, hogy testemet az éles sziklák szélylyel nem szagkatták, tisztán csak Hans erős karjának köszönöm, mely kiragadott az örvényből. A bátor izlandi kivitt a hullámok közül, és letett a forró fövényre, hol bátyám mellett terültem el. Hans azután visszatért ama sziklákhoz, melyeken a dühödt hullámok törtek meg, és hajótörésünkből, mit lehetett, megmentett. Beszélni nem tudtam; az indulatok és fáradalmak minden erőmet megtörték; egy óráig tartott, mig némileg magamhoz tértem.
Az eső azonban folyvást esett, de épen abból, hogy e zápor mily sürün, sürübben mint elébb hullott, lehetett következtetni, hogy a szélvész végéhez közeledik. Néhány fölöttünk domboruló szikla megótt bennünket az égről hulló zuhatagtól. Hans élelmiszerekkel kinált meg, melyeket azonban nem is érintettem és csakhamar mindnyájan, ki lévén merülve e háromnapi virrasztástól, kinos álomba merültünk.
Másnap az idő gyönyörü szép volt. Az ég és a tenger mintegy közös megegyezéssel csillapultak le. A viharnak semmi nyoma nem maradt. A tanár vidor szavakkal üdvözölt felébredésemkor. Bátyám jó kedve valóban irtózatos volt.
„Nos öcsém!“ kiáltott ő, „hogy aludtál?“
Azt lehetett volna vélni, hogy a király-utczai házban vagyunk, hogy nyugodtan ülünk a reggelihez, és hogy szegény Margitommal való egybekelésem e napra van kitűzve.
Ah! ha a vihar tutajunkat kissé keletnek hajtotta, ugy talán Németország alatt, az én kedves szülővárosom Hamburg és azon utcza alatt, azon ház alatt, mely magában foglal mindent, mit e világon szeretek, haladtunk el. Akkor csak negyven mértföldnyire voltam tőle! De negyven mértföld, függőleges irányban, gránitfalon keresztül, ez több mint ezer mértföld a föld szinén!
Mind e fájdalmas gondolatok egy pillanat alatt ébredtek fel agyamban, minekelőtte bátyám kérdésére feleltem volna.
„Hogyan!“ ismétlé bátyám, „nem válaszolsz? Nem mondod még, hogy aludtál?“
„Igen jól,“ feleltem én; „még meg vagyok törve a fáradságtól, de ez el fog mulni.“
„El fog mulni, csekélység az egész.“
„De bátyám ma reggel igen jókedvünek látszik.“
„Boldog vagyok, édes öcsém! Tökéletesen boldog! Megérkeztünk.“
„Utazásunk czélján?“
„Nem, hanem e tengernek, mely végtelennek látszott, tulsó partján. Most ismét száraz földön fogunk utazni, és a földgömb valódi mélyébe fogunk hatolni.“
„Szabad egy kérdést koczkáztatnom?“
„Tessék.“
„Hogy térünk vissza?“
„Vissza! Te már a visszatérésre gondolsz, még minekelőtte utunk czélját elértük volna?“
„Nem; csupán tudni szeretném, hogy mikép fogunk visszatérni.“
„Nagyon egyszerüen. A földgömb központjához érkezvén, vagy találunk más utat, melyen visszatérhetünk a föld szinére, vagy pedig arra térünk vissza, a merre jöttünk. Kötve hiszem, hogy ez ut elzárassék mögöttünk.“
„Ez esetben a tutajt annak idejében ki kell javitani.“
„De hát élelmiszerünk marad-e annyi, hogy e hosszu utra elegendő legyen?“
„Minden bizonynyal. Hans nagyon ügyes fiu és meg vagyok győződve, hogy hajónk tartalmának legnagyobb részét megmentette. Erről egyébiránt rögtön biztos tudomást szerezhetünk.“
Ott hagytuk ama tágas nyilásu barlangot, melyen a szél keresztül járt. Volt még egy reményem, mely azonban egyszersmind aggodalom is volt; lehetetlennek véltem, miszerint azon rémitő erő, mely tutajunkat a parthoz csapta, azt a rajta levő tárgyakkal együtt meg ne semmisitette volna. Csalódtam. A partra érve, ott láttam Hansot és körülötte számos, rendbe rakott tárgyat. Nagybátyám forrón, hálásan szoritotta meg a kalauz kezét. Ez ember, kinek emberfölötti elszántsága valóban példátlan, dolgozott volt, mialatt mi aludtunk és életét koczkáztatva mentette meg a ránk nézve legbecsesebb tárgyakat.
Mindamellett nem mondhatnám, hogy elég érzékeny veszteséget ne szenvedtünk volna; többi közt fegyvereink is hiányoztak, de ezeket könnyen nélkülözhettük. A puskaporkészlet azonban megvolt, miután a viharban kicsi hija, hogy fel nem robbant.
„Ha nincs puskánk, nem vadászunk,“ kiáltott a tanár.
„De hát a műszerek?“
„Itt a sűrűségmérő, a legbecsesebb, melyért a többit mind odaadtam volna! Ezzel kiszámithatom a mélységet és tudni fogom, hogy mikor jutunk a központra. Ha ez birtokunkban nem lenne, megtörténhetnék, hogy túl mennénk a czélon és Ausztráliában bukkannánk fel a földből!“
Bátyám szilaj jó kedvében volt.
„De hát a delejtü?“ kérdém.
„Itt van, e sziklán, és pedig tökéletes jó állapotban, valamint az időmérő és a hévmérők is. Hans valóban megbecsülhetetlen ember!“
Kénytelen voltam megvallani, hogy a műszerek közől nem hiányzik semmi sem. Mi az eszközöket illeti, ezeket is ott láttam a fövényen, ott hevertek a hágcsók, kötelek, csákányok, stb.
Azonban még az élelmiszereket illetőleg nem voltunk tisztában.
„Hát az élelmiszerek?“ mondám.
„Lássuk az élelmi szereket“, válaszolt bátyám.
Az élelmiszereket tartalmazó ládák ott állottak sorban a parton, tökéletes sértetlen állapotban; a tenger legnagyobb részüket megkimélte, és mindent összevéve, kétszersülttel, besózott hussal, fenyőnedvvel és száraz hallal, szóval szokott élelmiszereinkkel még négy hóra voltunk ellátva.
„Négy hóra!“ kiáltott a tanár, „ennyi idő alatt oda és vissza kényelmesen eljutunk és még marad is élelmiszereinkből annyi, hogy belőlök nagy ebédet adhatok, melyre minden Johanneumbeli kollegáimat meghivom!“
Régen hozzászokhattam volna bátyám különös kedélyéhez, és mégis ez ember most is csodálkozást költött bennem.
„Most pedig“, szólt a tanár, „vizkészletünket megujitjuk az esővizből, mely mind e gránitmedenczékben megállott; következőleg nem tarthatunk a szomjuságtól. Mi a tutajt illeti, meg fogom mondani Hansnak, hogy azt javitsa ki a mennyire lehet, habár azt hiszem, hogy többé nem lesz rá szükségünk.“
„Hogyhogy?“ kiálték.
„Az jutott eszembe, öcsém uram, hogy talán nem arra megyünk ki, a merről lementünk.“
Kétkedve tekintettem a tanárra, azon kérdés merült fel bennem, valjon nem őrült-e meg.
„Reggelizzünk“, válaszolt ő.
Követtem bátyámat, ki a tenger felé emelkedő sziklaoromra ment, miután a vadásznak néhány szót mondott. Ott igen jó étvágygyal ettünk száritott hust, kétszersültet és theát; talán soha életemben ebéd nekem ily jól nem esett. Az éhség, a szabad lég, annyi izgalom után végre nyugalom, mindez együtt rendkivüli étvágyat gerjesztett volt bennem.
Reggelizés közben azon kérdést intéztem bátyámhoz, hogy valjon megtudhatnánk-e, hogy jelenleg hol vagyunk.
„Ezt ugy hiszem bajos lesz kiszámitani“, mondám.
„Pontosan kiszámitani bajos“, válaszolt nagybátyám, „miután e háromnapi szélvész alatt nem jegyezhettem meg haladásunk gyorsaságát, sem utunk irányát, de mindamellett hozzávetőleg szerezhetünk némi fogalmat hollétünkről.“
„Az utolsó észleleteket a Geyser szigetén jegyeztük volt fel…“
„Axel szigetén, fiam. Ne utasitsd vissza azon megtiszteltetést, mely szerint a föld belsejében fölfedezett legelső sziget nevedet viseli.“
„Legyen! Mikor az Axelszigethez értünk, tengeren mintegy kétszáz hetven mértföldet haladtunk volt, és több mint hatszáz mértföldnyire voltunk Izlandtól.“
„Jól van. Vegyük tehát e pontot számitásunk alapjául; a négy napig tartó szélvész alatt aligha huszonnégy óra alatt kevesebbet haladtunk nyolczvan mértföldnél.“
„Én is ugy hiszem? E szerint a szélvész tartama alatt háromszáz mértföldet haladtunk.“
„Ugy van s a Lidenbrocktenger partjait egymástól e szerint hatszáz mértföld választja el! Tudod-e Axel, hogy e tenger nagyságára nézve versenyezhet a földközivel?“
„Igen, főleg ha szélességében metszettük át!“
„Mi nagyon könnyen meglehet!“
„És az a legfurcsább,“ vetém utána, „miszerint ha számitásaink nem csalnak, a földközi tenger most fejünk fölött van.“
„Igaz!“
„Igaz, mert Reykjawicktól kilenczszáz mértföldnyire vagyunk!“
„Jó darab, valóban szép utazás; de azt, hogy a földközi tenger, és nem Törökország vagy az atlanti tenger alatt vagyunk, csak ugy állithatjuk biztosan, ha utunk iránya nem változott.“
„Nem változott, a szél állandónak látszott; azt hiszem tehát, hogy e part Margit kikötőjétől délkeletre esik.“
„Erről könnyü lesz meggyőződnünk, csupán a delejtüre kell tekintenünk. Lássuk a delejtüt!“
A tanár azon sziklához sietett, melyre Hans a műszereket rakta volt. Nagybátyám jókedvű, vidor volt; kezeit dörzsölgette, fejét magasra emelte és egészen megifjodott! Szemeim követték és kiváncsian vártam visszajöttét, mert tudni akartam, hogy gyanitásom nem csal-e.
A sziklához érve, bátyám fölemelte a delejtüt, vizirányosan helyezé el, és azután a tüt nézte, mely, miután sokáig ide-oda ingadozott, végre megállott a delejes befolyás alatt.
Nagybátyám reá bámult, azután szemeit dörzsölte, és ismét a türe nézett. Végre csodálkozást eláruló arczát felém forditá.
„Mi az?“ kérdém.
Bátyám intett és a műszerre mutatott. Meglepetve kiáltottam fel. A delejtü azon irányban mutatta az éjszakot, merre mi delet gondoltunk. A tü hegye a part felé fordult, a helyett, hogy a tengerre lett volna irányozva.
Megmozgatám a delejtüt, és sokáig vizsgáltam. Bármely irányba forditottuk is azt, mindig visszatért előbbi váratlan helyzetébe.
E szerint tehát többé semmi kétség, hogy a vihar alatt a szél megfordult, a nélkül, hogy észrevettük volna, és a tutajt visszahajtotta azon partra, melyet bátyám hite szerint messzire hagytunk volt.
XXXVII.
Nem vagyok képes leirni azon érzelmeket, melyek Lidenbrock tanár belsejében egymást követve dúltak: meglepetés, hitetlenség, és végre düh. Soha nem láttam embert sodrából ennyire kihozva, és ily ingerültségben. Az átkelés fáradalmainak, a kiállott veszélynek, mind ennek meg kellett volna ujulnia! Hátra mentünk volt, a helyett, hogy haladtunk volna.
De bátyám csakhamar ismét neki bátorodott.
„Ah! a végzet ily játékot üz velem!“ kiáltott; „az elemek esküsznek össze ellenem! A lég, a tüz és a viz egyesitik törekvéseiket, hogy haladásomnak gátot vessenek! Jól van tehát, ki fog tünni, hogy mennyi nyomatékkal bir az én akaratom. Nem engedek, nem hátrálok egy tapodtat sem és meglássuk, ki lesz a győztes: a természet vagy én!“
Ott állott Lidenbrock Otto az orom tetején, haragosan, fenyegetődzve, mint a dühödt Ajax, mintha az isteneket híná csatára. De én szükségesnek véltem közbeszólni és bátyám őrjöngő felindulását zabolázni.
„Hallgasson meg bátyám,“ szóltam szilárd hangon. „E földön minden nagyravágyás számára határ van kitüzve; nem küzdhetünk a lehetetlenség ellen; készülékeink nincsenek oly állapotban, hogy tengeri utra indulhatnánk; ötszáz mértföldnyire nem ily gerendákból összeütött rozzant tutajon, takaróból készült vitorlával, nem ilyen árboczczal indul az ember, főleg a hol ily viharok szoktak dúlni. Nem is kormányozhatunk, a szélvész csak ugy játszik velünk s ennélfogva őrültség lenne e lehetetlen átkelést még egyszer megkisérteni.“
E megczáfolhatatlan okadatolások hosszu sorozatát mintegy tiz perczig sororolhatám elő, a nélkül, hogy félbeszakittatnék; de ezt csak annak köszönhettem, miszerint a tanár nem hallgatott reám, és egész okoskodásomból egy szót sem értett meg.
„A tutajra!“ kiáltott végre.
Ez volt válasza. Hiába kértem, könyörögtem, indulatoskodtam; rémitő makacsságát nem tudtam megingatni.
Hans épen e perczben fejezte be a tutajon szükségessé vált kijavitásokat. Azt lehetett volna hinni, hogy e különös lény mindig előre találta ki bátyám szándokait. Néhány darab sourdarbrandurral toldotta meg a tutajt, visszaadva annak előbbi szilárdságát. Fölötte már ismét vitorla emelkedett, melylyel a szél játszott.
A tanár néhány szót szólt a kalauzhoz, mire ez rögtön a tutajra szállitotta podgyászunkat és mindent előkészitett az indulásra. A lég elég tiszta volt és a szél folyvást éjszak-nyugotról fujt.
Mit tehettem? Ellentállhattam volna-e kettőjöknek? Lehetetlen. Mégis, ha Hans hozzám csatlakozott volna. De ezt nem cselekedte. Ugy látszott, mintha ez izlandi minden egyéni akaratról lemondott és önmegtagadási fogadást tett volna. Semmi befolyással nem birtam ez emberre, ki csak bátyám akaratát ismerte. Haladnom kellett velök.
Már elfoglalni készültem tehát a tutajon szokott helyemet, midőn nagybátyám kezemet megragadva tartóztatott vissza.
„Csak holnap indulunk,“ szólt ő.
Megállottam, mint a ki már semmivel nem gondol.
„Nem szabad elhanyagolnom semmit,“ folytatá bátyám, „és miután a végzet a part e részére vetett ki bennünket, nem fogok innen távozni, minekelőtte a vidéket meg ne vizsgáltam volna.“
E felelet megmagyarázható, ha tekintjük, hogy bár az éjszaki partra jutottunk vissza, de nem épen kiindulásunk pontjára. Margit kikötője inkább nyugot felé lehetett. Ennélfogva természetes volt, hogy bátyám e partokat megvizsgálni kivánta.
„Jerünk tehát!“ mondám.
Hansot foglalatosságai közt hagyva, elindultunk. A sziklafal és a tenger széle között levő tér igen széles volt; egy félórai haladásba került, mig ama sziklákat elérhettük. Lábaink alatt számtalan különböző alaku és nagyságu csigahéjat zuztunk össze, melyekben a legelső korszakok állatai éltek volt. Roppant nagy teknőket, melyeknek átmérője olykor tizenöt lábnál több volt, láttam itt. Ezek a pliocenus korszak óriási glypthodonjának teknői voltak, melyeknek a jelenkori teknősbéka csupán apró másolata. Ezenkivül számtalan töredékkel volt a talaj boritva; éles, lapos, rendes vonalokban elhelyezett parti kavicsok voltak ezek. E körülmények azon meggyőződést költötték bennem, hogy e tért egykor a tenger boritotta. E szélylyelszórt és most száraz sziklákon, a hullámok félreismerhetlen nyomokat hagytak hátra.
Ez némileg megmagyarázhatta, hogy mint létezhet tenger itt negyven mértföldnyire a föld szine alatt. De az én véleményem szerint e viztömeg lassanként a föld mélyebb üregeibe folyt le, és nyilván az Ocean vizéből származott, mely valami hasadékon keresztül csorgott ide. Azt azonban el kellett ismernem, hogy ama repedés most be van tömve, mert különben e barlang, vagy helyesebben e roppant medencze igen rövid idő alatt egészen megtelt volna. Sőt talán e viz a földalatti tüzzel való küzdelmében részben el is párolgott. Innen voltak megmagyarázhatók a fejünk fölött függő fellegek, és a nagy mérvü delejesség, mely viharokat költött a földgömb belsejében. A látott tüneményeket ez elmélet elég világosan megmagyarázni látszott; bármily rendkivüliek legyenek is a természet csodái, physikai szabályok által mégis mindig megmagyarázhatók.
Most tehát a viz által alakitott televénytalajon haladtunk, melyet, mint e korszaknak a földön oly nagy mennyiségben található minden rétegeit, a viz alakitott volt. A tanár figyelmesen vizsgálta a sziklák közeit. Ha nyilás létezett valahol, szükséges volt, miszerint annak mélysége megméressék. Habár meg voltam győződve, hogy tökéletesen szűz talajon járok, mégis ugy rémlett olykor, mintha egynémely szikla a Margit kikötője környékén levőkre hasonlitana. A hasonlatosság olykor meglepő volt. A sziklákról száz meg száz patak és forrás hullott alá. Ugy tetszett, mintha ugyanazon sourdarbrandurokat látnám, valamint hű Hans-bachunkat, és a barlangot, melyben egészségemet visszanyertem; néhány lépéssel távolabb a sziklafal alakja, egy-egy patak megjelenése, vagy valamely különös alaku orom ismét kételyt költöttek bennem.
A tanár osztotta határozatlanságomat; nem tudta elhatározni, hogy ez egyhangu vidéket látta-e már valaha, ezt néhány szavából sejtettem.
„Világos,“ mondám, „hogy nem épen kiindulásunk pontján kötöttünk ki; de ha a parton haladunk, kétségkivül megközelitjük Margit kikötőjét.“
„Ez esetben,“ válaszolt bátyám, „fölösleges, hogy e vidéket közelebbről vizsgáljuk, és legjobb, ha visszatérünk a tutajra. De valjon nem csalódol-e Axel?“
„Bajos itt biztosan itélni, mert e sziklák mind nagyon hasonlitanak egymásra. Mégis ugy vélem, mintha felismerném azon előfokot, melynek tövében Hans tutajunkat készitette. Ugy hiszem, hogy közel vagyunk kis kikötőnkhez, ha ugyan nem épen ez az,“ szóltam egy kis öblöt vizsgálva, melyet felismerni véltem.
„Nem lehet. Legalább saját nyomainkkal kellene találkoznunk, és én nem látok semmit.“
„De látok én!“ kiáltottam egy a fövényen ragyogó tárgyra rohanva.
„Mi az?“
„Ime!“ válaszoltam, bátyámnak a földről felkapott tőrt mutatva.
„Hogyan!“ szólt a tanár, „te e fegyvert magaddal vitted volt hazulról?“
„Én nem, de valószinüleg ön!“
„Tudtommal nem; e tárgy soha nem volt enyém.“
„Valamint enyém sem.“
„Ez csakugyan különös.“
„Dehogy különös, sőt igen természetes; az izlandiak gyakran tartanak efféle fegyvert, és Hans, mert semmi kétség hogy övé e tőr, itt vesztette el…“
„Hans!“ kiáltott bátyám fejét rázva.
Azután ismét a kérdéses fegyvert vizsgálta.
„Axel,“ szólt a tanár komoly hangon, „e tőr tizenhatodik századbeli fegyver, valódi gyilok, milyet akkoriban a nemesek viseltek övükben és melylyel a kegyelemdöfést szokták megadni; e fegyver spanyol eredetü; se nem tied, se nem enyém, se nem a vadászé!“
„Bátyám azt állitja…“
„Nézd, pengéje nem sebeket ütve csorbult ki ennyire; vastag rozsda fedi azt, mely se nem egynapos, se nem egyéves, se nem egyszázados!“
A tanár szokása szerint lelkesedésbe jött és képzelőtehetsége által elragadtatni engedte magát.
„Axel,“ szólt bátyám, „nagy felfedezés nyomán vagyunk. E tőr itt hever a homokon száz, kétszáz, háromszáz év óta, és e földalatti tenger szikláin csorbult ki!“
„De e tőr nem magában jött ide!“ kiáltottam; „és nem magától görbült el igy! Előttünk már járt itt valaki!…“
„Igen, egy ember.“
„És ez ember?“
„Ez ember nevét e tőrrel véste a sziklára. Ez ember még egyszer jelezni akarta kezével a központ utját. Keressünk, nézzünk szét!“
Lázas érdekkel jártuk össze a sziklákat, megvizsgálva a legcsekélyebb hasadékokat, melyek alaguttá tágulhattak volna ki.
Végre oly helyre jutottunk, hol a part igen keskenynyé vált. A tenger csaknem a boltozatot viselő sziklafal tövét mosta, legfeljebb is egy ölnyi szélességü tért hagyva. A sziklának két kidomborodása között setét alagut bejárása volt észrevehető.
Ott gránitlapon két félig eltörölt rejtélyes betü tünt fel előttünk, a bátor és phantastikus utazó nevének kezdőbetüi: