Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára

Az irodában senki sem volt. Habozás nélkül nyitottam be az igazgatónő lakásába.

– Mit keres itt? – kérdezte Janka néni, oly szigorú arccal, hogy alig ismertem rá.

– A rózsa… a rózsa… hebegtem… és Lili, igen, Lili nem hibás.

Lili dacos nyugalommal állott a szoba közepén, arca, mint a fehérített vászon, de mikor megpillantott engem s hallotta az én hebegésemet, tűz borította el arcát, sikoltva szaladt felém, kezét a szájamra nyomta, hogy többet ne szólhassak.

Alig tudtam elhárítani Lili kezét, oly kétségbeesetten nyomta ajkamra.

– De Lili, én nem értelek téged… Mi titkolni való van abban, amit tettünk?

– Hisz megvallottam, hogy én loptam el a rózsát, – tört ki Lili s zokogva borúlt egy székre – mit akarnak többet?!

– Te elloptad, – mondtam én erőszakolt nyugalommal, de szavam már-már zokogásba fúlt – én meg kiloptam az intézetből: ez a valóság.

– Ah! És hova vitte? – kérdezte Janka néni megdöbbenéssel.

– A postára. Istenem… Hát olyan nagy bűn ez? Elküldöttük egy beteg költőnek, ki a kórházban sinylődik, kinek talán meg vannak számlálva a napjai…

Tovább nem tudtam folytatni, zokogásba fúlt a szavam, Lili is csöndesen zokogott, fejét egy pillanatra sem emelve föl.

– Reviczkynek küldötték, nemde? – kérdezte Janka néni s hangján éreztem a megindulást.

– Neki!

Janka néni Lilihez lépett, gyöngéden megsimogatta a boldogtalan leány fejét.

– Ismeri a költőt?

– Nem…

Aztán a nagynéni lépett hozzá.

– Látod, látod, te rossz leány. Mi szükséged volt az intézet rózsáira? Az én kertemből nem küldhettél volna?

– Elvesztettem az eszemet! – zokogott Lili. – Boldogtalan vagyok! Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!

– Csak egy kicsit beteg vagy, – csitította a nagynéni. – Te gyerek, te. Ma éjjelre, ha Janka néni megengedi, kijösz hozzám. Egy pár napig pihensz… Úgy-e, nagyságos asszonyom?

– Magam is ezt akartam.

Lili megragadta Janka néni kezét, elhalmozta csókkal s olyan meghatóan kérte:

– Bocsássa meg ezt az egy hibámat! Meghaltam volna, ha el nem követhetem!

Janka néninek köny csillant meg a szemében.

– Jó, jó, megbocsátok. Maga pedig, – fordult felém s megfenyegetett – annyi szeretettel fenyegetett meg! – vigyázzon, kicsi prepa. Ha máskor rózsát akarnak küldeni egy beteg költőnek, szóljanak nekem. Talán én is teszek hozzá egy pár szálat.

Ah! Istenem, de megkönnyebbült a szívem! S de megszerettem Janka nénit! Eddig csak szerettem, most már imádom is. Ha Lili elmegy, ő lesz az én ideálom.

Épp indulóban voltunk, mikor megszólalt a csengő. Jelezték a vacsorát. Mikor kiléptünk, a folyosón egy leány sem volt ott, Jankó nagy léptekben járt föl s alá, izgatottan várva reánk.

– Nos? – kérdezte tőlem.

– Semmi baj, Jankó, – nyugtattam meg fiatal barátomat. – A fő, hogy jó állapotban érkezzenek meg a rózsák.

Lili oly érzékenyen búcsuzott tőlem, mintha örökre válnánk. Újra meg újra megcsókolt s minden csókkal ezt rebegte: édes kicsikém! Elkisértem a kapuig s az udvarból visszaintett:

– Hamar meggyógyulok, csakhogy újra láthassalak!

Szegény Lili! Hamar meggyógyul! Ha volna a te betegségedre orvosság. De vajjon van-e?

Felmentem egyenesen a hálószobába, nem mentem vacsorázni. Könnyü volt kibújni a vacsorázás alól azzal, hogy a néninél már megvacsoráztam. Volt időm, hogy elkészüljek a leányok ostromára. Milyen faggatás, milyen vallatás lesz, ha ezek feljönnek a hálószobába! Nos, hadd jőjjenek, nem félek már. S csakugyan, mikor feljöttek, valósággal megütődtek azon, hogy vidám arccal fogadom őket. Erre nem voltak elkészülve. Nem csak azok jöttek, akik ebbe a hálószobába tartoztak, hanem a többiek is, a hányan csak befértek. Valóságos népgyülés volt ez.

Sárosi Magda fogott meg először.

– Úgy-e te vitted ki a rózsát?

– Persze hogy én.

– Na lám, – nézett körűl diadalmasan Magda, – nem megmondtam? Éreztem én a rózsa illatát reggel, csak nem akartam szólni.

– Azt jól tetted, – mondtam én, – mert akkor nem vihettem volna ki.

– S kinek vitted? – kérdezték egyszerre húszan is.

Megelégedéssel tapasztaltam, hogy egyszerre nagyot nőttem a leányok szemében.

– És Lili? Hol van Lili?

– Pár napra kivitte a nagynénje. Beteg szegény.

– De még mennyire beteg, – élcelődött egy negyedéves. – Ha az ilyen betegeket mind kivinnék, kevesen maradnának az intézetben.

Nagy nevetés igazolta, hogy ez a leány fején találta a szeget.

– Ő csakugyan komolyan beteg, – mondtam én. – Sajnálnotok kellene.

– Szegény! – sóhajtott Pál Vilma igaz részvéttel.

S íme, nincs egy is már, aki ne sajnálná, aki igaz részvéttel ne beszélne Balázs Liliről. Most már kezdik érteni mind, hogy hallgatagsága, zárkózottsága nem gőgösség, hanem titkolt bánat. De hát ki az a valaki? Ki az az „Ő“? Ezt szeretnék tudni mind.

– Ezt hiába ne kérdezzétek. Majd megtudjátok s akkor aztán – megsirathatjátok.

E rejtelmes szavak még jobban felköltötték a leányok kiváncsiságát, de szomorúan győződtek meg, hogy a „kicsikét“ hiába faggatják s azzal kárpótolták magukat egyelőre, hogy egy kicsit elpityeredtek. Megkönnyeztek valakit, akit nem ismertek s valakit, akit eddig gyülöltek: a boldogtalan Balázs Lilit!

Hiába, hiába! A leányszív mégis csak – leányszív!

Lassankint elszéledtek, ki-ki a maga hálószobájába. A mi hálószobánk is lecsöndesedett. Fölhasználtam egy kedvező pillanatot s Magdának kezébe nyomtam a levelet.

Elsikoltotta magát örömében, aztán megölelt, megcsókolt, majd végig keringőzte a szobát s mert neki nem volt titka a hálószobabeli pajtások előtt, diadalmasan, újjongva kiáltotta ki: levél! levél!

Úgy-e jól sejtettem: Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! De lám, én nem kaptam levelet, s én is egész éjjel forgok ágyamban. Lelkem Lilivel meg a költővel társalkodik szüntelen. Kisérem a rózsát az ő útjában. Át a Királyhágón, a síkságon, keresztül a szőke Tiszán, mígnem eljut egy rengeteg nagy városba, rengeteg nagy városban egy szomorú házba, melynek kórház a neve, s melynek egyik szobájában most álmatlanúl, láztól gyötörve fekszik a költő s suttogja:

Aztán nyílik az ajtó. Belép a portás. Átadja a költőnek a skatulyát. Oly gyönge, hogy föl sem tudja nyitani. Az ápolónő nyitja ki. És ott mosolyognak a rózsák, kissé hervadtan, de illatosan; édes gyönyörűségtől reszket a szíve, egyenkint kiszedi a rózsákat, hosszan elnézi, szemében túlvilági boldogság fénye gyúl ki… Ah, ha láthatná ezt Balázs Lili! Aztán édes álomba szenderűl s száll a lelke, száll, át a szőke Tiszán, a rónaságon, hegyeken, erdőkön keresztül, mígnem ide talál, ahhoz a leányhoz, aki a rózsát lopta neki! Vajjon ide talál-e?…

… Egy hete, hogy a rózsákat elküldtük. Ma jött vissza Lili. Arcán megmérhetetlen boldogság fénye ragyog. Csókokkal borít el, aztán megragadja karomat s szinte rohanva visz le a kertbe, a mi kedves bokraink mögé. Ott egy ujságlapot húz elő a szíve mellől, elém tartja a kivágott lapszeletet: Olvasd! Olvasd! A kezem úgy reszket, hogy szinte kiejtem a lapot. Vers van rajta: „Rózsák“ a címe. A vers alatt: Reviczky Gyula.

Dobogó szívvel olvasom, olvassa Lili is (ki tudja már hányadszor?):

Egy-egy könycsepp hullott a lapra, mig egymást átkarolva, összebújva olvastuk a költeményt. Aztán kevés idő múlva fölkeltünk a padról s hallgatva bolyongtunk a kanyargós utakon. Elhaladtunk a rózsabokrok mellett. Teljes pompájukban állottak a bokrok. Édes, bódító illat áradott róluk. Lili szelid részvéttel mosolygott az illatozó rózsákra.

– Szegény rózsák! Irigylitek úgy-e társaitokat?

Majd hozzá tette csöndesen, alig hallhatóan: – én is irigylem…

KILENCEDIK FEJEZET.
Meghal a költő.

Lankás domb oldalán egy magas kőház: az én pap sógorom háza ez. Ennél magasabban csak az Isten háza fekszik, fönt a domb tetején. E két ház uralkodni látszik a völgyben elterülő falu fölött, melynek piros cserépfödeles házai barátságosan, szeretettel tekintenek föl ide. Körös-körül erdős hegyek szegik a falut s látom innét a híres Tusnád-fürdő fenyves borította hegyeit, melyek mögött csöndesen pihen a Szent Anna tó tengerkék vize. Be szép ez a falu, be szép ez a vidék! S hogy illik rá a neve! Erdővidék! Az a vidék, melyről Kriza János, a „Vadrózsák“ szerzője rajongó szeretettel írta:

Azt hiszem, messze földön nincs Csinódhoz hasonlatos szép falu. Nagy-Bacon ugyan az igazi neve, de egy részét Csinódnak hívják s mert nekem ez a név nagyon tetszik, akármit mond a sógorom, én Csinódnak nevezem.

– Hát jól van, legyen Csinód, – adja meg magát a sógor s kedves gúnyolódással teszi hozzá: hadd – „csubbanjon a cukor.“

Megijedek magamtól. Nini, még mindig gyermeknek tartanak, még mindig kényeztetnek. Hiába búcsuztam el a gyermekkortól, az én édeseim nem vették tudomásul. S csakugyan Róza sohasem mulasztaná el, hogy magasra ne emelje a cukrot s ne úgy ejtse a kávémba. Úgy teszek, mintha ez bosszantana, de valóképpen végtelenűl jól esik a szívemnek.

Róza… Ő itt van. Itt az édes anyám is. Hiába húzódoztak, tiltakoztak, amint meleg nyárra vált az idő, a sógor kocsira pakolta őket s elhozta ide ebbe a csöndes parókhiába, hová alig hallatszik be az utca zaja, hol csend, béke, szeretet honol, méltóan, illően egy papi házhoz.

És itt van – Lili!

„A nyarat nálunk töltöd – írta Ágnes pár nappal azelőtt, hogy indulóban voltam hazafelé – s elhozod Lilit is. Rózához írt leveleidből tudom, hogy városban, rokonoknál van az otthona s nem nagyon vágyódik közéjük. Nyugtasd meg, hogy testvérünknek tekintjük, s mert leveleidből azt látom, hogy boldogtalan, fölvidítására minden lehetőt elkövetünk. A lakás dolga ne nyugtalanítson. Hat szobából jut egy Lilinek is.“

Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan nagy jó kedvre hangolt ez a levél. Nem kell még megválnom Lilitől! Alig merem leírni: bármennyire vágyakodott a szívem haza, az én szeretteim körébe, a gondolat, hogy Lilitől maholnap meg kell válnom, s talán sohasem látom többé, kimondhatatlan fájdalmat okozott szívemnek. Szaladva-szaladtam Lilihez, ki az utolsó hetekben összeszedte magát s csodálatos lelkierővel feküdt a tanulásnak – messziről lobogtattam Ágnes levelét.

– Tudod, mi ujság? Velem jössz. Együtt töltjük a nyarat! Hallod?

Lili könybe borúlt szemmel olvasta végig a levelet.

– Áldott jó lélek… – rebegte halkan.

– S hátha még megismered közelebbről! És Róza. És édes anyám. És Balázs, a sógorom. Mind csupa szív.

– És te, kicsike…

– Na, mondtam, én önző vagyok. Hát azt hiszed, nem magamért örülök a meghívásnak? Veled leszek, veled. Érted? Te veled!

Lili mosolyogva fenyegetett meg:

– Vigyázz, kicsike, vigyázz. Túlságosan szeretsz. Félek, hogy a nyáron kiábrándulsz belőlem.

– Én?

– Megrontom a nyaradat. Jegyezd meg jól: megrontom.

E szavaknál mintha felleg borúlt volna szép homlokára. A szívembe nyilallottak szavai, melyek a közeledő, kikerűlhetetlen vihart jelentették be. A vihart, mely kegyetlenül töri le a költőnek élete fáját s ugyanekkor sírig tartó gyászba temeti egy leány szívét…

Sokáig nem jött szó ajkamra, aztán hirtelen megfogtam Lili kezét, görcsösen szorítottam meg, hogy fölszisszent belé.

– Mire gondoltál? – kérdezte rémülten.

– Csak arra, – feleltem, nyugodtságot erőltetve magamra, – hogy: együtt leszünk. Mennél inkább hiszed, hogy megrontod a nyarunkat, annál inkább együtt leszünk. Együtt kell lennünk. Érted? Együtt kell lennünk!

Csöndesen, alig hallhatóan suttogta Lili s arca közben fehér lett, mint a fehéritett vászon: – Együtt leszünk. Együtt kell lennünk.

Im, együtt vagyunk. Négy hét óta ma hagyta el újra a szobát, a mi kis szobánkat Lili. Alig két hetet élvezte Ágnes virágos kertjét, járt be velünk erdőt, mezőt, aztán egyszerre ama szegény rózsafa sorsára jutott, melyet mindnyájunk nagy szomorúságára, egy hirtelen jött fergeteg földre tepert, derékba tört… Hiába oltunk bele új szemet, nem lesz többé oly szép, erős, mint aminő vala… Róza karjába s az én karomba kapaszkodik Lili, úgy lépegetünk lassan, csöndesen elébb-elébb. Alig jutunk a kétszer nyíló akác alá. Ott leülünk a padra. Gyönge karját nagy nehezen emeli föl, hogy átkaroljon minket. Mosolyra erőlteti ajkát.

– Látod, látod, úgy-e mondtam: megrontom a nyaradat.

Csókkal zárjuk le ajkát.

Aztán hosszú hallgatás következik. Egy úton jár mind a hármunknak a lelke. Hiába akarjuk elűzni a bús nap emlékét: megelevenedik, elénk áll s kényszerít, hogy foglalkozzunk vele. Lili, szegény Lili, a vakáció első két hetében csudás hősiességgel rejtegette szíve emésztő bánatát, lelkének gyötrelmes, szorongó félelmét s mig a költővel, messze tőle, együtt „számlálgatta, találgatta, hogy hány napja van hátra még“ s imádkozott az irgalmas éghez, hogy „ne legyen fukar nagyon“ – megható módon segített fölvidítani a házat, játszotta a bohó, a gondatlan leányt, kinek most, hogy zsebében a kitünő diploma, semmi gondja, semmi búja…

Jaj, de nehéz volt ezt sírás nélkül látni! S jaj, de nehéz leírnom, ami most következik!

Följegyeztem a napot: julius 13-ika volt. A tágas verandán ült az egész család, az asztal körül. Édes anyám az asztalfőn ült s azt hiszem, lelke ott kalandozott abban a kis faluban, annak a kis falunak csöndes papiházában, mely pár év előtt még a vidámság tanyája volt, s mig lelke a múlt emlékeivel társalkodott, szaporán kötötte az első harisnyát az első unokának: Ágnes leánykájának. A csöppséget, ki már a maga emberségéből tudott ülni, sőt a mászás tudományát is próbálgatta, az asztal közepére ültettük, ott repdesett, tapsikolt kövér kacsójával, s mi mind ahányan voltunk, gyermekké lettünk körülötte.

– Ki leánya vagy? – kérdezte Róza s diadalmasan nézett körül, mikor a kis baba igenlőleg biccentett a fejével. – Na látjátok? Ő az én leányom. Az is marad. Lefoglalom magamnak.

– Ó persze, – tiltakozott Ágnes.

– Hát kérdezd meg, – ingerkedett Róza – ki leánya vagy? Fogadjunk, hogy tagadólag rázza meg a fejét.

Ágnes mindjárt meg is próbálta s ím a kis haszontalan hamiskásan összecsücsörítette a szájacskáját, buksi fejét tagadólag rázta meg.

– Na, úgy-e, hogy nem a tied! – tapsolt Róza s újra megkérdezte a babát: ki leánya vagy? A baba, akár csak egy komédiás csikó, tizszer is meghajtotta a fejét egymásután.

– Brávó, baba, brávó! – tapsoltunk most mind Ágnes kivételével. Édes anyám is fölriadt merengéséből s szeretettel pihent meg a babán.

– Igen, ezt a gyermeket lefoglaljuk magunknak, – mondta édes anyám, s bár mosolyogva mondotta, kiéreztem a hangjából, hogy komolyan foglalkozik ezzel a gondolattal. – Nem most, – tette hozzá egy kis vártatva – majd később.

– Legalább lesz az életemnek valami célja, – mondta Róza inkább magának, mint nekünk s hirtelen nagy komolyság váltotta föl csapongó vidámságát.

– Boldog leány, – sóhajtott Lili. – Lám, a te életednek lesz célja mégis…

Mind megütődve néztek Lilire. Kínos hallgatás követte a szavait. Végre is sógorom szólalt meg.

– Lehet-e szebb, magasztosabb cél a gyermekek nevelésénél? Beleplántálni a fogékony gyermekszívbe a szépet, a jót? Esztendőről-esztendőre látni a gondunkra bizott csemeték fejlődését? Oly szép föladat vár a kisasszonyra! Ha bánat éri, ha az emberek rosszasága megkeseríti a szívét, az ártatlan gyermekszívek közé menekül s megvigasztalódik saját munkájának, fáradságának sikerében. Ha mindent elvesztett, ami kedves volt önnek, megmaradnak a gyermekek, akikért élni, fáradozni érdemes s a becsülettel végzett munka tudata kétségtelenül jótékony balzsam lesz sebzett szívére.

Mintha csak ravatal körül állottunk volna, úgy hatott rám a pap beszéde. Mintha itt feküdnék a halott s a pap vigasztalná a megszomorodott szíveket. A lemenő nap búcsuzó sugarai áttörtek a vadszőlő sűrű levelei közt, melyek a verandát végig beárnyékolták s úgy tetszett nekem, hogy e pillanatban messze innét, most száll le egy másik nap. Lili vállamra hajtotta fejét s könnyes szemmel hallgatta a pap beszédjét.

– Tovább, tovább, – kérte a papot.

De Balázs nem folytathatta, mert e pillanatban nehéz léptek kocogása hallatszott az udvar felől.

– Hozzák a póstát! – szólt Róza s leszaladt a lépcsőn, hogy átvegye.

Egy csomó ujságot és levelet lobogtatott a kezében.

– Tessék, tiszteletes úr, – nyújtotta át az újságokat, – prédikáljon ezekből. – Aztán hirtelen átfutotta a levelek címét. – Nekem is, neked is, neked is – mennyi levél! Hogy is bírja el a vasút! Levél dolgában csakugyan nem lehetett panaszunk ezen a napon. Hanem ezek a levelek olvasatlan maradtak ezuttal.

A sógorom alig pillantott az újságba, arca elhalványodott, aztán hirtelen összehajtotta s zavartan nézett reánk. Fölkelt az asztal mellől, látszott rajta, hogy szeretne elillanni, de zavara, megütődése oly nyilvánvaló volt, hogy önkénytelen elállottuk az útját. Lili halálsápadtan fogódzott belém s abban a pillanatban, hogy fölállott, vissza is rogyott a székre. Csak egy jajszó röppent el ajkáról s aléltan hanyatlott karjaink közé.

A szívem verése elállott. Azt hittem, Lili meghalt. Megszakadt a szíve. Tehetetlenül fogóztam az asztalba, le-leroskadtam, folyton Lili nevét kiabálva. Mind fejüket vesztették, csak sógorom és édes anyám őrízték meg nyugalmukat, amennyire ily körűlmények közt lehetséges. Balázs karjaiba emelte Lilit, bevitte a szobájába, utána mentek mind, csak nekem nem volt erőm követni őket. Görcsösen belekapaszkodtam az asztalba, előttem hevert a ledobott újság, ott feketéllett a vonal alatt a gyászkeret, benne e név: Reviczky Gyula. Tovább nem tudtam olvasni. Szemem előtt elhomályosodtak a betük, aztán mintha őrűlt táncra kerekedett volna minden betű, össze-vissza forogtak, kavarogtak, végre teljesen elsötétedett az újságlap, el az egész világ.

A földön elterűlve találtak meg. Az ágyban ébredtem föl. Lili volt az első gondolatom, mikor szememet fölnyitottam. Édes anyám ült mellettem, a többi bizonyára Lili mellett van.

– Lili… Lili… Hol van Lili?

– A szomszéd szobában fekszik. Egy kis láza van. Ennyi az egész.

– El akartok ámítani, úgy-e? Meghalt! Meghalt! Vigyetek hozzá!

Erre mind kiszaladtak hozzám a szomszéd szobából. Nyitva hagyták az ajtót, hogy beláthassak a Lili szobájába. Róza szájamra tette a kezét.

– Az Istenért, csöndesülj. Most aludt el Lili.

– Hát nem halt meg?

Fölültettek az ágyban, hogy láthassam Lilit. A félhomályból kivillant holt-halovány arca, de hallottam csöndes lélekzését s ez megnyugtatott.

– Él! Él!

Róza ismét ajkamra nyomta kezét. Haragosan szólt rám:

– Kicsike, hallgass.

De mindjárt meg is bánta, leült az ágy szélére, s mig egyik kezével átölelt, a másikkal szájamhoz tartotta a limonádés poharat: igyál, kicsike, igyál. Akarod, hogy csubbanjon?

– Akarom… Te drága, te jó lélek te!

– Lásd, – mondotta Róza csöndesen, – a szív sokkal erősebb, mint ahogy hisszük. Ma is csodálkozom, hogy akkor az én szívem meg nem hasadt. Nem hasadt meg. Élek. Egészséges vagyok. S Lili… Hisz ő nem ismerte „Őt“! Meggyógyúl ő is.

– A szíve nem…

– Talán az is.

– A tied meggyógyúlt?

– Az enyém?

– Felelj: meggyógyúlt?

Róza nem felelt.

– Látod, látod…

– De hogy lehet szeretni azt, akit nem ismerünk?

– Ismerte a lelkét. Azt szerette.

– Egyéb beszélni valótok nincs? – szólt közbe édes anyám s kezével végigsimított a homlokomon.

– Úgy-e már nincs lázam?

– Nincs, de mégis lázasan beszélsz. Nem szeretem az efajta beszédeket.

Szinte ridegen mondotta e szavakat édes anyám.

Róza visszasompolygott Lili ágyához. Én meg ráborúltam az én drága jó anyám kezére s csókokkal halmoztam el.

– Igazad van, igazad van. Na, ne haragudj, kicsi anyám. Úgy-e nem haragszol? Úgy-e te azért szeretsz olyan nagyon engem, mert a legkisebb vagyok? Na, mondjad, kicsi mamám, hogy azért.

– Azért, azért.

– Úgy-e csak nekem szabad mondanom: te kicsi anyám, te.

– Csak neked, csak neked.

Alig tudtam nyitva tartani a szememet s anyám mindegyre végig símogatta a homlokomat. De a szájam meg nem állott.

– Tudod-e, kicsi anyám, miért vagyok szerelmes Lilibe? Először is azért, mert – Lili. A te beceneved: Lila. Éppen csak egy betü a különbség. Te vagy az én kicsi Lila mamám. Nem vagy az?

– Az vagyok, az.

Lila mama a homlokomon felejtette a kezét.

– Szegény Lili… úgy-e jobb lett volna neki, ha meghal? No, úgy-e jobb?

– Aludj, kicsike.

– No, úgy-e jobb? Akarom, hogy csubbanjon!

– Jobb, jobb!

– Ne félj, kicsi anyám. Én nem leszek olyan bolond, mint Lili. Csak diplomám legyen. Soha el nem hagylak. Jöhet értem a királyfi: kikacagom. Megmondom neki: én csak az én kicsi anyácskámat szeretem. Nem hiszed?

– Hiszem, hiszem.

– Lila mama… kicsi anyám… Én most elalszom. Pá!

El is aludtam. Másnap, mikor az orvos megengedte, hogy fölkeljek, Lila mama nem győzött csodálkozni rajtam. A hőmérő 37 fokon alúl mutatkozott s a kicsike mégis félrebeszélt.

– Emlékszel, miket beszéltél?

– Minden szóra emlékszem. Tudtam, hogy bolondokat beszélek, de nem volt erőm, hogy magamba fojtsam a badarságokat.

– Idegláz, – mondta az orvos. – Előfordul azoknál, kik sok szellemi munkát végeznek.

– Még író lesz a kicsikéből, – évődött Róza.

De hát a fő, hogy talpra állottam s ott lehettem Lili mellett, bár az ápolásban alig vettem részt. Róza, ki valóságos ápoló talentum, egymaga akart végezni mindent. Ő csavarta a vízes borogatót, ő adta be az orvosságot, ő emelte, támogatta Lilit, s az én munkám mindössze annyi volt, hogy folyton ott lábatlankodtam és – aggódtam. Valóképpen úgy lett volna rendjén, hogy sorban virrasszunk Lili mellett. De Róza mindig kijátszott minket, s ha egy-egy pillanatra le is húnyta szemét, csodálatos pontossággal pattant föl a szeme, valahányszor friss borogatást kellett tenni Lili fejére vagy orvosságot kellett beadni. Szegény, jó Róza! A télen át, míg más leányok vígan keringőztek a fényes báltermekben, hányszor érte őt az éjfél, de még a hajnal is varrógépje mellett! Mennyire ráfért volna a pihenés, a szórakozás! S ím a nyárnak is nagy részét átvirrasztja egy beteg leány mellett, aki még pár hét előtt idegen volt neki. Keresem a magyarázatot s azt nemcsak az ő páratlan jó szívében találom, hanem e két leány sorsának, szomorú drámájának hasonlóságában is. Úgy látszik, a jellemük is egy. Mindkettő az a virág, mely csak egyszer nyílik, többet soha… Lili álmadozó, rajongó lélek, Róza csapongó kedvű, de alapjában mély kedélyű, s szerencsés természete a jókedv álarca alá tudja rejteni szíve fájdalmát. Nem csoda, ha megszerették egymást s ha Rózát annyira nem szeretném, még féltékeny is tudnék lenni. De nem vagyok féltékeny, mert bár Lili látszólag megosztja szeretetét köztünk, érzem, hogy most még erősebben szeret, mint valaha. Mindazért a gyöngédségért, melegségért, mely családunk minden tagjának szívéből Lilire árad, nekem hálás első sorban.

– Mégis szeret az Isten, – suttogja Lili, – amint a fa alatt üldögélünk. – Ha téged föl nem födözlek, mi lett volna velem e nehéz napokban? Mert hiába, – folytatta gyöngén emelkedő hangon – ha örökre beborúl is az ég fölöttünk, ennél sokkal írtózatosabb a halál, a megsemmisülés, aludni a hideg hant alatt, minden remény nélkül, hogy valaha lássuk Isten áldott napját.

– Igaz, igaz, – rebegtük önkéntelen.

– Azt mondják, hogy Ő meghalt? Nem igaz. Meghalhat-e a költő? Teste elporladhat, a lelke halhatatlan; szíve dobogását szűntelen érezzük dalaiban. Csak az halt meg belőle, amit amúgy sem ismerék. Mindaz, mi lelkemet rabúl ejtette, él, élni fog mindörökké!

– Mindörökké.

– El-eljárok majd sírjához, – folytatta álmadozva – s ő majd csodálkozva tekint le az égből: mit keres síromon az a fekete ruhás… az a sápadt képű apáca.

Megdöbbenve néztünk Lilire. Azt hittük, félrebeszél.

– Mintha hűvösödnék az idő, – mondotta Róza, – gyerünk be.

Lili mosolyogva nyugtatta meg.

– Szellő se lebben, szinte forr a levegő. Légy nyugodt, édesem, nincs lázam. Ép elmével jutottam arra az elhatározásra, hogy zárdába megyek. Apáca leszek. Tanító apáca. A ti áldott jó sógorotok szavai megtérítettek. Igazat mondott, az én életemnek van célja. A különbség csupán annyi, hogy a zárda falai közt élek szent hivatásomnak. A zárda iskolája s a temető lesz az én világom. Amott tanítok, nevelek szeretettel, emitt ápolom a költő emlékét. Lehet-e ennél szebb, magasztosabb célja egy nő életének?

Hirtelen hozzám fordult, megsimogatta arcomat:

– Nos, kicsike, nincs igazam? Szólj már! Mért hallgatsz?

Alig jött szó ajkamra. Mintha fojtogatták volna a torkomat. Szememből megeredt a könny zápora s fuldokolva borúltam Lilire.

– Igazad van, igazad, de én elveszítlek örökre!

Róza is sírt. Könnyes szeme ugyanazt mondotta, amit én szóval.

– Ó te bolond kicsike, mit beszélsz? Hogy veszítenél el örökre? Egy pillanatra sem veszítesz el. Csak a világ elől temetkezem el, de lehetséges volna-e, hogy magammal ne vigyem a ti sziveteket? Lehetséges volna-e, hogy a zárda magányában ne társalkodjam veletek! Ne érdekeljen sorsotok, életetek minden mozzanata; hogy ne vegyek részt veletek örömben, bánatban? Mit gondolsz, kicsike? Tudom, bizonyosan tudom, hogy még meg is látogatsz. Meglátogattok. Róza, te hallgatsz, Róza te sírsz, csak sírsz. Sajnálsz, úgy-e? Ne sajnálj. Hát te talán nem úgy cselekedtél, mint én cselekszem majd? Nincs-e neked is egy kis cellád, mint a hogy lesz nekem? Én a feszület elé térdelek, te a varrógép fölé hajolsz s űzöd bús emlékeidet. Te is sírsz, mikor senki sem látja, csak a jó Isten, én is. Mi a különbség életünk között?

– Semmi, semmi…

Éppen jókor jött Ágnes, karján a kicsi Mariskával, ki messziről repdesett kacsóival Róza felé.

– Gyere, gyere, Róza mamához, – nyújtotta Róza karját a baba felé. Elkapta anyja karjáról a babát, s oly hevesen csókolta össze, hogy a baba fölsikoltott. – Kié vagy? Úgy-e, az enyém? A baba kedvesen hajtogatta a fejét.

Egyszerre fölvidultunk mind. Jött édes anyám is, a sógor is s ez a csöpp baba lett a központ. Sorba csalogattuk Rózától, de egyikünkhöz sem jött, csak hamiskásan csücsörítgette a száját. Mintha mondta volna: majd ha fagy. Ágnes adta a duzzogót. Szidta Rózát. Bizonyosan megbabonázta ezt a leánykát.

– Meg bizony. Úgy-e baba, megbabonáztalak? Kié vagy? Kié? A Róza mamáé?

– Mam, mam, – gügyögött a baba.

Lili meghatottan nézte a kedves jelenetet. Fejét a vállamra hajtotta s úgy suttogta csöndesen, alig hallhatóan: de szép az élet! Ó de szép!

TIZEDIK FEJEZET.
A költő a költőről.

Mint ahogy a sors keresztűl húzza sok szép tervünket, édes, fellengős álmainkat, ugyanezt cselekszem én is könyvem sűrűn teleírt lapjaival. Most, hogy érettebb ésszel olvasgatom a lapokat, szinte röstellem, hogy volt idő, midőn jelentékeny eseménynek tartottam sok semmiséget, bölcsességnek mosolyra fakasztó együgyüséget.

Huzzuk keresztül!

Ím, eljutottam életem útjának első fordulójához, kezemben a diploma s el akarom hitetni magammal, hogy csak most látok tisztán, világosan mindent, ami körülöttem történik s valóképpen most kellene búcsúznom a gyermekkortól. Újra meg újra olvasom, mit három év leforgása alatt könyvembe beirogattam s úgy tetszik nekem, hogy több a följegyzésekben az örök feledésre, mint az emlékezésre érdemes. Abban a pillanatban, amelyben egy végtelen hosszú csók után Lili kifejlett karjaimból s a messzeség elnyelte alakját, az én lelkem mintha elvesztette volna tartalmát: üres lett a lelkem, üres körülöttem az egész világ. Tehetetlen kesergés, vágyakozás Lili után, sóhajtások, könnyek; aztán ezek merő ellentéteként mindenféle intézeti csínyek, melyekben magam is részt vettem: ez nagyjában három esztendő története. Amit az első esztendőben remélni sem mertem, a leányok megszerettek, sőt becéztek. Ártatlan természetű csínyjeikből nem vontam ki magamat, sőt egyikben-másikban vezető szerepet játszottam. Mi tagadás: visszaéltem a jó hiremmel. Fehér liliomnál fehérebb ártatlanságomban annyira bíztak, hogy rólam föl nem tételeztek semmi pajkosságot. Majd sok száz esztendő multán, mikor rombadőlt az intézet, kő kövön nem marad s valami más épület fundamentumát ássák a kert hátsó felében, hasábokat fognak írni az újságok arról az érdekes leletről, mit a napszámosok csákánya és ásója feszít ki a föld mélyéből: vagy húsz darab kávés csésze lesz ez az érdekes lelet. Én ástam el valamennyit egy sötét éjszakán, én mondottam fölöttük a halotti beszédet: nyugodjatok békén, legyen könnyü a föld fölöttetek.

Vajjon hogy kerültek ide ezek a csészék? – tünődnek, okoskodnak majd az újságok. S mely századból valók lehetnek? És nem lesz, aki megfejtse, ha e könyv is elenyészik, a rejtelmes leletet. Nem lesz aki megmondja: úgyan ne törjétek a fejeteket. Ennek előtte sok száz esztendővel a prepa-iskola pajkos leányainak nem volt okosabb dolguk, mint hogy ezeket a kávés csészéket eltemessék. A derék szállító, ki az intézetnek a tejet szállította, egyszerre csak mit gondolt, mit nem, azt gondolta, hogy a tej vízzel szaporítva is tej marad. A kávé napról-napra élvezhetetlenebbé vált. Az igazgatónő szidta a szállítót, a szállító esküdözött mennyre-földre, hogy ő igaz keresztény ember, de a tejet mégsem részesíti a szent keresztségben. A leányok nem sokat teketóriáztak: összebujtak, tanakodtak s elhatározták, hogy eltüntetik a csészéket. Ha nincs csésze, nincs miből kávét igyanak. Így kerültek föld alá a csészék. Egymagam adtam meg az ártatlan csészéknek a végtisztességet, de az is igaz, hogy mikor vizsgálatra, vallatásra került a sor, nem állottam elő, mint annak idején a rózsákkal: én vagyok a bűnös, engem büntessenek. Persze, az eltemetett csészék helyett új csészék kerültek az asztalunkra, de az is igaz, hogy az „igaz keresztény“ attól kezdve többé nem keresztelte a tejet.

Ezzel a hősies cselekedetemmel megalapítottam a népszerüségemet. Leolvastam a leányok arcáról: lám, lám, mégsem az, akinek gondoltuk. A nevemnapjára emlékkönyvet vettek s azt lassankint teleírták – – mivel? Előveszem ezt a kis könyvet. Mennyi bohóság, mennyi kedves butaság van benne! De ezek a bohóságok, ezek a kedves butaságok mind jótékonyan hatottak a lelkemre. Világosan láttam a derék leányok abbeli igyekezetét, hogy fölvidítsanak, hogy a maguk módja s tehetsége szerint pótolják – Lilit! Nem pótolták, nem tudták feledtetni, de engem mélyen meghatott a nagy gyöngédségre valló igyekezet. Mi másként beszéltek most már Liliről is! Most már mind megértették Lili tartózkodó, félrehuzódó természetét. Nem volt az gőgösség, ó, nem! – vallják most egyértelemmel s esténkint, mikor magunkra maradtunk, együtt sirattuk Lilit és a költőt! Ha minden könnycseppből egy virág fakadhatott volna s ezt mind ráhintjük a költő sírjára, kerek földön nem lett volna oly virágos sírhalom több, mint a költőé. Minden nap, melyen levél jött a zárdából, ünnepnap volt nekünk. A titok, mely addig kettőnk titka volt, valamennyi leány titka lett s egy sem volt köztünk, ki ne szerette volna a „Rózsák“-at, szerintünk a legszebb költeményt. Irigyeltek engem, hogy én loptam ki a rózsákat az intézetből.

Olvasgatom az apró jegyzeteket könyvemben; olvasgatom a vékony betüs sorokat, miket a leányok írtak az emlékkönyvbe: kinek, ami titka volt, mind lerakta a könyvecskébe, vagy amit e könyvecskére bízni nem mert, azt külön bízta rám. Fiatal leányszívek édes titkainak „gyűjteménye“ lettem én s letörlője azoknak a könyeknek, melyek oly könnyen fakadnak fiatal leányok szemében. Ám az is igaz, hogy amily hirtelen fakadnak e könnyek, oly hirtelen enyésznek is el. Mintha csak a borús eget látnám, melyből az imént szakadt a záporeső s már ragyog is rajta a vidám szinekben játszó szivárvány.

Sokat mulattam azon magamban, hogy ezek a bohó leányok mind közlik velem a titkukat s eszébe sem jut egynek sem megkérdezni: hát a te szíved rejteget-e valamit? Valami hallgatag megállapodás volt köztük, mint a minőt már gyermekkoromban megfigyeltem otthon, amit azonban nyiltan senki sem mert megmondani nekem. A négy év alatt alig nőttem, alig fejlődtem valamit s ha lehetséges, még véznábban kerültem ki az intézetből, mint ahogy odakerültem. Már féltem Janka néni elé kerülni, mert csak rám nézett s kergetett a betegszobába.

– Jaj de sápadt, kicsi prepa. Mi baja? Semmi? Csak tessék a betegszobába menni.

A jó Janka néni méltán hihette, hogy beteg vagyok, holott valóképpen nem voltam az. Penészvirág voltam, vagyok: ez az igazság.

Olvasgatom, olvasgatom a hevenyészve, könyvembe vetett sorokat s érzem, hogy lángba borul az arcom. Megállok egy helyen, rátapad a szemem egy névre s nem tudok megválni e névtől.

Nem a Lili neve.

Először beírtam a nevet egészen. Másnap kihuztam. Harmadnap úgy betintáztam, hogy soha senki meg nem fogja tudni, mi volt írva ide. Később mást gondoltam: az igazi név helyett nekem tetszőbbet írtam be, de vezeték név nélkül. Megállapodtam a bátyám nevében. Itt a név: István.

Egyszer láttam, azóta sem. Vajjon látom-e többet? Nem hiszem. De a neve, költött neve itt a könyvemben s ezt már nem tudom kitörülni.

Két éve már, hogy láttam. A nevet már azelőtt ismertem. Egy pár csengő-bongó vers alatt láttam azt. Nem tettek rám a versek mélyebb hatást. Fiatal kezdő költőnek véltem, aki verseket ír valakihez, akit csak messziről, látásból ismer. Szőke hajú, halovány képü, magas nyulánk ifjunak képzeltem a versei után, de részben csalódtam. Nem kellemetlenül. A képe elég halovány volt, nyulánknak is elég nyulánk, de a haja fekete s arcán méla borongás ült, mely még akkor sem enyészett el, ha arca mosolyra derült.

A nekünk való színművekhez elvittek, néha-néha hangversenybe is. Én a hányszor csak lehetett, mindig elmentem a színházba, de a táncmulatságokkal egybekötött hangversenyek nem vonzottak. Egy hangversenyre mégis elmentem. Volt a műsorban egy pont, mely különösen érdekelt: Reviczky élete és költészete. Külön megkértem Janka nénit, hogy, ha erre a hangversenyre az intézetből visznek lányokat, mehessek el én is.

– Értem, kicsi prepa, értem, – mosolygott Janka néni. – Ha nem lesz beteg, elvisszük.

Mondhatom, a fölolvasás nem nagyon illett oly hangverseny műsorába, melyet tánc követ. Asszonyok, lányok, de még a férfiak is mindegyre törülgették a szemüket, a prepák meg alig tudták visszafojtani a zokogásukat, mikor a fiatal költő arról a megható gyöngéd figyelemről beszélt, melynek hatása alatt született a „Rózsák“ című költemény. Amint az én gyermekeszemmel elképzeltem, úgy rajzolta elénk a fiatal költő is a megragadó képet: a költő ott fekszik halálos ágyán s tünődve nézi a rózsákat. A kórház ablakán beragyog a lemenő nap búcsuzó sugara, az utolsó sugár, mely glóriát fon a költő homloka köré… ki küldte a rózsákat, vajjon ki? – kérdi a fiatal költő. Akárki küldte, legyen áldott. Megaranyozta egy sokat szenvedett költő utolsó napjait! Még egy dal és vége a hangversenynek. Még egy rövid félóra s táncra perdül a fiatalság. Mind boldog, aki a fiatal költővel táncolhat. Az én pajtásaimat mind elkapkodták mellőlem, egymagam gunnyasztok egy sarokban. Tekintetem belevész a táncosok forgatagába, de szemem megkapja a fiatal költő daliás alakját s többet el sem ereszti. Aztán szinte elnevetem magamat: olyan bolond gondolat villan meg az agyamban.

– Addig nézem, mig ide varázsolom, – gondoltam magamban.

S még helyre sem utasíthattam magamat ez önhitt gondolatért, a költő épp előttem áll meg egy föltünő szép leánnyal, mély bókkal hajtja meg magát, aztán néhány lépéssel tovább leül a leány az anyja mellé. A költő tekintete felém fordul, egy pillanatra mintha tétovázna, végre is elszánja magát, egyszerre hozzám tart s meghajtja magát.

– Be kell mutatnom magamat?

– Ez igazán fölösleges, uram.

– Megajándékoz egy fordulóval?

– Végtelenül sajnálom, de nem tudok táncolni.

– Az első leány, akitől ezt hallom, – néz rám kétkedően a költő.

– Pedig én ismerek olyan leányt is, aki tudott valaha táncolni s elfelejtette.

– Egy lány, aki a táncot elfelejti! Ilyen is van?