– Van. Az a leány, aki Reviczkynek a rózsákat küldötte.
– Talán kegyed…
– Nem, nem, – szakítottam félbe. – Azaz hogy – volt benne némi részem.
– Megengedi, hogy leüljek?
– Ha nem röstelli egy penészvirág mellé ülni…
– De kisasszony!
– Hát akkor kárpótlásul elmondom a rózsák történetét.
A leányok nagy bosszúságára a költő csak a már köteles négyesekre mozdult el mellőlem, újra meg újra visszajött hozzám. De ütött a mi óránk s a „maszik“ (prepa nyelven így híttuk a gavallérokat) hiába könyörögtek Janka néninek, éjfélután három órakor összegyűjtötték a leányokat (nem volt könnyű munka!) s nehéz szívvel ott hagyták a szupé-csárdást. Valami úgy ránehezedett az én szívemre is… A költő lekisért az utcára. Hosszan tartotta kezemet a kezében.
Az én kezem nagyon remegett. Talán az övé is egy kicsit. Annyit sem tudtam mondani: jó éjt! Ő sem mondott semmit.
Én ezt gondoltam: most láttalak először és utoljára. Vajjon ő mit gondolt? Bizonyosan ő is ezt gondolta.
Elhelyezkedtünk a kocsiban. Sárosi Magda, Pál Vilma meg én egy kocsiba kerültünk.
Mondta Magda: Csinos fiu ez a poéta.
Mondta Vilma: érdekes az arca.
Kérdezte Magda: hát te mit szólsz, kicsike?
Feleltem én: semmit.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Levelek a zárdából.
Nincs hét, hogy levelet ne kapjak Lilitől. S nincs hét, hogy ne írjak neki. Belenyugodtam, hogy nem látom napról-napra: olvasom a leveleit s annyi mintha színről-színre látnám, mintha hallanám lágyan csengő, szomorú hangját. A nagy messzeség nem tudott elválasztani s ez a messzeség tán még erősebben összeforrasztotta lelkünket. Amit még Rózának sem mertem megvallani, neki megvallottam az első pillanatban. Mit vallottam meg? Azt, hogy lelkem sokat foglalkozik Istvánnal. Azt, hogy utban vagyok én is a zárda felé. Azaz lennék, ha volna erőm elhagyni hitemet. De kálvinista pap volt az édes apám. Nem hagyhatom el a hitemet, nem lehetek apáca! De szükséges-e a zárda falai közé temetkezni, hogy ne halljuk a nagy világ lármáját? Ime kezemben a diploma, válogathatok a legelrejtettebb faluk között.
Írja Lili, hogy ő teljesen kibékült sorsával. Az angol kisasszonyok budapesti zárdájában él annak a szent hivatásnak, melyről a sógorom oly ékesen beszélt. Ez a beszéd az ő lelkét meggyógyította. Ha látnád – írja egyik levelében – mennyire szeretnek tanítványaim! Nem is szeretet ez, több annál: rajongás. Akár csak téged látnálak, kicsike, ismeretségünk első idejében. Mind olyan punktum kis leányok, mint a mekkora te voltál. Ahányszor végighaladok a padsorok közt, elkapják fátyolom szélét s csókolják. Megható szeretet fénye ragyog szemükben, amint tekintetemet végighordozom soraikon. Boldog, akit megszólítok s nemes versenyre kelnek a szeretetemért. De én nem tudok különbséget tenni köztük. Nem is akarok. Nem oltom beléjük a bigottságot, de annál erősebben a tiszta vallásosságot, az Istenben való erős hitet. Ez volt az én legfőbb erősségem a megpróbáltatás nehéz napjaiban, ez a hit tartja bennem az életet, nyugtat meg sorsomban, mely nem oly szomorú, amint talán sokan képzelik. Tudom, hogy nem élek hiába s ez a tudat feledteti velem, hogy másként is alakulhatott volna életem folyása.
De ki tudja, mi tenger csalódás érte volna túlságosan érzékeny lelkemet, ha kint maradok a nagyvilágban, s lassankint eltemetem azt az édes álomképet, melyet a rajongó leány képzelete szőtt! Nem voltam éppen csúnya leány, sőt némelyek – rólad nem is beszélve, – nagyon szépnek tartottak, kereshettem volna hát a boldogságot a rendes úton, a rendes szokás szerint. De van-e a földön teljes, zavartalan boldogság? S lehettem volna én boldog bárkinek is az oldalán, ha nem lett volna erőm eltemetni az ő emlékét? Nem, nem! Mért tegyek mást is boldogtalanná?
Ezek a gondolatok vezettek a zárdába, s félek, hogy téged is hasonló gondolatok foglalkoztathatnak. Ám ami nekem szabad volt, nem szabad neked, édes kicsikém. Neked van édes anyád, vannak testvéreid. Nekem sem anyám, sem testvéreim. Nekem nincs otthonom. Nincs, akinek keblére boruljak s kisírjam magamat. Egyedül te és a tieid azok ezen a nagy világon, kik megértenek engem, akik szeretettel zártak kebelükre. De végre is nem lehettem mind halálig terhetekre. A te édes anyádnak van már egy leánya, ki lemondott arról a boldogságról, mit férjhezmenésnek nevez a világ s nagy valószinüség szerint lesz még egy olyan leánya a te személyedben. Még csak én kellenék közétek! Három ilyen bolond leány egy födél alatt, nemde sok volna a jóból? Minden úgy van jól, ahogy van, kicsikém.
De, amint írod, „kijárod“, hogy lehetőleg a legelrejtettebb faluba nevezzen ki a miniszter. Nos, vágyad könnyen teljesülhet, csak arra vagyok kiváncsi, hogy meddig birod ki a „zárdai“ életet? Ki becéztet majd? Kin zsarnokoskodol? Mert, ne tagadd kicsikém, jó adag zsarnoki természet van benned. És hidd el nekem, kicsikém, nem szükséges a legelrejtettebb faluba huzódni, hogy a világtól távol, elrejtve legyünk. Magamon tapasztalom ezt. Mert gyakran sétálok a nagyváros utcáin az én növendékeimmel s lám, engem nem zavar a nagyváros lármája, sokadalma, ez a sürgés-forgás. Ezren meg ezren haladnak el mellettem, de én nem látom az embereket, csupán az én kedves növendékeimet. A nagyváros üres csillogó fénye nem érdekel. Kart karba öltve suhannak el mellettem fiatal párok s nem érzek irigységet.
Lelkem minden gondolatja növendékeim, köztetek és ama sírhant közt oszlik meg, mely a halhatatlan költő porlandó földi hüvelyét takarja. Van az esztendőnek két napja, mikor utam kivisz a temetőbe. Egyedül megyek, de úgy érzem, hogy ilyenkor te is velem vagy. Julius 11-ike az egyik nap, a költő halálának napja. E két nap nagy részét a kerepesi-uti temetőben töltöm. Néhány szál rózsát s szegfüvet viszek magammal, amazt azért, mert ez a virág volt az, mely élete utolsó napján megbékítette a halál gondolatával, emezt meg azért, mert mint később hallottam, a szegfü volt a kedvelt virága. Éppen mint neked, kicsike. Te azt hiszed, hogy könnyeket ontok sírja fölött? Miért? Az én számomra nem halt meg ő. Nem volt az az ideális alak, minőknek fiatal leányok a költőket képzelik. Kis termetü, vézna ember volt, ugyanaz férfiban mint te nőben, kicsike. Mit bánom én? Én a lelkét szerettem, mely nem volt közönséges, mindennapi lélek. S most, hogy olvasom életének szomorú történetét, bús árvaságát, elhagyatottságát, küzdelmeit, vergődéseit, lassu haldoklását: nő az alakja szememben, folyton nő s csoda-e, ha szentjeim közé avattam őt?
Kilesem a pillanatot, mikor senki sem jár sírja tájékán s letérdelek sírköve előtt. Elrebegek egy imádságot, aztán szépen leteszem sírjára a virágokat. Erős a hitem, hogy lát engem onnét a fényes menyországból s ez a tudat végtelen boldoggá tesz. Fölvidultan, megkönnyebbűlten búcsúzom a sírtól, s csodálkozom, hogy a sírok sorai közt bolyongva látok itt-ott valakit, aki átöleli a sírköveket és keservesen zokog. Miért sírnak, miért zokognak? Van-e szebb hely a temetőnél? Van-e még ehhez hasonlatos birodalom, hol nincs bánat, szenvedés, nyomoruság, emberi gyarlóság? Egyiknek díszesebb a sírköve, mint a másiknak, de azért van-e itt irigykedés?
Bűnnek tartanám a halál után való vágyakodást, valameddig másoknak haszna van az én életemben, de viszont jöhetne érettem bármikor a halál angyala, készen találna engem. Nem félek a haláltól. Nem zúgolódnám Isten bölcs rendelése ellen. Egyedül ő tudja, kinek meddig van helye itt a földön, az élők között. S kérdem: vajjon az, kinek sírjához most elzarándokolok, ha tovább él, ha élete más körülmények közt folyik, hagyott volna-e maga után oly megható szép emléket az emberek szívében, mint aminőt itt hagyott? Vajjon az élet további folyamán nem érte volna-e lelkemet szörnyü csalódás? Csalódás, mely mélyebb sebet vág szívünkön a halálnál?
Hiszed-e már, hogy nem vagyok boldogtalan? Hiszed-e, hogy lelkem nyugodt s a zárda komor falai közt is napsugaras az én életem?
– Hiszem, hiszem, – rebegi ajkam önkéntelen. S nagy kedvem kerekedik, hogy temetést rendezzek. Eltemetni egy bohó ábrándot. Nagy kedvem volna tűzbe dobni mind azt a sok ujságot, melyekben szépen csengő-bongó versek olvashatók az én fiatal költőmtől. Aki talán ha tudná, hogy én titkon megszerzem mindazokat az ujságokat, melyekben az ő nevét látom, kinevetne, vagy legjobb esetben szánakoznék a szegény penészvirágon. Nem, nem, ezt nem tudnám elviselni! Ne nevessen rajtam senki, ne szánakozzék rajtam senki. Sem ő, sem más!
Ah, de gyáva vagyok. Még egy napra megkegyelmeztem a verseknek. Bolondítom magam, hátha nekem szól közülök egyik-másik. Hisz az igaz, hogy fekete a hajam, a szemem is; az is igaz, hogy a szemem titkolt bánatot rejteget – és így tovább és tovább – találok reám illőt eleget a versekben, de hány ezer leány van rajtam kívül, akikre ez elkopott frázisok ráillenek! Mindössze egy levél tanuskodik mellettem: a Sárosi Magda levele. Ő Budapesten járt s véletlenül találkozott a költővel. S írja Magda, hogy a költő különösen érdeklődött a kis prepa iránt, aki Reviczkynek oly nagy bámulója, amilyen kicsi ő maga. – Megcsíptelek, kicsike! – írja Magda. Mindig mondtam én az intézetben, hogy te nagy titkot rejtegetsz előlünk. Mi bolondok minden titkunkat közöltük veled, te meg hétszeres zár alá tetted a te titkaidat. – Most is oly beteges? – kérdezte a költő. – Mi kár érte! – sóhajtott. – Szeretnék még vele egyszer találkozni. – „Ezek a saját szavai“ – fontoskodik Magda – én meg nevetek a Magda tyúkeszüségén. Szeretne még egyszer találkozni velem! Nos hát én is. És aztán? Vajjon mit szólna Róza, ha megmondanám neki, hogy egy budapesti költő szeretne velem találkozni? Mintha hallanám a véleményét, úgy élvezem magamban.
– Szeretne veled találkozni egy költő? – kérdezné Róza – hát jöjjön ide. Ágnes olyan tejfölös paprikás csirkével traktálná meg, hogy ódát írna a paprikás csirkéhez.
Az bizonyos, hogy, ha Rózának szólnék, könnyebben menne a „temetés“. De nem szólok, megpróbálom magam erején temetni el bohó álmomat. S megpróbálom minden gondolatomat egy háromszáz forintos tanítónői állás elnyerésére terelni. Ah, Istenem, nem utolsó dolog, ha az ember elmondhatja magáról: a magam kenyerét eszem! Nem kell pénzt kérni senkitől, még attól sem, ki szívesen adja, ki utolsó falatját is megosztja veled. Ha Isten és a miniszter is úgy akarja, ez a háromszázforint még fölemelkedik négyszázra is, sőt fölebb is, s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy gazdag lány vagyok, a takarékpénztár nem győzi átvenni a megtakarított forintocskákat. Üdv neked, rózsaszinü jövendő! Erről a jövendőről zengj éneket, fiatal költő barátom s ne titkolt bánatot jelentő szemekről!
Édes anyám sokáig abban reménykedett, hogy a mi városunkban kapok állást. Volt is egy hely az udvarhelyi iskolánál. Éppen akkor ürült meg, mikor Kolozsvárt kezembe nyomták a diplomát, ezt az egész életre szóló „útlevelet“. „Várt leány várat nyer“ – tartja a közmondás, s ez szerencsésen beütött Emilia kisasszonynál is, ki a rossz nyelvek szerint már régóta „üdűlt fiatalságban“ szenved. A nevelésoktatás e régi, kipróbált zászlóvivőjét, kinek a takarékban volt néhány száz forintja, feleségűl vette egy nyugalmazott kapitány s Emilia lemondott az állásáról. De még alig jártak jegyben, már tizen is szemet vetettek a megürült állásra. Szemet vetettünk mi is. Szegény Róza egész napon rótta a várost, kilincselt a város urainál szavazatért. Természetesen, mindenki megigérte, hogy rám szavaz, amiből én előre sejtettem, hogy mást fognak megválasztani. Úgy is történt. Sőt úgyabb. Tíz pályázó közül Betlenfalvi Idát választották, Betlenfalvi városi tanácsos úr leányát, ki legkevésbbé szorúlt rá erre a sovány kenyérre s kinek a leggyengébb bizonyítványa volt a tíz között. De Betlenfalvi úr hatalmas, befolyásos ember, nagy szerepet játszik kis városunk közéletében, a képviselőválasztásoknál ő a főkortes, méltán várhatta el tehát polgártársaitól, hogy az ő leányát válasszák meg.
– Hisz önök jól tudják, – mondotta Betlenfalvi úr a polgártársaknak, – hogy nem szorúltam rá erre a pár száz forintra; én nem is akartam, hogy a lányom tanítónő legyen, de nem lehet bírni vele. Az az ambiciója, hogy a maga keresményéből ruházza magát. Ez oly nemes ambició, – szavalta hévvel Betlenfalvi úr – mely előtt lehetetlen volt meg nem hajlanom.
Ami engem illet, az én ambicióm mindössze az volt, hogy néhány forinttal én is járuljak anyám háztartásához, s szegény Rózának ne kelljen éjjelezni a varrógép mellett, de belátom, hogy ez nagyon közönséges, mindennapi ambició. Többnyire efajta ambiciója volt szegény pályázó társaimnak is. Köztük akárhány, kinek a szülei drága kamatra szedték föl a pénzt s úgy taníttatták a tanítónőképzőben, abban a reményben, hogy majd a leányuk fizetéséből apránkint letörlesztik az adósságot. Mindezek az ambiciók eltörpűltek, megsemmisültek a Betlenfalvi Ida nemes ambiciója mellett.
Kis családunk szép álma hamar szertefoszlott s így nem volt más mód, mint neki feküdni a tanítók hivatalos ujságjának s belemerűlni a pályázatok tanulmányozásába. Kiválasztottunk egy állami iskolát s elhatároztuk, hogy megpályázzuk. Most már megelégedtünk azzal, ha valahol Erdélyben kapok állást. Arra nem is gondoltunk, hogy némely erdélyi falu oly messzire esik tőlünk, hogy a keleti határszélről rövidebb idő alatt s könnyebben lehet jutni Budapestre, mint például mindjárt abba a faluba is, melyet kiszemeltünk. Mikor a sógoromnak megmondtuk, hogy Mezőszilvásra pályázom, összecsapta a kezét. Ő ismerte ezt a falut.
– Az Isten háta mögött fekszik, hegyek közt és valóságos sárfészek! – mondta ő.
– S mit tudsz még róla?
– Azt, hogy a szomszédok, ha megharagszanak egymásra, a kutyát ölben viszik ki az utcára s úgy ugattatják meg egymást. Máskülönben a kutyák belefulladnának a sárba.
– Hát még mit tudsz Mezőszilvásról, lelkem-sógorom?
Mintha csak megkezdtem volna már a tanítást, úgy feleltettem a sógort. Felelt a sógor, még pedig, hogy a tréfa teljes legyen, iskolásfiu módjára, hadarva és el-elakadva, nagyokat nyelve:
– Mezőszilvás… igen, Mezőszilvás még arról nevezetes, hogy a házak puskalövésnyire, igen, puskalövésnyire vannak egymástól. Az iskola erdő mellett, magas hegy oldalán fekszik, némely háztól egy órányi távolságra.
– Nagyon jól van, kis fiam. Beszélj most Mezőszilvás népéről.
– Mezőszilváson laknak magyarok és oláhok, foglalkozásuk földmívelés és állattenyésztés. A tanítókon és kálomista papon kivül más úri ember a faluban nincs. A legközelebbi város szép időben fél napra, sáros időben egész napra esik tőle.
– Hisz ez pompás egy falu! Ilyen kell nekem! – kiáltottam lelkesülten.
Mind gúnynak vették lelkesedésemet s mind kifejezték abbeli reménységüket, hogy a miniszter úr nem nevez ki. Anyám azt mondta:
– Inkább maradj itthon egy esztendeig. Úgy is rád fér a pihenés.
Mondta Róza:
– Én is azt tartom, jobb, ha itthon maradsz. Előbb erősödj meg, kicsike.
– Mit, hogy én szép tehetségemet parlagon hevertessem? – ingerkedtem velük. – Nem, nem! Ezt nem tudnám elviselni. Meglátjátok, a miniszter csak ránéz a folyamodványomra s rögtön kinevez. A tanácsosa ugyan mást fog ajánlani, de a miniszter hallani sem akar másról. Ő megérzi, hogy én éppen Mezőszilvásra való vagyok. Fogadjunk, hogy kinevez.
Persze, hogy igazam volt. Kezemben a kinevezés. Mezőszilvásra neveztek ki. Már kaptam is egy csomó részvét-levelet azoktól a leányoktól, kik Mezőszilváson indúltak el „a nevelés-oktatás rögös pályáján“ s akik közt egy sincs, aki egy félesztendőnél tovább bírta volna ki Mezőszilváson. Alig voltak ott egy pár hónapot, fölzónáztak Budapestre, egyik-másik még térdre is vetette magát a miniszter előtt, hogy helyezze máshová, akárhová, mert Mezőszilváson meghalnak. A miniszter jószívü ember s már annyira ismeri Mezőszilvást, hogy mikor egy tanítónőt ide kinevez, már gondolkozik is azon, hogy félév mulva hova helyezze át. Ezeket a részvétleveleket világért meg nem mutattam volna senkinek. Ám úgy is alig győztem vígasztalni Lila mamát. Mindegyre megleptem valamelyik szobában, amint visszahúzódott és sírdogált magában. Általában az egész család kedvetlen, nyugtalan. Mind ideges. Róza éjt-napot összetesz, hogy tisztességgel kiállítsa mezőszilvási „kelengyémet“, s a szeme oly vörös a sok éjjelezéstől és a sok sírástól. Én virágos jókedvet erőszakolok magamra, komédiázok, bolondozok, minden ismerősömet végig utánozom, de erőlködésem kárba vész, bolondozásaimnak nincs hatása. Hiába, látszik, hogy erőltetett a jókedvem. Nem félek Mezőszilvástól, sőt, ha már így kell megkeresnem a kenyeremet, bensőleg örülök, hogy eldugott faluban kereshetem meg. De ha ránézek édes anyámra, Rózára, Ágnesre, a szívem elfacsarodik s nem tudom visszafojtani az előtörő könyeket. Föl-föllázadok a végzet ellen. Mégis csak alakulhatott volna másként is az én életem folyása. Van-e abban igazság, hogy egy gyönge, beteges gyermekleány családjától messze, idegenek közt élje az életét, nehéz munkában? Hisz a természet rendje szerint, a leánynak a családban a helye. Az én helyem ott volna az édes Lila mamám oldalán. Ha beteg leszek, ki ápol? Ha megbánt valaki, ki véd meg? Ha bánatom lesz, ki vigasztal meg? Ki csókolja le könyeimet?
Szép és bölcs dolog, hogy nemcsak a fiu, de a leánygyermek is tanúl, megszerzi a kenyéradó diplomát, biztosítja ezzel a függetlenségét, nem kénytelen minden jött-ment, léha, üresszívü férfiuval összekötni az életét, de magam is úgy vélem, hogy ezt a függetlenséget egyebütt is lehetne biztosítani, mint éppen Mezőszilváson és a Mezőszilváshoz hasonló falvakon. Mit tegyen most szegény Lila mama? Velem jőjjön és elhagyja Rózát, magára hagyja őt szomorú gondolataival? Vagy jöjjenek mind a ketten velem: Lila mama is, Róza is? Mit csinálna ott Róza? A mezőszilvási hölgyek nagy valószínüség szerint nem járnak sem fürdőre, sem bálokba, maguk szövik-varrják a toálettjukat.
Hát csak magam megyek. Róza elkisér. Látni akarja a falut, az iskolát, az embereket, a házat, ahol majd lakom. Ő rendezi be az én szobámat. Ő oktatja ki a kosztadó valakit, hogy mit szeretek, mit nem. Máskülönben, ahogy ő ismer engem, éhen fogok elpusztulni.
… Már mindent összecsomagoltunk. Azaz hogy nekem csak a könyveimre van gondom. Első a nagyanyám verses könyve. Aztán a sok apró-cseprő intézeti emlék. Külön skatulyában rejtőznek Lili levelei. S külön egy csomó ujság. Azok a bizonyos ujságok, melyeket még mindig nem égettem el. De Mezőszilváson el fogom égetni. El, bizonyosan el!
Ám, alig teszem ezt az erős fogadalmat, nyilik az ajtó. Megjött a posta. Nekem is jött levél. Nézem a borítékot. Ismeretlen kéz írása. Nézem a postabélyegzőt: Budapest. Úgy megdobban a szívem. De jó, hogy e pillanatban senki sincs a szobában rajtam kivül! Reszket a kezem, alig tudom fölbontani a levelet. Nem álmodom? Végig fut tekintetem a levélen, de nem merem olvasni. Kisurranok a szobából, szaladok a kertbe, meghúzódom egy fa tövében s úgy olvasom a levelet, – az én költőm levelét.
„Kisasszony, – írja – én nem feledtem azt a kedves estét, melyet Kolozsvárt az ön társaságában töltöttem. Oly jól esett annyi idő multán találkoznom nevével. A hivatalos lapban találtam meg a nevét. Sohasem olvasom a hivatalos lapot, de ma csodálatos véletlenűl a kezembe került s első tekintetre az ön nevét pillantottam meg. Tehát a kicsi prepából tanítónő lett. Kisérje szerencse, megelégedés azon a szép, nemes pályán. Ha Isten segít, egyszer majd elindulok Mezőszilvás fölfedezésére s folytatjuk, amit akkor este félbe kellett hagynunk: tovább fűzzük az eszmecserét a mi közös ideálunkról: Reviczkyről.“
Ennyi az egész levél.
Csendesülj, szívem! Vigyázz, kicsike, vigyázz. Ne vedd többnek a levelet, mint ami valójában. Udvarias, figyelmes levél, van benne némi melegség, megérdemli, hogy külön skatulyába rejtsd, bár aligha lesz folytatása. Távozz tőlem, sátán, távozz, ne kísérts!
De mi történt velem? Nem akarom hinni, hogy Mezőszilvás sárfészek. Mesebeli tündérvárossá színezi fölizgatott fantáziám a nyomorúságosnak rajzolt falut. Bolyongunk a réten, az erdőben céltalan – ő meg én. S oly szép az élet, oly szép a világ.
Belépek a szobába. Együtt ül a család. Mind oly szomorúak. Az asztal megterítve az utolsó vacsorához. S én csodálkozva kérdem: mért búsultok? Ők megütődve, méltatlankodva néznek rám. Nekik igazuk van, de nekem is. Úgy szeretném kikiáltani az egész világnak édes titkomat. De csak egy percig tart ez a bolond vágy s már megreszketek a gondolatra is, hogy sejthetné ezt valaki. Itt a levél a szívem fölött. Ráborulok az én édes jó Lila mamámra, ölelem, csókolom és sírok, sírok hosszan, sokáig. Öröm és fájdalom könnye borítja el arcomat; kettős érzés viaskodik szívem mélyén s az egyikről csak a jó Isten tud egyedül!
Ah, oly szép az élet, oly szép a világ!
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Margit Mező-Szilvásra érkezik.
Máig sem tudom, hogyan jutottam Mezőszilvásra, csak egy a bizonyos, az, hogy itt vagyok. Mielőtt útra keltünk, földabroszon beutaztuk egész Erdélyt, a szélrózsa minden irányából próbáltuk megközelíteni Szilvást – vasúton, de bármerről próbáltuk, arra a lesújtó eredményre jutottunk, hogy Szilváshoz a „legközelebbi“ vasúti állomás félnapi járó volna. Már t. i. volna abban a kedvező esetben, ha ettől a „legközelebbi“ állomástól pompás országút vezetne Szilvásig. Sógorom ifjukori emlékei s a földabroszon végzett alapos tanulmányainak alapján megállapítottuk, hogy az az út, mely a „legközelebbi“ állomástól Szilvásig vezet, a legcudarabb mezei út lehet, mely hegyre föl, völgybe le kanyarog; hol eltünik egy szük, süppedékes völgykatlanban, hol fölbukkan egy meredek hegyoldalra s azon a „legközelebbi“ állomáson napokig szórakozhatunk, mig fuvarost találunk.
– A legokosabb, amit tehetünk, – mondá a sógorom, – hogy befogatunk a magunk kocsijába s addig megyünk, mendegélünk, mig Szilvást fölfedezzük.
Sógorom e szavaiból azt vettem ki, hogy velem akar jönni, de ezt az áldozatot nem fogadtam el.
– Lelkem Balázs, – mondtam neki, – neked feleséged és gyermeked van, tehát itthon maradsz. Arra már rövid az idő, hogy végrendeletet írj, Szilvásra pedig, amint látom, jó családapa végrendelet nélkül nem indulhat. Maradj te csak itthon.
– Te semmit sem veszel komolyan, – utasított rendre a sógor, s ő csakugyan nem is áll el a szándékától, ha Isten közbe nem szól. De közbe szólott. A legélénkebb disputa közt bekopogtatott Sándor bá’, a harangozó és halottkém s halottat jelentett. A sógort itthon maradásra kényszerítette a papi kötelesség. Megvigasztaltam a sógort: – Ne búsulj, lelkem Balázs. Irásban hagyom hátra, hogy, ha meghalok Szilváson, hozzanak haza Csinódra, mert egyedül csak te általad akarom eltemettetni magamat.
Mindezt pajzán jókedvvel játszottam el, de a hatás más volt, mint amit vártam. Valamennyinek a szemében köny csillogott. Nem akartam észrevenni az elpityeredést s folytattam tovább:
– Elég, ha Róza velem jő. Ő úgy is mindig rajongott az utazásért. Most kedve telhetik. Csinódtól Szilvásig meg vissza: kivánhat-e ennél fölségesebb utazást?
Eredetileg is az volt a tervünk, hogy ketten utazunk. Azt egyikünk sem engedte meg, hogy édes anyám, aki újabb időben úgy is sokat gyöngélkedett, megtegye ezt a fárasztó útat. Szent fogadást tettünk, hogy amely faluban ér az alkonyat, ott meghálunk. Zivatarban, záporesőben nem folytatjuk utunkat. Inkább egy hétig tartson utazásunk, semhogy valami szerencsétlenség érjen. A kocsisunk megbizható hű szolga volt: még szegény apámtól örökölte a sógor. Peták az ő neve, öklömnyi kis figura ember, de hű, mint a kutya s bátor mint az oroszlán. Ha bajusza nem volna, mindenki gyermeknek nézné. A csöppsége miatt sokat keserítették a falubeliek, hadi lábon is állott az egész falu népével, különösen a fiataljával. Mennél többet gúnyolták szegényt mások, annál erősebben vonzódott hozzánk. Mint afféle régi jófajta cseléd, a család tagjának tekintette magát s annak tekintettük mink is. Irántunk való nagy szeretetében az idegenek előtt folyton dicsekedett a mi gazdagságunkkal; ami a mienk, az minden jobb, kitünőbb volt a másénál, le egy malacig. Folyton a többes szám első személyében beszélt. Ha a hivek dicsérték a sógorom ékesszólását, büszkén legyintett: nem csuda, tizenhat esztendeig forgattuk a bibliát. Ha magunk közt voltunk, semmivel sem volt megelégedve, mindig zsémbelt, így meg úgy, rosszúl megy a gazdaság, tönkre megyünk, de csak jött egy idegen, akkor a békételenkedő, elégedetlen Petákra nem lehetett ráismerni: csak úgy folyt a szájából a dicsekedés.
Most mikor megtudta, hogy a sógorom nem jöhet s egyedül ő reá van bízva a mi életünk, egészségünk, épségünk, oly büszkén járt-kelt az udvaron, mint egy kakas. Csakhogy nem kukorékolt. Ehelyett zengett az udvar az énekétől, mely szörnyen hamis volt, de nekünk igen tetszett.
– No, Peták, aztán nyisd ki a szemedet, – mondta a sógor, mikor a kocsival előállott.
Peták büszkén mérte végig a sógort.
– Hogy nyissam ki, mikor be sem hunytam?!
A nagy nehéz hintó úgy körül volt rakva mindenféle ládával, skatulyával, csomagokkal, hogy csak a fejünk látszott ki. A bakon láda, a szemközti ülésen skatulyák, mögöttünk a saroglyában hatalmas széles szalmazsák tele szénával. Így utazhattak dicső őseink, mikor még a vasútnak híre-hamva sem volt. Ágnes annyi elemózsiát rakott föl, hogy utazhattunk bátran egy hétig s akkor még mindig maradt Szilvásra is egy hónapi eleség. Komolyan féltek, hogy Szilváson éhezni fogok. Egy kis éléskamrával fölért, amit számomra fölpakoltak.
Az útat illetőleg csupa kellemetes csalódás ért. Miután rettenetesnek képzeltük: ami valójában rettenetes volt, az sem tetszett annak. Azt mondtuk erre: még rettenetesebbnek képzeltük s megvigasztalódtunk. El voltunk készülve egy heti utazásra, s mindössze három napig tartott. Hát az is valami? Közbe-közbe sokszor helytelen irányba igazítottak a járó-kelők: két-három óra hoszat is utaztunk – hiába. Peták szidta az egész világot, de mi jól mulattunk, amiért Peták keményen megleckéztetett. Ezen még jobban mulattunk. Minden faluban megállított valakit:
– Álljon meg, földi, jó helyen járunk-e?
– Itt jó helyen, – volt a válasz.
– Azt akarom tudni: erre visz-e az út Szilvás felé?
– Erre is visz, de arra is mehettek volna.
S mutatott egy másik falu felé.
– Merre közelebb?
– Útja s lova válogatja.
– A lóról ne beszéljen, – pattogott Peták, – lássa ked, hogy ez – ló!
– Látom, látom, de erre rossz az út.
– Hát arra?
– Arra sem jó.
– Hát melyik jobb?
– Mind a kettő jobb volna, ha – nem volna!
Peták a lovak közé csapott.
– A Jézus áldja meg, bátya. Úgy-e – kiáltott vissza szemtelenül – itt kend a legokosabb ember?
De már ekkor szaladtak a lovak. Az atyafi az öklével fenyegetődzött utánunk. Mi meg úgy kacagtunk, hogy a könyünk is kicsordult belé.
Amit otthon fölfogadtunk, azt meg is tartottuk: ott háltunk meg abban a faluban, ahol az alkonyat utólért. Kétszer kellett szállást keresnünk s mind a kétszer nagy szerencsénk volt: egyik faluban sem láttunk úri házat, de találtunk jó módra valló paraszt házat, barátságos külsejüt, tiszta rendes udvarut s ezek közül egyben, mely leginkább megnyerte tetszésünket, megállapodtunk. Peták megállott a kapu előtt, miután ő is ráadta a szavazatát, s hogy megadja a módját, kinyújtózkodott, aztán lassu tempóban lemászott a bakról, óvatosan benézett a kapun, majd belépett az udvarra, ott körülnézett, hogy vajjon méltó-e hozzánk az udvar (a hozzánkba saját magát is beleértve), úgy ment be a házba, honnét kevés idő mulva a gazdával jött vissza. Első és második este egy volt a gazda Isten hozottja. Ez az egyszerü, kedves mondás: „Istené a szállás.“ Így mondja azt a székely ember ezer év óta a szállást keresőnek. Nem az övé a ház, hanem Istené. Bátran beléphetsz, Isten adja a szállást, nem ő.
Nyugodtan lehajthatod fejedet a szép fehér párnákra. Reggel, mikor tovább utazol, nem szabad kérdened: – mivel tartozol. Ezzel vérig sértenéd a gazdát. Egy kézszorítás, egy „áldja meg az Isten!“ ennyi az egész fizetés. S még szerencsés útat is kivánnak ráadásul. És megkérnek: ha még egyszer erre járnánk, ne kerüljük el szegény házukat.
Nem fölséges hivatás ennek a népnek gyermekeivel foglalkozni, ennek a népnek gyermekeit nevelni, oktatni?
Harmadik este érkeztünk Szilvásra. Itt már egyenesen a paphoz hajtattunk. Mikor megállott a kocsi a papiház kapuja előtt, Peták kedvetlenül csóválta meg a fejét. Hümmögött, köhögött, ránk nézett, meg a kapura, aztán nagy nehezen lemászott a bakról, majd nagy erős elhatározással félrelökte a kapu két szárnyát. Rozoga egy kapu volt ez. A szárnyai alig álltak a sarkukban. Minden második deszka hiányzott róluk.
– Itt sem szeretnék pap lenni, dünnyögött Peták.
Ez volt az első mondása.
Az udvaron egy csomó mezitlábas gyermek szaladgált. Félig uri, félig paraszt gyermekre vallott vásott, szakadozott ruhájuk. Kócos, fésületlen volt valamennyi. Egy sovány, beteges arcu asszony épp most kiabált rájuk, hogy takarodjanak be, eleget voltak már kint. De az asszonyra egyik sem hallgatott, szétrebbentek, tovább szaladtak, s csak akkor verődtek ismét egy csomóba, mikor a kocsi befordult az udvarra s megállott a szegényes külsejü ház pitvara előtt. Első tekintetre látszott, hogy ez a ház sok papot kiszolgált már, de papok jöttek, papok mentek, ki más eklézsiába, ki a szilvási temetőbe, csak a hívek maradtak változatlanok: azt vallották, hogy a papnak jó akármilyen ház, az ősök fölépítették úgy, a hogy, s ameddig össze nem dűl, helyébe mást nem építenek, de sőt nem is tatarozzák. Szívet facsaró nyomorúság rítt le az egész házról. Kidűlt-bedűlt falak: kicsiny ablakok s az ablaküvegek legtöbbjét piszkos ujságpapírok pótolták. Egyetlen kéménye lekivánkozott a korhadásnak indult fazsindely tetőről. S látszott kivülről, hogy az egész házban két kis lakószoba lehet, több nem, aztán egy zúg, melyet konyhának csúfolnak s egy-két lépés hosszú kamrácska, melyet ismét csak csúfolnak, mikor éléskamrának emlegetik.
– Itt nem sokáig maradunk, – vetette felénk Peták.
Valóképpen nekem szólt ez a mondás. Nem azt mondta ezzel a bölcs Peták, hogy holnap mind a hárman visszamegyünk, mert hát nekem akárhogy is itt kell maradnom, de sokáig én nem bírom a dicsőséget. Nem volt időm, hogy eszmét cseréljek Petákkal, csak elmosolyodtam a mondásán s ez éppen jó volt, mert a tiszteletes asszony e pillanatban közeledett felénk s kedvezőre magyarázta a mosolyomat. Zavarodottan állott a szegény asszony, hebegett valamit a mi bemutatkozásunkra, közben lökdöste félre a gyermekeket, kik úgy körülvették a kocsit, hogy alig tudtunk lekászolódni.
– A tiszteletes úr nincs itt? – kérdeztem, miközben helyet foglaltunk az egyik szobában. (Csakugyan két szoba az egész házban.) Ez volt a vendégszoba. Régi, kopott, szánalmas bútorzat. És poros. Látszott, hogy senki sem használja, vendégnek tartják, ők maguk kilencen meghuzódnak egy szobában.
– Az uram, – mondta a papné – miközben a székekről törülgette a port kötényével – bement a vásárba. Tetszik tudni, országos vásár van. Két tehénkénk van, az egyiket behajtotta. Kollégiumba visszük a nagyobbik fiut holnapután: kell a pénz.
– Mondja, kedves tiszteletes asszony, – szólalt meg Róza, kinek a torkát láthatóan fojtogatta a nagy nyomorúság, mit itt látott, – kaphatna itt a hugom szállást és kosztot?
– Szállást… kedves kisaszony, igen, szállást, óh Istenem, oly szívesen adnék… Úgy ránk férne… Kosztot is… Azt is szívesen adnánk…
Közbevágtam:
– Kedves tiszteletes asszony, én úgy vettem észre, hogy nagy a család. Úgy-e nem tudnak szállást adni? Nemde kosztot sem?
– Hát bizony nehezen, – ragadta meg a szavamat a szegény papné. – Mi nagyon szűken vagyunk. Szerényen élünk. Nem is étkezünk rendesen, mint a hogy egy papi háznál illenék…
– De van itt úri ház a faluban? – kérdezte Róza.
– Úri ház? Nincs itt lelkeim, egy sincs. Van két tanító, de egy sem feleséges ember… ha csak…
Jelentősen nézett rám a jó asszony. Nem tudtam elfojtani a kacagást. Kitört belőlem.
– Hisz akkor pompás! Meghódítom az egyik kollégát s majd főzök én!
De Rózának most már nem volt kedve a bolondságra. Kétségbeesetten járt föl s alá a kis szobában.
– Vissza foglak vinni! Nem hagylak itt.
– Szó sincs róla, – mondtam én jókedvüen. – Ez a hely nagyon tetszik nekem. A házak, amint láttam, jó messzire esnek egymástól. Csöndben fogok lakni, akárhol lakom. Tejet és tojást lehet kapni, tiszteletes asszony?
– Ó, tejet és tojást, igen! – kiáltott a papné.
– Hisz akkor vivát! Te sírsz? – fordultam Rózához. – Ó, te kishitü, te. Szégyeld magad.
Csak most láttam, hogy valóképpen sokkal erősebb természet vagyok, mint Róza. Tetszettem magamnak új szerepemben. Hát én voltam az, ki a kávét nem ittam meg, ha nem csubbant a cukor? Hát én vagyok az a beteges, szentimentális leány? Ime, vigan indulok neki a küzdelmes, nyomoruságos életnek, s Róza, a hős Róza, kit oly erősnek hittem, az első nehézség láttára megretten, kétségbeesik. Igaz, hogy érettem. De végre is itt az ideje, hogy vége legyen a gyámkodásnak. Nem én vagyok az egyetlen leány, ki Mezőszilváshoz hasonló fészekben tengődik. Mért éppen én legyek különös kegyeltje az Istennek? Adtam a nagyot, az öreget, megcirógattam a Róza arcát, megsimogattam a fejét.
– No, ne sírj, kicsike, ne sírj, jó az Isten, jót ád, – vigasztaltam Rózát, ki éppen rá akart ütni a kezemre. De ebben a pillanatban belépett nagy porosan a tiszteletes úr. Már kivül megtudta, hogy itt az új tanítónő. Látva, hogy simogatom Róza fejét s vígasztalom, azt hitte, hogy Róza az új tanítónő. Mindjárt papi hivatása magaslatára emelkedett s kenetes szavakkal vigasztalta Rózát. Én meg segítettem neki. Roppant tetszett nekem, hogy nem engem néz tanítónőnek, mignem Róza megelégelte a komédiát, mérgesen toppantott:
– Kedves tiszteletes úr! Értse meg, nem én vagyok a tanítónő, hanem ez a leányka!
– Valóban? – kiáltott föl a tiszteletes úr látható örömmel. – Tehát a kicsi kisasszony! Hál Istennek! Hisz akkor rendben vagyunk. Mert szó, ami szó: már kétségbe voltam esve, hogy a kisasszony még holnap reggel itt hagy minket.
– Itt, de viszem a hugomat is!
– Kedvesem, – mondtam én kenetteljesen, – te holnap reggel visszaindulsz Petákkal s hirül viszed az otthon valóknak, hogy engem jó egészségben s jó kedvben hagytál itt. Elmondod, hogy Mezőszilvás nagyon szép falu s hogy bár alig láttam, máris szeretem. Tiszteletes úr, – fordultam a paphoz – legyen nyugodt, engem nem lát sírni. Itt maradok.
Kiszóltam Petáknak s behordattam cókmókomat. Róza meghuzódott egy sarokban s szavát sem lehetett venni. Én rendületlen nyugalommal végeztem a kipakolást, miután a tiszteletesékkel megállapodtam, hogy addig, amig szállást kapok, a nyakukon maradok. Ezalatt a tiszteletes asszony eltünt, nyilván azért, hogy vacsora után lásson, én pedig megtudtam a tiszteletes úrtól, hogy a tehenet elég jó áron adta el a vásárban, viheti a fiát a kollégiumba. Általában az ő eklézsiája nem is oly rossz, a fizetés is tisztességes volna, de az Isten sok gyermekkel áldotta meg, már pedig sok szájnak sok kell. A nép szegény, de becsületes. Lehet ebben a faluban szállást is találni, csak a koszttal lesz baj. De ha nem vagyok nagyigényü, majd csak megélek valahogy.
– No, hallod, – szóltam Rózának. – Nem értem a kétségbeesésedet. Kapok szállást s a koszttal is lesz valahogy.
De Rózát nem lehetett szólásra bírni. Ám láttam az arcán, hogy, ha nem volna jelen a tiszteletes, megtépné a hajamat. Szerencsére, a tiszteletes úr velünk maradt, folytatta Mezőszilvásnak és népének ismertetését, elmagyarázta a népoktatási állapotokat, melyeknek javulását ő rég epedő szívvel várja s kifejezte abbeli reménységét, hogy az én működésemmel a mezőszilvási iskola életében új és fényes korszak nyílik meg. Eközben előkerültek a ládából a pompás molnár-pogácsák, miket az én édes anyám sütött s megkináltam a tiszteletest. Valósággal fölragyogott az arca, a pogácsák láttára.
– Molnár-pogácsa! – kiáltott föl a tiszteletes. – Diákkorom óta nem ettem.
– Hát akkor csak egyék, tiszteletes úr. Van itt elég.
Volt is vagy húsz. Becsődítettem a gyerekeket. Azoknak is adtam egyet-egyet. Úgy falták, mint a farkasok. Odasompolyogtam Rózához, eléje tartottam egyet: tessék, kisasszony.
– Te, – vetett rám gyilkos szemeket Róza, – ne mérgesíts, mert mindjárt nyakon ütlek.
Ezt persze suttogva mondta, hogy senki sem hallotta.
Szegény Róza egész odáig volt. Láttam, hogy itt már nincs helye a tréfának. Még egy szó s elszakad a húr. De valamit mégis észrevett a tiszteletes, kiterelte a gyermekeket, maga is kiment s magunkra hagyott. Ideje volt, mert szegény Rózát már fojtogatta a düh, a keserűség.
– Csakhogy kimentek! – pattant föl a helyéből Róza. – Mondjad: megbolondúltál, kicsike? Itt akarsz maradni ebben a rongy fészekben? S azt hiszed, hogy én azt megengedem? Még ma éjjel itt hagyjuk szó nélkül, búcsú nélkül, érted?
– Kedves Róza, – mondtam erőltetett nyugalommal, – te elfeledted, hogy a miniszter engem ide nevezett ki. Elfeledted, hogy én azért szereztem meg a diplomát, mert nem akarom magamat eltartatni. Ahol találom a kenyeret, ott fogadom el. Mit gondolsz, írjak a miniszternek levelet, hogy nem fogadom el a mezőszilvási állást? Nos, képzelem, a miniszter mennyire meg fog rőkönyödni. Annyira meg, hogy rögtön mást nevez ki helyettem, én meg folyamodhatom más állásért, nem ád s punktum. Egy szó mint száz: itt maradok. Hidd el nekem, magam is szeretnék köztetek élni, de ha nem lehet! Majd ennek is elkövetkezik az ideje. Te csak eredj haza a te varrógépedhez, én meg itt maradok. A nyáron találkozunk.
– A nyáron! Addig te elpusztulsz.
– Elpusztulok! A jégeső sem árt nekem. Gyermekkorom óta folyton el vagyok jegyezve a halálnak, az intézetben is azt hitték, hogy nem huzom ki a négy esztendőt s ime, itt vagyok Mezőszilváson. Erősebb vagyok, mint ahogy hiszitek, Róza! Erősebb!
Belépett a papné. Hivott: legyen szerencséje egy gyönge vacsorára. Róza bocsánatot kért. Fáj a feje, le akar feküdni. Nem lehetett rábirni, hogy vacsorázzék. Ágyat vetettek neki, lefeküdt. Én meg kimentem vacsorázni. Az asztalnál csak hárman ültünk.
– Hát a gyermekek?
– Azok már vacsoráztak, – magyarázta a tiszteletes úr. – Megittak egy-egy pohár frissen fejt tejet. Ez a legegészségesebb vacsora. Ajánlom a kisasszonynak is…
Tejfölös paprikás csirke volt a vacsora. Elég ízletes volt. Legalább a tiszteletesék kitünő étvággyal ettek. Látszott, hogy e különben nagyon közönséges falusi étel is ritkán kerül asztalukra. Én alig ettem valamit. Gyönyörködtem e szegény emberek étvágyában, ők meg viszonzásul alaposan meghányták-vetették, hogy hol is lenne számomra a legjobb szállás, hogy az jó is legyen, meg nagyon messze se essék az iskolától. Végre megállapodtak a falu kovácsának a házánál. A kovácsnak nincs gyermeke s van két szobája. A műhely a ház végéhez van ragasztva. Igaz, hogy a kalapálással nagy zajt csap a kovács, de ezt hamar meg lehet szokni.
Rózának nem mertem szólni e tervről. Elbolondítottuk, hogy egy hónapig itt maradok a papéknál, azalatt találunk szállást, kosztot. Reggel Róza visszautazott. A sok sírás annyira elerőtlenítette, hogy alig tudott föllépni a kocsira. Peták is szörnyü kedvetlenül ült a bakon. Mikor látta, hogy én nem ülök a kocsira, a köny kicsordult a szeméből.
– Hát csakugyan itt marad a kicsi kisasszony?
– Itt, Peták, itt.
– No akkor a Jézus áldja meg! – s keményen a lovak közé csapott.
Egy pillanat mulva eltünt a kocsi, én letörültem arcomról a könycseppet, melyet, hiába, mégis csak nem tudtam visszafojtani, aztán a tiszteleteshez fordultam:
– Most pedig, kedves tiszteletes úr, kisérjen el a kovács házához.
TIZENHARMADIK FEJEZET.
Egyedül.
Kicsi egyablakos szoba az én lakásom, s többek közt arról nevezetes, hogy ráillik Arany János verse, mely azt mondja: