Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára

– Uzoni! Mi dolog ez! Egy falat húsnak sem szabad maradni a tányéron. Értette?

A leányok összesúgnak, vihognak. Ella is, mintha röstelkedve nézne rám. Szegény Ella! Neki még nem bocsátották meg, hogy az édes apja besegítette ezt a penész-virágot, aki iránt szemmelláthatóan mind ahány bizodalmatlan. Szinte látom, hogy már hallgatólag megegyeztek abban: alamuszi leányka lehet ez az Uzoni Margit. Féljetek tőle. Meglátjátok, ez majd minden csinyünket besúgja.

Apám! Apám! Úgy-e, ott vagy a fényes menyországban!? Úgy-e látsz engem? Látod, úgy-e, könnyes arcomat? Hát azt sejted-e, mit tesznek föl a te becézett penész-virágodról? Óh, ne lássad, ne is sejtsed. Ha látnád, ha csak sejtenéd, fölvinnél magadhoz, úgy-e bár?

Ne, ne! Élni akarok. Szeretetre vágyódik a szívem. Akarom, hogy mindenki megszeressen.

Meg fognak szeretni. Meg.

HETEDIK FEJEZET.
Margit ideált talál.

Két hónapja már, hogy itt vagyok, de még nem érzek semmi melegséget a társaim részéről. Ha végig megyek a folyosón, vagy belépek valamelyik szobába, hol három-négy leány van együtt, hirtelen másra terelik a beszédet s dühös pillantásokat vetnek rám, mert megzavartam. Hogy miről folyt a beszélgetés, arra igazán nem vagyok kiváncsi, de ezt ki hiszi el rólam? Úgy teszek, mintha nem is láttam volna meg őket, a legtávolibb sarokban meghúzódom, fölnyitom a könyvet, mit rendesen hozok magammal és olvasok. De hiába merülök olvasásba, ezzel még gyanusabbá teszem magamat. Vége a bátor, élénk beszélgetésnek s oly halkan suttognak, hogy egy szó sem jut el a fülemhez.

Megelégeltem ezt a különös viselkedést s ma, a dolgozószobában, hol négy osztálytársam bújt össze és halkan suttogott, míg én az ablakmélyedésben olvastam, hirtelen becsaptam a könyvet s egyenesen a suttogókhoz léptem. Meglepődve, zavartan néztek rám.

– Mondják, kisasszonyok, mért félnek tőlem?

Úgy látszik, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mert Sárosi Magda büszkén végig mért és sértő hetykeséggel felelt:

– Nem félünk mi magától. Ugyan miért félnénk?

– Igaza van, miért félnének tőlem? Egyszerüen nem szeretnek, a szeretetet pedig erőltetni nem lehet.

– Úgy van, a szeretetet erőltetni nem lehet, – kapott a szón Sárosi Magda s nyilván arra célozva, amiről az előbb suttogtak, a négy leány összenézett s hangosan nevettek.

Lángba borult az arcom, de nyugalmat erőltettem magamra s mondám:

– Én a magam részéről nem is erőltetem. Csak egyre kérem: bocsássák meg nekem, hogy gyönge, beteges és csúnya vagyok s mielőtt itéletet mondanának fölöttem, ne sajnálják megismerni Uzoni Margitot.

Szavaimnak látható hatása volt a négy leány arcán. Röstelkedve néztek össze, valamit hebegtek is, míg végre Pál Vilma, egy sugár, szép szőke haju, kék szemü leányka vette át a szót. Kezet nyújtott nekem s mondá, amint következik:

– Hát úgy lesz, amint kivánod. Ennek a négyes társaságnak én vagyok az „elnöke“, s elnöki hatalmamnál fogva beveszlek ötödiknek. S most már azt is megmondom: miért voltunk hozzád hidegek. Kimondtuk rád első látásra, hogy irigy természetü vagy bizonyosan s te leszel az intézet spiónja.

– Én irigy!? És spion!

Tudom, hogy így gondolkoznak rólam, de ma hallottam először magát a rettentő szót. Szememből előtörtek a könnyek s zokogva fordultam a falnak.

Kell is több ilyen süldő leányoknak, mint hogy valakit sírni lássanak! Mind a négyen elpityeredtek, aztán öleltek, csókoltak, mindenféle becéző nevekkel halmoztak el. No lám, mily édesen csalódtam ezekben a leányokban! Még egy pillanattal előbb hittem, hogy csupa rideg, kőkemény szívüek, holott olyan puha a szívük, mint a lágy kenyér.

– Hát csakugyan nem irtóztok tőlem?

– Nem, nem!

– Lássátok, én nem kívánom, hogy ma még titkaitokba avassatok, ha vannak titkaitok; – várjatok, míg megismertek. Annyit előre mondhatok: nem vagyok olyan rossz, mint amilyen csúnya.

Pál Vilma megragadta a karomat, egypárszor megforgatott, aztán kómikusan ráncba szedte homlokát, utánozva az intézeti orvost s elvégezvén az orvosi megfigyelést, roppant komolyan mondá ki a szentenciát:

– Kedveseim, ez a leányka nem is olyan csúnya, mint amilyennek először láttuk. Igaz, hogy az arca egy kissé öreges, de ennek a sok betegség az oka. Ellenben a szeme szép. Tudjátok, ha az én szőke hajamhoz ily fekete szemem volna – nem adnám egy csésze habos kávéért, pedig tudjátok, hogy azt végtelenül szeretem!

A leányok jóízüen nevettek Vilma véleményén, egyhangulag elfogadták ezt.

– Az ám, – szólalt meg Marosi Klára, – választottál-e már magadnak ideált?

– Ideált? – kérdeztem én meglepődve. – Miféle ideált?

– Hát te még nem is ismered ezt az intézeti szokást? Minden elsőéves „prepa“ ideált választ magának a harmad- és negyedévesek közül.

– S mire jó ez?

– Hogy mire jó? Mert – ez a szokás. Kiszemelsz magadnak egy leányt, aki legjobban tetszik neked, hozzá mégy s megmondod neki: kisasszony, én magát választottam ideálnak. Igyekezni fogok, hogy mindenben kövessem a példáját: tanulásban, magaviseletben, öltözködésben, még a járásban is. Ha búja van: ossza meg velem. Ha sír, én is sírok. Ha nevet, én is nevetek. Ha rosszat mond magára valaki, az nekem is ellenségem, arra én többet jó szemmel nem nézek. Ha megosztja velem szíve titkát, nyugodt lehet abban, hogy hétszeres lakat alatt őrzöm. Nem fogad el imádójának? Teheti. De azt nem akadályozhatja meg, hogy „titkon kísérjem lépteit, mindegyre híven, nem mint az árny az utazót csak jó időben!“

Önkéntelen elkacagtam magamat. A könyem is kicsordult belé. Azt hiszem, ez volt az első kacagás, mióta az intézetben vagyok.

– Na ez igazán nagy bolondság, – mondtam én, miután kissé magamhoz tértem.

– Kicsike! – fenyegetett meg színlelt komolysággal Pál Vilma – vigyázz a szavaidra, mert kizárunk a társaságból, mielőtt megmelegedhetnél köztünk. Választasz ideált vagy nem?

– Választok.

– S közlöd-e velünk az ideálod titkait?

– A titkait? Hisz épp most tanítottál rá, hogy az ideál titkait hétszeres lakat alatt kell őrizni!

– Persze! Csakhogy a mi társaságunk kivétel. Egymás között nem szabad titkunknak lenni. Nekünk tudnunk kell, hogy ki a te ideálod – ideálja. Csak mi fogjuk tudni öten. Te is megtudsz mindent a mi ideáljainkról. Kezet rá!

Kezet adtam, bár őszintén megvallva, különösnek találtam ezt a szövetkezést. (Mai eszemmel másként itélem meg a dolgot. Süldő leányok ártatlan időtöltése volt ez, semmi egyéb.)

– És most indulj, – parancsolta Sárosi Magda, ki a szövetkezet feje volt, – eredj kicsike s vissza se jőjj közénk, míg ideált nem találsz.

Szép őszi délután volt, egyike a hosszu ősz utolsó verőfényes, meleg napjainak s mert ezen a délutánon előadás sem volt, a leányok nagy része kint sétált az udvaron, kettesével vagy négyes-ötös csoportokban. Élénk csevegés, vidám nevetés, halk dalolás vegyült össze a zeneteremből lehangzó zongorakalimpálással. Nyilván buzgó elsőévesek lehettek, kik ezen a szép napon is visszahúzódtak a zeneterembe s kínozták a fekete meg fehér billentyüket. Én magamra öltöttem őszi kabátomat, mielőtt az udvarra lementem, nemcsak azért, hogy a naplementekor hirtelen leszálló hűvösség meg ne ártson (hogy a lelkemre kötötte ezt a vigyázatot az én drága jó anyám!), de azért is, mert annak az oldalzsebében föltünés nélkül elfért az én kedves verseskönyvem. Családi ereklye volt ez a könyv. Még a nagyanyám kezdett beleírni leánykorában az ő kedvenc költőitől: Csokonaitól, Vörösmartytól, Kisfaludy Sándortól és Károlytól; aztán folytatta az édes anyám Petőfivel, Tompával, Tóth Kálmánnal. Nekem is maradt még vagy harminc üres oldal s ezt én teleírtam a legújabb költők ama verseivel, melyeket itt-ott találtam: könyvekben, ujságban.

Elsárgult levelek, fakult, itt-ott elmosódott (talán könnyáztatta) betük, magános, szomoru életem hű barátai, borongós órák fölvidítói! Hányszor csókoltam hálásan ezeket az elsárgult leveleket, melyekből nemcsak a nagy költők lelke szólt hozzám, hanem hallani véltem nagyanyám, az istenfélő, kegyes lelkü vén papné hangját s az én szomoru édesanyámét!

Csokonai költeménye nyitotta meg a sort: „A reményhez“ címü, ez a felséges szép költemény, melyet nagyanyám az ő remegő hangján annyiszor dalolt s mely e század első felében legkedveltebb éneke volt az ifjúságnak. Miért hogy most nem dalolják?

Leülök egy padra, hátam mögött jázminbokrok (hová lettek a bódító illatu fehér virágok?), óvatosan körülnézek s reszketve húzom elő a drága ereklyét. Suttogva olvasom az oly fiatalon elhunyt költőnek, Lila bús szerelmesének feljajdulását:

Miért tesz rám e költemény oly mély hatást? Hisz eddig még azt sem tudtam: mi a remény? Volt-e reményem? Ha volt: csalt-e meg? Van-e reményem? Mi reménye lehet egy beteges, formátlan leánynak? Vagy éppen az, hogy nincs reményem szép, mosolygó jövendőre, azért ragadja meg oly erősen lelkemet a költemény?

Tovább, tovább!

Gyorsan forgatok az én költőimhez, azokhoz, kiknek verseit én írtam be. Sok van bennök is, amit még nem értek, csak sejtek édes sejtéssel.

Ime Endrődi Sándor, ki sok-sok esztendőn át eped egy leányért, mígnem diadallal vezeti oltár elé; itt a napfényes boldogságában is borongó lelkü Jakab Ödön, Róza hű dalnoka; és itt van Reviczky Gyula, kinek feje fölött mindig gyászfekete felhők borítják az eget, csak nagy ritkán nyiladozik, hogy még erősebben beboruljon! Előttem az alakja: kicsiny, csenevész, beteges ember lehet, a sír szélén álló. Folyton a halál gondolatával vívódik, pedig úgy szeretne élni, szeretni és szerettetni. Szegény költő!

Az utolsó lapot vele zártam le. A „Talált rózsá“-val. Az eldobott rózsáról szól a dal, a rózsáról, melyet a költő fölemel az út porából. „Rideg kedély volt“ – suttogom a költő után, rideg, ki ezt a rózsát eldobhatta. Pedig:

Ujra, meg újra olvasom a dalt, aztán tekintetem önkéntelen a gondosan kavicsozott útra téved. Szinte felsikoltok: fövényes kavicsok közé nyomkodva, összetaposva hevert egy félig hervadt rózsa. Nem álmodom-e? Ellenállhatatlan vágy ragad magával: fölveszem a rózsát. Szegény kis virág te! Vajjon ki ejtett el? Hol nyiltál, illatoztál, hogy kerültél ide? Visszaülök a padra s gondosan tisztogatom a fövénytől a „talált rózsát“. – Látod, látod, – beszélgetek vele, – akadt, aki fölemeljen.

E pillanatban egy kéz gyöngéden megérintette vállamat. Ijedten néztem föl, el akartam rejteni a rózsát, de már késő volt. Egy karcsu, magas, halovány, rendkívül érdekes arcu leány állott mellettem. Ábrándozó kék szeme szeretettel tapadt reám, ajkán bánatos, szelíd mosoly lebbent végig s mint valami lágy, halk zene, olyan volt a hangja, hogy kevés vártatva megszólalt:

– Zavarom a gügyögésben, kedvesem?

– Nem, nem zavar…

– Maga ismeri Reviczky „Talált rózsá“-ját?

– Én? Honnan gondolja, kisasszony?

– Véletlenül meghallottam a gügyögését: Látod, látod, akadt aki fölemeljen. Ez a gondolat abban a költeményben van. Valóban, csodálatos eset. Épp ezt a költeményt szavalgattam magamban s magát tetten érem, amint a talált rózsát fölveszi és gügyög vele. Ugy-e, ismeri ezt a költeményt? Na, ne titkolja!

– Ismerem. Itt van a könyvemben. Utolsó oldalon.

– Kérem, csak egy pillanatra! – s a keze remegett, amint átvette a könyvet.

Halovány arca kigyúlt, olvasván a költeményt, melyet könyv nélkül tudott.

– De szép, de szép! Ez – szerintem – az ő legszebb költeménye.

Leült mellém s végigforgatta a könyvet, aztán visszaadta.

– Ismeri Reviczkyt? – kérdezte félénken.

– Hogy ismerem-e? Mind a költeményét ismerem, amit eddig írt. Őt magát nem. De előttem az alakja. Láttam az arcképét… azaz hogy őrzöm. Első tekintetre oly közönséges az arca. De amint tovább, tovább nézed, arca átalakul, minden vonás megelevenedik s mérhetetlen bánatról, kegyetlen sorsról beszél. Nyomor, testi szenvedés, sivár, örömtelen gyermek- és ifjukor, szíve kiapadhatatlan forrása a szeretetnek, de ő szeretetre nem talál…

– Szegény költő!

– S tegye hozzá: szegény leány! Szegény bolond, rajongó leány! Vajjon van-e sejtelme arról, hogy míg ott a nagy város részvétlen tömegében hasztalan keres egy szerető szívet, messze tőle egy leány rajong érte s annyi reménye sincs e leánynak, hogy bár egyszer kezet foghasson vele!

Ez valóságos vallomás volt s most, hogy e vallomást tette, tért csak magához s ijedten nézett körül, majd megragadta a kezemet.

– Istenem! Mit tettem! Ugy-e nem árul el?

– Én!?

– Lám, esztendők óta hordok szívemben egy emésztő titkot s elárulom magamat egy kis leány előtt, akinek még a nevét sem tudom.

– Uzoni Margit vagyok.

– De szép név! Az enyém nem hangzik oly szépen. Balázs Lili az én nevem.

– Én nagyon szépnek találom. Aztán mi szüksége önnek a szép névre, mikor önmaga oly szép?

– Hizelgő!

– Nem szokásom, kisasszony.

– Szólíts Lilinek.

– Köszönöm, köszönöm!

– Van-e már ideálod?

– Már van, – mondtam s szeretettel néztem föl rá.

– Már van? – kérdezte kedvetlenül. – Légy hozzá hűtlen s válassz engem!

– Nem tudok hűtlen lenni, – feleltem mosolyogva. – Lehet-e tehozzád valaki hűtlen!?

– Ó, te édes kis csúnya bogaram, te!

Hevesen megölelt s össze-vissza csókolt.

– Úgy, úgy, szólíts csak az igazi nevemen. Csúnya bogár vagyok én. De tőled hallva, oly jól esik.

– Tehát nem haragszol, hogy csúnyának talállak? Azaz, hogy… – s kedves fontoskodással vizsgálta arcomat.

– Sohse fáraszd magadat, édes Lili, az én arcomon nem találsz szépséget.

– Csalódol. Külön-külön annyi szép és érdekes vonás van rajtad, csak jól meg kell figyelni az arcodat. Az ajkadon van valami kedves kaján vonás…

– Mondjad egyszerűen: kaján.

– Nem, nem! Kedves kaján. Te az a leány vagy, ki első látásra észre veszel máson minden félszegséget, visszatetszőt s akkor kiül az ajkadra valami kaján mosolygás. De ezzel nem ártasz senkinek, csak… jól esik neked. Eltaláltam?

– El.

– A szemedből azt látom, hogy egyszer majd te is rajongani fogsz valakiért titokban. De te azt soha senkinek el nem árulod, mint ahogy én tettem. Sem az a valaki meg nem tudja, sem senki más. Még csak nem is sejtik, mi forrong a szíved mélyén. Vigyázz, csúnya bogárkám, vigyázz. Megperzselődik a szárnyad. Elégsz.

– Inkább elégni, mint…

– Nos?

– Tudom is én, mit akartam mondani. Gyermek vagyok én még. Öreg gyermek, – mondják otthon, – de az elégésről még nem gondolkoztam. Hát – égjek el. Szép halál ez!

– És soha senkire sem gondolsz, ha magadban vagy? Vagy éjjel, ha nem jő álom szemedre?

– Arra nem, akire te gondolsz. Nekem eddig senkim sem volt szüleimen, testvéreimen kívül. Ő rájuk gondolok, velük foglalkozik a lelkem. Mostantól kezdve téged is közéjük állítlak.

– S a tánciskolából semmi emlék?

– A tánciskolából? Sohasem jártam tánciskolába. Ugyan mit kerestem volna ott? Mi végből tanulnék meg táncolni? Ki visz táncra egy csúnya bogarat? Tisztában voltam magammal már csöpp leányka koromban. Néha-néha elkisértem a nővéreimet ugyan a tánciskolába s mondhatom, jól is mulattam a sarokban, hol meghúzódtam édes anyám mellett. Senki sem háborgatott. Mindenki tudta, hogy beteges vagyok s hál’ Istennek, nem törődtek velem. Igy aztán nyugodtan szemlélhettem a többnyire borzasztó izléstelenül felcicomázott leánykákat s a kipomádézott haju gavallérkákat, kis és nagy diákokat meg kereskedő legényecskéket. Istenem! hogy kurizáltak, hogy sürögtek, forogtak, hajlongtak a jó fiúk a süldő meg még nem is süldő leánykák körül! Talán itt jelent meg először ajkam szélén az a kaján mosoly. A tánc- és illemmester egy apró emberke volt, ki nappal a bádogos-ipart űzte – nem nagy szerencsével. Az ő illemtanai közt volt egy nevezetes paragrafus, melyet sohasem feledek el. Igy szólt: „sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni tilos.“ Pfuj! Innét volna nekem emlékem? Az én barátaim itt vannak ebben a könyvben! Ezeket szeretem. Ugy-e, ezeket szabad szeretni?

– Szabad, szabad!

Kellemetlen hang sivított végig az udvaron. Valamelyik cselédleány figyelmeztette azokat, kiket az estszürkület az udvaron ért, hogy vonuljanak be az intézetbe. Oly nehéz volt a válás. Kart-karba öltve haladtunk át az udvaron, fel a lépcsőn. A lányok csodálkozva, szinte megütődve néztek ránk. Úgy látszik, nem akartak hinni a szemöknek.

– Ni, hogy csodálkoznak, – súgta Lili.

– Miért?

– Mert téged választottalak…

– De hisz én választottalak téged ideálnak!

– Igaz, de mások is választottak engem, csakhogy én nem vettem tudomásul!

– Édes jó Lili! Áldjon meg az Isten!

– Mi kár, hogy nem egy szobában lakunk! De azért sokszor találkozunk, ugy-e?

– Ahányszor lehet.

A lakószobában a négyes társaság fogadott. Egyszerre kérdezték roppant izgatottan: igaz? Csakugyan igaz?

– Mi?

– Hogy Balázs Lilit választottad ideálnak?

– Igaz.

– Azt a gőgös leányt! – méltatlankodott Sárosi Magda.

– Még a nagy leányokkal is alig áll szóba, – fűzte tovább Pál Vilma.

– Na, nem baj. Sőt! – vigasztalta társait Bathó Klári, – legalább most megtudjuk a titkát!

– Persze, persze, – mondtam én szórakozottan. De bent a szívem mélyén egy hang annál határozottabban mondta: Soha! Soha! Uzoni Margittól soha!

NYOLCADIK FEJEZET.
A rózsák.

Új világ nyílt meg számomra Balázs Lili barátságában. A mi érzelmünk több a barátságnál. Senkitől sem háborítva húzódhatunk meg a kert valamelyik félreeső zúgában, vagy ha nem lehetünk a kertben, besurranunk hol ebbe, hol abba a szobába, ahol a kandi kiváncsiság együttlétünket meg nem zavarja. Igaz, hogy Sárosi Magdának és társainak, alig szereztem meg, már el is vesztettem barátságát, de ez éppenséggel nem okoz nekem fájdalmat. Miután teljes egy hónapig hiába faggattak, nem tudták kivenni belőlem Balázs Lili „titkát“, fölmondták a barátságot.

– Reméljük, – jegyezte meg Sárosi Magda kacagtató fagyossággal, mikor kimondotta a társaság halálos itéletét, – hogy azért ami titkot veled közöltünk, titok marad.

– Legyetek nyugodtak, – feleltem én. – Lilit a ti titkaitok nem érdeklik, más pedig nem törődik velem.

Valóban, Lilit aligha érdekelte volna, hogy Sárosi Magda egy kikent-fent, középen gondosan kétfelé választott dús fürtü jogászocskáról álmadozik, aki valahányszor sétálni vittek, körülöttünk ódalgott, lesve-várva, hogy Magda elejtse a zsebkendőjét. Hopp! egy ugrásra ott termett az ugrifüles úrfi, fölkapta a zsebkendőt s bűvész-ügyességgel cserélte ki a zsebkendőbe gomolyitott levélkét egy másik levélkével. Igy levelezett Magda a „barna jogászszal“ – ahogy őt az ötös társaság nevezte, ami roppant mulatságot szerzett a leányoknak, kik maguk is kedvet kaptak erre az olcsó levelezésre, amit abból sejtek, hogy mind többen és többen ejtették el véletlenül a zsebkendőjüket. És csodálatos – hopp! égből-e, földből-e? – a jó Isten tudja, oda toppant kellő pillanatban egy-egy gondosan fésülködő ifju, aki a zsebkendőt boldog mosolygással adta fel.

Istenem! Hát efajta ártatlan titkai voltak az ötös társaságnak, meg a többi hármas, négyes, ötös meg hatos társaságoknak. Mit mondhattam volna olyat Lilinek, amit ő nem tud? Hisz épp úgy szemtanúja volt ennek, mint én. De hát, mondaná Sárosi Magda s talán részben igaza is volna – „savanyu a szőlő“. Annyi bizonyos, hogy én hiába ejteném el zsebkendőmet, magamnak kellene fölvennem. Ám tisztában vagyok azzal is, hogy ha volna aki fölemelje, akkor sem ejteném el. Átok vagy áldás-e rajtam, nem tudom: nem vagyok képes lelkesülni ezekért az iskolakerülő, szörnyű gondosan kinyalt gavallérkákért, akik még azok a semmik, amelyekből minden lehet, de tény, hogy ezidőszerint semmik. És mégis, úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok társaim iránt. Ők az igazi boldogok, s én vagyok a boldogtalan.

Ha majdan megöregszenek, a derüs emlékek megfiatalitják szivöket, mig nekem csak mind olyan emlékeim lesznek, melyek könnyet sajtolnak szememből. A költő is nekik ad igazat. „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet.“ Félek, hogy nem is vagyok én olyan „öreg gyermek“; hogy egy kissé erőszakolom is magamra az öregséget. Félek, hogy megsiratom még ifjúságomat, melynek nem voltak ábrándjai, édes titkai.

De vajjon nincsenek-e? Vajjon nem azért-e ellenszenvesek ezek a járdakoptató jogászocskák, mert lassanként, észrevétlenül az én lelkembe is belerajzolódott annak a költőnek a képe, kinek életéért az én boldogtalan Lilim este, reggel imádkozik s kinek nevét – Lili kivánságára, én is imádságomba foglalom? Kezdetben az ő kivánságára, most már lelki szükség, hogy imádságba foglaljam a nevét. Megrezzenek: vajjon nincs-e titkom, mit rejtegetnem kell Lili előtt?

Lili sűrü levelezést folytat egy barátnőjével, aki tanítónő s szépirodalmi lapokat járat. Ami vers Reviczkytől megjelenik, mind elküldi Lilinek. S anélkül, hogy szólnék erről, magam is irok Rózának: ha talál valahol verset Reviczkytől, irja le és küldje el nekem. Rózát megdöbbentette az én kivánságom.

– Hol jár a te eszed, kicsike? – írja Róza. – Hagyd a verseket a nyári vakációra. Most tanulj. Nehezen is jutok hozzá, hogy verseket másoljak. Reggeltől estig zakatol a gép, öt-hat tanítvány mellettem, kiket szabni-varrni tanítok. Barátnőim mind velem akarják varratni a ruhájukat. Rám disputálják, hogy senki úgy el nem találja ízlésöket, mint én. Lehet, hogy igazat mondanak, de látom én jól, hogy tulajdonképen jó szívök vezeti hozzám. Elhalmoznak munkával s órákat töltenek nálam, vidám tereferével űzve el az én borús gondolataimat. De hiába üzik el nappal, estére visszaszállanak ezek a gondolatok, itt lebegnek körülöttem a csöndes éjszakában, míg én a gép fölött görnyedezem. Rendszerint itt talál az éjfél. Így is alig győzöm a megrendeléseket. De legalább éjféltől reggelig mélyen alszom s nincsenek álmaim. Nos, küldjek neked verset? Hej, kicsike, kicsike! Jól van. Hát hadd „csubbanjon a cukor.“ Mindig rabszolgája voltam a kivánságaidnak, úgy látszik, nem is lesz ez másként. Hanem a te költőd, amint ebből a verséből látom, nem sokáig fog dalolni szegény. Arcoban írta ezt. Oda, hová „Neki“ is el kellett volna mennie. Akkor talán élne…

Itt befejezte a levelet Róza. Remegve olvastam a verset. A közeledő halál bús postája ez. Lili még nem olvasta. Félve, aggódva mutattam meg neki.

Szegény leány! Úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Alig egy hónap választja el a képesítő vizsgálattól, de a könyv mindegyre kihull a kezéből s mélyen beesett szeme órahosszat mered belé a semmiségbe. Sem él, sem hal, beteges érzése valósággal beteggé tette. Abból a tudományból él, mit a három év folyamán szerzett. A tanárok, tanárnők kezdetben dorgálják, később, mikor látják, hogy ez a lány lelki beteg, szánják, sajnálják. Az intézet büszkesége volt eddig s most talán kegyelemből adnak neki diplomát. Szinte fásúltan, közömbösen olvassa a verset, melyet átadtam neki. De érzem, hogy a szíve kínosan vonaglik. Karjával átfonja nyakamat s hallgat.

– Nem fog meghalni, – szakítom meg a fájdalmas csöndességet. – Csak azért, hogy megszakítsam, mert tudom, hogy nem mondok igazat.

– Te, édes!

Szeme megtelt könnyel, hálásan nézett reám, aztán egy papirlapot vett elő tárcájából.

– Olvasd ezt.

Ez is vers volt. Meg-megcsuklott a hangom, amint halkan olvastam, meg-megállva minden sor után.

Kezem lehanyatlott, éreztem, hogy halálos sápadtság borítja el arcomat.

Lili csöndes, szomorú mosolygással fogta meg a kezemet.

– Ő meg fog halni, kicsike. Meghal anélkül, hogy sejtené…

Önkéntelen rebegtem én is:

– Anélkül, hogy sejtené…

– Mért hogy mellette nem lehetek! Mért hogy nem virraszthatok fölötte! Mit bánom én, ha ő nem látna engem, csak én lássam őt. Csak letörülhetném homlokáról a lázas verejtéket!

Hirtelen fölállott.

– Badar gondolatok, – mondotta. – Gyerünk.

Május vége volt: teljes pompájokban nyiltak a rózsák az intézet kertjében. Most mind erre jártak a leányok, meg-megálltak, félbehagyták a tanulást s vágyódva csüngött szemök a virágba borúlt rózsabokrokon. Ha egyet, bár egyet le lehetne csippenteni! Valamennyinek ez a gondolatja, vágya. Lili is majd elnyelte tekintetével a rózsákat. Egyszerre megállott.

– Holnap úgy-e vasárnap?

– Miért kérded?

– Szeretnék kimenni a nagynénémhez. Azaz hogy mégsem. Nem birom ki az örökös faggatást. Tudod mit, menj ki te hozzá. Mondd meg, hogy sok a tanulni valóm. Nem mehetek. Kimégy?

– Ha kivánod.

– És kiviszel egy kis csomagot. S azt föladatod a postára. Nagyon kicsi lesz, észrevétlenül kiviheted.

– Mit akarsz? – kérdeztem aggódva.

Lehajolt hozzám, úgy súgta a fülembe.

– Ma éjjel lopni fogok.

– Lili!

– Na, na, kicsikém, ne félj, – cirógatta meg arcomat – s e pillanatban mintha Rózát hallottam volna. – Rózsát fogok lopni s elküldöm…

– Istenem! De ha megtudják.

– Nos? Önként fogok jelentkezni Janka néninél, ha keresik a rózsatolvajt.

– Ne tedd, Lili! Majd veszek én s elküldöm.

– Ó nem! Ezekből fogok küldeni. Már ki is szemeltem tizenkettőt. Meghalnék, ha nem küldhetném el s épen ezeket nem.

– Őrült vagy.

– Őrült! Az hát. Kiviszed a csomagot?

– Nem tudok neked ellentmondani.

Nem mondtam a teljes valóságot. Tetten értem magamat, hogy irigylem Lilitől ezt a szép gondolatot. Sohasem tudtam véteknek minősíteni ezt a lopást. A szívem csak úgy repesett ennek a gondolatnak a gyönyörüségétől, hogy mily édes örömet szerez majd a beteg költőnek az a tizenkét rózsa. Csak azt fogja látni, honnan jött s nem tudja kitől. Be fogja lehelni a rózsák édes illatát, csókot lehel rájok, elbeszélget velök, megkérdezi őket: ki küldött? S a rózsák nem mondják meg a nevét a leánynak, de a költő megérzi, hogy az, aki küldötte, nem földi érzéssel szereti őt. Egy csöndes rajongó leány, ki könnyeinek harmatjával öntözte meg e rózsákat, mielőtt útnak eresztette.

Annyira fölizgatott Lili terve, hogy egész éjjel nem húnytam le a szememet. Most már nem csak a költő nevét foglaltam imádságba, de a Liliét is. Kértem a jó Istent: segélje meg Lilit, hogy vághassa le a tizenkét rózsát, de még a kertész nevét is belefoglaltam imádságomba: Édes jó Istenem, altasd el a kertészt, boríts a szemére mély álmot, nehogy fölébredjen.

Hálószobánk ablaka a kertre nyílt. Fölkeltem az ágyból, lábujjhegyen az ablakhoz osontam s bár meleg volt, dideregve huzódtam meg az ablak mögött. Csillagos ég volt, de a hold már fogytán, s csak nagy megerőltetéssel födözte föl szemem a rózsabokrok halovány körvonalait. Szinte elsikoltottam magamat: megpillantottam Lili sugár magas alakját. Ő most csakugyan úgy járt a bokrok közt, mint egy alvajáró. Rettentő gondolat villant meg agyamban. Valami azt súgta nekem, hogy ez a leány csakugyan alvajáró, nem is tudja, hogy hol jár, mit cselekszik. A szívem hangosan vert s majd levert lábamról egy különös félelem. Ha most meglepnék Lilit s a rémülettől holtan esnék össze!

Önként végig húztam kezemet a homlokomon. Forró lázban égett. Ez megnyugtatott, nemhogy megijesztett volna. Tehát az én lázas agyam lát ily rémképeket.

– Gyorsan, gyorsan! – biztattam Lilit suttogva.

De Lili nem sietett. Meg-megállott egy-egy rózsabokor előtt, s mintha beszélgetett volna velök. Aztán föl s alá bolyongott nyugodtan, minha övé lett volna a kert. Mintha mondta volna a rózsának: tudjátok-e kinek küldenek? Költőnek! Ne fájjon az elválás. Költő keblén hervadtok el, boldog virágok! Büszkék lehettek, nagy szerencse ér!

Nekem egy örökkévalóságnak tetszett, mig Lili kilépett a bokrok közül s csöndesen, nyugodtan végig haladt az úton, vissza az épületbe.

Erőtlenűl hanyatlottam ágyamba. A forró melegséget fagyos hideg váltotta föl, homlokomon kivert a hideg verejték. Alig tudtam reggel fölkelni, annyira gyenge voltam.

Lili, oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna, jött kora reggel a mi hálószobánkba. Kezében egy kis skatulya volt. Látták a többi lányok, amint átadta nekem. Hallották, amint mondotta: Kicsike, vidd ki a nagynéninek ezt a kézimunkát. Csókolom a kezét. Mondjad, hogy nem megyek ki a képesítő előtt. Pá!

Kezembe csúsztatott egy papírlapot: ezen volt a cím. A költő címe. Aztán megcsókolt. Forró meleg volt a csókja, szinte perzselte ajkamat. És jóformán ügyet sem vetve a többi leányokra, látható izgalom nélkül távozott.

Csak erre vártak a leányok, mind hozzám szaladtak.

– Mutasd, kérlek, – ostromoltak egyszerre tizen is.

Szörnyü zavarba jöttem.

– Úgyan, – dadogtam, – mi látni való van egy kis kézi munkán?

– Ej, ne légy olyan különös, kicsike. Már hogyne volna rajta látni való?

– Nem vagyok különös, de mégsem mutatom meg, mondtam most már határozottan. – Lili nem hatalmazott föl rá.

– Lili nem hatalmazta föl rá! – nevetett gúnyosan Sárosi Magda s vele a többiek. – Kedvesem, te túlságba viszed az ideálod imádását. Valóságos rabszolgája vagy annak a…

– Minek? – kérdeztem sértődötten.

– Bolond holdkórosnak, ha éppen akarod tudni. Hallottuk a harmad meg a negyedévesektől, hogy holdvilágos éjjeleken föl szokott kelni és órahosszat bolyong a kertben.

– És nappal – tódította a csúfondáros természetű Molnár Bella, – akkor is úgy jár-kel mint egy alvajáró. Ha leül, szeme belemered a semmiségbe s egy fél napig képes így ülni egy helyben. Nagy kedvem volna egyszer elszavalni neki Vörösmarty „Merengőjét.“

Mindjárt ki is állott a szoba közepére, s kómikus páthosszal kezdett szavalni:

Hanem mikor ehhez a szóhoz ért: „Ábrándozás az élet megrontója…“ a szó megakadt a torkán s a leányok is hirtelen abbahagyták a nevetést. Lili lépett be. Váratlanúl jött, engem talán még jobban meglepett a visszajövetele. Nyílván hallotta künn a szavalatot, mert Bellához fordult:

– Folytassa, kisasszony, folytassa. Nagyon szép költemény ez. Hátha még szépen is szavalják! – jegyezte meg nem minden célzás nélkül Bella kómikus páthoszára.

Bella gúnyosan elfintoritotta arcát, vállat vont s nem válaszolt Lilinek. De ő ezzel nem törődött. Elvette a skatulyát s mondta nekem: jere, kicsike. Itt az öcsém a várószobában, őt küldötték utánam. Már bejelentettem Janka néninek, hogy helyettem te mégy ki.

– Jó mulatást! – kiáltották utánam a leányok. – Kicsike, ne egyél sok csokoládét!

Alig tudtam visszafojtani a sírást, a torkomat valósággal fojtogatta, s ha még egy percig itt kell maradnom, azt hiszem, megfulladtam volna. Kint a folyosón görcsösen kapaszkodtam Lili karjába.

– Senki sem szeret, senki! Sem téged, sem engem! – tört ki szívemből az elfojtott keserűség.

– Édes kicsikém! – karolt át Lili, – s mindez miattam! Na, ne búsulj, nem tart már sokáig.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ijedten.

– Kis csacsi. Hát nem tudod, hogy egy hónap mulva meg lesz a képesítő s akkor válnunk kell. Ki tudja, merre vet a sors engem, te pedig itt maradsz és más ideált fogsz keresni.

– Soha, soha!

Eközben leértünk a földszíntre, a várószobába. Ott várt reánk egy csinos fiatalember, kinek még alig pelyhedzett az álla s akit én – nagy meglepetésemre – nem most láttam először. Mert voltam úgyan már Lili nagynénjének a házánál egy párszor, de Jankó, a jogászfiú egyszer sem volt odahaza. Hol láttam ezt a fiatal embert? – villant át agyamban a kérdés s rögtön jött is rá felelet: Hisz ez a Sárosi Magda jogászkája!

– Öcsém, Kendi Jankó – Uzoni Margit, – mutatott be Lili egymásnak.

Nem kerülte el figyelmemet, hogy „Jankó öcsém“ csalódottan hajtotta meg magát (ámbár kifogástalanúl), hogy az Uzoni Margit nevéhez más leányt képzelt. Azon sem csodálkozom s mindjárt meg is bocsátom neki, hogy milliószor jobban örül, ha Lili Sárosi Magdát tünteti ki barátságával s nem az én csekélységemet. Most Magdát kisérné haza! Hol a toll, mely le tudná írni Jankó öcsém boldogságát, ha ő végigkisérhetné az utcán Magdát! De végre is Jankó öcsém jól nevelt ifju volt, végtelenül örült, hogy megismerhette Lili kedvencét s kifejezte abbeli reményét, hogy jól fogom magam érezni náluk, bár az ő huga csak tizenkét éves, ő meg nagy sajnálatára már eligérkezett délutánra.

– Nagyon kedves, – gondoltam magamban, – akkor én ma délután jól fogok mulatni. Mert ugyan kinek telnék öröme egy jogász-gyerek kínszenvedéseiben?

Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó öcsém szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam föl a délelőtt alól is.

– Jól tudom, – mondottam, – hogy a jogászok vasárnap délelőtt szeretnek – templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza magát miattam a templomba menéstől.

Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a prepa, vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? Szerencsére, Jankó öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi libácska vagyok s megható korlátoltsággal mondá:

– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – s ezt mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant igyekezettel nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja magát.

Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár leolvashattam róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.)

De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat fölkiáltó jellel.)

– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót újra, – egy nagy kérésem volna, kedves Kendi.

– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém kézzel-lábbal.

– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol a póstaépület.

– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – Nem szükséges ezt személyesen adni föl.

– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. S remélem, hogy nem is fogja megtudni soha.

– Kisasszony, ez a bizalom…

– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó öcsémet, aki meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még mindig ott ül arcán a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem kérdő jellel. Ellenben kiült arcára a Lili neve is s ezután már annyi volt a fölkiáltójel, hogy nem is fért el Jankó öcsém széles arcán, mely az álmélkodástól még szélesebbre terült. De elég hamar összeszedte magát. Láthatóan fölizgatta, hogy most megtudja Lili minden titkát s büszkévé tette, hogy Lili megbizik benne.

Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy hónapra, s ez nekünk elég.

– S kinek szól ez a csomag?

– Reviczky Gyulának.

– Reviczky Gyulának? Hát ez ki?

– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt?

– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy pár verset.

– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam ártatlan képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. Kórházban fekszik. Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép gondolat tőle?

– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s úgy látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, gyöngédsége. – Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha legalább is Sárosi Magdát látná maga előtt e pillanatban – megnyugtathatja Lilit, hogy a titkát örökre eltemetem. Gyerünk a póstára.

Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. Bementünk egy boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába tiltakoztam az ellen, hogy költségbe verje magát. A póstán is ő fizetett. Büszke volt rá, hogy részese lehet két leány édes titkának. A skatulyát én címeztem meg, a szállító levelet Jankó öcsém töltötte ki.

– A föladó neve? – kérdezte Jankó.

– Irjon oda képzelt nevet.

Jankó oda írta: Bánó Lili.

Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát s mégsem ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a költőnek. Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli minták.“

Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt tárcámba csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be fogja lehelni édes illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó Lili? Igazi vagy költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü fiatal leány lehet. Lám, nem élt hiába. A messze távolban is vannak szívek, melyek aggódnak az ő életéért. Olvassák költeményeit, szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál, jöhetsz! Ajkamon a te neveddel halok meg, Lili!

Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, mióta a rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s egész úton arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a csomagot fölbontja s megpillantja a rózsákat.

– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam. Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha észreveszik a rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint szóváteszik a rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka néninél. Elég lesz neki, hogy valaki mást gyanusítsanak s egy pillanatig sem fogja tűrni, hogy miatta más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán, ha szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is?

Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást.

– Miért lett egyszerre ilyen szomorú?

– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – füllentettem.

– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – Rajta leszek, hogy feledje az otthont.

– De hisz már eligérkezett.

Jankó úr fülig vörösödött.

– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap találkozhatom, de magával nem.

Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé vált az arcom.

Jankó úr még jobban elvörösödött.

– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot.

– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki Lilinek egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó barátok fogunk lenni s akkor majd…

– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki iránt…

– Tudja?! Honnan tudja?!

– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom magát először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik körülöttünk. Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – Sárosi Magda. Nem igaz?

– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással.

– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó úr odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis levélkét. Nem igaz?

– Igaz, igaz.

– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni s délután levelet ír. Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban adjam át Magdának. Eltaláltam?

– Ördöge van!

– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem tudnék háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam volna póstára juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt követi a másik: át fogom adni a levelet Magdának.

– Maga angyal!

– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira.

Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy bár fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány mendegélt mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap megmaradt az én kezes bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még fiatal asszony, csodálkozva kérdezte, erősen megnyomva az utolsó szót:

– Nos, Jankó, nem mégy templomba?

Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves megbotránkozással csóválta a fejét.

– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod?

Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett fölhasználni az első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja szerető csipkedése elől.

A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy Jankó úr már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna után nekem kellett figyelmeztetnem:

– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt vissza kell mennem az intézetbe.

– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már csak Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap folyamán. – De hol írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? Aztán… nem is illik, hogy magára hagyjam…

– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön be a lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez.

Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a lugasba, izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s haját borzolva, ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak.

Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, ezért a levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem sokat érő barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili barátsága! – suttogtam magamban, amint beléptem a házba.

– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a templomba?

– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. Fájdalom, mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a nap!

– Még nem szokta meg az intézeti életet?

– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt nem is bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s akkor én egyedül maradok, pedig oly sokan vannak!

A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a szemembe nézett s kissé elkomolyodva mondta:

– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem Lilit. Az utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát venni s bár második anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem közölt magával valamit?

Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a néni, hogy olyas valamit tudok Liliről, amit ő nem tud. Mit tegyek? Szabad-e közölnöm bárkivel is Lili titkát?

Nagy nehezen összeszedtem magamat.

– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette…

– Nos, nos, mit tud?

Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, hogy egy pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a nénire: ne faggasson! Nem szólhatok!

– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta Lilinek, hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan…

Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére s fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan…

– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki jön… Menjen át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az intézetbe.

Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy pamlagra. Hallottam a Jankó ijedt kérdését:

– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol!

– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az intézetbe.

– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem.

– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek.

Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót.

– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme meg olyan vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy sírt.

Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire eltüntettük a sírás nyomát, a maga felöltője helyett mindenképpen az enyémet akarta magára erőszakolni, én azonban ezekben az izgalmas pillanatokban sem feledkeztem meg az én szegény Jankó barátomról s sikerűlt egy futó pillantásra egyedűl lennem Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam, illetőleg a – levél miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága kis levélkét“ s Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt megakadályozhattam volna: kezet csókolt.

– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, Jankó!

– Gyerünk, – szólított a mama.

Jankóval madarat lehetett volna fogatni s nem tudta megérteni, hogy mikor ő oly boldog, mért oly kedvetlen a mamája. Százszor is megkérdezte: úgy-e, hogy ezután kijő minden vasárnap?

– De akkor nem mehet templomba, – gúnyolódtam Jankóval.

– Nos, nem megyek!

Megérkeztünk az intézetbe. A földszinti folyosón, az igazgatónő lakása és az iroda előtt, feltünő sok leány járt föl s alá, izgatottan tárgyaltak valamit s amint a nénit meglátták, valami különös suttogó morajlás futott végig a leányok seregén. Hallottam, amint valamelyik figyelmeztette a többit:

– Balázs Lili nagynénije!

A néni megszólította az első leányt:

– Nincs itt Balázs Lili?

– Lili… Lili… – szólt elfogódva, zavartan a kérdezett – bent van az igazgatónőnél.

– El vagyunk veszve! – suttogtam magamban s a hideg végig futott az egész testemen.

– Mi történt? – kérdezte a néni, kinek föltünt a leányok sokasága ezen a helyen s a kérdezett leány zavara.

– Semmi… semmi… – hebegett a leány. – Azaz hogy: tessék talán bemenni őnagyságához.

A néni nem is törődve velünk, fölindultan kopogtatott az iroda ajtaján, aztán mindjárt be is nyitott. Én reszketve állottam a fal mellett, önkéntelen Jankóba fogóztam, különben összeesem.

Abban a pillanatban surrant el mellettünk Sárosi Magda. Gúnyos pillantással mért végig, látva, hogy Jankó karjába kapaszkodom. És hallottam, amint pár lépéssel odább kacagva mondta a többinek: nemde szép egy pár?

Jankó zavartan tipegett-topogott, hallotta ő is Magda gúnyos megjegyzését, láttam az arcán, hogy mennyire szeretné tisztázni magát, de egy az, hogy engem nem hagyhatott el, más az, hogy nem is szaladhatott Magda után: az intézet falai között voltunk s nem kint az utcán! Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Jankót.

– Ne féljen, Jankó, majd a levél mindent helyre hoz. Sokkal nagyobb baj a rózsa. Szörnyet sejtek. Észrevették a rózsalopást…

Ha ebben kételkedtem volna, a leányok megújuló vitatkozása hamar eloszlatta ebbeli kétségemet.

– Lássátok, – mondta egyik – én mindjárt tudtam, hogy Balázs Lili dézsmálta meg a rózsabokrokat.

– De vajjon hová tette?

– Szegény leány! Én sajnálom.

– Na, én nem tudom nagyon sajnálni. Roppant gőgös.

– Nem gőgös, csak egy kicsit bolond.

– Holdkóros!

– Hallja? Hallja? – szóltam Jankónak. – Istenem! Mi lesz! Megyek.

– Hová?

– Janka nénihez, nem hagyom Lilit!

S mielőtt Jankó valamit szólhatott volna, hirtelen benyitottam az irodába.

– A kicsike! A Lili becéje! – hallottam, amint kinyitottam az ajtót.