– Oh! kiálta elszédülve az ifju, s eszeveszetten rogyott térdeire.
V.
Gyönyörű hely az Isten háza; malasztos, vigasztalást termő hely!
Ide jön a kesergő, a kinek szíve beteg és meggyógyítja szivét, megvidul.
Ide jön a tévelygő, a vétkek embere, s megtisztul, megtér, szent lesz belőle.
Ide jön az üldözött, az oltár küszöbére lép és az oltár megvédelmezi őt.
Mikor az ember a világba jő, mikor születik, elhozzák őt az Úrnak házába és az Isten szava áldást mond a született életére, talán egyetlent, mely őt a sírig elkiséri.
S midőn a szívnek kinyílnak virágai, mikor megjön a szív tavasza, a szerelem: itt szenteli meg azt a szeretet istene áldás lehelletével, hogy miután a paradicsomból kiüzetett az ember, szívében viselhesse a paradicsomot.
Ki nem apadó forrás az Isten áldása; meríthet belőle gazdag és szegény, de az ember iszapot hány bele, hogy más ne meríthessen belőle; vagy mérges epéjét önti közé, hogy a ki iszik abból, meghaljon tőle.
* * *
Az orgona ezüst fuvolahangjai szétrezgének; az Isten szolgája, az áldozó, megszólalt, magasztos, ünnepélyes hangon:
– Szereted-e e szűzet, kinek kezét fogod?
Az ifju nemes, büszke tekintettel mondá: Szeretem. Hangja tiszta volt és nem reszketett.
– Szereted-e e férfit, kinek kezét fogod? kérdé az áldozó.
A hölgy szemérmes epedéssel emelé föl félig szemeit a mellette térdelő ifju szemeihez s felelé: Szeretem. Hangján érzeni lehetett a melegséget, melylyel kimondatott.
– Úgy áldjon meg benneteket az áldások Istene!
A népség körültük sírt örömében; hátuk mögött egy vén kopasz ember kaczagott boszújában.
Egy hölgy és egy férfi térdeltek az oltár zsámolyán, kezeik szorosan összefűzve, szíveik még szorosabban.
Az ifju magas, szelid, komoly tekintetű; arcza vonásairól a bátorság és jószivűség nagy betükkel olvashatók, termete izmos, deli; hátra szórt szőke haján a festett ablakokon átömlő napsugár játszik.
Egész nép imádkozik érte, hogy boldog legyen, mert atyja volt az árvának, védelmezője az üldözőnek s vigasztalója a szomorúnak.
Mellette ifju menyasszonya, oly szép, mint az angyalok mosolygása; oly szép, mint a legszebb reménység… Ki festette le valaha a hajnalcsillagot ragyogtában? az jőjjön ide és fesse le az ő arczát.
E szende félénk mosolygás a fehér rózsa szirmaival egyszinű arczon; e sima derült homlok, ezen hajnalmosolygású ajkak és e szemek, örvényei ismeretlen kéjnek és fájdalomnak, sötétek és mégis mint sugárzanak a mélyen piruló arcz fölött!
Bár ne lett volna oly szép e hölgy! Bár ne született volna e világra soha!
Hátuk mögött egy agg élemedett ember áll. A hölgy fogadott apja. Egy kopasz vén ember, ki tarkóján felemás parókát visel, arczán botrányos vonásokat és szemeiben istenkáromlást.
Az egyház falain különböző alakok vannak festve: rossz lelkek és elesett angyalok alakjai, miket cherubok vernek lángpallosokkal; ott van a sátán, mely a Megváltót kisérti és az ördögök, miket az apostol a megszállottakból kiűz; vigyorgó, sanda arczok, a gúny, az irigység, a káröröm, a csáb és a tettetés, denevér-szárnyaikkal; monstrumok, az alvilág szörnyei; lángok közt repkedők, letiporva az asszonynak magva által, ki lábával undok fejeikre gázol; felmagasztalt phantasia szüleményei.
A vén kopasz, mialatt unokája szerelmet esküszik, az ördögvonásokat próbálgatja utánozni saját arczán. Sikerül neki tökéletesen. Jaj annak, ki rá néz, mert megbotránkozik! Ismét gúnyarczokat metél a hozzá lemosolygó szentek szemei közé.
A templom hátterében illatos viaszgyertyák égnek.
A kopasz ember tüsszög és fulladoz a töményfüsttől.
Az áldozó gyűrűt váltat a szeretőkkel.
A vén ember arcza e pillanatban valamennyi ördög vonásait mind együtt képviseli. Oda lép nesztelenül az ifjuhoz s fülébe súgja: – Add menyasszonyodnak azon gyűrűt, melyet megholt testvéred viselt, s ne keresd annak gyilkosát többé; tudod, azt mondja az imádság: «miképen mi is megbocsátunk stb.»
A vőlegény nyugodtan helybenhagyást int fejével…
A menyasszony egy rubin koszorús gyűrűt von le ujjáról s jegyesének nyujtja…
A vőlegény hévvel csókolja meg a gyűrűt s annak adóját, a fehér kezet, s ujjára fűzi azt…
Azután kebléből egy achatból metszett gyűrűt vont elő, mely ott függe nyakán, közepén három turmalinnal, s azt arájának nyujtja.
A hölgy rátekint a gyűrűre, s mintha vipera szúrt volna szivébe, iszonyuan felsikolt, s vőlegényét ellökve magától, ájultan, elkékülve hanyatt esik.
– Te vagy az? kiált kábultan az ifju; szive jéggé fagy s az oltár oszlopaihoz tántorodik.
És a megnémulás fájdalmas csendében átkozott ördögi kaczaj hangzik fel a templom boltozatáig.
VI.
A tenger és az ég csatában vannak egymással.
A tenger felcsapkod az ég boltozatáig, melyen sem nap, sem csillagok nem látszanak, mely fekete.
Az ég lesujt viharos szárnyával a tenger mélységes fenekére, s felkölti a mélyben alvó szörnyeket.
Igy vínak egymással menydörgő háborut, egyik sem csillapul; a vihar ordítva szántja végig az oceant, míg annak hullámai lázadva emelik fel tajtékkoronás fejöket ellene.
Ez itéletnapi csattogás közé kétségbeesett embercsoport jajszavai vegyülnek, elenyésznek, a menydörgés felülmulja azokat.
A tenger árjai egy hajóval laptáznak.
Jaj! százszoros jaj annak, kit az Úr haragja utolért!
Imádkozás, vigasz, búcsúszavak, istenkáromlások! senki sem hallja egyiket is.
A távolban világító torony vésztüze mutatja a hajótörések szirteit.
A hajót oda kergeti a vész.
Isten irgalmazzon bűnös lelkeiknek!
A vitorlák össze vannak tépve; az árboczok hosszan huzódnak a hajó után köteleiknél fogva, mint egy korbácsolt szörnyeteg farkai, oldalai ropognak a hullámcsapásoktól. A hajó körül fehér vészmadarak repkednek fel-felsivítva, mintha jóslanának neki.
Az utasok nagy része tengeribetegen a hajó mélyében fekszik, s nem bir mozdulni, hanem érez halálkeserű kínokat, minden hibbanástól. Különösen egy, egy kopasz vén ember, kinek arczát a halál-félelem iszonyuan eltorzította, egy elkárhozott tekintete nem lehet az övénél iszonyúbb. Szemei kiülnek, rémesen forogva a sötétben: – Engem, engem hajítsatok ki innét! ordított, a tenger meg fog csillapulni; ez a vihar, e vész, mind én miattam támadt; engem hajítsatok ki neki; én vagyok, kire a czethalak éheznek, én, én, én…
– Nyugodjál ember és imádkozzál, szólt fölötte egy erős érczhang.
– Nem tudok imádkozni, nem tanultam imádkozni soha, csak káromolni tudok; vessetek ki.
A megszólító a sötétben az átkozódó szájához nyomta a feszületet.
– Hah! sikolta fel a kétségbeesett, te vagy az áldozó?
– Térítő vagyok, felelt a hang, melyre a vén ember nem ismert rá.
– Meghalok, rebegé ez, meghalok, szólt fuldokolva, s átkarolá a térítő térdeit, és elkárhozom.
– Az ég irgalma végtelen.
– Oh… nem, nem lehet! én teljes életemben istentelen ember voltam; örültem a mások siralmainak; vétkeket követtem el, miknek számára nincs név, és azokat soha meg nem gyóntam; haragban éltem mindig istenemmel; és most nyomorultan fogok meghalni; ki old fel engemet? Az ember kétségbeesve fetrengett a padozaton, mint kit belől kigyók mardosnak.
– Megtérni soha sem késő. Térj Istenedhez. A tanítványok, kik a pusztában eltévelyedtek, bár nincsenek felavatva, egymásnak meggyónhatják vétkeiket, s feloldhatják azok alul egymást.
– Hajolj le hozzám, susogá a vén. A térítő ajkaihoz tartá fülét, s a nyavalygó gyónni kezdett.
– Oh, én iszonyú ember voltam!
A hajó nagyot zökkent, s féloldalra fordulva megállt.
– Zátony! ordíták a födözeten kétségbeesve.
– Én iszonyú ember voltam; nincs az a törvény, Isten vagy ember kezével irott, melyet át nem hágtam volna. Istent nem imádtam, hanem pénzt és a poklot; botránya voltam az imádkozóknak; vérrokonaimat halálra üldözém; árvák utolsó falatját raboltam el; sírt áskáltam mások jó hirének. És most meg fogok halni. Volt énnekem négy fiam, kiket én magam neveltem, és minő gonddal, minő figyelemmel! magam vezettem őket mind oda, hol valami gonoszat lehete tanulni; magam tanítám őket gyűlölni, csalni az embereket, üldözni a vérökből való vért és ártani mindenkinek; boszút, irigységet és tettetést csepegteték lelkeikbe, s hogy foganatos legyen, példát mutattam nekik mindezekre magam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!… Volt nekem egy testvérem és annak több gyermekei és unokái; de volt kivált egy köztök, kit a «rémületlen Ivánnak» neveztek, s kit én jobban gyűlöltem magát, mint valamennyit együtt; ő nagylelkű volt, én alávaló; ő bátor, én gyáva; ő deli, én utálatos; ő egy cherub, én egy belial; ezért gyűlöltem őt jobban, mint az egész világot, s megtanítottam gyermekimet, rá irigykedni. Mikor testvérem unokája, Iván, elutazott, én is adtam mellé utikiséretet: négy fiamat. Mikor elindultak, megeskettem őket nagy átok alatt, hogy a gyűlölt unokatestvér veszni fog. – Két hó multán legöregebb fiam levelét olvasám, melyben azt irja, hogy a londoni feltámasztók szörnyü emberek. Egy titkos pinczében feküdt fiam megkötözve, körülvéve a borzalom embereitől, kik halálos szuroktapaszt akartak arczára ragasztani, hogy megfojtván, holttestét eladják a boncztudósoknak; már érzette a halál félelmeit, szemeit annak irtózata elől lehunyta, midőn hirtelen lövéseket és zűrzavaros hangokat hallott; gyilkosai szétfutottak, őt pedig egy erős kar felragadta s vitte könnyeden a levegőn keresztül, s mikor megszabadítván, letevé, e szókat súgta fülébe: «Álmay Iván!» Többet nem irt fiam, s azóta hirét sem hallottam. Fél év mulva második fiamtól vettem tudósítást, melyben kegyes gondolatokat nyilvánít, melyek egyedüli foglalatossága, mióta a perui földrengéskor képtelen bátorsággal menté őt ki a hulló omladékok közül Álmay Iván… Végül javalja a bűnbánatot s hogy őt elfeledjem. Harmadik fiam pedig egészen elfelejtett; másoktól kelle meghallanom, hogy algieri rabságból váltá őt ki nagy pénzösszegen egy gazdag úr, ki ismét nem volt más, mint a százszor utált Álmay Iván, ki míg rokonaitól halálra kerestetett, azoknak őrangyala volt minden balsorsaik között. S három fiam nem állotta ki a kisértetet, becsületes ember lett belőlök. És én elátkoztam őket, lelkeiket a pokolnak, testeiket a kétségbeesett erőszakos halálnak. Csak legkisebbik fiam maradt tanításaimhoz hű; ő rá hiába tékozolta jótéteményeit, nagylelküségét Iván. Roszszal fizetett neki érte. Szeretetért gyűlöletet, csókért döfést. Most egy fiam sincs; a legkisebbik, kettőt méreggel vesztett el közülök, a harmadikat leorgyilkolta, maga pedig hóhér keze által mult ki a világból. S mindezt én tevém, én okoztam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!
– Indulgeat tibi Deus, suttogá a térítő, s kezét kinyujtá, a bűnöst megáldandó.
– Oh nem, nem! szólt ez, eltolva magától az áldó kezét, még ez csekélység, s elkezde kaczagni. (Azt állítják, hogy azok, kik az ördögtől vannak megszállva, a legünnepélyesb helyeken: templomban, temetéseknél, gyónásközben, sőt halálvonaglásaikban is kaczagnak.)
Künn a hullámok kezdék bontani az erősen álló hajót.
– Hallgasd tovább: Háboru ütött ki, és én nagy vágyat éreztem magamban, látni, mint gyilkolják egymást az emberek a törvények nevében és ott örülni a kiomló vérnek és jajgatásoknak; s e közben az ellenség kezébe estem, több fölkelt nemesekkel együtt, kik közt volt Iván testvére, Almay Zoltán. Történt ezen fogságom ideje alatt, hogy hazámnak ellensége egy felhivást szándékolt intézni a néphez, melyben azt fejedelmei ellen felkelésre és vele egyesülésre kecsegteti, csábító meséket mondva arany dicsőségről, ősi önálló thronusról s más szivszédítő dolgokról. Összehivának bennünket, szegény foglyokat, s a szabadságot kezdék előttünk emlegetni, honn hagyott búsongó családainkat; s mikor látták, hogy szemeink megteltek könyűinkkel, ama felhivást adák előnkbe és igérének szabadságot mindnyájunknak, ha lesz, ki azt az országban szét fogja hordani, s kiraggatja az utczák szegleteire, s a népnek szétosztogatja… összenéztek a szegény magyar foglyok könyes szemeikkel, megölelték egymást, s visszanyujták kezeiket a békók elé; nem volt közöttük, ki tudott volna lenni honáruló, csak egy… az az egy én voltam.
A térítő undorodva vonta el kezét a gyónó fejéről.
Ez folytatá: Én elfogadtam az ajánlatot, s megesküdtem, hogy e felhivást terjeszteni fogom; esküvésemet ez egyszer meg is tartám. Jutalmul azt igérték, hogy fogolytársaimat is szabadon bocsátják; de én mást kivántam, azt: hogy ők soha meg ne szabaduljanak. Tudtam, hogy mit várhatok különben azon enthusiastáktól, kik bennem a hazaárulót ismerik. Ez volt ama nevezetes proclamatio, melyet N* saját keze aláirásával, több száz példányban ragasztott fel P*, s több városok falaira, melyet onnét a magyarok lehasogatván, a sárba tapodtak… Azonban én szabad voltam és ellenségem fogoly, s örömem iszonyú volt, de rövid; egy este, midőn lefeküdtem, zörgettek ablakomon; holdvilágos éj volt. A mint kitekintek, egy rettegett hang ezt súgá fülembe: «Jó éjszakát, áruló!» Ez Zoltán volt. Mint szabadult meg, maig sem tudom; oly jól eltéve hittem őt… Iszonyú félelem fogott el és nem láttam szabadulást; és… és, mit soha nem tevék, imádkoztam… de az ördöghöz! és ez meghallgatott, s adott jó tanácsot… Egy unokaleányom volt, Viola, a nép előtt fogadott leányomnak híttam, mert gyűlöltem minden rokoni nevet. Szép volt a leány, de olyan szép, a minővel csak a pokol ajándékozhatja meg a világot; és én tudtam használni szépségét. Nem akartam, hogy a vallás és erkölcs neveit valaha megismerje, s hogy azok mégis szivébe jutottak, annak oka nem vagyok; hanem akartam, hogy tudjon énekelni, mint egy Syrén, tánczolni, kaczérkodni, öltözetekben hivalkodni; s midőn ekként lángérzéseit a csábítás varázsával felfegyverzettem, készültem a nemesebb hajlamokból, mikkel ártatlan szive akaratom ellenére telve volt, szedni zsákmányaimat; iránta a leggyöngédebb érzéseket nyilvánítottam; sokszor tudatám vele, hogy kivülem senkije sincs, s nem volt kivánsága, mit nem teljesítettem volna; rabja voltam szeszélyeinek, s tapasztalám, hogy unokám a legnemesebb vonzalommal hálálta meg színlett atyai érzetimet. Ragaszkodott hozzám, s mikor 17 éves volt, a legcsábítóbb külsővel, a legforróbb indulatokkal, még senkit sem szeretett, mint az öreg apját, kit gyűlölnie kellett volna… Tehát 17 éves volt Viola, midőn Zoltán a fogságból megszabadult. Tudtam alkalmat szerezni, melyben Zoltán megláthassa unokámat… Kellett-e neki több egy látásnál, hogy őt a legszenvedélyesebben megszeresse? úgy lőn és én azt hittem, hogy meg vagyok mentve; Viola is szerette őt, s egy estve, piruló arczát mellemre rejtve, tett róla dobogó kebellel vallomást, hogy a magas homloku ifju szivével és kezével kinálta meg. Elérzékenyülést szinlék és Zoltánt magamhoz hivatám; midőn együtt voltunk, kegyes arczczal nyilvánítottam örömömet, hogy e keletkező frigy a két családot annyi ideig rongált viszálkodásoknak mindenkorra véget vetend, s jobbomat nyujtám elé, mondva: «Bocsássuk meg egymásnak a bántalmakat, s feledjük a multakat kölcsönösen»… Azt hittem, hogy ki Violát szereti, el fogja ő érte feledni menybeli üdvösségét is. Nem ismertem az embert. A nélkül, hogy kezemet elfogadta volna, így szólt: Mindent megbocsátok, csak az árulást nem! Pedig csak ez egy volt, mitől iszonyodtam. «Viola, szólék unokámhoz, akarsz egy férfi neje lenni, ki nagyapádat a vesztőhelyre taszította? akarod-e azon ember nevét viselni, ki a tiédet szenynyel és vérfoltokkal gyalázta meg? anyja lenni azon gyermekeknek, kiknek ősüket édes apjuk iszonyú halálra kereste?» Viola nem értette, hogy mit beszélek. Nézd, szólék, ezen ember szörnyü pört akar indítani ellenem, melynek vége gályarabság vagy vesztőhely; s ugyanezen ember kezedet kéri, azon kezet, melyet én annyiszor bálványozva csókoltam, s jegyajándékul ez ősz ingadozó fejet!… De mit tesz az, hadd vesszenek az öregek, eleget éltek; akaszszák fel magukat! Ha férjed kezén öregapád vére tapad, mit tesz az? ő azért forrón fog ölelni vele; nagyapádat a bitófa alá temetik, téged illatos menyasszonyágy fogad; azon öreget, ki téged karjain hordozott, sárral fogják hajigálni, és te, mikor elviszik őt ablakod előtt, azt kérdezended: «Ki az a vén gonosztevő? soha sem láttam őt.» Viola Zoltán nyakába borult, s könyben úszó szemeit igaz fájdalommal emelve hozzá, fulladozó hangon esdekle: Zoltán, bocsáss megy nagyatyámnak. Kőbálvány indult volna meg könyűitől, de Zoltán nem. Ki egy honárulónak megbocsát, maga is áruló; mondá vérfagylaló hangon. Engem is meg akarsz-e ölni? zokogá Viola. Zoltán félrefordult; nem akarta, hogy könyeit lássa valaki, s mikor arczát visszafordítá, halavány volt, mint a fal. Akarsz-e engem követni? kérdé Violától. «Csak nagyapámmal!» «Ez határozott szándékod?» «Igen» szólt a jó leány, kezemet megfogva. Újra éledni kezdtem. Ellenem azonban nehéz fohászszal lépett Violához, kezét megcsókolá. A jobb világban látjuk egymást, mondá s eltávozott. Másnap hallám, hogy megindíttatott ellenem a főbenjáró pör, de már ekkor rejtve voltam, s Viola egy levelet kapott Zoltántól, melyben kijelenti, hogy miután nekem meg nem bocsáthatván, őt nem birhatja, öngyilkolás végzendi életét május 24-én délután, s kéri őt, hogy a körülményesen leirt helyen fekvendő holttestét temetetlen ne hagyja, egyszersmind gazdag vagyonait neki hagyta végrendeletében. Tudtam, mi szándéka volt a fiatalnak; hivé, hogy e kisértést a leány nem fogja kiállhatni, s miután após és szerető halála közt kell választania, sietni fog a leirt helyre, hogy kedvese életét megtartsa; de nem úgy lett: a megirt óra előtt felkerestem a nevezett erdőt, s a várakozó vőlegényt, mielőtt Violával beszélhetett volna, agyonlőttem… Unokám halva találta kedvesét, s őt egy fa alá temetve, gyakran járt oda egyedül a legsűrűbb rengetegbe, halottját siratni. Az erdőt lakó fenevadak nem bántották, de bántottam én. Oda vonultam a rengetegbe, egy elhagyott erdészlakba; neki úgy mondám, hogy az ő kedveért, pedig a törvény kezei elől rejtőztem oda. Ekkor kellett történnie, hogy a meghalt testvére, Iván, hosszú utazásaiból megtért, s addig keresett, míg rám akadt, s testvérét követelte tőlem vissza. Én elvezettem őt annak sírjához; azt hazudtam neki, hogy ama hölgy, ki azt siratni jár, ölte meg testvérét szerelemféltésből; azután szinről-szinre mutattam meg neki leányomat. Hahaha! Midőn egy órában halálos szerelmet és halálos boszút esküdött egy és ugyanazon lénynek!
– Oh! kiálta fel metsző fájdalommal a gyóntató, kezét arczára tapasztva.
– Minő jelenet volt az a templomban, mikor Iván Violának, ki másodszor lőn menyasszony, eltemetett első vőlegénye gyűrűjét adta át, hahaha!
– Ne tovább, szólt a gyóntató, ne tovább. Isten bocsássa meg vétkeidet, nyomorult!
A hajó belseje világosodni kezdett, a hullámok betörték oldalát, s tolulni kezdtek belsejébe.
– Oldozd fel lelkem bilincseiből! rimánkodék a vén, látva a halált.
– Sit tibi Deus misericors! szólt, két kezét fejére téve a térítő; azután felvitte őt a fedélzetre, s bevárta, míg egy rohanó hullám mindkettőjöket lesöpörte onnét.
Úszott vétkes terhével a tajtékzó habok közt; hosszas vergődés után jutott a közel sziget partjára, melyen virágok termettek; s itt mindketten térdre hulltak, hálát adni a megszabadulásért. A hajó romokban feküdt a zátonyon; embereit holtan hányták ki a habok a partra.
Tüzet gyujtottak. A térítő, a nap fáradalmaitól ellankadva, elaludt mellette; a vén ember ébren maradt, nézte a tűz lángjánál megszabadítója arczát. Borzadva ismert rá. Álmay Iván volt az, ki ellen ő annyit vétkezett. Álmay Iván, ki ő vele annyi jót tett. A vén ember egy nagy követ keresett elő, s azzal a nagy kővel összezúzta az alvó koponyáját s testét beledobta a vízbe.
S évek mulva, midőn Iván csontjait egyenként kihányták a habok, s testén megosztoztak az elemek, még akkor is élt Philadelphiában egy köztisztelettel jutalmazott férfi, a becsület-rend nagy keresztese, gazdag polgár és elismert erényű keresztyén; holta után roppant pyramis nyomja sírját, melyen érdemei arany betükkel vannak felirva. Ez az ember volt Álmay Manó.
* * *
Ki meri mondani, hogy nem lesz másvilág?!
A NYOMORÉK NAPLÓJA.
Még 1822-ben volt az ó-g-i határban egy elhagyatott avar puszta, melynek közepén egy odvas fa állott.
A puszta kietlen vala, sűrű bojtorjánnal és tövissel benőve; elvadult táját kerülték a legelésző juhnyájak; a vad madár félénken repült el fölötte; csak a zivatar látogatta meg olykor, s az év utolsó éjszakáin két emberi árny.
Közepén mintegy elátkozva állott az odvas fa; tövén és derekán kínszülte moha és gombák tenyésztek, egyetlen görcsös ág nyúlt fel oldaláról az égbe, a többit leégeté a belecsapott villám. Azon egyetlen ágon, mikor a tél zúzmarával virágoztatta fel a ligeteket, két fagyöngy-bokor zöldelt, mint nyomorék anya keblén két szívtelen gyermek, utolsó életerejét kiszívók.
1823-ban e puszta föld, tagosztályi per következtében, C* S. honosított franczia marquis birtokába jutott, ki azt felszántatta, a dudvák és bozótok rengetegét kiirtatá, s az odvas fát kivágatta.
Mikor levágták e fát, egy mélyen kivájt üreget találtak benne, mely egész gyökeréig lehatott, s ez üreg fenekén egy ércz-szelenczét, zöld rozsdával bevonva.
Azt hitték, hogy kincset fognak a szelenczében találni; s feltörvén, találtak benne hosszú ősz hajfürtöt, egy pergamentdarabka körül csavargatva; – a pergamentdarabra e szavak voltak irva nőirással: 1822. Dec. 22. Halálos ágyamon reád emlékezem… Több semmi.
Ez igénytelen leleményt átadták a találók a tulajdonos marquisnak, ki nekik viszonszivesség fejében adott két bankóforintot, s ezzel a semmit nem jelentő dolgot félrevetve, az egész eseményt elfelejté.
Történt azonban, hogy a marquis úr, egy hosszú téli estén, megsokalva mindennapi vendége – az unalomnak latogatásait, azon kezdé törni fejét, mikép rázhassa le nyakáról e hivatlan és kelletlen társaságot. Végig képzelte mindazon mulattató kedvtöltéseket, miknek a fölösleges időt martalékul szokás elébök vetni, egyet sem talált köztök, melyet jelenlegi helyzetére alkalmazhatott volna miután keveset fedezett fel olyat, melylyel az ember magányosan is elmulathatja magát, anélkül, hogy felebarátjai társaságára szorulna, s e szerint nem maradt mulattatására egyéb, mint ősi képeivel körülrakni magát, s e vidám társaság körében a legédesebb élvezetek közt bevárni az éjszakát. – Ilyen helyzetben lepte meg a marquis urat azon szokatlan gondolat, hogy talán lehetne az embernek magát saját eszméi, saját gondolatfüzérei által annyira vinni, hogy hat órai örökkévalóságot szerfölötti ásítások nélkül keresztül élhessen; azaz, hogy maga magát, anélkül, hogy passianceot játszanék, csupán eszméi furcsasága által elmulattassa?
Ha én orvosa lettem volna a méltóságos úrnak, elméje ezen kórnyilatkozatát bizonyosan a gyomornedvek meggyöngülésének tulajdonítandám.
Kereste tehát a marquis úr testalkatának legfelső emeletében azon láthatatlan tárgyakat, melyeket mi ideáknak nevezünk; – hajtóvadászatot tartott a gondolatok után agyának Saharájában; – hasztalan! – gazdátlanul őgyelegtek abban az atomok, mint hajdan a monások a teremtetlen világban, s mint jelenleg is a tiszamelléki rétek felett a muslinczák és szunyogok fellegei őgyelegnek… A túlságosan élvezett érzéki gyönyörök kifogyaszták a lélek mindenhatóságát, s az ingerek kényurasága alatt szellemi dudvák nőtték tele a szivet és az észt.
A marquis úr láthatott valaha versirót vajudási gyötrelmei között, a mint a jőni nem akaró eszmét hol füle mögül, hol a tollszárból rágta ki nagy erőszakkal, s ő is így tett, de hiába! – a hol nincs, ott ne keress, a hova nem vetettél, ott nem aratsz; – utóbb is csak azzal kelle magát vigasztalnia, hogy ő született marquis, ki, minthogy nem úgy van alkotva, mint más emberek, hihetőleg e kitüntetést, mint különös kegyeletet kapta a természettől, hogy annál több ideje maradjon hajának felbodorítására.
Ekként hátat fordítva magának, véletlenül belebotlott emlékezetével az említett rejtélyes szelenczébe, s a benne foglalt tárgyakra gondolt; és ekkor jutott először azon észrevételhez, hogy ez eset regényesebb, mint egyelőre gondolta volna. De mint lőn meglepetve, midőn figyelmesebben szemlélve a pergamentre irott szavakat, azokat szerfelett hasonlóknak találta saját édes anyja irásaihoz, s a hosszú ősz hajat azon hosszú ősz hajhoz, melyet saját édes anyja viselt. Nevelte megütközését annak emlékezete is, hogy deczember 28-án szünt meg élni, s azon év utolsó napján el is temettetett…
Eszébe jutott továbbá azon eset is, hogy ugyan 1822-ik évi deczember 24-én az említett puszta téren egy nyomorék koldus fagyott meg; – kopasz volt és őszszakállú; arczán egy hosszú élet szenvedései, jobb lába helyett famankót viselt, öltözetül daróczot, azt is rongyosat; s ott a mohos fa tövében találtatott megfagyva; – mankója forgácsaiból rakott tüzet a fa alatt, a fa félig megégett tőle; úgy látszék, mintha ezt egészen el akarta volna égetni, s hogy ereje elhagyta s érzé elközelgeni utolsó óráját, bal kezével egy nagy köteg irást a tűzbe vetett, s e helyzetben adá ki lelkét. Iszonyú hideg volt azon a télen, s azon keze a nyomoréknak, melylyel a tűzbe nyúlt, korommá égett, többi része testének megfagyott.
Azon csomó irás közepe kiégett, csak az elejéről és végéről maradt meg néhány levél, s e maradványok a marquisnak adattak át, ki a nyomorékot eltemettetni szíveskedett.
A marquis kapott a tárgy érdekességén, s előkutatta a nyomorék naplóját, mely valahol levéltárában félretéve hentergett, s annak leveleit végig lapozva, abban egy, a szelenczében találthoz hasonló pergamentdarabra akadt, mely «1772» esztendő számmal s e két szóval: «Reád emlékezem» volt megjegyezve, s hosszú hajfürttel körülcsavarva, mely hajfürt fekete vala, mint az éj.
A marquis úr mindinkább ingerelve látta magát a rejtélyes ember irásainak végigolvasására, s karszékében végignyújtózva, himzett sipkáját fejére, papucsos lábait zsámolyára, pipáját penzióba téve, az irást szétterjeszté maga előtt, és ilyetén szavakat olvasott:
1772. Martius.
«Mária» – héberül annyit tesz, mint «szenvedések gyermeke!» – Nekem is volt egy Máriám. – Az én Máriám is szenvedések szülötte volt.
Oly jól esik a szenvedőnek dicsekedni fájdalmaival elmenni a temetőbe s megmutogatni: «Ime ez is az én halottam volt, s ez is; és ezek mind igen szépek és igen jók valának és engem szerettek; – kivülök senkim sem volt a világon; és most meg vannak halva és itt feküsznek – s nincs senki, a ki szeretne a világon többé.»
Oly jól esik kevély-fájdalmasan megmutathatni a gondtalan örvendőnek: Nézd, milyen mély ez a seb! – a milyen mély, olyan fájdalmas, – és ezt a sebet ember viseli, – s az az ember én vagyok.
Oly jól esik végig nézhetni a világon, egy magas hegytetőről lenézhetni rá, s elmondhatni: «Ime, e végtelenség, e minden jónak és rossznak egyetemessége, mily nagyszerű, mily tömérdek; és e végtelenből semmi sem enyém – csak a szenvedések; e tömérdek nép közül senki sem enyém, – csak üldözőim.»
És én mindezt csak e fehér lapnak mondom el. Ki tudja, ha embernek mondanám, jobban megértené-e, mint e rongydarab, melyre irok? – – Ez legalább nem fogja elfelejteni…
Most bujdosom, vándorlok a világban. Lábaimat vérzik az út tövisei, szívemet az emlékezeté. Utitársam a zivatar és a bánat.
Nekem nem jő fel a nap, – az én szivembe nem önti balzsamát a hit, – bennem nem él a honvágy szent keserve, – engem nem éltet a másvilág reménye. – Nap, menyország, vallás és haza, – mindezt egy névben vesztettem el; ez a név volt «Mária».
Szenvedek eleget, éjeim álmatlanok és nappalaim sötétek, mint az éj. – Más nyomorultat vigasztal az, hogy nálánál szerencsétlenebb lény is van a világon; nálam csak egy van, ki jobban szenved, – csak egy, ki több keserűséget érez – de ez engem nem vigasztal, mert ez az egy – Mária.
1772. Julius.
Ma egy éve, hogy legelőször megláttalak, Mária.
Ha e napot kiszakaszthatnám életemből, nem volnék az a boldogtalan, a ki vagyok. – És mégis csak áldani tudom e napot, melyen először megláttalak.
Ki volt az, ki ez első pillanatkor szívünkbe súgta: ime, ez a te lelkednek fele, a te gondolatodból való szív; az én életem a te életed, az ő boldogsága a te boldogságod? Rokonok vagytok, mióta a világ teremtve van! Ha Isten volt, miért kárhoztat így? ha vakeset volt, miért hogy nem kerülhettem el üldöző kezét?
* * *
1771-ben egy nyári alkonyatkor a budai hegyek közt iszonyú forgószél támadt; – a hegyekről alárohanó viharok, egymással ölbe kapva, egy nagyszerű légorsóvá egyesültek, melynek feje az egek magasságában a felhőkön túl enyészett el, míg talapja világrontó pusztítással söpörg végig a szétkuszált vidékeken. – Az egész mindenség egyetlen egy örvénynek látszott, mely az elemeket chaosszerű rohamban akarta összevegyíteni. A légben szétszaggatott asztagok s töveikből kicsavart tölgyek pozdorjáit csóválta az iszonyatos typon, míg a szüntelen sűrűdő fellegek vereslő kavarékát sűrű lángostorok kígyózák keresztül.
Egy érütésig csend lőn a vihar közepett; mintha egy varázsszó állította volna meg a korlátszakasztott zivatart; a levegő elfult, az ég agyon akarta nyomni a földet; – a nap elsötétült, a természet elájult; éjszaka lett, mint azon a napon, melyen az üdvözítő megfeszítteték; s e nappali éjben a felhők sötétvörös méhében egy, a napvilágot felülhaladó lobbanás ütött ki, bevilágítva a messze terülő világot, mintha az ég hasadt volna meg, hogy kiömlő fényével minden szemet megvakítson. Erre bódító levegőrázkódás következett; az ember az eget érzé oszlopaiban ingadozni s egy csattanás, mitől a hegyek rendültek meg alapjaikban, s a vén Duna lázadva hágott ki partjaira, úgy tetszék, mintha a föld vettetett volna ki sarkaiból… A villám a Szentgellért-hegybe csapott le.
E tünemény után a légnyomás rögön eloszlott, az ég erei megszakadtak, s egyszerre egész terhes felhők rohantak alá, egymásba szakadva a hegyek közé.
Épen ekkor népünnep volt a budai hegyek között.
E hegyekről mély utak vezetnek alá.
A megrémült sokaság a mély utakba rohant, s a hol kerülte, ott találta meg halálos veszélyét. – Pillanatok múlva e hegyi utak a felhőszakadástól támadt vízáradások medreivé lőnek; a vízrohamok a képzelettől utól nem érhető erővel rohantak a hegyekről alá, roppant szikladarabokat sodorva magukkal, miknek szakadatlan gördülését csak hosszasan tartó menydörgéshez lehetne hasonlítani.
Rémséges zaj hallaték: imádság, jajgatás, segélyordítások hangjai. Míg az ég, mintha nem akarná hallani imáikat, meg nem szakadó dörgésekkel süketítette meg magát.
Térdemre esém; – azt hittem, hogy a megigért nap, a minden élő halálának napja eljött; az éj, mely minden napnak éjjele, a percz, mely az évezredeket befejezi, mely után nem lesz többé sem idő, sem tér. Ég és föld, élet és halál, nap és csillagok, öröm és fájdalom egymásba fognak omlani, s lesz – mint volt időknek előtte – semmi és sötétség a nagy világ helyén.
– Irgalmas Isten! ordítá a nép.
– Isten-itélet! harsogák a viharok; ég és föld kiálták: «Jaj annak, a ki született!»
A vízár mindig növekedő dühvel rohant a hegy lejtőjén alá, mindent elsöpörve, a mi útjába akadt. – Olykor a sárga iszapos zuhatagban egy-egy emberfő hosszú haja tünt elő, majd ismét egy gazdátlan kalap, vagy egy ruhafoszlány, el-elbukva, majd ismét felmerülve.
Meghalt minden szeretet: testvér nem kereste testvérét többé, barát barátját, férj nejét, anya gyermekeit; csak egy indulat maradt élve, – az önszeretet. – Futott, ki merre látott.
A közrémület ezen perczeiben, a mint egy szikladombon térdepelve, magam elé a tajtékzó rohamba letekinték, egy zöld dombocska közepén, melynek két oldala mellett csapott el a zuhatag, azt, mint egy szigetet véve körül, hölgyet láttam aléltan feküdni, – két keze imára összetéve feküdt ölében, hosszú fekete haja ázottan csüggött keblén, mely fehér volt, mint a liliom. – Egy fiatal leányka volt; becsukott szemeivel, mint egy alvó angyal feküvék ott; halvány szelid arcza, gyönyörű homloka és gyöngéd ajkai most is ide vannak rajzolva szívembe.
A vízroham mindig magasabbra hágott, s a kis szigetet mindig keskenyebbre mosta; még néhány percz… és a szende leányka visszatért volna oda, honnét eljött – az égbe.
Jaj nekem, – jaj azon pillanatnak, melyben őt megszabadítám!
Nem láttam többé veszélyt az övén kívül; nem éreztem félelmet, csak egyedül ő miatta.
Megvallom, azon gondolat is átvillant lelkemen, hogy ha csakugyan lesz egy más világ, s a jövő percz azt megmutatja szemeim előtt: ő hozzá oly közel, nem fogok elkárhozhatni.
Közepébe ugrottam a rohanó vízárnak.
A dombon, melyen álltam, egy terebélyes fa volt; alig léptem el alóla, a villám tövig széthasította a fát… Mért nem maradtam alatta!?
Felragadtam karjaimra a leánykát; azt a kéjt, melynek helyét egy ötven éves életen át fájdalom és bú tölték be szívemben, mind e pillanatban érzette át szívem, – meg is adózott érte…
Magamhoz ölelém őt; eszméletlenül hajlott vállamra, csak szíve gyöngéd pihegése jelenté, hogy él. Oh ekkor hittem, hogy ha a világ elmúlik is: én és e pillanat emléke élni fogunk.
Fel! fel! a hegytetőre. Lenn a halál! kiálték, vagy tán csak gondolám, annyira zavarva voltak bennem gondolatok, érzések és sejtelmek e pillanatban, s rohantam vele a hegy lejtőjén fölfelé. Épen ekkor csapott keresztül a zöld halmocskán a zuhatag, s mázsás köveket hengerített át fölötte. Ha a sors úgy szeretett volna bennünket, mint édes apa szereti gyermekeit, azon köveket egy perczczel elébb küldötte volna.
Fölértem terhemmel a hegytetőre, s ott letevém őt; mellé térdepeltem, angyalfejét ölembe helyezém és imádkozám.
Mit imádkozám? Hihetőleg őrült dolgokat, tán istenkáromlást beszéltem hála és könyörgés hangjai helyett. Az ég királya a viharok süvöltésében, a villámok harsogásában kiáltá le a világnak: «Portömeg, én vagyok a te urad!» – Mindenki arczra borult előtte félelmében; a hegyek remegtek; csak én voltam idvezült annyi síró között; csak én nem remegtem.
Azért vagyok most egyedül kárhozott annyi boldog között.
Hol van szó leirni azon pillanatot, midőn szemeit először felveté, azon szemeket, melyek éj és csillag, világ és sötétség egy személyben; midőn karjait hálateljesen fölemelé és vállaim körül fűzte; midőn remegve simult hozzám közelebb és oly esengő hangon kért, hogy legyek védője? – És én megesküvém az Istenre és üdvösségemre, hogy őt lelkem minden erejével fogom sors, emberek és viharok ellen védelmezni. – Ezért nincs most, kiben megbízzam, Isten; ezért nincs, melyben reméljek, számomra üdvösség. – Hamisan esküvém.
* * *
A vihar elmult, – a világ megmaradt; az ég kék lett újra, a föld újra zöld, – a megholtakat eltemették – sírjaikat fű nőtte be és a feledékenység. – – Marie nőm lett.
Titok, mély titok volt az egész.
Marie gazdag volt, én szegény. – Egy ismerős lelkész, mindkettőnknek bizalmas barátja, adott össze bennünket; kívüle senki sem ismerte viszonyunkat, senki.
Nem – – a menyország örök üdvössége nem lehetett oly édes, mint azon napok boldogsága volt, midőn lopva, titokban kerestük fel egymást egy ismert árnyékos fa tövében; kar karban, szív szívben, hallgattuk a csalogány éji dalát, s hosszan merengve néztünk egy csillagot, mely oly fényesen mosolygott reánk.
Ragyogó volt a csillag – ragyogóbb valamennyinél: mintha a világ középpontján lett volna napkirály, mely fényét messze, miliárd mérföldekre küldözi szét, még ottan is tündöklött. Ha elmegyünk innét, innét e földről, ha meghalunk, – mondók sokszor édes ábrándozásaink közt, – e csillagot választjuk lakhelyül, oda fogunk menni, egyszerre és mind a ketten. – Nem tudom honnét, mindkettőnkben ez egy eszme keletkezett, hogy az élet után a csillagokat fogjuk végig vándorolni, s így lesz örökkétartó a másvilág.
Ez volt az élet! ez volt a kéj! Egy percz e létből, egy csepp e boldogságból, napokat édesít meg fájdalomban hosszú életemből, s hogyha még félszázadig tartana is e kín, melynek élet a neve: ama messze elmúlt napok még mindig fényt vetnének reá, bágyadtat ugyan, de kedveset.
Nem hiszem, hogy valaha ember oly boldog lehessen a síron innen; hogy egy csókban, egy ölelésben, melyet egyszerre két szív érez, oly kéj legyen! hogy egy mosolygás, egyetlen ige a lelket oly magasra birja fölemelni, mint a mily magasan voltam én, a mily magasról estem én alá.
Oly sokat szeretnék beszélni; – zivatarban utazónak a mosolygó napvilág, tengervészek közt hányatottnak a zöldülő part, elesett angyalnak a meny, nekem az elvesztett paradicsom oly kedves emlékek; – de nem fogom magamat tovább gúnyolni: megmutatom másik felét életemnek, – az éjszakát, a fagyos, világtalan, szélvészes éjszakát, hol viharban bujdosik keresztül az élet nem ismert tájakon; majd sírhalmokon, majd temetetlen fekvő halottakon lépdel keresztül; majd vérben gázol egyedül, társtalanul, vezető nélkül, s a sírt, melyet keres, a magáét, nem találja a sötétben.
Marie atyja gazdag kereskedő volt, – legalább azt hitte róla a világ… A világ sokszor csalódik. Történt egy napon, hogy a gazdag kereskedő két roppant vállalatban – miknél minden vagyonát koczkára tevé – megbukott. – Koldussá kelle lennie… Nem elég… Bukása miatt börtönbe kerülhetett… Így akarták hitelezői. – Csak egy mód volt megszabadulhatására… Egyetlen egy!! Hitelezői között egy gazdag külföldi úr volt: C. M. marquis vagy gróf; s ez kész volt nagy összegre menő adósságát a kereskedőnek elengedni, ha leányát neki adandja. – A kereskedő azt kérdte «nőül-e?» és a marquis nagyot kaczagott e kérdés felett. A kereskedő becsületes ember volt és jó apa… haza ment s főbe lőtte magát…
Ekkor az anyának tevé a marquis az ajánlatot. Az anya elég vigyázatlan volt ezt leányával tudatni, s egyszersmind megismertetvén vele helyzetüket, értésére adni, hogy ha a marquis kivánatának nem enged: ő is azt fogja tenni, mit férje tőn.
Marie igen szerette anyját… Jobban, mint engemet…
Oly jól emlékszem azon zordon alkonyatra… A nap vérpirosan sütött be ablakomon, midőn halványan jött hozzám Marie; szemeiben könyek ragyogtak; át akartam ölelni; kibontakozott ölelésemből, s reszkető hangon kért, hogy hagyjam el őt – örökre.
A világ elsötétült szemeim előtt. – Elmondta, miért: hogy anyjának életét, holt atyjának becsületét akarja vele visszaadni. Eleinte nem mondta meg, hogy miként; s midőn megmondta: egy érzést állatott ki velem, melyhez hasonlót nem érzettem még soha, s melyet hogy túléltem, bizonyítja, hogy a lélek fájdalma a testet meg nem öli…
Én, a jogszerű férj? – ki őt Isten előtt tettem magamévá, ki őt jobban szerettem, mint üdvösségemet, ki tőle viszontszerettetém, kinek nem volt álmom, melyben ő meg ne jelent volna; ki annyira megszoktam a boldogságot, melyet ő általa adott nekem Isten, hogy soha imádkozás nélkül álomra le nem hajtottam fejemet! s én most ezen földi mennyemet, lelkem és életem földi üdvösségét elveszítsem, hogy az egy nyomorúnak lehessen martaléka?! nőmtől, azon egyetlen lénytől, ki az enyém, kiben az Istent imádom, kiért őrjöngök – megváljak, hogy az egy kéjsóvárnak lehessen játékszere?!
– Megöllek! kiáltám eszméletvesztve, és – lelkem fájdalmaira mondom – azt meg is tettem volna, de szívem nem birta tovább terhét, – a földet érzém beroskadni lábaim alatt, s a fejemre az eget szakadni le; csak egy fojtó fulladásra emlékszem még, mely mellemet elülte, s aztán hogy fejem elkezdett zúgni, a világ felfordult velem… Midőn újra felvetém szemeimet, pamlagomon feküdtem; nehezen jöttem eszméletemhez; csak midőn az ismert tárgyakat láttam körültem, akkor kezdtem azon meggyőződésre jönni, hogy ez még nem a másvilág. Fejem Marie ölében feküdt, keze homlokomat simogatá.
– Iszonyuan álmodtam, Marie, mondám neki, kábult fejemben úgy rémlék, mintha a megtörténtek csak egy iszonyú álomlátás chimærája voltak volna. Azt álmodtam, hogy meg akartalak ölni.
És ő nem vette észre, hogy magamon kívül beszélek; egy medaillont vont elő kebléből, s azt felnyitva, a benne levő kékes-zöld porra mutatott. Azon pornak nehéz, ismeretlen szaga volt; soha sem fogom elfelejteni.
– Mi ez? kérdém tőle gépileg.
– Ez méreg! felelé s a kis emléket bezárva, ismét keblébe dugá. Mikor el kell jönni a halálnak, nem szükség, hogy te vezesd őt hozzám. Válaszsz: akarsz-e halva látni magad előtt, vagy élve egy reményért? – – S itt rám borult s súgva mondott néhány szót… Mint a galvanismus rázott fel a nehány szó csüggedt kábulatomból.
Felszökém; valami vegyülete a legnagyobb örömnek – név nincsen számára találva – járta át minden ízét testemnek. – Ott állt előttem; nemes elhatározottság arczulatán. Soha sem láttam őt ily szépnek életemben, kezében, ajkaihoz közel, a halált adó por. Még egyszer kérdezé: Akarod?
Oda szöktem, kiragadtam kezéből a mérget, s térdeit átölelve, ruhája szegélyzetét csókokkal halmozám. – Eredj, eredj; nem szabad meghalnod, Marie… nem szabad meghalnod. – Élned kell gyalázat és nyomor között… élned kell fájdalommal és keserű bánattal… élned kell sokáig.
És én egy, még nem élő lénynek életeért, ki engem atyjának nem fog nevezhetni soha, de kinek ereiben az én szivem vére foly, feláldozám, mit sem e világ, sem a jövendő lét többé vissza nem ad – üdvemet.
Marie női hivatása legszebbik reményében érzé magát; s én – az apa – kitéptem a szivemhez nőtt szivet, s nőmet átadtam a gyalázat életének. – De nem…
A marquis úr rosszul számolt. – Magam vivém nőmet hozzá, s midőn egyedül voltunk, azt mondám neki, hogy én e hölgynek testvére vagyok, s megkérdém: akarja-e őt törvényes nejéül? A marquis, egy hosszú szőke ember, gúnymosolylyal néze le rám s fogát piszkálgatá; azután egy csomó irást vetett elébem, Marie atyjának adósleveleit, kijelentvén, miszerint reméli, hogy gazdagon ki vagyok fizetve. De én nem az voltam, ki sokat szokott tétovázni: pisztolyt irányoztam a marquis úr fejének… s ez megtette hatását. Látá, hogy kelepczébe került; azt is látta, hogy oly emberrel van dolga, ki az élettel már számot vetett és semmitől és senkitől nem tart, és semmit nem remél többé.
Még több megnyugtató okai is lehettek a marquis úrnak kérésem teljesítésére töltött fegyveremen kívül, de a mikkel nem akarom e tiszta lapokat befertőztetni. A marquis úr már két feleségét temette el, kik mind igen gyanús halállal múltak ki a világból; a hír azt súgta, hogy ő nagysága igen könnyű szerrel tudott túladni megunt házastársain. – Marie leendett a harmadik. A marquis pokoli hidegvérrel nyujtá kezét és igérte, hogy rááll. Künn barátom a lelkész várakozott, ki titkunkba be lévén avatva, saját mindene koczkáztatásával az egybekelést megerősítette; a szerződést aláirtuk, keletét négy hónappal előbbre téve, – s Marie C* úr nője lett.
De még nem itt van vége a tragœdiának. Féltem, hogy a marquis azon pillanatban, midőn megtudja, hogy nem leányt, hanem nőt vett feleségül, harmadszor teendi magát özvegygyé, s még aznap kerestem ürügyet, melynélfogva vele összetűzhessek. Ez nem volt nehéz; – félre híttam, egy tőle eltanult gúnymosolylyal tudtára adám, hogy Marieval minő viszonyban állok. A nyomorult ember dühbe jött. Elfelejté, hogy rangja magasabb, mint az enyém, s párbajra hítt. – És én, – megöltem őt.
Marie pedig özvegysége hatodik havában egy fiunak lett anyja, ki nevezteték marquis C* S.-nak, – míg nekem futnom kellett s elrejteni magam a világ elől, nehogy megtudják, hogy Marie velem legtávolabb ismeretségben is vala.
A minap, a mint erdőkön, berkeken keresztül bujdosám, fáradtan egy felállított oszlop alá leheveredve, elszunnyadtam; késő éjszaka volt; a mint felébredtem, fényesen sütött a nap; körülöttem a madarak zengték reggeli dalukat; a táblás oszlopot hirdetményfának néztem; egy körlevél volt akkor is rá felszegezve. – Oda mentem, elolvasám. Egy gonosztevő személyleirása volt, ki C* M. marquis urat orozva meggyilkolá, s kinek fejére kétszáz tallér jutalom volt feltéve.
E szót «orozva» kitörültem a hirdetményből s tovább bujdokoltam.
1772. Dec. 23.
Szélvészes az éj, – az égnek nincsen csillaga, – széles fehér pusztaság a föld, – a havas förgetegben farkasok üvöltnek; – e széles fehér pusztaságban, e havas förgetegben egyedül bujdosom én, egyedül, magányosan, míg egy terebélyes fához érek. E fának ágain egykor lomb zöldelt, most jégcsapok és zúz fehérlik rajtok. Tövéhez ülök és elgondolom, hogy egykor e fa alatt minő boldog voltam, és hogy most minő boldogtalan vagyok; búsan kérdezem magamban: miért van ez így?
Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken…
Kerestem azon csillagot, mely ama boldog órákon oly szépen mosolygott le reánk… Nincs többé az égen. Két hó előtt elkezdett halaványulni; mindig fehérebb, mindig homályosabb lett, utóbb végképen eltünt. Marie, Marie! hová megyünk, ha a földről eltávozunk?
Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken…
Midőn utolszor elváltam Mariemtól, egy igéretével ajándékozott meg. Azt igérte, hogy minden évnek azon napján, mely elválásunk napja volt, éjszínű hajából egy fürtöt fog azon fa odvába rejteni, hova egykor édesebb tudósításainkat rejtettük, s egy levélkét, annak emlékéül, hogy még nem szünt meg az enyém lenni.
Tudom, hogy fejemmel játszom, midőn e tájra közelítek, hol mint orgyilkos vagyok kihiresztelve és mégis eljöttem; kerestem a fa odvában emlékeimet: ott volt a hajfürt, egy fehér lap körül csavarva, rajt e két szó: «Reád emlékezem.» De ennyi is elég. – Bekötözöm vele szivem sebeit; egy csepp rájok az emlékezet balzsamából, – a kínok csillapulnak. Ismét utamra indulok, egy év mulva ismét eljövendő…
Az éj viharos, – csillagtalan az ég, – a föld fehér, – e viharos éjben, e fehér földben egyedül utazom én. – Meglátsz-e álmodban engem, Marie, mint én téged meglátlak, hogyha szemeimet lehunyom? beszélsz-e lelkemmel álmaidban, mint én beszélek a tieddel?… vannak-e örömeid és minőek? Bántanak-e, és van-e, a ki védelmezzen?
Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken…
Jó éjszakát… Jó éjszakát… – –
A többi ezután következő lapok nagyobbrészint ki voltak égve, csak egyes összefüggetlen szavak maradtak eléghetetlenül a sorok elején, minő szavak voltak a «nyomor» – «fájdalom» – «emlékezet» s nehány hosszabb kitételek, mint «hosszú bujdosás» – «Wagram alatti ütközet» – «nyomorú megcsonkítás», – mik mind arra mutattak, hogy a bujdosó élete hosszú volt és nehéz, útja bús és enyhtelen…
A napló hátulján azonban több lap maradt meg épen, mely a többiektől egy, a kéziratba kötött rézlap által volt elválasztva. – E rézlap tele volt apró jegyzésekkel vésve, mely jegyzéseknek némelyike csillaggal vagy kereszttel volt kitüntetve.
Ezek szomorú jegyzetek voltak.
Mintha sajátságos gondot fordított volna arra, hogy mindazon haláltadó eszközöket, mikkel az ember saját sírját megnyithatja, adatról adatra összegyűjtse!!
A legkülönczebb erőszakos halálnemek voltak ide feljegyezve. Lassan ölők és rögtön elaltatók, kikeresettek és egyszerűek.
✝ A szív az ötödik és hatodik borda között van, – a jobb felé irányzott lövés rögtön halál.
✝ A borostyánmeggy magjának leve megölő méreg; ez a leveleiben is van, de nem oly erős. Tíz csepp belőle az életet egyszerre kioltja.
✝ A széngőz bizonyos és csendes halált szerez; fájdalmai szelidek, hatása csalhatatlan, egy serpenyő szén, jól bezárt szobában meggyujtva, elvégez mindent! mire a szén kiég, az élet is kiégett.
✝ Az életeret meg lehet ismerni arról, hogy pirosabb a többinél és erősebben lüktet; – ha az ér felhasíttatik, rajta a vér az utolsó cseppig elfoly. Így halt meg Seneca és neje az ó világban; karjaikon és lábaikon metélték szét az ereket, s azokat meleg fürdőbe dugva csendesen elaludtak.
✝ Az úszni tudóknak nem lehet magukat vizbe ölni; az élet ingere feltámad bennök önkénytelenül a veszély éreztekor. Shally angol egy hajón levő több mázsás horgonyhoz kötözte magát, s így bukott, a horgonyt tartó köteleket elvagdalva, a tengerbe.
* A fekete hyosciamus mérge iszonyú gyomorgörcsöt okoz, de nem soká tartót. A növény gyapjas, virágai harangalakúak, belől pirosak, kívül sárgák.
* Az opium-adta halál csendesen elközelgő, de bizonytalan; megtörtént, hogy kit tőle elájulva eltemettek, a sírban ismét fölébredt, s mikor történetesen felnyitották koporsóját, meg volt fordulva benne.
* Az atropa belladonna uton-utfélen terem. Gyümölcse bódító. Hat szem belőle elbánik egy élettel.
Az acidum hydrocianicum kékszínű nedv; egy csepp belőle, az ember nyitott erébe cseppentve, rögtöni gutaütést okoz.
✝ Münchenben egy fiatal hölgy a torony ablakából ugrott alá; csak ruhájáról lehete megismerni, hogy valaha emberi alak volt.
✝ Esős időben egy levegőbe eresztett papiros-sárkány, melynek abroncsa ércz és zsinegén vékony sodrony van végig eresztve, igen erős villámvezető; ha valaki ilyenkor puszta kézzel a zsineghez ér, a villám rögtön ott üti agyon. Így történt ez Römer tanárral Philadelphiában.
A vipera-kigyó csípése halálos. Cleopatra két viperát ereszte keblére, s ezektől öletett meg.
Sapphó, görög lantköltőné, a tengerparti sziklákról ugrott le. Jó magas torony szintén megteszi ezen szolgálatot.
Sardanapal, babyloni tirann, palotáját gyujtotta magára, s kedvesei ölelése közt, azokkal együtt elégett. A halál kínjait nem érezé, mert hálótermét ambra- s fahéjjal s a legingerlőbb keleti illatszerekkel halmozta el, miknek buja kábító füstje elvette a halál perczei előtt öntudatát.
Monteverdói Estella a Vezuv égő craterébe szökött.
✝ Lachaine Amalie grófnő hűtlen kedvese leveleit összeszaggatva, azokat arsenicummal összefőzte, s ennek levét itta meg. Öt percz alatt meghalt.
A fogoly négerek igen sajátságos módját tudják az öngyilkosságnak: nyelvöket nyelik le – vagy a lélekzetet mindaddig folytonosan szíjják magukba visszalehelés nélkül, míg szívök egyszerre megszakad.
* * *
Ilyszerű jegyzetekkel volt tele irva az egész érczlevél, mintha e sötét szeszélyű ember különös figyelemmel gyűjtött volna életuntak számára halálos recipéket.
* * *
A következő lapok kuszált, reszkető kézzel rótt sorokkal voltak beirva; a sorok szine megvörösült, mintha vér lett volna a nedv, melylyel irattak; az esztendőszám volt 1822, fél század az első lapok történetei után.
December 21.
Ismét e tájon vagyok, – ősz – nyomorék – koldus.
Testemet sebhelyek fedik. – A csatát mankóval hagytam el.
Alamizsnakenyér mindennapi falatom.
Már két esztendeje, hogy emberi lényhez nem szóltam. – Azt hiszik, hogy néma vagyok.
Ma éve láttam fiamat a marquist, és anyját a marquisnét. Őszek és öregek mind a ketten. A marquis félretaszított útjából, anyja pedig egy ezüst pénzt vetett kalapomba. – Nem ismert rám.
Rongyos voltam és ősz. – Ő most is szép volt. – Szemei most is azon szelid szemek voltak, melyek ötven év előtt a boldogságot mosolyogták szivembe.
Pedig negyvenkilencz évig járogattam el évenkint a titkainkat rejtő fához, s mindannyiszor ott találtam emlékeimet ugyanazon szavak a levélkén; csak a fekete fürtök változtak lassankint fehérré… És ő nem ismert rám. Hiszen oly sokat szenvedtem – ötven év nagy idő.
Ez a föld hajdan virágokat termett, most be van nőve tövisekkel; ez a fa hajdan zöld volt, most fekete és kiszáradt; ez az ég hajdan menyország volt, most villámok és zivatarok hazája.
Közel e kiszáradt fához nádkévékből készíték számomra gunyhót. Ha én nem vagyok honn, egy gazdátlan kivert eb megy hálni nádpalotámba, s rendesen elszalad, midőn jöttemet érzi.
Minden jó lélek kerüli elhagyott tanyámat; azt mondják, hogy ez avar pusztán kisértet lakik. Az a kisértet én vagyok.
Ősz hajak, roskatag test, kínszenvedett szív; meddig hordozzalak még benneteket???
Mit fog hozni a holnapi nap? – Ha e fa odva meg nem termi emlékeimet, az azt fogja jelenteni, hogy Marie kiszenvedett, s így nincs miért élni tovább.
De míg ő meg nem hal: addig én sem halhatok meg.
A tenger visszaokádott öléből, – a szívemnek irányzott fegyver kezemet lőtte meg; – a méreg kínt adott, de nem halált, a csata lábamat vitte el fejem helyett. – Élnem kell addig, míg ő él.
Minő hideg van. – Nincs annyi rongyom, melylyel testemet befedjem. – Éhezem. – Zivataros ég! meddig fogsz még rám haragudni??
December 24.
A mult éjjel valaki az odvas fához közelíte. – Nem Marie volt, annyit kivehettem. Félénken sietett el, miután az oduba valamit leejtett… Talán?… talán?…
Tegnap, hogy gunyhómba jöttem, a vén kutya nem futott el, mint szoká, mert meg volt fagyva. – – Az én életem sem lehet erősebb az övénél!
* * *
Eddig szólt a nyomorék naplója.
* * *
A marquis úr pedig legfőbb gondjának tartotta a kéziratot tüstént hamuvá égetni. Mint mondják, C* S. marquis úr rendkívül sokat tartott magas származására és az ereiben folyó előkelő nemesi vérre.
A BŰNTÁRS.
Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!
Meglátogatsz olykor súlyos bal kezeddel, teher teherre nő roskadó vállamon; rendes lakótársam minden kínszenvedés, velem aluszik el, velem ébred újra, de örömest viselem sorsomat, tűrök és lelkem terheit hordozom zúgolódástalan; nem hagy elroskadni, fölemel, meggyógyít, megvigasztal e gondolat: «férfi vagyok!»
Minden teremtésnek jutott a természet anyai kezéből védelem áldása, csak a nőnek semmi. Tán a szépség? Hát a ki ebben sem osztozott?
Minden lélek jogát szentesíté a törvény. Betakarta paizsával még a vétkezőt is, megszabta árát a sértett becsületnek, korlátokat emelt ember és ember viszonyai között, hogy ne kegyelem, hanem jog legyen neve a kormánypálczának. Csak a nő az, kinek minden falatja irgalomkenyér, hivatása türelem, sorsa rabszolgaság! Csak a nő van a jog ægisén kívül felejtve!
Ő az, kitől a legpiszkosabb lelkű is erényt követel s ő az, kit erényeiért kinevetnek. – Ő az, kitől a megőszült erkölcsbiró is vétket követel s ő az, kit vétkeiért megköveznek!
Férfinak kezében van saját sorsa. Mehet, merre őt lelke vágyai híják, akarhat mindent, tehet mindent, lehet jó, lehet rossz. Nőnek mennie kell, merre lánczai viszik; akarni azt, a mit más akar, tennie azt, a mit más parancsol, szenvedni és vétkezni, élni és meghalni azért, a kit nem szeret…
Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!
* * *
Hol és mikor? nem tartozik a dologra, – élt egy nagy úr, kinek egyetlen leánya volt és egy szép fiatal ember, kinek nagy volt az élhetetlensége.
A leány neve volt Matild, a férfié Imre.
Matild egyike volt a természet azon mostoha leányainak, kiktől a külszépség talizmánja is meg lévén tagadva, nekik a női szív benszületett ideálképein és soha nem teljesülendő szomorú reményeiken kívül semmi, de semmi osztályrészökül nem jutott; kiket a lélek mindazon széppel, mindazon kedvessel megismertet, mikkel a fiatal szív jövendője kertjét fel tudja ékesíteni, csakhogy azt tőle ismét e kevés szóval elvehesse: nem vagy szép… nem fog szeretni senki.
Imre, élete javát túlélt fiatal vén ember, ki a világ minden sikamlós útjait bejárta, rajtok sokszor el is esett. Minden élvezet poharát fenékig üríté; szenvedett is olykor, a mint érdemelte s immár oda jutott, hogy vakmerő homlokkal kérkedhetik vele, mikép tettetni minden érzést képes, érezni egyet sem többé. És ezzel valóban szokás dicsekedni. Divatba jöttek a bűnök: atheismus, emberölés, rablás, szolgalelkűség, érzéketlen szív, honfeledés, mindezek dicsekedés tárgyai lettek.
Hová jutunk még, Úristen?!
Nem templom többé az emberi lélek, hol a becsület, az erény, a szerelem oltár szentségei; bolt az ember lelke, hol e szentségeket veszik és eladják s alkudnak fölöttük s mikor nincs mit eladni többé, azt mondjuk: hogy ez az ember kiművelte magát!
Ilyen kiművelt férfiu volt Imre.
Egy alkalommal azon nagy úr, ki Matildot leányának szokta nevezni, ily szavakkal mutatá be Imrét leánya előtt:
– Im jövendő férjed.
Bizonyos viszonyok, mikhez Matildnak semmi köze nem volt, határozák el a két úriember között ez összeköttetés létrejöttét: hihetőleg kereskedelmi viszonyok. S minthogy ők elhatározák, természetes, hogy a dolog kifogást nem szenvedhete. Matild és Imre rövid idő alatt nő és férj levének.
Azonban a nagy urak nem szoktak mindig gazdag urak is lenni, mint szintén a szép fiatal emberek sem mindig egyszersmind jó fiatal emberek.
Már ezek a mindennapi élet apró csalódásaihoz tartoznak.
S ki volna elég vakmerő meghatározni: melyik fájdalmasabb a kettő közül?
A férj csalódása-e, ki azon áhitatos reménynyel vezeté oltárhoz jegyesét, hogy e lépéssel mindazon botlásokat, miket gazdasági tekintetben elkövetett, ismét helyre lépi s e helyett a nélkülözések Eumenida-seregét idézte korán megőszülendő fejére…? vagy tán a nőé, ki azon férfinak, kiben lelke ideálját vélte feltalálni, a legszebb reményekkel álmodva nyújtá kezét, nem kérve tőle egyebet, mint szerelmet szerelemért, s mikor sorsa királyává tette őt, meglátja ezt egész undokságában, piszokkal kevert lelki öltözetén a le nem mosható szennyfoltokat, mindennapi, semmirevaló, romlott szívvel, melyben egy érző gondolat meg nem fogamzik többé, – aljasan, prózaian, szemtelenül…?
Természetes, hogy ilyenkor a férfi sajnálatra méltó, a nő pedig legjobb esetben is nevetséges.
Hisz ez megszokott eszme.
A nő odaadja lelke megtartogatott fényes aranypénzét, – s a férfi kopott, penészes rézgarasokkal váltja be azt, miken száz kéz rajta hagyta szennyét!…
Csodák történnek ugyan a mai világban is.
Megesik, hogy az észszel és lélekerővel megáldott nő visszavezeti férjét az útra, melyről letévedt, vagy melyen tán soha sem volt, – megjavítja őt, lelkét felemeli, megnemesíti; mint szintén az is megesik, hogy az erőtlen nő, ki lelke első csalódásában oly magasról és oly mélyen bukott, nem birja magát tájékozni többé e soha nem képzelt vad világban; elveszti hitét, elveszti lelke jobb érzéseit s alásülyed az emberhez, kit magához felemelni nem tudott, s lesz kényszerű társa és eszköze annak minden bűneiben.
Hanem az utóbbi eset már nem tartozik a csodák közé.
Az említett házastársak sem voltak hajlandók csodákat elkövetni. A fiatal nő házassága első havában néhányszor el akarta magát ölni, később elválást emlegetett; majd, hogy kellő gyakorlatába jött a türelemnek, a házi béke, a szomszédok és atyafiak tudtára, tökéletesen helyreállott.
Többé nem sírt, mikor férje mogorva képekkel riasztá vissza gyöngéd közeledtét, nem iparkodott ábrándképei romjainak beteg életét tartogatni, nem esett kétségbe, ha férje titoktartó jellemébe egyes elvétett pillanatot vetve, abban a lélek szörnyeit halomra nőve látta s megszokta lassanként azon geniuszt, kinek álneve «szerelem», igaz keresztnevén «önérdeknek» nevezni.
Az ember mindent megszokik, kivált a nő.
Nő hivatása szenvedés és türelem.
No de arról ki tehet, hogy ők oly érzékenyek és oly ábrándozók? Hisznek mindent, mit az angyalokról és a férfiszivekről mesélnek; építnek várakat a fellegekre és ideáljaik jellemére; hiszik, hogy a ki halavány, annak bánata van s a ki mosolyog, az jó kedvű.
Csalódásokkal fordul fel az ember élete.
Sok bánatot ért ezentúl a szegény nő, nagyobb keserv felejteté el a kisebbet vele s a boldogság kerülte házának küszöbét.
Megvigasztalá végre Isten ennyi bánatában; leküldé hozzá áldása legédesebbikét: anyává tette őt.
A legmosolygóbb remények koszorújával ajándékozta meg.
Mi éltetőbb azon eszménél, midőn egy nő legelső gyermeke életét érezve szive alatt fejleni, titkon, örömrepesve térdre hull Istene előtt s könyes arczát kezeibe rejtve, hálafohászszal sóhajt fel hozzá: «Anya vagyok»!
Két szív egy testben.
S ha e nő még szerencsétlen is és mindenkitől elhagyatott és nem szeretett: van-e vigasztalás, az övéhez fogható? mely ezen eszmében összpontosul: «Lesz, a ki fog szeretni».
Mi boldog gondolat! de hogyha tudná sok anya: mi sorsra fogja szülni gyermekét, bizony bizony nem örülne e gondolatnak.
Egy reggel Matild szokott elvonultságában magánosan üldögélt hálókamrájában s az új világvendég számára apró öltönykéket hímzett, rózsa- és égszin szalagokkal cziczomás öltönykéket s mulatta lelkét ama boldog gondolatban, midőn férje egy idegen úrral együtt szobájába lépett, kit karöltve vezetett odáig.
Igen jó képű, szelid úriember volt e bizonyos idegen, kopasz tetejű aláhajtott fejjel s felfelé pislogató apró kék szemekkel; egész arczán s magatartásán valami álmos melancholia és lekötő szórakozottság terült el, miben osztozott öltözetének minden része: nyakkendője félreállt, mellénye fölül jobbra, alul balra volt gombolva, csokoládészín kabátjának leffentyűs zsebéből félig kilógott a fakó keszkenő, s sarui nyilván félre voltak tiporva.
– Ime, ez egyetlen barátom, Lentey Pál! így mutatá be ez idegen urat a férj s azt ott számtalanszor összevisszaölelve, egy karszékbe nejével szemközt leülteté.
Az idegen úr ez ajánlásra igen mosolygott, később felelni akart rá, de abba hagyta; azután ismét mosolygott s e közben szemöldeit fel-, szempilláit pedig lehúzta s fejét édesdeden félrehajtá.
– Mi vagyunk az igazi Castor és Pollux, folytatá a férj, szikrát hányatva szemeivel s rázta e közben a szende férfiu kezét, ki is e mondásra a legvékonyabb madárhangon válaszolá: