AZ ÁTKOZOTT HÁZ.
A Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülőút mellett az avar közepén áll egy magányos, egyemeletes ház; csinos, egyszerű külseje, a fehérre meszelt falak, a zöld rámájú ablakok oly nyilt, oly vendégszerető tekintetet adnak neki. Elől hosszú olasz jegenyesorok vannak eléje ültetve, mögötte tágas angolkert terül, melynek rácsozott kerítésén a túlnőtt jázmin virágos lombjai hajolnak át, nyitott kapuján keresztül udvarába látni, melynek szegletén egy-egy belvedere van építve, honnét a legszebb kilátás esik a vidékre…
És e házban senki sem lakik…
Közelebbről nézve, valami hallgatag, visszataszító van ez épület alakján; az ablakok megszivárványosodtak a nap sugáritól; a falakat kiverte a penész, a belvederek ablakaiban virágcserepek állnak, kiszáradt cactusok fonnyadt kóróival; a kert virágágyait ellepte a bojtorján és a gyom, az ajtók berozsdásodtak sarkaikba; semmi hang, semmi élet nesze nem hallik itt; a fák és bokrok vad tenyészetben nőttek össze-vissza, de madár nem száll reájok, reggeli énekével üdvözleni a napot, a méh nem jő ide virágait keresni; még csak egy pókhálót sem látni a ház bármely szegletében; tiszta, hallgatag, lakatlan minden, mintha csak most épült volna; senki sem jár bele, csak az idő, ennek is alig látszanak meg rajta nyomai.
A kert hátulján a bokrok közől egy meleg forrás gőzölgő patakja lappang elő, csavargós kigyóútját bürökbozótokkal jelelve a farkastejes mezőn.
A ház körül elszórva apró befüvedezett dombokra akadni, mik olyanok, mintha sírdombok volnának; némelyik előtt kirohadt fejfának is látszanak nyomai. Úgy tetszik, mintha e ház ezen sírokat volna itt őrzeni.
Egyik falára korommal fekete kereszt van festve, melyet sem zápor, sem emberek keze onnét le nem tud törülni.
Senki, semmi sem lakja e házat.
Elhagyott romoknak van kisértő lelke, ki alvó éjféleken felvánszorog ismeretlen sírjából, s végig csörtet, lánczait vonszolva a kietlen tanyán, s ijeszti arcza halványságával a közeledőket; e házban még a kisértet nem jár, csak egy névtelen, kifejezhetlen borzalom, mely végig futja annak lelkét, ki e szobákba lép, ez üres viszhangzó puszta termekbe, mikben jéghideg a lég derék nyárban is, és úgy tesz, mintha szüntelen dermesztő szél fúna azokon keresztül. Ily hideg csak a halál lehellete tud lenni… Igen… e házban a halál lakik.
Ki egyetlen éjet mer tölteni e födél alatt, meglátja annak képét, de nem mondja el, hogy mit látott, ez életben többet.
Azok a dombok ott a ház körül sírdombok.
A ház meg van átkozva.
Jaj annak, ki vendégül odaszáll! a halál vendége az.
* * *
Madocsai Bálint, ki egykor e föld ura volt, maig is híres szerencsétlen haláláról a környékben. Szilaj lovai az erdőkben elragadták, s izekre szaggatva hagyták el tagonkint a fák között. Élete szintoly szerencsétlen volt, mint halála, szintoly szánalomra méltó, szintoly segélytelenül nyomorú, mint halála.
Gazdag volt. Apjáról, kit soha sem ismert, három faluja maradt, – még nem volt esztendős, midőn szülőit elveszté.
Természet alkotá-e azzá? születésekor átkozta-e meg valaki, vagy tán úgy nevelték? sötét, magába vonult, elzárt szívű volt gyermekkorától fogva, mintha egy másik leélt világból hozott volna át elolthatlan keserűséget lelkében – s hosszú életében nem talált emberre, a ki szerette volna. Kortársai, ha köztök megjelent, egyenkint szökdöstek meg előle; barátjának soha egy sem tudá nevezni, s a mint ő nem mosolygott senkire, úgy ő reá sem mosolygott senki.
Csak az ő arczát kellett meglátni, hogy a legvígabb társaságban megszakadjon a beszéd fonala; csak egy sóhajtás, mely kebléből olykor felszakadt, képes volt a legvígabb kaczajt rögtön elnémítani. Nyomasztva, lehangolva érzé magát mindenki közelléte által. Szavai hidegen, fájdalmasan reszketők voltak; szemeibe senki sem mert nézni; ha szólt, szavaira senki sem felelt; hozzá nem jártak látogatni; a nők irtóztak baligézetű tekintetétől, s taggályosan huzódott tőle minden lélek.
S ezt ő maga is jól tudta.
Valami volt az ő homlokára irva, láthatlan betűi a fátum kezének, néhány redő vonásában kifejezve, és e kifejezés volt választó vonal közte és a világ között.
Ha néha a nagy tömeg között egyesekre akadt, kik kevésbbé látszottak tőle tartózkodni: mint akarta ezeket magához csatolni! hizelgésekkel halmozá őket, kincseit pazarlotta reájok, egy jó szóért szíve minden fájdalmait kibeszélte, s égett, epedett azon eszméért, hogy valaha tán egy azok közől így fogja őt megszólítani: «barátom».
Mind hasztalan!
Kit szíve legtitkosabb szentek szentjébe bevezetett is, midőn azt várta, hogy nyakába fog borulni és együtt sírni vele, önkénytelen hidegséggel szólítá őt így: «méltóságos úr!»
Egykor egy fiatal ismerősétől, ki igen szegény volt, könyezve kérte ki azon kegyet, hogy nyujtsa neki kezét és szólítsa őt a bizalom nevén. Az ifju megtette azt, de úgy elhalaványult azon perczben, mintha a halál angyalával fogott volna kezet s az nevezte volna édes testvérének, s e percztől fogva kerülve kerülte őt.
Ez ifjut Ajky Bélának hívták.
Bálint naponként jobban kezdé magát a világtól elszigetelni, végre egészen száműzte magát abból, minden társadalmi örömekből kitagadva, magánosan élt csendes falujában, hallgatag ószerű kastélyában látogatatlanul.
Mint minden, ki a világot megunta vagy meggyűlölte, ő is a természetben kereste szórakozását; fákat ültetett, virágokat gyűjtött s egyetlen társasága kertje s ennek néma zöld lakói voltak. De semmin sem volt áldás, mihez az ő keze nyult: mérges bogarak rágták le gyümölcsfáiról a virágot, vagy irthatatlan fattyúsarjak ágaztak azok derekain, kiszárasztva a gyümölcshozó ágakat, vagy a ragya gyalázta el a fejlődő gyümölcsöt. – Egykor pedig megdöbbenve tapasztalá, hogy mindazon virágok, miket ő nagy szenvedélylyel összegyűjtött, egytől egyig méreghatású növények voltak.
Apjának egy vén kutyája volt. Saját ételéből adott ennek tápot, szobájában párnákon hálatta, czirógatta, hizelkedett neki, de még ez a kutya sem akarta szeretni, soha egy farkcsóválással sem köszönte meg új gazdája kegyét; félve, óvakodva nyult az ételhez, mit ez adott neki, s meglapulva, behúzott farkkal, szűkölve, nyöszörögve kéredzkedett ki meleg szobájából, s gyakran, ha ki nem bocsáttaték, kisértetes, rémült üvöltéssel ordítá őt fel legmélyebb álmaiból.
Tehát még a lelketlen tárgyak is érzék azt a végzetes bűvhatást, melylyel le volt fátyolozva.
Csak két lény szerette őt: legvénebbik cselédje, egy tébolyodott kertész, s ennek unokája, egy nyolcz éves lányka.
Azt mondják, hogy a kit a gyermekek és az őrültek szeretnek, irtózatos lesz annak kimúlása.
Juditnak hítták a gyermeket, egy szép, fekete szemű, halvány, szögfürtű lánykát, ki messziről a legsűrűbb néptömeg közt meg tudta ismerni őt, s olyankor eléje futott, nyakába fűzte gömbölyüded karjait és csókolta őt, vagy szivéhez szorítá kezét kisded kezeivel, hogy nem birta azt azokból kitépni; valami őrülésig vivő volt e rajongása a gyermeknek, el tudott ülni Bálint szobájában napokon keresztül étlen, szomjan és szótalan, s ha elvivék onnét, egész éjszakán keresztül sírt, s e vonzalom mint holdkóros epedése a hold után, fogyasztá, gyötré s még halaványabbá tette a gyermeket.
Nagyapja, a szótlan, tébolyodott agg kertész, gyermekkorától fogva üldözte őrült szeretetével Bálintot; soha sem mosolygott, de mikor őt látta, elkezdett kaczagni, hogy a könyek csorogtak le arczán; néha rálesett a kertben, s mikor előtte elment, akkor megrohanta, átszorította térdeit az őrültség lázas erejével s összecsókolta lábait, s ha elragadták onnan, bőgött, mint a hálóba került vad. – Eleinte félt tőle Bálint, e dúlt vonású arcztól; később, miután a világ számkiveté, vonzódni, hajlani kezde hozzá, megszokta; lejárt hozzá kertészlakába, elbeszélgetett vele; ilyenkor voltak az embernek tiszta időközei; elmondá, hogy ő is látott boldogabb időket, hogy neki is volt egykor mindene, minek emberi szív örül; ő is volt egykor boldog ember, kinek házát az örömök gyakran látogatták.
Névnapokat tartott, vidám atyafiak forogtak körüle, családja és baráti voltak s hogy ez mind, mind el van temetve, el van ásva a földbe.
Bálint mélázva hallgatott a vén beszédére s azon gondolkodott, hogy ha ezen ember meghal, tán ő is oly egyedül marad a világban, mint ez maradt.
Ha a kertben néha merengve sétált, s olykor vette észre, hogy háta mögött két árnyék kiséri, s hátra tekintett: a vén őrült Rába járt akkor utána, mint viszás másolatja saját gazdájának. Nyári éjszakákon szobája ablaka elé vetette ágyát, őszszel belopózkodott előszobája ajtajához s ott feküdt éjente összekuporodva, mint egy hűséges eb, s ha rájött a gonosz óra, sírva s jajgatva akart betörni hozzá, azt kiáltozva, hogy urát iszonyú veszély fenyegeti, arra kell őt figyelmeztetnie!
Naponként erősebben kezde Bálint ez emberhez csatlakozni, végre valódi életszükségévé vált ennek jelenléte, melyet minden egyéb irtózva került. Egész napokon át elbeszéltek együtt valamelyik sötét kandalló-világította udvarszobában. Beszéltek sejtelmes álmaikról, miknek jós képei évek mulva kezdtek iszonyú valóul rajtok beteljesülni, – a physica subterranea mysteriumairól, a balcsillagzatokról, mik rejtett hatással uralkodnak az ember szomorú életén, – a hetedik szülöttről, kinek sorsa fölött a hetes szám omene határoz, – rejtelmes, ki nem mondott szavakról, miknek kimondása erőszakot tesz a sors akaratán, s megfordítja az előre megirt prædestinatiót; – s azon szerencsétlenekről, kik egymás önkénytelen rontására vannak kárhoztatva valami sötét, világduló lénytől, kölcsönös átka, szerencsétlensége egymás életének, a nélkül, hogy tehetnének róla, vagy azt kikerülhetnék.
Ilyenkor összehajtotta fejét a két beszélgető, a kandalló hamvadozó tüze bánatos arczaikba világolt, – az őrült fehérsárga hajzata szerteszét volt tűrve, rejtelmesen susogó, olykor felijedő hangja megnépesíté kisértetekkel a kis udvarszobát, szemei mindig merően egy pontra néztek, kezei nyugodtan voltak térdeire fektetve, míg Bálint némán ült karszékében hanyattfekve, s behunyt szemekkel, összetett kezekkel hallgatá a tébolyodott látnoki phantasmáit… Oly magas volt már ekkor Bálint homloka. Kopaszodott.
Tehát volnának lények, kik egymás vesztére születtek a világra? kiket a sors a legcsudásabb úton valami véletlen által a föld legtávolabb részeiből összehoz, hogy rajtok egy el nem kerülhető itéletet végrehajtson, melynek életelőtti okait nincsen, ki meg tudja találni? Mért ne lehetnének? Hisz olykor a legparányibb körülmény, egy szó, egy lépés, egy kivánat, melynek támadásakor, mintha egy jobb őrzőangyal rántotta volna vissza szótlan óvással az embert, egy élet fölött határoz, mi ha nem történik, minden máskép leszen… A waterlooi csatát egy szelet fokhagymássült miatt vesztette el Napoleon. Az élet minden szenvedéseit egy harapás almáért mérte ránk a sors.
– Igen – igen, mondá rémes reszketegséggel az őrült. Őrizkedjél az olyan leánytól, kinek igen fehér a homloka és igen feketék a szemei, mert téged az fog megrontani. Az visz téged a sírba és te őtet, egy éjjel haltok meg mind a ketten, egymástól távol, de mégis egymás miatt. És e rögeszmét annyiszor ismételte előtte és mindig oly látnoki erővel, míg végre vele kezdett álmodni, egy fehér, igen fehér leánynyal, kinek szemöldei alatt két fekete gyémánt ragyogott, két fekete szem. Felijedt ilyenkor mindig álmából, felnyitá szemeit s még sokáig állt előtte azután is ott a sötétben az a megszólíthatatlan phantom; azután ismét behunyta szemeit, hogy ismét összejőjjön vele. Ki lehetett az, kinek kellett annak lenni? Iszonyúan gyötörte e gondolat, föl-fölélesztve az őrült túlvilágian phantasticus babonái által. Mindig csüggedtebb, mindig elmerengőbb lett; az álom el kezde maradozni szemeiről és lelkéből az ébrenlét, az idyosincrasia tökéletesen erőt vett önmagából kiforgatott lelkén, míg utóbb valami végtelenül csendes elmélázó tébolyodottság nyomait lehete észre venni rajta.
Egyszer késő holdvilágos este szokott udvarszobájában ült Madocsai Bálint, szemközt vele Rába, a lélekbeteg kertész; azt hitték mindketten, hogy egymással beszélnek, pedig hallgattak, – az őrült összeroskadva ült karszékében, egész teste kétrét hajolva egymáson feküdt, nagy, kopasz fényes feje közepét, a mint térdeiről lelógó kezeire fektette, sütötte a hold.
Bálint az ablakra mélázott, melyen át félhomályú, fel nem ismerhető tárgyak tüntek szemei elé, el-elsötétülve, a mint a hold elé egy-egy felhőfoszlány tévedt, – midőn úgy tetszék neki, mintha az ablakon át egy halvány fehér arcz tünne fel előtte s fekete, szénfekete szemeivel feléje nézne. Azt hivé: álmodik. Megmozdítá kezét. A kandalló érczlapjához érteté ujjait, – érzé, hogy fájnak, érzé, hogy ébren van.
– Nézd, itt van ez arcz! kiálta felriadva, és talpra ugrott s ujjával odamutatott az ablakra. Sikoltásának viszhangja szólt utána, mely után minden néma lett újra.
– Itt volt! kiáltá lihegve s az őrült karját megragadva, nézd, nézd, ott állt, rám nézett, nem szólt semmit. Fekete szemei, fehér, arcza, ott, ott! nem látod? nem látod? s e közben az őrült karját erősen rázta, míg a székről leesett és ott maradt. – Meg volt halva. – Csendesen, nesz nélkül, a mint élt, úgy meg is halt, utolsó fohászát senki sem vette észre.
Bálint összeborzadt, a mint az élettelen test lábai elé rogyott; kezei és nehéz agya tompán ütődtek a padozathoz, arcza rémségesen szomorú volt. – Nincs oly iszonyú komolyság, mint a halál komolysága.
De nem bántotta lelkét úgy a halál képe, mint ama rejtelmes arczé. «Ki lehetett az? Ki lehet az?» kérdé, és nem tudott rá felelni.
Pedig tudhatott volna.
De önlelkével sem volt már tisztában.
Megörökölt benne azon vad eszme, hogy sorsa le nem könyöröghető, s az üldözé, és oly gyötrelmessé, oly kiállhatatlanná vált előtte, hogy futnia kellett önmaga, önlelke elől. Másnap elutazott. A világ legzajosabb városait kereste fel, s azoknak lármás, érzéktompító labyrinthjaiba temette magát, s ismerői, kiket sorsa mysteriumai érdekeltek, évekig sem hallának egy árva hírt felőle.
Hat esztendő mult el, hogy a világot így barangolta, futott a borús gondolatok elől, menedékét az érzéki örömekben és vad kicsapongásokban vélte föltalálni. S hat esztendő mulva, midőn visszakerült, ismét visszaóhajtá szívébe mindazon balérzetet, mit onnét ki akart irtani, az élvémelyedés salakja még tűrhetlenebb lett előtte sorsa minden gyötrelmeinél. Sehol sem találta a világon helyét, neki minden bántó, minden keserű volt; rögzött melancholia förmedt el elfeketült vérén, s csak annyiban változott, hogy míg egykor a sorsot, a fátumot rettegé, most már hinni is megszűnt benne, s nem rettegett és nem remélt semmit; ha mosolygott, az a legsarcasticusabb gúnymosoly volt, s legkeserűbb volt a gúnymosoly, ha arra gondolt, hogy valaha a jóslatnak hitelt tudott adni. – Hat év alatt mindig egy eszmét kergetett, melytől legjobban félt: mindenütt a halavány, sötétszemű nőket kereste. Talált is eleget, de egy sem lett halála. Szépek, kaczérak, csábítók voltak elegen, de baligézetű egy sem volt közöttük, minő neki jósolva lőn. Végre rájött, hogy őrült szavait csak őrült hiheti el, s valami sivatag nyugalom foglalta el e hitvesztés után elkopárult lelkét.
Ismét visszatért falujába. Sehol sem volt már maradása. Megölte volna magát, de rögeszméje volt, hogy az öngyilkosok lelkeinek más világon sincs megpihenésök s így vonszolta magával napról-napra a százszor megunt, százszor megátkozott nyomorú életet.
Ott lakott naponta kertjében; volt egy sötét lugas benne gobea és a jerichói rózsa sötétzöld fonadékiból, itt ábrándozta végig a napot; gyakran megázott, de mit tett az neki, ki lelkében oly száraz, oly kipusztult vala?
Egykor, a mint így hypocondricus álmaiban elmélyedve ott merengne, a gobeafonadékokon át egy nőalakot pillanta meg, ki a kertben virágokat szedegetett. Megütközött. Ugyanazon arcz, ugyanazon szemek, melyek annyiszor kisérték; ugyanazon kifejezés rajtok, mely amaz éjszaka… «Eh, ismét álom!» mondá magában fásultan s lehunyta szemeit. Nem birta azokat sokáig úgy tartani, ismét kinézett. A hölgy közelebb jött, ismét közelebb; végre a lugoshoz lépett, egy jerichói rózsafürtöt szakasztott róla, a megrázott ágakról hervadt virágok hullottak Bálint arczára. «Ki vagy te, leány?» kiálta önmagából kikelve Bálint, s a lugas falát szétszakítva, elébe ugrott. Reszketett.
A leány meglepetve elereszté virágokkal teleszedett köténye szélét, a füzérek széthullottak, de halvány arcza semmivel sem lett pirosabb; reszketve rebegé: «Én vagyok Rába unokája.»
Ah! egy évtizedes fátyol hullott le Bálint lelke előtt. Tehát te vagy amaz ismeretlen phantom? Mennyi gyötrő mysterium kulcsa lőn kezébe adva! mennyi kételye kiegyenlítve egyszerre! E perczben tíz évvel megifjodott.
– Mennyire megszépültél, kedves kis Juditom, mondá, önkénytelen ragadván meg a halvány szűz kezét, s midőn érzé annak visszaszorítását, oda karolta keblére s hallani lehete szive verését, oly hangos volt.
A kis leány most is oly rajongó, oly ájtatos vonzalommal simult hozzá, mint hat év előtt.
Bálint valami újat, valami édesen nyugtalanítót kezde érzeni szivén belől. Először vette észre életében, hogy milyen szép kék a kiterjesztett menyország odafenn.
Karonfogva a kis szende lányt, végig sétált vele a kertben, keresztül a virágágyakon, öntudatlanul, önmagát elfeledve, s beszéltetett vele magának a világ legközönbösebb dolgairól és leste a szót annak gömbölyű csengő ajkairól, s semmit sem hitt erősebben, mint hogy a kerek világ ezen ajkak körül forog.
E percz óta, mintha kicserélte volna lelkét, mintha öntudatlan rálépett volna a talizmánra, mely sorsát megfordítá, egészen levetkezé magáról a régi embert. Mosolygott, jó kedve lett. Aludt, korán kelt, beszédes lett, mint más Isten embere, a kis leánykájánál napokat eltöltött a kis kertészlakban, s így mulattak együtt, mint csak két pajkos gyermek mulathat együtt, kiknek minden eszméjök csak az ártatlan csínytevéseken forog. Egész öröm volt őket látni.
Egykor, midőn a kis pajkos leány kedves ingerkedéssel dült Bálint ölébe, ez gyöngéden marasztá őt keblén s átkarolva szelid termetét, mélyen szemeibe néze s kérdezé: «Leány! szép kis leány, tudnál-e te engemet szeretni?»
A leány nem felelt, de szemeibe néze az ifjunak, oly komolyan és e mellett oly hévvel, hogy az ki nem birta tekintetét.
– Nem értesz tán? Lásd, nekem senkim sincs, ki engemet szeressen, neked sincs kívülem senkid, légy te az én kedves nőm, az én örökké hűséges mindenem.
A leány elhallgatott, elsápadt; karjai lefoszlottak az ifju karjairól, végig borzadt.
Bálint a szűzi szendeségnek tulajdonítá az elkomolyodást s igen megnyugodott benne, s rövid határidőt szabott reménylett gyönyörei teljesültének. A leány nem szólt rá semmit. Hanem e percztől valami visszatartózkodó félelem volt észrevehető rajta, valahányszor Bálint hozzá közeledett, mit ő ismét rejtett lélektani okoknál fogva igen természetesnek talált.
Már csak egy hét volt hátra, menyegzője boldog napja előtt.
Mennyi boldog tervet csinált ő e napra! Elhatározá, hogy mint eddig elvonultan élt saját komolyságának: úgy él majd egyedül a világból kizárva, s abba nem vágyódva, magános gyönyöreinek.
Gondolkodék, hogy kivel tudassa boldogságát? Rokonai régen elfeledték, ismerői alig voltak, barátokat soha nem ismert; ekkor jutott eszébe, hogy van neki egyetlen barátja, kit Ajky Bélának híttak, ki igen szegény fiu, s ki örömest fogja vele megosztani boldogsága maradványperczeit. Fölkeresteté az ifju kortárst, s meghítta magához.
Pár nappal a leendő menyegző előtt érkezett meg az, s pár nap alatt élt az egész kastély ünnep és vigalom között. Tölték a jó kedvet minden teremtésbe.
A boldogság napjának reggelén hajnalban fölverte a pacsirta szava és a szerelem szava Bálintot. Sietve felöltözködék s belopózott szép menyasszonya szobájába, ki fehér köntösben fehéren ült ablaka előtt, s merev, sötét szemeket vetett vőlegényére. Bálint szerelemittasan közelíte hozzá. «Juditom, lelkem angyala», susogá s megfogta annak kezét, de oly hirtelen elereszté azt, – oly jéghideg volt azon kéz, még jéghidegebb a hang, mely azt mondá neki:
– Méltóságos uram!
Bálinttal egyet fordult a világ, roskadva dűlt egy karszékbe, s lélekzete elállt. Oh e méltóságos nevezet mennyit üldözte őt életében!
– Méltóságos uram, mondá a leány, én mikor gyermek voltam, igen vonzódtam önhöz, magam sem tudom, miért? de úgy késztetett valami, önt szeretni, oly ellenállhatlan erő; de azon pillanatban, melyben ön azt mondá nekem, hogy szeret, mintha egy hosszú álomból ébredt volna föl lelkem; egyik világból a másikba léptem, tisztán kezdék látni; nem, nem lehet önt megcsalnom, szivem nem engedi, meg kell mondanom… S itt elállt a leány szava, mintha azt várná, hogy félbeszakíttassék.
Madocsai hallgatott; lélekzetét sem lehete hallani.
A leány egy ideig tétovázva állt ott, végre hirtelen sietve kimondá e néhány szót: «Én mást szeretek», s azzal hirtelen félrefordult, arczát kezeibe rejté és sírt.
Madocsai fogait csikorgatá, homlokán az erek feldagadtak, de azért szemei hunyva s arcza nyugodt maradt, mint egy tetszhalotté.
Sokáig hallgatva, végre elfojtá keservét, s halk, erőltetett hangon kérdezé a leánytól: «Kit szeretsz?»
Judit reszketve, susogva felelé: «Bélát» s tovább zokogott.
Egyetlen fohász, egyetlen mozdulat nem árulá el, mi történik Bálint lelkén belől. «Jól van!» Ennyi volt minden válasza s azzal nyugodt, hideg tekintettel szobájába távozék.
A menyegző helyett az nap kézfogó tartatott az úri háznál, csak oly víg, mint lett volna amaz, csakhogy a vőlegény nem Madocsai Bálint, hanem Ajky Béla volt.
A menyegző napjáig házánál tartá a jegyeseket Madocsai s kiházasításuk minden terhét magára vállalta; rögtön egy magas házat kezde építtetni számukra a Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülő út mellett, s azon jószágot, hol azon ház épült, rájok inscribálta. Éjjel fáklyavilágnál is dolgoztak az épületeken, s két hónap alatt lakhatóvá lőn s teljesen bebutorozva.
Ekkor tartatott Béla és Judit menyegzője. Pompás nászt ültek a madocsai kastélyban, késő estig tartott a lakoma, maga Bálint a legvígabb volt, de keresztül feketéllett vígságán valami baljóslatú borzadály, mely az emelt poharat megakasztá kezében, s midőn a menyasszonyért kellett volna innia, kiesett a pohár kezéből s ájultan hanyatt dűlt a boldogtalan.
Este az összes násznép kocsira ült, s Bálint maga vezette be ünnepélyesen nem messze levő új kastélyába a fiatal párt. Ott megáldá őket, barátját megcsókolá, s azzal mindnyájan magukra hagyták a boldog új házasokat.
Bálint pedig, a mint haza felé vágtatott sötét zivataros éjszakában, lovai elragadták s összetörték, szaggatták, s reggelre kapuja előtt álltak, magok után vonszolva a gyeplőbe akadt szerencsétlen iszonyuan csonkított tetemét. Az eseten elrémült cselédség rögtön rohant e gyászhírrel az avari házhoz, Bélát tudósítandó e szomorú esemény felől; dél lehete, midőn a hirnök a ház elébe ért. A kapu még akkor is zárva volt. Mind alusznak-e? gondolá a szolga, s miután hasztalan sokáig zörgetett, bemászott a kerítésen, az alvókat felverendő. Benyitott legelsőbb is a cselédek pitvarába, ott feküdt két béres a fal mellett és aludt; oda ment hozzájok, kelté őket, de nem ébredtek, mindkettő halva volt. Az ember elrémülve lármát akart ütni a háznál, de szavaira a holt viszhangon kívül semmi sem felelt. Ijedten rohant vissza ura kastélyába s többi társait magával csődítve, feltörték az elaludt házat. Kifeszíték az ajtókat, melyek az ifju házasok hálótermeibe vezettek. Az előszobában az ablaknál a szobaleány hevert, képéből iszonyuan kikelve; úgy látszék, mintha megfojtották volna; kezével az ablakhoz nyult, lehete észrevenni, hogy halálos kétségbeestében azt akarta felnyitni, de a halál utolérte. Feltörték magát a hálószobát. A menyezetes nyugágy függönyeit félrevonák. Ott feküdt menyasszony és vőlegény halványan, elfehéredve, egymás kezét tarták, szemeik be voltak esve, lélekzetök nem volt. Az ablakban réz kalitban három kanári madár feküdt megdermedve, a falról minden légy aláhullt. Ezen az egy éjszakán minden élő teremtés kihalt abból a házból és nem maradt egyetlenegy sem, ki hírt mondhasson róla, ki ölte meg őket.
Ez időtől fogva pusztára maradt az új ház. A halottakat a kapu elé temették, mintegy intő jelül, hogy senki abba be ne térjen, s ha találkozott vakmerő, ki e titkot kitudni kiváncsi volt, annak tetemét rendesen meg lehete dermedten találni egyik vagy másik teremben. Végre tökéletesen el volt annak átkozva még a környéke is, s nem volt fagyos tél, mely a házatlan kóbor zsiványt azon födél alá kényszeríthette volna, s ha oda űzte, bizonyosan tavaszig ott is maradt, a mikor a vizsgálók szinte a többi sírok közé sírt ástak számára.
Egyetlenegy menekült meg belőle, egy vakmerő gyujtogató, kit üldözők félelme oda rejte, s ki éjnek idején megérezve az öldöklő angyal kezének fojtogatását, az ablakon ugrott ki az első emeletből, s azóta is iszonyú rejtelmes dolgokat tud elmondani lassú, lappangva közelgő fájdalmakról, mik az ember fejét elkábítják, szemeit erővel lezárják. Ugyanez mázolta azon ház oldalára azt a fekete keresztet.
A dolog természetes magyarázata az: azon épület egy szüntelen gőzölgő melegforrás tetejébe van építve, melynek forró párázata átjárva a falakat, a fojtó lég mindent, ki egy éjen át benne a hermetice csukott ajtók s ablakoknál meghál, menthetetlenül megfojt.
Madocsai Bálint nem hiába tanulta a physica subterraneát.
A SERFŐZŐ.
Nem vesz apád csibét?
Népszó.
… Vala pedig Hornyicsek Vendel gazda Isten jó voltából öt mázsa és tizenkilencz font ő testi állapotjában, s nem vala az a töltött bárány és fél akó ser, melytől ő megijedt volna.
Feje egész orbis pictus vala, méltó vetélytársa bármely úritöknek, s orrának nagysága előtt szégyenlhette magát az Ararát hegye. Szeme csak egy vala, az is zöld, és azt is valahol misantrop vakandtól kérhette ad usum, különben aludni ez is jó lehete. De kipótolá neki az anyatermészet, a mit szem dolgában megtakarított, a szájban, melyen könnyen leszaladhatott a kétfüles kancsó, ha jól meg nem fogta. Egyébiránt beszédre ezt gyéren használta, gondolván az irás szavaira: hogy mi a szájon bemegy, az nem rontja meg, de mi a szájon kijön, az rontja meg az embert, azaz: tulajdonkép semmire sem gondolván, mint a mi megharapható. Különben is csak cseh hangokat tudott mondani a jámbor, noha harmincz éve lakott Győrmegye közepén, zsiros magyar nép közt, kikről nem ragadt rá egyéb, mint zsírjuk, pedig a széles környékben, ha csak a gólyák nem, ez utazott urak, más élő állat ugyan meg nem csehült az ő kedveért, tudniillik: Hornyicsek Vendel gazda uram kedveért.
Nagy commotiókat ő tenni nem szokott; nem volt nagyravágyó. A kályhaszegletben napestig elfülelt, nekitehenkedve a füles sörkancsónak, s soha sem ebédelt, legalább azt hitte, miután reggeltől estig mindig evett és birkózott étvágyával, ezen gyilkolhatlan Antæussal, kit a hányszor legyőzött, annyiszor ismét megtámadtaték általa; s az a kiváltságos jó szokása volt, hogy éjnek idején is fel szokott ébredni és enni kért; s rendesen nagy cserépkanta volt ágya alá téve, tele jóféle sörrel, csak le kelle nyulnia, hogy fülön foghassa, mert hite szerint: a ki éhesen aluszik, Pharao király hét sovány tehenével álmodik. Egyébiránt az ő szeméből nyilván az nézett ki, hogy egymaga el tudná mind a hetet nyelni, ha épen az volna a kérdés, hogy melyikök falja fel a másikat?
B–nek helyiségében ma is mutogatják, mint mázsás ereklyét, flanellharisnyáit, miket egykor viselt, miknek egyikébe bizvást belemegy egy fél pozsonyi mérő akármi, s ujjas felöltőjének belsejében kényelmesen ellakhatott volna egy vándor tót család.
Kihízott képének bajusza nem vala, de még szakálla sem; mezítelen volt az, mint a hegedűs holdvilág, s szinében égrevigyorgó, mint a basarózsa. Szája alsó széle fölfelé huzódott, mintha hamiskodnék, szörnyű præjudiciumára a fölötte helyezett szemnek; szemöldöknek azonban még csak híre sem volt az egész glóbuson. Vala pedig az ő álla dupla az ő tokájának miatta, s a két füle között csak úgy csüngött-bongott egy-egy árva hajszál, s valamikép az, kinek nyakába akasztják ama hegedűt, mely mégsem hegedű, hanem csak kravátli, nem férhet kezével fejéhez: úgy nem férhetett Hornyicsek gazda az ő lábaihoz az ő hasának miatta.
De nem hiába is hízott meg ily csehül az érdemes gazda, mert elviselt három oldalbordát, hogy az irás nyelvén beszéljünk; vagyis magyarul kiszólván, három feleséget tett el a boldog feltámadásnapra, kik közül mindegyik túljárt a két mázsán. De hát mi haszna volt ennyi temetésből? Hogy magára maradt, a szakácsné kezén mindig kozmás lett az étel, a sör megeczetesedett, a kenyérnek szalonnája is sült, a baromfiakat elhordta a héja, persze a két lábú, szóval: kótyára ment minden gazdasága, mint a Csákiék szalmája; míg végtére is nagy elbúsultában mit volt mit tennie? Negyedszer is rá adta a fejét és megházasodott. Másnak egy sütésből untig elég egy lepény, neki három sem volt elég, negyedik is kellett, hanem ez aztán, úgy hiszszük, hogy több is volt, mint elég.
Ifjabb korában, mikor még akadt nadrágszíj, mely derekát körülérte, mindig a szeme előtt birta tartani, ha házasulni akart, kiókumlált szerelme tárgyának legjobb megkivántatóságait: rútnak kellett lennie az eszemadtának, hogy ne legyen kitől féltenie; kevésbeszédünek, annál több pénzünek, s kitanult tudással kellett értenie a pampuskasütés nemes mesterségét, mint melyért, tudniillik a pampuskáért, élt-halt Vendel gazda. – Három ily szép tulajdonnal ékesített nemes lélek boldogítá immár a pampuskafalót, kik mindhárman példás erényüek voltak, idegen férfihoz még csak szavuk sem volt, de futott is ám, míg utat látott maga előtt, a ki rájok nézett! Azonban senki se nevezze magát boldognak halála előtt, aztán teheti, ha kedve tartja! mint ezt egy rácz bölcs még az özönvíz után két héttel megmondta. – Hornyicsek Vendel uramnak is meg kelle érnie, hogy negyedszer is feltegye az Orbán süvegét, s késő vénségére úgy feltréfálja jó magát, hogy feleséget, és pedig szépet és fiatalt vegyen, kinek neve vala Vicza… Az első Náni volt, a második Lotti, a harmadik Zsuzsi; mind igen illendő, jámbor, istenfélő nevek. Hej Vendel, Vendel! miért kelle tenéked Viczára akadnod? olyatén Viczára, ki a két szemével kicsalta volna a napot a felhőből, s egy-egy hamis mozdulatával még az aludttejbe is életet bűvölt. Olyatén Viczára, ki teneked pampuska helyett oly boszorkánypogácsákat sütött, hogy Saturnus legyen, a kinek a gyomra egyet bevett abból. Olyatén Viczára, kinek minden íze csupa fürgeség és mozgékonyság vala, de legmozgékonyabb testének azon részecskéje, melynek neve az anatomiában «nyelv», s mely nem arra való, hogy benne, mint a czethaléban, halcsont teremjen, hanem hogy általa, mint az égiháborúknak általa, tisztuljon a levegőég.
(Az első asszonyt is Eviczának hítták s az volt csak az egész emberi nem keserű fátuma, hogy nem Eleonorának vagy Izabellának hítták, mert akkor nem vásott volna tán a foga holmi pogácsaalmára, hanem maradt volna az ananásznál és pomarancsnál és czukrosmandulánál s más nobelabb és nevéhez illőbb gyümölcsnél. Ha én valami nagy úr volnék, szörnyen szégyenelném, hogy oly közönséges elődeim voltak, mint az az Ádám és Éva, kik nyers almát ettek és mezitláb jártak, tetőtől talpig mezitláb! Fi donc!)
Alig tette lábát a békességes házba az új menyecske, lett felfordult világ, mint ha pohár vízbe vitriolt töltenek, vagy a csíkok közé pióczát eresztenek, felháborodott az minden fenekestől. Reggel korán kellett talpra állni minden cselédségnek, mert a kinek a nap egyik arczára sütött, mikor aludt, bizonyos lehetett róla, hogy a másik arczára meg Vicza asszony tenyere süt oda. – Maga volt a konyhán, maga adott ki az éléstárból, utána nézett az akloknak, istállóknak, pajtáknak, nem lopnak, nem alusznak-e a sáfárok? – itt is volt, ott is volt, látott mindent, és pörölt mindenkivel: űzte, hajtotta reggeltől napestig a ki csak mozdulni való volt; a mit megparancsolt, azt végrehajtatta, a mit megigért, azt ki is szolgáltatta; szóval: élő veszedelme volt a controlleriától és dologhoz látástól elszoktatott házi csőcseléknek.
Vendel gazdának sehogy sem tetszett ez az új szoktatás. Világért sem alhatott hajnalon túl, mert ajtót, ablakot rányitottak, hogy a reggeli szellő átjárja a szobát. Pedig a reggeli szellő nem igen nagy patronusa az álomnak; nem volt többé kivel összeülni s kényelmesen discurálni, mert senkinek sem volt ideje arra, hogy csak le is ülhessen. Délesti álmának nem vala sikere, mert senki sem ért rá a fejében keresni. Rendes kosztra húzták, napjában háromszor tálaltak csak neki; sőt, mint ezt többeknek sírva panaszolá, még az éjjeli ebédről is le kellett mondania.
S aztán naphosszant, hogy ő se heverjen a háznál, ha mást nem, egy kosár hüvelyes babot szoktak elébe tenni, azt fejtegette a megszomorodott fél, s ilyenkor búsan gondolt elhunyt három hitvesére, s a boldog napokra, mik többé nem kerülnek vissza.
De mondhatott-e ellent? Avagy lehetne-e szembeszállni a felzúdult zivatarral s szemébe nézni a villámlásnak? Ki nem húzná be a fejét válla közé, ha a fejkötős Bellona csipőre tett kézzel neki fordult s megtoporzékolva magát, neki ereszté haragja zivatarának sebes jégzáporát, s közbe-közbe olyakat villámlott a két szeme, hogy a lélek is megmozdult az emberfiában. A rásaszoknya2) csak úgy pöndörült körüle.
Tudnunk kell azonban, hogy Hornyicsek gazduram nagyszerű serkorcsmát mért (azaz tulajdonkép: sert mért a korcsmában) a B* faluvégén, melyben az ott szállásoló vasas német katona urak szörnyen táboroztak, vigasztalván földi életüket az árpa levével. Itt szokott a vendégházban ülni a gazda naphosszant, hogy példát mutasson vendégeinek, mely példaadásnál ki birt üríteni egy huzomban egy jó pintes korsót.
Egy hosszúra felmagzott hórihorgas morva pinczér volt e csapház Ganymédese, ki oly ösztövér volt, mint egy felkiáltó jel, s oly egyenes orrú, mintha gólyatejet szopott volna; szája, vagy szólt vagy nem, mindig nyitva állt, s oly széletlen volt és gömbölyűre pállott, mint egy potykáé; hosszú, heringfaló fogai kilátszottak rajta, szemei kikönyököltek a fejéből, buksimódra bámulva a semmit; ha valamit nézett, mindig úgy tetszett, mintha az orra hegyével nézett volna. Két hosszú kezén úgy ligett-lógott a két széles vörös tenyér szétálló ujjaival, mintha nem is lennének azok voltaképen az ő öröksége, hanem valakitől csak úgy kölcsön kérte volna, s nagy, terpedt lábait csak úgy vitte maga után, ha ment; a haja pedig egyenesen fölfelé volt keményítve, s ha addig a feje éles volt, ezáltal egyúttal hegyes is lett.
Egyébiránt hosszú, hegyesvégű kék frakkot szokott viselni, melynek ujjai csak a fél karjáig értek, de a farka vége a bokáit verte; mellénye hajdan piros lehetett, apró sárga gombra; még látszék a lehajtott gallér alatt megmenekült pirosság maradványa; a sárga gombok azonban jobbára csak a füleiket hagyták ott emlékül. Szörnyűkép megvásott csíkos vitorlavászon fedte lábikráit, de kravátlijának elszabadult kötőféke magasra állt ki a nyakából. Előüngöt viselt, s abban csehköves melltűket vagy hármat, s ekkép brillirozott ő fényességében – mezitláb, papucsban.
Tehát nagy este volt. Szerte a faluban ugattak a kutyák. A páva kiabált a szomszéd majorban, hogy a boszorkány is elijedt volna tőle. Különben nagy volt a csendesség az egész faluban, elült minden lélek a verebekkel együtt.
Hanzli úrfi becsukta az ablaktáblákat.
(Húztuk, halasztottuk, de végre ki kelle vallanunk, hogy a szegény fiut csakugyan Hanzlinak hítták. Mit tehetett róla? nem az ő vétke volt. Keresztapjai voltak a tüskére valók, a miért ily csúfot követtek el rajta.)
Tehát Hanzli kidugta a kezét és az orrát, aztán ismét visszahúzta mind a kettőt, s a táblák be lőnek csukva.
A vasas németek eltisztultak a vidékről, s ez napságtól fogva a csárda siralmasan megürült, alig vetődve oda egyszer-másszor egy-egy kétségbeesett szomjazó az élesztőszagú borra.
A hosszú asztal végén pilácsolt a félszemű olajmécs. A söntés mellett pedig Vendel gazduram szundikált flanellreklijében, hegyes, fehér hálósüvegében; potrohára tette két kezét s a benne foglalt tányérnyi tubákszelenczét, s két lábát szétnyújtva ott az asztal alatt, szuszogott kedvére. Nem lett volna tanácsos a mécset közel tenni hozzá, elfútta volna minden irgalom nélkül; de annál inkább előtte álla a többször tisztelt vászonkorsó, mely két fülével épen úgy nézett ki, mintha egy elhízott, elterült vén banya a két kezét csipejére tenné.
Hanzli e közben nagyot fülelt, s a mint hallá, hogy idebenn nagy a csend, odakünn pedig a konyhában nagy a háború, neki szánta magát, s a mint a gazdája ott bóbiskolgatott a sörös kancsó előtt, féloldalt neki sompolyodott, hosszúkat lépett lábhegyen, miközben keze, szeme, szája, mind meg járt, mintha valamennyivel lépett volna. Képzelhetni, hogy mikor ez a czérnaóriás elnyújtotta a lábát, az aztán lépés volt. Szép halkan oda ment az asztalhoz, ottan megállt, felemelkedett a féllábára s onnét a magasságból sóváran pillantott le a sörös kancsóba. De még félig volt.
Neki sem kellett több. Még egyszer belekacsintott, mint mikor a született varjú kacsintgat a konczba, s azzal nekitámadt, megfogta két fülét két kezével (a kancsó két fülét saját két kezével) s annak száját tulajdon szájába bedugva, kezdte húzni belőle a kinálatlan levet, hogy szinte meghajolt bele mind a két térde, s a két szeme majd kipottyant az erős munkában.
A mint így hajtá, mindig fölebb hajtá a két pintest, hogy már szinte benne volt a félfejével, lőn rémületes explosio ottkünn a konyhában, olyszerű, mint mikor fazekat vágnak valaki után, melytől ijedtében Hanzli úrfi úgy nyakon találta magát önteni az árpanectár maradványával, hogy a könyökén csorgott ki a java.
De mekkora volt megalázódása, midőn a kipusztult edényt az asztalra ismét visszatevé s akaratlanul gazdájára pillantva, annak szörnyen felnyílt zöld szemével találkozott szeme; mintha mondta volna neki a szalonnaember:
– Láttalak, szolgám, váljék jó egészségedre!
De mást mondott neki.
Megjuhászult hangon kérdezé ezt tőle:
– Hanzli fiam, nézd meg, mit törtek a konyhában?
Volt esze Hanzlinak, hogy megnézze. Bizonyosan azzal a reporttal jött volna vissza, hogy az ő orrát törték be.
Dehogy ment ki! nagyot fújt magában s első meghökkenéséből felocsudva, két hosszú kezét összecsapá, fejét megcsóválta, szemeivel felnézett a mestergerendára, s fejét még jobban lógálta, hogy szinte félthette az ember, hogy vagy jobbra, vagy balra, de elejti azt a korpagyümölcsöt.
Mintha mondta volna: «Jéminé!» Szegény Vendel gazda, beh más világ volt, míg a Náni asszony élt, hogy nem pöröltek fel akkor édesded szunnyadásaidból.
Vendel gazda szinte szánakozva tekinte Hanzlira. Ő is összetette volna kezeit, de csak az ujja hegyei fértek egymás közé; s mintha mondta volna: «Szegény Hanzli szolgám, neked is jobb dolgod lehetett, míg a Náni asszony élt s a pinczekulcsot napestig rád hagyta. Nem ittál akkor az én sörös kancsómból.»
E két atyafi nép csak per szembeszéd szokott egymással értekezni. Nem azért, mintha nem tudtak volna egymás nyelvén szólni, hanem mert – mert az az Éva asszony, – aztán meg a félelem, – denique vannak esetek, mikor az ember szereti a nyelvét pórázra kötni.
Szegény Vendel gazdának szörnyen kezdett lógni a feje. Egy eleven kihízott panasz volt egész tekintete. Mint mikor az ember érzi, hogy baja van, de maga sem tudja, hogy mi? S nincs karakánabb kép, mint ha igen-igen kövér ember akar szomorú lenni; épen olyan, mint mikor a falusi kisasszony a tulipánt szagolja.
– Hanzli fiam, szólt végre igen lankadt hangon az öreg, hosszas tagtelegraph-discursus után, Hanzli fiam, mondd meg te énnekem: mi lehet az én bajom?
Hanzli igen csudálatosan felhúzta a két vállát egész a két füléig, két tenyerét szétnyújtotta, szemöldökeit felszítta a homlokára, mintha mondta volna: «Tudnám én, de nem mondom meg.» – Vendel erre azt felelte: «Hm», mely szózat után szörnyen elhallgatott, s nem forcirozta Hanzli tudományát; mely tactica, ha készakarva tette volna, igen jó lett volna, miután tudva van, hogy a mely mondandót nem erőtetnek, az maga erőteti ki magát. Hanzli úrfi is lassankint mindig közelebb csoszogott a gazdához, ott tett-vett, sürgött-forgott körülötte, majd köhécselt, majd megállt. Végre hirtelen neki-fordulva, miután bölcs képpel neki-mérte a mutató-ujját az orra félfelének, odahajolt a gazda egyetlen hajtalan testrészéhez, a fülhöz, és ezt mondá neki:
– Bizony, bizony kendnek, gazduram, az a baja, de egyedül az a baja, és semmi más: hogy nincsenek örökösei.
– Mik nincsenek, te, Hanzli? kérdé Vendel, minden tőle kitelhető rémüléssel pillantva a léczből alkotottra.
– Nincs kendnek sem fia, sem leánya.
Villogott Vendelnek e szóra a szeme, az egyik; olyat csapott kilenczfontos öklével az asztalra, hogy a pintes kancsó úgy tánczolt, majd a tatár vitte el rajta. S azzal feltartva nagy arczát, kinézett magából. Egészen új eszme talált megpendülni benne, mintha azzal biztatták volna, hogy a perpetuo mobile még nincsen feltalálva, keresse fel.
– Igazad van, Hanzli. Nekem sem fiam, sem leányom nincsen! és ha volna?
– Hát akkor jobb dolga volna kendnek, – majd lenne, kivel küszködni a menyecskének, hogy nem érne rá kendet háborgatni. Itt ülhetne kend napestig, ihatnék és alhatnék a nagy bőrös karszékben; reggel, estve jönnének kezet csókolni a magzatok s aztán kend felültetné őket térdére s mesélne nekik a híres Rübezahíról; ha összevesznének, rájok rivalkodnék; később pedig a nemes serfőzés jeles tudományát beléjök csepegtetvén, nevezetes sarjadékot hagyna maga után. S mind ez mily szép volna!
Vendel gazdát nagyon utolérte e szókra a buzgóság. Szemét ábrándosan felemelé, összetett két öklét szájához vitte s oly édesdeden mosolygott, mint egy felmetszett tiroli sajt, és sóhajtott akkorát, hogy Lichtenstein herczegségben zivatarnak is sok volna. E poeticus színezet még tízszerte gyönyörűbb volt a melancholicusnál. Mintha valaki sonetteket irna a pogácsa-almához, vagy guitarre mellé pipáznék.
Nem tarthatott azonban sokáig ez ábrándos fellelkesülése, le kelle szállania képzeletei csillagvizsgáló-tornyából: a vendégház utczaajtaja ugyanis megnyilván, azon egy profanus alak toppana be. Valami öreg béres, ki is, miután a hosszú asztal legvégeig elczammogott, ott utánozhatlan phlegmával végigülvén a lóczán, így szóla: «Bort!» de ilyet még a medve is tudott volna mordulni. – S a magával hozott fiókpetrenczerudat végignyújtotta a háta megett; kikönyökölt a szűréből.
Fekete-piros volt a legény bőre, mint a jóféle bagariáé s úgy ragyogott, mintha zsírral kenték volna. Csimbókjai lógtak jobbra-balra, meggyűrve erősen sajtalan hajpomádéval, – bajusza kacskaringós volt, mint egy czigánybúcsúztató; meg volt az öreg szűre hánytatva sallangokkal és piros posztókkal, de még az ünge ujjai is zsírral és szekérkenővel. Magas karimátlan csalmát viselt, melynek legtetejébe vörös pipa volt szúrva, oldalára pedig két vaskos, egymásba bolondított rézbetű volt felvasalva, a földesuraság nevének előbetűi.
A bort elébe állíták. – Ivott; egy drága szót sem szólt, néha egyet morgott. Csalmáját a fejébe nyomta, azután rátöltött a veres pipára s a faggyúgyertyánál minden teketória nélkül rágyújtva, félkönyökére vetette magát. Látszék, hogy nem igen zsenirozza magát a háznál, hogy nem épen idegen. – Hanzli nagyon nézett le rá, lógó lábait szétterpesztve s kezeit hátrafogva.
Vendel gazda pedig ábrándozott szépen maga magának.
Végre a magányos vendég, megunván egyik könyökén feküdni, a mint a másikra lenne fordulandó, megtetszett pillantani neki Hanzli úrfit, s hogy megmutassa leereszkedését, félszájába vágva a pipát s száját öklével undokul félrehúzva, így kezdé beszédét:
– Hát halottuk-e már Hanzó diák, hogy jön a franczia?
– Alé! szólt felriadva Hanzli, Törökországból! (Megjegyzendő, hogy Hanzli magyarul is tudott, és morvául és németül, mindegyikből annyit, hogy egyiken sem lehetett volna eladni, ha ugyan akadt volna, a ki megvegye; s mind a hármat úgy tudta egyszerre összevissza povedálni, hogy azt ugyan ki nem lehetett volna okoskodni, hogy melyiket is beszélné hát tulajdonkép?)
– Bizony nem tudom én, honnét jön, Hanzó diák, felele a kedélyes csordás, de annyi bizonyos, hogy a fejét mindegyik a hóna alatt hordja; aztán a két szeme a két vállán van, a szája meg a hasa közepén, csak úgy harapja le az ember nyakát – kákk!
Hanzli a nyakához kapott. Azt gondolta, már az övét harapják.
– Úgy biz a! folytatá a bagariakeztyüs, végigtörülve inge ujjával a bajusza alját, a generálisuk minden reggel két font vasat eszik, egy pint vitriolt iszik rá.
– Proh pana boha? szörnyűködék Hanzli, csodálkoztában úgy elnyitva száját, hogy majd a feje esett ki rajta. Látta már kend őket, Mátyus gazda?
– Ótt voltam, a hol beszélték. A körösztkomám bujtárjának van egy szeretője, a kinek a bátyja a zöldfejű huszároknál szolgál; épen ma kvártélyozták hozzánk az egész falkát, – ez beszélte.
A «huszár» szóra maga Vendel gazda is figyelmes kezde lenni – egyetlen egy szó volt, mit magyarul értett; de e szóra valamennyi apró baromfia mind eszébe jutott, a mit valaha a kánya elragadozott, s mind azon itcze borok, mikért fizetett, fizet is mai napig az öreg harang.
De lám, nem jó az ördögöt emlegetni, mert a kert alatt kullog; alig volt Vendel gazdának annyi ideje, hogy magának képzeletében egy ily katonává vált3) embert felteremthessen: midőn zördül az ajtó s miként ha jőne a Sisera hadja, beállott szörnyű fenszóval hat kipödrött legény, egyik nyalkább, mint a másik, egyik tarsolyosabb, mint a másik, s véghetlenül gimbes-gombos valamennyi, kik nem is úgy, mint más jámbor ember, hogy rögtön az asztal mellé vették volna magukat, hanem csörtettek föl s alá, mint a horgas atomus, a széles vendégházban, pöngették sarkantyúikat s vitzeltek a falakra szegzett kozák historiai képekre, s a velök szomszédul másolt képü der Frühlingre és der Winterre.
Szép barna fiu volt egy közöttük, fekete bogárszemű legény; piros, vidor arcza majd megcsattant, – fekete kis pörge bajusza illett neki szörnyen, s oly karcsú volt derekában, hogy majd ketté törött. Ez volt valamennyi között a legördöngösebb. Dehogy hagyott volna békét még a madárnak is! váltig kötekedett az egész világgal s galibája volt minden jó léleknek. Alig hogy belépett, mindjárt utjába esett a lajtorjával atyafias Ganyméd, Hanzli, a mint hosszú hátát legörbítve, nyakát előre nyujtva, belebámult a tisztelt látogatókba, mint egy félig egyenesre ütött S betü.
– Servus öcsém, szólt a huszár, a fiu jobbfélre kent hajfürteit egy barátságos simítással a másik félre borzalva, hát hol jártunk, mióta nem láttuk egymást?
Persze, hogy soha sem látták egymást ez életben, minél fogva is Hanzli oly zavarba jött e kérdésre az à la cacadou frizurájával, hogy ijedtében az emberséges ökörpásztor elől úgy elragadta a még félig álló itczés üveget, mintha ott sem lett volna.
– Elment a sütni-valód, te contignatiós fejű? rivalla rá András gazda (ez volt neve a becses férfiunak), frakkja végénél megkapva a szeleskedőt, teszed vissza azt az üveget?
Mire is Hanzli, hogy hibáját jóvá tegye, még egy poharat adott a haragvónak, hadd igyék kettőből.
– Siess, ember! kiálta az asztalvégről egy minden gordonnál gordonabb hang, mely is jöve az érdemes huszárőrmester bajusza alól, mely is vala immáron őszbecsavarodó, de mind a mellett erősen kiviaszolt állapotban; az őrmester hasa pedig vala gömbölyű és ült vala a lóczára, és vala nékie, őrmesterek szokása szerint, imposant rossz kedve. Siess, ember! mennydörgé, hozz innya-valót, mert – – majd így – majd amúgy…
Hanzli törte magát, s visszatérve, czifra tányért nyomott az őrmester elé.
– Hát enni kértem én, te gólyának született! rivalla rá a türelmetlen férfi, hogy tányért adsz pohár helyett?
Hanzli rohant s hozott egy nagy pohár habzó árpamustot a hadastyánnak s villát is adott hozzá, a melylyel megehesse.
– Ejnye! erre is, amarra is, hát kinek nézesz te engem, hogy sört akarsz velem itatni, a mi semmiféle ivadékom szájában meg nem fordult? (Mintha ezt a családi tulajdonságot mindenki eleve tartozott volna ismerni.)
Hanzli minden nyomon nagyobb-nagyobb confusióba kezde jőni, míg elvégre saját két kezét sem találta többé, oly nagy vala az ő tisztelete és elfogódása a nagyrabecsült huszár urak irányában.
Oh, a tisztelt vasalt német urak sokkal nyugodalmasabb vendégek voltak: mindeniknek megvolt a maga szokott szeglete, a maga szokott pohara, mely mellett éjfélig is elüldögéltek s értekezének Kant philosophiájáról, míg a nagy értekezésben ki a padon, ki a pad alatt elaludt.
De e magyar népnek semmi fogalma az æstheticáról és a sörivásról. Ennek ugyan még a forgácsaiból sem lehetne németet és philosophust faragni.
Még maga Vendel gazda is ugy meggubahodott e látványban, hogy háromszor hajtotta fel a sörös kancsót a nélkül, hogy észrevette volna, hogy egy csepp sincs benne. Gyermekkorától fogva azon hitben nevekedett, hogy az ilyen huszárféle katonától tartani kell minden jó léleknek; de nem vala egész bizonyosságban a felől: vajjon Vicza asszony is hasonló hitben nevekedett-e?
Az asztal alatt, épen Vendel úr papucsára hajtva le fejét, aludt egy kondorszőrü, farkával adózott szuka pudli, álmában egy-egy idétlent csahintva.
– Isten jó nap, csaplár gazda! köszönté a fürge huszár Vendel urat s oly bizalmasan veregetett vállára, mintha együtt csaptak volna fel a verbungosnak. Vendel nagy szemeket csinált; tudniillik azon egyet, mely volt neki, szörnyen felnyitotta, a huszár pedig fogta az öreg hájjal béllelt tenyerét s abba oly parolát csapva, hogy a terem viszhangzott bele, megrázta jókedvében az egész hájkolosszust félkezénél fogva, amúgy magyarosan, s azután confidenter mellé ült a padra, s a nyilt tubákszelenczébe barátságosan belemarkolt három ujjával, s a mint e közben lábaival helyet keresne az asztal alatt, ráhága szive szerint az ott alvó pudlinak félbenszakadt farkája végére, hogy szintúgy csikorgott.
– Auvavau, katona uram! ordíta az álmaiból felháborított házi állat, s felszökve szaladt a szobában szerteszét, sikoltván és jajveszékelvén kérlelhetlenül, mire az udvarban a komondor hatodmagával kezde felelgetni; aztán visszarohant a gazdájához s annak zsöllyeszéke alá bebujva, onnét ugatott ki a nyalka huszárra.
– Enyje no, ne haragudjál már no, csitítá a nyalka legény, katonadolog az egész, fel se vedd, – hátha az orrodra léptem volna? Ejnye be haragszol! S ezzel oda csalta a nyüsgő állat fejét térde közé, s a kezébe csípett burnóttal mit tehetett volna okosabbat? felszippantatá a jámbor pudlival.
Kik emlékeznek azon comicus helyzetre, melybe a kutya szokott jőni, mikor trüsszent, képzelhetik, mily grimászokat vágott a pudli a tubáktól, ugatni, boszankodni és prüszkölni is akarván egyszerre, s nem birva elrejteni e fölötti komoly neheztelését s iregve-forogva előre, hátra s nyakát félrecsavargatva. – Az összes gyülekezet majd kibujt bőréből nevettében. Nem győzték neki a «prosit»-ot kiabálni. Még Hanzli is el merte nevetni magát, de meg is lakolt érte, mert kitölté rajta boszúját a kedvencz házi pára, neki esvén a bokájának s kirántván lábából a czifra papucsot, mintha mondta volna: «a katona uraktól csak felveszem a tréfát, de kend csak Hanzli, kend ne merjen nevetni».
Vendel úrnak nőttön nőtt az orra e történtek közben. Mily szörnyű emberhusfaló ivadék! gondolá magában, – nem ismer ez sem Istent, sem embert, a ki csak bort vedel s becsületes ember tubákjába markol, s azt a kutyának adja be, s még fenhangon nevet. Mi nem következhetik még?
De mi bizony!…
Különös jó tulajdona az embernek, hogy a hol nevetést hall, oda töri magát. A nagy kaczagásra, mi természetesebb, mint hogy a konyhanép összes személyzete a korcsmába csődült, s mi természetesebb, mint hogy Vincze vitéz sátánnak való két szeme nagy hamar megakadt a vidám fehérszemélység legszebbikében? Kinek szintén fekete, mindig villogó szemei voltak, piros tele ajka, felül kissé hamvasan pelyhedző nagy fekete sugár szemöldöke, piros arcza, sötét haja s olyan termete, mint a hét világ! – Ez volt Vicza asszony.
– Ejnye lelkemadta, még magát se láttam! szólt a huszár, amugy brevi manu meg akarva mérni, minő karcsú a szép nő dereka? – de a körmére koppantottak.
– Menjen innét, vitéz uram, nem kell legyeskedni, szólt tréfás boszúval a hamis menyecske, kiküzdve magát a huszár foglaló kezéből, s egyet pöndörülve, férje mellett termett, kinek is elkezde szépen hizelkedni, lejebb huzván fejében a hálósüveget s törekedvén mellette a lóczán helyet foglalni. Mikor aztán átölelte a termetes gazdát, mintha a siskakemenczét fogta volna nyalábba. De hamis volt a zuzája is a menyecskének: mikor legjobban csókolta az édes öregemet, akkor kacsintott félre a kaczki legényre. (Pro memoria minden feleséges embernek: mikor a nő az egyik szemét lecsokolja a férjnek: fölnyissa ez a másikat és a szemébe vigyázzon vele!)
Vincze vitéz pedig, hogy hibáját jóvá tegye, körülnézett, egyet pödrött bajuszán s hirteleni fordulattal útját állva a fehér népségnek (kik úgy tettek, mintha menni akartak volna), a melyik hozzá legközelebb esett, egy pántlikába font hajú kurta némbernek, huszáros csipcsókot alkalmazott a kövér arczára, ki is akkorát sikoltott, hogy repedt bele a stukatur.
– Ördöngözöm a lelkét, katona uram! ordíta viszhangul e sikoltásra egy bivalylyal álmodott hang, kisérve mérges toporzékolástól. – A hoszúbotú béresben eldült a borju, az bömbölt akkorát.
– No hát no? Mi baja kendnek, földi? kérdé a katona ijedtelen képpel tekintve a tombolóra.
– Mi bajom? Az a bajom, hogy az a leány ott la, nem édes mindnyájunké ám! felelé a béres kitörő zélussal.
– Hát’szen helyesen van. Magam sem szeretném, ha rajtam kivül még másvalakié is lenne. Kötekedék a katona, s még egyszer hozzá nyult az élő orgonához, az még nagyobbat sikoltott.
– Tyhuj! Ezer malomkerék! Andrásnak sem kellett több. Felugrott, kirugta a lóczát maga alól, földhöz vágta a süvegét, hogy akkorát szólt, mint egy ágyú, s azt ordította – – – nem – semmit sem ordított, hanem beleköpött a markába, s azzal gyürte az inge ujját.
– Hadakozni akar kend, jámbor lélek? kérdé fitymálva a huszár s önhitten mosolygott rá. Bezzeg nem kaszanyélből készítik a kardot; ne bántsa kend azt, a mi katonából van.
– Bántom biz én, ha kutyafejű tatárból van is, mihelyt a szeretőmet bántja, – kiverem én, nem csak a kocsmából, de a világból is, ha mindjárt ezer is a lelke; nem is félek én a kardtól, katona uram.
Szólott s az öreg szürt kikerítve nyakából, előfogta a két kézre valót, melynek végén akkora bunkó volt, mint egy birka feje.
– Ne bolondozzék kend, András, sikolta ama sikoltó leányhang s esék nyakába a botgladiátornak a kérdéses fruska, kérlelni akarván.
– Ej! kelj innen, Panna, szólt András, elhárítva magától minden emberszeretetet, – majd én mutatom meg, ki ül a padkára!
– No András, tréfálkozék a nyalka huszár közben, minthogy kend András és csakugyan verekedni akar, hozok én is olyan hosszú fegyvert, a milyen a kendé – s indult az udvarra.
– De hozhat én miattam; akár malomgerendelyt hoz is vagy egész tölgyfát, nem félek én tőle hatod magával sem, szólt, a falnak vetve a hátát, a béres-athléta.
– Ne tartson kend tőlünk, dörmögé az őrmester, nem szólunk mink bele. Kitesz Vincze vitéz egymaga magáért.
– Már’szen majd megválik, felelgetett vissza, fejét fel-felvágva, a zsirbafőtt ökrész, s várta nagy szemekkel a megérkezendőt.
Megjött az. De a világért sem czepelt magával gerendelyt, sem egész tölgyfát, hanem kihúzott a ház tetejéből egy hosszú nádszálat, azt hozta fegyverül.
– Hát csak bolondozik? kérdé András elszégyenülve.
– Nem én, felele a huszár nem tréfálva. Álljunk csak szaporán egymás szeme közé; no, atyafi, melyik szemét szúrjam ki hát elébb? s ezzel elkezde a nádszál lobonczos végével alkalmatlankodni a béres orra, szája körül, ki elsőbben kézzel kapkodott hozzá, de nem kaphatta el, – később mindig jobban kezde kijőni türelméből; végre, mikor nem állhatta a boszantást tovább, neki fogta a fütykösét s megemelve azt, vérben forgó szemekkel, iszonyú ordítással és veszett haraggal olyat sederinte maga körül, hogy a mint a ház tulsó oldalát megütötte a bunkó vége, kívül a vakolat potyogott. Iszonyatos volt e csapásnak ereje: Vendel gazda elől ezer milliom cseréppé törve repült le a kétfüles kancsó, három szék felfordult, egynek keze lába törött, Hanzli pedig az asztal alól nézte a maga hosszúságában az egész csetepatét. Jaj volt azon léleknek, ki e kárhozatos suhintás gőzkörébe jut; meg sem pihent volna a másvilágig, olyat repült volna tőle.
De a fránya huszár világért sem repült, – hova tette magát, hova nem a criticus perczben? azt ő tudja, senki más; elég az hozzá, hogy midőn András szörnyű pusztító dühében óriási módon elrikkantá magát, csak azt vevé észre, hogy a veszedelmes nádszál a szájában állt meg, messze kimeredve, mint egy két öles szivar, – a huszár pedig sértetlen állapotban ficzkándozott előtte.
András elálmélkodott, bámulatánál csak az összes nézősereg kitörő kaczagása volt kietlenül hosszabb.
– No még így sem jártam, mióta Kilitiben lakom.
Vendel gazda áldott tuloktermészete sehogy sem birta a rebellis jeleneteket megemészteni. Miatta ugyan valamennyi ágyú gyujtólyuka berozsdásodhatott volna, ő nem találta fel a háborut.
Miket nem kelle megérnie?! Házánál lárma történt, – nem elég; káromkodtak, – azt is mondták, hogy «milliom-adta», meg hogy: «ördög ide amoda» s más több fertelmes szitkozódásokat, – ez sem elég: tubákos szelenczéjébe kinálatlanul belemarkoltak, – pudlija farkára szintén kinálatlanul rátapostak, kinevették; – még odább szemeláttára verekedni mertek! az uraság béresének nádszopókát nyomtak a szájába, s mi legrettenetesebb: kancsóját, szerelmetes kancsóját, a tiszteletben és becsületben megfakult kancsót, azt a kétpintest, örökre semmivé tették, úgy, hogy még a síron túl sem fogja használhatni többé, a hol pedig ugyan mind a négy feleségét újra és együtt fel fogja találni.
Ez több volt, mint mennyit egy csehtől szakadt német serfőző lelke elviselhet, ki hálósüvegben jár és négyszer házasodik. Ez sok volt.
– Fektessetek le! szólt nyöszörgő hangon árva cselédeihez, s két szája végét siralmasan elhúzva, oly képet talált mutatni, milyennek mását csak a magyar kártyában a makk-csali viselheti. Vigyetek el innét, könyörge ápolóinak iszonyú vékony hangon. Viczuskám, melegíttess ágyat forró téglákkal, mert én beteg vagyok, igen-igen beteg, talán meg is halok, – oh, ohwé! beteg, – Vicza… meghalok, oówéwé!
– Az Istenért! kiálta a menyecske, úgy téve, mint a ki nagyon megijedt, – s a cselédség mind utána kiáltott és mind utána ijedt, mi közben száját alig birta betömni a ki-kitörő nevetéstől. Hozzatok a padlásról bodzavirágot! lenmagkását kell melegíteni sebten! forraljatok vizet a herbateának, melegítsetek fedőt; te Hanzli, szaladj a borbélyhoz pióczáért, te másik, fuss, bonts ágyat; a gazda beteg, szörnyű beteg, ni hogy tüzel a feje, mint a katlan, a keze meg oly hideg, mint a fagyos répa. Siessetek. Kettőt lépjetek egy helyett!
Ekként Vicza asszony. – A cselédség pedig rögtön nyakon ragadá Vendelt, s ki kezénél, ki lábánál fogva megemelve czepelték hátra a hálószobába, mint a gólya a fiát, ott beledugták az ágyba; még egy reklit adtak rá, aztán bepólálták három dunyha és ugyanannyi párna közé, s torkig bekötözve tisztesfű-kötéssel, megitatának vele egy meszely székfű- és ugyanannyi bodzavirág-levet, a mitől aztán oly izzadásba jött a jó úr, mintha megfőzték volna; sem kezét, sem lábát nem volt pedig szabad a párna alól kidugni, mert ha kidugta, ott állt Vicza asszony az ágy mellett a kurta seprünyéllel, s úgy rá talált kommantani, hogy megemlegette. Falun minden nyavalyának ez az orvossága. Megfőzik az embert a maga levében, – hogy ha meg nem fullad, vagy a guta meg nem üti, bizonyosan meggyógyul.
Vendel gazda eleinte csak tréfálni akart. Dehogy volt ő beteg! csakhogy érdekessé akarta magát tenni a hamis; hanem rajta kapták. Végre maga is elhitte, a mit maga költött: érzé, hogy vagy a hideg, vagy a meleg, de valamelyik leli.
Az a megivott itcze herbaté, a hasára rakott lenmagkása tarisznya, a talpára kötött vesicatorium, az aggodalmas arczok, a csisz-csosz lépések, a forró vasra töltött eczet nyavalyakergető szaga, lassu suttogások, homlokát tapogató kezek… mind oly sajátságos érzést költének benne, minőket az ember közelgő betegség előestéjén szokott megsejdíteni: valami nyugvó zsibbadást a főben, rajgós nyüzsgését a duczrendszernek, lélekzetforróságot; de miket jóravaló ember reggelre ki szokott aludni.
– Te Vicza, nyöszörgé a patiens a dunyha alól, melyből csak orra látszott ki, mint egy árbocz, te Vicza… ihatnám.
– Majd mindjárt jön az ezerjófű, édes öregem, majd ihatol, addig nyeld a kortyot egy kevéssé.
Hjaj, de nem ezerjófüvet volt ám ihatnék Vendel úr, de hogy mit? azt még sem merte kimondani.
– No nézd, már itt is van. Jó forró, jó keserű édes öregem; várj, kitöltöm a csésze aljába. Idd meg csak, majd meglásd, hogy meggyógyulsz tőle, – várj, majd megfuvom; vigyázz, meg ne égesd a szádat.
– Brrrrrrrrrphü! ordítá megrázkódva a hypocrita nyavalyás, a mint az első korty megfordult a szájában, s olyat rugott magán, hogy ha vassal nincs pántolva az ágya, testamentomot tesz (ugymint az ágy). Hisz ez méreg!
– Méreg a gutát! inkább nagyon is orvosság; nézd, én is iszom belőle; valami fölséges, ettől gyógyulsz csak meg. Idd meg csak öregem, szaporán idd meg, no de megidd, ha mondom.
Denique Vendel úrnak nolens volens fel kelle tátani a száját s elnyelni szinlett nyavalyájának ezerjó, de ezermilliomszor keserű orvosságát, melynek azon panaceai hatása van, hogy a kinek nem árt, legalább nem is használ neki.
Nyilván való állapot azonban, hogy minden erős keserűség erős appetitorium szokott lenni; – ez így volt harmincz esztendő előtt is. – Vendel gazda egy ideig csak fintorgatta az orrát, testének ez egyetlen activ állapotban levő részét; szítta, tüszkölte, emelgette e tülöknek termett emberi tagot, míg végre, nem bírván tovább türelemmel, odainté magához Vicza fejét, s mintha nagy titkokat lenne felfedezendő, szájához tartotta fülét s abba egyetlen egy szót, de csak egyetlen egyet súgott, cannibali arczkifejezéssel kisérve e mondatot:
– Azt hát, ördögöt, meg a máját! szólt felpattanva Vicza asszony, hát még mi nem jut eszedbe, te telhetetlen tarabaksa; jobb biz, elalszol, míg jó dolgod van! s ezzel haragosan tollat ütve a titáni férjre, belehuzá még egyszer annak fejébe a lobonczos hálósüveget s mérgesen ott hagyta.
Vendel ajkairól hosszú és nehéz fohász szakadt fel – mint a poéták mondják – reményeinek ily felsülése után.
Mi volt légyen ama mysticus, haragra gerjesztő szó, mind a mai napig rejtve maradt a historicusok előtt. Psychologusok és philosophusok egyébiránt, kik a gastronomia szent titkaiba be vannak avatva, könnyen kiokoskodhatnák, ha akarnák, mikép az ilyesmi lehetett: «ehetném»!
Tehát Vicza asszony magára hagyta a szenvedőt, gondolván: a ki éhezik, aludjék.
De Vendel nem tudott aludni. Szörnyü kisértetek jelentek meg szemei előtt: hol egy óriási szál augsburgi hurka, hol egy megmérhetetlen szalonnás gölődény, hol egy sereg repkedő, ugrándozó kipirult lekváros hátu csehpampuska, hol egy tisztes, komolyan lebegő sörpalaczk, fején fehér habkoronával és a sült malaczok és a sült galambok, mosolygó begyeikkel, s a mindenrendü sültek, főttek és pörköltek, s a minden néven nevezhető becsináltak és kicsináltak, ragyogó leveleikkel, kinálkozó illatjaikkal, s előre érezhető gyöngéd zamatjaikkal!!!