– Oh én százszor boldogtalan! ki mindezekbe nem haraphatok! ordítá magában kétségbeesetten a potrohász, s nyálát nyelve, a fal felé fordult és imádkozni kezdett.
De hogy tehette volna ezt ily állapotban? Éhesen, szomjasan, torkig csuronvíz! A tatárnak volna ilyenkor kedve kegyeskedni, s még hozzá a mellékteremből áthangzó boszantó vinnyogás, röhögés és hanczurozás víg hangjai mellett. – De biz úgy megmorgott, mint egy hat esztendős medve, s a vánkosa csücskéit kezdte rágva-rágni.
A mint így kínlódnék, küzködve magában, s már-már sírni kezdett: egyszerre úgy kezdé érezni, mintha valami rángatná a feje alól a vánkost, rejtelmes susogás közben, mindig erősebben rángatta, – végre fejéhez nyult…
… Ki az?!
– Jahahaj, én vagyok, gazduram, szólt valaki fogvaczogás kisérete mellett.
Hátratekinte. Hanzli állt előtte. – Zöld volt a fiu képe és térdei összevissza verődtek és hajszála mind szerteszét állt.
Vendel úr azt hitte, kisértetet lát. Kiáltani akart, de a boszorkány rajta ült a nyelvén, nem birt szóhoz jutni.
– Gazduram! kiáltá erős asthmával a fiu, s szemein egyet fordítva, térdre esett – egyszerre mind a két térdére; s úgy megragadta Vendel úr hálóréklijének gallérját, hogy ez csakugyan azt hitte, mikép éhsége lecsillapításául most őt fogják megenni. De nem tették, nem. Sőt inkább Hanzli úrfi keservesen elkezde sírni, szepegni, csuklani és huákolni s Vendel úr megkapott nagy kezét csókolgatni, miközben mindig csak azt emlegette, hogy: «gazduram, gazduram».
– Hallom, fiam, hallom, de hát mi lelt?
– Oh engem semmi sem lelt, de gazduram oda van, elviszik, elragadják, irtózatosképen csúffá teszik…
– Mit beszélsz, fiam Hanzli? szólt megütközve a circumspectus.
– Hát – tudja kend, gazduram, kiért, miért jött ide ez az irtózatos gáliczkőfaló ellenség?
– Nem én.
– No én sem tudtam, de most már tudom. Oh ezért járnak be ezek most országot világot, tűzzel, háborúval; oh ezért keresnek össze minden birodalmat, oh ezért…
– De hát miért?
– Hát nem mondtam még?
– Te? tán a feleségemért? ordítá felülve az expatiens, s hirtelen még éhszomjas voltát is elfeledte.
– Az még csak jó volna, gondolá magában Hanzli, ők bánnák azt meg, de nem is úgy. – Kendért magáért jött ez a háboru, szeretett gazduram, susogá kimeredt szemekkel (nem szemekkel susogá), s hosszú póznakezével a hanyatteső gazdára mutatott, ki noha nem érté a dolgok mivoltát, de azért nagyon megijedt.
Vendel úr nézett Hanzlira, mint egy sült hal, Hanzli pedig Vendel úrra, mint a másik sült hal. Egyébiránt az egyik izzadt, a másik didergett.
– De hát mégis… mi szüksége van rám a franczia császárnak? töprenge a gazda.
– Hej! felelé a szolga, nagy dolga van annak kegyelmeddel; épen most súgták egymásközt a zöldfejű huszárok, hogy ez lesz az, ez lesz az! s fejüket billegtették. Odafülelek, hogy ki lesz az, mi lesz az, hát mit hallok?…
– No hát mit hallasz?
– Azt suttogták, csak amúgy titokban, hogy senki se hallja: hogy a franczia császár mindaddig nem szünik meg ez országot tűzzel-vassal pusztítani, míg neki váltságul egy ötmázsát nyomó darab embert nem adnak.
– De hát minek az neki? hebegé Vendel.
– Ezért elhatározták, hogy kendet holnap reggel megmázsálják, s ha megüti a mértéket, menten kiszolgáltatják a franczia császárnak. Ezt csak úgy suttogták – csak úgy titkosan, a kalap alól, pedig kegyelmed megüti a mértéket.
– De hát mit akarhat velem? te Hanzli, nem tudod mit akar?
– Rettenjen agyon kegyelmed! Semmivel sem akar kevesebbet, mint önt ritkasági gyüjteménye számára spiritusba tétetni!!!
– Valamennyi szentek, ne hagyjatok! ordítá, nagy képéből kikelve, a serfőző, engem spiritusba tenni, mint a négylábú csibét, meg a kétfarkú gyíkot!!!
– Biz úgy; és pedig elevenen.
– De nem úgy, Hanzli fiam! kiálta szörnyen megfrissülve az öreg; e tisztelethez nekem semmi kedvem, épen semmi. Jer, segíts felkelnem, – hol van a papucsom? – Szent János próféta! semmi kedvem hozzá, – addsza a janklimat, meg a bagósüveget. – Húj, szent Flórián és Habakuk! segítsetek öltözködnöm! A bundámat, a bundámat Hanzli! – Oh szűz Cziczelle! add rám a bundámat! fussunk, fiam Hanzli, fussunk! (Vendelt az ijedtség elevenné tette.)
– De merre?
Ez volt ám a kérdés.
– Merre hát? az ablakon keresztül. Fogd a fejszét, csapd ki a keresztfát, ne törődjél vele. No mostan emelj ki, fussunk, fiam, fussunk.
Percz mulva földrengési zuhanat hangzott odakünn, mit a csárdai borozók ujjongatása sem birt túlhangzani.
– De hogy megyünk tovább? ez volt a második kérdés, mert Vendel gazda lábai nem arra voltak teremtve, hogy szaladgáljanak. Mit volt mit tenni? Hanzli targonczát hozott, az öreg Gambrinust belerakta, a hámistrángot nyakába ölté s ment az országútnak, görhesen tolván maga előtt a colossalis testet; mely emberfölötti vállalat terhe alatt kidűlt a két szeme s dereka C-vé hajolt meg. Az öreg pedig váltig biztatá: «Told, fiam, told!» – Majd megszolgálom szépen a másvilágon.
Hanzli úgy szuszogott, mint a majorennis vadkan; a taliga kereke csikorgott, mintha azt mondta volna minden fordulásnál: «hájat vegyenek!»
Vendel pedig folyton biztatá: «Told, fiam, told! majd megpihensz otthon!»… Igy mentek végig a kertek alatt.
Már a falu végén voltak, – a legelső kukoriczaföldhöz értek. Hanzli közel volt a megszakadáshoz, s midőn épen egy kis dombra akarta volna a sysiphusi terhet feltülekedni, midőn Vendel legjobban szorítná a dolgot, mondván: «Told, fiam, no még egy kicsint, no még egy kicsint!» puff! beledönté az árokba.
– Zatraceni! nyöszörgé a «szállj le Balázs a hintóbul» odalenn. Zatraceni, végy fel, Hanzli, nem tudok felkelni.
Hanzli felrángatta az esett hust.
– No de már most menjen ám kend, jó gazduram, a maga két lábán, vagy ha tolni akarja a taligát, hát itt hagyom. Nekem szétnyilt a hátam gerincze. Kódis vagyok.
– Ne bolondulj, fiam Hanzli. Itt ne hagyj most; legalább segíts elbujnom valamerre, segíts elbujnom. Hiszen tudod, hogy mindig úgy szerettelek, mint a tulajdon fiamat, édes szép Hanzlikám.
– No csak ne czirogasson kend. Hanem adja hát kezét. De ha úgy belém kapaszkodik kend, egy tapodtat sem megyünk. – Próbáljon a maga lábán járni. No – no!
Igy nógatta Hanzli megrémült gazdáját a kukoriczába, ki holdvilágos éjszakának idején megszökött meleg ágyából, hogy egy hideg kukoriczagóréba menjen bujdokolni, melyből a csősz megszökött, s melynek tetején beesik az eső, oldalán keresztülfú a szél.
Ide hozta Hanzli a gazdát, ki ugyan elfáradt, mire ide jutott.
A góré tetején fiaverebek sipogtak, oldalai nádkévéből voltak építve, kifoltozva kukoriczaszárral, melyet szépen befutott a földi mogyoró jószagú virága. Benne semmi sem volt, kivéve tán egy légio szunyogot.
– Hát itt maradjak? kérdé desperált arczczal a gazda, széttekintve a nádkastélyban, mely egymagával tele lőn.
– Ne féljen kend, itt senki sem fogja keresni.
– De hová ülök le?
– Bizony csak a földre.
– Szent Jeremiás! Kemény ez a föld ülőhelynek.
– Ne bánja kend, csakhogy spiritusba nem teszik.
– De bizony hideg is, aztán meg ehetném is.
– Majd tegyünk róla: én most hazamegyek és hozok kendnek egy egész kenyeret, meg egy sonkát. – –
– Egyebet semmit? – Hát azt akarod, hogy éhen haljak meg itt?
– Azt nem akarom, hanem kendnek mindenesetre le kell magáról soványkodni vagy félmázsára valót, ha örök bujdosásban nem akarja tölteni életét.
– Jól van, fiam, jól! Azaz dehogy van jól, dehogy van jól! Hozd el hát legalább a kutyámat, hogy legyen kivel beszélgetnem, ha magam leszek, és a ki megőrizzen…
– No Isten megáldja, gazduram, meg ne ijedjen, míg visszajövök.
– Te Hanzli! aztán felőlem senkinek se szólj! tudod, ki az a senki! Hát még annak se, egy kukkot se.
– Nem, nem, nem, nem!
Mintegy félóra mulva visszatért a hórihorgas, szörnyen felbatyuzva. Vendel úr már messziről leste s örült, hogy itt látta, azt hivén, ez legalább is az egész éléstárt elhozza a hátán.
Messziről rákiálta: – Mi az a hátadon, Hanzli fiam?
– Egy kéve szalma és a bunda.
– Jajh! nem ennivaló. Hát ott az öledben.
– Ez a pudli. – Nem akart eljőni, az ölemben kellett idáig hurczolnom.
– Az sem ennivaló. Hát a kenyér, meg az a másik?
– Itt van a tarisznyában.
Hjuj! Az a tarisznya szörnyű kicsiny tarisznya volt.
– Hát innivalót nem hoztál, fiam Hanzli?
– Nyujtsd ide, hadd huzom meg… Jaj, Hanzli fiam, pogány a lelked is, hiszen víz van ebben!
– Még pedig friss.
– De hát halálom óráját akarod megérni?
– No ne zúgolódjék kend, gazduram, mert valaki meghallja. Ehen van ni, megcsinálom az ágyát, a tarisznyát felakasztom ide a körösztfára, aludjék kend szépen, holnap este majd megint eljövök. Tegye be az ajtót. Jó éjszakát.
Vendel úr magára maradt.
Ilyen az emberi élet. Az ember semmiről sem bizonyos, még mikor meleg ágyába szépen lefekszik, akkor sem tudhatja, vajjon hol fog fölébredni, mint íme az élőpélda.
Sötét volt. Alig tekinte be a hasadékokon egy-egy kiváncsi csillagocska a nádresidentiába, s minden lélek fülelt.
E nagy csöndességben, e nagy sötétségben hirtelen úgy tetszék Vendel gazdának, mintha valaki vagy valami mellette németül beszélne. – No de világosan hallá:
Quak, quak, frakk!!
Ki lelke lehet ez?
Ismét: quak, quak, frakk!
Ejnye, ezzel talán tótul is lehetne beszélni?
– Jako sza volás moja dusa…
Quak, quak, frakk!! szólt mindig közelebb a gyalogmadár, míg végre Vendel azon bátorságot vevé magának, hogy kezét a hang tájára kinyujtsa s megtapogassa annak okozóját.
Brr! Valami hideg mozdult meg ujjai alatt, oly hideg, mint a béka.
Ugyan mi a tatár lehetett? Hideg mint a béka, németül beszél és mozog.
Vendel gazda nem birta kitalálni, hanem fogta a bagósüvegét s a mint még egyszer megszólamlott a rejtélyes állat, leborította vele, gondolván: reggelre majd szeme közé néz, s ezzel kivette a tarisznyából a kenyeret, a gyürkéjét letörte s miután azzal elbánt, az egész kenyeret odahelyezte vánkos gyanánt a feje alá, s jóizűn aludt a fáradalmak után, egész hajnalig meg sem mozdulva egy fekvő helyéből. Érzé ugyan néha, mintha a haját húznák, meg az orrát csókolgatnák, de mikor az ember alszik, ilyesmit föl sem vesz.
Hajnalra azonban nagy álomlátások kezdték háborgatni. Azt látta, mintha egy nagy muzeumban lett volna, hol mindenféle kitömött pelikánok, struczczok, gólyák és krokodilusok, tengerilovak, páviánok, macskamajmok és kutyafejű tatárok, bebalzsamozott tarka ördögök és kővé vált vizi angyalok és egyéb naturæ curiosumok, köztük egypár kritikus is, lábánál fogva felakasztva – álltak hosszú sorral.
De legbámulatosabb volt két óriási üveg, a középre téve, mindkettő színig spiritussal, fölül hólyaggal lekötve, – miknek egyikében egy sovány elefánt lubiczkolt hosszú nagy orrmánynyal, frizirozott hajjal, fénymázos czipőkben, nagy széles bő frakkban; a két fátermörder mint a két agyara hegyesült előre s a két füle lógott.
De bezzeg a másik üvegben! ott meg Vendel úr uszdogált, még egyszer akkorára hízva, mint a mekkora volt; sárga flanellréklije rajta volt, és a tarka papucsai; szörnyen kapálózott, hogy magát kitörhesse; kiabált volna, de mihelyt szájat nyitott, itta a spiritust; végre egy kétségbeesett lökést tett magán talpával, hogy fejével a hólyagot kiüthesse s kirugta a nádviskó oldalát.
– Ahhaouhh! szólt nagyot ásítva – mégis jó volt, hogy nem engedtem magam; hanem ezért meg is érdemlem, hogy jóllakjam. De nini… hová lett a kenyér? A kenyér hova lett, sem hire, sem hamva. – Csak egy pár megmaradt morzsa mutatta, hogy hol volt. – Biz azt az éjjel kiették a feje alól a réti patkányok.
– No már most kenyér nélkül egyem meg a sonkát? Megbetegedjem tőle?
De ám gondoskodott a jó sors, hogy Vendel úr meg ne betegedjék. Mert a mint keresé a sonkát, hát sehol sem találta a sonkát.
Iszonyú rémgondolat czikázott keresztül agyának sivatagán.
– Filáx! kiálta a pudlinak. Az nem felelt. Nagy mina volt pedig kaparva a nád alatt a földben.
Vendel úr kitört az ajtón. S im a hűséges eb ott hevert a küszöbben, az elpártolt sonka végcsontmaradványát egész manierral fogván két első lábába s szépen rágogatván.
– Semmivé lettem! kiálta Vendel úr kétségbeesetten, s hanyattvágta magát a zsupra, és megátkozta az ő születése óráját.
Ekkép táplálta a hűséges Hanzli jó Hornyicsek Vendelt, mint Illés prófétát a varju, s ekkép ette meg az egér az ő kenyerét és a pudli az ő sonkáját, s ekkép átkozta meg a nagyhírű serfőző saját magának és pudlijának születése óráját.
Szerencséjére azonban valamely titkos sugallat, avagy sejtelem déltájban kivezérlé a hűséges hollót egy újabb szállítmány proviánttal, különben a szegény serfőző tán mint egykor Eu – (tudja kő, hogy van tovább) király, magamagát ette volna meg.
– Hanzli fiam, vidd vissza a kutyát, hozz helyette macskát, mondá az öreg úr – az egerek a galléromban költenek s a mit ezek meghagynak, a kutya hordja el; – hát a huszárok?
– Dejszen azok túl vannak már a határon, reggelig ott vigadtak, akkor lóra ültek, azóta tán háboruban is vannak.
– Hát Vicza asszony?
– Nem vitték el, felele keservesen Hanzli, – most épen szörnyűkép dúl-fúl, kelmedet keresi; azt hiszi: istentelenkedni jár és nagy dolgokat igér kendnek, ha rátalálhat.
Utczu bizony, gondolá Vendel úr, ez aztán a két tűz: egyik felől a franczia császár keres, másik felől a feleségem, – egyik üvegbe akar tenni, a másik kalodába.
– De jól elbujjék kend. – Ugyan közelget az ellenség. A falubeli impostor urak (compossessorokat akart mondani a fiu) mind rejtik a holmijeiket, ki a gerendák közé dugja a kincseit, ki a mángorló alá ássa, ki a pinczébe temeti; az insurgensek számára sütik a pogácsát mindenfelé, meg a mákos rétest az útra; már a paprikaszag a szomszédban érzik, – azt mondják: az ellenség vörös puskaporral lövöldöz. Szörnyű kegyetlen nép, kik még a születetlen gyermeket sem kimélik, úgy bizony! akként bánnak az emberrel, hogy lehajtanak a földre két fiatal jegenyefát, ahhoz az embernek két lábát két felől hozzá kötik, akkor hirtelen eleresztik a fákat s sutty! az ember ketté hasadt.
– Alé! juj!
– Az asszonyokat meg hajaiknál fogva kötözik össze, úgy hajtják a vásárra Afrikába.
– Te – messze van az az Afrika?
– Még nem tudom. Lehet annyira, mint Szerdahely; de miért?
– Csak azért: hogy ha Viczát el találják vinni, tudjam, hogy hány nap alatt jöhet vissza.
– De hát ha engemet visznek el? S majd a kutyafejű tatároknál valamely komondorábrázatú kisasszony belém szeret? Bizony! Aztán megesz? úgy ám! Mazsolaszőlővel hizlalják ott az embert, meg szentjánoskenyérrel.
– Jaj, fiam Hanzli, ha téged elvinnének, s nekem nem hozna többé senki enni! Fiam Hanzli! Az istenért, vigyázz magadra; s ezzel odaölelte potrohára a jó öreg a fiam Hanzlit, s úgy össze-vissza csókolta annak feszített orczáját, s úgy össze-vissza szorongatá annak gyertyaszál termetét, hogy mikor elereszté, káprázott a szeme a fiunak, s csak úgy kapkodta a levegőt, mint a partra tett kárász.
Igy vigasztalá a jó Hanzó diák szerencsétlen gazdáját az ő bujdosásának napjaiban, reggelenkint és esténkint hordva neki enni és innivalókat, nemkülönben hireket és történt dolgokat, mik közől ugyan a kilenczedik sem volt igaz.
E közben pedig szépen zöldült és levelesedett a kukoricza, sárgultak a tökök nagy ernyős leveleik alatt, és a seregélyek látogatták a boldog mezőket.
Vendel úr reggelenkint ki-kisétálgatott egy közeli dombra, honnét a faluba be lehete látni, onnét szemlélte a kémények füstölgését és a fecskéknek röpülését és a porzó országutat, s hallgatta a komondorok távol ugatását és a déli harangszót; délután pedig, mikor a nap be kezde fűteni a világnak, befeküdt a kisded vityillóba, hol késő estig harsogott harsogásának menydörgése; s csak akkor jött ki onnan, mikor a nap ismét betette maga után az ajtót, s itt hagyta a szép harmatos világot. Felmászott ilyenkor ismét az őrdombra; – azok a szép csillagocskák úgy ragyogtak odafenn, mint egy-egy kis gyémánt, idelenn pedig szanaszét a pásztortüzek vörös csillagzatai tünedeztek fel a félhomályú mezőn, a falubatérő gulyák kolompmuzsikája bejárta a tájat, vagy egy-egy elkésett ácsi laptika két kerekének vidám nyikorgása; az uraság majorjában valakit ugattak a kutyák, a kanászlegények pattogtak a karikásokkal, s mindez oly szép volt. Hát még mikor a hold feljött, mint egy világító vajasszarvas, később pedig mint egy fényes ezüst huszas, akkoriban oly ritka tünemény (nem a hold, hanem a huszas). Az öreg Hornyicsek nem győzte benne eléggé keresni szent Dávidot és a hegedűjét, kit nem egyszer látott már a fényes planétában, midőn sörtől illustrált fővel gyönyörű clairvoyanci állapotban kiült esténkint a márványkőpadra. A lanyha esti szél e közben oly édesdeden susogott a kukoricza-levelek között! Szerencséje Vendel úrnak, hogy semmi hajlamot nem mutatott az aszkórságra, különben e regényes helyzetnél meg nem menekült volna a poétává levéstől.
De megköszönte ő ezt a regényességet. Naponkint jobban kezdé tapasztalni, hogy ködmene mindinkább inkább beéri, – bővült, tágult minden öltözete, s napról napra kevesebb fáradságába került az őrdombra föl- és arról meg lemászni. Azon gondolkodott: hogy vajjon nem mehetne-e már vissza a faluba? De Hanzli mindig lebeszélte, azt fogta a szegényre, hogy hízik, pedig szüntelen keskenyebb kosztra szorítgatá.
Ekkép folyt le két egész nyugalmas hét, miken, Vendel úrral összevéve is, kevés nevezetes történt; néha a hangyák berontottak nyári palotájába, honnét aztán nem győzte kikönyörögni; másszor az égiháború iszonyai állattak ki halálfélelmeket vele. Egy délután pedig egy dühödt kivert bika járt-kelt a kukoriczaföldek között szörnyű bömböléssel, a mikor is Vendel gazdát, ki a nádhajlékból ki sem mert pillantani, majd a hideg lelte ki; de legborzasztóbb volt a jámbor úrnak egy vadállattali rémletes esete, mely, mint igen rettentő és így mulattató történet, ime ezennel elmondatik.
Annyit már tudunk, hogy Vendel urat esténkint valamely vadlélek meg-meglátogatta, mely ilyenkor németül discurált, s ha az ember hozzányúlt, hideg volt és mozgott s melyet Vendel úr rendesen leborított az ő bagó-süvegével, hogy reggel ráismerhessen; – midőn pedig reggel fölemelé a süveget, nem talált az alatt egyebet, mint egy lyukat, mely a földbe volt vájva, és igen sötét volt… Midőn egy délután épen szörnyen törné a fejét e sötétlő üregnek titkos rejtelmein, úgy tetszik fülének (és fülei jók voltak), mintha tanyája körül mezítlábas lépések jőnének, mennének, sőt halk suttogásokat is vélt olykor hallani. Fülelt, hallgatott, meghúzta magát. Kis idő múlva azonban úgy kezdé hallani, mintha ama rejtelmes gömbölyű földi lyuk beszélni akarna, nevezetesen, mintha csuklanék és gargarizálna, épen mint ezt emberi gége szokta tenni. Olykor sóhajtani is képzeli. Mindig hangosabb zúgás, czuppogás és kortyogás kezde felkiabálni. Teremtő atyám! mi lakik itt? Később kaparni kezdtek benne és à la minute tüsszögni. Mindig feljebb, mindig hangosabban. Reszkettünk, mint a nyárfalevél. Végre – – hah! végre egy iszonyú fő, – két füle, – két szeme, – hegyes fogai, – véres nyelv, – – mutatkozott, felfelé törekedve a nyiláson! még egy vonaglás s egy rémséges vad tekintetű, lucskos, ijesztő alakú, hegyes körmű, villogó szemű vadállat rontott belőle ki, – egy rettentő ürge!
– Szent Bertalan, segíts! ordíta magában a serfőző, ez megesz! Mert ez olyan állat, a ki a bikát is lefogja.
De ez csak hagyján, hanem a mint ama ragadozó állat kiszökött nagy lucskosan, sárosan az üregből, rögtön utána, mintha forrás vize bugyant volna fel, ömlött valami folyóság a lyukból kifelé, mely egy percz alatt Vendel urat ürgéstül, bundástul és fekhelyestül együtt kiöntötte.
Hát valami rossz pásztor fiuk ürgét önteni jártak, s épen azon domboldalon, hol az elhagyott csőszgunyhó volt építve, kezdték a díszes mulatságot; nem tudván azonban a közlőcsövek theoriáját, csak hordták kantával a szomszéd tó vizét, s átkozták a békát, mely bizonyosan minden vizöket megiszsza, míg az ürgebarlang másik nyilásán át Vendel úr kastélya szenved áradást.
Az üldözött szörnyeteg e közben, miután körülfutva a szűk tanyát, sehol kimenekülésre út-módot nem talált, azt gondolva, hogy majd tán a tetején kimehet, kapaszkodott négykézláb a nádfal harántos oldalán felfelé, s már-már az ablakhoz jutott, melyet azon szélvész szakajtott, – midőn valami véletlen eset által kihozva a sulyegyenből, visszanyekkent s ráhullott Vendel úr orrára.
No még oly ordítást sem szalaszta ám ki emberi harminczkét fog, a minőt Vendel úr e perczben; kirugta az ajtót kezével, lábával kiesett a házból, – s oly handabandát ütött, mintha három regement török lett volna a hátán.
Utczu! a pásztorfiuk nem vették tréfára a dolgot, – vesd el magad! nyargaltak holtra riadt képpel, ott hagyva kantát, dézsát, ürgelyukat, s végigbömbölve az úton, addig vissza sem néztek, míg a faluba nem értek, a holott is a népet rögtön fellázíták.
No Vendel, ez ostoba egy rohanat volt, most majd megtudják, hogy hol vagy; rajtad jönnek, hazavisznek, elárulnak, spiritusba tesznek, s az is a tied lesz.
Felállt szegény az őrdomb tetejére s a falu végére kémelt; kis idő múlva tehát szomorúan kezdé tapasztalni, mikép sejtelmei valóba mennek át.
Egy csoport vasvillával és vendégoldalakkal fegyverezett emberi had kezde rejtekének tája felé nyomulni: tovább itt maradni világos Istenkisértés lett volna. Nagy resignatióval fogta szegény öreg a bundáját, egy nagyot sóhajtott s azzal Isten hozzád kapufélfa! bujdosott a pohánkaföldekbe, s ott leheveredve, aggódva hallgatta a távoli rikoltozásokat, a mint a fellázadt falunépe űzte-hajtotta a kisértetes árnyat; s maig fenn él a nép száján a «földi emberrőli» kisértetes mese.
Innét ismét tovább húzta magát. Három nap bujdosott tövisen, bokron és szántóföldeken keresztül, szabad ég alatt hált, náthát is kapott, s minthogy kenyere elfogyott, ember szeme elé kerülni pedig nem tanácsolta magának, földi mogyoróval s sült kukoriczával volt kénytelen táplálni életét e három nap alatt. Siralmas három bőjti nap, mely legalább három évet elrabolt életéből, legalább harmincz fontot teste tömegéből. – A negyedik napon nagy puskázásra ébredt, valami egy mértföldnyire hozzá nagyon fűthettek ágyúkkal. Még golyóbist is látott, mely megunt reptében fáradtan ugrott meg a földön s egy-egy kövecsben megbotolva, újra nagyot szökött. Egyet ezek közül szép szerével megkaphatván, meg is takarított a sokat kiállt férfi s holta napjáig mutogatta azt, mint tanujelét annak, hogy ha háborúban nem is, de mellette mindenesetre volt.
Déltájon elhallgattak a durrogatással, s este felé, hogy Vendel úr épen feküdni készült egy virágzó krumplibokor árnyékos tövében, hát a czirokerdők közül mely alak búvik elő? – – Egy mentedolmányos férfi, fején vörös csákó, lábán félsarkantyú, kezében nagy puska, – nyilván e puska sem győzelmi trophæus lehetett. A férfi lábai térdig sárosak valának, de hála Istennek! egy csepp vére sem folyt. – Hátra-hátra nézett. Tán kergetett valakit? Különben látszott rajta, hogy nem találja az országutat.
Vendel úr ráismert. A legharsányabb hang birtokosa minden közbirtokosok közt, nemes Kormos Mátyás állt ime előtte, de mily kiadásban! Dehogy volt haragos, mint rendesen szokott, szörnyen megjuhászult; egyik bajusza csurgóra állt, a másik ketté vált, képén azonban sehogy sem látszott meg, mintha embert evett volna.
– Jó estét Vendelkém, szóla szelid hangon, nem tudja kend, merre van a falu? nem jőne kend velem?
Kapott a kérdésen a jámbor serfőző, s mutatta, hogy: arra van! Gondolta magában, ez fegyveres ember, majd ha együtt megyünk, hamarább megijed tőlünk valaki.
– No csak azért akartam tudni, hogy arra ne találjak menni, mert az ellenség annak tart; gyerünk a füzesnek, szerelmem Vendelkém, majd ott jól elbujjunk.
– Hát csakugyan bántják az embert? kérdé ez szepegve.
– Hjaj barátom, hagyd abba a kérdezgetést, – soha se láttál te olyat. Bolondok azok. Így fogják nekünk a puskát ni! Teremtutse, ha el nem jövünk onnét, meglőnek!
– Hát kelmetek nem tudták szintén arra tartani a puskát, a merre azok álltak? okoskodék Vendel.
– No ugyan tarthattam volna feléje az istenadtát, mikor sem sárkány, sem billentyű rajta, hacsak a boldog végit nem fordítottam volna. Gyere, kaparjuk el a földbe, hogy valamikép meg ne tudják, miszerint a táborból jövök: még megfognának és visszavinnének; gyere, temessük el.
És ama nevezetes fegyver, melyet a magyar világ eme híres insurgens-vicznél fogva ismer: «kend az Alvinczy?» elkapartatott az ugarba, a holott is midőn évek multán ismét megtaláltatott volna, akadt tudós, ki bebizonyítá, hogy ez azon puska, melylyel még a trójai háboru alatt Mars urat Ajax ifju úr hasba lőtte; a másik ellenben azt állítá, hogy azzal jeruzsálemi András lövöldözött a Jordán vize mellett parti fecskéket, – melyből aztán nagy vitatkozás támadt, melynek mind e mai napig sincsen vége szakajtva.
A két patriota pedig nyakába ölté a világot s sietett elérni ama fűzfarengeteget, mely Cs.-től egész a Duna-partig oly szépen lenyulik s ott gyöngyen elrejték magukat, egymást bátorítván. Szinte másfél napig győzték tűrni a harcz dicsőségeit, de már a második délután vége volt minden ambitiónak: éhes lett a két vitéz, mint a farkas, s elvégre is kénytelenek voltak erőszakot tenni bátor természetükön s ennivalónak keresése fejében kilopózni a fűzfarengetegből.
Nem messze egy mély útban egy felfordított szekér feküdt körösztben. Mátyus úr, látva, hogy senki e szekeret nem őrzi, kihuzott az út mellől egy fiatal eleven fűzdorongot s azzal megparancsolva Vendelnek, hogy üljön le a földre és dugja be a fülét, iszonyú lármával neki-iramodott a pusztult szekérnek. «Add meg magad! – Védd magad! – Vesd el magad!» – Piff, puff! nesze neked is! Erre amarra! Ki mer ellentállani?! – Huj! Vendel azt hitte, Mátyus úr most egymaga háromszáz francziát ver le egy szamár-állkapczával. Úgy csattogott, úgy pufogott és recsegett – persze a szekér oldala.
– Megvan! kiálta visszatérve kipirult arczczal a diadalmaskodó, hatot levertem, a többi szétfutott. Itt van a kenyér!! s azzal egy nagy prófuntot emelgetett elő.
Vendel úr ekkor csakugyan elhitte, hogy ez az ellenség vasat ebédel, mert a kinek a kenyere kőből van sütve, annak a pecsenyéje legalább is öntött vas. Kemény volt az, félnapig kelle áznia a Dunában, hogy harapható legyen. De megették azért. Tudtára legalább Vendel úr soha oly jóizűen nem falatozott, mint akkor.
Megszabadult végre országunk az Isten ostorától. Napoleon, miután látott miskolczi czipót, debreczeni mézeskalácsot, vasvármegyei csákányt, győri burdsellát, kecskeméti kulacsot, ugocsai fülesbagolyt és komáromi fügét, a nélkül azonban, hogy fő-főczélját, úgymint Vendel gazdát, feltalálhatta volna, ismét, re infecta, honába visszatért, más szóval: kivertük őt az országból (a mi szent igaz is, csakhogy az irígy historicusok titkolják előttünk).
E hirre ismét megnéptelenedtek az erdők és kukoriczaföldek. Megtért mindenki ősei lakába, s beszélte mindenki hadi kalandjait a szemfül családnak: mint védte magát egymaga harmincz ellen, mint rabolta ki a franczia élelemszekereit, mint lőtték mellbe egy szakállas golyóbissal, de a nagy ezüstgomb, meg a keblén viselt nemeslevél felfogták a lövést, – s végre mint szakadt ezer darabra a harcz hevében izzóvá lett puska! mindezt s még szebbeket beszéltek honn jókedvű ősapáink, az Isten áldja meg őket, – hisz ha ők gyomron hagyják magukat lövöldöztetni, hol volnánk mink akkor! és ha mi nem volnánk?! hm.
Tehát Mátyus úr és Vendel gazda is haza baktattak e hírre. Szörnyen megcsappant a két jó úr, de kivált a serfőző. Csupán árnyéka lett eddigi énjének, úgy hasonlítván hajdani magához, mint az aszalt körte a nyers körtéhez. Ezen felül még el is rongyosultak s szállásuk gyámoltalan voltánál fogva oly szurtosok lőnek, hogy bizvást mutogathatták vala magukat pénzért, sub titulo: finnek.
Mátyus úrnak csak könnyű volt a dolga. Egyet szedtevettézett odahaza s erről mindenki ráismert; de bezzeg Vendel úr! A mint házára talált, szörnyen megüté füleit holmi klarinéthang, s mintha elefántok járnának ott tánczot. Üm, gondolá magában, ezek aligha engem nem gyászolnak. Hallgatózott; egyes rikkantásokat vehetett ki, egyebet semmit. Végre benyitott az ajtón. A nagy vendégszoba vigadókkal volt tele, kiknek apraja-nagyja járta a szent Dávid tánczát, egynek-egynek jutván e czélra annyi hely, mint egy tranchirtányér; legközépett pedig édes kedves felesége tánczolt félrecsapott kontytyal az András gazdával, kinek arcza ezuttal még egyszer oly fényes volt, mint egyébkor. A nagy tömeg közől csak Hanzli nyuzott képe állt ki mozdulatlanul; nyilván jóllakott a fiu és nem beszélt. Folyt azonban bor és sör, s mindennemű étkek jótékony illata boszantá az éhes ember orrát.
Vendel úr összecsapta két kezét: «Bozsemoj!» Csak ennyit szólt, de e kevés szóban oly sok volt kifejezve. «Megálljatok népek!» rikolta, nagyot toppantva lábával, mely toppantásra az asztal alól kijött egy kóczos eb s rútul elkezde a kisértetes gazdára ugatni. Saját pudlija ugatta meg. A többi ránézett. «Ki ez az ember?» – «Honnét jön kend, földi?» kérdé András gazda. «Adjatok szegénynek egy ital bort, valami koldus lehet», szólt Vicza asszony, kontyát igazítva.
De ez már kihozta a csehet példás türelméből. «Halljátok-e minden lelkek, én itt én vagyok és senki más!» Mindenki a fejét csóválta. A hang Vendelé volt, de az arcz, de a termet? Senki sem ismert rá.
– Hát te sem ismersz, Hanzli? Hanzli ránézett, komoly képet csinált, vigyorgott, ismét gémberedett képet csinált, de nem ismert rá.
– Ah! ez kétségbeejtő! sápítá Vendel úr s megragadván egy az asztalon álló kétpintes sörkancsót, azt egy hajtókában úgy ki találta inni, hogy kóstolni valót sem hagyott benne. – S ez volt megszabadítója. Erről ismertek rá. «Vendel bátya! Vendel gazda, nagyuram, kisuram, édes uram!» hangzék minden oldalról rá, s nekiestek, ölelték, csókolták, tánczba vitték, denique jól fogadták.
Hát az egész mulatság annyiban volt, hogy a piros béres elvette a Pannit, a kiért a huszárral párbajt is vívott már, s annak ülték most a lakadalmát s egyuttal a francziafutás dicsőséges emlékét, s minthogy ehhez még Vendel úr csodálatos visszaérkezése rovására is kelle vigadni, biz azok kinyultak egész kivilágos kivirradtig!
Ekként végződött a jólelkű serfőző veszélyes expeditiója.
És e naptól fogva megáldá őt Isten, mert nem hagyta őtet magzatok nélkül, hanem születének fiai és leányai, szőkék és barnák, de kövérek mind és egyik szebb és nagyobbfejű, mint a másik.
* * *
Néhány nap mulva azon hir kezde szállingózni, hogy az Ott huszárezred az utólsó férfiuig elesett a csatán.
E hirre, azt mondják, – miért és miért nem? – Vicza asszony amúgy titokban mind a két szemét vörösre kisirta, s utána egy hétig sem evett, sem ivott.
AZ EGYIPTUSI RÓZSA.
I. A SPHINX.
Az enyészet szelleme ül a sivatagon.
Hosszan, szélesen, körül kietlen, halomtalan a tér. Sehol egy virágos domb, sehol egy oáz. – Mindenütt, merre szem lát, sárga, halottsárga fövénytenger terül, melynek torlataiból itt-ott fehérlő csontok merednek elő s levéltelen, virágtalan vörös tövisek, miknek kemény gyökere még az izzó homokban is talál táplálékot.
Hosszú vonalokban fenevadak mély nyomai vonulnak át a fövényen.
Olykor a sápadt látkörön karcsú antilopék nyargalnak végig, űzetve éhdühös hiénáktól; vagy eltévedt karavánok vonulnak fáradt menettel az útnélküli síkon keresztül.
Majd, mintha fáradt mennydörgés gördülne végig a sivatagon, a puszták királya, az éhszomjas oroszlán ordítása hallik, zúgva, mint a föld alatt hömpölygő földrengés moraja.
Messze, – szemet és gondolatot kifárasztó távolban, – mintegy a világ határán kívül, három pyramis ködképe látszik, azon pyramidoké, miket Cheops, Chefren és Mycerinos királyok építettek, síremlékül mumiáik számára, ezelőtt háromezer esztendővel.
A pusztaság felett, melynek láthatára az ég sárga széleivel olvad össze, magánosan áll ki a homokból egy emberi fő, egy óriási nő feje, veres porphyrkőből faragva, melynek üres szemodvai a távol messzeségbe néznek, arcza fölemelve, szája nyitva áll, mintha minden perczben meg akarna szólamlani, hogy véresen-átkos jövendőt mondjon a világnak.
E bálvány az óvilág hét csodáinak egyike, a Sphinx.
Istenség volt egykor, most néma kődarab. A nép, mely imádta, rég, rég megszünt lenni s most magánosan áll, imádatlan ismeretlen szobor, a puszta közepén, kétharmadát eltemette a repülő homok.
Mi ismeretlen bűv rejtélye rémlik a kőarcz kifejezésében! Minden vonása homályos, mysticus phantasia nyomait viseli magán, mely phantasia rég kihalt, elenyészett, semmihez sem hasonlítva, a mi mostani; de nyomokat hagyva hátra időt nem ismerő emlékekben, melyek, mint egy kihalt világ megkövült csontvázai, szavakat tartogatnak, miket semmi élő nem ért; – mig körülök egy nemzet a másik után, mint elfutott felhő árnyéka, nyom nélkül elenyészik: ők, mintha túl akarnák élni a világot, az időt magát, holt életöket egyik évezredből a másikba viszik… Itt egy kőcoloss, melynek letört feje lábainál hever; amott egy halom, mely összedűlt templomok romjaiból támadt, fölötte a vad aloe örök tövise kéklik. Túl rajta halmos mező, a mumiák mezeje, melyet ezredek óta meg nem rothadt holt tetemek laknak… Mind megannyi emlékek a föld fiatal korából, mikor még óriásokat tudott szülni a föld, titani testben titani lelkeket, kiknek csontvázait ritkaságai gyűjteményébe rakja az utókor s bámulja azokat. Lesz-e kor, mely minket is bámulni fog?…
A Sphinx nyilt szemüregein át annak üreges belsejébe juthatni. A koponya hátuljában kisded czella van, akkora, hogy benne egy ember megfér, honnét rejtelmesen készült acusticai csövek vezetnek a száj üregébe, s beomladozott lejárások sötét pinczeaknák rejtekeibe.
Néhány század előtt, midőn ez üreget fölfedezték, abban egy fehér mumiát találtak, egy fehér hölgy tetemeit zöld márvány sarcophagba zárva. A mumia kebléig kemény, égetett cserépbe volt burkolva, mely felhajlott fejéig s összetett kezeit lefoglalá, mindenütt dúsan aranyozott és szineiket meg nem hagyó kék és piros arabeskekkel ékítve. Feje körül a cserép-pólára, mint szűzi koszorú, egy sor fehér lepke volt emaillozva, a lepke volt az egyiptusiaknál a halhatatlanság jelképe. Az egész mumia erős ambra- és balzsamillattól volt áthatva s arcza vonásai teljesen megtarták egykori kifejezésöket; úgy látszék, mintha csak rendesen aludt volna, az első megszólításra felébredendő, hogy elmondja két évezred alatti álmait.
Gyönyörű fiatal hölgy lehetett. – Más mumiákon oly valami összehuzódottsága, pergamentapintata és sötét cserszíne van a bőrnek; – ez fehér volt, mint a tajtékkő és fényesen sima, kiszáradt, de rugalmas és redőtlen, s valami fenséges költői malaszt derengett szelid arcza gyöngéd körrajzain.
Ifjan, nagyon ifjan kellett meghalnia: még homlokán egy redő sem volt, s arcza és egész teste majdnem átlátszó vala. Hosszú, selyemnél puhább és hollónál feketébb hajzat borult gömbölyű vállaira s rendetlenül terült el a leggyönyörűbb idomú kebelke halmain. Sokan azt tartják, hogy az ember haja, növényi életénél fogva, a halál után is folyton növekedik. Úgy látszott e mumián is, melynek haja fönt bámulatos gonddal inkább szőve, mint összefonva, alul pedig rendetlenül egymásba összevissza zilálva volt s a koporsót félig benőtte.
A kebel halmai közé pedig egy ezüst tollú nyil volt mélyen leszúrva, melynek tollán ó-chaldæi betűkkel e név volt felirva: «SANHERIB».
Sanherib király kegyetlen király volt, nevére a történet jól emlékezik; hát te szelid angyal mely nevet viseltél? Mily szép világ lehetett kebled édenén belül, midőn azt a halál ily ifjan örökre bezárta? tán szerettél, tán boldog voltál akkor? s a halál ott feledte arczodon a menyasszonyi boldog szendeséget s kétezer év nem mert hozzá nyúlni?…
Ébredj föl, oh szelid alvója a hideg túlvílágnak, ébredj föl, a költő teremtő szava hí!
Ébredj föl egy perczre, nyisd föl szemeidet, hívd vissza a lelket, melyet ezredek óta vándorolni küldél s mely most tán egy rózsaszínű felhő, vagy egy halavány csillag, vagy egy fehér hattyú költöző lakója. Hallja már a föld ismét szavaid csengését s virágozzék ismét arczod mosolyától.
A halmok, miken most forró fövény sárgul, zöldüljenek ki, s melyek most zöldek, nyiljanak meg és adják vissza halottaikat!
Kik alusznak jeltelen sírokban s végig álmodtak kétezer esztendőt, támadjanak föl!
A tornyok, miknek faragott kövei a földön szétszórva hevernek, emeljék fel újra felleget érő ormaikat! – paloták porticusai álljanak ott, hol most elvadult ligetek zöldellenek; a sivatagon, melyben emberi láb nyoma nem látható, legyen élet és nép!
Legyen úgy, mint volt ezelőtt kétezer esztendővel.
II. A TYPHON.
Krisztus előtt kétszázhuszadik évet számlálunk. – Egyiptus virágzásban van. – A Pharaók trónján Thyrhaca király ül, a békeszerető.
Tavasz van, a Nilus visszatért évszaki áradásaiból, áldást és virágokat hagyva maga után.
Egyiptus virányain örök tavasz zöldül, s még nem hullott le a fa levele, már új virág bimbózik rajta…
Mi szép voltál te egykor, Mizráim földe, Egyiptom! mi nagy, mi dicső!…
Az Isten, midőn kiűzte az embert paradicsomából, azzal mutatta meg, hogy őt még nem szünt meg szeretni, hogy téged teremte!
Gazdag mezőidben szelid nyájak legeltek – a föld gyümölcsöt és gabonát termett, – a szél vetette, a Nilus megöntözte azokat; az embernek csak aratnia kellett. Tejjel, mézzel folytak patakjaid s egednek mosolya egyik tavasztól a másikig tartott.
Száz város épült határaidon belől, fény és gazdagság hirhedt lakhelyei, miket az utókor bámulva emleget.
Ott volt a gazdag Canopus, melynek alabastrom palotáit aranyozott homlokú oszlopzatok tarták, – ott volt Baboul, az afrikai Babylon, hol a háztetők virágos kertekkel voltak beültetve. Heliopolis, a napnak egészen bearanyozott templomával; a másfél millió lakosú Memphis; a híres Thebæ, melynek égetett bástyái száz kapura nyiltak, – Sais a királyi temetővel s azon kőtemplommal, mit négy mérföldnyiről készen vittek oda, – és több számtalan, miknek neveit emberi ajk nem mondja ki többé s miknek kövei felett most a fellah rabszolgák kecskéket legeltetnek.
Távol, a Moeris tava mellett, a Memnon szobrain túl, három pyramis áll, három emberkézrakta hegy; oldalaik síma fehér márványnyal vannak befedve, mely mint óriási tükör veri vissza a nap ragyogását.
E gúlák egyikének csúcsán a szédítő magasban egy nőalakot venni észre, mint halvány geniust, kinek tekintete messze a sivatag határain vész el.
Gyönyörű fiatal leány. Fekete aczélfényű hajfürteit aranypereczek szorítják hátul össze tömött nehéz füzérré, egyes kiszabadult fürtökkel a szél enyeleg.
Arcza aranyszinű a lemenő nap sugáraitól, melybe rózsapirt vegyít a szív melege; szemeiben valami átható naphevű varázstűz ég, oly összeillő az emelkedett halványpiros ajkak jóserejével.
Hosszú fehér öltöny ezüst csillagokkal áttörve fellegzi körül ideál termetét, gyönyörű keblén ezüst talizmánövvel átszorítva, mely öv nem tágabb két férfi-arasznál. Kezeivel a pyramis csúcsának egy szegletkövére támaszkodik, s az alatta szédelgő mélységbe mereng le tekintetével. – Körül hullámzó rizsvetemények terülnek, mint hamvas-zöld bársony, áttörve a safflor aranyszín virágaival; távolabb sötét ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan.
A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak.
Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél gloriát csinál feje körül.
A távol Holdhegyek nagyszerű oltárként füstölögnek a halványodó égre.
A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke, meg-megszakadva a távolság miatt.
Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból, – néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik.
Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot…
Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé.
Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, – világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület, hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon száraz, fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre terjed az égen. Csillagok futnak alá.
E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik, csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják.
Olykor egyik táborról a másikra fellegek szállanak, nyilak fellegei.
Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai.
Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül, elnyugszik.
A másik hova lett?…
Némult halottak feküsznek a síkon…
Az égen az ordító Typhon fekete szárnyai látszanak, felhőalakban, viharsebességben!
Lenn pedig a síkon egy lovag vágtat, sebesen nyargalva az ütközet tájáról. – Paripája fehér, maga fekete. A dobogás nem hallik, csak a rohanó mén végerőlködését látni. A lovag hallja a magasból alászálló ének hangjait, mindig közelebb ér a piramidhoz, ott lova összerogyik vele, s ő a gúla egy harántos nyílásán eltünik.
Nagysokára ismét megjelenik, fenn a pyramidhegyen, a fehér hölgy mellett; termete óriási, fején rézsisak, tele horpadásokkal; mellét átlyuggatott rézpánczél fedi, arcza fekete és fénylő, mintha érczből volna öntve, tagjai izmosak, kezében hüvelytelen görbe kard van; homlokáról izzadság, kardjáról vér csepeg.
– Bevégeztem, a mit parancsoltál, szól fulladt hangon az æthiop, s erejetörten összerogyik a hölgy lábainál.
Tíz sebből foly vére.
– Osiris nagy, – szól a hölgy, a sebesülthöz lehajolva s gyöngéden emelé annak fejét ölébe s bársonykezével végig simítá por- és verejtéklepte arczát.
– Hogy vagy, Athániel?
A bajnok fölemeli lankadt szemeit s boldogult örömmel rebegi:
– Nagyon jól.
Vére végig csepeg a hölgy fehér ruházatán.
Térdére emelkedik, nagy, erős karja reszket, a mint a távolba elmutat vele.
– Látod amott a pusztán a sötét foltot? Az Sanherib tábora. – Látod az ég szélén ama sötét foltot? Az Typhon tábora. Az éjjel találkozni fog e két tábor, s a ki Typhonnal találkozik, megrövidülnek esztendei.
– Köszönöm, Athániel, köszönöm! Isis megrövidítendi azért halálod utáni bujdosásod ezredévét. Te nem hagytad az ellent a meroëi határon átkelni, mielőtt a Typhonnal találkozandott, a halál angyalával. Hol hagytad sereged?
– Ott a síkon. Mind ott maradtak. Küzdöttek reggeltől estig, mint az oroszlán, – mostan pedig alusznak, csendesen alusznak. Typhon meleg párnát fog majd rájok takarni, meleg homokpárnát, hogy a hiénák fel ne költsék az aluvókat.
– Egyedül maradtál?
– Tízezer közől.
– Béke velök. Lelkeik énekhangos madarakba költözzenek, testeik épen maradjanak világ végezetéig. Béke velök, béke velök!
A lég, mintha megértette volna az áldás szavait, langyon ömledezett a leküzdött csatatér felé, hol az ellenséges tábor őrtüzei kezdtek kigyulladozni.
Az æthiop sóhajtva szólt: – «Sanherib király 180,000 harczost hoz határainkra».
A hölgy felelé: – «De nem tudja, hogy hányat fog visszavinni».
– Sanherib király Egyiptus koronáját akarja feltenni fejére.
– De nem tudja, hogy saját koronáját meddig viseli fején.
– Sanherib király zsoldosainak igérte Egyiptus szűzeit rableányokul.
– De a babyloni özvegyeknek nem igért férjeket!
III. ASNAPHAR.
Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán csak álom?…
Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a földet látszik korbácsolni.
A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva, melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a régiek kék ezüstnek nevezték.
A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák, emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek csodás összeállítása homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan szellemének.
A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben százszor nyit virágot.
A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik. (Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva, nem tudni, mi czélra alkottatának.
Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és aloébozótoktól körülzöldelve.
A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól.
A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről ligetre.
Ezüst pánczélú lovag száll hófehér lovon a síkon keresztül.
Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek a légben; alig látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben.
A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna.
Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben enyészik el harmoniájok.
Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű jósfelelete következék.
– Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme, Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott.
A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla hozzá:
– Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek énekénél? mikor és hol?
… A Sphinx nem felelt.
– Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki, tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli.
A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban az oncák süvöltése hallék.
– Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név, mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt.
És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt.
– Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig vágott a hárfa húrjain.
Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz, szívvel érezhető hang.
A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét agyon fojtja.
Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az üvegharang zenéje, melynek ütője a szél.
– Nap unokája, Asnaphar! mi ragyogóbb a csillagnál?
Az ifju újra élni látszék e hangban s lélekre gyúlva felele:
– A szerelem reménye.
– Mi édesebb a méznél?
– A szerelem gyönyöre.
– Mi fájdalmasabb a halál fájdalmánál?
– A szerelem fájdalma.
És hangzék ekkor oly tiszta hangon, minőt csak lélek ajka adhat:
– Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának nevezsz.
S ismét néma lett minden.
– Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém ragyogott.
– Mint hasonlít ez arcz az övéhez! suttogá magában elmerengve.
IV. A MOERIS SZIGETE.
Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek!
Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad, – minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák zengik alá tündéres ábrándjaikat.
A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány fekszik végig.
E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon.
Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott leopard ül aranyozott tripuson.
A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek fel, üldözőjüket, a formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja közéjök lecsap.
Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld.
Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott annak gyémántképe.
Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ hajnalszínt mutat rajta.
Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek, milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az emlékezet holdvilága…
… Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája, Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek.
Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány kezestársával együtt hazájába visszaszökött.
A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is szíve rabbilincseit.
Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté egymásban a honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl, hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét.
Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt, a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét; csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz, mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen.
Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és el nem enyészhetni!…
… Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető, ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat ő miatta rövidséget szenvedjen.
Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré; izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá meg.
Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra.
A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse.
Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes adófizetést bátran megtagadva.
Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni a dolgok kimenetelét.
A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt, utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt tartományokat.
Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király, elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött. Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar nem tér vissza többé.
Háromszor látta Sanherib álmában fiát, Asnaphart, trónusában ülve.
De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben, mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött.
S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani, míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez a távol ligetek oltalmába vehette volna magát.
Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel köti be, s ki nem lép hajlokából, míg a vész át nem dühöngött fölötte. Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből csak a halál gyógyítja ki…
Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva. Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év áldva van az Isten kezétől.
A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot, hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.
Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű papirnautilus.
A tó vize mélyen átlátszó volt, mint egy üvegprizma.
Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után aranypikkelyű dorádok serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok terjengeték százágú karjaikat.