JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXII. KÖTET

VADON VIRÁGAI

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

VADON VIRÁGAI

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

MÁRCZE ZÁRE.

I. A VELLEBIT HEGY.

Magyarország végvidékén vagyunk, a mare-capellai hegyláncz és a vellebiti havasok összejövetelénél, egy laktalan sziklavölgyben.

A hegytetők kopárak; rendetlenül felmeredező sziklaéleiken itt-ott nyúlik fel egyes sötét fenyőszál, vagy töveiből félig kicsavarva, szárazan lóg le a meredekbe. – A hegyoldalakat szüntelen száraz avarfű és páfrán fedi, mely sötétzöld, de semmi állatot nem táplál.

Más bérczeken a kőszáli sas keresi fészkét, s zergenyájak legelnek a felhőnyi magasban, más bérczek között a vadászok lövései visszhangzanak, a távolban pásztorkürt rivall, vagy egy havasi kápolna andalgó estharangja szól – itt néma minden, e vidék meg van halva, benne sem ember, sem állat nem lakik; csak egy fekete-zöld zuhatag esik alá egyhangú morajjal tizenhat ölnyi magasról a terméketlen völgybe, hol elenyészve, az Unna partjain tör újra elő a föld alól. – A völgy maga kavicsos, veres ochrafölddel van fedve, melyen még csak tövis sem fogamzik; legmélyét egymásra döntögetett bazaltoszlopok fedik, köztök lyukacsos, penészes kövek, sivár lávanemű rétegek vannak sivatag egykedvűséggel elszórva, s a vidéknek a legtaszítóbb alakot kölcsönzik.

Az egészen valami felötlő enyészetszerű szomorúság jelleme tűnik fel. A völgyben heverő faragott kövek, elévűlt cyrill betűkkel ötszegű lapjaikon, pusztult iharfaerdők porhadó tövei, a vellebiti hegytetőn egy vén fellegvár düledékei roppant sötétkék gránitdarabokból összehordva, minő köveket most e környék nem terem: mindezek hallgatva mondják, hogy e táj élt valaha! S azt, hogy meghalt, s hogy nem fog élni többé: mutatja az elhagyottság, a hangtalan nappalok. Benne a szél sem zúg, hanem csak sóhajt. Pedig a repkény, mely most a dúlt vár romjain kúszik, egykor a harczos várurak sisakjait köríté, s a vad rozmarin, mely most az ablaknyilásokból zöldül, hajdan tán az úrleányok menyasszonyi koszorúja lehetett? – –

Hétszáz esztendővel ezelőtt élt itt a harczos Barlavit. Ott áll még a bástya, melyről meg szokta fúni kürtjét, midőn bojárjait a szomszéd kopanicsákból összehítta. Ama szirtfokon szokott fellobogni a jeltűz, melylyel szomszédainak haragját megizené.

Hét század kitörölte minden emlékből nevét, csak egy mohos kőszikla emlékezik még rá, melynek sima oldalába öles betűkkel van bevésve e név: Barlavit.

E szikla tövébe fektették halála után. Most nem nyugszik ott. Tetemeit két ízben vették ki koporsójából. Egyszer a vakbuzgó nép, hogy bucsújárással hordozza körül harang- és énekszó mellett, másszor ugyanazon vakbuzgó nép, hogy szivébe karót verjen s megégetett hamvait a sziklatetőkről a szeleknek szórja…

Halála után még 300 évig állt vára, bezárt kapuval, laktalanul és teljes épségben, mintha csak alunnának egykori lakosai.

A földmíves még akkor árpát, tönkölyt aratott a völgyben, s babonás szédülettel néze fel a komolyan hallgatag várra, melynek ormára olykor nehéz ködök ültek. A vakhit Barlavit lelkét látta bennök.

Hét század előtt ama thymiangyepes sziklahomlokon – hol most a vad kökörcsvirág ingatja fejét – egy szőke ifjú szokott esti holdvilágnál üldögélni: hosszú selyemszőke hajfürtei csillogtak az esti fényben; s míg lába alatt a völgyből átlátszó ködök emelkedének, mélázó dalai reszketve libegtek alá a csendes völgybe, mint mikor a porphyrsziklákon átfuvalló szél æolhárfai hangokat hord tündéri töredékekben a néma távolba.

Ez volt Barlavit egyetlen férfiunokája – Adonis.

S túl a mare-capellai előhegy oldalában van egy kerek domb, – most semmi nyoma ott az életnek, a hely puszta; hanem akkor egy magas ház állott rajta, keskeny gót ablakokkal, körüle széles párkányzott kőkerítés… S mikor a lantos hattyúszava átrezegte a szendergő vidéket, mikor csak a csillagok virrasztottak és az ábrándozók: olyankor a magas ház egyik ablaka megnyilt, s egy ifjú hölgy tekinte ki rajta, tündéri mosolytalan arczczal; gyermek volt még s örült a méla hangoknak és a csillagos éjnek, s gyakran éjfélekig elkereste a félhomályban a bús hangok dalnokát.

Meg kelle őt látni az ifjúnak: így volt megirva a jövendők könyvében, s a várnak el kelle pusztulni, el a szomszédháznak, el az egész vidéknek: ez volt utána irva.

Ez idő óta a halvány szűz ablaka alá járt dalait énekelni Adonis; az ablak – mint szokott – megnyílt, a hölgy kinézett, a hold világított, és ők ismeretlen fájdalmakat kezdtek érezni… ez volt a szerelem.

Két cherub volt a magas ház ajtajára faragva.

Két cherub, a mint a paradicsom határain állva, lángkardokkal üldözték el az első vétkezőket.

Ez ajtót nem látta senki nyitva, küszöbéhez ösvény nem vezetett… az a vad gyopár sárgult akkor is körüle, a mely most.

Ez ajtó előtt térdelt hosszú éjeken át rimánkodva a lantos. Ez ajtónak panaszolta el, hogy szive fáj. Ez ajtónak küszöbét áztatta könyűivel; de soha egy hang sem felelt kérdéseire. Az ajtó zárva, a ház néma maradt; legkisebb nesz, egyetlen egy emberi szó nem hallatszott udvarán belől.

Midőn közelebbről kezdte vizsgálni Adonis a sírboltként elzárt házat, észrevevé, hogy annak ablakai mind vakablakok voltak, azon egyet kivéve, melyen át kedvese, a szomorú gyermek, szokta nézni az éj csillagait, s hallgatni hárfája méla pendüléseit.

Az ifjú szenvedélye nőtt…

Felsírt az égre; az ég csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt.

Felsírt a bánatos leányhoz, – a lány csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt.

Felsírt a kőépülethez; vakablakaival komoran néze le rá az… és hallgatott.

De nem hallgatott szivében a fájdalom…

Önmagából kikelve vágta lantját – melyet nem bírt megnyitni vele – a kapuhoz; a lant összetört, a húrok fájdalmas hangzavarban szakadtak össze… a megütött ajtó moraja fenyegetve hangzék végig a hosszú folyosón: Adonis megszünt lantos lenni. Barlavit unokája lett, azon Barlavité, kinek kezében a kard szokott énekelni haláldalt; azon Barlavité, kinek szavától a várak ormairól a tornyok hullottak alá, s kevély vajdák fejéről a koronák. S ment kétségbeesetten felkeresni a Fruscagora tövében a barlangot és annak szomorú lakóját.

II. PIATRA KUPCSEGULI.

A Piatra Kupcseguli egy nagyszerű csepkőbarlang a Fruscagora hegy tövében. Keskeny nyilásból nehéz szagú savanyú forrás buzog ki, mely mindent, mit keresztül foly, kővé változtat. – Az egész Vellebit e barlang szétágazó odvaitól látszik összevissza furva lenni, miknek tömkelegét még nem járta be emberi nyom, örök rejtélyül állanak nyitva azok évezredek óta; belsejökből dermesztő hideg szél fuvall, s az egymásra dülő kőrétegek közül tejfehér patak folydogál, melynek a barlangon kívül semmi nyoma… valami gypszakna folyadéka lehet.

Mindjárt a bejárásnál nagy templomi terembe jut az ember, melynek szövétnekfény be nem éri boltozatát, a magasló sötétben vesz az el, beláthatatlanul, míg a lecsepegő stalactit ide lenn a legcsodásabb alakokat teremti, mintha valamelyik Demiurgus készítene itt fia számára gyermekjátékokat; itt egy kristály-oltár átlátszó mennyezettel, amott egy jéggé fagyott zuhatag, – magas, a boltozatig emelkedő oszlopok csarnokai közt grotesk, idomtalan mammuth-alakok, a legkülönczebb természetszeszély-alkotta bálvány-szobrok egymásnak előlgetve s egymást támogatva, teszik egyetemét a roppant gnóm palotának.

E terem közepe táján szédítő mély üreg tátong, melynek feneke – mint a boltozat – be nem látható. Mélyében szüntelen forr, szüntelen zúg valami, mintha az állati hangok legvadabbjai vegyülnének egy összes hangviharrá, mely koronkint el-elcsendesül, majd ismét orkáni bőgéssel támad újra fel… hihetőleg valamely periodikus zuhatag ár-apálya okozta e tüneményt.

Olykor látni e mély sziklaörvényben reszketeg fénylőpontokat, mik a sziklahasadékok közt föltünedeznek, szeszélyes kanyargások közt tánczolnak hosszan elnyúlva a kiálló csúcsokon, mint a mesés hegyszalamanderek, s többször a rejtett aknák vad levegője közé tévedve, roppant lánggal és pukkanással töltik be az üreget, mely után, mint álmából felháborított szellem, a mélységből hófehér kénfüst emelkedik ki. Ugyane tünemény mutatkozik, ha az örvénybe kanóczot vetnek; mely kisérlet azonban azon veszélylyel van összekötve, hogy ilyenkor a földalatti rázkódás miatt a boltozatról roppant stalactit tömegek válnak alá, s a kisérlőt könnyen eltemethetik.

Jelenleg a savanyú érczpatakban, mely a barlangon keresztül foly, igen szép kővé vált csontokat találni, s ezüstös kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda.

E barlang örvényében lakott kétszáz év előtt egy vén leány, neve Márcze Záre. A köznép maig is hiszi lételét, s ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik Márcze Záre nevére s gyermekeit félni tanítja tőle.

Hetven évig lakott ez örvény odvaiban Márcze Záre, szítta az aknák romlott levegőjét, nézte az örökké tartó sötétséget, s virrasztott az örvény zúgásai mellett.

Mentül nyomorúbb, annál hosszabb az élet. Az eltakart tűz lassan ég, de sokáig. Márcze Záre élethossza a mesés végtelenben vész el.

Kevesen látták őt, s kiknek félemeletes perczek megmutatták alakját: szörnyű dolgokat tudtak felőle mesélni. Aknáját ritkán hagyta el, s csak legsötétebb holdvilágtalan éjszakákon, a mikor lappangva vonult végig a vidéken, meglátogatta az éhbeteg farkast berkeiben, s behallgatózott a babonás pór ablakán, s megszedte a harmatot a violamaszlag éjjel nyiló virágkelyheiből.

Hanem őt sokszor meglátogatták ijesztő tanyáján; – ha valaki ellenségén akart boszut állani, ha valaki nőt akart elcsábítani, vagy ha nők ráuntak férjeikre, szóval ha valakinek rosz tanácsra volt szüksége, felkereste a vén leány tanyáját, üszköt vetett le az örvénybe, s ha hulló sziklák agyon nem ütötték: meghallá Márcze Záre hangját.

Sötéthez szokott szemei a legfeketébb éjen át megismerék a kérdezőt, s éjjeli kóborlásai megtudaták vele mind azt a gondot, mely éjjel aludni nem tud; azért a nélkül, hogy az idéző nevét, vagy kivánatát kérdezte volna, elmondá a sötét lény tanácsát. Jaj volt annak, ki azt megfogadta!…

E barlangba hozta szenvedélyeit Adonis.

Hárfája darabjaiból tüzet rakott az örvény fölött. A máglya versenyt égett szivével, a stalactitszobrok ragyogtak.

Ekkor egy üszköt vőn kezébe, vele a kietlen mélységbe levilágított, s ajkai elkékültek, midőn a nevet kimondá: Márcze Záre; s a lángoló hasábot az örvénybe levetette.

Iszonyú dördülés hallatszott: a rögtöni levegő-nyomás kioltá a kis tüzet; – körüle sötét lett, mint a világ teremtése előtt lehetett.

És a sötétben, kiválva a mélyben dühöngő zuhatag üvöltéséből, egy erősen lihegő asthmatikus hang szólalt meg, valami bántó, sohajszerű suttogás, minőt nehéz álmaiban tapasztal az ember, midőn a hangot véli látni, s a néma tüneménynek szavait szivén keresztül érzi. – Én vagyok Márcze Záre – szólt a hang. Én láttam a férget, mely a sötétben születik, én láttam a gondolatot szived fenekén. Te Barlavit unokája vagy, a szőke lantos. – Te szereted azon lányt, ki a néma házban lakik.

Az ifjú megdöbbenve kapott szivéhez, mintha a félelmes lény szemei elől akarná azt eltakarni.

A vén leány többször látta őt zivataros éjszakákon ülni a néma ház küszöbén, a mint szőke hajáról a zápor vize, szemeiből a könyek csorogtak alá.

– De te nem fogod őt birhatni, mert azon házból, a ki bement, soha vissza nem jött; te pedig annak küszöbét át nem fogod lépni soha.

Az ifjú fájdalmasan sohajtott.

– Szerencsétlen lész, akár birod őt, akár nem; – vért fogsz sírni, – szomorú fájdalmaidat könyeiddel itatod és elhervadsz… Álom nem jő szemeidre halálod órájáig, akkor is a kétségbeesés lesz, mely szemeidet lefogja: benned a Barlavit név kihal… Az a hölgy pedig, kinek égő szemei és csábító termete halálos ágyad előtt megjelennek: nevetni fogja kínjaidat, s egy más, náladnál boldogabb karjai közt a mennyországot ismerni addig, míg te szivedben a gyehennát viseled. Pazarlani fogja azon kéjeket, miknek legkisebbikeért lelkedet odadnád; s míg te künn a néma ház ajtajánál kínjaidban őrjöngesz, addig ő benn a házban őrjöngeni fog gyönyöreiben.

– Oh! – rikolta eszmélet-vesztve az ifjú, s a körüle ülő sötétségnek rohant. Ha e perczben a világ kezében lett volna: összezuzandá azt.

– Vigyázz! – süvölte körüle a hang, – az örvény szélén állasz.

Az ifjú borzadva álla meg.

– Jer, kövess.

Egy jéghideg csontkéz ért kezéhez, s vezette az örvény felé, melynek mélyébe a sziklába vágott lépcsősor vezetett. E lépcsőzetnek kilencz foka volt, a kilenczedik után meredeken megy le a sziklafal, s alant a száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.

Az ifjú csak szenvedélyei szavát hallotta, s hagyta magát vakon vezetni a lépcsőkön alá. Márcze Záre egy penészes lánczot adott kezébe, s suttogva hítta maga után. – Lehete hallani lépéseit, kopogását, a mint a lépcsőkön haladt; hat – hét – nyolcz – kilencz! – Egy sikoltás! – A kilenczedikről is lelépett. – Alant száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.

Sokáig nem hallatszott semmi nesz, csak a stalactit csepegése kongott, mint félrevert harangok kondulása. Kis idő mulva azonban, nehéz vergődés kezde hallatszani, – Adonist nem hagyta ily korán elveszni rossz sorsa; a mint lábával a mélységbe lelépett, hirtelen ragadta meg mindkét kezével a lánczot, melynek egyik vége a sziklához volt szegezve, s annálfogva maradt függve a feneketlen örvény fölött. Lassankint érzé terhe alatt nyúlni a lánczot, mintha szakadni készülne az.

III. A VAKHIT RABJAI.

Adj a népnek szabadságot: mindent adtál neki, – tedd rabszolgává: elvetted mindenét. Szabad nép szeretheti csak fejedelmét, szabad nép szeretheti Istenét; a ki nem az: az tőlök csak félni tud, s a félelemmel nem a szeretet rokon.

Azon nép, mely a helyet lakja, hol ezek történtek, régtől fogva él, ha a nyomor változatainak neve is élet, nyomorúan, napjai aggodalmasak, szive üres, érzései ferdék, élvezetei keserük; és e nép talán soha sem lesz boldogabb mert rabszolga, rabja a babonának.

Lelke megszokta és megszerette bilincseit.

Vallás helyett vakhit él szivében, világ helyett köd. A túlvilági üdv előtte ismeretlen: ő csak a hazajáró lelkeket hiszi, s üldöző rossz szellemeit.

Földeit rosszul miveli, s átkozza a lidérczet, mely vetései között dudvát növesztett.

Viskójába belever az eső, lapátot fektet ajtajába, hogy a garabonczástól megóvja háza táját.

Az eget villámáról ismeri, s félelmesen bámulja, mint hányják a csillagok hamvaikat, s kérdezi: ki hal meg?

Istene képét földi urakéról másolja, kiknek a könyörgő pór csak előszobájáig juthat, hogy ott alázatos porba csúszással, valamelyik másodrangú főlény szószólói védelmét rimánkodásaival kiénekelje.

Az ő számára hiába élt az Istenember, hiába halt meg a keresztfán, – e nép csak nevéről ismeri őt.

S ez így volt századok előtt.

Ez így lesz századok után.

*

Azon időkben, hogy a vajdasüveget Barlavit tette fejére, a mondott esemény előtt hetven-hetvenkét évvel, egy dugárus csoport élt a két capellai hegyek közt; most zsiványoknak neveznék őket, akkor szabad férfiaknak hitták.

Ott volt lakásuk, hova a sas rakta fészkét, – útjaik a havasok örökjéghalmain keresztül vezettek, a villám lábaik alatt dörgött, nem fejük fölött.

Eleinte csak egy csekély vadásztársulat alakjában kezdtek megjelenni, később hozzájok csatlakoztak mind azok, kiknek keserű emlékein kivül semmit sem hagyott meg az élet, – nemesek, kiket birtokukból erősebb szomszédok kiforgattak; jobbágyok, kiket a földesuri kény kunyhóikból kiüldözött, s Barlavit azt vette észre, hogy falvai kiürülnek, s ellene hatalmas daczszövetség emeli föl fejét.

Az ember lerázta a polgárisodás bilincseit kezéről, s megtért eredeti vadságába; aludt a csillagos ég alatt, az erdők vadától vette el eledelét és öltözetét, kiűzte sziklafészkéből a bérczi sast, hogy helyébe gyermekeit rejtse, átnézte hegyei ormáról a lábainál terülő világot, s látta benne nagynak az Istent, nézte az alant mozgó törpék tömegét, s látta bennök kicsinynek az embert.

Ezen emberek veszedelmesek kezdtek lenni Barlavitra nézve. Ő szeretett uralkodni, de ezek nem szerettek szolgálni.

Valami járvány lelkesülés lázadt végig a népen, olyszerű, minő később a kereszthadak alatt lepte el Európát, valami őrjöngő vágy ismeretlen álomkép után, szent düh, melytől égetve elhagyta a férfiú nejét, az atya gyermekeit, elhagyta békés tűzhelyét a jobbágy, s melyet megszokott az édes heverést és a keserű korbácsot, hogy megismerje azt a chimærát, melynek neve szabadság.

A földek parlagon maradtak, a házak laktalanul.

Ekkor csapott közbe Barlavit, s fogadást tőn, hogy addig le nem teszi a kardot kezéből, mig őket meg nem alázza. Meg is tartotta szavát, mert két álló hónapig volt kezébe kötözve kardja; mikor lebontotta azt onnét, a zendülő bojárok voltak megkötözve.

Sokba került neki a diadal, – lépésenkint kellett elfoglalni tőlök a sziklatanyát, melybe veszett csaták után vonták magukat, s minden lépés vérrel lőn megfizetve.

Utoljára csak néhány százan maradtak, a többi hódolt vagy elesett, s ezek kétségbeesve vonták magukat azon barlangba, melyet rólok maig is Piatra Kupcsegulinak, martalóczok barlangjának neveznek. Vezérök volt Demir, az érczszavú; azért nevezték érczszavúnak, mert egy érczkürt szaván kívül, melyet vastag lánczon hordott derekára kötve, egyéb hangot ajkáról nem lehete hallani.

Itt a barlangban védte magát keserű elszántsággal a maroknyi had… s nem adta meg magát.

Ott haltak meg gyermekei éhen lábai előtt, falat kenyeret nem tudott nekik adni, maga is csontvázzá aszott… de nem adta meg magát.

Sokan a barlangon átfolyó patak tejét ivák, s rémítő kinok közt haltak meg tőle… de a maroknyi nép nem adta meg magát.

Ekkor Barlavitnak furcsa ötlete jött: kénkővel tölt kosarakat gyujtatott meg a barlang nyilása előtt… a szél beverte az öldöklő füstöt az üregbe… nehéz fuldoklások hallatszottak odabenn, s szaggatott hörgések kiáltának: kegyelem! – a nép megadta magát… de már akkor csak hetvenen voltak életben, a többi örökálmait aludta.

Csak kettő nem esengett: Demir a vezér és menyasszonya Márcze Záre.

Szép volt még akkor a leány és fiatal. Karcsú termete volt és sarkát verő hajtekercsei, és szemei mint csillagos éjben a tengerszem…

Nyugodtan borult vőlegénye vállára, szivéhez szorítá gömbölyü karjaival őt, bátorítólag nézve fel szemei közé s várta a halált.

Ekkor azt parancsolta Barlavit a meghódoltaknak, hogy adják ki főnöküket… rabszolgáknak nem kell fő, nekik csak kéz kell, melylyel dolgozzanak és lábak, melyeken békóikat viseljék.

A csapat nem ismerte magát többé; rárohant vezérére, hogy azt megkötözze.

Szomorúan tekinte végig rajtok Demir, megrázta büszkén fejét s még egyszer megfuvá kürtjét, menyasszonyát elsimítá kebléről s magát az örvénybe levetette.

Ez történt hetven évvel azon éjszaka előtt, melyben Barlavit unokája, Adonis, Márcze Záre barlangját felkereste.

A meghódolt nép elnyomottabb lett mint valaha.

Ismét megszokta árpa- és tönkölykenyerét, ronda vityillóit, a hajdu parancsszavát és a rendszeresített babonát, miket őseitől öröklött.

Hogy hova lett Márcze Záre: sokáig nem tudta senki. Egyszer azonban a mint több gyermek az angusvölgyi falvakból a sziklákon madárfészkeket keresett, egy sovány, száraz nőalak jelent meg előttök, haja közé kigyók voltak fonva, öltözetén zöldült a penész, arcza sárga volt, mintha koporsóból kelt volna föl, s azt mondá a gyermekeknek, hogy a halottak ünnepének éjjelén nagy dögmirigy fogja meglepni a földet, mely megöl minden férfit, gyermeket és vénet, kiket a két Capellahegy között talál, csak azokat nem, kik a Piatra Kupcseguliban keresnek menedéket.

A gyermekek haza futottak, s nem került két nap, hogy e vakhir gyökeret vert.

Őszutó második napján nem maradt egy férfi, a csecsemő gyermekek sem, a falvakban: mind a barlangba gyültek, melyből már akkorra kihordták a farkasok a temetlenül hagyott csontokat.

Az örvény torkába kilencz sziklalépcső volt bevágva.

És mikor senki sem hiányzott a férfiakból s hallgatva mindenki magában mondogatta őrimáit: ekkor az örvény mélyéből ismeretes hang rivallt fel, – Demir érczszava. A magas boltozat bágyadtan verte vissza az enyésző hangot. S utána egy suttogó szó azon hetven férfi közül, kik Demirt elárulák, egyet nevénél hítt.

Borzadva távozott mindenki a megnevezettől.

– Jer, – sugá a vérfagyasztó hang.

És a szerencsétlen, mintegy rossz sorsától taszítva, megindult a hivásra, lement a lépcsőkön és többé vissza nem jött.

A megrögzött babona a hetven áruló közül évenként megkérte áldozatát.

Igy történt ez évről-évre. Csak egy volt már hátra, a vén Ivó. Száz éven felül volt már ekkor, mely életidő nem ritkaság e hegyes vidéken; látta társait egyenként lemenni maga előtt a halálos lépcsőkön s megbarátkozott e gondolattal.

A férfinép, mint szokta öröklött babonából, összegyűlt a barlangban november másodikán; tudta mindenki, hogy a sors kire jő, s szomorúan nézte a fehér hajakat, melyeket utoljára kellett látnia. Ivó hasonlított fehér hajával a capellai havas-királyhoz. Mankó helyett egy csorba kardot viselt, melynek élét kiverték az idők.

Fiai és unokái sírva bucsúztak el tőle, az örvény széléig kisérték, s onnét félénken vonultak vissza, midőn az idéző kürthang, mint egy ismeretlen fenevad ordítása, megrivallt erősebben és visszhangzóbban, mint valaha.

Az agg az első lépcsőre lépett. Lelépett a másodikra, akkor egy alak jött fel a lépcsőkön vele szemközt – egy ifjú, baljában kürt, jobbjában kard, derekán láncz; az a kürt, az a láncz és az a kard Demiré voltak.

A vén ember hátra tántorodott, vezérét vélte eléje lépni, pedig az Adonis volt, Barlavit unokája.

Eléje térdelt, őrjöngve csókolta lábáról a port, s kérte parancsát a megjelenőnek.

Adonis inte neki, hogy kövesse őt.

S midőn a vén azon kardot suhogni látta, melynek rozsdafoltjai alatt most is a főurak vére feketül, visszaemlékezék a dicsőség éveire, s elfeledé, hogy kardja csorba és hogy kezei nem bírják azt megemelni. – Csatára! – ordítá túlmagasztos hangon. – A vérpatak napjai újra kezdődnek. Demir föltámadt! csatára!

A nép – a szalmaláng – utána rivallá: csatára!

A kürt közbe harsogott.

Egy óra mulva a capellai néma ház ostrom alatt állt.

*

Ez a ház kolostor volt.

Barlavit építette akkor, mikor egy őrült nő azt jövendölé neki, hogy unokáiban fogja megverni az Isten.

Adonis és Milieva voltak unokái; a leányt születése óta kolostorban tartá, mely bölcső és sír volt egyszerre e gyermeknek.

Mióta megépült a ház, csak akkor egyszer nyilt meg ajtaja, midőn mostani lakói beleköltöztek; azontúl zárva maradt.

Egyetlen nyilt ablakán éjenkint egy ládát eresztettek alá, melyben Barlavit intézkedéséből az élelemszereket vonták újra föl; ha a fölhúzott láda üresen maradandott: az annak jele lett volna, hogy Barlavit nem él, s akkor a klastrom ismét megnyilhatott.

A kolostori szent szüzek mind kevés különbséggel egyidejűek voltak Milievával, s minthogy csecsemőkoruk óta ott a falak közt növekedtek s czellájukon és a kolostor udvarára boruló egen kivül soha semmit születésöktől fogva nem láttak: nem ismerték a falaikon kivül terülő roppant világot, nem tudták, hogy e világot emberek lakják, egymást szeretők és üldözők, – nem tudták, hogy az angyalokon és nőkön kívül még ördögök és férfiak is vannak e világon… Csak Milieva számára volt egy ablak nyitva, melyen át végigtekinthetett a nem ismert világegyetemen, s melyen át unokatestvére Adonis meglátta őt, s eszét vesztette miatta.

Külön czellája volt mindenkinek, hol éjeit és nappalait egyedül tölté; csak reggelenkint gyültek egy közös terembe össze, hol rejtett hangműszerek andalító fuvolahangokban zendülének meg, s az optikai művészet felvilági csillaglakók alakjait lebegteté végig előttök, s Theodora, a fejedelemnő, a mennyről s annak gyönyöreiről beszélt nékiek.

Minő gondolatjaik, minő álmaik lehettek ez eleitől magukba vonult lényeknek, kik az eszmélet legelső fokától egész azon korig, melyben a szív már virágait kezdi teremni, nem láttak, nem hallottak, nem ismertek egyebet, mint eget, angyalokat, hymnust és a szentek életét?

Hova s micsoda irányban fejlett az az erő, mely az emberben mint indulat és szenvedély tünteti fel hatalmát, miután bennök csak föl, csak az ábrándok világába volt kihatása? minő világot alkothatott magának az a lélek, mely szünteleni magába vonultságában nyugtalan tetterejének csak önmagából teremthette táplálékát, s miután nem volt ismeret, melyet felhasználhatott volna, a semmiből egészen új világot kellett teremtenie magának?

*

Előálmait aludta a környék.

Néma volt a természet, minő lehetett az özönvíz utolsó éjszakáján; egyedül bujdosott fehér felhői között a hold, s a föld és férgei nyugodtak, midőn ijedve kelt föl ágyából a néma zárda fejedelemnője, Theodora; úgy hallá álmában, mintha sűrű és durva lépések dobognának a csöndes lak körül.

Hallgatózott.

Süket volt az éjszaka és vak…

Hallgatag és sötét…

Egy – két percz…

Pokoli fény vette körül a házat, ezer szurok-fáklya fénye, s nem-emberi ordítás riasztá fel annak lakóit álmaikból; kürt rivallt, kardok csattogtak, ostromzaj mindenfelől, kanóczok repültek a tetőre, a falakat gerendaütések törték be… halál… halál hangzék ezer ajakról.

Ha ezek tudták volna, hogy nők ellen harczolnak!…

– Föl! Föl! – kiálta a vén Ivó, ősz haját lebegeté a szél, arczán a fáklyák fénye pirult. – Első volt az ostromhágcsókon, első a falon, s kereste a férfit, kivel utoljára megharczoljon, hogy mégis csatában végezhesse életét…

– Föl! föl! – kiálta Barlavit fia is, felrohant az ismert ablakon, melyből őrült szerelme, a szűz Milieva szokott hozzá tekinteni, s kereste bálványát, a tündérarczú leányt.

Míg ezek a házat ostromolták, sietve gyűjté össze Theodora védenczeit az imaterembe, kik ekkor tudták meg életökben először, hogy mi a félelem?

A terem közepén egy aranyozott medencze volt átlátszó aranyszín vízzel megtöltve, a medencze oldalára ez volt vágva: AQUA CASTA. «A tisztaság vize.»

Némán mutatott Theodora a ragyogó nedvre fehér, száraz csontujjával s a remegve kérdező arczoknak azt felelte: «A halál eljött. – A halál az Isten angyala… ki megnyitja az eget s szárnyaira veszi az idvezülőket és oda felviszi. De az égbe csak a tiszták mehetnek… Jaj a tisztátalannak! – A halál azt nem fogja az angyalok és a boldogultak lelkei közé emelni, hanem van egy mélység, feneketlen, tele rémülettel és fájdalommal… oda leveti a tisztátalanokat és esni fognak a napok utolsójáig és meg nem nyugodni soha. – Ime e nedv a tisztaság vize; ki benne megmossa arczát: szűz marad és tiszta az Isten előtt.» – Ezt mondta védetteinek Theodora, a fejedelemnő.

Igaza volt…

Azon nedv az aranyozott medenczében – választóvíz volt; ki benne megmosdott: éktelenebb lett, mint kit a természet csúfolt meg.

És a szüzek egyenkint oda járultak, megcsókolták Theodora kezét s fátyolaikat levetve, megmosták a nedvben arczukat, és a fátyolt újra visszaereszték.

Utoljára jött Milieva; angyali szemeiben a galamb szelidsége mosolygott, egy tenger ragyogott bennök, tengere a legtisztább ártatlanságnak; felemelte fátyolát s gyöngéd, remek szép arczát belemártotta az iszonyú nedvbe.

Elcsendesültek.

Csak olykor lebbenté meg az arczokat rejtő fátyolt fájdalmas nehéz fohász, a rettenetes ércznedv mondhatatlan kínokkal kezdte széttépni arczaikat.

Ez alatt a bojárok bevették a védtelen lakot.

A vén Ivó minden szobán átrohant, hogy egy férfit találjon ellenségül, – a czellák üresek voltak… sehol semmi nyoma fegyvernek vagy paizsnak, melyből gyanítható volna, hogy ott valaha férfi lakott.

Adonis is kereste kedvesét, s így jött össze Ivóval a szent szüzek imateremében.

Adonis ráismert a termetre, melynek körrajzai szivébe voltak nyomva; oda rohant, átölelte a remegő leányt, fátyolát felvetette, hogy arczát megcsókolja.

De nem csókolta meg.

Az egy percz előtti tündérarcz iszonyúan el volt éktelenítve, fekélyes hólyagok voltak a rózsák helyén, a szemek be voltak dagadva, a homlok égett, sárga, az ajkak feketék valának.

Adonis szemei előtt elborult a világ, térdei megtörtek… aléltan és eszméletlenül rogyott a hideg kövezetre.

A martyrnők mind – mind iszonyúan el voltak éktelenítve.

Földhöz szegezte a vad ostromlókat a rémület… a fegyver kihullott kezeikből, iszonyúan meg voltak csalatva.

– Nők ellen, – fuldoklá fölháborodottan Ivó. – Mit tevénk, uram Isten, mit cselekedtünk!

A halál képe nem lehet oly iszonyatos, mint e nőké volt, – nem a kárhozaté oly kétségbeesett, mint a férfiaké.

E közben világosodni kezde a terem, – a boltozat gerendái égtek.

A férfiak észrevették, hogy az ifjú vezér hajfürtei nem feketék, minők Demiré voltak, hanem szőkék, mint Barlavit fiáé.

Ezt nem látták azelőtt a sötétben.

– Átok reád! – ordítá magánkívül Ivó, dühösen rohanva az aléltan ott fekvő gyermekre, – átok nemzetségedre! s vállára ragadva rohant ki vele, a nép utána, és a nép után az átok. Perczek mulva a Piatra Kupcseguli öble nyelte el mindnyájokat.

Épen fölötte a barlang torkolatának, meredek, szaggatott hegyoldalban mered föl egy roppant szikladarab, látszik, hogy hajdan egy több mázsányi tömegnek kellett tőle elválva leszakadni, mely tömeget a sziklaoldalhoz erős vaskapcsok foglalák, miknek maig is látni rozsdaette maradványaikat. Azon levált tömeg egy sziklacsúcs vala, melyre valamelyik ős várúr szent fogadásból roppant vaskeresztet állíttatott fel, melyet miután feltettek, vették észre, hogy annak terhe miatt a sziklahajlás a hegyoldalból le akar szakadni, s e végett erős vaspántokat vertek a két sziklába, melyek azokat összetartották. A szikla épen fölötte volt a Piatra Kupcseguli nyilásának.

Midőn a nép nagy zajjal bevonult a barlangba, s lármája sajátszerű zúgásként hangzott elő az öblözetes üreg szűk nyilásán: fenn azon szikladarabon egy sötét alak ült e vaskereszt alatt; ősz haja közé kigyók voltak fonva, ruháján zöldült a penész, arcza halottszínű volt és kiszáradt.

Márcze Záre volt.

A sziklát tartó vaspántokat gyantával és kovacsfolyattal rétegezte be, mely az aranyat és vasat is megolvasztja, aztán meggyujtotta azt, s leszállva a szikláról, nézte, mint válik az el lassanként a hegymeredektől. A kapcsok izzani, nyulni kezdtek, a vaskereszt mindig jobban hajlott alá, a két szirt közötti repedés tágult… Márcze Záre nevetett.

A barlangból vad zsivaj hangzott föl.

Mindig nagyobb… mindig hangosabb.

Egy összes boszú-kiáltás…

Erre egy mennydörgési zuhanat… A keresztviselő szirt elszaggatta olvadó pántjait, s a meredekből alárohanva, az alatta levő barlagnyilást – betemette.

Csak egy keskeny nyilás maradt szabadon, az is csak azért maradt, hogy azon keresztül Márcze Záre, kiket eltemetett, azokat megátkozhassa.

Besüvöltött hozzájok:

«Én vagyok Márcze Záre! ki vészt és fájdalmakat szülök mindazokra, kik a tenger és a Fruscagora között laknak. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki hetven év előtt megesküdtem a sötétben ordító örvénynek, hogy vőlegényem halálaért boszut állok azokon, kik azt okozák. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki azon kürtért, mely Demir helyett beszélt, az örvény bőgő sziklái közé, a halállevegővel teljes odvak mélyére leszálltam, ki e hangokkal apáitokat a halálba lehíttam, ki e kürtöt Barlavit unokájának adtam, hogy általa titeket, őtet ti általatok veszítsem el. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki vészt és halált osztok mindazoknak, kik a tenger és Fruscagora hegye között laknak, nők és férfiak.»

Ezt mondta a kilenczven éves menyasszony; s maig is ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a forgószél a templomok tetejét sodorja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik a nép Márcze Záre nevére s gyermekeit rettegni tanítja tőle.

*

A felgyujtott zárda pedig magasló lángokban lobogott fel a fergeteges égre, lassanként elnémuló, magasztos bús hymnus hangjait hordták fel a lángok a csillagokhoz – mintha a vakhit szörnye óriási oltáron szűz lelkeket áldozott volna véráldozatokban gyönyörködő bálványistenének.

A lángok vörösre festék az eget, a körül uralkodó havasok jégcsúcsait s a szomszéd várat, hol Barlavit lakott.

Besütöttek az ablakon, mely alvószobája ablaka volt, s felkölték álmaiból.

Zordon tekintettel bámult ki ablakán, s látta, mint szolgál szövétnekül a környéknek az a ház, hová unokáját bezárta. – Ősz haját szétkuszálta az irtózat és a vihar.

– Ébredjetek! ordítá, s rohant a bástyatoronyba, a tűzharangot félreverni, mely szomorú kondulásaival lehangzék a háborodott vidékre, s fölverte a berkeiben alvó bölényt s az emberszívben alvó nyugalmat.

Senki sem jött segíteni.

Bástyásait ordítá Barlavit, hitta fiát Adonist, vasalljait s a bojárokat.

Senki sem jött.

Minden, ki férfi nevet viselt, ősi babonából a zsiványbarlangba gyült ez éjjel; a falvakon csak nők és leányok maradtak.

Hallott ugyan neszt, mintha a föld alól kiáltanának fel hozzá, mintha élve eltemetettek kaparnák koporsójuk fedelét: de nem tudta, honnét jön e moraj. Kilencz falu női lettek árvák és özvegyek.

Azok pedig, mélyen a szirt keblébe temetve, hasztalan erőködtek a sziklát a nyilásról elemelni, még hasztalanabbul rimánkodtak babonás szellemeikhez, hogy azt gördítsék el onnét. Elhengerítette ugyan azt később egy hatalmas földindulás, csakhogy ez háromszáz esztendő mulva történt, s most igen szép kővé vált csontokat találni a barlangon átfolyó érczes patakban, s ezüst kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda.

Ugyanazon földrengés a vellebiti várat is halomba döntötte, miután az Barlavit kimultával úr és lakók nélkül maradott.

Ez eset után kipusztult falvaival igen kegyesen bánt a vajda, holttetemeit ezért hordozták körül bucsújárással; hanem később egy babona terjedt el, mely azt mondta felőle, hogy az eltünt férfinemzetséget ördöngös mesterségekkel ő rontotta meg: ezért kiásták másodszor koporsójából s megégették.

Ugyanazon földrengés borította el a vellebiti völgyet terméketlen sziklafölddel, s kiölt belőle minden életet.

Kopáran állanak a szirtek, a vár falai roskadoznak, a völgy hallgatag. Szürke felhők vonulnak át a bérczek felett. Hideg sóhaj kél előttük, utánuk.

HÁZASSÁGOK DESPERATIÓBÓL.

– No megesett nekem szegény fejemnek a diószegi vásár, Miklós öcsém! most én már akár lefeküdjem és egy szót se szóljak többet! ily szavakkal ronta be hozzám tens Korpahorgyi Márton urambátyám, s úgy vetette végig magát bőrpamlagomon, hogy ijedtemben majd tüzet kiáltottam.

Az igaz, hogy nem is a legkeresztyénibb színben volt a jó úr. Majd a szájába hágott, oly hosszú képeket csinált, s bajuszának szálai ugyancsak álltak a világ mind az öt része felé, míg másfélhetes botolatlan szakálla, mint a kukoricza-tarló berzenkedett tüskés elhatalmazottságában.

Egyik ezüst sarkantyújának le volt törve taréja, s üstgombos mellénye egy gombbal lejebb volt gombolva, mint istenigazában kellett volna lennie. – Szóval: az egész úron úgy állt a világ dicsősége, mintha vasvillával hányták volna rá.

Ott aztán a helyett, hogy szép csendesen megült volna, elkezdett képeket metélni; huzta, vonta minden vonásait, mint csak tehetségében állt; szemeivel egyszerre lefelé is, felfelé is iparkodott nézni, s oly czifrákat sóhajtott, hogy kottára lehetett volna szedni.

– De pedig engem, urambátyám, többet meg ne ijeszszen, protestálok, vagy úgy elszaladok, mint három regement katona.

Erre ismét nagyot fohászkodott.

– De hát mi leli, az Istenért? hisz oly savanyú képeket csinál, mint a született vadalma! nem iszik egy kis ürömessentiát?

– Hej! dehogy iszom, dehogy iszom ürömessentiát!

– Mi baja hát? A sarkantyúja veszett el?

– Dehogy sarkantyú, dehogy sarkantyú!

– Vagy pipája tört el?

– Dehogy pipa, dehogy pipa! Hanem öcsém, Miklós öcsém, most már csak csináljatok számomra epitaphiumot; mert én meghaltam és el vagyok temetve.

– Ej, urambátyám, már ki venne minden tréfát olyan nagyra? más becsületes emberen is megtörtént ám már az ilyesmi; – azért, hogy a tens vármegye sequestrumot rendelt urambátyám javaira, nem illik ám mindjárt a Dunának menni.

– Hej, öcsém! ez most a legkisebbik bajom a világon. Akkor az igaz, mikor még hevenyében kaptam, erősen affligált; csunya skandalum is, mikor az embernek vénségére rendelnek instructort, s föltettem erősen, hogy elölöm magamat; – el is öltem, az angyalfáját! de azt nem gondoltam soha, hogy oly veszett fegyverrel öljem el magamat, mint a milyet választottam.

– Szökött katona legyek, ha értem, mit beszél urambátyám! tán a háza ég?

– Biz ég, csakhogy nem látni a füstjét!

– No vagy tán csak a Zsófi halt meg, a hűséges szakácsné?

– Oh, uram! ne vigy a kisértetbe! majd gonoszat mondtam, felelt a tisztelt úr, s véghetetlen zavarában úgy össze-vissza rágta pipacsutoráját, hogy nem maradt azon csutorai ábrázat. Az még csak szép lett volna tőle, hogyha meghalt volna, de sőt inkább nagyon is él.

– A tatárt! tán csak nem ment férjhez?

E kérdésre az öreg úr neki-esett mind a tíz körmével hajának s kezdte azt vakarni kérlelhetlenül, mintha mindegyik szála egy-egy Zsófi volt volna.

– Férjhez bizony! felelé nagyvégtére, s csavarta bajuszát jobbra, balra, de férjhez ám, az angyalfáját! magam vettem el!

Engem olykor igazi rohamos kaczagásgörcsök bántanak. Ha egyszer valami ördögség eszembe jut, akkor én, utcza, nem utcza, elkezdek röhögni és tombolni, mint ki a kötélről szabadult el; s nincs az a prédikácziós halott, kinek kedveért komolyan tudjam magamat viselni; s ha néha karakán dolgokat álmodom, felugrom, s mintha mindegyik talpamat három ördöginas csiklandozná, fényes egymagamban fölkaczagom a holtakat sírjaikból.

Beszélhetnek aztán nekem a marengói ütközetről, szathmári restoratióról, német literaturáról, s a világ minden egyéb szomoruságáról: nekem végig kell állanom az egész rohamot, míg a csuklások és oldalnyilalások utól nem érnek.

Így jártam ezuttal; urambátyám megházasodott, elvette gazdasszonyát; – a dolog a Dunába ugrással határos. De hisz tehettem én róla, hogy a helyett, hogy őt vigasztaltam és illendően megsirattam volna, azon vevém észre magamat, hogy lelkemből neveték rajta?

(Valamelyik római császár – nem káptalan a fejem, hogy a nevére emlékezzem – a fölötti kaczagtában halt meg, hogy szamarát borostyánt rágni látta; ugyan szerencsém, hogy nem vagyok római császár, mert a borostyánt rágó szamarak száma nem kettő.)

Eleget akartam magamat türtőztetni, de valahányszor glédába állítottam arczomat, komolyságom cserépedénye mindannyiszor széttörött.

Majd azt kelle látnom, mint sétál tens urambátyám a székes-városban, kényes, feszes csizmában, pengő sarkantyukkal, csúful kikátrányozott bajuszszal, zsinóros mentében, nagy nádpálczával, még nagyobb büszkeséggel, karjába pedig pogányul csimpajkodik valami köpczös tagbaszakadt fehér személy; fején akkora főkötő, mint egy oláh kerék; piros kezén zöld téli keztyű; lábán sárga czipő, tarka harisnya; piros viganó rajta, nagy virágu kék selyem kendővel átkötve dereka, kit is a tens úr mint szeretett hitvesét mutogat be minden ismerőinek, végtelenre nyúlt «szeretnék a bőrömből kibujdosni» ábrázattal.

Majd ismét azt látom, mint ül a tens úr odahaza, fülére huzott fehér hálósüveg alatt, sárga flanellrekliben, papucsos lábával mechanice fujtatva egy himbáló bölcső mozgásainak alapját, s énekelve a visító surculus masculusnak ama hires marsot, melynek refrainje ez: «Mikor én még nőtlen voltam». – Míg künn a konyhában egy capitalis hallabreda metél az ezüst sarkantyúkkal czifra tésztát, ki is vagyon sárga bőrködmenbe, kurta kék viganóba és magassarkú piros csizmákba öltöztetve, s a kinek kezeügyébe eső sodrófára épen oly sejtelmes pillanatokkal tekintget az érdemes családapa a halósüveg lobancza alól, mint szokott emberséges ember a felesége kezeügyében levő sodrófára tekinteni.

Végre pedig, oh keserves jajszó! látok egy pár cserhajú tenyeret, melyek mint kérlelhetetlen nemesis ragaszkodnak bizonyos fülekbe; és hallok hangokat, minőket hallani, ha az öreg dobot ütik, s minők a tapsolások hangjai, ha az embernek a két tenyere közé valakinek másnak a két zifferblattja vetődik, kisérve a száraz fergeteg harsogásitól; és azt mondja rá minden ember: úgy kell neked! ime történik tenéked igazságkiszolgáltatás itt a földön, és megiszod levét azon levesnek, melyet magadnak főztél, és aluszol a fejed alján úgy, a mint vetetted magadnak!

– Hát még te is kinevetsz? hát még te sem sajnálsz? szól közbe siránkozó hangon a martyromságra kijelölt.

– Nem én. Sőt inkább mondom, hogy Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Ön meglelte érdemkeresztjét, úgymint a megérdemelt keresztet. Emlékezzék ön vissza első feleségére, arra a szép, kedves, kedélygazdag nőre, kit ön magától elkergetett, hogy rakonczátlanságait szabadabban űzhesse; kit fél város imádott, s kit ön eltaszított magától; és hasonlítsa azt mostani oldalbordájához, kiért az egész város kaczagni fogja önt, s kit ön nem fog magától elűzhetni. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Emlékezzék ön második feleségére, a türelmes, szende teremtésre, ki szelid megadással tűrte önnek méltatlan bántalmait; ki jó, engedékeny és nélkülöző volt, s utóbb is önnek zsarnok kezéből halál ő felsége országába menekült; és hasonlítsa azt a mostanihoz, ki minden nap újabb boszusággal fogja önnek borsozni ételét, italát, s kit nem fog ön lerázhatni magáról, hanem a ki hozzá lesz varrva önnek gallérához, és ülni és nehézkedni fog önnek nyakára még a másvilágon is, mint örökké hurczolandó puttony. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!

– Mind bölcsen tudom én ezt, szép öcsém; szánom, bánom vétkeimet; de már mit tehetek róla? benne vagyok a credóban, s jól tudom, hogy ez egyszer nem én leszek az kettőnk közől, ki a másikat kibőjtöli a világból. Látod, kétségbe voltam esve; megboszantottak azok a drágalátos atyámfiai, a kik kezeimet törvényesen megköttették, s boszút akartam rajtok állani. Nagy beteg voltam; azt hittem, elhalok; minden jótévő lélek elpártolt mellőlem. Tudtam, hogy ez a Zsófi is csak addig marad ott, míg van mit lopni tőlem, halálom esetére semmit sem várhatva, mert nincs annyi keresményem, mennyit egy szunyog a lábán elvihessen. Ekkor azt súgta belém valami sátán, hogy vegyem el a leányt; így magamnak holtig hűséges ápolót, örököseimnek holtom után kelletlen osztálytársat szerzek; – s úgy tevék. De meg is adtam az árát! Fölgyógyultam. Bár ne gyógyultam volna! úgy csak a vízi betegséggel lett volna bajom, míg így Jób patriarcha minden kínszenvedésein keresztül fetrengek; akkor csak az orvosságot kellett volna innom, míg most iszom a naponkénti feketelevest, a mitől pedig meg sem gyógyulok; úgy legfölebb is egyszer haltam volna meg életemben, míg így naponként ki kell állnom a keserű halált.

– Biz itten nincs választás, csak a türelem és a kötél vége között.

– Könnyű neked beszélni onnan az üveges hintóból; de vennéd csak vagy egy hétre az en bőrömet magadra, tudom megemlegetnéd a magyarok Istenét.

– Köszönöm a jószándékot, de nem élek vele. No de legalább vigasztalhatja magát azzal urambátyám, hogy jó gazdasszonyra tett szert, a ki majd maga sem irtózik megfogni a dolog végit, nagyra nem vágyik, nem czifrálkodik, s urambátyámat szépen megbecsüli.

– Holnapig se hidd azt, öcsém. Őrizkedik biz az, nehogy valamikép valamit dolgozni találjon: mégcsak a konyhára se néz ki, mióta teins asszonynyá lett, s ha kozmás az étek, engem mocskol értte; úgy iszsza a kávét, mint a rántott levest; s ki tud czifra lenni, ha ő nem? a minap valahol a megboldogult Regélőből talált tíz év előtti divatképekre s most majd kihuz érte, hogy neki oly öltönyöket szerezzek; aztán maga készít ez magának divatot, melyből tanulhatnának a grönlandi eszkimók is. A mi a becsülést illeti, megbecsül az engem, mint Balázs a hurkát; ha nekifog, a hátam is sajog bele, úgy megbecsül. S aztán mit csináljak? Ezer a kivánsága, nálam pedig legkevesebb a festék;1) most is vagy száz forintra volna szükségem…

– (Hej! megszeppentem én. Hát hinc illae lacrymæ? ezért volt a hosszas előszó? látlak!)

– Bizony, kedves urambátyám, vágék közbe, veszedelmes időket élünk; irmag a pénz, alig akad meg imitt-amott a szegény embernél egy-két garas; nagy a nyomoruság, nincs kereset; magamnak is épen ötven forintot kellene egy pár nap alatt kifizetnem, s majd kezemet lábamat eszem meg, hogy honnét teremtek elő ily óriási összeget?

No! savanyú képet vágott Márton bátya e vigasztalásra. Csak nincsen is annál nagyobb vexa, mintha valakitől pénzt akar kérni az ember, aztán nagy feneket kerít a dolognak, előadva a kényszerítő szükséget, az általános nyomort, drágaságot, pénzszűkét, s amaz épen hasonló, sőt két akkora panaszokkal veszi tele a száját. Ekkor aztán kérj tőle! Még amaz fordul felül; úgy jársz vele, hogy még te szánod meg, s te adsz neki.

– Hm! hm! biz az baj, monda végkép aláhangolt intonatioval a harmadszor nősült úr; nincs mit tennem egyéb, mint Kristóf öcsémet körülkapni; ez most adta el az árpáját, szép pénzt kapott érte; nem hiszem, hogy meg ne embereljen.

(Ez a bizonyos Kristóf öcsém egy majorennis parlagi gavallér volt, kit épen e napokban vártunk haza Pestről, hova ügyvédi vizsgálatát letenni rándult. Képzelhetik, a kik az ilyesmit próbálták, hogy olyankor mekkora pénzeket szokott az ember Pestről visszahozni!)

E percz óta szörnyen kezdte magát genirozni Márton úr előttem. Sokszor jár így az ember: előfog valakit, azt elkezdi égtől földig magasztalni; nevezi szépnek, jónak, okosnak; úgy megdicséri, mintha szerelmes volna bele; azután beavatja őt szíve legmélyebb titkaiba, megajándékozza őt bizalmával, melyért amaz viszont jó tanácsokkal szolgál neki, s mikor látja, hogy az embernek legjobban ragyog az arcza a sok dicsérettől, félre hívja őt egy komoly szóra: «Lelkem ideálja! nem adnál tíz pengőt?» Mire amaz így szól: Egyetlen barátom! megőszülök sajnálkozásomban, hogy most az egyszer nem szolgálhatok.

Mint sajnálja ilyenkor az ember, hogy annyit fáradt vele, hogy annyi szép szót rá vesztegetett, s mint fumigálja a következő perczben, roppant oldalrugásokkal a csalatkozások, bizalommali visszaélés és hűtlen álbarátok ellen!

Azért ez rossz politika; jobb ennél rögtön és egyszerre megrohanni az embert, ki is az első meglepetés zavarában, mielőtt kifogást tudna tenni, azon veszi észre magát, hogy hitelezővé lett; míg, hogyha előleges czélzások és nekikerülések által előre megérzi a puskaporszagot: positurába teszi és védi magát, vagy megszalad.

Lám, mire nem tanítja az embert a praxis!

Láttam én már olyan embert is, a ki a mely perczben becsületére fogadta, hogy egy garasnak sincsen birtokában, sőt birkózván birkózik az éhenhalással, ugyanabban esküvel állítá, hogy ki Dárius kincseit fölásná, épen csak oda jutna, mintha vele cserélne tárczát; amazzal rászedendő, ezzel a már rászedett hitelezőit vigasztalá.

Szinte kétkedni kezdék már azon is, vajjon az egész házasulási lamentatio nem csupa fogás volt-e az öreg úrtól, ki teljes életében nevezetes volt pénzhetnémségéről? De egy tekintet nagypénteki arczára eloszlatá minden gyanumat; nem, ily igazi fájdalom, ily benső keserűség, ily csüggedt resignatio más arczon nem produkálható, mint megfeleségesedettén! Lehet tettetni mindent: szenvedélyt, nyugalmat, szomorúságot, örömet, haragot, elszántságot; de a megfeleségesedés utánozhatlan. El lehet titkolni minden nyavalyát az embernek, még a köhögést és az értelemhiányt is: kopaszságot, sánta lábat, füleknek hosszúságát; de a megfeleségesedés eltitkolhatatlan. Homlokára van ez írva, mint Kainnak a testvérölés; kilóg minden mozdulatából, mint megannyi érdemkeresztje a papucsrendnek; elől-hátul csüng a nyakában, mint a «szomorú történet», mit az utczán sípláda mellett pálczával mutogatnak.

Az ilyen ember egy eleven halotti búcsúztató, melynek textusa ez: «Megházasodtam! elvettem a szakácsnémat!»

Ettől ne kérj semmit, ettől ne várj semmit, erre ne bizzál semmit; mert ez semmit nem ad, semmit nem tud, semmihez nem ért. Nem a fülével hall, nem a szemével lát, hanem mindazáltal a hátával érez. Ötödik kerék a kocsiban, nullája a társadalomnak, ki se nem oszt, se nem sokszoroz. Szegény! megházasodott, elvette a szakácsnéját!

Úgy kellett neki!

Elvált a hű, szerető nőtől, kinek szívnemességében vén napjai nyugalmát, örömét, vigasztalását találta volna, s meglánczolá őt a nemesis egy nehéz kolonczhoz, ki orczapirulásnak korbácsával fogja exequálni rajta a kamatra lerakott bűnök tömegeit, ki gyötreni, boszantani, zsarolni fogja őt holta napjáig, s holta után elfeledni és meg nem siratni.

Jaj tinéktek, agglegények! Jaj tinéktek, férjzsarnokok.

Minden fa megtermi gyümölcsét, és a mely fa gyümölcsöt nem hoz: az kivágatik és tűzre tétetik.

Jaj tinéktek! Mert mikor a tavasz elközeledik, a szarvasok elhányják az ő szarvaikat és a természetbuvárok nem tudják, hová lesznek azon szarvak; hanem hisz annál jobban tudhatjátok ti!

A természet erős boszúálló, ki magát megcsúfolni nem engedi! – – – – – –

Míg én azonban ekként elmélkedném, az én szeretett urambátyám, a nélkül, hogy bárcsak akkora búcsút is vett volna tőlem, mint hajdanában Alvinczytól, szedé sátorfáit és – se tette, se vette – úgy odább állott a lőcs árával, mintha ott sem volt volna. Arról az egyről biztosítva vagyok, hogy többet e sáros világban rám nem nyitja az ajtót. – –

Lőn azonban, hogy hetek multával az én Kristóf öcsém hazavetődnék Pestnek városából; és hazavetődvén, felém sem ütné az orrát.

Máskor rendesen a mely este megjött, másnap már hajnalban, még a második kakasszó előtt rajtam rontott, s ott pipázott széles egész nap, és mesélt és hetvenkedett és füllentett jurátusan ecdotákat egész nap.

«Vajh szivének mi lehet keserve», hogy most felém sem szagol?

– Kitérj, a ki áldód van! kiált az egyszeri fuvaros a vele szemközt jövőnek, mert úgy jársz, mint az a másik járt, a ki nem akart kitérni!

– Hát az a másik hogy járt?

– Én tértem ki az ilyen adtának.

Magam is úgy tettem, hogy miután Kristóf öcsém felém sem jött, én mentem el hozzá. Jó fiu volt szegény; azt hittem, hogy beteg s beállíték a tanyájára.

Benyitom az ajtót, belépek a szobába. Hohó! nem jó helyen járok, gondolám magamban, mert az ágyakon szerteszét steifrockok és főkötők tanyáztak; az én Kristóf öcsém sohsem hordott ilyeket! S már visszafordulandó valék, midőn a mellékszobából rám közelg valaki, ki úgy hasonlított Kristófhoz, mint az utánnyomat az eredetijéhez. Lassú, kisértetes lépéssel jött; a tíz parancsolat keményített madzaga kilógott nyakából; csizmái nem voltak kifényesítve, de kaputjának könyöke igen is ki volt szakadva. Először azt hittem, hogy valami lélek, s ugyancsak huzódtam a kályha mögé. Végre nekem rohanva megölelt, megnyalt s fuldokolva rebegé, látva a roppant kérdőjelt arczomon az érintett főkötők iránt, s hihetőleg egy szóval akarva mindent megmondani:

– Bátyám! Miklós bátyám! atya vagyok!

– Biz öcsém! az nem tréfa dolog, ha úgy van.

– Nem, nem! igazítá magát Kristóf – - akarám mondani, hogy megházasodtam!

– No, hát mi van ebben szégyenleni való? Apádon is megtörtént ez; ne búsulj, te is csak kiállod valahogy! vigasztalám az ügyefogyottat, ki is azonban fejét félrefordítá, s kezével olyszerű mozdulatot tőn, milyennel az ember jóéjszakát kiván a világnak.

– Régen vagy már ily állapotban? kérdém.

– Két hete! felelé, keserveset sóhajtva.

Uczczu, mézes hetek! gondolám magamban.

– Te, talán nem valami nagyon gazdag a feleséged?

– Két tavalyi sorsjegy, három gombolyag gyapotczérna és egy kanári madár kaliczkástul minden hozománya.

– Az nem sok. Hanem hihetőleg a rokonsági összeköttetés üti helyre?

– Biz az ám. Egy sógora van czukrászlegény a Kristóf-téren.

– Bizony szép. És kétségkívül igen művelt személy?

– Úgy hiszem.

– Ha te hiszed, én is hiszem. És szép is, nemde?

– Nekem legalább szép.

– És ez elég. Csakhogy magadnak szép. És takarékos? érti a gazdasszonykodást?

– Hetenként nem használ föl többet két font keményítőnél.

– Azzal él?

Kristóf öcsém fájdalmas oldaltekintetet vetett ama szétterítgetett steifrockokra. Ily tekintettel kinálhatta vissza hajdanában Judás a 30 ezüst pénzt a farizeusoknak.

– De az csak mégis sok, Kristóf öcsém, hogy így, sem kérdve, sem hallva, minden előleges kikürtölés és megkivántató pletykaszó nélkül, mindnyájunk bámulatos álmélkodására, másodmagaddal csöppensz közénk. Talán jegyben sem jártál?

– Sőt inkább úgy szöktettem el magammal hazulról a feleségemet.

Ezt nevezem én aztán regényesnek. Húsz éves suhancz, ki még a bajuszát sem tudja kicsapni, neki fog az ábrándozásnak, miben iskolás gyermekkorában érzelgő aurorák és nefelejtsek nyomán magát kellőleg félreképezte, álmodik fellegvárakat és tündérkerteket, pedig csak úgy eszik és iszik, mint más harminczkét fogú teremtése az Istennek; e mellett semmi jóravaló dolgot nem mível, hanem megásítja hol a holdat, hol a csillagokat; s a helyett, hogy művelt, lelkes hölgyek társaságát keresné, alkot magának ætheri ideálokat, kik sem esznek, sem isznak, sem meg nem öregszenek, s e mellett mindig szellemköntösben járnak, s végtére a legelső kosztadó gazdájának tizenkét farsangon át otthon maradt leányával megszökik.

Bezzeg van fejvakarás!

S mikor aztán az embernek a pénze elfogy, bajai pedig meggyülekeznek, ilyenkor azt mondja az ember, hogy «kiábrándultam».

Nem hiszem, hogy Kristóf öcsém is két hét alatt ki ne ábrándult volna!

Azonban mialatt én őt ilyképen exorcisálnám, megnyilatkozék a fentisztelt mellékszoba ajtaja s előlenge «a bájtáj kéjviolája», a szende nő, nem is annyira ætheri szárnyakon, mint inkább igen piszkos czipőkben; öltözete ugyan szörnyen pongyola volt, hanem meglehetős szurtos, mindazáltal hajzatának vuklijai borzasztó borzasok valának.

Sovány volt a lelkemadta, mint a vigasztaló szó; nyilván régen lehetett, mikor még arczain rózsák virítottak, s valának mindkét szemei módnélkül savószínben; s az még csak hagyján, hogy ajkai fehérek voltak, de hogyha mosolygott, és pedig egyre-másra mosolygott, s vonásait szerte-széllyel húzta, és szemeivel epedni akart, s ily epedő mosolylyal az emberfiára tekintett!…

Bizony nem volt ezen mit megszöktetni, Kristóf öcsém!

Különben az egy csöppet sem látszott őt megzavarni, hogy Kristóf öcsém engem, ránézve vadidegen létemre bemutatni elfelejtett és hagyott bennünket egymásra bámulni; hanem sans gêne neki esett a férjek legboldogítottabbikának s annak nyakát categorice átölelve, nyalábra fogta őt s a legaffectáltabb gyöngédséggel úgy képen találta csókolni, azt hittem, hogy lőttek. Ez pedig állt és bámult, mint a kit az út mellett felejtettek.

– Szeretett, egyetlen Kricsim! sipogá az egyetlen oldalborda, s ágaskodék fel hozzá és ajkait emelé feléje; ő pedig, az egyetlen Kricsi, ágaskodék az ég felé, és mondhatatlan vonzalommal csavará félre nyakát a hitvesi szeretet ilyszerű gyöngéd kifejezései elől.

– Ugyan ne izélj hát, Toncsi, szabódék lefesthetetlen zavarban, rám-rám pillantva, hogy nézek-e rájuk? Ereszsz el, fáj a fejem.

– Fejed fáj, Kricsi? Szegény Kricsi! Hol fáj? Tartsd, majd megcsókolom.

– Oh barátom, szólék közbe, nagyobb a te boldogságod Mesopotámiánál.

– Igen, Mesopotámia! hebegé szegény fiu. (Képzelem, mint szeretett volna ott lenni.) Toncsi! látod, minek jösz ki? pongyolában vagy; nem szép, nem illik; idegen úr van a háznál.

– Oh, mondám, a háziasság szinében legkecsesebbek a nők, legbájosabbak, legékesebbek. És én különben is sem idegen, sem úr nem vagyok.

– De már mégis…

– Várj, te nem szeretsz engem, Kricsi! kezdé pityergésnek induló hangon a hölgy. Te irántam meg vagy hidegülve… Te azt akarod, hogy szívem elrepedjen… Oh, én boldogtalan, oh én szerencsétlen! oh én legszerencsétlenebb nő a világon!… S itt neki durálva magát, elkezde sírni és jajgatni, mint a sebes eső; – te – hű – te – len – Kri – kri – kri – csi!…

(Uram ne hagyj, megázunk! gondolám nekiriadva s servus kapufélfa! kalapomhoz kapva, rohantam ki az ajtón, végig az udvaron, Kristóf öcsém pedig utánam. Az utczaajtóban elfogott frakkom szárnyánál fogva s visszarántott.)

– Csak egy szóra, kedves bátyám, kedves Miklós bátyám!

– Ereszsz, öcsém! nem vagyok kedvelője az operáknak; nem szeretek semmiféle énekes játékot.

– Csak igen rövid, a mit mondok.

– Kri – kri – Kricsi! hangzék benről érzékeny, kerepelő zokogás.

– Ereszd a frakkom, mert megharapom a kezed.