– Komolyan esdem, édes szeretett Miklós bátyám!
(Jaj mért nem futottam jobban? A szemedből is kilátom, hogy pénz kell!… Mentem volna én, de a boszorkányrugta fia nekivetette hátát az ajtónak s nem eresztett.)
– Kedves bátyám! igen nagy a szorultságom. Pénzre van szükségem.
(Mondtam! kiláttam az orra állásából, hogy hova törekszik. Aztán a jó fiunak az a gyönyörűséges szokása volt, hogy a kapott pénzt soha sem fizette vissza. A hány ház, annyi szokás.)
– De hát pisetarius regni vagyok-e én, vagy peruviai kincsbánya, hogy az egész világ bűneit készpénzzel fogom kifizetni?
– Kétszázat irok száz helyett.
– Majd eltisztulsz! Jobb bizony, hogy meghúzod magad és körülczirkalmazod házi igényeidet, és nyújtozván addig, a meddig a pokróczod ér, látsz az eke szarva után és nem versz a talpára szántáskor a jövendő aratásnak, mondám neki, azt hive, hogy majd talán megelégszik vele, ha pénz helyett tanácscsal fizetem ki.
De csak szorongatott és szuttyongatott, míg végre kereken ki kellett rukkolnom vele, hogy: nem adhatok, mert nincs!
– Ejnye, ejnye, ejnye! mit csináljak hát? szólt, fejét csóválva.
– Csak engem ereszsz ki, azt csináld.
– Kénytelen leszek Korpahorgyi Márton urambátyámat megkérni.
(Kérdd meg, kérdd! mondám magamban. Az is épen csak egyedül te rád várakozik.)
Ezzel Kristóf öcsém, annyit se mondva, hogy vigyen a garabonczás, fideliter hátat fordított, s angol hidegvérrel ott hagyott a faképnél.
Hát hiszen «eb ura a fakó» majd megbékülsz a magad kenyerén!…
Pár nap mulva egy és ugyanazon szellem szállván meg az új házasokat, Márton bátyát tudniillik és Kristóf öcst: fölbúbozák szerelmetes házastársaikat, kiki a maga módja szerint, s azokat hónuk alá véve, menének, a szokott bemutatási viziteket lerovandók.
Az utczán találkozék a két pár; egyik a jobb soron, másik a bal soron haladott, s lévén köztük végetlen tengere a sárnak, csak messziről emelgették egymásra a kalapot.
A közben nézett mind a két úr a másik úr karjába csimpajkodó nőszemélyre gyanús szemekkel, egyik sem tudván a másiknak feleséges voltát; még erősebben nézte egymást a két úri ifjasszonyság, s egyedül ez oldaltekintetből is kirítt a szakácsné és a szobaleány.
Mint kinevették egymást! mint mutattak ujjal egymásra!
A kövér mondá: «ni az a létra!» A sovány mondá: «ni az a gömböcz, az a tüttüs!»
Zsófi mondá: – Bizony borítót kötött föl az a dáma.
Toncsi mondá: – Ejh ha! ez az asszonyság most is rása-szoknyát hord.
Zsófi: – Tzha! Lapulevelet hord napernyő helyett.
Toncsi: – Esernyőt tart fel a fényes nap ellen.
Zsófi: – Aztán tollat tett fel kalapja mellé, mint a Gyurka kocsis.
Toncsi: – Beh feltalálta bokrétázni a fejkötőjét, mintha vőfélyné volna.
Zsófi: – Ni, de kényesen lép, mintha tojásokon járna.
Toncsi: – Minő parasztosan kullog, mintha csizma volna a lábán.
Míg szemmel érheték egymást, folyt az észrevétel. Majdan mindkét felekezet haza vezetvén élete megczukrozóját, vágtatott magányosan egymást meglátogatni.
Ismét az utczán találkozának.
No volt csókolódás és ölelkedés!
Mindenik azt hitte magában: pénzt fog ez nekem adni mai nap, megérdemli, hogy szépen bánjak vele.
– Ah! hogy van, édes uramöcsém?
– Hát kedves urambátyám?
– Frissen, köszönöm.
– No, én is igen jól!
– Hála Istennek!
– Mint óhajtottam összejönni kedves uramöcsémmel.
– Én még inkább kedves urambátyámmal.
– Szeretett öcsém!
– Drága urambátyám!
– Mint örülök, nem birok magammal.
Ismét ölelkedés, ismét csókolódás.
– Hanem, édes uramöcsém, kezde gömbölyűre vigyorult arczczal Márton úr, ki a tatár volt az a tót lajtorja, a kivel az elébb láttam erre sétálni? olyan hosszú, mint a gyertya gyertyatartóstul! Beh formátlan alak! döczögé kaczagva, hogy a könyei csorogtak.
– Biz az, édes urambátyám, felelé Kristóf úr hosszú képpel, tulajdon nőm.
No, meghült Márton úrban a lélek!
Jójczakát pénzkérés, gondolá magában. Kristóf úrnak azonban eszébe jutott szintén a pénzkérés, s jónak látva zsebre rakni a bókot, mosolygó képet készült mutatni, viszont jó kedvvel kérdezé:
– Hát az a csodaállat ugyan ki lehet, a ki urambátyámat kisérte az elébb?
– Jaj öcsém, az a feleségem.
– Magamat ajánlom.
– Alázatos szolgája.
Úgy elment e szóra az én két vitézem, jobbra az egyik, a másik balfelé, hogy tán azóta sem jöttek többet össze.
Évek multán ismét meglátogattam őket. Márton úr ült a karosszékben, két kis poronty kapaszkodott, egyik a nyakába, másik az üstökébe; a pipát majd torkába üté a visító fajzat; vala pedig mindkettőnek sarkantyús csizmája. Zsófi asszony sétálni volt ilyenkor egy emberséges dragonyos hadnagy biztos felvigyázása alatt.
Kövérségnek híre sem volt az öreg úrnál, sőt inkább példásan meghúzódott; a gondosan hizlalt tetemből nem maradt egyéb, mint a nagy gömbölyű fej – a mult idők emlékeül.
Kristóf öcsém pedig akkora szakállt eresztett, mint egy nyirfa-seprü és kabátja soha kefélve nem volt, mióta megházasodott.
Hogy meglátogattam, kis zsámolyon ült, s felesége rokkájáról a fonalat motólálta le gyalog motólán, s szörnyen integetett, hogy meg ne zavarjam a pászma számításában.
Jaj tinéktek, agglegények!
Jaj tinéktek, hűbele balázsai a házasságnak!
SONKOLYI GERGELY.
Denique – mi tűrés tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt.
Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, Isten nyugoszsza meg szegényt; a mint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat.
Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutoráju makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban hol én elől, hol ő hátul kergettük egymást.
De minő eloquentiával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani! a jég-fergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. – Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon, s azzal, «illa berek, nádak, erek», próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen insurgens lett volna? vitézül elvasaltam…
De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem tulajdonkép az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora vargabetüt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a dolgot, a hol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az elején.
Tehát – mikor, mikor nem? bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit præcise és accurate mondhatok, hogy a franczia háború után és a cholera előtt volt, – midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak.
Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam vágott orrú csizmát hordani! e nagyszerű bűnöm miatt szépen kitanácsoltak a padfaragók sorából, – de mégsem viseltem vágott orrú csizmát…
Haza mentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahoz, – különben most emeletes házam volna Pesten.
– Ugyan, János gazda, oda vág-e kee, a hova néz? – kérdém egy ízben az érdemes ökörhóhértól, midőn taglóját épen neki-mérte a marhafőnek, s rettentően bandzsitott szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a rosszabbikkal meg énrám nézve.
– Oda bizony, hallja! – felele a nagyratermett férfiu.
– De el is megyek én hát kee mellől.
– Ne féljen, hallja; – szólt s egy csapással megdicsőíté az ökröt.
– Hát mondja meg énnekem, János gazda: mi ész kellett ide?
– Hja, maga ahoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a kétszer kettő, mint a diákoknál.
– Dejszen panaszkodik is a keetek kétszer kettője ellen anyámasszony!
Most ez az ember földesúr.
Én pedig földetlen úr vagyok.
Otthon – mit volt mit tennem? az ember déltől estig csak nem piszkálhatja a fogát, – kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész compossessoratus valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérüskertünkben a nagy kazalra felkuporodtam, onnan épen valamennyi szomszédunk udvarába beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, mikép egynémelyike azon hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly czifrák és rátartiak – otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájuk vetekedik azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menő csikó megkókál, s míg odakünn oly kényesen ránczba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt hinné, az r-t sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza jégesőzni, hogy szintúgy porzik bele az út… S egy bizonyos háznál, melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy mikor a gazda az első ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a gazda ismét az első ajtón zörgetett: olyankor az a más valaki a hátulsó ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? azt nem tudom. Talán atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének.
Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor későn vetődött haza ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintélylyel.
Mindezt igen szép és tanuságos volt messziről szemlélni, hanem úgy került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz: sajátlag valakire találtam bukkanni, kinek közelebbrőli láthatása sem volna inyem ellenére.
Épen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. – Isten nyugoszsza meg szegényt! – meglehetősen ócska volt már a háza fedele, – gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öreg úr s nem kelle azt többé meszelni.
Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utczára, mely ablakok szüntelen virító sárga répa-, muskátli-bokrokkal voltak elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négy fülű lyukból két fűzér paprika piroslott elő, szelid szomszédságában egy kinyuló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pinczebejárás bolthajtása díszlett, erősen befutva az úri tök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúcz éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilencz ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér ludfalkát, – mintha most is előttem látnám szomszéd urambátyám udvarát.
A kilencz agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. – A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba butorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök soha sem voltam; hanem ha valaki kiváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventariumhoz, a hol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve.
Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemenczével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfa asztal s egy benyiló nyitott ajtaján át szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikás ostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám, – egyik sem rozsdásabb, mint a másik.
Hanem a mi legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bőrpamlag; – hej ez a fekete bőrpamlag volt az…
No de ne rohanjunk az ajtóval együtt a házba…
Tehát itt lakott az én kedves szomszéd urambátyám, nemzetes és vitézlett Sonkolyi Gergely, Isten nyugosztalja meg szegényt…
Miattam azonban lakhatott volna az öreg úr akár felső, akár alsó szomszédunkban, én bele nem botlottam volna, hogyha… hej hogyha olyan szép kis leánya nem lett volna!…
Tehát szép kis leánya volt az öreg úrnak.
Esztikének hitták az eszemadtát…
Bizony csak gyönyörű kis teremtés volt… Beh sokszor nem aludtam miatta! de még többször álmodtam felőle. Azokról a picziny kis kezekről, s azokról a nagy karika szemekről, miknek egyetlen-egy tekintetét nem adtam volna a chinai császár legszebb sipkájáért… nem rösteltem naphosszant őrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a szentemet, a mint az udvarra kijött vagy a virágait megöntözni, vagy galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása és minden, de minden csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy dél előtt van-e az idő, vagy dél után?
Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok rendbeli édességekről álmadozott.
Oda adtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, a ki okos tanácscsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen, a hol nem vetették.
Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte, hogy az én szomszéd urambátyám kurucz ember, a ki bizonyos dolgokban nem érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilencz lépésnyire nem enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: «a ki el akarja venni, kérje meg; a ki el nem akarja venni, ne bolondítsa!»
Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon boszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérőket kifizetni: «ma adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?» Prosit! – – Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a háztartást reá bízza az ember. – Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek egyikének.
De még azt csak elszivelte volna nála az ember, hogy leányát úgy féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, mikor az öreg úr napestig vadászni járt; – csak az a fatalis – oh! nem tudok nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevője, az a vén Debora ne lett volna a háznál! ki minthogy egy ülőhelyéből mozdulni nem tudott, mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatal ember, a ki Esztikéhez mertél ellátogatni! lekorpázta azt úgy, hogy vőlegénykorában is szájában lehetett az íze.
Némelyek azt mondták, hogy testvére az öreg úrnak; mások azt vitatták, hogy felesége; – tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bizvást lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos, hogy még akkor matriculának eszméje sem volt a világon, a mikor ez született; – uram bocsá’, még Mátyás királyra is vissza tudott emlékezni!
Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendő óta, míg én iskolaport szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy könnyebbítse meg a jó Isten az ő ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy hirtelen tévelygésemet.
A mint egyszer megsejtve, hogy az öreg úr hátat fordított a háznak, szivemnek mondhatlan fájdalmában oda sompolyogtam a ház háta mögé, a honnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike időzött, s nagy áhitattal álltam meg ott, amúgy diák tempóra szomjasan tekintgetve be az elzárt paradicsom ablakán, – egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel s czérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erősen az ablakot! lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy oda szaladjak?
E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak felszakíttatott s kiüté rajta fejkötős fejét – Debora asszony; azt gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendő ütötte ki fejét.
– Hát maga, nagy hórihorgas léhűtő, mit ácsorog már ott egy óra óta, he? Mit bámul, mint a borju az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt, vagy ráuszítsam a kutyákat? Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki a mezőre, keresse meg azt a füvet, a mitől az ilyen sihedereknek kinő a bölcseségfoguk! – – stb.
Ezzel becsapta az ablakot.
… Hej, de elkotródtam én is onnét, akár ha lelugoztak volna. Mintha nem is én lettem volna az, a ki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre, fejemet leütöttem s haza menvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este lett, mire felsejtettem belőle.
Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak gondolatja sem szemeimre; hogy is ne! mikor az egész délutánt végighúztam mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem gyönyörűséges arczát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy ismét a vén Deborát látom magam előtt! Éjféltájban a környék valamennyi macskája oda jött synagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki vastagon, fujták, trillázták és czifrázták, hogy az embernek még a lelke is bukfenczet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam őket magamban s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be: kilopózkodtam szépen, fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a tisztelkedőknek, s mikor épen a «fis-dur» kardalt énekelték, közibük hajítám, s képzelhetni, hogy volt szinpadi hatás!
E percz óta megkimélték magukat az efféle tisztelkedésektől.
Hanem bezzeg, reggel, mikor felocsudtam, várt reám a fekete leves.
Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybőr-süveg.
– No fiú, szólt, most már bujdossál ám a világból;… agyon dobtad az éjjel a Debora asszony czirmos macskáját.
– Phü, teringette, e bizony baj! – kiálték felugorva; – nincs benne semmi élet?
– Bizony kimult ez ab intestato, – szólt atyám előmutatva a nagy kövér vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rám vicsorgatá.
Véghetetlenül vakartam a fejemet. – Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy megátkoz, hogy soha sem kapok feleséget… Ejnye, ejnye, csak én soha macskával ne jöttem volna össze ez életben!
– Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandurt, – mondám s egy víg ötlet ment a fejemen keresztül, – megpróbálom kiengesztelni azt a jó Sybilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.
Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybőr-süveget s vállvonítva letevé egy székre a corpus delictit s ott hagyott.
Én pedig vevém az élni megszüntet s szépen belefektettem a kezkenőmbe s annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a szomszédba.
A mint a kapu eleibe értem, épen akkor disputáltak urambátyám agarai egy házaló zsidóval, kinek manchester bugyogóján csak vagy hat szelelő lyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott, hogy csupa mulatság volt.
És ez volt szerencsém, különben tőlem kértek volna passust, s urambátyám kutyáját megütni főben járó dolog. Igy észrevétlenül jutottam a konyhába, körülnéztem a kezkenőt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska farka, azzal oda utasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s alázattal bekoczogattam.
– Ki az? – hangzék belől (akár egy repedt fazekat kongattak volna).
Benyitottam.
Az emlékezetes ablaknál ült volt Debora asszony s orrát felém fordítva sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja) hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésüre szedve. Ráncz volt az arczán, a mennyi csak ráfért, s maga az arcz nagyon czipószínű volt.
A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép kilátása volt szegénynek az ablakból. Épen egy boglya bükköny volt elibe rakva. A mint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem el magammal, de igen lesütötte szemeit s nem nézett rám.
– No – mit hozott? – Ekkép kivána jó reggelt Debora asszony.
Én oda iramodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései daczára elhajhászhatám, azt erősen oda koczintottam a fogaimhoz. Brrh! Azóta nem ehetem a kocsonyát.
– Soha se bántsa.
– Oh édes, kedves drágalátos asszonynéném, talán már nem is ismer? – Ugy-e, hogy megnőttem? én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, a ki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?
– Úgy? A ki annyiszor beverte pilinczkkel az ablakomat? no ugyan nagy lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.
– Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott. Hisz olyan, mint egy husz esztendős kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért a hazudságomért bizonyosan kikergetnek a menyországból.)
– Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bőröm. Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal időmben. Hisz emlékezhetik rá édes atyja, majd csak kérdezze meg tőle.
(Tyüj! mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap sem született, a ki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)
– Hanem bizony egynehány esztendő óta sokat vesztettem szépségemből (uram bocsá’, ennek félszázad is csak néhány esztendő!); hja, csak így van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem hát mi jóért jött öcsém uram, hadd hallom?
Én e közben közelebb-közelebb kezdtem húzodni Esztikéhez, mit észrevevén ama kincsőrző sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde parancsolni.
– Eszterka! eredj ki, kérdezd meg, a béresek megjöttek-e már?
Esztike fölkelt és ment.
(Törjék ki valamennyi fogad! mormogám magamban; – ártatlanabbul nem átkozhattam meg.)
– Hát mi baj, öcsém uram? csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál.
– Hát – – kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az ember nem győzi magát őrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne történjék rajta; minden lépten-nyomon szabad az Úr keze velünk.
– Azért maradjon az ember odahaza, – odahaza csak nem történik az emberen semmi baj.
– Nem az emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam, méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak macskáik, minekünk is.
– Csakhogy a mieink szebbek.
– Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.
– Bölcsen tudom; sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az oldalast; hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza is mit enni.
– No, csak amúgy látogatásképen.
E perczben nyilt az ajtó s Esztike bejött.
– Eredj csak, Eszterka, – sürgeté a sárkány, – nézd meg, esznek-e a kis pávák?
(Várj, lesz idő, midőn diót török a csontoddal! gondolám, de nem mondtam el.)
– Hát gondolja, kedves asszonynéném, a mult éjjel ezen ártatlan állatocskák, a mint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy szinte gyönyörüség volt hallani, valami istentelen, vérengző, kegyetlen ember egyet közülök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyon hajított.
– Úgy kellett neki, mit jár szomszédolni! jól tette, becsületes ember volt.
– De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, – mondám, kibontva a kezkenőt, s kihúzva a korán elhunyt testi maradványait, azt eléje tartottam…
… Jaj! Azt a dühből, kétségbeesésből és rémületből vegyült tekintetet, melyet e perczben kelle látnom, még álmomban sem felejtem el. Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tőle kővé?
– Az én macskám! – rikácsolá s kiragadta azt kezeimből, – az én macskám! – ordítá, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna. Aztán ölébe szorítá, s gyermekesen dönczölte és csókolgatta azt. «Cziczuskám, cziczuskám!» szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta – «nézz reám, cziczuskám, ébredj fel egy kicsinyt», végre lehelyezé azt az asztalra, s fölé borulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: «oda vagyok, oda vagyoo–oók!» és zokogott megkérlelhetlenképen.
Erre Eszti újra bejött, s leült asztalkájához.
Én, használva Debora asszony keserves megilletődését, hozzá simultam (t. i. Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörüséges kis forró kacsóját, oda hajlottam hozzá, s reszkető hangon kérdezém:
– Úgy-e, kedves Esztikém, maga nem haragszik én reám?
– Miért haragudnám? – felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s kezét húzta kifelé az enyimből.
Ostoba egy kis kérdés is volt az tőlem, megvallom, de az embernek nem oly könnyen jőnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.
Hanem az a vércseszemű tátos – azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig gutát! oda vigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már ujra rárivalt:
– Eszterka, eredj, nézz ki uradatyád elé, jön-e már?
S ismét egyedül maradtam.
Debora asszony pedig újra leborult és sírt.
Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy ugyan szép idő van odakint! meg hogy a kukoricza már a selymét hányja; mind hiába! oda sem hallgatott.
Végre felpattant:
– Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, a ki ez ártatlan állatot meggyilkoltad, – kitudom, – szóla, – hogy ki voltál, s megboszulom még az unokáid unokáin is.
(Boldog Isten! ez még három nemzedéket túl akar élni!)
– A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene, repositionalis pert, infamisationalis pert. Boszut állok érted, ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késő nemzedéknek.
– Helyesen, kedves asszonynéném, – biztatám őt, – helyesen. – Megérdemli a pokolra candidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú tett szerzője kitudódjék, ezt fogadom, igérem.
– Igéri? – kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol, – drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében; az apja is az volt; minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki, az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani fogom.
(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után, nénémasszony; gondolám magamban, de nem mondtam el.)
S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy a mennyire tőlem kitelik, utána leszek a criminalis inquisitiónak.
Ekkor következett a kimult érdemeinek előszámlálása.
Mint tudott dörömbölni! mily okos volt! hogy fel tudott ugrani az asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából; s aztán oly tiszta állat volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem fogott stb. stb.
Miután ekkép elbucsúztatta magát kedvenczétől Debora asszony, nagy szívfájdalommal megvála tőle, s jajgatásnak jajgatásával adta oda kezembe, hogy azt az ő ablaka elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte felől minél előbb hírt hozzak.
– – – Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.
Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem fölötte, s tüzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borju menten lelegelt, de mik által erősen befészkeltem magamat Debora asszony kegyébe.
Ki is azonban erősen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat várni. Ott találkoztam a szivem bálványával a kapuban.
– Kire vár itt? – kérdezém tőle.
– Édes atyámra, felelé, s köténykéje bojtját csipegeté.
– Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettől a vén Deborától szenvedni!
Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könynyel, noha nem akarta.
Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sirnak. A kéknek nem illik a sirás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.
– Hej! – mondám, nagyot sóhajtva, – beh máskép tudnék én bánni kegyeddel! – De nem hagynám én bántani senkitől, ha tehetném.
Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden szavamra tudott volna felelni.
– Engem sem szeret senki a világon, – folytatám, – olyan vagyok, mint az árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar meg fésül. Keserűség, árvaság az életem; hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!
Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen illendően viseltem magamat, ott maradt. Igen hideg szél kezde fúni, s az ő nyakán csak vékony kis selyem kendő volt tűzve.
– Miért nem tesz melegebb kendőt? – feddém, – majd meghűti magát és meghal.
– Nem nagy kár lesz értem, – szólt szegényke szomorúan, – úgysem törődik én velem senki; legalább jól járok: senki sem bánt.
– Oh ne mondja azt, az Isten áldja meg, ha nem akarja szivemet megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom). Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal: akkor – akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.
Ezt mondva, lódultam haza s mire haza értem, azon vettem észre magamat, hogy sirok, mint a gyermek. – – – Csak furcsa állatja is az embernek az a szív!… Hej, ha az embernek szive nem volna!
Ez idő óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy Debora asszony nem fogja azokat reám uszítani.
Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a nyulháboruba, – azonnal vándoroltam a szomszédba, első egy párszor azon neszszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, – látta ez is, meg amaz is, s akkor leirtam sipkától bagariáig egy soha nem látott személyt, a kinek kilétén aztán törhette a fejét, a ki akarta.
Később, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni halottját, urambátyámat keresni mentem által.
– Nincs itthon, épen ebben a pillanatban ment el.
– Ejnye beh sajnálom; s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban kitaláltam szalasztani a számon, hogy: ki hallotta, mi történt a faluban?
Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora asszony annál kiváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ott marasztott. – Én aztán a mi pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind szélesen és hosszasan elhistorizáltam előtte, s Isten vétkemül ne vegye, biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyvnélkül, hogy majd eldült bele.
Hanem ez sikeres volt; – addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem fogytam, s ekként számtalanszor volt alkalmam Esztikém sohajtásait elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élőszóval ki nem beszélhettük is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket folytattunk.
Másnap megint átmentem urambátyámat keresni s ismét nem találtam honn. Természetesen, minthogy épen rálestem, mikor elment hazulról.
– Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy épen olyankor jő, mikor nincsen idehaza.
Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség miatt!
Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jőni.
Úgy is lett.
Egy időre már tisztességesen oda kaptam a házhoz, elannyira, hogy Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.
Biz ezek német könyvek voltak, szegények! – de én nem tehettem róla; ha magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz, bizony kirudaltak volna. – Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi szerelmes históriák, miket én Debora asszony előtt imádságos könyveknek kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán a legvígabb történet, ha olykor előfogott a drága lélek, hogy fordítsak neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly pœnitentialis létániákat és katechismusokat ama jóravaló könyvekből a hivő léleknek, hogy valamennyiünk szeme könybe lábadt tőle.
Kiváltképen a férjhez menendő hajadon leányok könyörgését, no azt sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni Wielandból úgy, mint Kotzebueból.
Ha aztán ezen dicséretes könyvekből valami emlékezésre méltót akartam Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ő látott benne figyelembe veendőt, szintén aláhúzta, – tiszteletes bácsi pedig, mikor haza vittem a könyveit, nem győzött eléggé dőzsölődni, hogy ki a tatár karmolja össze ezeket az ő könyveit?
Így ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset által, hogy midőn én egyszer épen látogatásom végezém (éreztem tudniillik azt az időt, mikor urambátyám meg szokott jőni) s kifelé ballagtam, a mint az ajtót épen nyitnám s húznám magam felé: valaki épen akkor az ajtót szintén nyitá kivülről s tolta én felém.
No szép meglepetés volt reám nézve, midőn az ajtó megnyílt s bejövő és kimenő egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem ijedtem volna úgy meg, mint most… Nemzetes és vitézlő Sonkolyi Gergely urambátyám állt előttem testestül lelkestül és rézcsákányostul. Merre fussak? Ez jutott legelőször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene lennem. – Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam nem.
– Hát öcsém, – kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán, – lánczos lobogós, forgós, suhogós és ropogós! hol jársz itten?
(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is mondjak? azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? – Még agyonlő. – Égből pottyantam ide? Uramatyám küldött? vagy a pujkáinkat kerestem? – Mit tudjak hazudni?)
– Nem én, kedves urambátyám, felelém, nem járok én itten… Csak azt jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?
– De öcsém, – szólt urambátyám, elmozdítva karomnál fogva az ajtótól, – hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem nekem többet át ne kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a hatszázezermilliomáldotta szedtevette tánczoltatta! – Mert ha még egyszer – három kila menydörgős égiháború! át mered ütni az orrodat, fogadom a 99 apostolra, s valamennyi Pontius Pilátus volt a világon, hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból, ropogós rángattát!!!…
– Köszönöm ássan, – mondám, örvendve, hogy ily könnyen megszabadulok.
Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza, belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó kikanyargatott allegorikus phrásisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott láttam magamat, a hol voltam a macskahalál előtt.
Már tartottam tőle, hogy ide s tova a kutyákon lesz a sor.
Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására, akkor is csak a kerítésünkön át, a midőn mindannyiszor azon veszedelemnek tevém ki magamat, hogy ha az öreg úr meglát, belém lő. Egyszer Esztike is észrevett, – nem mert közelebb jőni hozzám; mutatta pantomimikával, hogy fél, mikép meglátja valaki, – én szintén szemkifejezéssel felmutattam nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra, mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy conversáltunk egymással, hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva. a magas égre.
… Lőn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb időre elutaznék, mit onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idő óta szüntelen ütötték, verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öreg urat a határon belől érezték volna.
Ezt megsejtve, kilódulék az erdőre, tele szedtem a kalapomat szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba.
A legutóbbi expeditióm alkalmával igen ránczba szedhette az öreg úr az illető őrsereget, mert az egész cselédség, az első kuktától az utolsó agárig, kitelhetőképen görbén néze reám.
A mint belépek a szobaajtón, – még csak az egyik lábam tettem belől, – oda ugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és lábam még kívül maradt, s leirhatatlan vendégszerető nyájassággal rivalla rám:
– Csak maradjon odakívül, öcsémuram, maradjon odakint.
– De bizony csak egy kis szarvasgombával kivántam kedveskedni kedves asszonynéninek, – szabódám, – tudtam, hogy igen szereti.
– Vagy úgy! – szólt, kibocsátva a kalodából, – szarvasgombát hozott? már az más, úgy jőjjön be, hozza be, hozza be.
Bementem, bevittem.
– Ejnye beh derék fiu maga; hát hogy aludt, mit álmodott? tessék leülni. Ejnye, ejnye. – Hát jár-e még iskolába?
– Nem biz én; már végeztem.
– Végezett! Milyen korán. Hát micsoda?
– Szemorvos vagyok, felelém.
– Már mint borbély, – – értelmezé a néne.
– Az ám, mondám.
Esztike oda simult hozzám.
– Most úgy-e bizony tréfált, Péter bácsi? – sugá halkkal.
– Füllentettem, tisztesség nem esik mondván.
– De hát minek?
– Hát majd csak annak, hogy estére szíveskedjék kedves Esztikém a kerítésen átnyujtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.
– Ejnye no, – vága közbe Debora, – hogy szemorvos, no, – ej, ej.
– Azonban megyek is, – mondám, kalapomat vevém.
– Maradjon még egy kicsinyt, – biztatott a jószívű lélek, mi alatt hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.
Estére megkaptam a szemüveget. – A nagyító-üvegeket gyöngyen kiszedtem belőle, s szép síma ablaküvegből vágtam épen akkora karikákat tűzkővel, azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve, újra helyére escamotiroztuk a pápaszemet.
Én pedig ujólag egy kosárka spanyol megygyel iparkodtam a beléphetési engedélyt kihízelegni.
– Köszönjük, köszönjük, – szólt a néne, többes számban beszélve, pedig senkinek sem adott belőle, – bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.
– Oh, szót sem érdemel.
– Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska, – okoskodék s vevé pápaszemét s feltette orrára s nézett rajta…
De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a síma üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint a nélkül. – Tartotta messze és közel hozzá a nézendő tárgyat: semmi sem használt, – elővette a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belőle, – törülgette hol a maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan – a dolog nem változott.
– Nem látok, – – – így szóla végre elrémülten.
– Hogy-hogy?
– Ugyan édes öcsémuram, nézzen ezen a pápaszemen, nagyít-e még?
Néztem rajta.
– Thüh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember porusait, mint egy ürgelyuk.
– Jaj nekem, úgy én oda vagyok! nem látok rajta.
– Asszonynéném! – szólék aggodalmas arczczal, a világosság felé fordítva képes felét, s erősen szemeibe nézve, – mi leli a maga szemeit? – Szent Gergely apostol! Hisz maga szürke hályogot kap. Miért nem gondol magával?
– Szürke hályogot! – sikolta s szemeihez kapott – oda vagyok, oda vagyok! – Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, – segítsen rajtam, ha még lehet.
– Hm, – szólék fontos műértő képpel s valóban orvosi szemöldök-grimáceokat vágtam, – nem érzett kegyed holmi szélhüdéseket a tunica choroidæán?
Tudta is ez, hogy mi ez a tunica choroidæa! s azt felelte, hogy de biz érzett.
– Hát különben éjjelenkint nem szokott-e fel-felébredni?
– De bizony minden éjjel.
– Üm, ez rossz jel, – mutassa a nyelvét…
Mutatta. – Soha sem láttam háromélű nyelvet, csak ekkor.
– Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog fenyegetővé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt phasis talál hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos amaurosis fog következni.
Tudtam, hogy fáj a könyöke.
– Jaj nekem, pedig fáj a könyököm; de hát mi az a marmaurosis?…
– Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképeni ablepsia marad az emberen.
Nem értette szegény, hogy mit mondtam, de megnyugodott benne.
– Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni, – rimánkodék, – segítsen rajtam! mit tegyek? mit igyam? kihez folyamodjam?…
– Itt nincs veszteni való percz, le kell feküdni rögtön, és pedig hanyatt; én addig rohanok az orvosságaimért.
Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medveczukros vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyon rémült patiens.
Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is legjobbak lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípősebbikéből, s azután bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendő alól, s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom, különben rögtön vakon születik.
Tehát nem látott…
Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem szemeibe és ő az enyimbe, Isten bocsássa meg, megcsókoltam őt kedvem szerint, hogy a szivem majd kiugrott örömében.
– Eszterka!! – sivalkodék a tátos a bekötött szemmel.
– Csitt. Lassabban! – kiálték, – nincs ideben az Esztike.
– Hát mi czuppant az elébb olyan nagyot?
– Az orvosságos üvegből húztam ki a dugaszt.
– Úgy, az orvosságos…
– Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is kap.
Hanem ez így mégsem jól lesz, – gondolám, – az ember nem beszélhet miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.
Oda ültem az ágyához, s kezdék neki mesélni.
– Tudva van az anatomiából, hogy az embernek arra való a füle és az orra, hogy mintegy padlás-ablakok, szüntelen friss levegőt szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midőn ezen szemidegek gyuladásba jőnek, azon veszedelem áll elő, hogy kétféle ablakokon átmenő szél légvonatot támaszt, s a gyuladást éleszti, e végre orvostudor Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy a fület, vagy az orrt be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?
Akárki is elébb liquidálta volna e czélra a fülét, mint az orrát, s így lőn, hogy furfangosságnak általa az örökké élő házi statáriumot nemcsak megnémítók, de meg is vakítók és süketítők, szemeit és füleit bekötözve emberül.
Igy folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek. Debora asszony szépen megvolt a cura alatt; életében ekkor volt először másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon. Esztike szivem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és e mellett önfeledtek voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!
Gondolkodik is a szerelmes ember a jövendőről!
Egyszer azonban késő este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett az eső, a patiens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel semmiről igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.
Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ stuckaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szivem bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ő, tehát egymástól nem valami nagyon messze!
Egyszer tehát csak zörögni kezd valami a konyhában.
– Jaj, talán tolvaj… – rebegé Esztike, s reszketve símult a keblemre.
Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? én is fölkerekedtem és nekitürkőzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, a ki három zsiványnyal még akármikor megbirkózik!
Hősi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kis leánykát, de rá is ragadt, s ő a gyertyát, én egy falra akasztott kohátlan pisztolyt véve kézbe, mentünk az ajtónak.
Kinyitók azt: ő nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt nyitva.
– Szent Borbála, segíts! – mondám magamban, – ez megesz. «Ki vagy ember?» – ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, a mekkora hangon csak tudtam.
– De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocséta-kerülő herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát! veszedelem boronálta!
– Ujujú! ez az én tekintetes urambátyám! – ordíték, mint a kinek taplót dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy percz alatt túltettem rajta magamat.
De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.
Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.
E közben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az utczaajtót.
– Kolbásznak aprít, ha megkap, – gondolám s végerőködéssel egyet vetve magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem a földre.
Ez épen azon perczben történt, midőn urambátyám kilépett az ajtón.
– Szaladj! – mondám magamban, s a mint Isten tudnom engedé, lábam közé kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!
– Megállj, semmire sem való! – ordítá a persecutor, – mert agyonütlek.
Kettőt ugrottam egy helyett.
– Megállj! – ordítá, – mert eltöröm a lábadat.
De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a láb-eltörésért csak meg nem állok.
Igy futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem capitulált, hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk (az öreg úr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a rézcsákány szagát magamhoz.
Már az én kedves urambátyám épen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a hátamon a jó somfanyelű csákánynyal, midőn épen, a mint nekem czélzott – köd előttem, köd utánam, – egyszerre csak szőrin-szálán elvesztem előle.
Nem ért azonban rá a jó úr e fölött elbámulni, mert rögtön maga is, mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenczeket vetni és esni mélységes mélységbe, hova midőn lejuta, nem tudá, hogy melyik részében legyen a másvilág pinczéjének?
Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna rakni.
– Jaj! uram s én Istenem, – sóhajta a jó úr, – elkárhoztam! meghaltam és elkárhoztam! jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes, hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és ime elvitt. És épen gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura légy irgalommal irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem a papbért, a mivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretőjéhez, csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtőm.
A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erősen hivén, hogy legalább is a purgatorium előcsarnokában kugsol.
Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, és pedig nagyon is jól hallani, valánk tudniillik mind a ketten egy és ugyanazon farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és két öl mély lévén, meglehetős házi árestomul szolgált mindkettőnknek.
Tehát az én kedves urambátyám imádkozott.
Tőle e szerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetődni! mikben a szomszéd nádas nem szűkölködik.
Hanem erre meg így okoskodtam: ha jő a farkas, akár félek, akár nem félek, megesz; ha nem jő: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e syllogismus által teljesen megnyugtatva magamat, elővettem hátulsó zsebemből pipámat és dohányzacskómat, s mert vala e veremben nagy sokasága a szunyogoknak, rágyujtottam és füstöltem magam körül jobbra-balra.
– De szabadíts meg a gonosztól! ordítá felszökve urambátyám, midőn a sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ő alája gyujtják a szalmát.
Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s urambátyámat környékezé a kétségbeesés.
Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy szintúgy sziporkázott.
Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a sarkantyús-lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak kénytelen voltam őt megszólítani.
– Ne nyughatatlankodjék már urambátyám, – mondám neki, – hiszen bizony az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.
– Öcsém! – kiáltá örömrivalló hangon. – Öcsém Peti, hát élsz? hát te is itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a ketten?
– Csak úgy, mint az eső az égből: létra nélkül; mámost csak azon örüljünk, hogy épkézláb leértünk.
– Farkasveremben.
– Farkasveremben? Ejnye haragos milliomrivalta!
– Urambátyám! lassabban! csak az elébb tett fogadást.
– Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok; azt gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye harminczhárom mázsa ördögmáj! kilencz akó sárkányköröm-teringette! hogy jutunk ki innét? Forgós szélvész-ránczigálta dolga! Hogy a scorpió vágja le a bolond philosophiáját, a ki ide vermet ásott! Hogy a lidércz szántson rajta, a ki kigondolta is, vitte volna el a gólya az óperencziákra!… korpaczibere-adta!
Ezzel sokáig ógott-mógott, míg végre hozzám fordulva, így szólt:
– Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.
– Tessék.
Rám lépett. Akkor emlegette még csak aztán Isten igazában a haragos menyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a nyilást.
– De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit, – csillapítám, – éjszaka az idő; még majd farkasokat talál a nyakunkra csődíteni, s akkor aztán különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb bíz üljön le szép csendesen, majd én mesélek.
Leszállt, dörgött, morgott még magában egyet-mást, s leült.
– De hát mit csináljak itt reggelig? a szunyogok esznek meg; akkorákat haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.
– Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá és fumigálja a világot és a szunyogokat.
– Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek, – szólt s készült kiütni. – Hát ez micsoda itt? – kérdezé, valami fehér tömeget húzva ki lábai alól.
Hát ez épen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.
– Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk, – dörmögé s fölhajítá az állatot.
Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.
– Ejnye lánczadta! – kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé esett.
– Kárpáti rengeteg erdő! – ekként káromkodék újra, s újra felhajítá, megint visszajött és megint oldalba ütötte ő kegyelmét.
– Már öcsém, te dobd ki, – szólt nekijuhászodva, – mert nekem ellenem esküdött ma minden élő és nem élő állat.
S én szerencsésen kihajítottam azt.
Azzal nekiültünk s dohányoztunk, mintha diurnumot kaptunk volna érte.
– Hanem hát, öcsém, – kezdé egyszer e közben urambátyám, kis újjával letömködve a pipa tüzét, – mi dolgod neked az én házamnál, hallod?
– Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes vagyok Esztikébe.
– De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene először szólanod.
– Urambátyámba nem vagyok ám szerelmes.
– De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá. Szeretheted, ha kilencz mérföldnyire vagy is tőle.
– De urambátyám, nem úgy verik a czigányt: nem akarom én annyiról szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már; hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása, ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem kegyelmedtől drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, még ha Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.
– Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vőm is csak nem akarsz lenni egyszerre? Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod a tejbe.
– Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, a mibe valamit aprítsak; hanem iszen majd megjön az időjártával, az Isten elég gazdag, majd megsegít.
– De fiam, – szólt az öreg úr, pipáját tenyerében tartva, – nem készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktől elveszi, másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.
– No de a mi nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a biblia mondja; majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s lesz belőlem tekintetes úr és prókátor.
– Candidatus koplaló; – fejezé be urambátyám, – jobb lett volna öcsém, ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafurt ficzkó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta, átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhez-menést. De megállj, egyet mondok, kettő lesz belőle; küszöbön van a restórátió, mihelyt leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne busulj, megnyomunk esküdtnek.
– S akkor Esztike az enyim lesz?
– Ijh, hogy te egyébről sem tudsz gondolkodni, mint Esztikéről.
– Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét nekem adják.
– No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kő! nem bánom; hanem restórátió előtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk be nem ütöd az orrodat, különben lánczonforgó-kereplő! semmi sem lesz a dologból.
Mit tehettem? Magam jóvoltáért megigértem, hogy hallgatok és nem megyek Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öreg úrral, összecsókolóztunk, s «adj fiam tüzet», mondá az öreg, pipája ki levén szunnyadva. Különös grátia, mert különben mindig maga szokott kiütni.
Igy töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem urambátyám fejét, s ő csakugyan boldogan elszunnyadott az Úrban, s horsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyilásával egy-egy fagótot fujt volna. A közben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta. Szintúgy reszketett a verem tőle. Ha fütyöltem neki, akkor elhallgatott; hanem akkor meg a magam fütyölése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam, ő kezdte rá.
Igy virradtunk meg szép pipaszóval.
Az alatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és padláson mindkettőnket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy mégsem találtak.
Reggel felé, hogy az éhség elővett, magunk is elkezdénk gondolkozni a szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és kurjongatáshoz.
Végre ránk akadtak. A veremből felkanyargó pipafüst vezette őket messziről a nyomunkra.
Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a siralomnak völgyéből, kiknek urambátyám rögtön meg is igérte, hogy kifordítja a bőrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.
S jó hogy hazamentünk, különben már épen currentáltatni akartak mindkettőnket.
*
Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét, kisírt szemekkel és halványan, majd a szivem repedt meg olyankor érte; de megigértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.
Ekkor ment végbe a tisztújítás. – Szép volt, mondhatom, igen szép, csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény megemelt, másik kettő meg lerántott, ismét másik három nyakonfogott s újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek.
Tisztujítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében. Az egész falubeli asszonynénémség és urambátyámság hivatalos volt rá, többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem voltam).
Mi volt legyen belső tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert – fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.
A lugosban volt felterítve negyvennyolcz személyre, s mire odaértem, már folyt a dáridó.
Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kinálgatva mindenkit, nyájas piros arczczal (tűz mellől jött, attól volt piros), s szeliden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendő karjai közül; azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt szegényke.
A mint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyumat összeütve, mire a lelkem megdöbbent, s úgy fülönöntött egy bizonyos urambátyámat a kezében volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.
– Hozott Isten, öcsém! – kiálta Gergely bátya, – hát ilyen későn kell jőni? – no – nem hiába vőlegény vagy.
Esztike szivem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett; valami esett a szemébe, mondá, s könyezett.
– Bizony csak növekedik ez a fiatalság, – szóla közbe egy tetemes assessor, ki mindig két széken szokott egyszerre ülni, – ide s tova Esztike húgom is eladó leány lesz.