2) Az afghanok, kik az Ingilizek és Frengik neve alatt maig csak fegyveres hatalmat, hóditósóvár szomszédot ismernek, a diplomatiai közlekedés békés eljárása és a jóakaratu tanácsok folytán inkább fognak simulni. Az 1808. évben, midőn az afghanok még nem féltek annyira az angolok betörésétől, a követ Montstuart Elphinstone, kinek kisérete csak 400 indangol katonából állott, Afghanisztánban mindenütt jó fogadtatásban részesült, mert a félelem és bizalmatlanság akkor még nem vertek volt gyökeret. S ugyanezek a viszonyok léteztek e század elejéig az oszman birodalom minden részeiben. Az európai és az ellenség ugyanazon fogalommá olvadt össze, s most, miután követségeink és konzulátusaink a porta ellenszenve daczára is sok helyütt befészkelték magukat, az oszmanlik és arabok nem lesznek ugyanazon nézeten. Tisztább fogalmaik vannak most már a Frengi egyetemleges névről, s jól tudják, hogy pl. Oroszország ép oly barátságos hajlammal viseltetik a fényes porta iránt, mint a mily ellensége annak Anglia, hogy ennek a kormánynak ilyen, annak meg amolyan tervei vannak stb. Konzulátusok nélkül nem lehetett volna azt elérni. S igy az afghanok is mindaddig, mig nem lépnek az angolokkal közelebbi békés viszonyba, nem lesznek képesek felfogni, mit tehet javukra Anglia vagy Oroszország, melyiknek barátsága leend rájuk nézve inkább vagy kevésbé hasznos.
3) Az afghan valamennyi középázsiai nép közt a legharcziasabb s igy az angol befolyás tetterős támogatása által könnyen jelentékeny katonai hatalommá nőheti ki magát. A mit Mahmud szultán és Mehemed Ali basa hadseregében annak idején az „instructeur militaire“-ek, s Abbas Mirza csapataiban az angol tisztek tettek, az mind elenyésznék egy ilynemű vállalat mellett az afghanoknál, kikből legkönnyebben lehetne egy rendszeres hadsereget alkotni, a mennyire nehány Seapoy szökevény által iskolázott kabuli ezred katonai magatartásából és gyakorlataiból itélni lehet. Hasonló eredményt lehetne várni Heratban és Kandaharban, melyeknek erődeik, ha egy második Pottinger felügyelete alatt állnának, bizonynyal nem válnának oly könnyen az oroszok zsákmányaivá, mintha azokat csupán afghan védelemre hagyják szoritkozni.
4) A főnyereség azonban, melyet egy folytonos képviseltetés által elérni vélünk, az, hogy Anglia pontos tudósitásokat vehetne a középázsiai eseményekről s Oroszország katonai és politikai mozgalmairól, és igy nem lenne többé kitéve azon veszélynek, hogy magát egyik vagy másik ponton hirtelen megtámadtatva lássa, és sohasem lévén bizonyos a tények valódi állásáról, képtelen legyen elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Az alkirály tart ugyan nehány munsit Kabulban, Kandaharban és Heratban, minden hivatalos jelleg nélkül; továbbá munsikat, azaz mohamedán irnokokat, kik jó fizetés fejében kötelesek koronkint tudósitásokat küldeni. Azonkivül különös esetekben kémek és titkos megbizottak is szoktak kiküldetni egy vagy más irányban, kik mint kereskedők vagy zarándokok bejárják Turkesztánt és a politikai eseményekről tudósitásokat igyekeznek hozni. Nem is tekintve azt, hogy az osztályok egyikét sem tarthatom illetékesnek ily ügyben eljárni, már csak azért sem, miután nem bocsáttatván fontosabb helyekre, csak a bazárok hireit, a karavánok politikáját jegyezhetik fel, én, ki éveken át forgolódtam keletiek közt, épen ez embereknek adnék legkevésbé hitelt. Megfontolták-é Kalkuttában, mi az a mohamedán fanatizmus, tudják-é azt, hogy soha, bármennyi pénzzel sem fogják elérni azt, hogy moszlimet moszlim ellen használhassanak fel a Frengik előnyére? Ezek a megbizottak és kémek látszólag a legnagyobb hódolatot, loyalitást, a legnagyobb szolgálatkészséget fogják mutatni, de Középázsia belsejében hitsorsosaikkal ugyanazon mecsetbe fognak lépni, ugyanazon szőnyegre guggolni s ugyanazon szertartásokat végezni. Az angol államférfiak bizonyára nem fognak velem egyetérteni, azonban épen ez az oka, hogy leggyarlóbban vannak tudósitva a középázsiai eseményekről, hogy Európában a legképtelenebb hireket terjesztik Indiáról, s hogy a khánságok ügyeit csak azon világosságban látják, melyet nekik az orosz diplomatia nyujt.
Távol attól, hogy politikai tanácsadóul tolnám fel magamat, azt találom, hogy ezen igénytelen tanácsok csak azon eszközökre vonatkoznak, melyek alkalmazása által Afghanisztánt leginkább lehetne semlegesitni s hatalmas védsánczul állitni fel Oroszországnak további középázsiai előnyomulása ellen. Hamis védelmi eszköz volna a sebek rejtegetése oly kérdésnél, minő az angol hatalom nagyságára és fentartására nézve India birtoka. A jelentéktelenebb politikai hibák idővel mégis egyes gyűrűit képezik a végzetességek oly szakadatlan lánczolatának, melyet később hasztalan igyekszik megszakitni a legnagyobb erőfeszités, a legélesebb államférfiui belátás.
6) A kérdés általános érdeke.
Most még azon kérdés megvitatása van hátra, miért nem lehetünk közönyösek az angol érdekeknek orosz tulsúly általi veszélyeztetése ellenében, s mi az oka annak, hogy az angol hatalom sülyedése ránk nézve ép oly hátrányosnak tünik fel, a mint Oroszország kelletén tuli befolyásában a haladás szellemének meggátlását látjuk.
A felelet igen egyszerü: Oroszország ázsiai volt a multban, ázsiai a jelenben, s az lesz még soká a jövőben is. Egy pillanatra sem adhatjuk magunkat át azon enyhitő kilátásnak, hogy a tulságosan kiterjedt orosz hatalomnak a természet törvényei szerint később két vagy több részre kell szakadni s hogy ily szakadás enyhitni tudná a fenyegető veszélyt; csak szemügyre kell vennünk az orosz államélet jellemét, társadalmi viszonyait, a nép viszonyát a kormánykörök magasabb szinvonalához, a képzettség átalános fokát s a nép észjárását, s be fogjuk látni, mily ázsiai, mondhatni vad ázsiai szellem uralkodik itt még s daczára a küzdelmes törekvésnek az európai polgárisultság felé, aránylag mégis mily keveset tudtak magukévá tenni abból, mit mi európainak, nyugotinak nevezünk. Nem akarom fölidézni azon rég elkoptatott tételt: „Vakarjátok meg az oroszt s tatárra fogtok benne akadni,“ azonban mégis részint személyes tapasztalásból, részint ujabb és pedig az oroszszal rokonszenvező utazók tudósitásai nyomán, lehetlen észre nem vennem, hogy a Neván, a szent Moszkvában s Oroszország egyéb nagy városaiban mennyire uralkodik még a polgárisodás azon fitogtatása, melyet sok ázsiai kormány szemben a rövidlátó Európával csillogtat, és pedig előnyösen. Kétségtelen az, hogy az a polgárisodási düh Szent-Pétervárt egy európai és keresztény elemekkel erősen amelgamisált kormánynyal több sikert tud felmutatni, mint Kairoban, Teheránban, Konstantinápolyban. A szinleg európai műveltségű, nyelveinkben, erkölcseinkben és észjárásunkban otthonosan mozgó orosz nemes sokkal jobb alakot tud mutatni, mint a Boszporusznál félig európaizált efendi vagy Persiában a mirza. Az a kormány, mely nagy költséggel vonja magához a tudományos és művészeti erőket, mely ujabb időben oly nagy buzgalommal fáradozott a tanintézetek, egyetemek és tudományos társulatok alapitásában, mely embereket tart, kik fennen hirdetik Európában az orosz mívelődés haladását, mindenesetre több hitelt fog magának szerezni tudni mint a porta vagy a persa miniszterium, melyek az országuk hanyatlásával lévén elfoglalva, nem fordithatnak annyi erőt a szükséges külső csillogásra.
Nem csoda tehát, ha Oroszország a felületesség előtt európaibbnak s polgárisultságunk szellemétől áthatottabbnak látszik s nem esik nehezére megszerezni magának azok rokonszenvét, kik erővel akarják szeretni. De szedjük csak le a külső héjt, tekintsünk az orosz társadalom belsejébe, s mit fogunk látni?
Csalódás, nagy csalódás vár ránk minden lépten nyomon, ha az orosz nép többségénél föl akarjuk találni a haladás azon jeleit, melyeket az európai sajtóban az orosz bérenczek nagy hangon hiresztelnek. 1865-ben egy angol „Russia Central-Asia and British-India“ czimü röpiratában hasonló tanokkal lépett fel az angol közönség előtt, s az ujitásokra, u. m. a jobbágyok felszabaditása s egyéb reformok horderejére utalt, melyek következtében oly jövő nyilnék meg Oroszország előtt, minőt még az orosz irók, pl. Herzen S. és Dolgorukov is kétségbe vonnak; másként gondolkodnék azonban, ha nem az értelmiség tagjai, hanem az orosz és az ázsiai nép közt vont volna párhuzamot.
Azon óriási határvonalon, melyen Oroszország Ázsiával érintkezik, mindenütt azt találjuk, hogy az oroszok a míveltség jóval alantibb fokán állnak s erkölcsi szabadságra nézve messze elmaradnak azon ázsiai népek után, kiket ujabb európai czivilisatiónk előnyeivel akarunk megismertetni szemben az ő régi ázsiai polgárisultságukkal. Michie Sándor, ki Pekingtől Szentpétervárig utazott és annyira barátja az oroszoknak, hogy második édennek nevezi Sziberiát, a számüzött lengyelek sorsát pedig irigylendőnek találja, még ez sem állhatja meg, hogy ott, hol khinaiakat és oroszokat lát egymással közlekedni, hangosan ne hirdesse az előbbiek szellemi tulsulyát az utóbbiak felett. De nem csak Maimatsin és Kiakhtában van ez igy, hanem a moszlimeknél is. Az orosz mint északvidéki több tevékenységet fog kifejteni a telivér ázsiainál, azonban szembeszökően szennyes külseje, iszákossága, a bálványimádásig menő vallása, szolgai érzülete, vastag tudatlansága, durva, bárdolatlan modora messze a háttérbe tolja a simulékony, udvarias és élesen látó keleti előtt. Bokharában egy iszlam míveltségű tadsikkal találkoztam, ki megvetéssel beszélt az orosz míveletlenségéről s csupán a kirgizeket helyezte utánuk, s valószinü, hogy igy fog vélekedni minden khinai, minden transkaukáziai persa, minden jobb míveltségű kazani tatár. S mit is tanuljanak tőlük e népek?
Talán az orosz kormányformák keltsenek érdekeltséget az ázsiai népeknél? A hivatalnokok megvesztegethetősége, zsarnoki és önkényes eljárásuk Miklós alatt, az ötven millió lelket meghaladó pórosztály, mely a hivatalnokokkal és nemesekkel szemben a legmegalázóbb állást foglalja el, nem igen vonzók azokra nézve, a kiknél a legvadabb autokrata intézmények is patriarchalis szelidséggel párosulnak.
Sőt nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is nehezen leend várható Oroszország hóditási viszketegétől valami hasznos változtatás az ázsiai társadalmi életben, valami reformszerű Európa szellemében. Ha kérdjük, mi lett azon tatárokból, kik több mint kétszáz év óta élnek orosz felsőség alatt, mi történt a sziberiai népekkel, u. m. a baskirok, vogulok, cseremiszek, votjákokkal, kik az orosz nemzetbe kebeleztettek vagy fognak bekebeleztetni, nem-e russzifikálásuk lett az eredmény?
A russzifikálás természetesen egy lépés Ázsiából Európába; a mint II. Sándor eddig föllépett, átmeneti stádiumnak is nevezhető; de fog-é valaki hibáztathatni azért, hogy e hosszas, kétes kimenetü átalakulásnak eléje tesszük az angol polgárositó rendszert, a mely Indiában s mindenütt, hol ázsiaiakkal lép viszonyba, oly fényes és feltünő sikert mutat föl.
Hogy India népei, ez országé, mely bölcsejében ringatta az általunk életképtelennek nyilvánitott és megtámadt ázsiai polgárisultságot, tántorithatlan merevséggel ragaszkodnak régi szokásaikhoz és sajátszerű észjárásukhoz, senki sem fogja tagadni, s mégis mennyire átalakult India csak ez évszázad elejétől fogva is! Azt hiszem, hogy Angliának legnagyobb ellenségei sem fogják tagadni, hogy a hinduk kasztrendszerén és számos embertelen szokásain hatalmas rést ütött az angol befolyás, senki sem fogja tagadhatni, mily bámulatraméltó lépéseket tettek ezek a vad ázsiaiak polgárisodásunk ösvényén, daczára minden makacsságuknak. Ma már Indiában nem csekély számával fogunk találkozni azoknak, kik hóditóik áldásos befolyásáról meg vannak győződve; számtalan tanintézet és intézmény terjeszti az ujabb világ világosságát a lakosság minden osztálya között; nemcsak hogy sokan értik az angol nyelvet, hanem élénk részt vesznek tudományos vitatkozásainkban is, mint európai tudományos társulatok tagjai lépnek föl, sőt itt-ott még a tollat is sikeresen kezelik, hogy a nyugot irói sorába lépjenek. A franczia, német és angol keleti társulatok névjegyzékében találni Raja Radakant Deva Bahadur, Maharadsa Kali Krisna Bahadur, Babu Rajendra Lala Mitra, több pendit (pap) és egyéb tudós magánzó neveit, kik munkáik által az őket illető körökben ismeretesek lettek. Megerősödve nemzeti érzületökben, a hinduk ma oly ismeretekkel birnak nyelvükről, történetükről és bölcsészetükről, minőről azelőtt saját fejedelmeik korszakában fogalmuk sem volt. Társulatok alakulnak, ép ugy mint Angliában, bizonyos előitéletek megszüntetésére, káros erkölcsök és szokások kiirtására s a társadalmi közlekedés előmozditására, s ha tekintetbe vesszük, mint szaporodik napról napra az olvasók száma, mily tekintélyre vergődtek a benszülöttek előtt a hindosztáni lapok, mint: a „Hirkaru Bengalu“ („a hirkari hirnök“), „Szuheïli Pendsab“ („a pendsabi hajnal-csillag“), „Oudh Achbar“ („oudhi ujdonságok“), „Khajrkhah Pendsab („Pendsab jóakarója“), s az európaisitás mily hatalmas tényezőjévé válik a sajtó, be kell vallanunk, hogy Anglia meghóditott népei nem csak hogy magasabb fokán állnak a míveltségnek mint egyéb testvéreik Oroszországban, hanem magasabb fokon mint sok orosz alattvaló.
Alig fogható meg tehát, hogy ily viszonyok közt mint léphet fel Oroszország Ázsia népei előtt az uj világ tanainak felavatott apostolaként. Csak Középázsiában, a vad fanatizmus, durva önkény és kapzsiság ez ős fészkében lehet az orosz mívelődés alkalmazását hasznosnak tartani; de nem ugy Ázsia valamennyi részében és valamennyi népénél. Turkesztán orosz fegyverek általi elfoglalása tehát, mint már érintve volt, az illető lakosokra nézve szerencse. De sokkal előnyösebb lett volna, ha e szerepre Anglia vállalkozik. De miután ez nem történt meg, nem szabad vetélytársának kötelességei teljesitésében gátakat vetni, s csak a további hóditási tervek ellenében kell résen állnia.
Tegyük hozzá Oroszország czivilizatori képtelenségéhez Ázsiában azon fontos körülményt, hogy egy fél világrész bekeblezése, több millió ázsiainak saját testébe való beolvasztása által nemcsak Nagybritannia hanem egész Európával szemben mily hatalmasan fenyegető állást foglalhat el, ugy aránylag saját lételünkre nézve sokkal nagyobb hátrányt fogunk látni ez óriási túlsúlyú hatalomban mint előnyt Ázsia tatár népeire nézve. A russophobia, a mint mondják, már elcsépelt dolog; magam is ezen véleményben vagyok, de ha tekintetbe vesszük az orosz kettős sas hatalmas befolyását Ázsia minden részeiben, ha nem tévesztjük el szem elől hogy a szent-pétervári udvar előnyös állása által a Hindukuson saját kényére fogja kizsákmányolni a keleti kérdést e Boszporusznál, ugy nehéz lesz világrészünk jövő sorsára nézve teljes megnyugvást szereznünk. A mai diplomatia, a mely gyakran inkább hódol a divatnak mint a helyes felfogásnak, nevetségessé akarja tenni Napoleonnak jóslatát a kozák uralmat illetőleg Európában.
De feledik azt, hogy a mai közlekedési eszközök segélyével mit tehet egy oly hatalom, mely Kamcsatkától a Dunáig vagy épen az Adriai tenger partjáig, pólusi tenger jeges vidékétől az Iravaddi hő partjáig fog kiterjeszkedni. Sokak előtt halluczinatiónak fog látszani, de semmi esetre sem lehetetlen, hogy egy ily hatalom mozgatásaira Európa szivének közepébe Ázsia legvadabb lovasainak százezrei nyomulhatnak. Ez évszázad kezdetén a doni kozákok a Szajna partján már megmutatták egy ily Dsengiz- és Timur-féle hadjárat lehetőségét, s mért ne ismétlődhetnék ez ma, midőn vasutakkal és gőzhajókkal rendelkezhetni? Európai hadmüvészetünk igaz hogy meg tudná törni e nyers hatalmat; a Romanov-ház egy tagja sem vihetné sokáig egy Dsengiz vagy Timur szerepét. De egy ily bár pillanatnyi küzdelem is szomoru következményeket vonna maga után, s most, midőn még rendelkezésünkre állnak az elővigyázati rendszabályok, sürgető szükség hogy megakadályozzuk egy ily esemény lehetőségét.
De ha eltekintünk is e messze kiható politikai combinátióktól, tagadhatja-e valaki, hogy Anglia nagysága és hatalma nagyobb haszonnal vannak Európa közérdekeire nézve mint az orosz suprematia? Angliának sok ellensége, vagy jobban mondva, sok irigye van. A szárazföldi sajtó szenvedélytől elvakitott hangja Anglia eljárásában mindig önzést, kapzsiságot és büszkeséget fog látni, a rajongók pedig minden jellemvonásában a legvastagabb materialismust fogják találni, de nagyon vaknak és előitéletesnek kell mondanunk azt, a ki semmibe sem akarná venni azon eredményeket, a melyek épen az angol hatalom, angol tőke s az angol szivósság által jutottak czivilizatiónk s tudományunk birtokába. Nem-e egyedül Anglia az, melynek hatalmas zászlója megnyitotta számunkra Kelet-Ázsia kereskedését, nem az angol utazók-e azok, kiknek merész nyomozó szelleme a legtávolabbi vidékekre behat, hogy föld- és néprajzi ismereteinket gyarapitsák, s mi történik a Temzén, mi az örökké izgatott és ügyes bajos szigetkirályság többi városaiban? Szemügyre vették-e valaha az ábrándok világába merült szellemek, kik folyvást ócsárolják az angol materialismust, hogy ezek a hajhászok, daczára a kereskedés és nyereség iránti élénk érdekeltségüknek, mégis legtöbbet a tudomány előmozditására s a világ felvilágositására áldoznak.
Hol van egy ily ország, melyben a kormány oly könnyen áldoz milliókat egy oly intézet számára, minő p. a Kensington-muzeum? hol költenek egy könyvtárnak csupán czimjegyzékére százezreket mint az ujabban Londonban történt, hol küld ki a kormány azonnal hajókat és expeditiókat egy eltévedt utazó felkeresésére, mint azt ujabban Livingstone-ért tették?
Daczára minden hibáinak, melyektől egy ország sem ment, be kell ismernünk, hogy Anglia, akár az annyit hánytorgatott materialismusa, akár az annyiszor megkefélt uralomvágya mellett, mégis az európai czivilisatió élén áll. Mert ha Német- s Francziaország fenséges polgárisodásunk világosságának terjesztésében nélkülözhetlenek is, a főtényező mégis egyedül Anglia. Zászlajával minden éghajlat alatt, minden világrész táján egy jobb korszak hajnalpirja merül fel. A mit Nagybritannia irigyei beszélnek zsarnoki eljárásáról, többnyire igazságtalanság vagy vastag tudatlanság. Szükség volna, hogy ezek a sentimentalis vádolók ne az iróasztalnál s a szék lágy karjaiban, hanem az ázsiai világ vidékein tanulmányoznák Anglia befolyását, s ha látnák, mint szoritja ki nyugoti polgárisodásunk zászlaja a régi ázsiai czivilizatió bűneit, mint iparkodik a porba tiport emberi jogokat helyreállitni, milliókat szabaditván meg az egyes zsarnokok önkénye alól, mint terelé azokat egy jobb jövő irányába, akkor bizonyára leráznák közönyüket Angliának az idegen világrészekre gyakorolt hatása iránt.
Nem volna-e tehát sajnálandó, ha egy ily államot szoritana háttérbe az orosz hatalom? A Temzén egy szabad nép hatalmas akarata uralkodik, a Néván pedig egy ázsiai dynastia uralomvágya oly kormányrendszerrel, melynek reformátori képessége kétséges marad a jövőben, mig a jelenben gyakorolt káros volta annál bizonyosabb.
Oroszországnak csak Indiához, a brit érdekek ez Achilles sarkához való közeledésében láthatjuk az Angliát fenyegető veszély csalhatlan jeleit. Hogy hatalmát a brit oroszlán a Gangesen megalapitsa, északon sokkal nagyobb harcznak néz most eléje, mint a milyet délen a francziákkal kellett megállnia. Ez az ellenség gyengébb volt mind számra, mind kitartásra nézve, kis hajóhaddal rendelkezett, háta mögött egy akkor még hajózhatlan tenger állott s könnyen meg volt győzhető; de az orosz az erődök, helyőrségek, biztositott utak szakadatlan lánczolatára fog támaszkodhatni, fegyverei lesznek határtalan uralomvágy, millió alattvalóinak vak hódolata s a durva szomszéd államok rokonszenve, ezzel szemben a győzelem nem lesz oly könnyü, s a vereség következményei sokkal sulyosabbak.
Fel tehát Britannia! Mert ha tartós szerencséd csillaga itt homályba vész, akkor ennek a versnek is
Must in their turn to tyrants fall,
While thou shalt flourish great and free,
The dread and envy of them all.
el kell némulnia a világ különböző tájain.