A GARDEDÁM.
«Egyetlen garde des dames van a világon, a kire a hajadon leányt rá lehet bízni: a saját erénye.»
Ezt a bölcs mondást örökíté meg az utókor számára nagytiszteletű és tudós Blätterhold Theofil uram, a ki Nagy-Frigyes korszakában a filologia professzora volt a göttingai egyetemen.
Ennek a világhírű tudományos intézetnek minden nemzetből voltak látogatói: különösen angolok, a kik a tiszta latin nyelvet óhajtották megtanulni.
Blätterhold professzor uram házánál rendesen volt két angol ifjú beszállásolva, a kiket különös jó ajánlólevelek segítettek ez előnyhöz. Mert az előny volt. Blätterhold professzor úr kosztosai mind eminencziával végezték a kurzust. Azonkívül erkölcsi tekintetben is kitűnő felügyelet alatt voltak.
Ezt a felügyeletet pedig nem valami pedáns, zsémbes, élemedett asszonyság gyakorolta a háznál, hanem a tudós tanár egyetlen leánya, Izabella kisasszony.
Igazi brünehildi alak: a milyennek a Nibelungen-ének illusztrátorai rajzolják a hősnőt.
De nemcsak a gondozása volt a kisasszonyra bízva az ottlakó diákoknak, hanem azoknak a kalligrafiára betanítása is, a miből naponkint leczkét kaptak. Annál fogva a Blätterhold professzor úr egykori kosztosainak mind szakasztott olyan írásuk volt, mint Izabella kisasszonynak, ugyanolyan apró, gömbölyű gyöngyszemsorok, hogy azokról egész világi életükben meg lehetett tudni, hogy egykor Izabella kisasszonytól tanulták a szépírást.
Vajjon mikor az embernek ilyen szép kéz írja eléje az exemplumot, lehet-e megállni, hogy azt meg ne csókolja? Meggondolandó, hogy annak a szép kéznek párja is van, a mely szintén tudja a leczkéjét.
Különben Izabella kisasszony nem tartozott a rideg, örökké biráló tekintetű házi zsarnokok közé: asztal fölött ő is nevetett a diák pajtások egymás közötti dévánkodásain, s vasárnapokon, a mikor nem volt előadás, bor került az asztalra, még a gitárt is a nyakába akasztotta s eldanolta húrpengetés mellett, hogy egy jó férjnek az a kötelessége asszonya iránt: «Hallgasson szavára: Ha őt tűzbe-vízbe küldi, menni kell parancsolatjára. Szépen kezet csókolni, Intésére hajolni: Ha vendége érkezik, Őtet mulatni hagyni.»2) A mire viszont a studiózusok dalolták vissza a maguk strófáját a jó háziasszony kötelességeiről.
A leányán kívül még egy kamasz fia is volt a tudós professzornak; de az ritkán volt a társaságban látható: többnyire a lazaretumban üdült. Örökösen párbajozott s rendesen őtet szurkálták meg. Nem is hítták máskép, mint «Non est hic». (Nincs itt.)
Legutoljára két fiatal angol lord-sarjadék volt a professzori ház kosztosa: az egyik Mac Kulmick Policrat, a másik Cleithon Edvárd.
Policrat délczeg dandy volt, a ki sokkal több gondot fordított a nyakravalója helyes megkötésére, mint a diák-prozódia szövevényes szabályaira. Egész magatartása olyan volt, mint a ki meg van győződve róla, hogy ő mind nőkkel, mind férfiakkal szemben ellenállhatatlan. Kíméletet nem ismert semmi tekintetben, Westminsterből azért relegálták.
A másik ifjú lord ellenben vézna, szűkmellű alak volt, a kire nagyon ráillett a szerénység; komolyan is vette a tanulást kora hajnaltól mécsgyujtásig, hogy jól fejébe verje, micsoda privilegiumuk van az «inis» és «entis» genitivusú szavaknak a többiek fölött.
Policrat úrfit többször is lehetett látni a commerseken, mint a kollokviumokon. Csak a kalligrafiai leczkéken jelent meg pontosan, bemutatva Izabella kisasszonynak a megírt penzumát, melynek szövegét ő maga választotta ki Ovidius Ars Amatoriájából, s nagy gyönyörűsége volt a szemérmes hajadon haragos elpirulásán, a kit bántott a megértett csintalan szöveg; de azért belerakta a kihagyott interpunkciókat.
Mind a két ifjú imádta Izabellát; de Edvárd úgy, mint a szentet, Policrat pedig, mint egy mithoszi istennőt. A szenttől malasztot várunk, az istennőtől gyönyört.
Szegény kis Edvárd olyan járatlan volt abban a tudományban, hogyan kell egy nővel szerelmünket észrevétetni; annál gyakorlottabb viador volt Policrat e téren.
A hízelgések, hazudozások nem vezettek czélhoz. A könyörgés – egy kis alamizsnáért – egy alázatos rabszolga számára: «csak egy csókot!» – mi ez egy mesebeli kincstárból? – Nem adták meg. Játszotta az elbúsultat; főbelövéssel fenyegetőzött. Kinevették vele. Aztán erősebb módszerekhez folyamodott, a mik sikerrel hatnak a női szívekre. Tüntetett a bőkezűségével, fitogtatta a gazdagságát: lakomákat rendezett imádottja ünneplésére, kirándulásokat vízen és szárazon. A lány megközelíthetetlen maradt.
Egyszer aztán Izabella születésnapjára (ez volt a tizennyolczadik) egy drága szép gyémántos gyűrűt hozott neki hódolata jeléül. A gyémánt a legveszedelmesebb démon. Ennek ritka nő áll ellen.
Hát ilyen ritkaság volt Izabella. Visszautasítá a szivárványszikrázó karbunkulust, azt mondva, hogy a gyémántos gyűrű lehull a leány ujjáról, ha azt nem egy karikagyűrű szorítja hozzá.
A karikagyűrű az eljegyzés jelvénye.
Ezt meg Policrat úrfi drágállotta.
Máskor is találkozott ő már ilyen makacs ellenállással. A ki Ovidius Liber Metamorfozeosát tanulta, ismeri belőle a varázsló Pelis nimfa történetét, a ki tigrissé tud átváltozni, ha szerelmes férfi közelít hozzá erőszakkal. El van mondva ékes hexameterekben, hogyan kell az ilyen tigrissel elbánni. Azért jár az ember iskolába, hogy ezt megtanulja.
Policrat úrfi megvesztegette Izabella szolgálóját, hogy a kisasszonya hálószobájának ajtaján a tolózár ütközőjének a szegeit húzza ki, hogy így az ajtó egy erős nyomásra felnyitható legyen. Aztán egy éjjel, jól felborozva czimborák társaságában, azzal a gonosz elhatározással tért haza, hogy a mit se hízelgés, se bőkezű pazarlás nem bírt kivívni, diadalra juttatja szenvedélyét férfias erőszakkal.
A betörés sikerült; de hogy aztán mi történt Izabella hálószobájában, azt nem lehetett megtudni, mert néhány percz múlva Policrat úrfi úgy repűlt ki a hálókamrából az étkező szobába, hogy széket, asztalt, mindent felfordított, a mit útjában talált s még azonfölül az egész mosdótál vizet is a nyakába zúdították, hogy lucskos lett, mint a kiöntött ürge.
S még ezzel nem érte be a haragra gyúlt Walkür, hanem azonnal targonczára rakatta Policrat úrfi minden czókmókját s a háziszolgával elszállíttatta abba a korcsmába, a hol az úrfi rendesen tanyázni szokott.
Ezzel a szerelmes história rendén be lett volna fejezve.
A tudós professzor tudomásul vette, hogy egy kosztosával kevesebb van.
A rákövetkező napon a másik angol ifjú, Cleithon Edvárd késő este került haza, nem is vacsorált otthon. Izabella kisasszonynyal kivánt négyszemközt beszélni.
Reszketett a felindulástól; alig bírt szavakat találni.
– Drága kisasszony! Nem képzeli, milyen rosszak az emberek. Az a kiűzött ficzkó most azt hireszteli városszerte, hogy azért hagyta el az önök házát, mert eliszonyodott a kegyed fajtalan szenvedélyétől, melylyel őt üldözte.
– És ön nem tudta a rágalmat megczáfolni, a becsületsértőt megfenyíteni?
– Szavakkal ellenmondtam, de tenni képtelen vagyok. Nézze, kisasszony, ezeket a vézna karjaimat: az a Brontes engemet felszúr, mint egy pillangót a skatulyára.
– Jól van, elmehet ön. Majd találok megtorlást.
Azzal a szobájába ment Izabella.
Magára volt hagyva.
Ez undok rágalom ellen senkitől sem várhatott segélyt.
Az apja legfeljebb egy secundát írhat a vétkes diáknak a testimoniumba. A bátyja most is maródi: ott fekszik a lazaretumban, egy szúrással a mellében, a mit sörházi pinczérnő miatt kapott.
Van egy német közmondás, a mit nagy veszedelem idején használnak: «Selbst ist der Mann.» (Magad légy férfi.)
No hát legyen úgy.
A «Selbst» megvan, a «Mann» megjön.
Leült levelet írni.
Utánozta Edvárd írását; könnyű volt az.
«Uram!»
«Ön gyalázatosan rágalmazta előttem a hölgyet, a kit én tisztelek.»
«Ezért én öntől fegyveres elégtételt kérek.»
«Holnap hajnal előtt jelenjen ön meg a nürnbergi kapu előtti glacis-n, a hol várni fogom.»
«Tanúkat nem hozunk magunkkal; egyikünk halva marad.
Lord Cleithon Edvárd.»
Azzal fogott egy lap síma itatóspapirost, azt rászorította a nedves írásra, hogy annak az egész szövege ott maradt megfordítva a bibulán: tükör elé tartva el lehetett azt olvasni.
A levelet lepecsételte s rábízta az iskolaszolgára, hogy keresse fel vele a szokott Kneipeban Mac Kulmick urat.
Ezen az éjszakán nem feküdt le aludni Izabella.
Hanem előkereste a bátyja öltönyeit s azokat felvette magára. Kardot, barettet, köpönyeget egymás mellé rakott.
S aztán lekönyökölt az asztalra s bámult a sötétségbe, várva az óra ütését.
Elgondolkozott rajta, hogy milyen nyomorult teremtése az Istennek egy hajadon leány, a ki szép és erényes.
Ha bűnös volna, könnyelmű, szenvedélyes: csupa öröm volna az élete. Ő játszanék a férfiakkal, tördelné a szíveket, kaczagna a mások szenvedésein, kincseket seperne össze, meglopná a mennyországot. De mert bűszke a női becsületére, sárba tiporják, kigúnyolják, erkölcsi halálra itélik.
S ez ellen nincs védelem!
No hát lesz.
A mint a lomhán perczegő óra ütötte a hármat éjfél után, Izabella összekulcsolta a kezeit s elmondta reggeli imáját. Rövid volt az: «Én Istenem, bocsásd meg az én bűneimet. Amen!»
Azzal a haját csomóba kötötte, betakarta barettel, a kardot oldalára köté s a köpenyt vállára keríté. Aztán észrevétlenűl elhagyta az atyai házat.
Mikor a nürnbergi kapun kiment, még sötét volt, még nem jött el a találkozás ideje. Leült egy padra, a hol a bokrok eltakarták.
Négy órakor megszólalt a városház harangja.
Máskor álmából is fel szokott ébredni e hangra. Ma nem lehetett a hajnalt imával üdvözölni.
Miről imádkoznék: «Uram, add, hogy ma megöljem az ellenfelemet!» – Vagy pedig: «Uram, add, hogy az ellenségem ma megöljön engem!»
Ma nem kivánt egyebet az égtől, mint hogy virradjon már.
Halavány sáv az ég alján jelenté, hogy hajnalodik.
S a hajnal szürke ködében látható lett egy közeledő férfi alakja.
A barettjén lengő strucztollról rá lehetett ismerni, hogy ez Policrat. Izabella eléje ment.
Mikor közel értek egymáshoz, Izabella széttárta köpenyét. Policrat ráismert. Elámulva hördült fel:
– Izabella!
– Az a nevem.
– Mit akar ön itt?
– Megtorolni a gyalázatomat.
– Ön leány.
– A kardom férfié.
– Én nem húzhatom ki a kardomat ön ellen.
– Ha volt önnek bátorsága megölni a lelkemet, legyen bátorsága megölni a testemet is.
– Mivel tehetném jóvá a bűnömet?
– Találja ön ki.
Policratnak a jobb szelleme sugdosott valamit, önkéntelenül elkezdte az egyik kezével a másiknak az ujján azt a két gyűrűt forgatni, melyek közül az egyik tartja a másikát, hogy le ne hulljon. Ha meg tudta volna hallani, a mit védszelleme, jobbik esze súgott! De nem hallotta meg; csak az ujjainak hegye tudott róla.
– Végezzünk, uram! – kiáltá türelmetlenül a leány s kirántotta a kardját.
– Goddam! – mormogá Policrat, – én nem vívok fehércselédekkel!
– No hát nesze, te gyáva!
Izabella a kard lapjával arczul üté a férfit.
Erre aztán Policrat féktelen dühbe jött, ő is kardot rántott s bőszülten rohant megsértőjére.
A düh pedig rossz tanácsadó a páros viadalban.
A gyakorlott viador beleszaladt ellenfele kardjába. A szívén ment az keresztül. Halva maradt ott.
A leány megtörülte a kardját a köpenyébe, haza ment, levetkőzött, lefeküdt és elaludt csöndesen. Csak délfelé kászolódott fel, a mikor ebédre csengettek.
Egyedül találta az atyját az asztalnál. Edvárd is hiányzott.
A tudós professzor elmondá a leányának a történteket.
A két angol ifjú valami hölgy miatt párbajt vívott, Cleithon Edvárd megölte a pajtását, Mac Kulmick Policratot. Ezt ott találták halva a nürnbergi kapu előtti glacis-n. Zsebében meglelték Edvárd kihívó levelét. Ennek az alapján rögtön elfogták Cleithont és törvényszék elé állították. Az ifjú nem tagadta tettét; bevallotta, hogy ő ölte meg Mac Kulmick Policratot párviadalban.
Magára vállalta a gyilkosságot!
Melyik volt a nagyobb hőstett? Elkövetni azt, vagy elvállalni a bűn terhét?
A párbaj büntetése halál. Az az ifjú, a ki irtózott az ellenfél éles vasától, most nem retteg a még félelmesebb vastól: a hóhér pallosától.
Izabella nem szólt semmit az atyjának. Felment a törvényszékre s bejelenté, hogy mint tanú akar vallomást tenni a két angol ifjú párbaj-ügyében.
Ott aztán a birák előtt elmondá az egész eseményt. Ő írta Cleithon Edvárd nevében a kihívó levelet Mac Kulmickhoz. Felmutatá az itatóspapirost a megfordított lenyomattal, mely tükör elé tartva tökéletesen azonos írást tüntetett fel a Policratnál talált levelével s bevallá nyiltan, hogy ő maga állt bosszút meggyaláztatásáért. Kéri, hogy őt itéljék el, ha bűnösnek találják s bocsássák szabadon az ártatlan ifjút, ki magát helyette föláldozni kész volt.
A birák meg voltak hatva a vallomás által. Félretették a törvénykönyvet s itéltek a szívük szerint. Egyhangúlag fölmenték a becsület hősi megvédőjét.
A krónikaíró, kitől e másfél század előtti esemény vázlatát vettük, azzal végzi be a történetet, hogy Izabella fölmentése után az itélőbirák egyikének nejévé lett. De mi szebbnek és igazságosabbnak találjuk azt a megoldást, hogy a hős leány a fényes elégtétel után Edvárddal csatolta össze az életét. Az is hős volt, a ki felajánlott önfeláldozásával a büszke hölgy szerelmét kiérdemelte.