ELEVEN REGÉNY.
Száz év előtti hirlapból hódítottam el ezt a történetet. (Dumas Sándor «elhódításnak» nevezi.) A Times «Miscellany» mellékletében található, mely akkor jubilálta dicsőséges pályafutásának huszonötödik évfordulóját. – Ha a saját fantáziámmal gondoltam volna ki ezt a mesét, azt mondanák rám, hogy szeczesszionista vagyok.
Londonban történt az eset.
Még akkor nem volt se vasút, se gőzgép, se táviró.
Regényírók sem voltak.
Scott Walter még egy kis ügyvéd volt. Cooper Fennimor akkor tanult olvasni, Dickens (Boz) még nem is született.
Shakespearet, Dantét hamar átolvasta az ember, az amadisokat (lovag-regényeket) megunta az ember, Don Quixotet könyvnélkül tudta az ember. Mit tehetett az ember? – Elindult eleven regényeket keresni.
A Westendben volt egy klub, melynek tagjai föladatukká tették az eleven regények fölkutatását.
A gentlemanek álöltözetben fölkeresték a londoni külvárosok csőcseléklakta részeit, a Whitefriarst, a Rotherhytheot; bevették magukat a bűzös lebujokba: ott kiszemelték maguknak a legfeltünőbb alakot, férfit, vagy némbert, bizalmaskodtak vele, míg kicsalták az élettörténetét. Azt azután otthon a klubban elmondták a társaságnak.
Ezt úgy hítták maguk között, hogy «búvárharang».
Találó elnevezés. Tengerfenék ez is, a hová a merész búvár alámerül, hogy értékes csigagyöngyöt keressen. Koczkáztatja, hogy czápára talál, a ki elnyeli, vagy nyolczkaru polipuszra, a ki megfojtja; de hátha épen egy syrénre, a kinek a karjából még nehezebb a szabadulás!
A klub tagjai között a legszerencsésebb volt a gyöngyhalászatban lord Alb… (A cenzura miatt nem volt szabad az egész neveket kiírni hirlapi közleményeknél.)
Öreg úr volt már: de azért korcsmaképes. Vagyonos volt és agglegény; jövedelme nagy részét inségesek fölsegélésére fordította. A lebujokban győzte az ivást és a fizetést. Törzsvendége volt a leghirhedettebb rotherhythei spelunkának a «Kakas-lovaghoz».
Ismeretes emblema. A feleségeiktől megcsalt férjek czímerképe. Nagy látogatottságnak örvendett. Itt lehetett találni a legerősebb punchot, a legmérgesebb dohányt s a legkifestettebb leányokat. Voltak mellékhelyiségei is hashisevők és ópiumszivók számára. Lord Alb… csak szektet ivott, s másokat is azzal traktált. Aközben kereste a gyöngyöt.
Néha reggelig is ott dőzsölt a lármás társaságban: élvezte az utczai énekesnők nyiltszívü nótáit, biztatta a boxoló matrózokat, a győztest megajándékozta; ha valakiben meggyuladt a pálinka, azt a magával hozott ellenszerrel meg tudta gyógyítani; őt nem merte senki bántalmazni, mert herkulesi ereje volt.
Reggel felé aztán, a minek a megérkezését a hajók tülköléséről lehetett megtudni, mely a matrózokat hajóikra hivogatta, a lord is fölkászolódott és hazament. A csatorna hídjánál várt reá a gyaloghintója, abba belevetette magát s aludt hazáig. Fölvitték a lakásába, lefektették. Délfelé fölébredt, megfürdött, megborotválkozott, felöltöztette magát divatos manchester köntösébe, megivott egy pohár ambra elixirt. Aztán lóra ült, kilovagolt a Hydeparkba, az útban talált hölgyeket kecsecsen üdvözölve jobbra-balra. Igazi gavallér volt.
Csak itt-amott mutatott rá ólmos botja végével egy policeman, társát figyelmeztetve: «a mynheer». A Kakaslovagnál hollandusnak czímezték a lordot, viselete, flegmája és ivóképessége miatt.
A Hydepark kioszkjában aztán megreggelizett; ott volt a gyűlhelye a többi búvár uraknak; ott azután elmondta osztriga és fogolypástétom mellett, a mit a lebujban a vereshagymás kabeljau s az égő plumpudding között begyébe szedett:
– No, urak, ma egy igazgyöngyöt halásztam!
– Igazgyöngy! – kiáltá fel gúnyolódva lord Bel… makacs ellenfele lord Alb…-nak, atrobilosus ember, kinek életfeladata volt mindenkinek ellentmondani, mindenben kételkedni, de különös czéltáblájának tartotta ezt az idealista, humanista, altruista lordot, a kinek az előadásait igyekezett skeptikus közbeszólásaival megzavarni. – «Igazgyöngy! Bizonyosan afféle bourgignon.» (Így hivják a gyártott hamis gyöngyöt.)
– Nem! Ez egy valóságos parangon. (Elsőrendű nagy terménye a meleagrina margaritiferának.)
– No, majd meglássuk, hogy az én fogam alatt nem törik-e széjjel? (Ez a próbája az igazgyöngynek.)
Lord Bel… azok közé a búvárok közé tartozott, a kik a londoni nyilvános házak korallgrottáiban tanulmányozzák a tengerfenéket. Ott is sok érdekes csiga terem.
Elválhatatlan társa volt neki a skót nagybirtokos, O-Don… a kit a klubban úgy hivtak, hogy Bashaw. Turbánt, kaftánt, salavárit viselt, shorbetet ivott, csibukból pöfékelt, s hosszú ősz szakállt viselt. Senki sem bántotta érte: ha neki úgy tetszett.
Ennek meg az volt a speciális tanulmánya, hogy a Londonban létező «lunatic-asyl»-okat látogatta meg: azoknak a lakói történetéből gyűjtötte eleven regényeit.
Ezt a két urat valami közös érdek kötötte össze, a mit azonban rajtuk kívül senki sem ismert. Annyit lehetett tudni felőlük szorgos utánjárás mellett, hogy lord Bel…-nek volt valaha egy szép, fiatal leánya, a kit az apa egy ballépés miatt házából elűzött, a skót bashawnak pedig létezett egy legény fia, a ki az apai házból elszökött, s évek óta se leánynak, se fiúnak hirét sem hallották a bánkódó szülők. A két apa azokat keresi, a lord a nyilvános házakban, a Bashaw a tébolydákban.
A skót főúr már annyit közölt a barátjával, hogy nyomon van: látta a fiát, rátalált egy «little house»-ban, (kisebb tébolyda, ingyenes, melyet jótékony alapítvány tart fenn.)
– Bolond?
– Az.
– Mi a mániája?
– Egész nap verseket ír.
– Hát hisz az ártatlan tébolygás.
– De azokat egész éjjel deklamálja, nem hagy senkit aludni.
– Nem gyógyítható?
– Az orvos azt mondja, hogy vagy trepanálni kell a koponyáját, vagy meg kell házasítani.
– Csak akadjon olyan áldozat, a ki kész egy bolondhoz feleségül menni.
– De mikor azzal kigyógyul. Én ismertem egy nőt, a ki feleségül ment egy kannibálhoz: nem félt, hogy megeszi.
– Akadnak olyan némberek.
A két főúr közrefogta lord Alb…-ot. Mind a hárman egy széles ottománon foglaltak helyet; középen lord Alb… A Bashaw keresztbe szedte a lábait maga alatt s nagy füstgomolyokat fújt a mesélő felé a csibukjából.
– No hát lássuk azt az igazgyöngyöt.
Lord Alb… hozzákezdett.
– Az történt, hogy a mult éjjel ott ültem a Kakaslovagnál a szokott asztalom mellett, vizsgálgatva a körülöttem csivelgő asszonyi állatokat, a kiknek a köszöngetését nem tartottam érdemesnek figyelembe venni. Egy hárfás leány énekelt és muzsikált a podiumon: annak a dalait hallgattam.
– Szép volt a lány? – kérdé lord Bel…
– Nem tudom. Nagyon ki volt festve. Széles kalapja alól fekete haj omlott alá, a mi nem volt a sajátja, a szemöldökei is festve voltak, elől trompeuset viselt, czipőin bouffantokat, a mi nagyon testesnek tüntette fel. Azzal vonta magára a figyelmet, hogy hangos vitába keveredett egy fiatal dandyvel, a kinek nem akarta megengedni, hogy a mezitelen vállát megcsókolja.
– Pedig az arra való úgy-e? – szólt közbe a Bashaw.
– Természetesen. A leány azt kiáltotta: «Eredj! selyemruhás ember ne érjen hozzám: gyűlölöm a selymet, meg a bársonyt.» Én ezen elcsodálkoztam. Hiszen a selyem-, a bársonyruha zsebében terem az arany. Odamentem a czivódókhoz. A dandynek adtam egy bordalökést, a mitől az asztal alá kalimpázott. A leánynak szóltam: – Hát az én barchent jaklimnak szabad-e hozzád dörzsölődni?
A leány elnevette magát: «Te már tetszel nekem, mert paraszt vagy és öreg vagy». – «No hát gyere az én asztalomhoz s dalolj én nekem.» – Kapott rajta, egy szökéssel lenn termett a magas pódiumról, pedig a nehéz hárfáját is emelnie kellett.
– Ön nem segített neki?
– De igen. A könyökét fogtam.
– Pedig nem ott van a hypomoklion.
Azután leült mellém az asztalomhoz s elkezdett hárfázni és dalolni. Csintalan románczokat énekelt, a minőket a többi hárfásnők szoktak: «Te madaram», mondám neki, «el tudnád-e dalolni ezeket a nótákat, ha nem volnál így kifestve?»
– Nem tudnám.
– Lehet téged kendőzetlen arczczal is látni?
– Hol?
– Otthon a szobámban.
– Elvezetnél engemet a te otthonodba?
– Szivesen. Itt van a lakásom mingyárt a vendéglő padlásán. Van jó lábad?
– Hegymászó vagyok.
– No, mert öt lépcsősoron kell fölkapaszkodni. Velem jöhetsz.
Azzal fölkerekedett hárfástul s vezetett föl a lakására. Biz az a legmagasabb emeleten volt, a hol már a padlásgerendák képezik a plafondot, s az alacsony ablakból a háztetőre látni; de az az előnye volt a szobájának, hogy a vendéglő főkéménye nyult fel a szögletében s annál fogva nem kellett benne fűteni, mert a kémény elég meleget adott. Egy asztal, egy zárható szekrény, két szalmaszék, egy olajlámpás képezték a butorzatát; az ágyfülkében volt a nyoszolya, tarka kattun-függönyökkel. Egy kis szűk pitvara is volt a szobájának, a minek szögletében vörös világosság derengett. Az egy kis bádogkatlanból jött, melyben kőszén parázslott, forrón tartva a groghoz szükséges vizet, a mit eshetőleges vendége számára készen kellett tartani a szép Melusinénak.
– «Melusine»? Ez bizonyosan komédiásnév, – szólt közbe lord Bel…
– Természetesen. A hölgy arra kért, hogy maradjak a pitvarban, a míg ő a szobájába megy toilettet csinálni. Valami polczról kénes fonalat vett elő, azt meggyujtotta a parázsnál s bement a szobájába a lámpást meggyujtani. Azután még egy perczre visszatért, az üstöt a forró vízzel leemelni és bevinni. A bezárt ajtón keresztül nemsokára nagy lubiczkolást hallottam, mely elárulta, hogy a forró vizet nem annyira grogcsinálásra, mint alapos mosakodásra használja.
– Nem leskelődött ön a kulcslyukon át? – kérdé a Bashaw.
– Dehogynem. Volt azon az ajtón több judáslyuk is fúrva, de mindannyit hasznavehetetlenné tette a komédiásné azáltal, hogy a levetett szoknyáit az ajtó fölé akasztotta. Félre kellett tennem a kiváncsiságomat. Nem soká várakoztatott. Ismét nyilt az ajtó, s ő kitekintett a nyiláson. Én visszahőköltem a láttára. Ez nem az a hölgy, a kit én ide kisértem. Az egy magas, testes amazon volt, ez pedig egy szilfid. Fehér, lenge pongyola volt rajta, mely szoborszerű idomaihoz tapadt, a fekete haj eltünt, a helyett csaknem fehér ezüstszőke fürtök omlottak a vállaira.
– Micsoda? Ezüstszőke haj? – szólt közbe lord Bel.
– No igen! ezüstszőke. Ez nem olyan ritkaság az angol nőknél. Sohasem látott ön még ezüstszőke hajú nőt?
– De igen. Láttam.
– Én meglepetve rebegém: «Ön az, Melusine»? Erre ő szelíd mosolylyal suttogá: Most már nem vagyok Melusine. Híjon az igazi nevemen: «Milagrida.»
– Micsoda, Milagrida? – kiálta fel hangosan lord Bel. – Hisz az spanyol név!
– Hát mért jön, mylord, ezért haragba? Lehetett a hárfásnő spanyol leány. Csak nincs olyan bolond angol családapa, a ki a leányát Milagridának kereszteltesse.
– Kérem ezt a thémát nem fejtegetni tovább.
– Az egész megjelenése a leánynak meglepett. Oly karcsú volt, oly lengeteg; minden mozdulata csupa kellem, csupa báj, de különösen az arczának az átváltozása volt feltünő, a mióta azt a czudar festéket lemosta róla, szemei kékek voltak, miket a festett pillák feketéknek hazudtak, a fekete szemöldök helyén finom vékony vonalak húzódtak, arcza fehér volt, mint a porczellán, de bezománczozva a legtündöklőbb rózsaszínnel, mintha a hajnal sugározná be. Csak a jobb arczán volt látható egy háromszegletű fehér folt; de az is jól illett neki. Kis leány korában egy papagály megharapta: annak a forradása maradt ott.
Erre a szóra lord Bel… izgatottan ugrott föl a helyéről.
– Egy papagály harapása? – hebegé.
– No igen; ezek a komisz beszélő madarak olyan gonoszindulatuak: a kire irigyek, azt megharapják.
– Az lehetetlen! Az lehetetlen!
– Csak nem akarja a papagályokat védelmébe venni?
Lord Bel… a selyem zsebkendőjével törülgette izzadó homlokát.
– De egy hárfajátszóné!
– No hát miért nem kaphatott volna egy hárfajátszóné egy papagálytól harapást az arczára?
– De hát honnan tudja ön, hogy az a fehér folt a leány arczán papagályharapásnak a helye?
– Ő maga mondta el nekem.
Lord Bel…-nek a szemei vérben forogtak. Oldalzsebébe nyult, kihúzta a bowieknifeot s annak a hosszú pengéjét kiugratta.
– Ugyebár, – hörgé tompán, rekedten, – mikor az ember egy ilyen szép, piros női arczon egy olyan fehér foltot talál, egyszerre kedve támad azt megcsókolni.
Eközben úgy fogta marokra a nagy kést, mintha a kedves barátjának szánna vele egy oldaldöfést.
– No, azt én nem tenném; nem szokásom. Hanem az ujjam hegyével érintettem azt a fehér foltocskát, megtudandó, hogy nem a letörült fehér festék maradványa-e az ott? Erre adta a leány azt a fölvilágosítást.
Lord Bel… abbahagyta azt a szurkálási mozdulatot a zsebkéssel, a helyett levágott egy darabot a rágódohány tekercséből s azt a szája szegletébe dugta, s aztán hanyatt dűlt a kereveten.
Lord Alb… sietett még tisztábbra mosni a hárfás leányt, mint a milyen tisztára az maga mosakodott.
– A lámpavilágnál szétnéztem a kis manzard szobában. Semmit sem találtam benne, a mi hasonló természetű osztályhoz tartozó némberek lakhelyeit diszíti. Falain nem voltak az Aretin-féle érzék-ingerlő képek, még az ismeretes Männeken Piss gipsz-szobra sem volt látható a szekrénykéjén.
– Te kis Milagrida, úgy látszik, – mondám neki, – hogy valamikor a jobb társaságokban voltál otthon. Olyan finomak a kezeid.
– Pedig a hárfapengetéstől megkérgesednek az ujjak hegyei. Igaz, hogy fiatal koromban előkelő család tagja voltam. Családi nevemet nem mondom meg. Az apám valamikor spanyol követ volt.
– Lárifári! – rikácsolt közbe lord Bel… – Hogy lett volna spanyol követ?
– Ezer bocsánat. Én tévedtem. Portugált mondott. De nekem a spanyol, meg a portugál mindegy.
Lord Bel… a szóra egészen elvörösödött.
– Ezt ön csak az én boszantásomra mondja most! – S azzal kiköpte a szájából a rágott dohányt.
Lord Alb… nem értette, hogy mi boszankodni való lehet ezen? Azzal folytatá a mesélést:
– Egyszerű a történet; egy fiatal leány és egy ifjú szerették egymást. Előkelő családok tagjai voltak mind a ketten. Boldogságuknak semmi sem állt az útjában, a szülők beleegyezésével jegyesek lettek. A menyegző napja ki volna tűzve, a jegyesek a szószékről kihirdetve, csak egy hét volt még hátra. Ez utolsó hét alatt történt, hogy a menyasszony atyjának egy majorházába beleütött a villám, s az porig leégett. Az apa és anya együtt kirándultak a kár megtekintésére, leányukat otthon hagyták. E távollét alatt érkezett meg a kastélyba a vőlegény. Volt, a ki fogadja: a menyasszony. Őrjöngve szerették egymást, igazán őrjöngve. A páros együttlét rossz tanácsadó. Az ifjú azt susogta a leány fülébe, hogy hiszen úgy tekintsék már egymást, mint férj és feleség. Egy szikra volt csak, s ettől a szikrától fel hagyta gyújtani a leány a szivét. Odaadta azt a kincsét, a mit vissza nem lehet venni többé. Feláldozta jövendőjét a pillanatért. Hát aztán mi lett velük? Az, a mi Hamlettel és Oféliával: «Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.» «El is vevélek, ha hozzám nem jövél.» A vőlegény a pillanat gyönyöre után megutálta a menyasszonyát; leszidta, gyalázó szavakkal tetézte s magára hagyta; többé felé sem jött, s azon a napon, a melyen menyegzőjüket kellett volna megtartaniok, megszökött az apai háztól.
– A futó bolond, – dörmögé a Bashaw, kifújva a csibukjából a szikrázó hamut.
Lord Alb… folytatá az elbeszélést:
– Ha ezzel vége lett volna a szomorú történetnek, hát ez olyan mindennapi eset volna, a mit nem érdemes följegyezni. Egy megszökött vőlegény. Gyöngyház, ha leszakad, lesz más! De az önfeledt szerelmi odaadásnak következései voltak a leányra nézve, a miket a termete elárult. Az anyai szem észrevette e változást: a leány mindent megvallott. Kétségbeesés jött be a házba. Az apa előtt sem lehetett titkolni a szerencsétlenséget. A becsületére féltékeny lord, kinek melle királyok érdemrendeivel volt diszítve, határtalan haragra gerjedt s elűzte a leányát a háztól, ki fejére ily gyalázatot hozott: egy shilling nélkül. Látni sem akarta többé. Az anyja irgalmasabb volt hozzá. Minden pénzét és az ékszereit átadta a leányának, a ki aztán Londonba menekült. Az apja oly kegyetlen volt, hogy londoni ismerőseinek, rokonainak tiltakozó leveleket írt: nehogy elűzött leányának menedéket vagy bármi segítséget adjanak. A leány elveszett a fővárosi nyomorultak számlálatlan tömegében.
Lord Bel…-nak valami eshetett a szemébe, mert nagyon törülgette.
– A szerencsétlen leány nemsokára megszabadult – az istenáldásától. Finom társaságban úgy hivják ezt, hogy istenáldása. A fölösleges emberek számát szaporító új gentlemannek volt annyi becsületérzete, hogy a mi hibát világrajöttével elkövetett, azt nagyhamar a világtól megváltával helyrehozza. Miss Milagrida felvehette a Melusina nevet. Utolsó pénzéből vett magának egy hárfát s a csapszékbe járt énekelni.
– És most már abból élek, a mit a hárfámmal keresek. Szegény keresetforrás, de tiszta, – mondá, nagy szempilláit lesütve. – Czintányéromba rézpénzt dobálnak: arany, ezüst nem kerül abba soha. De nekem az elég. És már most azt is érteni fogja ön, miért mondtam annak a tolakodó dandynek, hogy hagyjon békében: utálom a bársonyt és selymet. Ő is mindig bársony ruhában jött hozzám, a ki boldogtalanná tett. Azóta irtózom a bársony érintésétől.
Én kissé valószinűtlennek találtam a leány állítását.
– De hát, szép Milagrida, mit csinál maga, hogyha valamely úrnak kedve támad magát a szállására felkisérni, a hogy ime én is felkisértem? Nem minden látogató engedi magát szomorú történetekkel kielégíteni. S maga is csak húsból és vérből van.
– Oh, az ellen van énnekem egy talizmánom, a minek az igézete csalhatatlan. Akarja ön, hogy megmutassam?
– Kérem szépen.
Erre a szép Milagrida a szekrényéhez lépett, felnyitotta s kivett belőle egy üveg ládikát, mely selyemmel volt befedve: azt letette az ágyára.
– Nézzen ön ide, – szólt, a selyemtakarót lerántva a ládikáról.
Visszariadtam a látványtól.
Az üvegfödél alatt egy csecsemő bebalzsamozott mumiája volt látható.
– Ez az én talizmánom, – suttogá a leány; – akar ön az ágyamra feküdni, sire? Kettőnk között nem lesz más, csak ez a kis koporsó.
Nekem a köny kicsordult a szememből.
Egy utczai énekesnő, a kinek mindennapi hálótársa első, egyetlen szerelmének szülötte üvegkoporsóban!
Odadobtam az erszényemet az asztalra.
– Fogadja el tőlem, miss, e segítséget s őrizze meg továbbra is a tisztaságát. Gondom lesz önre. Én leszek önnek az apja.
– Nem, nem! – hörgé lord Bel… – Én, én vagyok az apja! Ez az én leányom!
Azzal fölugrott a kerevetről, arcza sötétvörös lett, szemeit aláfutotta a vér, kezével a torkához kapott, mintha a fojtogató lidérczet akarná eltávolítani. S egyszerre csak arczczal előre bukott, eszméletét vesztve.
A két mylord fölemelte s lefekteté a pamlagra. Rögtön sebészért küldtek, az eret vágott rajta, a mire a beteg föleszmélt, de már csak megbénult nyelvvel tudott hebegni, lord Alb… kezét keresve jobb kezével, mely hideg volt, mint a jég.
– Hozza ön – ide – a leányomat. – Keresse föl. – Megbocsátok neki. – Visszafogadom. – Örökösömmé teszem. – Egyetlen leányom. – Szegény Milagridám!
– Sietek! Rá fogok találni!
– Akkor én is sietek a fiamat idehozni a lunatic asylból; – szólt lord O’Don… – Tegye jóvá a bűnét, tegye boldoggá a kedvesét, s maga is gyógyuljon meg általa.
Azzal lekapta a fogasrul a tengerikutyacsont-fogantyús bambusznád pálczáját s elrohant a kioszkból.
Nem olyan könnyen ment lord Alb…-nak az eltávozása. Annak a kezét vasszorítással fogta a gutaütött ember ökle, a ki egyre rebegte e két szót: «Leányom! Clerc!» Az utóbbira azért volt sürgetős szüksége, hogy végrendeletét élőszóval tollba mondhassa neki. Másfelől meg a kioszk kávésa ült a lord Alb… nyakán azzal a követeléssel, hogy vitesse el innen azt a gentlemant, a kit a gutával megüttetett, az ő kioszkjában nem szabad senkinek meghalni. A felcser meg a díját követelte rajta.
Lord Alb… praktikus ember volt, föl tudta osztani a föladatát. Első a nyavalyás lord elszállítása a lakására, ápolás alá vétele: egy óranegyed. Azután a clerc meghivása a testamentomtevőhöz: másik óranegyed. Akkor lóhalálában a Kakaslovaghoz, a leányt fölkeresni: ez jó félóra. De időközben egy zsibárusnál flanell janklit kell venni, mert bársony ruhás urat a leány magához közel nem ereszt. Onnan vissza. Minden kitelik másfél órából. Addig várjon a halál. Hiszen mi is elég soká várunk a kegyelmes úrra, várhat ő is.
Így szépen fölosztva az időt, kifizette a kávést, meg a chirurgust s levitette a beteg mylordot a kívül várakozó sellyéjébe. Azután a lovát kereste, a min idejött. Azt biz’ elvitte a Bashaw a maga sietős útjára. Egy goddamot sem mondott rá. Ott ácsorgott egy boxcab a kocsija mellett. Megmondta neki, hogy hova hajtson. Míg az a hátulsó ülésbe felczihelődött, lord Alb… előhúzta a zsebéből a butykosát, a mi whiskyvel volt tele s megitatta belőle – nem a kocsist, hanem a lovat. Ennek azután volt sikere. A boxcab röpült, feldöntött egynéhány kofaállványt; de minden állomásra megérkezett jó idején. Öt perczczel a kiszabott idő előtt a mylord már rátalált a hárfásleányra a «Kakaslovag» ivótermében. Még az ajtóból kiáltott rá. A családi nevén szólította.
– Miss Bel… Milagrida! Önt az édes atyja hivatja magához.
– Kicsoda?
– Lord Bel… Algernon, az én legkedvesebb barátom.
– Mi dolga van velem a mylordnak?
– Önt akarja tenni örökösévé.
– Így csak nem mehetek hozzá, ebben a maskarában. Engedjen átöltöznöm. Hisz nem ismer rám az apám
– Nincs idő rá, miss; önnek az atyja haldoklik, órái meg vannak számlálva.
Erre a leány fölsikoltott s elkezdte a haját tépni. Már tudniillik azt a fekete parókát, a mit viselt. Zokogott.
S ez igen czélszerű volt. A fekete paróka lehulltával előtünt az ezüstszőke hajzat, s a sűrű könyek lemosták az arczáról a festéket. Rá lehetett ismerni a Milagridára. Így aztán vihette őt magával lord Alb…, útközben elmondva neki a kioszkban történteket.
A boxcab lova feleúton összerogyott a nyargalástól, gyalog kellett tovább sietniök. Felhasználták a melléksikátorokat. Elég jókor érkeztek meg lord Bel… szállására. A mylord utolsó óráját élte; de még eszméleténél volt. Hárman is voltak mellette, a kiknek feladata az volt, hogy utolsó óráját megnehezítsék: a clerc, a ki motyogásából a végrendelkezését igyekezett kiértelmezni; a káplán, a ki gyóntatta, s a csodadoktor, a ki hólyaghúzókat rakott a talpára, meg a mellére s szalmiákszeszt szagoltatott vele, a mitől a beteg nagyokat tüsszentett, a két különböző examinátor nagy boszuságára.
Mindennek röviden véget vetett miss Milagrida megjelenése.
A hárfásnő, a mint ágyban fekvő atyját megpillantotta, nagy zokogással rohant oda hozzá s keblére borult.
Lord Bel… csak a balkezét tudta még fölemelni, a jobbja megbénult, azzal ölelé keblére visszatért leányát, utolsó erejével világosan ejtve ki e szavakat:
«Leányomat nevezem ki általános örökösömmé.»
Ez volt az utolsó szava, utolsó lélekzetvétele. E szavakat protokollumba vette a törvény embere. Tökéletes végrendelkezés volt.
Szeretett leányának nem volt már más feladata, mint halálra vált atyjának szemeit az örök álomra lefogni.
A közjegyzősegéd felszólítá a másik két urat, a káplánt és a kuruzslót, hogy menjenek át vele a mellékszobába, a hivatalos okiratot mint tanuk aláírni. Lord Alb…-ra nem reflektált, azt daróczruhájában valami szénhordónak nézte.
Ezalatt megérkezett a Bashaw a fiával. Az őrültek gunyáját még a «Kis házban» fölcseréltették vele a hajdani bársony köntösével. Az orvos kiadta a bizonyítványt, hogy a fiatal mylord, mint teljesen felgyógyult, elbocsáttatik.
– – Már most, ha a regényíró szabad kézből írhatná meg ennek a történetnek a végét, a maga szentimentális hajlamával, optimista felfogásával, milyen szép jelenetet festhetne ebbe a rámába! Egy apa halálos ágyánál térdelő leány, kit a megtért vőlegény vigasztal; halavány ifjú, homlokára hulló szőke hajfürtökkel; az érzékeny pár fölött az élő családapa, ki áldó mozdulattal teszi két kezét az ágy mellett térdeplők fejére; a halott apának még egyszer fölnyilnak az ajkai, mintha a túlvilágról sóhajtaná el az «áment».
Hanem a kegyetlen krónika kötve tartja a regényíró kezét.
Nem az lett a vége.
A bolondokházából előhozott fiú nem volt szép. Feje simára borotválva, homlokán áruló diadém: egy sor fehér pont, a mit pióczacsípések hagytak hátra letörülhetetlen emlékül; kiülő szemei széjjel kancsalítanak; orrczimpái lüktetnek, arcza vigyori ránczokkal keresztülbarázdálva; mikor állatias kifejezésü felső ajkát fölhúzza az inyéről, két kitörött fog helye tünik elő. Azokat erőszakkal távolították el az orvosok, mikor a tébolyultat megszállta a sitophobia (ételiszony), hogy az ételt tömlőn keresztül vezethessék a gyomrába.
Az ifjú ember egy ólálkodó dúvad sunyiságával tekintett szét a szobában.
A mellékszobában látott három embert, a kik valami írással voltak elfoglalva.
Egy ember ott állt az ablakban jó távol.
Az ágyon feküdt egy halott, annak a keblére borulva sírt egy nőalak.
Az ifjú apja, O’Don… lord költögeté a halottat.
– Mylord! barátom! Ébredj föl! Elhoztam a leányod vőlegényét.
Tehát ez az ő menyasszonya!
No de régen óhajtott vele találkozni! Annak a bolondja volt.
Most hát itt van! Nagyon jól van.
Lassan odacsúszott az asztalhoz. Azon hevert az apjának a tengerikutyafogas pálczája. Ismerte jól. Abban volt egy pálczatőr, egy két élű dákos.
Hirtelen kirántotta a tőrt s egy szökéssel ott termett a halottas ágynál s a tőrt markolatig döfte menyasszonya hátába, a szívén keresztül, hogy annak még sikoltani sem maradt ideje.
Azzal visszarántotta a gyilkot s két marokra fogva a saját szívén verte azt keresztül, úgy vágta magát hanyatt az apja lábainál.
Erre a rémlátványra az apa, a Bashaw, elkezdett elébb őrülten vigyorogni, majd hangos kaczagásba tört ki. Megtébolyodott.
… Ez volt lord Alb…-nak az eleven regénye, a mi meg van örökítve a napi krónikákban.