A KENGYELFUTÓ.
Abban az időben Bécs volt a világ központja.
Már tudniillik, a mit mi világnak tartunk: a meddig a mi takarónk nyúlik.
Oda sereglett mindenki, a kinek valami elnyerni, vagy elkölteni valója volt.
Egy ideig (hosszú ideig) ugyan czentrifugál központja is volt Bécs ennek a világnak. Tíz esztendeig dühöngött benne a keleti pestis. Bécs volt a gócza ennek az egész Európát fenyegető vésznek. Menekült belőle mindenki, a kinek a halál félelmes volt. Borzasztó halál, a mi ellen nem volt gyógyítás, szabadulás.
Aztán jöttek az elemi csapások. A folyók özönvizekké áradtak. A császárváros palotáinak az erkélyéről csónakkal szedték le a menekülő uri népet.
Majd meg a tűzláng pusztította végig a nagy várost. Egész negyedek égtek hamuvá. Menteni nem lehetett. A tüzes forgószél végtül-végig pusztította a várost.
Ez mind Isten csapása volt. El kellett viselni.
De most következett az emberek csapása.
Az új királynőt, Mária Teréziát, fegyverrel támadták meg a szomszéd hatalmak.
Bajorok, burkusok, francziák szövetkeztek ellene. Osztozni akartak a tartományain. Már Bécs város kapuit döngették.
A királynő újszülött fiával Pozsonyba menekült.
Mindenki elhagyta, csak a magyarok nem.
Az az égretörő kiáltás: «Életünket és vérünket a mi királyunkért», megállítá az ellenségeit, kicsikarta kezeikből a diadalt. A többit elmondja a történetírás.
A magyar főurak aztán otthont találtak a császárvárosban. Palotákat építtettek és úri pompával tüntették ki magukat; a főutczákon kengyelfutóktól előzött aranyos hintóikat, prémdolmányos huszárjaikkal, bámulta a nép, s rájuk ismert a családi színeikről a libériáikon.
A királyi gárdisták épen mesemondás tárgyai voltak.
A gárdista mint közvitéz is tiszti rangot viselt.
A magyar nemesi családok büszkeségüket találták benne, hogy legdélczegebb fiaikat a bécsi gárdába bevezethették. De mustrája is volt az a magyar fiatalságnak.
De valamennyi magyar gárdista között legfeltünőbb alak volt Zarándi Károly. A családi neve más volt: ez csak a prædicatuma.
Fia volt a Rákóczi-szabadságharcz egyik vezérének, a ki a kuruczok fegyverlerakásánál nagy szerepet játszott, s ezért jutalmul donáczióba kapta az Alföld egyik nagy latifundiumát, a rajta épült nagy kiterjedésü mezővárossal együtt. Hozzá kapott még feleségül egy német herczegnőt. Fiát a császár nevére kereszteltette, ez is volt a keresztapja. Károly grófot Bécsben nevelték. Kitünő tehetségű ifjú volt már növendék korában.
A mint árvaságra jutott, a tutora installáltatta a nagy dominiumba, a hol megismerkedett roppant gazdagságával s azzal a meggyőződéssel térhetett vissza Bécsbe, hogy ő az a hatalmas ember, a kinek csak akarni kell valamit, az rögtön beteljesül.
Akart a gárdához bejutni: befogadták.
A bájos királynő kisérőjének választotta.
Az udvarhölgyek rajongtak érte.
Azok között a legragyogóbb szépségül volt elismerve egy nagy befolyásu külhatalmasság nagykövetének, Lüderitz grófnak a felesége: Leontine herczegnő.
Alakját a herczegnőnek a halhéj pánczél, vertugadin és a bouffantok miatt nem lehet leírni; haját a puder, arczát a fehérítő és pirosító s a szépségflastromok tartják előkelő ismeretlenségben; de a hagyomány azt örökíté meg, hogy ő volt az udvarhölgyek legimádatraméltóbbja, a kinek már azért is nagyon szépnek kellett lennie, mert otkolonban fürdött.
Zarándi Károly egészen belebolondult a herczegnőbe.
Azonban szenvedélyének erős akadályai voltak.
Nem a herczegnő férje. A kitünő diplomata, a mily tiszteletreméltó volt a magasabb politika terén, oly kevéssé volt eszményképe a férfinak. Alacsony termetét ferdére tolta el egy elrejthetetlen kinövés, féllábára bicczentett, s a szemeit ideges rángatózás kényszeríté pislogni.
Hanem gazdag volt.
A herczegnő pedig erényes és büszke.
Az erénynek a legerősebb védbástyája a női büszkeség.
De az erényessége mellett a raffinált kaczérságot gyakorolta Leontine imádói ellenében.
Szabad volt Károly grófnak a herczegnőt ajándékokkal meglepni. Hozhatott neki drága schmuckot, beszélő papagályt, kapuczinus-majmot, nyerges lovat; az mind elfogadtatott. Írhatott hozzá verseket (volt költői tehetsége). Rendezhetett a nevenapjára tüzijátékot, karusszelt. Lefestethette hírneves művészszel az arczképét. Ezzel mind elnyerte a jogot – egy kézcsókra. No még többre is. Egy findzsa kávéra, a mibe Leontine herczegnő saját rózsás ujjaival rakta bele a czukrot. Károly gróf nagyon édesen szerette a mokkát. Még édesebbet kért. Nem! Nem! Azt a kávéédesítőt nem adták meg neki.
Zarándi Károly gróf dúsgazdag főnemes hirében állott. Alföldi birtokait nem is holdakban, hanem négyszög mérföldekben taksálták. Egyszerre ezer tulkot hajtatott fel a pusztáiról, melyeket az akkori nagytekintélyü főélelmezési biztos, báró H. vett át tőle a hadsereg számára. Volt hitele a fiatal grófnak. A királynő rábízta a magyar nemesi gárda pénztárának kezelését. Bármit kívánhatott tőle az imádott hölgy, ha csak pénzbe került, teljesíthette.
Ha lovagias vitéztettről volt szó, attól sem riadt vissza.
Egyszer, egy nagyon követelt csók díjában, Leontine herczegnő azt kivánta, hogy a délczeg vitéz ugrasson le a paripájával az ő szeme láttára a bástyáról a sánczárokba. Megcselekedte. A lova tönkre ment, ő maga zúzódást kapott. De elnyerte a díját: a csókot.
A csóktul lesz aztán az ember igazán őrült.
Bölcs szokás a chinaiaknál, hogy a csókot eltiltják; minek az alvó démont fölébreszteni?
A herczegnő szobájában volt a képek között egy porczellánra festett tableau, (talán Correggio remekműve), mely a hadisten Áresz találkozását ábrázolja a szépség istennője Cytherével. Csókolódási jelenet: Áresz, a fegyverzetéről itélve, afféle küraszir volt. Hátha még magyar gárdista lett volna! Symbolice magyarázza a képen az isteni gonosztett végét a két égi fiu, Hymen (a hűség jelképe), a ki fáklyáját – a föld felé fordítva – kioltja, és Érosz (a szerelem istenkéje), ki a maga szövétnekét a csókolódó pár fölé emeli magasra. Hiszen ott is kész volt az indok: a kiállhatatlan férj, a kis sánta és púpos vállú Hefaisztosz.
Károly gróf mindig megállt az előtt a kép előtt, mikor Leontine herczegnőtől búcsút vett; s forró sóhajtozásai kifejezték, hogy mire gondol. Hát nem maguk az istenek adnak példát a halandóknak?
A herczegnő mindig kinevette.
Egyszer aztán komolyan vette a dolgot.
A társalgó teremből nyilik a boudoir. Egy szőnyegajtó vezet hozzá, a melynek nincs látható zára. Egy titkos rugó nyomására nyílik fel. Ennek a rugónak a gépezetét meg lehet tudni azon az áron, a mit a herczegnő imádójának föltételül szab. Megsúgta neki ezt az árt.
És megállhatta, hogy nem nevetett hozzá.
Pedig az a lehetetlenség volt.
– Megteszem! – mondá Zarándi Károly, s hogy eskünek vegyék az igéretét, térdet hajtott a tündérnő előtt. – Fogadom igaz magyar vitézi szavamra, hogy meglesz, a mit kivánt a herczegnő. Az a nap az «én» ünnepnapom lesz.
Azzal elhagyta a herczegnőt, a ki azután sokáig eltöprengett fölötte, hogy vajjon csakugyan sikerülhet-e egy őrült szerelmesnek egy lehetetlen föltételt valóvá varázsolni?
Hogy mi volt az a lehetetlen föltétel, azt majd csak ha a megvalósulásához közelít, fogjuk elárulni.
A fiatal gárdista másnap rögtön szabadságolást kért a főudvarmestertől nehány hétre, magyarországi birtokai rendezése végett. Azt megkapta s azzal a saját fogatán lehajtatott a magyar fővárosba.
Ugyan mit kereshetett ottan?
*
Magyar főváros! Hisz ez nem létezett.
Volt egy Pest. Vályogból épült házak girbe-gurba utczáival, a mik igen kellemes tanyául szolgáltak a hízó sertéseknek. A hatvani kapu zárta be a védőbástyát, mely a Dunáig lekanyarult s ott befejezést nyert a rondellával, a mi még száz év mulva is ott díszlett, mint a magyar színművészet aziluma. A mostani Deák Ferencz-utczát határolta egy czölöpgát, sárral tapasztott sövénynyel, a mi nem a török hadak feltartóztatására volt kifundálva, mint inkább arra a czélra, hogy a zsidók be ne szökhessenek a belső városba, portékáikat házalva elárusítani. Az csak a palánkon kívül volt nekik megengedve. Reájuk lehetett ismerni a parancsolt vörös köpönyegről, a minek a baloldali szárnyán arasznyi sárga folt tett tanuságot.
A mostani paloták helyén terjengett egy nádas, melyben jó sikerrel lehetett vadkacsákra vadászni; a városliget helyén farkasok, rókák bozótja, azon túl a futóhomok sivatag pusztája. A Dunapartot ékesítette levert czölöpeivel a vizafogó.
Sehol egy urasági kastély.
Az összeköttetést Pest és Buda között egy repülőhid tartotta fenn: a hajdankor remek találmánya.
Budának ellenben a török háborúról tanuskodó romjai voltak.
De volt azután egy újabbkori nevezetessége: a hétkerekű malom. Ez a hírneves hadseregélelmező biztos leleményes alkotása volt. Ő volt az alapvetője a manapság oly nevezetes budapesti malomiparnak.
Tulajdonképen gőzmalomnak is lehetett volna már nevezni.
Budának megvoltak már akkor is a forró vízforrásai. Azokat még akkor nem hitták fürdőknek. Ezeknek a forró vizet bugyogó forrásait használta fel a korszak legnagyobb nemzetgazdásza, s egy nagyszerű malmot állíttatott föléjük. Ez a malom aztán télen is tudott dolgozni, a mikor a dunai malmok be voltak fagyva a jégbe. Azért nagy híre, kelete volt széles ez országban. Télen minden vidékről idejöttek őröltetni.
Zarándi Károly azért jött le Bécsből Budára, hogy a hétkerekű malmot megszerezze magának. Nagy árt adott érte cserébe: az egész nagy terjedelmü apai örökét, pusztáit, gulyáit, méneseit, mezővárosát.
Kellett neki az a malom minden áron.
A bájos Cythere istennő azt a föltételt szabta imádó Áresze elé, hogy az neki a nevenapjára egy szánkaversenyt rendezzen a Burg kapujától a Szent-István templomáig.
Leontine napját pedig julius 18-ikára szabta meg a kalendárium. S a kánikula égi jegyében nem esik hó; a mi az alpeseken volt is, az is mind elolvadt már régen.
De azért szánkázni mégis fogunk.
Zarándi Károly neki állította a hétkerekü malmát a czukor-őrlésnek. Annak nem volt egyéb dolga, mint czukrot lisztté törni. Azt zsákokban csomagolva felszállíttatta hiencz társzekerekkel Bécsbe s elhelyeztette egy roppant tárházba. Mikor aztán a Leontine nevenapját megelőző éj bekövetkezett, akkor neki állította Bécs város valamennyi zsákhordóit a munkának, s mire a nap megvirradt, ott állt a széles utcza egész hosszában mélyen betakarva hóval. Czukorból készült hóval. A csörgős szán a herczegnő kapuja előtt állt. Mögötte Zarándi gróf szánkója.
Az udvar és az egész előkelő világ részt vett ebben a lehetetlen mulatságban. Szánkózás nyár derekán.
Nemcsak egész Bécs, de egész Európa viszhangozta azt a diadalt, melyben egy magyar gavallér vívta ki a lehetetlenség legyőzését ezzel a hallatlan sikerű partie de traine-nal.
Derék gondolat volt! Egy vagyont áldozott fel érte. De kivívta vele a magyar név dicsőségét örök időkre. Ezt csinálja utánunk valaki!
A fogadás meg volt nyerve.
Leontine névnapja győzelemnap volt Zarándi Károly számára.
Az a Correggio-kép újra föltámadt.
Ámde a klasszikus istenmonda folytatását is adja e szerelmi kalandnak. A sánta Vulkánus nem tűrte a tréfát. Elkészítette az aczélhálót, a melylyel a szerelmes csábítót az egész Olymp előtt csúffá tette.
És a Vulkánok még most is boszúállók.
Zarándi Károlynak ez a szerelmi diadal egész vagyonába került. Nem maradt egyebe a budai hétkerekű malomnál. Hát hiszen ha abba beleült volna molnárnak s maga vámolta volna meg az őrletők zsákjait, abból is szépen megélhetett volna; de hát nem azt tette, hanem ott maradt Bécsben, és folytatta a pazarlásait, őrült szerelmeskedését, repkedett a fényes lámpa körül, nem gondolva rá, hogy elperzseli a szárnyait.
Úgy tett, mint sokan tesznek, a kik egykor dúsgazdag urak voltak, s aztán mikor a vagyonukat elprédálták, a régi hitelüket használják fel. Magas állása volt, föltétlen bíztak benne. Ki merte volna őt gyanusítani, a ki oly kitünő lövő és vívó. És a kinek a kalpagján levő forgója ezreket ér.
Egyszer aztán akadt mégis valaki, a ki ezt megtette.
Nem egy hőslovag, nem egy Sámson, hanem a kis ferdevállu Lüderitz herczeg. Készen volt Vulkán aczélhálója.
Meglátogatta Zarándi Károly grófot pompásan berendezett vöslaui villájában. Nagyon örültek, hogy egymást láthatják. Hisz olyan benső viszony volt közöttük. A tolvaj tudta, hogy mit lopott el az ellenfelétől, s az áldozat tudta, hogy az mibe fog kerülni a tolvajnak!
Mosolyogva szorítottak kezet. Hisz a mosoly a harag számára lett feltalálva.
De a szép asszonyon kívül egyéb okuk is volt mosolylyal álczázni az arczukat.
A politika egén fellegek tornyosultak.
Valami készült a zárt ajtók mögött.
Ezt a valamit aztán a későbbi történetírás ezzel a czímmel jegyezte föl: «hét esztendős háború».
Még most csak várandós volt a balsors.
De mindenki sejtett belőle valamit.
Erre volt jó az a kölcsönös mosolygás, kézszorítás.
– Kedves barátom, mondá a herczeg: te felőled rossz szél fúj. Te eladtál gulyákat, méneseket az intendaturának, a mik már nem a te tulajdonaid.
– Ez egy félreértés, a mit én majd el fogok igazítani.
– Hát ez a kisebbik alkalmatlanság. De nagyobb baj is van annál. Te a királynétól rád bízott gárdapénztárból tetemes összeget elsinkófáltál.
Zarándi elsápadt.
– Ki meri azt állítani?
– Nem kisebb ember, mint az új miniszter, Kaunitz, a ki most azt vette a fejébe, hogy a közpénztárakat sorba vizsgáltatja. A tiedből roppant összegek hiányzanak.
– Fedezi azokat a vagyonom. Ott van a budai malmom.
– Az is volna valami, ha czukrot nem őröltettél volna rajta; de most a miatt újra kell az egészet berendeztetni, az semmi jövedelmet nem hoz. El sem adhatod, mert mostani állapotában nincs rá vásárló.
– Ő felsége nem fogja engedni, hogy engemet ilyen bagatelle ügy miatt üldözőbe vegyenek.
– Tudom jól, hogy ő felségének kegyében állasz. Legtitkosabb rendelkezéseit te rád bízza. Be vagy avatva a kormányzás előmunkálataiba. Ismered a közeljövő terveit. A csapatok elhelyezéseit. A várak ellátásáról is értesülve vagy. Ha te ezeket az adatokat én nekem kiszolgáltatnád, én viszontszívesség fejében helyrepótolnám azt az összeget, a mi a rád bízott pénztárból hiányzik.
Ez érthető beszéd volt.
Zarándi Károlynak felforrt a vére.
Azt az ajánlatot teszi neki az az ember, a kinek legnagyobb oka van őt halálba gyűlölni, hogy legyen árulóvá a saját királya, hazája ellen: szolgáltassa ki a haditervek részleteit az ellenséges hatalomnak, a miket a legfelsőbb bizalom közölt vele.
S a kés a torkára volt téve.
A rábízott pénztárban elkövetett sikkasztása fel van fedezve. Azt csak az eltékozolt pénz helyretevésével lehet elsimítani.
Nem sokba kerül a megmenekülés. Egy fiók kinyitása. Egy iratcsomag átadása. Senki sem tudja azt meg, kettőjükön kívül.
A meggyalázott férj így áll boszút a csábíton. Csinál belőle árulót.
Zarándi Károly egy perczig sem tétovázott. Felállt a helyéről s kiutasító mozdulatra nyújtá ki karját.
– Távozzék előlem az úr! Semmi szavunk egymáshoz többet.
A diplomata még mindig nevetett és bizalmaskodott.
– Gondold meg, hogy ha ajánlatomat elutasítod, a Fleischmarktra kerülsz.
– Ott is büszkébben emelem fel az arczomat, mintha hazaárulóvá lennék. Nem ismerjük egymást.
– No hát viszontlátásra – a Fleischmarkton.
Ott állt a pellengér.
Szép kis intézmény volt az akkori Bécs városában ez az igazságszolgáltató jelvény. Egy karcsu kőoszlop, melynek oldalairól vasbilincsek lógtak alá. Ide kötötték ki a czégéres bűnösöket.
Zarándi Károly grófot törvény elé állították. Nem volt mentsége. Kiderült, hogy elsikkasztotta a rábízott nagy összeget. A miniszter példát akart adni. A délczeg lovagot elitélték pellengérre. A királynő nem adott neki kegyelmet.
Végre kellett hajtatni Zarándin az itéletet. Megfosztották rangjától, grófi czímétől, kibilincselték a pellengérre, s ott a hóhér tépte le a dolmányáról az érdemrendeket, gombokat és zsinórokat, letördelte a sarkantyúit s nyakába akasztotta a szegény bűnösök tábláját, a nagybetűs szóval: «defraudator» (sikkasztó). A törvényszék heroldja felolvasta az összegyült sokaság előtt az ítéletet, s ketté törte a pálczáját fölötte. Ez alatt egyre kongott a kápolna repedt harangja: a lélekcsengetyű. Bizony temetés volt ez!
Azután ott hagyták: alkonyatig kikötve kellett neki maradni.
A köznép rokonszenvezett az elitélttel.
Az uri társaság is eljött a – halottnézésre. A jó czimborák, fegyvertársak. Hiszen érdekes látvány volt. Egy délczeg dalia a pellengéren. Az előkelő világ megjelent gyaloghintóiban e ritka előadásra. Az a négy hordár által emelt kárpitos zsöllyeszék bizonyosan Vulkánt és Cytherét rejté függönyei mögött. Vulkán boszút állt Marson a szerelmi győzelemért. Itt van a szerencsés csábító az aczélháló alatt megfogva.
Leontine órák hosszat ott maradt és leste a dráma változatait. Mert a jelenet egyre új meg új fordulatot vett.
A népbeli asszonyok szánták az áldozatot, odamentek a pellengéroszlophoz, felálltak a talapzatára, s kinálták mindenféle italokkal az elitélt ifjút, narancscsal, süteménynyel: ez csak fejének ingatásával mutatta, hogy nem kell neki semmi.
A nap forrón sütött az arczába, a feje le volt nyírva kopaszra, ki volt téve a piaczi legyeknek.
Egy fiatal pástétomos leány azt gondolta ki, hogy lekapta egy kengyelfutó fejéről a tollas sipakot, a ki ott egy gyaloghintó rúdjára támaszkodva ácsorgott s odaszaladt vele az elitélthez, ezt a hegyes süveget nyomta annak a fejébe, a mivel nem csak az lett elérve, hogy a legyek nem csiphették; de a bámuló népség azt hihette, hogy ott a pellengéren egy kengyelfutó van kikötve.
Rögtön akadtak többen, a kik a sipka strucztoll bokrétájának a színéről kitalálták, hogy azok a Lüderitz herczeg családi jelvényei. Ebből a gyors bécsi ész aztán arra is rájött, hogy abban a gyaloghintóban ők rejtőznek a függöny mögött: Leontine a férjével.
Ez több volt, mint a mennyit a bécsi népkedély eltűr.
Nosza a kofák elkezdték rohadt almával hajigálni minden oldalról a herczegi hordószéket, csúfnevekkel árasztva el a benne ülőket. A hordárok loholtak észnélkül a Fleischmarktról a gyaloghintóval.
*
Itt vége lehetne ennek a szomorú történetnek. Rendes megszokott vége. A testben, lélekben, vagyonban semmivé tett ifjúnak megmaradt még az aranyvitézkötése. Az épen elég arra, hogy valahol a Práter egyik bükkfájára felakaszsza vele magát. Mit választhat mást az olyan ember, a kit a nemességétől megfosztottak: mint ezt a paraszthalált?
*
Az urasági kengyelfutók azon korszakban egész czéhet képeztek.
A hogy manapság a lóversenyek képezik Bécsben a legizgalmasabb közlátványokat, akként volt az időben a népünnepek fénypontja a kengyelfutó verseny.
A kengyelfutóknak az volt a rendes hivataluk, hogy uraságaik hintójának lovai előtt szaladjanak s kereplőiket hangoztatva utat nyissanak előttük az utczákon tolongó sokaság között.
A kengyelfutók igen jó fizetésben részesültek; de ezért gondjuknak kellett lenni arra, hogy testi könnyűségüket megtartsák. Nekik nem volt részük az urasági asztalmaradékban.
Nem volt emberséges szokás ez az emberfuttatás; ámbár azt hozták föl mellette, hogy ez is olympi verseny.
Több száz kengyelfutó nyargalt egyszerre a versenytéren. Hegyes sipkáik tollbokrétája szineiről lehetett látni, kinek a cselédei. Sok ezer lépés volt a versenypálya. Halálra fáradtan, zihálva, izzadtan érkeztek meg a bírói emelvényhez. Az összegyűlt sokaság biztatta őket zajos kiabálással: «Előre Nádasdy! Ne hagyd magad Schwarzenberg! Szorítsd Kaunitz! Colloredo!»
A tribünön ültek a magas uraságok, hölgyeikkel, a kiknek a kengyelfutóik versenyeztek, s lornyónjaikkal lesték az eredményt.
Valamennyi futó között elől járt a fehér-sárga tollbokrétás a Lüderitz herczeg színeivel. Nem is látszott kifáradtnak. Ő érkezett be legelsőnek. Ő nyerte el az ötszáz darab lázsiás tallért. Becsületesen megszolgálta.
S a csengő tallérokon kívül még egyéb jutalom is várt rá. A kifáradt, felhevült futókat rögtön pokróczokba takarták, hogy meg ne hüljenek, s italul forró fekete kávét kaptak.
A három elsőnek beérkezettet az a tisztesség érte, hogy herczegi és grófi úrasszonyaik maguk nyujták át nekik a kávés findzsát és czukros szelenczét.
Leontine herczegnőé volt az elsőség joga.
Ekkor szemben találta az isteni Leontine a győztes kengyelfutóját, eddig rendesen csak a feje hátulját láthatta a hintójából, mikor az a lovak előtt szaladt.
Meglepte az a nagy hasonlatosság. Régi ismerős ábrázat! Ezek a tüzes szemek! Ez a csókotkövetelő száj! Csak a bajusza hiányzik.
Megkinálta a kávés csészével. Azután a czukros szelenczével.
– Köszönöm. Nem kérek czukrot.
S nevetett hozzá.
Ez a hang. Ez a nevetés egészen ismeretes volt már.
Leontine odafordult a két másik herczegnőhöz s csodálkozva mondá:
– Különös egy ember. Ő a legjobb futó, s czukor nélkül iszsza a kávét.