A ZÁLOG.
I.
Mikor a gravelotte-i nagy ütközet után a francziák minden vonalon takarodót fúvattak: a fővezér utasítást adott a lovas-dandár parancsnokának, hogy a balsikert és a kényszerű visszavonulást tudassa Mac-Mahonnal – minden áron!
Könnyű azt mondani: «minden áron»; de mikor csak egy ár van. Postagalamb, léghajó nem áll rendelkezésre. Az egyetlen ár: az embervér.
A tábornok összehivatta az ezredek fiatal tisztjeit, a hadnagyokat, sous-offokat s ezt a kérdést intézte hozzájuk:
– Van-e önök között valaki, a ki az édesanyja arczképét viseli a medalyonjában?
Azok nagyot néztek. – Most van-e a legjobb idő a tréfálkozásra? Medalyon, arckép volt mindenütt; de azokból nem került elő «maman».
Végre egy huszár-alhadnagy nagy vállvonogatva előállt vele.
– Nálam van olyan.
Fiatal, húsz éves volt a gyerek, kicsiny kunkora bajusz volt a felső ajkán.
– Miért nem mondta ön ezt rögtön?
– Nem szükség ezt kitrombitálni.
(Igaz: az anyja arczképével nem dicsekedhetik az ember, más a szeretőé! Azzal szokás).
A medalyon nem is volt drága fémből; egyszerű teknőczhéj volt a borítéka. Azért, hogy ha el talál esni a vitéz, az értéktelen czölönköt hagyják a nyakában: ne rabolják el a csatatér hiénái.
– Hát ön nagyon szereti az anyját, úgy-e, főhadnagy úr?
– Alhadnagy vagyok; az anyámat nagyon szeretem.
– De a hazáját még jobban szereti?
– Még jobban.
– Ilyen emberre van szükségem. Válaszszon ön ki maga mellé harmincz lovast, s azoknak az élén törje magát keresztül az ellenséges harczvonalon, aztán vigye el ezt a levelet Mac-Mahon tábornagynak. Értette – kapitány úr?
– Értettem.
Azzal átvette a levelet a fiatal tiszt, megfordította a lovát s elindult a maga harmincz emberéhez.
A fiatal tisztek «Rolánd» néven hítták egymás között a fiatal tisztet.
Mindjárt kalambúrt is csináltak belőle.
«Mi mindnyájan Rolánd halálával fogunk meghalni.»
(Mourir de la morte de Roland: annyit jelent francziául, mint «szomjan elpusztulni»).
II.
«Törje ön keresztül magát az ellenséges harczvonalon – harmincz lovas kisérőjével!»
A fiatal tiszt megkisérté a lehetetlent.
Felhasznált minden furfangot, hadicselt, ravaszkodást, hogy az ellenség figyelmét kikerülje: feneketlen útakon, görgeteges vízmosásokon keresztül vezette a csapatját; járhatatlan bozótokon tört keresztül, ingoványt gázolt át; majd meg ismét őrült vakmerőséggel vágtatott keresztül olyan területen, melyet a két harczoló fél ágyútekéi tartottak kereszttűz alatt: egy helyütt az ellenség hasonfekvő csatárlánczain gázolt keresztül, nekirohanva a plotontűznek: néhány huszárja ott is maradt. Vaktában belebukkant egy pionércsapatba, mitraljőzzel lőttek utána. Szájába ragadta a kardját, két kezébe a pisztolyait, sarkantyúba kapva a lovát: lőtt, vágott, a míg embert látott maga előtt. Egyszer aztán egy erdő széléhez ért. Egy perczre megállt és visszanézett: hányan jönnek még utána?
Egy sem volt már a nyomában a kiséretéből.
Füstként felkavargó porfelleg jelzé a mezőn, hogy a vitézeket oldalba támadta valami ellenséges lovasság.
A fiatal tiszt sietett menekülni az erdőbe.
Azonban az ellenség már észrevette s üldözőbe fogta. Bajor dzsidások voltak. Egész svadrony.
Huszárjait levágták vagy elfogták. Rolánd egyedül vágtatott tovább. Lőttek utána sokat: a golyók ott dongtak el a füle mellett. – Nevetett rajtuk. – Bízott a jó telivér paripájában. Nagy egérútat nyert az üldözői elől.
Egyszer aztán rémülve látta, hogy a hol az erdő véget ér, ott egy hosszan lenyuló meredélyen végződik a fensík. A szakadékos, záporvájta agyagfal nem mutatott semmi lejárót. Itt elfogják.
A dzsidások már hurráztak diadalukban s egyre közelebb értek.
Rolánd kapitány nem sokat tétovázott, vérig sarkantyuzta a lovát, s egy hatalmas szökéssel leugrott a meredélyről.
Hát ezt a halálugrást senki sem csinálta utána.
Az üldöző dzsidások rémülten rántották meg a lovaik zablyáját, mikor a szakadékhoz értek, s egynek sem volt kedve ily áron érni utól a menekülőt.
Rolánd kapitány nem törte ki a nyakát, hanem a derék paripa, az ott maradt lábatörötten.
Gyalog kellett odább futnia a kapitánynak.
Az üldöző dzsidásoknak le kellett kerülni messze félmérföldnyire, a hol az agyagpart elsimul, hogy utána eredhessenek. Az alatt elrejtőzhetik valahova.
A sík róna hepehupás tőzegtalaj volt, tele mocsaras tömpölyökkel, kedvezőtlen terep lovassági futamnak. Hanem egy emelkedettebb dombon, a hol bizonyosan homoktalaj volt, látszottak fák, s azok között egy veres cserépfedelü tanya. – Arra felé vette az útját.
A tanyának eleven sövény volt a kerítése. Elől bab- és borsóföld, közte sárguló dinnyékkel, egy vékony szalag rózsaszín virágú baltaczim-föld, szárító ágasokkal, hátul káposztáskert.
A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány.
Valami kilencz-tíz éves. Gömbölyű, mosolygó piros arcza, gödröcskékben végződő szája, szivalakú álla; fekete villogó szemei, a miket bozontos haja egészen beárnyékolt. Csak egyféle öltöny volt rajta: egy kék és piros csikos kalikó-ing, az is fel volt húzva elől, valami gömbölyűt tartott benne, talán dinnyét.
– Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a háznál?
– Hát én, ki lenne még más?
– Hát a férfiak?
– Mind elszaladtak a bolondok, mikor azok a gömbölyű likas golyók kezdtek el hullani a tanya körül. Úgy megijedtek azoktól a furcsa gömböktől.
– Hát te nem féltél tőlük?
– Nem ám. Egyet fel is vettem belőlük, a mi a dinnyeföldbe esett. Jó lesz póznára tűzve madárijesztőnek.
Azzal kivette az inge szélébe rejtett gömbölyű tárgyat. Rolánd felismerte benne egyikét azoknak a régi divatú gömbölyű gránátoknak, a mikkel csupa udvariasság volt az ellenségre lövöldözni.
– Hát te csak magad vagy a háznál?
– Az ám. Még a bátyám is elszaladt, a nagy málészájú Monmon, pedig épen kitálaltam neki az ebédet: gombóczot fekete megygyel, azt is itt hagyta, sipkát, zubbonyt, faczipőt, mindent levetett, úgy futott el a nádasba. Mintha ott rá nem találnának, ha ide jönnének.
– Pedig idejönnek. Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová elrejteni?
– Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája. Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha olyan hülye volnál, mint a bátyám.
Rolánd tétovázott.
A kis leány odahozta neki a paraszt gúnyákat.
– No csak frissen. Vetkőzzél le! Ne félj, nem nézek oda.
S félrefordítá az arczát, hogy ne zsenirozza az úrfit a toalettcserénél.
– No! Megvan már?
– Meg.
A leány odafordult s összecsapta kezeit, nevetve.
– No ez derék maskara volna! Hát ez a bajusz mit vétett? Hisz erről mindjárt rád ismernek a dzsidások, hogy úrfi vagy; parasztlegénynek nincs bajusza.
Azzal beszaladt a szobába, hihozta az ollót.
Rolándnak rá kellett magát szánnia az áldozatra. A két drága kedvencz lehullott az olló csikkentései alatt.
– De már most ezt kár volna eldobni: tegyük bele abba a medalyonba, a mi a nyakadon függ, az úgy sem való a parasztgúnyához, majd én addig a nyakamba akasztom: ott nem látják.
Rolánd átadta a leánynak a medalyont.
– Ah! Ez a boldogságos Szűz anya, úgy-e? – mondá a leány, meglátva a benne levő arczképet.
– Nem. Ez az én anyám.
– Én azt hittem, hogy a «Vierge». Azzal megcsókolta a képet, beletömte a kunkora férfidiszt a tobozba s elrejté azt az inge alá.
Hanem most már mit csináljanak a levetett katonaruhákkal, a karddal, a csákóval, a sarkantyús csizmával? Ha azokból valamit megtalálnak az üldözők, mégis csak rájönnek, hogy itt kell lenni a menekültnek.
– Tudod mit? Fogd azt az ásót: eltemetjük a kertbe.
– De ott rátalálnak a friss ásásra.
– Ne légy te okosabb nálamnál.
Azt tette a leány, hogy az ásóval kiemeltetett a földből valami öt darab szép telefejű káposztát; azoknak a helyébe egy hosszú gödröt ásatott Rolánddal; egyenruha, kard, csákó, minden elfért benne, betakarták földdel s a káposztafejeket megint visszaültették a helyeikre. Azok nem hervadnak el.
No már most jöhetnek a dzsidások.
Jöttek is. Lehetett hallani a szitkozódásukat, a mint a tömpölyök közt végigbukdácsoltak.
– Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed. Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. Ha szólsz is, csak annyit mondj, hogy «mué, ne szavion pa!»
(A franczia paraszt magáról többesben beszél s «mué»-nek mondja az «én»-t.)
– Aztán tudod: ezt az egész tál gombóczot meg kell ám enned magadnak, mert ha ott hagysz belőle, mindjárt gyanút fognak, hogy úrfi vagy; a parasztlegény nem hagy a tálban a macskák számára valót. De még utoljára kitörüld az ujjaddal a tál fenekét, azt is beszopd.
Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden oldalról. Sokan voltak.
A tisztjük leszállt a lováról. Derék nagybajuszu uraság volt.
Ott találta a kis leányt a tanór-kapuban.
Francziául szólt hozzá:
– Te kis leány, nem jött ide egy huszár a tanyára?
– De igen is jött; – felelt a kis leány, s aztán pergő nyelven elmondta, hogy itt járt biz’ az: kecskebőr duda volt a hátán, két marmotát hozott magával drótkaliczkában, azok úgy megugráltak, mikor dudált nekik, hogy csupa öröm volt nézni. – Kisült, hogy a savoyard-fiút tartja huszárnak.
De az is negyednapja járt itt.
– Te buksi vagy! – mondá a tiszt. – Van-e bátyád?
– Ott ül a Monmon az asztalnál: eszik.
A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak.
– Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni?
Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját.
– Mué? Zsne szavion pa.
A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az egész tanyát aljától tetejéig.
Minden ki lett fürkészve, padlás, pincze, kémény, kút, szénás félszer, szalmaboglya, maga a káposztáskert is. Sehol legkisebb nyoma a menekültnek.
Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot.
Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt.
Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon. Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék.
Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére festeni száját a meggy-ízzel.
A dzsidások ungorkodva kerültek elő a kutatásból: nem találtak semmi gyanúnyomot.
– Pedig a szökevény ide menekült, láttuk jól, – mondá a főtiszt. S azzal odament a kis leányhoz: körülfogta hízelkedve.
– Szép leánykám. Nézd csak, mit adok neked, ha kivallod, hogy hová rejtetted el a huszártisztet. Ezt az aranyórát lánczczal.
– Hát még mit adsz? – kérdé a leány.
– Neked adom ezt az erszényt. Nézd: száz arany csillog benne. Jó lesz neked, ha férjhez mégy. Mindjárt tanyát vehetsz belőle.
– Hát ha még a strassburgi toronyórát kinálnád is ide nekem, aztán meg az Arthur király kincses ládáját, akkor sem tudnék neked egy huszárt kiadni, a kit soha sem láttam, – viszonzá a kis leány.
Rolándnak hevesen dobogott a szíve. Micsoda nagy kincs rejtőzik a kalikóing alatt.
A bajor katonák tovább kutattak.
A gombóczos tál kiürült.
Mikor a fenekét is kitörülték, azt mondá a kis leány Rolándnak:
– Az ám a szokás a parasztoknál, hogy mikor az asztaltól fölkelnek, a bátya megcsókolja a hugát.
– De mikor olyan fekete a szád.
A kis leány aztán felkelt, egy vadszeder bokorról leszedett egy marék éretlen piros bogyót, azzal megdörzsölte a száját s attól aztán elmúlt az ajkáról a szederjesség, olyan pirosak lettek azok, mint a cseresznye.
– No már most megcsókolhatlak, – mondá Rolánd.
– De bátya, ha a fekete ajkamat nem csókoltad meg, most már a piros ajkamat nem adom oda.
A dzsidások boszúsan hagyták oda a tanyát. Áldozatuk kisiklott a kezükből. Kénytelenek voltak visszatérni.
Még azon éjjel a kis leány felkereste Rolánd utasítása nyomán azt a helyet, a hol a lovával leugrott a meredélyről, elhozta a holt paripáról a nyeregszerszámot, kantárt. Otthon a tanyán volt a bátyjának egy lova: azt felnyergelte, felkantározta.
– No most már mehetsz az utadra, – mondá a huszártisztnek, a ki azalatt a felásott egyenruháját ismét felvette magára. – Itt van a medalyonod is.
– Azt csak tartsd meg magadnál, – mondá Rolánd. – Ezt itt hagyom nálad zálogban. Majd eljövök egyszer érte és kiváltom.
– Mit adsz érte?
– Magamat.
– Majd meglátom.
– Hogy hínak hát, kedveském?
– Ivonette.
III.
Hét esztendő mult el azóta. A dicsőséges csatatéri harczokat felváltották dicstelen szószátyárság hadjáratai.
Az ördög legyen ezeknek a történetírója. Annak is büntetés lesz, a benne szereplőknek is.
Azok közt találjuk a fiatal vicomte de Braquelardot is.
Sokat emlegetett név volt. Férfiakkal, asszonyokkal való összeesküvéséről nevezetes alak.
Mind megcsalták, mind elárulták: a csunya férfiak és a szép asszonyok egyaránt.
Egyszer aztán megcsömörlött tőlük és valamit gondolt.
De hogy mit, azt csak két meghitt czimborájával közölte.
IV.
Szép fiatal hajadon lett már a kis Ivonette.
A mufti bátyja meghalt: ő rá szállt az egész gazdálkodás gondja. Elég nagy teher egy magányos leányra. Lett volna ugyan kérője elég; de ő rátartotta magát: azt mondta, hogy el van már jegyezve valakivel, annak a megjöttére vár.
Egyszer aztán csak bekopogtatott az ajtaján, a kire várt.
Rolánd volt.
De milyen állapotban? Gyalog jött, poros csizmában, kopott, esőtől ázott öltözetben.
– Hát mégis megjöttél? – kiáltá Ivonette örömrepesve.
– Igen, – szólt Rolánd, apró bugyrát ledobva a földre. – Azért, hogy szolgálatot keressek nálad. Minden vagyonomat elvesztettem – könnyelműen, vétkes bolondságból. Nem akarok úgy tenni, mint mások, a kik ilyen esetben az életüket kioltják: én azzal akarok vezekelni, hogy beállok munkásnak: dolgozom és nélkülözök. Fogadj fel béresnek.
– De bizony csak nem fogadlak én fel tégedet béresemnek, hanem itt van a zálogod, azt váltsad be, a hogy igérted: magad-magaddal, saját személyeddel. Férjem fogsz lenni, gazda a házamnál.
Azzal magához ölelte, megcsókolta, s a mint jól tartotta, kipihentette, rögtön vitte magával a faluba a mairehez bejelenteni, hogy ők két hét mulva egybe fognak kelni.
A parasztlegények, leányok nagy csúfsággal kiabáltak utána: «No ugyan bekötötted a fejedet egy sehonnai csavargóval.»
Két hét mulva aztán felmentek ismét a mairehez, természetesen gyalog, törvény parancsa szerint megkötni a házasságot. A vőlegény aláírta a nevét a jegyzőkönyvnek; a menyasszony nem ismerte a betüket, az csak a keze keresztvonását hagyta ott.
Akkor aztán azt mondta Rolánd Ivonettenek:
– Hallod-e? Én megigértem az anyámnak, hogy ha megnősülök, akkor a templomba is felmegyek, az oltár előtt rám adatni a papi áldást.
– Azt én is szeretném, – mondá Ivonette. – Csakhogy az pénzbe kerül s nekünk takarékoskodni kell. Tudod, szegények vagyunk.
– Annyi pénzt tettem félre, a mennyibe ez kerül. Ne félj semmit.
Mikor a templom felé mentek, feltünt Ivonettenek, hogy egész sor hintó foglalja el az utczát.
– Ejh, most bizonyosan valami nagyúri esküvő van odabenn. Várjuk meg, míg annak vége lesz.
– De bizony nem várunk. Az Isten házában míndnyájan egyenlők vagyunk, – szólt Rolánd s bevonszolta magával Ivonettet.
A templom nagy pompával volt feldíszítve; tele divatruhás násznéppel minden pad; az oltáron viaszgyertyák égtek, a szent szobrok koszorúkkal voltak körülfonva.
Rolánd egyenesen odavezette Ivonettet az oltár elé. Ott várt rájuk már a főpap, virágos kantusban, aranyos süveggel.
– Hűh te! – suttogá Ivonette Rolánd fülébe, – ki fizeti meg ennek a sok viaszgyertyának az árát?
– Csak te térdelj le szépen a vánkosra.
A főpap aztán összeeskette őket teljes nagy czeremoniával, s mikor minden fényes szertartásnak vége szakadt, így szólt hozzájuk, kezeit kiterjesztve fejük fölé:
– És most vicomte de Braquelard Rolánd colonel és vicomtesse de Braquelard Ivonette, legyetek örökre összekötve s Isten áldása legyen a ti házasságtokon.
Az a sok fényes úri hintó mind Ivonettere és az ő férjére várt s azoknak a pompás nászkiséretére.
*
Ez a valóságos történet pedig föl van jegyezve az 1877-ik év napi eseményeinek sorában valamennyi európai hirlap hasábjain.