WeRead Powered by ReaderPub
Van még új a nap alatt cover

Van még új a nap alatt

Chapter 22: EGY RÉGI ADOMA, MELY MINDIG ÚJ MARAD.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A collected set of stories portrays characters in a semi-rural suburban setting where quiet lives are shaped by solitude, strict household rules, and neighborhood gossip. One tale follows a physician's young wife kept apart on a hillside estate, who seeks small consolations in a rose arbour, newspapers, and caring for pigeons until a sudden incident draws attention to a nearby secretive nobleman living in a ruined tower. Other narratives similarly examine concealed pasts, moral dilemmas, modest acts of courage, and the tension between public duty and private feeling, with realist detail and gentle irony.

EGY RÉGI ADOMA, MELY MINDIG ÚJ MARAD.

Tizennyolcz esztendeje már, hogy minden évben szerencsés vagyok a «közös ügyek elintézésére hivatott küldöttség» tagja lehetni. (Ne kerülgessük a forró kását, mondjuk ki egy szóval magyarul: «delegátus».)

Egyik esztendőben Budapesten, másik esztendőben a Kaizerstadtban.

Mikor Budapesten ülünk, akkor nem kapunk gázsit, tehát nekünk is ingyenben marad; mikor Bécsben ülünk, akkor kapunk tíz forint napidíjat: annálfogva ráfizetünk két-, három-, négyszáz forintot. Hogy miért fizetünk rá? Azt meg tudjuk mi itthon magyarázni az asszonynak. Másnak mi gondja rá?

No, de hát megéri az, hogy kétszer egy esztendőben alkalmunk akad felöltözni magyar vitézeknek. Először az ünnepélyes megnyitásnál, másodszor az udvari ebédnél. Első alkalommal egészen magunk között, a másodiknál az osztrák kollégákkal tarkázva.

A trónbeszéd meghallgatása után félkörbe áll a magyarság, s ő felsége körüljárva, mindenkihez intéz nyájas, leereszkedő szavakat.

A legtöbbtől megkérdezi, hogy hány esztendeje tagja már a delegácziónak?

– Tizenkét év óta felség!

*

Sokan fognak még ráemlékezni, hogy a mi halhatatlan emlékű Erkel Ferenczünk nemcsak híres zeneszerző, hanem ismeretes sakkjátékos is volt, a kit külföldi championok is felkerestek, hogy vele megmérkőzzenek. Neve a nemes sport viadoraié közé van följegyezve.

Minden délután ott sakkozott a színházzal átellenes Zrinyi-kávéház szögletasztalánál. Szakértő közönség nézte a munkáját. A nézők közt legbuzgóbb volt Petrik, a Nemzeti Színház basszistája. Ő legelébb bevette magát a szögletbe s ott pöfékelte a szűzdohányt hosszú, megyfaszárú selmeczijéből.

Talán nem is tudott volna Erkel olyan korrekt játszani, ha azt nem tudta volna, hogy Petrik nézi.

Egyszer Szigligetivel sakkozott éppen Erkel, a midőn játszótársát, a Nemzeti Szinház titkárát sürgetős dologban szólítá el «Mózsi», azaz hogy «Elemér», a szinház szolgája. Mennie kellett.

A félbenhagyott partie pedig nagyon érdekes volt.

Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek:

– Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigligeti helyére, folytatni a partiet? A fehér nagyon jól áll.

– Szivesen, – mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá s leült Erkellel szemben.

– Önön van a húzás. Fehér mozdul.

Petrik sietett is megmozdulni; megfogta a tornyot s egy hatalmas lóugrást téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas szóval: «sakk matt».

Erkel nagyot nézett rá:

– Hallja Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról!

– Nincs…

– Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esztendő óta, hogy mi itt sakkozunk mindennap?

Tizenkettő óta.

*

Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahányszor a delegáczió megnyittatik.

… Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynéhányan…

«Tizenkettő óta, fölség!»