A SZÍV TÖRVÉNYE.
Előre bocsátom, hogy ez nem politikai irányczikk; hanem egy darab életből kikapott regény, melynél a politika csak a staffaget képezi.
Az első véderőtörvényjavaslat fölötti parlamenti hadjárat alatt történt ez.
Az ilyen törvényhozási küzdelmet inkább lehet hadjáratnak nevezni, mint pernek. A perben van alperes és felperes, egyiknek a kettő közül igaza van: a bíró itélete dönt; de a politikai vitában mind a két szemben álló félnek igazsága lehet, ott az ész, a meggyőződés, a közérzület, a hagyományos lelkesedés, az államférfiúi bölcseség, az opportunitás, a lojális hűség fegyverei küzdenek egymás ellenében, itélőbíró csak a nagy közvélemény.
Az örök hazafiui eszmény volt napirenden: az önálló magyar hadsereg kérdése.
Hol van magyar szív, mely ez eszményért ne dobogna?
Felejthetik-e az átélt dicső korszakot azok, a kik abban egykor részt vettek? Lemondhatnak-e arról az óhajtásról, hogy még egyszer lássák felvonulni azt a magyar hadsereget, a mely a háromszínű lobogók alatt, a nemzeti indulók harsogása mellett indul tűzbe, halálba – megvédeni a hazát, az alkotmányt, a szabadságot és a királyi trónt, valamennyi ellenséggel szemben? Mit nekünk az ujabbkori hadászati találmányok: gyorstüzelő ágyúk, puskák, füstnélküli lőporok, szárazföldi torpedók, kormányzott léghajók, pánczélos gőzkocsik, a honfilelkesedés mindent legyőző varázshatalmával szemben! Ezt kell föléleszteni és ez nem kerül milliókba.
Csakhogy ennek az önálló magyar hadseregnek egy nagy akadálya van, a mi nem hagyja magát sem agyonágyúztatni, sem agyonszónokoltatni: úgy hivják, hogy «statisztika».
Ha a törvényhozás minden faktorai beleegyeznének, hogy állíttassék fel rögtön az önálló magyar hadsereg, ha a király szentesítené e törvényt, útját állná egy vastag könyv, a mely ott található a kaszinók könyvtárában (másutt nem tartogatják), a czíme «katonatiszti schematismus.»
Ebből megtanuljuk, hogy a szent István koronája országaiban alakult (tehát magyar) ezredeknek tisztikarából hatvanhét százalék német, huszonnyolcz százalék horvát és csak öt százalék magyar. (5%).
Nincsenek magyar katonatisztek a magyar hadseregnél.
Hogy miért tartja magát távol a katonatiszti pályától a magyar ifjú nemzedék, ennek többféle okát kereshetjük.
Legelső oka az, hogy a lefolyt három évtized alatt annyi új életpálya nyílt meg hazánkban az értelmiség előtt, mely úri életmódot kínál a katonatiszti gavalléros szegénységgel szemben, a régi életpályák is annyira kiszélesedtek: törvénytudás, technika, tanügy, közigazgatás, kereskedelem, ipar, földművelés, mind egész embert követelnek. Maga a honvédseregünk, a csendőrségünk, rendőrségünk oly erőre fejlődött, mely az 1848-iki honvédsereget felülmulja. Ott találjuk a fegyveres szolgálatra kész új nemzedékünket: a rendes hadseregnek nem jut.
A másik oka a katonatiszti pálya kerülésének a katonai cœlibatus.
Minden fiatal embernek ábrándja, vágya az, hogy családot alapítson, saját háztüzet alkosson. Ennek állja útját a kauczió-rendszer. Hogy oly aránytalanul sok a rendes ezredeknél a horvát tiszt, ennek egyszerű magyarázata az, hogy a horvát határőr-tiszteknél el van engedve a házassághoz való biztosíték. A horvát tisztnek kiváltsága van.
De legerősebb indok a közös hadseregnél dívó német nyelv, a mi ifjainkat onnan elriasztja.
Hát bizony németül tanulni sohasem szerettek a magyar fiúk. A tantárgyak között mindig ott figurált az; kalkulust is adtak belőle s az érettségi vizsgán a főtisztelendő úr maga examinált: «No fiacskám, mondjad, mit tesz németül: «az ember?» – «Das Ments.» – «Hát azt hogy mondja a német, hogy «a lú?» – «Der Ferd». – «Jól van fiam: hiszen tudsz te németül jól».
A katonavilágban azonban nem elég a «das Ments», meg a «der Ferd». Ott még azt is meg kell tanulni a legénynek, hogy mi az a «Achse des Rohres». (Valljuk meg az igazat, én magam sem tudom, hogy mi az!)
Hát már most ezen az abnormis állapoton akart segíteni a hadügyminiszter, hogy a magyar ezredeknél nincsenek magyar tisztek, a véderőtörvény javaslatával.
Ennek az intézkedése szerint az egyéves önkéntesek tartoznak a szolgálati év leteltével a tiszti vizsgát letenni. A ki ezt nem teszi le, még egy évig tartozik szolgálni mint közlegény.
Ez volt aztán a hajczihő, a mi erre a tervezetre támadt!
Németül tenni le a tiszti vizsgát!
A parlamenti harcz átterjedt az egyetemekre, kivonult az utczára. Odakinn a diákok akarták felfordítani a miniszterelnök hintaját, idebenn a képviselők a bársonykarszékét.
S az ellenzék hatalmas erőkkel rendelkezett a kormánypárttal szemben.
De valamennyi matador között legfélelmesebb volt a Malleus. (A pőröly.) Magas, izmos alak, veresarczú, rőtszakállú: arczkifejezése csupa kihívó gúny. Mikor ez felállt a baloldali második pad végéről, mindenki sietett be a folyosókról: érdekes előadás lesz. Élczek röppentyűi pattognak. Mint a carillon-játékos a harangjain, végigkalapál a Malleus az egész minisztersoron. Előadási modora is különös: arczjátéka, kézmozdulatai folyvást magyarázzák aposztrofálását. Nem marad egy helyben, két szomszédjának helyét is magának foglalja: az neki szükséges, előre dűl, hátra szökken, megfordul saját maga körül, mint egy tánczoló dervis, majd a karzatnak beszél, a hölgyeknek, a mágnásoknak, a diákoknak, s ha valami találó élczet mondott, maga kezdi el a jóízű nevetést. Nem kimél senkit, még a fegyvertársait sem: a nemzeti ellenzéket.
Az ülések e rendkívűli törvényjavaslatnál három órán túl húzódnak: akkor már odahaza senki sem kap ebédet. A családos képviselők is a Szikszayba szorulnak Ott van egy külön asztal a számukra fenntartva, a hol kormánypárti és ellenzéki képviselők vegyest elhelyezkednek. Itt találkoztam naponkint a Malleusszal s étkezés közben folytattuk a napirenden levő vitát. Szomszédom volt a fal felől.
(Zárjel közt megjegyzem, hogy magam is azon a nézeten voltam, hogy a magyar tanuló fiatalságot nem lehet arra kényszeríteni, hogy németül tegye le a tiszti vizsgát s ezt az ülésben is elmondtam; de az ellenzéki lapok nem közölték a beszédemet.)
– Látod, pedig nincsen is német kommandószó az osztrák közös hadseregnél, – mondám én egy közös ebédnél a szomszédomnak.
Végignézett rajtam azokkal a vörös karikába foglalt kiülő kék szemeivel.
– Nagyon erős ez a Szikszay bikavér bora, úgy-e? – mondá.
Iparkodott enyhíteni:
– Hátha még az én gyöngyösi aszúmat megkóstolnád!
– Attól még documentummal is bebizonyítanám, hogy egész komolyan és józan fővel mondtam, a mit mondtam.
– Nohát én holnap elhozom az ebédhez az aszúboromat, te hozd el a docédat.
Úgy történt.
Ülés után összekerültünk a vendéglői asztalnál, a hol minden vendégtárs számára oda volt készítve egy karcsú palaczk veres aszú, a mit a rátapadt pinczerozsda hitelesített.
Csakugyan kitűnő ital volt. Ellenség, jóbarát mind kocczintott a traktáló Malleusszal.
– Hátha még azt a tűzdelt bélpecsenyét élveznéd hozzá, a mit a zsenám készít otthon.
– Rajtad függ, hogy megismertesd velem.
A Malleus a fejét rázta:
– Nehéz dolog az.
Én nem is tudtam, hogy a Malleusnak zsenája van. Szokták a magyarok így nevezgetni a feleségüket. Senki sem látta őket karöltve járni a világban.
– No, de már most add elő te az igért documentumot.
Kiveszem a tárczámból.
Emlékirataim között egy hajdani osztrák fővezéri ordre du bataillet találtam.
«An den Brigadier General X. Y.
Forcirte Recognoscirung.
Avantgarde marschirt, chaussée à cheval. Ecclaireurs volontaires à la tête, Terrain sondirend, cheveaulégers, Elitetroupe mit masquirter Artillerie, eine Compagnie Sappeurs, zwei Bataillone Infanterie, en échelon formirt. Porteépées vor der Front. Insurgenten bei Remontre mit Pelotons chargiren, dann mit Bayonetten en colonne attaquiren, Defilée forciren, Plateau occupiren, eventuellen Cavallerie-Choc, Carrée formirend, repoussiren. Blessirte, Marodeure per Ambulance zum Lazareth transferiren; über Resultat per Galoppin referiren. N. N. General-Major.»
– Ebben a napiparancsban egyetlenegy német szó nem fordul elő. Ha a kötőszavak és számok nem volnának benne, az ember nem tudná, hogy ez németül van. Aki az osztrák kommandót meg akarja érteni, annak nem elég németül tudni, annak francziául kell értenie.
Az én tisztelt ellenfelem és barátom, a Malleus elkérte tőlem ezt a famosus napiparancsot.
– Majd meglátod, micsoda peteket fogok én ezzel csinálni. Most pedig meghílak holnapra hozzám ebédre. Majd meglátod, hogy kitesz magáért az én zsenám.
Hát biz ez a «zsena» derék, hűséges élettársa az «urának», a ki azt szereti, boldogítja, bajában ápolja, gazdaságát intézi, otthonát kedvessé teszi – és még talán a gyermekét is neveli. Csakhogy éppen az esküvőjüknél nem volt egyéb tanú, mint az a bizonyos «két gólya, ki ott kelepelt.»
Akkor még nem volt kodifikálva a törvény a polgári házasságról. De szerető szivek voltak. A Dompfaff adta rájuk az áldást.
A képviselői körökben is számos volt az ilyen kérdezés nélkül létrejött viszony.
A törvényhozók Nesztora, az ifjú kedélyű öreg Bónis Samu talált ki a titkos feleségek számára egy kollektiv nevet: «Kalazánczia». Szótárba nem került, de akkoriban mindenki értette.
Az én asztaltársam, a Malleus nem is csinált titkot a magáéból.
Egyszer odakerült közénk (a Szikszay-asztalhoz) egy időközben megválasztott képviselő, fiatal fertálymágnás: kiállhatatlan a dicsekedéseivel, a mikben nagy szerepet játszottak az udvari bálok, kaszinói estélyek élményei, az ő kontesz tántjaival és baronesz niészeivel. Egész nőismeretsége a magas körökből telt ki. (Pedig az otthoni titkos szerelméről kortesnótát is énekeltek.)
– Hallod-e pajtás, – szólt oda neki a Malleus, – elhozhatnád egyszer a kalazancziádat az én zsenámhoz, jól elmulatnának együtt, két képviselő felesége…
A gavallérkolléga sohasem ült le többet az asztalunkhoz.
Az ebédrehívás napján még az ülés befejezése előtt együtt távoztunk el a Sándor-utczai házból a Malleusszal. Földszinti házban volt a lakása valahol a külvárosban, egyszerű falusias kerttel. Nem szerette, hogy a feje fölött dobogjon még más valaki.
A háziasszony ott várt bennünket a folyosón.
Meglepett az egész megjelenése; egészen másnak képzeltem. Karcsú termet, telt idomokkal, melynek minden mozdulata előkelő modorra vall: arczáról csupa jóság sugárzik, szemei nyiltak, okosak, melyek zöldeskék fényét hosszú szempillák takargatják, arczpírján megelégedés hajnallik, gesztenyeszínű haja egyszerű kontyba feltűzve (az akkor divatos chignon nélkül). Semmi ékszert nem viselt. Öltözete egyszerű volt és ízléses.
Nem lehetett több, mint harmincz éves.
Nem várta be, hogy az ura bemutassa meghívott vendégét: nyájas arczczal jött elém, kezet nyujtva: «Ki ne ismerné önt?»
Olyan szép fehér keze volt, hátrahajló, rózsaszín ujjakkal.
Én bizony, félretéve minden szokásos előítéletet, megcsókoltam az elém nyujtott kezet.
A Malleus valamit mordult; az asszony üdvözlé, eléje tartva piros orczáját megcsókolásra: szokás szerint. A gazda azonban túlment a szokáson s az asszony keze után nyult.
S aztán lassan fölemelte azt a síma kezet, mintha mázsás terhet emelne, míg az ajkához ért, s a közben folyvást az én szemem közé nézett, mintha tüntetne vagy szemrehányna. Talán ez volt az első kézcsók, a mit ez az asszony az urától kapott.
A Malleus odasúgott a fülembe: «ezt neked köszönhetem».
(Majd köszönsz te nekem még többet is.)
Azzal karomat nyujtám az asszonynak s egész etikettel vezettem be a szobába.
Ez volt az elfogadó terem.
Egyszerű, mint a falusi úrilakok tiszta szobája szokott lenni: szokatlan és előttem feltűnő volt a könyvtár, a szögletben a pianino, a falakon tollrajzok és aquarell-képek, lombfűrész alkotta rámákban: itt irodalommal, művészettel, zenével foglalkoznak.
Az asszony észrevette a figyelmemet.
– A fiam rajzolta e képeket; a rámáikat is ő faragta.
A könyvtárnál megjegyezte, hogy a magyar költők az ő kedvencz olvasmányai: a többi pedig a fiának a tankönyve.
A pianinón a hangjegytámlára egy Schubert-melodia volt kiterítve.
– A fiam zongorázik.
Kiváncsi voltam arra a reményteljes magzatra, a kiben ennyi tehetség egyesül.
Kissé feltünőnek találtam, hogy a család gyöngye, a fiú nem siet az apja elé, a mikor az hazaérkezik. No, majd találkozunk az ebédnél.
De ott nem volt látható. Az asztalnál csak három személyre volt terítve.
Szót tettem e miatt, a mikor asztalhoz ültünk.
– Hát a fiad hol van?
– Oh, az nem étkezik velünk soha. Elvem, hogy a fiúnak nem szabad a szüleivel együtt dobzódni. Ne szokja meg a mi lakmározásunkat: a mi szabad szájú beszédeinket nem szükség neki meghallani. A gyerek külön falatozik a nevelőjével pontban déli harangszóra: egyszerű ételeket kap, a mik a gyomrát nem rontják el. Semmi édesség, csemege, semmi szeszes ital. Ráér azt megismerni, majd ha a szakálla megnő.
El kellett ismernem a dietétikai rendszer helyes voltát.
Az asszony aztán azt is elmondta, hogy hol van most a fia. Az ilyenkor a lovardában van és lovagolni tanul.
Ezt egészen úrfinak nevelik.
Az ebéd kitünő volt: a háziasszony kifogyhatatlan a kinálgatásban.
Mellette ültem s igyekeztem őt mulattatni. Nehezen ment. Nagyon szűk tartomány lehetett, a melyben járatos volt. Politikáról fogalma sem volt. Nem birta megérteni, hogyan lehet olyan két derék embernek, mint én és az ő ura, a kik egymásnak jó barátai, olyan nagy társaságban, mint a képviselők gyűlése, egymással veszekedni? Ő még sohasem volt a képviselőházban; mert ő nem állhatná meg, hogy a mikor két ilyen jó barát odalenn a teremben egymással czivakodik, le ne kiáltson onnan a karzatról: «Ugyan ne bántsátok egymást! Béküljetek már ki!»
Persze, hogy ez volna a legjobb. Ha a képviselők feleségei beleszólhatnának a vitába, nem lenne obstrukczió.
De a mikor a tánczmulatságokról kezdtem el neki beszélni, az meg egészen idegen világ volt előtte. Föl nem birta fogni, hogyan mehet egy asszony, a kinek otthon minden boldogsága megvan, idegen helyekre mulatni? Neki elég dolgot ád a fiának a nevelése.
Mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy minő okok zárják el ő előtte azt az ajtót, a melyen keresztül az úri társaságba be lehet lépni. Ő nem irigyli, de sajnálja annak a társaságnak az otthonosait.
Azt hittem, hogy egy naiv, mindenben tudatlan kedélylyel találkoztam össze. Csalatkoztam.
A fekete kávét az én barátom a verandára rendelte kiszolgáltatni.
– Odakinn füstölhetünk kedvünkre: az asszonyom fejfájást kap a dohányfüsttől.
(Ez valódi gyöngédség.)
Én azt feleltem, hogy sohasem dohányzom.
– Akkor hát maradj itt a feleségemmel, a míg én odakinn elszívok egy verginiát.
Azzal magunkra hagyott kettőnket az asztalnál.
A mint betette maga után az ajtót, az asszony egyszerre közelebb húzódott hozzám és beszédes lett.
– Már most elmondhatom önnek az igazi okát, a miért a fiamat nem mutathatom be idegennek, a ki házunkat megtiszteli. Az én fiamnak nincsen neve. Már tizenkét esztendős és még nincsen megkeresztelve. Az apja így hívja: «te rajkó!» én pedig: «te drágám!» Ezért nem járathatjuk iskolába; hisz oda nem veszik be név nélkül, vallás nélkül. Ezért tartunk mellette nevelőt, a ki a világi tudományokba beoktatja. A vallást én magam ojtogatom a szívébe.
Engem fölháborított ez a fölfedezés.
– Ez nem maradhat így, – mondám, – ezen segíteni kell. Barátom jószívű, kegyedet és gyermekét igazán szereti. Az ember halandó. Egy véletlen sorscsapás és gyermekét itt hagyja koldusul. Nem szólt neki kegyed erről soha?
– Nem tehettem. Értem a helyzetét. Neki oly állása van a nagyvilágban, mely nem engedi, hogy a szívére hallgasson. Ha megtenné azt a lépést, a mivel mint apa saját vérének tartozik, egyszerre hátat fordítanának neki eddigi jó barátai, elvtársai; eddig féltek tőle, ezután kinevetnék, megsemmisülne a világ gúnykohójában. Én tudom azt nagyon jól, milyen nagy áldozat volna az ára a mi boldogságunknak. Hallgatok és tűrök.
A Malleus visszatért; rossz volt a verginia, a fekete sem ízlett. Az óráját nézte:
– Sietnem kell; a klubban konferenczia van. Pá, zsenám! No hát pajtás, ugyebár különb tűzdelt bélpecsenyét tud csinálni az én zsenám, mint a Szikszay?
A zsena sietve hagyta el a szobát. Nem akarta, hogy az ura észrevegye azt az áruló könycseppet, mely az utóbbi szavainál szemébe lopódzott.
Mi ketten bandukoltunk a két ellenséges klub felé.
– Nos, hát mit szólsz a zsenámhoz? – kérdezé tőlem útközben a Malleus.
– Az egy szent.
– No, ugyebár? Én is azt mondom.
– Csak a feje körül hiányzik valami.
– A glória?
– Nem: a főkötő.
Erre megállt, szembe nézett velem:
– Komolyan mondod?
– Mintha magad mondanád magadnak.
– Rég megtettem volna én azt; de hát tudod, a társadalomnak vannak törvényei, a mik minden tisztességes embert köteleznek.
– De a szívnek is vannak törvényei, a mik fölötte állanak a társadalom törvényeinek.
– No, ezt a szavadat nem fogom elfelejteni.
*
Egyszer aztán csak vége szakadt a keserves véderővitának. A nehéz kérdés eldűlt, úgy a hogy.
A honatyák futottak szerteszét, fürdőre, falura.
Magam is elköltöztem balatonfüredi vityillómba.
Egy szép nyárutói meleg napon betoppan hozzám az én kedves ellenségem, a Malleus, maga előtt bocsátva egy nyulánk suhanczot, huszárkadét egyenruhában.
– Szervusz, pajtás! Elhoztam neked bemutatni a Lajos fiamat: a bécsujhelyi katonai akadémia növendékét.
Örültem a látogatásnak; paroláztunk.
A bemutatás maga mindenről értesített.
«Lajos fiam.» Maga is elég.
S aztán a bécsujhelyi tisztnevelő akadémiába csak törvényes szülöttet vesznek föl: nemesi származásból.
Hát a szív törvénye mégis győzött.
Igazán nyalka legény volt. Gratuláltam hozzá az apjának.
Legyen hasonló a nagyapjához…
A ki ezredes volt a szabadságharczban, s a fővezér hadsegéde.
– No fiú, hát mutasd meg, mit tudsz! Szavald el Schiller balladáját, a Glockét.
A kis katona poziturába vágta magát s szép csengő hangon elszavalta előttem a nagy költő legnehezebb költeményét, a leghelyesebb német kiejtéssel.
Teljes elismerésemmel kellett a derék ifjút jutalmaznom.
Aztán még sok mindenféléről beszélgettünk Malleus papával.
Mikor búcsút vett tőlem, a fiát előre bocsátá, maga még egy szóra visszamaradt a szobámban.
– Aztán ha majd összejösz Tisza Kálmánnal, mondd meg neki: én izenem általad, hogy megbántam mindazt, a mit ellene beszéltem.
… A legelső dolgom az volt, a mikor Budapestre fölkerültem, hogy fölkeressem a generálist s átadjam neki a rám bízott izenetet.
Tisza Kálmán egyet mosolygott rá, s aztán azon az ismeretes melancholikus hangján azt válaszolta:
– Tudom én azt nagyon jól.