Van még új a nap alatt

Két ifjú indult ki Bagdadból. Mind a kettő nagyravágyó volt és ábrándos. Mind a kettő vagyontalan volt és elhagyatott, és még is mind a kettő nagyravágyó. Az egyik neve volt Mohammed, a másiké Mizzri.

Útközben elesteledtek, lefeküdtek egy fügefa alá és aludtak ott.

És álmában mind a kettőt meglátogatta a Mehdi, az álomlátások titkos szelleme és tele sugdosta füleiket távol jövendő titkokkal, miket a két ifjú, midőn a hajnali szélre fölébredt, elmonda egymásnak.

– Engem hadseregek vezetőjének tett a Mehdi, – szólt Mohammed, – s azt parancsolá, hogy a merre te mégy, én az ellenkező úton indúljak el, és ám lássam, hogy többet ne találkozzam veled, mert az szomorú nap leend.

– Jól mondá Mehdi, a mit neked mondott, – felelt Mizzri, – mert a mit nekem nyilváníta, ez: rövid ideig fogok élni, és mégis halhatatlan lészek; hamar eltemetnek, mégis megmaradok; s mikor elhamvadtam, tégedet ugyanazon sírba fognak eltemetni, melybe engem. Azért úgy váljunk el, hogy engem többé meg ne láss, és meg ne tudd soha, hova temetnek el, és ha megtudod, vigyázz, hogy azon helyet elkerüld.

Ezután összeölelkezék a két ifjú, kezet szorítának, elbúcsúztak szépen, Mizzri délnek indúlt, Mohammed északnak, és soha sem látták egymást többé.

Mizzri elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hová? s csak évek múlva, midőn szájról-szájra kelő népdalok terjedtek szét a mozlim nép között, mondák, hogy ezeket a halhatatlan Mizzri szerzé, a ki lakik cziprusberekben, rózsaligetekben, források fejénél: ki tudja, hogy merre?

A dal mindenütt volt, csak énekesét nem találták sehol. Azután egyszer elhalt valahol Mizzri; szép leányok meglelték holttestét, és eltemették cziprusligetben, rózsaberekben, forrás fejéhez; ki tudja, mely országban? Soha nem is mondhatta senki, hol halt meg, eltűnt, elmúlt, és halála után is azt hitték róla, hogy él, s midőn szép dalait énekelték mindenütt az országban, senki sem hitte, hogy ő már maga mélyen alszik a bezöldűlt moha alatt, hanem fenn lebegett még sokáig az emlékezetben, mint a lement nap után az esthajnal…

… Mohammed pedig Stambulba ért, meglátta ott azon fényes nagy palotát, melyet szeráljnak neveznek, és annak kapuja alá menvén, megkérdé az ott őgyelgő czifra izoglánoktól, ha nem tudnának-e valami dolgot adni?

Azok kezébe adtak egy baltát s oda állították egy rakás fához, hogy vágja fel.

Mohamed jól vágott a baltával, később karddal is tanult vágni s addig vágott fát és ellenséget, míg egyszer nagyvezér lett belőle. És akkor is baltadzsinak nevezte magát, a mi törökül annyit tesz, mint favágó.

Baltadzsi Mohammed volt az összes hadseregek vezére Törökországban, midőn a két harczoló hős, Ak-Bik és Demir-Bash a hideg észak hegyei között viaskodva dulakodva jöttek le az ozmán határig, s itt a tönkrevert Demir-Bash átmenekült az ozmán nép közé, utána a diadalmas Ak-Bik.

Mert «Ak-Bik»-nek nevezte a török nép Nagy Péter czárt, s e név jelent «Fehér bajuszt»; – «Demir-Bash» (vasfej) névvel pedig XII. Károly királyt tisztelé meg.

Azon hírre, hogy a hatalmas északi úr karddal kezében átlépte az ozmán határt, a török kardok is kirepültek hüvelyeikből, s gróf Tolstoi, ki akkor követ volt Sztambulban, ősi szokás szerint azonnal a héttoronyba vettetett, mely héttornyú várnak egyik tornya volt arra rendeltetve, hogy a háborút viselő országok követeit belé zárják; a hol gróf Tolstoinak rövid napok alatt igen érdekes személylyel lőn alkalma megismerkedni, egy oly magas személylyel, a ki kétezer éves nemességének csalhatatlan bizonyítványát hordja magán, lévén az egy egyiptomi mumia, melyet a franczia követ küldött ajándékba a svéd királynak, de az úton elfogták, s a bölcs kajmakám, nem tudván mit csináljon vele? azt is az idegen követek tornyába csukatta, gróf Tolstoinak valószínűleg igen nagy meglepetésére.

A svéd király segélyt kért és tudta, hol kereskedjék? Nem fordúlt a hadvezérekhez, azok nem szerették a háborús világot, hanem elküldé vezérét, Ponyatovszkyt Sztambulba, hogy az asszonyok mindenhatóságához folyamodjék.

A követ egy ismerősre talált a szeráljban, egy érdemes zsidó orvosra, ennek ismét egy ismerős hölgye volt az anya-szultánnő körében, egy még érdemesebb zsidónő. Pénz, szép szó és szerelem lőn segítségűl híva, s e három illatos virágnak lett az a keserű gyümölcse, melyet háborúnak neveznek.

– Menj, – mondá a szultána valide fiának, – segíts az én oroszlánomnak, – így nevezte a svéd királyt, – segíts az én oroszlánomnak elnyelni az ellenségét.

És a holdujság kezdetén kitűzték a lófarkakat a fővezéri sátor elé; háromszáz álgyú és husz mozsár, mik márványgolyókat hánytak, indult meg bivalyfogataival a táborba, a flotta kiindult a Fekete-tengerre; huszonhárom gálya, huszonhét gallion, harmincz galliot, hatvan firkát és százhúsz dereglye, miken harminczötezer fegyveres férfi volt, állt Ibrahim kapudánbasa vezénylete alatt; midőn e vitorlaerdő megindúlt, még a tenger is meghunyászkodni látszott s haragos tombolásából elcsendesült rögtön.

A szultán saját kezével tűzte fel a viharbokrétát Mohammed Baltadzsi turbánjába s maga elé térdepeltetve őt és a jancsáragát, cserkesz Jusszufot, mindkettőnek átadta a csaták kardját, hogy megemlékezzenek rá és becsületére váljanak.

Azzal megindult a sereg, elől a szipahik és szilihdárok ezredei, négyezer pattantyús, hatezer tábor-kovács és a betegek szekerei, utánok a pékek, tömlőhordók, markotányosok, sátorverők tömegei, ezek után a jancsárok és az ujoncz szegbánok hosszú öblös puskáikkal, hegyes taréjos kukával fejükön, amazok komoly, csatához szokott, vagdalt pofájú had, ezek víg, csatára vágyó, ifjú arczú népek; itt következett a nagyvezér testőrsége, fényes kócsagtollas leventék, drágakövekkel kirakott fegyverzettel, nemes, tüzes paripákon, aranytól, ezüsttől ragyogó gömbölyű pajzsokkal; maga Mohammed fekete berber paripán ült, melynek csótárján a szultáni hárem odaliszkjai remekeltek; körüle a kupolyterem választott vezérei, és előtte a próféta zöld zászlója, mely körűl csodakürtökkel trombitált négy tábori zenekar. Legvégűl jöttek a Karamán, Sivász, Adána, Angóra és Bozók tartományok helytartói, csapatjaik élén, s a fősereggel egyenközű vonalban húzódott a tatár fejedelem, Devlet Giráj, lovas hadaival.

Így haladt előre a Pruth felé Kartál síkjain keresztűl egész Falcsi közeléig, itt érte őket a hír, hogy nagy Péter czár átment a Pruthon Czekova mellett, s Falcsi közelében áll; s a portyázó tatárok nemsokára rábukkantak Seremetoff kozákjaira, ki az utócsapatot vezette; s egy lövés a túlparton elrejtett ágyúkból, melynek golyója az őgyelgő csapatok közé vágott, tudósítá őket, hogy itt az ellen.

A folyamról minden hajó, minden malom, a legutolsó tutaj is el volt takarítva, part mentiben az erdők levágva, felégetve, s túl minden halom megrakva Seremetoff ágyúival.

A törökök itt megpihentek; leütötték sátraikat, elkezdtek sánczokat hányni s ágyúikat odavontatták. Oly közel állt a két tábor egymáshoz, hogy az esthajnal után áthallatszott, mint éneklik itt a dervisek a namazátot, s amott a pópák a «kyrie eleizont», s a szent énekek után elcsöndesülő éjben mint hallatszik az előörsök kiáltozása.

Péter czár kardja még nem csorbult el a győzelmes csatáktól, mikkel a svéd királyt leverte, azt hivé, lágy ellenségre fog találni, ki félni fog annak élétől, s előre sánczolja magát, mint a ki helyébe várja a megtámadást.

A mint azonban a hajnalcsillag leszállt, a tatár khán Derlet Giráj megindult csendesen lovas csapatjaival a part alatt s az orosz tábortól távol átúsztatott egész hadával a folyamon. Nem kellett híd, sem hajó a tatárnak, neki a harczi mén mindene, rajta harczol, rajta alszik, erdőn, pusztán, folyóvízen repűl, úszik lova hátán. Egy óra alatt a túlparton álltak a tatárok, itt az oroszok által összehordott malmokat és dereglyéket összekötözve, négy hidat vertek a folyamon, s még éjfél sem volt, midőn a többi seregek, ágyúikkal, lovasaikkal elkezdtek a hidakon átvonulni, s midőn a nap feljött, Péter czár csatarendben látta maga előtt az egész török sereget, túlnan csak a toparahadzsik maradtak a nehéz mozsarakkal és a rendezetlen segédcsapatok. A tatár khán azonban sem itt, sem ott nem volt látható hadseregével, ő még az éjjel eltűnt valamerre minden nesz nélkül.

A Pruth partja mellett terül el egy hosszú mocsár, mely néhány ezer lépésnyi szabad tért enged a két víz között; Péter czár e térre állítá fel hadait, egyfelől a Pruth, másfelől a náddal benőtt ingovány által fedezve mindkét oldalát: csupán szemközt volt megtámadható.

Az első hajnalsugárra megzendűlt a dervisek éneke, kik a reggeli namazátot elénekelték a sereg előtt, melyet az egész had háromszoros égrendítő «Allah!» ordítással végezett be, s azzal köröskörűl megpördűltek a dobok, a harsonák megszólaltak, s csendes haladással megindúlt a török tábor. Félóra alatt egészen kifejté hadcsapatait. Középen állt a jancsárok két dandára, tömör négyszögökbe szorítva, mögöttük egy emeltebb helyen látszott a nagyvezér, a válogatott hadakkal, két szárnyon a szipahik és szilihdárok, kiknek fejeiket nem látni, de köröskörűl meg lehet számlálni a lobogó zászlókat és lófarkakat; a mi egyébiránt csel is lehet, sok zászlót tűzni ki, hogy többnek lássék a sereg.

Péter czár ezalatt egy hosszú földhányást foglalt el, melyet valaha a mocsár kiszárítására húztak a folyóig, s annak partjait ágyúkkal és lövészekkel rakatta meg, kétfelől állítva gránátosait, s középre a sisakos dragonyosokat. Hátrább egy emelt dombra huszonnégy ágyút vonatott fel félkörben, s csillagsánczot hányatott előtte, a folyampartot hosszú szekérsáncz zárta el, melyet két ezred Porkál és Berabási kozák őrzött.

A czár és hadvezéreinek sátrai távolabb, a füzek ligeteiben voltak felverve, ott várta a harcz kimenetelét a czár neje, a szép és erőslelkű Katalin, Péter jó szelleme, kit ő egyszerű lelkész leányából emelt császárnévá.

Egy kilőtt röppentyű volt a jel a török seregnek a támadásra; melyre négy oldalról a rendezetlen delyrek csoportjai rohantak elő, ékalakú tömegekben, miknek élén a legbátrabb, legmerészebb harczosok álltak.

A szemben álló orosz sorkatonaság irtó fegyvertűzzel fogadta a rohanókat, sok elhullott közülök, az élők nem törődtek velök, rohantak előre, hanyatt-homlok, egész az ágyús árokvonalig. Itt egyszerre szétvált az ék elől az orosz gyalogság s engedte a rohanó tömeget keresztűltörni a sorokon.

Mint a sziklára csapódott hullám zúzta össze magát a roham a kőfalként álló gránátosok fegyverein, kik apró kézbeli gránátokat hajigáltak közéjök, s hosszú kopjáikkal elölték a közeledőket.

A delyrek elsői, az «őrjöngők» nem tágítottak a harczban, ott hullottak el az ellenség közepett, s még a földön fekve is Allaht kiáltoztak, és késeikkel vagdaltak a rajtok keresztűlgázoló dragonyosok lovaihoz. A hátul jövő tömeg azonban hátat adott a kartácstűz előtt s futott vissza a zárt sorban rohanó pánczélos lovasság előtt.

Az orosz lovasság lárma nélkűl nyomúlt a futó delyrek után. A győzelem hite nem tette arczaikat melegebbekké. Korán is lett volna. Azok, a kik megkezdték a csatát, csak az ellenség söpredéke voltak. Azon ingó csőcselék, melyet ágyútölteléknek szokás használni, kiknek ópiumot adnak a harcz előtt s rábocsátják az ellenre, s engedik őket leapríttatni, hogy az ellenfél a harczba melegedjék, s az üldözésben kifáradva, jőjjön ki a csatatérre.

Ekkor emelkedék ki csak egyszerre, mintegy varázsütésre, a földönfekvő hadsereg. A kergetett delyreket el hagyták futni nyitott soraik között, s pihent, próbált erővel álltak ki a dragonyosok elé.

A nehéz dzsirid süvöltve repült ki a harczolók kezéből, s forgó hegyével átfúrta magát a pánczélokon. A második dzsirid-hajításra bomlottan tért vissza az orosz lovasság, s rémülten mutogatá az iszonyú repedéseket, miket ez ismeretlen fegyver okozott vértezetén, a legerősebb pánczélt úgy fúrva át, mint vékony papirlemezt.

A török tábor pedig lassú, csendes léptekkel közeledett egy félhold alakú körben ellenei felé, s újra látszott a delyrek ékalakú csapatjainak összevergődése.

A czár észrevevé a taktikát, hogy a törökök rendezetlen csapatjaikkal akarják őt kifárasztani, s hasonló ellenszert gondolt ki a fogás ellen. Hirtelen kiállíttatá a síkra a Parkál és Berebasi kozákokat. Seremetoff odavezeté a kozák hetmant a hátuk mögé felvont ágyúkhoz s megmutogatá neki azokat, tudatva vele, hogy ha megfutamodnak, e kartácsok torkába rohannak.

A kozák ezredek zúgolódás nélkül fogadták e parancsot, midőn azonban a csatatér közepéig jutottak, kiválék a török nagyvezér kísérői közül Mazeppa, a ki egykor Péter czár ellen vezette őket, s eléjök nyargalva, rájok kiált:

– Hová jöttök, kozák hősök? Nem előttetek, hanem hátatok mögött az ellenség!

A szóra megálltak a kozák ezredek. Seremetoff buzdításul néhány ágyút süttetett el hátuk mögött, melyek golyói fejeik fölött zúgtak el, s midőn ez sem indította meg őket, rájok hajtá a dragonyosokat, hogy hajtsák őket előre.

Most egyszerre felzúgott a török tábor, s minden oldalról Allah ordítással nyomúlt az orosz ellen.

A kozákság még egy pillanatig tétovázott, akkor egyszerre csatarendben visszafordúlt, s hosszú dárdáit előre szegezve, egyenesen neki rohant a reá jövő dragonyos csapatokra.

– Mindennek vége! – kiálta ezt látva kétségbeesetten az orosz vezér, azonban a fehér bajuszú hős, Ak-Bik feltevé sisakját, s kardját kirántva, maga a harczolók közé nyargalt; egy golyó elvitte sisakjáról a forgót, nem törődött vele; a hol legnagyobb volt a veszély, oda veté magát, s ott kell elvesznie a csata hevében, ha kapitányai erővel meg nem ragadják lovának zabláját, s úgy nem hurczolják el a csatatérről, melyen egy óra alatt nem volt más, mint a török had és az oroszok halottjai.

A törökök ádáz rohanása néhány pillanat alatt megtöré az orosz csatarendet, elfoglalták az árkot, s azontúl ember-ember ellen harczolva nyomúltak előre. A csillagsáncz ágyúinak semmi hasznát sem lehete venni, mert annyira össze voltak keveredve dragonyosok és gránátosok, jancsárokkal, delyrekkel, szipahikkal és kozákokkal, hogy csaknem egyszerre ért jóbarát és ellenség az ágyúk torka elé.

Csak egy mód volt még az ellenség dühét feltartani, hirtelen szekérsánczokat vonni a két víz között; az ágyúk magukra hagyattak, s néhány pillanat alatt egy lánczolat lőn keresztbe vonva szekerekből és spanyol sorompókból, melynek ótalma alatt újra rendbeszedheté magát az űzött hadsereg. A csillagsánczon a félholdas lófarkak lobogtak.

A fehér bajuszú bajnok szemeiben harag villogott könnyeken keresztűl.

– E lósörények helyett inkább a mi fejeinket mutogassák e sánczon, kopjára tűzve, – mondá s még egyszer megújítá a harczot végelkeseredéssel, a sáncz ellen bocsátva egyenkint felváltott ezredeit.

Mindkét fél úgy küzdött, mint egy oroszlán. Hatszor foglalták el az oroszok az ágyús sánczolatot, hatszor verettek ki belőle ismét elleneik által.

De különös volt, hogy a török hadak túl a sánczon sohasem üldözték őket, s a szekérsorompó ellen egy támadást sem intéztek.

A csata el volt vesztve, de a győztes tán nem látta magát elég erősnek legyőzött ellenfelét üldözhetni. Csak a késő est választá el a harczolókat; a törököknek takarodót fuvattak, s Péter czár elhatárzá, hogy az éj ótalma alatt vissza fog vonulni, a mit a két víz közötti téren, szekérsánczainak hátrahagyásával, háborítatlanul kivihetett, s azután a két fejedelemségbe küldött tábornokai, Rhenne és Jonas dandáraival egyesülhet.

A fogyó hold csak éjfél után kelt fel s midőn halavány éjjeli világát széthinté az avar, kietlen pusztaságon, a csillogó mocsáros vizek között, mint egy sötét kígyó, látszott végighúzódni az orosz sereg nesztelenül, dobszó nélkűl.

Egyszerre, mintha a pokol hányta volna ki őket torkából, ordító lovasság miriádjaival népesül meg a tér. A tatár khán, Devlet Giráj áll a menekülők előtt. Egész nap és a mult egész éjjel utazott a tatár sereg, megkerülte az orosz tábort fedező mocsarat s most ott áll negyvenezer emberrel a visszavonulók útjában. Ak-Bik kelepczébe jutott, mind a két kezére jutott egy ellenség, s míg jobb keze Mohammeddel küzd, balkezének a khán szerez dolgot, ellenség elől és hátul, menedéke közepébe be van zárva, mindkét oldalán elrekesztve; mindaz, a mi előbb ótalmára szolgált, most veszedelmére vált, a hidatlan folyó, az úttalan mocsár, a szűk róna… nincs merre meneküljön! semmi, semmi tanács, csak a kétségbeesés!

Hirtelen visszafordul, hogy elébbeni táborhelyét elfoglalhassa; a tüzeknél ott hagyta sátorait, hogy a törökök azt higyjék, miszerint még most is ott van. E sátrak sem voltak elfoglalva, s a gyönge tartalékcsapat, mit a szekérsánczoknál hátrahagyott, semmi támadásnak sem volt kitéve azalatt. A törökök megvoltak csendesen táborhelyükön; oly bizonyosak voltak már ellenfelök romlása felől.

Péter czár kétségbeesetten zárkózék el sátorába. Vezéreinek meghagyá, hogy hajnal előtt mind készen legyenek, mert karddal kezökben fogják kivívni tán a győzedelmet, de bizonyosabban a dicsőséges halált. És az ideig megtiltá a hozzá bemenetelt akárkinek, bárha legkedvesebb bajnoka volna is az.

Elbúsultan veté le magát ágyára. Tehát annyi fáradalmas év kivívott győzelmeinek egy éjszaka vessen véget? midőn nagysága tetőpontjára ért, egy lábai alatt meggördűlt kavics ejtse le az örök mélységbe? a «nagy» nevet, mit ész és keresztűlható lélek s országalapító győzelmek szereztek számára, egy favágó durva keze törölje ki neve mellől? mind ez eredmény elmúljon, semmivé legyen, a birodalom óriási épülete az alapkő összetörtével ismét szétomoljon, s a nagy orosz félvilág helyén ujra apró czivakodó knézek nyomorék országai támadjanak, ellenségeik szolgái, szomszédjaik adófizetői?… Ah, ez keserű volt! A harczban és kitartásban edzett férfi veritékes arczczal gondolt végig ez eszméken, miknek rémletes vége ez volt: elveszni, menthetetlenűl elveszni.

E borongásából egy szelid kéz érintése ébreszté fel; feltekinte, s a mint a sátornyiláson besütő hold az előtte álló alakot megvilágítá, őrangyalát vélte előtte állani. Valóban az volt… Katalin volt ő, az egyszerű evangelikus lelkész leánya, a czár hű követője, később koronájának részese.

– Hogy jöhettél ide? – kérdé sötéten a czár. – Én megtiltám a hozzámjövetelt mindenkinek.

– Csak bajnokaidnak tiltád meg, – szólt Katalin, – nődnek nem.

– Mit kivánsz tőlem?

– A mit én kivánok, nemcsak magamé, hanem egész országod óhajtása az: tartsd meg éltedet.

– Gyalázatomat? akartad mondani. Az élet ára gyalázatos fogság.

– Nem az, nagy czárom, nem ismered elleneidet; vassal, ólommal gyakorta sikertelenül harczoltunk a török ellen, aranynyal mindig biztosan.

– Még reménynek is kábaság, a mit mondasz. Látod helyzetemet. Ezredenként ölhetnek le bennünket, ha támadunk, s hat nap alatt éhen veszett el a sereg, ha várni akarunk. Hazájának legmagasabb fájára kellene felakasztani azt a vezért, a ki most engemet innen elbocsátana.

– Bízd e gondot én reám. Törd meg egyszer nagy lelkedet, hogy annál erősebben emelhesd azt fel egykor s írd alá ez iratot; látod, tábornokaid nevei mind alatta vannak.

– Mi ez?

– Ne olvasd el; ha olvasnád, széttépnéd. Gondold, hogy sok megalázó, megszégyenítő dolog van benne, s engedd elpirulni arczodat a szégyen miatt: ez békeajánlat Baltadzsihoz.

– Soha! – kiálta, indulatosan taszítva el magától az írást, a czár.

A nő lábaihoz omolt és térdeit karolta át, indulatosan könyörögve.

– Nem én értem, nem magadért, hanem országodért tedd meg ez áldozatot; viseltél érte sebeket testeden, viseld el ez első sebet lelkeden, később majd meggyógyítjuk azt.

A nő heves zokogására a sátor előtt hallgató vezérek is berohantak a czárhoz, s lábai elé borulva könyörögtek, hogy mentse meg, ne magát, ne őket, hanem birodalmát, kezébe erőszakolták a tollat, kíteríték előtte az iratot; a czár odalépett s baljával eltakarta arczát, hogy könnye, hogy pirulása ne lássék, s hogy ne lássa ő sem, mi van oda írva, úgy jegyzé alá nevét.

Ah, valóban volt oka a könynek és pirulásnak! Azon iratban az volt ajánlva a török fővezérnek, hogy ő diktálja a békefeltételeket.

A czár aláírása után hirtelen összeszedé Katalin minden ékszereit, még az ujjain levő gyűrűket is lehúzta; az orosz tábornokok összerakták minden pénzüket, ezüst és arany pénzeket svéd és szász nyomással, s azokat két szekérre rakva, a kanczellár, Safirov kezére bízták s útnak indíták Baltadzsi táborába.

A békekövet érkeztének hírére magához hivatá Baltadzsi a kiaja béget, Ozmán agát, s együtt olvasva a békeajánlatot, együtt megosztoztak a küldött kincseken.

Még alig legeltetheték szemeiket a küldött ajándékokon, midőn belép a sátorba Ponyatovszky és Devlet Giráj, s hevesen megtámadják őket azért, hogy az orosz küldöttel titokban, nálok nélkül tanácskoznak.

Baltadzsi egész nyugalommal felelt nekik:

– A béke már el van határozva.

Ponyatovszky szemeit elfutotta a vér, dühösen csapott kadjával a földre, s öklével fenyegetőzve szólt a nagyvezérhez:

– Én tiltakozom az ellen királyom nevében.

– Én pedig tiltakozom a magam nevében, – szólt Devlet Giráj.

– A béke már meg van kötve, – ismétlé megilletődés nélkül Baltadzsi.

– De arra tinektek nincs hatalmatok! – kiálta Ponyatovszky; – a harcz az én királyom harcza is, és a tatár kháné, s nélkülünk ti nem határozhattok; elárulhatjátok saját hazátokat, ha tetszik, mit bánom én, vigyen az ördög; de az én hazámat és Devlet Giráj országát nem adhatjátok el.

– Tudom. Azt hát nem adjuk el, – viszonzá Baltadzsi szeliden.

Ponyatovszky dühösen fenyegeté öklével a kiája béget:

– Ozmán aga, ez a te munkád volt!

– Úgy van, az enyém.

– No, emlékezzél rám, majd mikor olyan rossz napod lesz, mint nekem van ma, akkor gondolj rá, hogy ez meg az én munkám.

Azzal indulatosan hagyá el a sátort. Devlet Giráj még ott maradt. Legalább olyan feltételeket akart a békekötésbe diktálni, a miket a czár el ne fogadhasson.

Ő diktálta Omer effendinek a megalázó bevezetést, melynek minden szava tőr és méreg. Asszóvot vissza kellett adni, Kamienska, Gamara, Tighán várait lerontani, minden ágyút átadni a győztesnek, Potkal és Berabás kozákjairól lemondani, s a svéd királyt országába bizton haza bocsátani.

Egy óra mulva Safirov és Seremetoff aláírottan hozták vissza a békeföltételeket, a czár mindenbe beleegyezett; a két főúr kezesül maradt a török táborban.

Déltájon csengő zenével s lobogó zászlókkal indult meg a czár serege az utat nyitó török sereg előtt; ágyúikat, szekereiket hátrahagyták, hátra a dicsőséget is, de előttük állt a jobb idők reménye, a viszontorlás útja.

Midőn utócsapataik is kihúzódtak már a mocsár mellől, azon pillanatban érkezik meg XII. Károly Benderből a török táborba, és látja, mint menekül meg halálos ellensége a török sereg szemei láttára.

A kétségbeesés haragjával ront a király a nagyvezér sátorába, ki szép nyugodtan sakkot játszik Ozmán agával.

– Mit cselekedtél, őrült ember!? – kiált Baltadzsira.

– Békét szereztem az országnak, – felel ez csendesen rokkirozva. – Mert meg van írva, hogy jobb a sovány béke a kövér háborunál.

– Vagy őrült vagy, vagy gazember, vagy mind a kettő! – kiált Károly, s dühösen veti magát a szofára, melyen a nagyvezér ül, s elnyújtva csizmás lábait mellette, készakarva belekeveri egyik hosszú lovagsarkantyúját a vezér selyem kaftánjába, s akkor egy nagyot hasít rajta; a nagyvezér észre sem látszik azt venni.

– Mit nem tehettél volna! – szól indulatosan járva alá s fel a sátorban a király. – Elfoghattad volna a czárt egész seregével s foglyul vihetted volna Sztambulba.

– Ki kormányozta volna távollétében országát? – szól erre Baltadzsi, s feleletével oly dühbe hozza a királyt, hogy az felrúgja a sakkot s mindenféle válogatatlan czímekkel megrakva a nagyvezért, lovára veti magát s visszanyargal kiséretével együtt Benderbe.

A mufti a namazátra hívja a sereget, a nagyvezér főuraival nyugodtan megy imádkozni s mosakodni.

Másnap mindjárt visszafordult seregével Edrene (Drinápoly) felé! Midőn oda ért, szemben találá a főkamarást, Mohammed agát. A szultán üdvözletét hozta számára és a tiszteletkaftányt. Baltadzsi megnyugodva hajtá fejét álomra. A békekötést ime a szultán is helyeselte. Reggel aztán ismét eljött hozzá a főkamarás s tudtára adá, hogy a kötött béke miatt hivatalából le van téve s számüzetett Lemnosz szigetére. Az üdvözletet és tiszteletkaftányt csak azért kapta, hogy annál keserűbb legyen a büntetés.

Ozmán agát és Omer effendit lefejezték, kincseik közt megtalálták Katalin gyűrűjét és a svéd és szász nyomatú pénzeket. Tehát az előbbire nagyon hamar elkövetkezett a rossz nap, melyben Ponyatovszky mondására visszaemlékezhetett.

Baltadzsi alig érkezett meg Lemnoszba, midőn valami különös betegség érte utól. Végtagjai elkezdtek megmerevülni, és semmi orvos nem segíthetett baján.

Egy napon, hogy felvidítsák, szolgái vidám népdalokat énekeltek előtte, s midőn kérdezé, hogy ki szerezte azokat, mondák neki, hogy Mizzri volt az, a ki e szigeten halt meg és itten van eltemetve.

– Úgy bizonyára nem soká én is meg fogok halni, – nyögé Baltadzsi, s kérte szolgáit, hogy halála napján emeljék fel a követ Mizzri sírjáról s fektessék őt is oda.

Ez nemsokára bekövetkezett. Baltadzsi egy napon végkép megmerevült. Szolgái, végkívánata szerint, felemelték Mizzri sírkövét, s íme annak tulsó lapjára ezen szavak voltak írva:

«E sírban fog egykor nyugodni Baltadzsi Mohammed; ezt jelenté ki nekem a Mehdi! – Mizzri, a költő.»

És abba a sírba tették Baltadzsit, hogy igaza legyen a Mehdinek.3)