Van még új a nap alatt

I. A délibáb.

Mikor az izzó róna «tengerről álmodik».

Egy felhő nincs az égen; a forró nyári nap hevétől összerepedezett a föld és hol tavaszszal széles tócsák voltak, ott most hófehér a felcserepedezett föld; kiverte a sziksó; környéke ripacsossá taposva marhanyomoktól; egyetlen növény, mely körüle tenyészik, a szikfű. A pusztai «Sírkút»-ból kiszáradt a víz. A puszták fia megitatná belőle a lovát, de a fenekét éri a vederrel. Ott átkozza magában a napot: azt a napot is, mely kiszítta a kútból a vizet; meg azt a napot is, a melyen született. Egy ital vizet nem kap messze földön a lovának.

Pedig körülötte hullámzik a tenger.

Egy végtelen óczeán, mely megszűkíti a láthatárt, s aztán elvész az égben. Hullámokat vet, mintha sietne a földet körülkerülni, olyan sebesen fut; olyan magas hullámokat, hogy ha hajó úsznék rajta, annak csak földfeletti lények lehetnének az utazói.

Néha szemlátomást közelébb jön a hullámzó óczeán, látszik, hogy nyeli el a távolban a házakat, kunhalmokat, a szénakazalokat. Elönti az útjában talált várost: a tornyok, a háztetők meglátszanak a víz tükrében visszafelé fordítva. A kunhalomból sziget lesz, mely maga is úszik, libeg a hullám hátán; a tündérsziget árnyas erdők hűsébe hivogat; s a tündér, a ki azt lakhelyéül választotta, ábrándos kedvében elkezd légvárakat építeni. Átlátszó paloták körrajzai jelennek meg a tenger szinén, a súlyegyen minden törvényei ellen, éleikre állítva, hegyeikkel fordítva lefelé talapzat helyett. Ez a magyar alföldi délibáb.

Az egész ég valami sápadt opálszínben látszik izzani, s a nap körül halavány fényudvar képződik.

1849 nyarán láttam egy ilyen tündérmutatványát a természetnek a hortobágyi pusztán, a maga rendkívüli pompájában.

Mintha gúnyolni akarta volna álmainkat, úgy építette szemem előtt a légvárakat egymás tetejébe.

A gólyát, mely a rónán átrepül, megnagyobbítja mesés griffmadárrá.

Pálmaerdőket usztat felénk.

Egyszer aztán neki ered észak felől egy mérges forgószél, s a mint az megérinti a délibábot, egyszerre szétomlik az egész káprázat. A tenger eltűnik, a várak helyén ott állnak a boglyák és kunhalmok. A tündérsziget helyett a pusztai kiszáradt kút. Az őserdők összezsugorodnak hernyó-, sáskalepte fűzfákká, a tánczoló torony egy helyben áll a távol láthatáron. S az ég még sárgább lesz, mint azelőtt.

Alszik minden. Napsütötte éj van. Csak a tücskök billiói, ezek a természet nihilistái, hirdetik a végtelent ellepő egyhangú szavukkal, hogy minden semmiből lett és ismét semmivé lesz. Segítnek hozzá.

II. A két jegenye.

Ha a hirhedett Messzelátó-csárda udvaráról széttekint az utazó, maga előtt látja, nyugatnak elterülve, az ecsedi lápot, ezt az óriási sötétzöld szőnyeget, melynek bársony hamvasságot ád a rózsaszínben virágzó buja mocsári növényzet, a piros réti füzény. Szerteszéjjel apró pyramidok elszórva rajta; szénaboglyák és nádkúpok. Közepén keresztül egy sötét vonal húzódik át, a vármegye töltése, itt-ott hidakkal megszakgatva; fölötte, mint egy tündérregebeli szellemalak, kóborol egy-egy alakváltoztató árnyék: se nem felhő, se nem köd, hanem hatalmas szunyog-tábor: néha oszloppá magasodik fel jó kedvében, mintha széltölcsér volna s úgy tánczol végig a nádóczeán felett.

Délnek buja kukoriczaföldek terülnek el, felváltva aranysárga tarlóktól, a miken hadrendbe állítva sorakoznak a földész érdemrendei, a búzakeresztek. S e kanaháni panoráma közepett, az országút mentében látszik egy bekerített zöld folt. – Folt a szó minden értelmében. A majtényi síkság azon darabja, a hol Pálffy vezér lerakta, a Rákóczi-sereg utolsó maradványaival, a fegyvert, a szathmári békekötéskor. Azóta erre a földfoltra nem lépett emberi láb. A fák felnőnek, kidülnek, ott rohadnak rajta, vad állat, vad madár tanyát ver, fészket rak, szaporodik benne, vadász bele nem lép, hogy kizavarja belőle, vándor meg nem áll mellette, hogy egy botnak valót levágjon a gesztjéből; az országút ott visz el mellette: az utasok mutatják egymásnak: «az volt az a hely», s aztán a lovak közé csapkodnak, hogy elveszítsék szem elől.

A sík láthatáron karcsú tornyok emelkednek, azok között még Árpádkori ősszittya építészetű műremekek, öthegyű tornyok és tarkázott téglából épült templomok. Ez a darab föld itt az egyedüli soha meg nem hódított része Magyarországnak, a hová idegen be nem fészkelhette magát se erővel, se praktikával. Területét védi a víz, a föld, a lég és az emberi meleg vér. Még az ős vezérek egyike, a ki a földvárat építé, találta ki azt a nagyszerű védelmi módot, hogy a Szamost gáttal elrekesztve, mocsárt teremtsen maga körül.

Ez a víz védelme.

Földe gazdag; ha ma elpusztítják, letarolja az ellenség, egy jó évben helyrepótol mindent.

Ez a föld védelme.

S aztán nem marad itt meg a más ország lakója; mert ehhez a levegőhöz, a minek alkatrésze szunyog, tőzegfüst, mocsárgáz, áztatott kenderbűz, ember kell, a kiben úgy helyén van a lélek, mint az itt lakó tősgyökeres fajban; a kinek olyan meleg a vére, hogy nem fog azon se a hideglelés, se a félelem. Más elpusztul abban, ez pedig olyan egészséges benne, hogy meg nem él közte a patikárus, és minden legénye beválik katonának, s ott is két ember számot tesz. Ez a levegő és a tűzvér védelme.

Tehát azokon a tornyokon nem lengett soha semmiféle idegen zászló. Kakas van a legtöbbön: egy nyakas hitfelekezet jelvénye. Az a kakas, a melyik megintette szent Pétert, mikor megtagadta a mesterét!

De magasabban, mint valamennyi tornyot, lát az utas kiemelkedni egy terjedelmes zöld park közepéből két kolosszális jegenyefát. Ködben, alkonyatban, holdvilágnál könnyen azt hihetné az utazó, hogy az ott valami nagy székesegyház, kettős gót toronynyal.

Hanem azt azután minden kocsis megmagyarázza neki, a ki a tájról való, hogy azok ott a «Virágossy-jegenyék.» Majd elmegyünk mellettük. S ha a kocsin négyen ülnek, akkor megkisérthetik, hogy átérik-e a derekát egynek-egynek? Pedig csak száz esztendős az egyik, a másik meg nyolczvan. S mikor aztán félnapi siető úttal elérnek a távolból meglátott jegenyékig, akkor csakugyan érdemesnek fogják találni, hogy ott pihenőt tartsanak, s ha négyen vannak, megkisértsék a vénebb jegenyét átmérni öllel, a mi nem sikerülend, s aztán emlékül leszakítani egy levelet abból a repkényből, melynek emberkar vastagságú indája felkapaszkodik a fa tetejéig; bele van már nőve a fa kérgébe, s hozzátapad, mint egy bozontos kigyó, végig benőve daróczgyapottal.

Ha még aztán olyan szerencsés az utazó, hogy nemcsak a jegenyefákat nézheti meg, hanem az árnyékukban fekvő kastélyba is betérhet, s ott valamiképen, ismeretség, barátság, elvbarátság, korteskedés, poetázás, természetvizsgálás, háztűznézés, vadászat, jótékony adománygyüjtés, egy szóval valami ott maradás (csakhogy épen ne «földkóstolás») czíme alatt néhány napot a legkedvesebb társaságban eltölthet, ezalatt megtudhatja a két jegenyefa történetét, meg a mi körüle történt, a hogy azt én nekem is elmondták.

*

Tehát: valami kilenczven éve annak, mikor e díszes kastély ura ezt az első jegenyefát ülteté, a kastélyát környező park északkeleti szögletében, azon a napon, a melyen János fiát megkeresztelték: épen a házassága első évének az utolsó napján. A fának a neve is János lett.

Mikor megkérdezték az apát, hogy minek ülteti azt a fát oda a szegletbe? azt felelte rá: azért, hogy a többinek elég hely maradjon.

És helyes volt az elővigyázat, mert azután következett a második jegenyefa, az István, azután a harmadik, a Pál, a negyedik, a Gábor, meg az ötödik, a László, s az mind gyönyörűen díszlett egy sorban a kastély homlokzata előtt. Szebb homlokzatot a palotájának ennél nem kivánhat már egy király sem. A Lászlónál megállapodni látszott a – sétány, és sok ideig nőtt egymással versenyt az öt jegenyefa odakinn, épen úgy, mint az öt fiú benn a házban. Ép, egészséges fából voltak! Gondja is volt rá az elültetőnek, hogy meg ne rontsa a féreg.

Egyszer aztán – huszadik esztendőre – kellett még helyet keresni egy hatodik csemetének az északnyugoti szögletben. Annak az ültető kertész apa azt a nevet adta, hogy a «Tivadar», azért hogy, ha jön a zivatar, hát kadencziájára találjon benne!

Kertészeknek és apáknak megvan az a babonájuk, s azt el lehet nézni nekik, hogyha egy fát valamely gyermekük nevére elültetnek, arról azt hiszik, hogy a fa és a gyermek élete egymáshoz van kötve: addig él az egyik, a meddig a másik. Babona biz ez; de sokszor beteljesedik. Az apa, a ki a jegenyefákat szép sorba ültette, maga mind holtig gyönyörködhetett e szép, egymást kisérő pálmasorban: nem szomorítá meg egynek is a kiveszte. Csak az ő holta után kezdett csorba támadni a szép homlokdíszben. A fiak egymás után elhaltak; s a mint a név gazdáját eltemették, az iker-fa is utána kivánkozott: kiszáradt, kiveszett még abban az évben. Az utolsóelőtti fánál megfordítva történt. Azt egy rekkenő nyári napon tövig hasította kétfelé a villám. S azon az őszön a névrokon Lászlót egy hajtóvadászaton véletlenül elsült fegyver halálra sebesíté. Nem maradt meg, csak a legelső és legutolsó jegenye: a legvénebb és a legfiatalabb. – Azok aztán meg is öröködtek. – Még egy újabb évtized jött, s az ifjú jegenye, a Tivadar, magasságra elérte a bátyját, a Jánost, ha derékban karcsúbb maradt is amannál.

III. A két sasfiú.

A János negyvenöt esztendős volt már. Ifjú korában huszártiszt: a ki megjárta lóháton, a svadronya élén, kétszer Párist, egyszer Nápolyt, és egyszer Moszkovát, s végezte, mint nyugalmazott őrnagy, mikor már a testében benmaradt ólom, a mit Auszterlitznál kapott emlékül, nagyon alkalmatlanná tette neki a lovaglást. A Tivadar pedig huszonhárom éves gyerek, a kit a bátyja, mint családfő és gyám akkor parancsolt haza a gárdistaságból, mikor a László olyan szerencsétlen halállal kimult. Nem lehetett az utolsó fiúnak megengedni, hogy az is a katonai pályán töltse el az életét.

Az pedig aztán, mikor haza került, el lehet képzelni, a bécsi udvari élet, a gárdistai parádévilág után, mennyire nem találta magát bele a vármegyei életbe. A mit a bécsi katonai iskolában (és egyéb iskolákban) tanult, annak itt mind semmi hasznát nem vehette: az csak arra való, hogy felejtse el. Azért mégis kinevezte a főispán tiszteletbeli aljegyzőnek. Időjártával majd beleszokik. Így kezdik azt.

Egy délután együtt sétálgattak a kastély udvarán a sasfiak, s elnézegették azt a két szál jegenyét.

– Nézd, öcsém, – mondá János, – mennyi mindenféle fészek van ezeken a mi fáinkon? azok ottan hollófészkek. Ezek meg vércsefészkek. Amazok meg szarkafészkek. Csak egyféle fészek nincs rajta.

– Az is van! – sietett ellentmondani Tivadar.

– Hisz azt se tudod, mit akartam mondani?

– Dehogy nem! Gébicsfészket akart bátyám mondani. A mit a német Spottvogelnek nevez. Az is van rajta. Én hallom minden este, mikor a többi madarak hangját utánozza, meg is tudom mutatni, hol a fészke. Nézzen csak a pipám szárán végig, a hová a csutorát irányozom, ott van. Nem hiszi? Mindjárt felmászok és lehozom.

Meg is tette volna; mert a katonaiskolában úgy megtanulta a tornászatot, hogy fel tudott futni a fára, mint a macska; de bátyja visszatartá.

– Nem gébicsfészket nélkülözök én a mi fáinkon, kedves öcsém; hanem emberfészket. Minden madár szaporodik rajta; csak a mi családunk pusztul el benne.

– Hát házasodjék meg, bátyám.

– Ne légy bolond! Én már kinőttem a vőlegénycsizmából. Két kapitulácziót kiszolgáltam Marsnak, a harmadikat csak nem kezdem el Hymennél. Most tanuljak bölcsőt ringatni, mikor már magamat is ringatni kell? Nem elég, hogy a sebhelyeim megérzik a rossz időt, még olyanokat is szerezzek, a mik az asszony-kedély szelét-havát megérzik? Neked való hivatal ez, öcsém.

Erre aztán a Tivadar azt felelte, hogy elkezdett fütyörészni.

János pedig csak nem eresztette ki a körme közül, hanem karonfogta s úgy sétáltatta maga mellett.

– Az pedig már csak lehetetlen, hogy a mióta itthon vagy, valamelyikbe e közűl a sok szép leány közűl bele ne szerettél volna.

– Persze, hogy lehetetlen.

– Akkor hát minden jól van. Mikor tartsuk a kézfogót?

– Hjaj, bátyám! Nem úgy megy az! Bátyám sok várostromot látott: tudja, mi az a «parallela» – a «sappe», a «traverse»? No hát én még most vagyok az első parallelánál.

– Te? A gárdista? A ki megszoktad rohammal foglalni el a várat?

– Hja, bátyám: vára válogatja.

– Hogy híjják az ideálodat?

– Úgy híjják, hogy «Ne nyulj hozzám!»

– Ilyen nevet én nem ismerek sem a kalendáriumban, sem a nemesi «arany könyvben».

– Bár én sem ismerném.

– Hát ki adta neki azt a nevet, hogy «Ne nyulj hozzám?»

– Mindazok, a kik nem mernek hozzá nyulni. Nem olyan leány az, bátyám, mint más. Mikor egy szobában vagyok vele, nem merek lélekzetet venni, hogy meg ne sértsem azt a levegőt, a mit az ő ajkai kilehelnek, s ha rám veti a szemeit, meg vagyok babonázva s elfelejtek beszélni. De úgy van azzal minden ember. Csak azért járok el minden úrfitársaságba, hogy meghalljam, dicsekedik-e valaki azzal, hogy legkisebb kegyét megnyerte valaha, hogy annak aztán kitörjem a nyakát. De mind olyan maródi az valamennyi, mint én magam vagyok. Egy se jutott hozzá közelebb az első parallelánál.

– Ne mondd már! S mi az igazi keresztyén neve ennek a természetfölötti csodának?

– Azt bizony bátyám is aligha nem ismeri. Kapornaky Jolánka.

– Hogyne ismerném? Az anyjának udvaroltam valaha. Az is szép leány volt. Egyért azért mentem el katonának, mert másnak adta a kezét. Bizony öcsém, az nagyon erősen bekerített vár; hanem hát megpróbálunk hozzá – approchirozni.

– Nehéz lesz az, bátyám! Aztán még ha a leány szívét meg tudnám is hódítani, hátra van a másik hadjárat: az apja ellen. Az öreg Kapornakyról rémséges dolgokat beszélnek.

– Már – teszem föl?

– Hogy az olyan okos ember, a kinek egész vármegye számára való esze van. Mikor ő, mint alispán vezeti a megyegyűlést, akkor még a főispán neve is «hallgass», a második alispáné: «ne szólj bele!» a többieké pedig: «kusti». Az beszél Bentham Jeremiásból anglusul és Chateaubriandból francziául, s még azt is megmondja, hogy melyik lapján a Corpus jurisnak van ez meg amaz.

– Az igaz, hogy ő ilyen ember.

– No, én meg olyan tudatlan vagyok, mint – egy gárdista.

– Semmi sem könnyebb, mint erről tenni. Mikor egy tudós, meg egy tudatlan ember összejönnek: akkor az utóbbi azt teszi, hogy hallgat s engedi az előbbit beszélni. Csak a szemöldökével mutatja, meg egy-egy helyeslő fejbólintással, hogy tökéletesen egyetért vele. Ha valami nagyon hochdeutsch volt a tudatlannak, összehúzza a homlokát. Arra a tudós még egyszer elmondja azt neki sokkal világosabban. Akkor a tudatlan homloka kiderül, felnyitja a száját, meg a szempilláit: most már tökéletesen érti! Ha pedig valami nagy dolgot mond neki a tudós, akkor felkiált: «hah! nagyszerű!» Csak arra vigyázzon, hogy ő maga semmit se szóljon. Végül a tudós igen kellemes társalgónak fogja elismerni, s nagyot fog tartani a talentumairól.

– Aztán azt is mondják, hogy az öreg rettenetes szigorú az erkölcs dolgában. Hogy a leányának még csak egy szerelmes verset sem enged elolvasni.

– Bizony nem is lesznek attól a leányok okosabbak.

– De még csak tánczolni sem engedi.

– Bizony furcsa is, kedves öcsém, ha jól felveszszük a dolgot, hogy valakinek a leányát csak úgy kiszólítja az anyja mellől valami nagy siheder, derékon kapja, magához szorítja, elszalad vele, meg visszaszalad vele, keringelni kezd vele, rugdalódzik előtte, kergeti, elfogja, össze-vissza czinczálja, félholtan visszahozza s még csak azt sem mondja meg, hogy tréfa volt-e ez, vagy serio! Hogyha mindaz muzsika nélkül történnék így!

– Az ám: de muzsika mellett történik. S az öreg Kapornaky házában még sohase szúrta bele a pallóba a czigány a bőgője szegét, hogy ott brugózzon. Azt mondja az öreg, hogy sehol a világon annyi pénzt ki nem dobálnak muzsikára, mint Magyarországon. S azt kivánja, hogy a ki olyan nagy bolondja a zenének, hát tanuljon maga hegedülni, hegedüljön egész reggelig, ha kivánja s aztán fizessen érte magának. A kártyát sem állhatja ki az öreg; azt mondja, hogy a kártyás dupla tolvaj: mástól ellopja a pénzt, magától meg az időt. A korhelységnek épen nem barátja. Nem akarja elhinni, hogy a fiatal bornak minden esztendőben háromszor kell kiforrni magát. Más bizonyos dologban pedig végtetenül puritán. Én pedig ezekben a bűnökben nyakig el vagyok sülyedve.

– Ezen lehet segíteni, öcsém. Megjavítja az ember magát.

– Nem mondom, hogy meg nem történhetik, ha van kiért? Hanem a min nem tudok segíteni: az a rangkülönbség. Az öreg első alispán a vármegyében, én meg egy substitutus supernumerarius honorarius vicenotarius.

– Hát hisz ez elég hosszú titulus. Még kinőheti magát.

– Aztán meg micsoda gazdag ember az hozzám képest! Én már lábán eladom a repczémet, neki meg még két esztendei búzája ott van a magtárban.

– Már olyan földhöz ragadt szegény te sem vagy. El tudsz tartani egy asszonyt. S jobb az olyan férj, a ki csak egy asszonyt tud eltartani, mint az olyan, a ki kettőt is el tud tartani. Aztán ha egyszer én meghalok: mindjárt meg lesz duplázva a vagyonod.

– Jaj, csak arról ne beszéljen, bátyám! Becsületes ember nem számít a rokonai halálára. Azt kivánom, hogy kilenczven esztendőt érjen bátyám, s még akkor is minden foga meglegyen. – De még aztán, ha mindez megvolna, hátra van egy fatális állapot. A vallás. Az öreg nagy buzgó kálvinista; főkurátora valamennyi zsiros szájú és zsiros kalapúnak; valóságos kálvinista pápa.

– Hát hiszen te sem vagy pogány.

– Nem ám, hanem lutheránus. Aztán tudja bátyám, hogy a mit csak a pánszláv iskolamesterek vétenek, azért mind nekünk kell szenvednünk, a jó tulajdonságainkból is himet varr ránk a zsiros szájú. A világért el nem merném árulni, hogy én zongorázni tudok, hogy rám ne mutassanak érte.

– Hát, tudod? Okos ember hallgat arról, hogy milyen hitvallása van.

– De hátha egy még okosabb ember támad, a ki azt megkérdezi?

– Akkor azt mondod rá, hogy «jó ember vagyok s hiszek a Krisztusban».

– Hisz arról ismer aztán rám! – De hát mind hiábavaló beszéd ez! Mert volnék bár olyan kálomista, mint Diószegi Márton esperes uram, olyan gazdag, mint «Tánczos Kovács», olyan előkelő, mint Reviczky Ádám és olyan tudós, mint Hatvani professzor,4) mit érne az nekem mind, ha olyan gyáva vagyok, hogy még csak a kezét se merem megfogni a szép Nenyuljhozzámnak.

– No hát, megállj; majd segítek én rajtad, hogy meg is csókolod a szép Nenyuljhozzámot, még pedig első intrádára.

– Hogyan lesz az? Brachiummal exequáljuk a csókot?

– Nem azt, önkényt adva és kicserélve, hiteles tanuk jelenlétében; apja, anyja szeme láttára és felpanaszolhatatlanul.

– No, ilyet nem hallottam soha.

– Elhiszem. Nem is tanítják ezt se a «Stiftben», se a gárdista kaszárnyában. Majd meglátod, ha rá kerül a sor.

– Nagy dolog lesz.

– Hanem aztán azt mondom, hogy ha én neked megszereztem az első csókot, akkor aztán a megtört résen láss az ostromhoz s nekem esztendő ilyenkorra asszonyt hozz a házhoz.

Tivadar nagyot sóhajtott s azt mondta, fejét búsan csóválva: Nagyon rövid időt szabott, bátyám.

IV. A bűvös tükör.

Eljött pedig Károly napja, a mit Kapornakyéknál nagy fénynyel szoktak megünnepelni. Az egész vármegye színe-java össze szokott gyűlni erre a napra annál a háznál, a melyhez a legnagyobb tisztelet és közszeretet volt csatolva.

Minden neme a vendégszeretetnek gyakoroltatott itt; csak kettőt nem lehetett kapni a háznál: czigányzenét, meg kártyát.

Azért mégis a legjobb mulatságok közé számították a Körtvélyesen töltött Károly-napokat. Az egész vármegyéből összegyűltek a szép leányok, deli legények, s a bohóságnak ilyenkor szabadalma van. Maga a háziúr, az alispán, a hogy a zöld asztalnál el tudott kormányozni egy egész vármegyét, hogy a többinek csak írni kellett, a mit ő diktált: úgy el tudta saját házánál is mulattatni az egesz vendégsereget a lakoma alatt kedélyes adomáival, a miket a legünnepélyesebb komoly ábrázattal adott elő, mintha a legáhitatosabban szomorkodnék a gyásztörténet fölött; a míg a társaság hangversenyt kaczag körülötte. Lakoma után pedig ő volt a társasjátékok rendezője. S azok fölségesen sikerültek mindig. Változatosság kedvéért aztán, hogy minden szívbeli vágy ki legyen elégítve, este felé egy kis hazardjáték is meg lett engedve.

Tudniillik lutri.

Előhozták a táblákat, meg a hozzájuk való négyszögletű üvegdarabkákat s aztán játszottak nagy pénzben: krajczárban.

Nem kell tréfára venni a dolgot; a krajczár nagy pénz volt akkor. A jelen ivadéknak fogalma sincs arról, hogy mi volt az igazi krajczár? Az nem ilyen inséges krajczár volt, mint a mostani, hanem tekintélyes, derék érczdarab, széles és köpczös. Egy krajczárért kapott az ember fél zsemlyét, egy pohár pálinkát meg egy darab szalonnát hozzá: egész reggelit; s a jó gazdasszony, ha a koldusnak egy krajczárt adott, felet visszakért belőle. Még az én időmben is megvoltak ezek a becsületes igazi krajczárok: már akkor vastag krajczároknak hítták. Az a históriai hagyomány róluk: hogy dicső emlékezetű Mária Terézia királynőnk hozta volna őket létre. Az a kegyes szokása volt ugyanis az uralkodónőnek, hogy valahány kolduló barát tartotta eléje perselyét, abba mindig egy aranyat vetett. A királynő akkori kanczellárja (nagy Sparmeister lehetett!) ezért alázatos remonstrácziót tett a legmagasabb úrnő előtt, azt proponálva, hogy elég lenne a barátnak – egy krajczár is. A koronás hölgy ekkor verette azután ezeket a vastag krajczárokat; de a saját használatára olyanokat készíttetett, a miket kétfelé lehetett srófolni, úgy, hogy a belsejükben egy körmöczi arany elfért. Így osztotta azontúl a maga szegényei között krajczár álarcz alatt az aranyakat. Nekem is akadt a kezembe egynehány ilyen szétnyitható krajczár; de biz abból már mind kiszedték az aranyakat a – jezsuiták.

A társasjátékoknál biz ott csókolódtak is; de hát nem volt az baj. Egy nyilván adott csók nem olyan veszedelem, mint egy titokban adott kézszorítás. Hanem ebben az egy dologban ravasz volt a házigazda. Tudta jól, hogy ez a mulatság mind a vendégei rovására megy; ő neki nem kerül semmibe. A szép Nenyuljhozzámtól nem kap senki még csak egy olyan piczike csókot sem, a mekkorát az estlepke szender szokott osztani az estikéknek. Úgy vigyáz az magára, hogy azt ugyan soha meg nem zálogolják.

Megközelíthetetlen vár az!

János bátya azonban gondolt ki valami stratagémát, a mi vetekedett a trójai ló ötletével; azt elő is vette.

Volt egy rendkívül csúf ábrázatú esküdt a vármegyében, a mellett igen joviális ficzkó, a ki minden tréfára kész volt. Erre volt bízva a feladat, Pohárynak hítták. (Háry volt ugyan az igazi neve, hogy mért egészítették ki ekként? azt nem lehet kitalálni.)

– Nekem egy új ötletem van! – szólalt fel János bátya, miután már az ismeretes haragszomrádokat mind végigjátszották, – a «tükör-próba».

– Folyamodó adja elő alázatos indítványát, – mondá az alispán, ki nagy kedvelője volt e szakmában az új ötleteknek.

– Hát a tükör-próba abból áll, hogy egyike az uraknak leül egy székre: annak a vállára illesztetik egy üres tükör-ráma, úgy hogy az ábrázatja kilátszik belőle. Ebbe a tükörbe nézve kell minden hölgynek a fésűjét a lebontott kontyába ismét visszatűzni – férfinak pedig a kibontott nyakkendőjét újra csokorba kötni. A ki elneveti magát, zálogot ád!

– Hisz az semmi! – hangzott fel az indítványra minden oldalról a lezúgó ellenmondás.

– Engedjük az indítványozónak kifejteni az indokait.

– Nekem csak egy argumentumom van; de «ad hominem». Legyen a tükör Poháry esküdt barátunk.

Ez egyszerre megfordította a hangulatot.

– Nagyon jó lesz! Elfogadjuk!

– Poháry, de eadem, esküdt úr exmittáltatik az «oculatára» – hangzott az alispán komoly intézkedése.

Már az igaz, hogy ha valakinek hivatása volt arra, hogy az ábrázatját tükörül kölcsönözze oda másoknak, úgy az csak Poháry esküdt lehetett. Ennek minden vonása úgy mozgott, hogy ha akarta, hosszú képe volt, ha akarta, gömbölyű; minden satyrt egyesített magában s különösen nagy adománya volt abban, hogy más embernek a félszegségeit remekül tudta utánozni. Csakugyan megtalálta mindenki a saját képmását abban a rámában, a mibe Poháry feje volt foglalva, csakhogy borzalmasan eltorzítva; a milyen hős, hetyke, pajkos, vagy nyalka úrfi jött eléje, épen olyant adott ő vissza, s kivált azoknak volt jaj, a kik szép fiúknak tartották magukat, s ezt a deli mórikálást hű kinyomatban találták meg az ő ragyabunkó rút czifferblattján. Egy se állta azt meg, hogy el ne nevesse magát, a míg a nyakravalóját megköti csokorra s örömest is fizette a zálogot; tudva, hogy csók lesz annak a vége. Mert hiszen a hölgysereg meg még kevésbbé állta ki a próbát. A hölgyek különben is hajlandóbbak a nevetésre. A konty-feltűzés egynek sem sikerült. (Megjegyzendő, hogy ez épen ötven esztendővel ezelőtt történt, a mikor a hölgyek hajviselete abból állt, hogy hajukat három ágra befonták s azt magas «giraffe» fésűvel feltűzték: lehetett e tréfára meginvitálni őket minden veszedelem nélkül, a mi a mai világban már nem menne háztető-szétbontás nélkül.) Tehát egytől-egyig mind zálogot adott. Az eleven tükör a belenéző hölgynek mind mosolygó, édes, nyájas képet akart mutatni, a mitől még borzasztóbb lett. Nem állta azt ki senki nevetés nélkül. Még a háziúr maga is kijött a phlegmájából, s ember emlékezetére először látta és hallotta őt valaki nevetni. Ámbár az is csak olyan nevetés volt, hogy összeszorította az ajkait s aztán a fejét meg a vállát rázta s valami hangot hallatott, a mi hasonlít az apróra vagdalt köhögéshez. Ez is sok volt tőle.

Most került a sor a hölgykoszorúból (sorshúzás szerint) a szép Nenyuljhozzámra.

Szakasztott apja! Ezt se hallotta senki kaczagni soha, csupán mosolyogni látta, ha látta. Nem is arra valók voltak ezek a piczi ajkak, hogy kaczagásra szétvonuljanak; titkolták a rájuk bízott igaz gyöngysorokat.

Jolánka odalépett a tükör elé s a játék szabálya szerint ő is kivonta hajából a magas czifra elefántcsont fésűt.

Az elbámulás hangja zendült fel köröskörül. Az volt aztán a haj! Lágy aranyból, megtömörült napsugárból, térdhajlásig omló drága fonadék.

Maga a tükör is úgy elámult bele, hogy elragadtatásában a szája nyitva maradt s a szemöldökei felszaladtak a homloka közepére. És ilyen elbájolt alakban még nagyobb nevetség volt rá nézni.

De minden emberi lehetőséget felülmult a tükör abban a pillanatban, a midőn a szép Nenyuljhozzám a ráma közepébe nézve, azt a gyönyörű hajtekercset ismét felcsavarta a fejére, hogy a fésűvel letűzze. A többi hölgyeknél sehogy sem sikerült ez; mikor az ember nevet, nem tudja a kezét a feje fölé emelni. A tükörbeli arcz extasisban volt; szemeit az ég felé forgatta s ajkait üdvmosolyra vonta szét. Az egész vendégsereg jobbra-balra dűlt a kaczagástól.

De a szép Nenyuljhozzám nem nevette el magát. Szelid komolysággal feltűzte a kontyot a fejére s még azután egy nyájas, lekötelező mosolylyal meg is köszöné a tükörnek a szíves szolgálatot.

Lett riadó taps utána.

– Tudom én, hogy az én Nenyuljhozzámomat nem csókolja meg senki! – kérkedék diadalmasan a házigazda.

– Megálljunk csak, urambátyám, nem addig van az! – szólt bele Virágossy János. – A statutumoknak codicillusa is van, a mely ekképen szól: «ha pedig akad a hölgyek közül egy, a ki megállja a próbát nevetés nélkül, az annak a férfinak ad egy csókot, a ki szintén megállhatta, hogy komolynak maradjon».

Lett erre nagy zendülés a fiatalság között! A kik már kinevették magukat, azok debaccháltak, hogy ha ők azt tudták volna, magukat a világért el nem röhintették volna; valamennyi Demokritból mind Heraklit lett volna; a kik pedig hátra voltak, szörnyen nekitürkőztek, hogy milyen erősen ki fogják állni a próbát, ezt tudva!

De a tükör is kettőztetett igyekezettel működött s minden praktikáját elővette, hogy áldozatainak jó kedvet csináljon. Egy nyurga, savóképű patvarista azzal akart rajta kifogni, hogy felfelé forgatta a szemeit s a holdvilágba akart felmenekülni előle; míg aztán a tükör részéről egy mennydörgő prüsszentés le nem rántotta az égből, mire a fiú sírva fakadt s ráfogták szegényre, hogy nevet.

János bácsinak is ki kellett próbálnia saját találmányát. Ő is kemény legény volt és igen flegmatikus kedély. Olyan erős vonásai voltak, hogy azokat előbb kulcscsal kellett volna felhúzni, mint az óraművet, ha azt akarta volna valaki, hogy nevetést mutassanak. A bajusza is hosszúra és hegyesre volt kifenve, a mi növeli a szilárdság kifejezését. Hanem volt a jobb szemöldökének egy megszokott rándulása, a mi úgy jött ki, mintha intene valakinek. Nem egy engedelmes szívű patvaristát kiküldött már ezzel a szemöldökrándítással a szobából; sőt azt mondják róla, hogy egyszer a templomban a legátust is kiszólítá a papi székből, hogy az oda ment hozzá: «hogy mit tetszik parancsolni?» A tükör szemközt intett a szemöldökével a közeledőnek, s János bácsi kapitulált: összeszidta a csúf pofáját az incselkedőnek s beadta a maga zálogát.

Csak Tivadar volt még hátra: a hogy ez János részéről furfangosan ki lett csinálva.

Erre már minden ember irigy volt. Már csak azért is, mert legszebb legény volt a társaságban. Aztán meg az egész játék alatt olyan komolyan viselte magát, hogy az valóságos botrány volt. Mintha előre gyakorolni akarta volna magát az ösztön leküzdésében; vagy mintha ez az egész körülvevő világ nem létezett volna rá nézve: olyan közönyösen viselte magát; csak akkor villantak nagyot a szemei, mikor a szép Nenyuljhozzám állt a torz-tükör elé. Annak a diadalát a magáéval tartotta azonosnak.

– Dejszen grimászolhatsz az én szemem közé, – mondá, rákerülvén a sor, a tükörnek, – nem nevettetsz meg engemet.

A tükör pedig ezúttal épen nem csinált a szemébe néző előtt fintorpofákat, sőt igen komolyan beszélt hozzá:

– Dehogy nevettetlek én meg tégedet, kedves jó pajtásom. Ismerem a szívfájdalmaidat. Gyógyítsa be a te orvosságod. Recipe: oscula Impatientis Balsaminæ. El ne nevesd magadat: kérlek az egekre! Gondolj valami szomorú dologra. Gondolj rá, mikor szegény jó öreg anyád, nyolczvankilencz esztendős korában, oda ültetett maga mellé s megevett éjszakára egy tál czuspájzt, te csak vártad, hogy majd neked is ád belőle, de csak nem adott, hanem felfohászkodék: «látod, kedves Tivadarkám, milyen mulandó ez a földi élet». (S hangjában remekül utánozta az öreg asszonyságot.) – Vagy gondolj valami nagyszerű eszmére! Mikor Döbrögi fellelkesül a görögökért s elmondja a szabadsághősök vitéz tetteit. Gondolj Kolokotronira, gondolj Miaulisra.

Tivadar erre a biztatásra sem nevetett. Pedig mint tudva van, legnehezebb megállni az embernek, hogy ne nevessen.

Folytatta a munkáját komolyan.

A nyakravaló-felkötés pedig azon időkben nem volt valami rövid foglalatosság. Egy hat rőf hosszúságú vékony fehér mousseline-sávot kellett az embernek a nyaka körül tekergetni, még pedig olyan ügyességgel és kiszámitással, hogy annak a két vége, utolsó kanyarodása, hátul a nyakcsigolyánál kerüljön össze; mert akkor a csokrot ott kötötték meg, nem elől. Ez studium volt.

És Tivadarnak egész odáig sikerült már a műtét, hogy a két nyakkendővéget egymáshoz illesztheté: a tükör egészen a kezére játszott, komoly arczot csinált, mely összeszorított szájával, szemöldeivel maga Kapornaky arczvonásait mimelte: akkor megszólal a tükör, az alispán vontatott hangját utánozva: «viczenótárius úr, hová tette a fejét?» S erre mintha petárda sült volna el, a lestében elhallgató társaság úgy kaczagott fel egyszerre – fájdalom, vele együtt Tivadar is.

A kérdésnek tudniillik az volt az előzménye, hogy egy megyegyűlésen Tivadar a jelentését a bevezető fej nélkül adta be az alispánnak s mikor az a fentebbi kérdést intézte hozzá, a saját fejéhez kapott: azt gondolta, azt keresik.

Volt aztán nagy diadal a gyülekezetben. Ha nekem nem, neked sem! Ez mindig örömöt szül. A szép Nenyuljhozzám ma is csak csókolatlan marad.

Tivadarnak pedig zálogot kellett adni. Odaadta az ujjáról az anyjától örökül kapott zafirgyűrűjét.

A zálog váltságdíja csók.

Tartsunk előbb egy kis értekezést a csókról.

Ennek különböző népeknél különböző értéke van. Az orosz, a délszláv és román igen olcsón adja: ott minden üdvözlés csókkal jár, a legőszintébben egymásnak a szájára adva. Az angol pedig még a kézreejtett csókot is perhorreskálja. A franczia ki sem mondja a szót, hogy «valakit megcsókolni», hanem «megölelni», a mi nagy különbség. A német már középutat tart, azt mondja, hogy «einen Kuss in Ehren kann Niemand verwehren». S körülbelől ezt a felfogást követték őseink is, a kiknek társasjátékaiban sűrűn szerepelt a csók. De az is csak olyan ártatlan, tisztességes, félerőszakkal elrabolt, féltréfával engedett, félig elpanaszolt, egészben megbocsátott csók volt, a mi senkinek sem ártott meg.

«Kútba estem, ki húzzon ki?»

Következett rá egy csók.

S még a hímpora sem hullott le tőle a virágnak, még a zománcza sem törődött le a lepkeszárnynak.

Osculum charitatis.

Két zálogot összefogott a békebiró: egy nőét és egy férfiét.

«Mire legyenek elitélve?»

Csókra.

Ámde ez a csók a szép nemre nézve büntetés. Ez így nem volna igazság.

Már pedig Kapornaky Károly a legigazságosabb biró, a ki valaha egy vármegyének itéletet osztott.

Büntető kodexünk még akkor sem volt. A biró tartozott az «usus» szerint a vétség fokát a bünhődéssel összeegyeztetni.

A hímnemű vétkesnek meg kell szolgálni a csókot azzal, hogy előbb tartozik egy verset készíteni vezeklő társához, s azután még azt a verset egy tetszése szerinti melódiára elénekelni.

Rettenetes itélet!

Az is kegyetlenkedés, valakitől azt kivánni, hogy verset mondjon, ha az nem kenyere; de még hozzá, hogy el is énekelje a saját kompozicziójára! Ez már csak az akkori idők kemény büntetésekhez szokott szigorában leli igazolását.

Lehetett itt hallani aztán gyöngynél gyöngyebb sonetteket és madrigálokat. Az újabbkori népdal-félét akkoriban nem vették még be a jó társaságba, hanem azok helyett a félig olasz, félig német modorú dalok uralkodtak: «Isten hozzád, te csendes ház». – «Gyöngyöm, Minkám, meg kell válnom.» – «Fakadj piros ro-o-o-ózsa, fakadj csendesen.» – A «Ha a nap végső sugárinál» dallama épen dreyschrittes walzermelódia volt. Eféléket aztán ki kellett adni mindenkinek magából, a hogy Isten tudnia megadta, kántorbassusban, fistulaténorban, hamis hangon, félig elnevetve, félig belesülve, fütytyel kitoldva, a hol a magasan kezdett nótát hanggal nem érték. Minden embernek megvolt az az elégtétele, hogy a másik rovására nevethetett. És senki nem neheztelt meg érte.

A zálogbirónak nagy lélekbuvárlati ismeretekre volt ez alkalommal szüksége. Tudnia kellett, hogy miként válogassa össze párjával a zálogokat, hogy a bünhődő felek a rájuk mért büntetéssel meg legyenek elégedve. Mert nem mindegy az embernek, hogy ki legyen a bűntársa?

Legutóljára hagyatott Tivadar. Neki egy szép parázsszemű barna fiatal özvegy jutott zálogban elmarasztalt társul, a kiről csendes titokban tudva volt, hogy a szép ifjú iránt nem érzéketlen.

– No öcsém, – mondá a háziúr, – halljuk azt a szép verset, meg azt a szép nótát hozzá.

A szép özvegy biztató mosolygással tekinte felé.

De Tivadar nem látta a szép özvegyet, mert az ő tekintete mind ott járt a szép, csókolatlan maradt Nenyuljhozzám arczán.

– Soha életemben se csináltam én verset, urambátyám. Éneklésről pedig kevesebb fogalmam van, mint egy pávának.

Erre a többiek mind neki estek, hogy hát nekik sem mesterségük az, egyik se volt se kántor, se komédiás! Ha nekik nem tört bele a derekuk, próbálja meg ő is.

– Ha te nevettél mi rajtunk, most mi is nevessünk te rajtad.

– Én nem nevettem ti rajtatok! Tanum rá Jolánka kisasszony, hogy még csak el se mosolyodtam.

Erre aztán a szép Nenyuljhozzám lett egyszerre lángvörössé! Micsoda goromba érintés volt ez! Kimondani, hogy ők egymás szeme közé néztek oly hosszasan s hogy azalatt rájok nézve nem létezett a világ.

Meg is kapta érte a méltó büntetését, mert Jolánka kisasszony nem hogy mellette tanúskodott volna, hanem kiszaladt a szobából, a szép özvegy pedig megharagudott, odament a tükörül szerepelt esküdthöz s annak ragyás ábrázatjára nyomott egy egészséges csókot.

– Én a magam zálogáért megfizettem, már most az az úr ám lássa, hogyan váltja ki a magáét?

Az az úr pedig nem látszott többet törődni a zálogban hagyott gyűrűjével.

Mikor aztán a társaság oszolni kezdett, s kiki a maga szánkóját eléjáratva, sorba búcsúzott a háziaktól, az alispán megfogá a távozni készülő Tivadar kezét.

– Öcsém! A mit én egyszer itéltem, azt én meg nem másítom soha. A míg nekem egyet nem énekelsz, addig a gyűrűdet vissza nem adom.

– Urambátyám! – felelt erre vissza Tivadar. – A mit én egyszer kimondtam, azt én meg nem másítom soha. Ha nem adja vissza a gyűrűmet, tartsa meg addig, a míg ennél a háznál lakodalom nem lesz, akkor majd éneklek én is valamit.

Hanem már akkor ott állt a szánkója az ambitus alatt, s a másik perczben már vágtatott vele a négy csöngős paripa, hogy se látója, se hallója nem volt többé annak a hatásnak, a mit vakmerő huszárrohamával az ellenséges táborban elkövetett.

V. A vak koldus dala.

A Károly-napi eset után sokáig nem mutogatta magát Tivadar a világban. Otthon ült a tanyáján, s ha észrevette messziről, hogy vendég közeledik, lóra kapott, elment hazulról s haza sem került elébb, mint a mikor gondolta, hogy a látogatója megunhatta magát egyedül és odább állt.

Egyszer mégis otthon lepte a János bátyja. Nem jött a rendes országúton, hanem a gyümölcsös felül került gyalog.

Tivadar a kertben volt, nem vette észre a közeledőt. A kertész a rózsákat bontogatta ki épen téli burkaikból.

Jánost messziről meglepé egy szép, erélyes férfihangon énekelt dal, melynek ez volt a szövege:

(Ez a dal később a Szamos mentén közkedvességű lett. Hej, sok szép leány ablaka alatt énekelték azt! Sok szív keserűségének szerzett az enyhülést valaha!)

– Ejnye, öcsém, de szépen tudsz énekelni! A verset is te csináltad hozzá? – szólt János bátya, kibukkanva a sűrű bokor közül.

– Én énekelnék? – szólt a meglepett öccs. – Van eszembe! S még verset is csinálni! Az kellene még!

– Hát ki énekel itt olyan szépen?

– Én nem hallottam. Bizonyosan a kertész.

– Te daloltál, Miska?

– Igenis, tens uram.

A ficzkó konvenczióba hazudott. Pedig olyan hangja volt, mint a fűrésznek meg a ráspolynak együtt.

– No hát jól van.

Azzal bementek a házba.

János nem hozta elő a szép Nenyuljhozzámot.

Egyszer aztán csak maga Tivadar kezdette el körülkerülgetni.

– Bátyám! Nem szokott ezen a vidéken valami nagy-nagy árvíz lenni? Akkora, hogy a Kapornakyék ereszéig érjen? Hogy az ember úgy mehessen életveszélylyel a jég között csónakkal odáig s aztán úgy szedhesse le a háztetőről a végveszedelemben levőket?

– Árvíz itt, öcsém, minden esztendőben van. De akkora, a milyent te kivánsz, az én emlékezetemre még nem volt.

– Hát valami nagy zsiványbanda nem jár-e ezen a vidéken, hogy mikor azok megtámadják a Kapornaky-kastélyt, az ember oda rohanhasson a hátukra, szétverje őket s úgy mentse ki a szerelmesét a halálos veszedelemből?

– Nincs ezen a tájon rablóbanda, édes öcsém, a mióta a nagybányaiak Pintye Gregort agyonlőtték, annak pedig van száz esztendeje. S azóta senki sem jelentette magát erre az üresen maradt állomásra.

– Hát nem tudna nekem, bátyám, olyan embert komendálni, kettőt, hármat, vagy ötöt, hatot, a kinek kedve volna velem egy szál kardra kijönni s megverekedni azért, hogy a kedvesemnek a lába nyomába mert lépni?

– Nincs itt olyan, kedves öcsém, mert a ki itt duellumra kihív valakit, azt bolondnak tartják, s a ki kimegy vele, még nagyobb bolondnak; hanem ha olyan igen nagyon akarsz verekedni, eredj el Csengerbe, mikor sokadalom van, aztán kiáltsd el magadat, hogy tyukodi vagy: s mindjárt kapsz ott embert, a ki összekapaszkodik veled, a hány csak kell.

– De hát ha se tűzből, se vízből, se rablókézből nem szabadíthatják ki az imádottakat, se kardot nem törhetnek érte, ugyan mit csinálnak ebben a kenderszagú országban az emberek, ha be akarják bizonyítani egy szép lánynak azt, hogy szeretik?

– Odamennek hozzá és megkérik feleségül.

– Üm! Bátyám se tud egyebet, mint tréfálni, mikor az ember valami okosat akar megtudni.

– Nem tréfálok én, öcsém.

– No hát mondja azt, hogy Argyrus királyfi felment az üveghegyre egy patkolatlan lovon, azt elhiszem; mondja azt, hogy báró De Manx halálra csiklandozta a medvét, azt elhiszem; hogy Háry János pogácsát süttetett magának a királynéval: azt se ellenzem meg; de hogy oda lépjen emberi halandó teremtés a Nenyuljhozzám elé azzal a szóval, hogy «kisasszony! én magát…» Tyhű! Dehogy jön ki a számon. Beszéljünk másról. Megkezdték már a gyapjunyírást.

S aztán átvitték a diskurzust a juhászatra; többet azon a napon nem is beszéltek asszonyi nemen levő teremtésről.

Aztán csak szépen telt az idő megint. Tivadarról hordták a hírt János bátyjának az ösmerősök, hogy az alighanem a csökmei sárkányt keresi a mocsárban; vagy pedig hamis huszasokat készít odahaza; az sem épen lehetetlen, hogy a moldvai «fekete vajda» elásott kincseit puhatolja a Szamos partja mentében; mert nem látni azt másutt, mint olyan helyeken, a hol ember hozzá nem fér.

Már szépen kitavaszodott. Egy délután János úr udvarán elkezdi valaki énekelni azt a nótát, hogy «Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt rózsa készen».

«Ezt» a hangot már ismerte. «Boldi» hangja volt az, a vak koldusé.

Abban az időben Magyarország nádorának az a jótékony gyöngéd eszméje támadt, hogy az országból összegyüjteté a vakokat, Pesten intézetet alapított a számukra, ott a tehetetlenjét holtig való ápolásra elvállalták, a fiatalját pedig kitanították szépen művészmódra énekelni, akkor adtak neki egy guitárt, s azzal tisztességes kenyér volt adva a kezébe s hajlék a feje fölé. A magyar szereti a szép dalt; a vándor vak énekesek elhelyezték magukat ki ide, ki oda: mindegyiknek jutott egy vidék, egy vármegye, a hol szivesen látott vendégei voltak minden kastélynak és gunyhónak. Ezek voltak a magyar nép Minnesängerei. Ezek hordták a lágyító dalt fájdalmas szivektől aczélkemény szivekhez s gyakran apró tréfás történetkéket versbe szedve dalolgattak az udvarokon, a miknek az alapmeséjét a beavatottak ismerték, s a miket a kigúnyolt fél azzal torolt vissza, hogy ellendalt készített s ő is betanította azt a vak énekesnek s visszaküldte vele a bosszantóihoz. Egész énekes-harczot folytattak általuk ritmusokban és kadencziákban.

A Szamos mentének Boldi volt a vak énekese.

János úr végighallgatta tőle a dalt, a mit a vak olyan szépen tudott énekelni. Ő nem látott soha se rózsát, se tükröt, se szép leányt, mégis olyan érzéssel tudott róluk dalolni.

– Kitől tanultad ezt a nótát, Boldi? – kérdé tőle János úr.

– Hát a Tivadar úrtól. Ő tanított meg rá. Nékem ő csinálta ezt a dalt. Ugy-e, de szép?

– Nagyon szép, Boldi; kapsz is érte tőlem egy tallér borravalót. De már most tedd meg a kedvemért azt, hogy eredj át Körtvélyesre; állíts be a Kapornakyék udvarába, s dalold el ezt a nótát. Meglásd, hogy ott is üti érte a markodat egy tallér.

Kétszer se kellett ezt a vak énekesnek mondani. A kapott tallérra ráköpködött a markában, s azzal leereszté azt a biztos csizmaszárba, hátára vetette a guitárját s vezettette magát a fiúval nagy sietve.

Másnap délben megint ott volt János úr udvarában a vak dallos. Ragyogó arczczal jött, s előre nyújtá az összeszorított markát. Mikor kinyitotta, dicsekedve mondá:

– Itt a másik tallér!

János úr kötekedni akart vele:

– Nem tallér az, Boldi, hanem kétgarasos. Bolonddá tettek vele.

A vak dalos nevetett.

– Hát azt hiszi a tens úr, hogy az én tenyerem nem ismeri meg a különbséget a réz meg az ezüst között? hogy az ujjam hegye nem tudja elolvasni, mi van a pénzre nyomtatva? Tallér biz ez, még pedig koronás: Mária Terézia királyunk képe van rajta. (A régi magyar sokat tartott arra, hogy Mária Teréziát királyunknak nevezze.) Aztán a ki ezt adta, nem tesz az bolonddá e világon senkit, a drága angyali szépség!

– Hát hogy tudod te, hogy angyali szépség? Hisz nem láttad!

– A hangjából látom! Mikor az megszólal, úgy áll előttem, mintha világítana. Ha viaszkom volna, ki tudnám az arczát csinálni belőle.

– No, én adok neked viaszkot, csináld ki. Üveg alá teszszük. Hanem előbb eredj vissza a Tivadar öcsémhez, s mutasd meg neki a tallért, a mit kaptál.

– De meg is mutatom! Áldja meg a Jézus az olyan jó embert, a ki olyan szép nótát tanít a szegény vak koldusnak, a mi tallérokat hoz. «De a tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.»

Még a távol mezőről is hangzott a dal refrainje, a hol már senki sem fizetett érte, se nem tapsolt rája.

VI. Vestigia terrent.

Az előre mentek nyomai ijesztenek.

Tudniillik, hogy a mesebeli rókát az ijesztette vissza az oroszlán fejedelmi barlangjának a látogatásától, hogy csupa befelé menő lábnyomokat látott, kifelé jövőt egyet sem; a Kapornaky-kastély látogatóit pedig ellenkezőleg az, hogy még addig minden leánykérő a hogy bement, úgy ki is jött; ott nem marasztották.

Az első kisérlet sikerült. Soha az utóbb támadt poéták közül százaranyos pályadíjnak (mit vak pályabirák osztogatnak) a kitüntetett úgy meg nem örült, mint Tivadar annak az egy tallérnak, melyet nyoszolyólyányul meghivott két múzsája aratott a szegény vak pályázónak. Másnap már ott volt János bátyjánál, jó négyes fogatával, s azzal a jó reggel kivánással lepte meg, hogy «most már jőjjön bátyám násznagyomnak».

Annak sem kellett azt kétszer mondani; az is rögtön befogatta a maga négyesét. Jó, saját nevelésű mének voltak. Tudniillik az minden illedelem ellen volna, hogy a násznagy és a præsumtiv vőlegény ne két külön fogaton menjenek.

Mikor aztán a tornáczba kiállva, dicsérgetnék és bírálgatnák egymás lovait: ime érkezik a harmadiknak az udvarra egy új négyes fogat, melynek tulajdonosában egyszerre megismerték a Bánkódy Simit.

János úr nagyon megörült neki:

– Legalább nem marad szégyenbe a jó reine claude pálinkám!

János bátya maga nem ivott semmi égetett italt, hanem a vendégei számára tartott ilyen ritkaságképen gyártott finom szeszt, a mit a királynői gyümölcsből főztek. Ezúttal azonban Tivadar sem nyult hozzá, azt mondta, hogy mikor az ember leánykérőbe megy, akkor nem szabad pálinkát innia: még ma pipa sem volt a szájában.

A Bánkódy Simi fogata gyönyörű szép négy almáspej volt: telivér állatok; azok még csak szóba sem álltak a másik két négyes kollégáival. Tudták, hogy ők arisztokraták. Az úrfi is nyalka legény volt: a legnagyobb birtok tulajdonosa a környékben, s az anyja báróné, tehát ő maga félmágnás, s az is nagy dolog.

– Hozott Isten! – üdvözlé a háziúr az érkező vendéget, a ki nyilván csak egy baráti köszöntésre tért be errejártában; s mindjárt vitte az asztalkához, megkinálva az aranyszinű nedvvel.

– Köszönöm, ma nem iszom pálinkát. Még ma pipa sem volt a számban.

– Tán bizony leánykérőbe mégy?

– Olyanformán van.

– Aztán hová?

– Hát csak ide – a szomszédba.

– Kapornakyékhoz?

– Körülbelül. Jobb azt az embernek nem hiresztelni; mert hátha kosarat kap.

Bánkódy Simi csak azért hajtatott be, hogy megmutassa az új négyes fogatát s megdicsértesse magát érte. Nem is mulatott sokáig.

– Aztán ne kivánjatok szerencsét. Vadásznak, leánykérőnek nem szabad azt kivánni.

Úgy se kivántak.

A mint elhajtatott, azt mondá Tivadar nagy búsan:

– No, ha te nem iszol, hát majd iszom én. S azzal bújában a szájának vitte az egész szalmafonatos butykost.

– Mit akarsz? – rivalt rá János bátya, erővel kicsavarva kezéből az öngyilkosságra szánt fegyvert. – Elment az eszed?

– Megjött! Csak nem megyek tán duettben leányt kérni?

– Hát te megijedsz a versenytárstól? Gavallér vagy, katona voltál, mindig kerested, hogy kit vágj le? most itt van. S te megretirálsz?

– Hja, bátyám, a leánykérés nem olyan, mint a párbaj. A párbajnál, ha bizonyosan tudja is az ember, hogy az ellenfele jobb vívó, hogy összevágja, helyt áll neki. A leánykérés olyan, mint a lóverseny. Az ember meglátja, hogy a másiknak jobb paripája van: megfizeti a bánatpénzt s visszalép, s ezért senki sem nevezi gyávának. Már pedig ha csak a lovainkat összehasonlítja is valaki, első látásra megmondja, hogy az övéi zsibói ménes ivadék, az enyéim pedig csak mezőről fogottak: amazok a menyasszonyt vinni valók.

– Nem a lóról, hanem a rajta ülőről van itt most szó.

– Akkor is enyém a bánatpénz-fizetés. Mennyivel szebb, jobb, okosabb, gazdagabb fiú Simi nálamnál? S aztán még az apja alapítványt is tett a debreczeni kollegiumban hat árva diák ellátására. Bizony kifogatom én a lovaimat!

S nem lehetett többet lelket verni belé. Azt mondta, hogy hazamegy. Alig lehetett rávenni, hogy várja meg az ebédet.

Épen hozzá akartak ülni nagy búval-bánattal a gyásztorhoz, a midőn újra hangzik az udvaron a vendégbejelentő négyes csengés-bongás, s a kisietők bámulatára a ma reggeli telivér fogat hajtat be az udvarra: maga a Simi a hintóban. Az ostorhegyes kétszer is megbotlott a sima úton.

– Sánta ez a te ostorhegyesed, Simi, – mondá neki János úr.

– Az nem sánta. Hanem én sántítok mind a négy lábamra.

– Mi lelt?

– Az, hogy kitették a szűrömet az ajtón.

– Ugyan ne mondd. Hogy lehet az?

– Nagyon simán van. Az öreg úr meghallgatta a kérésemet, megdicsért, megszorongatott, le is ültetett; hanem aztán egy kis nehézséget gördített elém, tudniillik, hogy vajjon a leánya mit szól hozzá? Audiatur et altera pars. Halljuk a másik félt is!

– Hát aztán hogyan volt az? – kérdé Tivadar nagy mohón.

– «Infandum renovare jubes… dolorem.» Mondhatlan fájdalmak felújítását kivánod tőlem; de ha téged mulattat, hát elmondom, hogy megy az ilyen szomorú szertartás végbe. Hát bekoczogtatok, azt mondják: «Tessék!» Belépek. Ott találom a mamát a pamlagon, könyvet olvasva, a kisasszonyt az ablakon, rámán himezve; meghajtom magamat, leültetnek, kalapomat a térdem közé veszem.

– Ugyan ne mondj el minden bolondságot.

– De ha mindent meg akarsz tudni, hát ezt is csak hallgasd meg. – Aztán elkezdünk róla beszélni, hogy milyen régen nem volt már eső. A tavaszi nem kelhet ki. Ebbe a kisasszony nem szól bele. Folyvást stikkol. Belékötök. Mi lesz abból? Dohányzacskó. – S ki lesz az a szerencsés, a ki abból dohányozni fog? – Az nem tudatik. – Hogyan lehet az? – Ez a dohányzacskó a vármegyeházán fog kilutriztatni, s a begyűlt összeg a megyebeli vak koldusok között fog kiosztatni. – Úgy én megrakom mind a kilenczven számot, elnyerem a dohányzacskót, s leszek a kisasszonynak vakja is, koldusa is, ha a kisasszony is lesz nekem vakvezetőm az életen keresztül.

– No, ezt furfangosan gondoltad ki, – fohászkodék fel Tivadar irígykedve.

– Kárbaveszett fáradság volt! Minden felelet helyett elkezdett az előtte álló virágcseberrel babrálni. «Ugyan az Isten áldja meg, adjon legalább egy szál virágot, ha már élő szóval feleletet nem ád.» Akkor aztán kiválasztott a számomra egy – nenyuljhozzámot. «Ez azt teszi, hogy elmehetek?» – Ekkor az anyja is beszélt. «Nem akar ez férjhez menni soha.» – A leány azt mondta rá: «Ti vagytok az okai ketten; nekem olyan jó apám és olyan jó anyám van, s engemet olyan nagyon szeretnek, hogy nem tudok tőlük megválni.» – «De mi majd egyszer meghalunk», mondá az anya. «Akkor én már vén leány leszek, senkinek sem lesz rám többé gondja: alapítok egy kálvinista zárdát s abban magam körül gyüjtök minden otthon maradt leányt a környékből.» – Denique én megkaptam a kosarat, nem is volt egyéb dolgom, mint hogy megfordítottam a kocsirudat. Az öreg úrnak, a ki a kocsimig kisért, azt mondtam, hogy majd a sédriákon elvégezzük a függőben levő ügyet: nehogy a cselédek valamit észrevegyenek. De az istentelenek, akárhogyan óvakodtam, mégis becsempésztek a kocsi-ülés alá egy csinos kis «kosárkát», tele sárga violával. No már most, Tivadar öcsém, megtudtad, hogy miképen kap halandó ember kosarat?

Most aztán már Simi «ivott». Ebéd végével le volt öblítve a búja. Azt mondta: gyöngyház! ha leszakad, lesz más!

A mint a boldogtalanul járt kérő odább ment, János bátya karon fogta Tivadart s azt súgta neki: no öcsém, be vannak fogva a lovaink.

– Mi czélra vannak befogva?

– Arra, hogy visszajövet selyemkendő legyen a szerszámjukra kötve.

– Csak nem gondol arra bátyám, hogy «én» most oda menjek leánykérőbe, a honnan «ezt» kikosarazták?

– No te ugyan derék katona vagy, még akkor sem mersz a csatatérre lépni, mikor már az ellenség elfutott.

– De a ki annyival jobb volt, szebb volt nálamnál s mégis megbukott, hogy merjek én annak a nyomán elindulni?

János bátya egy szót se szólt többet Tivadar öcscse biztatására, hanem felkapta, nyalábra vette; minden rugkapálózása daczára levitte a kocsihoz, bedobta az ülésbe, melléje ugrott, lefogta a két kezét, hogy el ne szabadulhasson s azzal rákiáltott a kocsisra: «hajts!»

Így szoktak tenni a huszárok!

A kocsi pedig nem állt meg, csak a Kapornakyék kastélya udvarán. Ott aztán az őrnagy bátya kiadta a napiparancsot.

«Egy, kettő, három! Az első rohammal beveszed a leány szívét; a másodikkal megostromolod az apja sánczait, a harmadiknál kapitulácziót követelsz kényre-kegyre. Nekem vagy győzve, vagy halva jőjj vissza!»

VII. A rózsa rózsája.

Sok katonán megesett az már, hogy a míg benne nem volt az ütközetben, tetőtől talpig szív volt, úgy reszketett tőle, s mikor aztán egyszerre belekeveredett, senki se volt nálánál vitézebb.

A mint a cselédektől megtudták a megérkezők, hogy Jolánka a parkban sétál egyedül, az alispán pedig odafenn van a szobájában – rablóbanda nem intézheti ügyesebben a támadást, mint a hogy ők foganatosították. János bátya ment az alispánhoz, Tivadar pedig elfoglalta a parkot.

Tavasz idő volt; a park minden útjain nyiltak a rózsák, tarka csoportokban, egész lugosokat képezve, rózsasövények, rózsaerdők! De Tivadar úgy volt vele igazán, mint az egyszeri ember, a ki nem látta a fátul az erdőt; ő nem látta a rózsától a rózsaerdőt. Attól az egy rózsától, a ki szemközt jött rá. A szép Jolánka egyedül sétált a rózsák között, s egy letört százlevelű volt a kezében.

Tivadar el volt rá szánva, hogy ha elfut előle, utána fog szaladni, megkeríti és elfogja.

Nem volt rá szükség. Az, a mint meglátta őt, sietteté lépteit, hogy hamarább találkozzék vele. S még ő szólítá meg.

– Ah ön itt van? Azt hallottam, hogy elment Amerikába.

– Csakugyan ott voltam kisasszony. Folyvást Amerikáról írt könyveket olvastam s nagyon megszerettem azt a világrészt.

– S mit szeretett meg rajta olyan nagyon?

– Leginkább tetszett nekem az a szokás, hogy ha valaki Amerikában egy hölgynek udvarol, azt tartozik elvenni. A törvény igen szigorú e tekintetben. Házassági ajánlatnak tekinti azt is, hogyha egy férfi egy szál rózsát kér egy hölgytől.

Jolánka nem felelt rá semmit, nagy dolga volt vele, hogy a kezében tartott rózsáról leszedje a töviseket.

– Hejh, ha ez az enyém lehetne! – sóhajta fel Tivadar, Jolánka keze után nyulva.

– Hát hiszen önnek adom, – szólt Jolánka, odanyújtva a «kezét».

– A rózsát?

– A rózsát «is».

El is lett azután ez a kéz halmozva csókkal: s attól a percztől fogva, hogy a kezét meg hagyta csókolni, nem is volt többé a szép Jolánka «Nenyuljhozzám».

Tivadar odatűzte a gomblyukába a rózsát, s nem volt most már nálánál büszkébb, kevélyebb, elbizakodottabb ember a kerek földön.

Elfuthatott most már a szép Jolánka: fogva volt már. Mehetett már megvallani az anyjának rózsapiros arczczal, hogy elvesztette – a virág nevét.

Tivadar pedig nagy sebességgel végigjárta a park kanyargó útjait, mint a ki nagyszerű szónoklatra készül. Hátra volt a nehezebb feladat: az alispánt is rábírni, hogy legyen egy pillanatig vele együtt Amerikában! Nehéz sor! De a rózsa rózsája erőt adott hozzá.