UNICA.
Az apát minden ember ismerte New-Yorkban.
Merész mondás! «Minden ember.» A milliós lakosú világvárosban!
Mégis úgy van. Ismerte öreg és gyerek, dajka és bébé, gazdag és szegény, férfi és nő, munkás és tengerész: egyszóval minden ember látta legalább egyszer a «filibasztert» (a mi francziául kiejtve: flibustier).
Volt annak valóságos családi neve is: «Mnux». Hanem ezt csak úgy lehet kimondani, ha valaki halszálkát nyelt, s hátbaütik, hogy megszabaduljon tőle.
Volt idő, a mikor nagyon sokan, ezren meg ezren kaptak ilyen hátbaütést, a mitől megtanulták a Mnux nevet kimondani. Hanem az régen volt. Azokra az évekre esik, a mikben a hirhedett kalandorvezér Walker (ejtsd ki Vóka) csinálta a forradalmakat Paraguayban, Hondurasban, Kubában, imitt-amott. Az volt az életföladata: forradalmat kelteni, s aztán a föllázadtaknak a maga flibustier csapatjaival segítségükre sietni, a kormány seregeit megkergetni, provizorius kormányt behelyezni, új papirospénzt kibocsátani s hadseregét azzal fizetni. A kimenetele eleinte nagy siker, a végén nagy bukás volt.
A legutolsó forradalmi vállalata Hondurasban folyt le erős harczok mellett.
Legtevékenyebb hadvezére volt Mnux, benszülött félvér. Termetre egy Sámson. Ezt Walker, miután egy fővárost elfoglalt, ki is nevezte hondurasi kormányzónak, s ezt a magas hivatalt ma is viselné Mister Mnux, ha a fővezérét, Walkert a hondurasi kormány csapatai le nem fogják s hamarosan főbe nem lövik. Így aztán neki is ugornia kellett magas polczáról. Valószinűleg vitt magával egy kis konvertált érczpénzt. De a mi bizonyos, annektált egy házastársat Hondurasból, a ki pokolbeli szépség lehetett. «Xiou»-nak hívták. Feleségének nevezte. Jongleuse volt; de azért lehetett feleség. Észak-Amerikában ötvenkétféle felekezet van s annak mind saját házassági törvényei, a miket alsó és még alsóbb házak szentesítettek. Legnépszerűbb közöttük, a melyet már nem is valami ház, hanem az utcza törvényczikkelyezett be, a Costermangeroké, a kik – ha jól sejtjük – utczaseprők. Ezeknek az egybekelési ceremoniájuk abból áll, hogy egy férfi meg egy nő keresztben tart egy nagy seprűt s a házasulandó párnak azon kell háromszor keresztülugrani. A harmadik ugrásnál meg van erősítve a frigy. S az ekként kötött házasság épen olyan tartós, szilárd és hűséges, mint a minőt polgári hivatalnok kötött meg s három templomban áldott meg eskű alatt a verbi divini minister. Valószinűleg a hondurasi menekültek házassága is ilyen lehetett. Hogy híven megtartották, azt majd a tények bizonyítják be.
Mi lesz már most? Mi föladat vár a bukott emberekre, a kiknek a lába alól kicsúszott a föld?
Nem szükséges valakinek bukott milliomosnak, elűzött kormányzónak, megvert hadvezetőnek lenni, hogy európai fogalmak szerint megtalálja a föladatát, a melyet a sors eléje szabott; tudja azt már manapság minden vigécz és kávéházi hébe, a kinek boldogsága elé akadályok gördültek, hogy mit tegyen? Vesz egy revolvert s közös beleegyezéssel elébb a férfi a hölgyet, aztán saját magát lövi agyon. Rendes megoldása a drámai bonyodalomnak. Hanem az új világban más fogalmak dívnak. Ott a bukott emberek nem dobják el maguktól az életet, hanem keresnek más életmódot. A ki él, az meg is él. Ott semmiféle munka nem szégyen, minden keresetmód tisztesség.
A hondurasi elűzött kormányzó nagy hirtelen megtalálta a megillető helyét a nagyvilágban. Beszegődött atlétának egy czirkuszhoz, melynek igazgatója a mister Barnum volt. Ismeretes firma.
Ketten képezték a művészpárt. A színlapon: a flibustier és a szilfid.
Izgalomgerjesztő volt a művészi előadásuk.
Elébb a filibaszter jött ki a porondra egy kereken járó æolodiconnal s aztán eltekergezte a népszerű dallamokat, a yankee doodlet s az oppogemot; az utóbbi még jobban tetszett. A szövege a néger népköltői fantázia remeke. Az opossum (kiejtve: «upaszon») felmászik a gummifára, hosszú farka földig lelóg, egy macska belekapaszkodik a farkába s úgy himbálja magát. (Budapesten is furorét csinált e népdallal a néger Roscius, Ira Aldridge (mondd: Ajre Eldridzs). Minden este el kellett neki énekelni Othello, Macbeth, Lear után ismételve: «Halljuk a paszon aftágembit!») A Sámson után elé lebbent a szilfid, olyan kosztümben, a minőben az erdei nimfát festi Ovidius Naso; felugrott tündéri szökeléssel a Sámson vállára, a ki már akkor a fogain egy kétöles rudat egyensúlyozott, melynek hegyén egy majolika hattyú lebegett, s a szilfid az atléta válláról felkapaszkodott a rúdra, s tündérgyorsasággal felmászott a hattyúig, ott leült annak a hátára, s ott szép csengő hangon elénekelte a Herkulese által lekintornált népszerü dalokat. A filibaszter ezalatt tartotta a pózna alsó végét a fogai között: egyensúlyozva a hattyút és a nimfát. Óriási volt a tetszés. Ez többet tud, mint a hajdani Sámson, mert az csak tízezer filiszteust tudott egy szamár állkapcsával leverni, de ez a saját állkapcsával tud tízezer yankeet fellelkesíteni. Végül aztán Sámson eleresztette a rudat, az lecsúszott a földre: a szilfid lerepült a hattyúról, s az atléta elkapta röptében félkézzel a bokájánál fogva, úgy vitte ki magasra emelve az arénából.
Megnézte ezt a produkcziót minden ember, még a köztársaság elnöke is, és mikor kérdezték tőle, hogy ha a jövő választásoknál meg fog bukni, meg tudja-e csinálni, a mit a hondurasi kormányzó produkál? Azt mondta rá: «God bless no». Az ő szilfidje száztíz kilót képvisel.
Egy sok milliomos petroleum-nábob mindennapos nézője volt e saltomortaléknak, ki fogadást tartott, hogy egyszer a szilfid a nyakát fogja törni.
Barnum mester húsz dollár fellépési díjat adott minden estére a híres atlétapárnak, a mi elég tisztességes kereset volt.
Két hónapig tartott a dicsőség; akkor félbeszakadt.
Mi volt a napfogyatkozás oka?
Hja, azt nem lehet elmondani.
Egy napon Xiou valamit súgott a férje fülébe.
E suttogó szóra a férj megcsókolta a felesége kezét, kívül is, belül is. Aztán nem szólt semmit, hanem vette a kalapját és sietett fel Mister Barnumhoz.
– Mától fogva nem tartunk előadást a czirkuszban.
– De sennor!
– Semmi sennor, – pedlar.
– Nincs ön megelégedve a gázsijával? Felemeljem?
– Ha egy petroleum-király millióit nekem kinálja ön, mégsem mutogatjuk magunkat többet a czirkuszban.
– Miből fognak önök megélni?
– Kintornázni fogok az utczán.
Nem beszélt többet, megfordult a sarkán, maga előtt tolta a kerekes æolodiconját, s eltünt a newyorki világ szeme elől.
És úgy tett, a hogy mondá. Elköltözött Chicagóba. Ott kintornázott az utczaszegleten, a földretett kalapjába gyüjtve az alamizsnául dobott sixpenceket, de a pennyt sem vetette meg. A feleségét elrejtette valami zúgba. Megtagadott magától minden élvezetet, gint sem ivott, a dohányrágásról is lemondott.
Valami tíz hónap mulva aztán ujra visszakerült New-Yorkba s jelentkezett Barnum mesternél.
– No, most már megint itt vagyunk, s ha kellünk önnek, szolgálatára állunk.
– Hogyne kellenének. Ugyan hol jártak?
– Chicagóban.
– És a felesége?
– Az pedig Rómában.
Most értette már a dolgot a mester.
– Ah, ah! Hisz ön derék, gavallér ember. Ilyenkor nem engedjük a feleségnek, hogy akrobatikai erőművészetet gyakoroljon. Ön mintája az igazi férjnek.
Hát persze! A kiket a costermangerok kötöttek össze.
– Fiúcska vagy leányka? – kérdé a mester.
– Leány.
– Az jó. Művészeknél a leány szerencse, a fiú csak galiba. Van már neve?
– Igen. «Unica».
– Abszurdum. Hogy tudhatja ön azt?
– Azt mi tudjuk.
A mester kész örömmel szerződtette vissza a művészpárt, a ki azontúl még hirhedettebb lett. Azonfölül is mintaképei voltak a hűséges házastársaknak. Ketten képeztek egy egészet. Művészi fizetésük megengedte nekik, hogy úri életmódot folytassanak. Vettek maguknak egy szép villát, kerttel, a hol magukban laktak. Az Unicára nevelőnő ügyelt föl. Egész nap az anyja mellett volt. Xiou maga varrta a leányának a ruháit. Cziczomázta, kényeztette. Csak egyet tagadott meg tőle: a művészi élvezeteket.
Tizennégy esztendős volt már Unica, és még nem látott igazi színházat, czirkuszt.
Mikor az esti előadás ideje elérkezett, anyjának, apjának a czirkuszba kellett menni – munkába: – Unicát bezárták a szobájába, a hol a dajkája, majd a nevelőnője mesélt neki rémregéket arról a titokteljes világról, a melyben a pokol kisértetei fitogtatják varázsló játékaikat. Unicának nem volt szabad megtudni, hogy szülői komédiások; apja akrobata, anyja jongleuse. Még arról sem volt fogalma, hogy van egy sok ezer fejű embervilág, a mely őket bámulja, tapsolja. Az ő anyja mint szilfid! Ez a pokol! Az ő szülői az ördögök!
Még tizennégy éves korában is «Unica» volt: hasonlíthatatlan.
Termete pedig korán fejlett, olyan magas, mint az anyja. Más művész-szülők azon igyekeztek volna, hogy a csodaszép gyermeket az Olymp számára neveljék. Unicának nem volt szabad megtudni, hogy van Olymp, vannak múzsák.
Hogy férfinak nem volt szabad közelíteni az Unicához, az magától értetődik. A férfiak mind szörnyetegek: kivéve az apát. Az félisten.
A művészpár takarékosan élt, egészen elvonultan a világtól. Keresményük nagyrészét megtakarították: vagyont gyűjtöttek az Unica számára. Jöhet idő, a mikor vége lesz a művészi dicsőségnek. Minden utczaszegleten találni egy rongyos alakot, a ki koldul. Valamikor hirhedett művésznő volt: koszorúk, ékszerek hullottak a lábaihoz: palotát tartott és fogatokat. Majma volt és speciális színbirálója, a ki jelmezeit leírta a lapokban. Most koldul a mindennapi falatjáért. Senki sem emlékezik már rá. A delelő csillagot imádják, hulló csillag után nem kérdezősködnek.
Gyermekkora óta csak e három mulatóhelyre volt szabad az Unicának nevelőnője kiséretében elmenni: a Hököm-színház, a hol a gyerekek játszanak tündérmeséket; a majomszínház, a hol igazi csimpánzok és orangutángok rögtönöznek komoly drámákat, aztán meg az automata-színház ködfátyolképeivel. Mulatságos volt az mind a három.
Egyszer az Unica születésnapján (ez volt a tizennegyedik) az a kivánsága támadt Unicának, hogy ő szeretne már e gyerekeknek való színházak helyett abba a színházba elmenni, a hol az apja meg az anyja mutogatják művészetüket nagy közönség előtt.
A nevelőnő rá hagyta magát beszélni. Hiszen nincs abban semmi eltitkolni való. Apa és anya nem szégyenli a mesterségét: nincs is rá semmi oka.
Aztán ki tudja meg, hogy ott voltak? A Barnum czirkuszában ötezer ember ül tömegben, ki vesz ott észre egy leányt, a ki a legyezője mögé rejtegeti az arczát? Elvitte az Unicát magával a Barnum-czirkuszba. Hiszen csak komédia volt. De mégis csak tragédia lett ebből.
Az anya szemében delej van. Ötezer emberarcz között is megtalálja rögtön a maga drága kincsét. A kis leány elbámult, fedetlenül hagyta az arczát, a mikor meglátta az apját mint Sámsont a porondon: s azután az anyját, selyemtrikóban, a mint fölmászik a kétöles rúdon s föllebben a hattyú hátára. Az egész közönség visszafojtott lélekzettel hallgat.
S ebben az önkénytelen csöndességben, a mi a művészet legnagyobb diadala, egy sikoltó kiáltás hangzik föl: «Mamám, vigyázz!»
Xiou odatekint, meglátja a leányát, kétségbeesetten kiált föl: «Unica!» s azzal mindenről elfeledkezve, oda akar repülni hozzá, rohan a levegőn át, a Sámson nem birja elkapni a kezével, a szilfid leesik és kitöri a nyakát.
Unica ezzel a kiáltásával megölte az anyját.
Az akrobata-pár mutatványának vége volt.
A filibaszter gavallér ember volt. Egy szóval sem dorgálta meg a leányát.
Mikor a felesége temetéséről hazakerült, odahívta a szobájába Unicát.
– Édes leányom, – mondá neki, – anyád meghalt, többet velem nem játszik. Keresetünk megszünt. De neked sem fog többé ruhákat varrni. Magadnak kell életmódot keresned. Fiatal vagy, szép vagy. Válogathatsz, hogy mivé légy? Akarsz művésznő lenni? Tetszik a művészi pálya? Hozzá juthatsz. Énekesnő akarsz lenni? Itt van ez a halom hangjegy, ezt be kell tanulnod zongorára, énekhangra. Deklamálni akarsz? Itt van ez a franczia, német, olasz nyelvtan, ezeket végig kell tanulmányoznod, aztán a konzervatoriumba négy évig följárnod, beszélni, játszani tanulnod. Visszaijedsz tőle? Irtózol a színpadtól? Akkor ajánlok neked más valamit. Én korábbi éveimben, mielőtt filibaszter lettem, egy indus kiskirálynál voltam tetováló mester, annak az asszonyain tanultam ki a mesterségemet. Ha könnyű módon, minden fáradság nélkül akarsz magadnak életmódot szerezni, szánd el rá magad, hogy általam engedd tetováltatni a testedet. Ebből becsületesen és úri módon megélsz, még vagyont is szerzesz. Adok neked egynapi határidőt, hogy melyiket válaszd.
Az egynapi határidő leteltével azt mondá Unica az apjának, hogy inkább engedi magát tetőtől-talpig teleszurkáltatni, mint hogy azt a sok bolond könyvet, hangjegyet végigtanulja.
Azzal megkezdődött a munka.
Három esztendeig tartott a filibaszternek, a míg az Unica minden tagját telerajzolta a tetováló művészet minden remekeivel.
No már most el volt látva Unica egész életére teljes, tökéletes toalettel. Ezen a kosztümön a divat nem változtat.
S bizony szép viselet volt! Leírjam? Láttuk, a kik csak férfiak vagyunk, annak divatjában. Bámulatos szép volt.
Csak az arcza nem volt tetoválva. Az meghagyatott istennői tisztaságában. Azon túl napok, holdak, csillagok, karikák (de milyen karikák!), virágok, rózsák, tulipántok, liliomok, napraforgók, hímes pillangók, tarka kolibrik, kigyók, egymásba kapcsolódva, közben az abracadabra jelvényei, a Zodiacus égi szimbolumai, és mindez egy csudaszép termet eszményi tökélyű idomaira rajzolva bizarr színekben.
Ahhoz is hősi elhatározás kellett, hogy egy leány azt a tízezernyi tűszúrást elszenvedje, s azoknak a méregporokkal, czinóberrel, karminnal, ultramarinnal, rézzölddel, okkerrel bedörzsölését; de még inkább heroinává emeli Unicát az a merész elszántság, hogy ő élethivatásul fogadja el apjának azt a tervét, hogy így mutogassa magát az egész világnak: belépti díjért.
Egész takarója egy indus köpeny volt, tarka napmadár tollakból összerakva. Azonkívül egy hermelin-palást, a mit levetett, ha látogató jött.
Itt Budapesten az Andrássy-út egyik palotájában volt a lakása, földszinti helyiségben, a hol fogadta a közönség tagjait, két forint belépti díj mellett. Az apja volt az impreszáriója. Nem volt ez a szokásos merev kiállítás, betanult helykeretben. Lehetett őt látni szokott napi foglalkozásában, a hogy fésülködött (dús haját koszorúba csavarva viselte), a hogy reggelizett, ebédelt, a mihez maga főzte az ételt, italt, a mint a mandolint pengette; volt egy kedves kapuczinus majma, azzal mindenféle játékot űzött. A majomnak négy keze van, az egyiken megesett, hogy indiskreciót követett el az indus kötényen. Azért kapott az úrnőjétől egy pofont, a néző közönségtől azonban fügét, diót. Különben minden a legszigorúbb illemszabályok között ment végbe. Jelen volt az apa, a hatalmas Herkules, a ki kész volt az illetlen magaviseletű látogatót az ablakon kiröpíteni. Végül maga az apa elmuzsikálta a kintornáján a Rákóczi-indulót, a minek gyors tempójára az Unica eltánczolta a négerek csárdását, s akkor aztán teljes tökéletességében bámulhatóvá tette virágkertté alakított isteni termetét.
Hogy Unica évek során át megtartotta erkölcsi épségét, annak a legérthetőbb oka volt épen a tetováltsága. Ugyan kinek volna kedve egy tarka figurákkal telerajzolt hölgyet magáévá tenni? Hol akad ennek párja?
S a tetovált hölgy arisztokrata volt, még büszkébb, mint az apja. A czirkuszi jongleuröket, a kaucsuk-embert, a nő-imitátort, a kötélen tánczolót, a kardnyelőt lenézte. Azokkal szóba sem állt. Gyémántokkal sem lehetett megvesztegetni. Mit csináljon ő a brilliánsokkal, a kinek sokkal szebb nyakéke van minden gyöngynél? Mi értéke lehet nála brüsszeli csipkének, selyemnek?
Budapestet nagyon megszerethette, mert sokáig itt maradt. A magyar fő- és székváros közönsége nagyon látványkedvelő.
Tudják ezt már az Oczeánon túl is.
Maga a hirhedett Barnum is tudomást vett erről. Nem sajnálta a nagy költséget, hogy Budapesten egy saját czirkuszt építsen s azt világhírű látványosságaival betöltse.
Unica olyan merész volt, hogy még ezt a konkurrencziát is bevárta. Azért, hogy a Barnum-czirkusz megnyilt, ő nem zárta be a boltot.
Barnum mester látogatta meg elébb Budapestre megérkezve a filibasztert és leányát.
– Nagyon sajnálom, – mondá, – hogy nem számíthatom önnek a leányát intézetem starjai közé.
– Az lehetetlen. Mutatványunk nem vihető nagy közönség elé. Távolból minden részlet elvész. Ebben csak válogatott közönség találja élvezetét.
– De hát önök előtt tárva volna a nagy közönség részvéte is, és az volna az igazi kincsbánya.
– Mi módon?
– Reprodukczió útján.
– Próbáltuk azt már. Fotografiákkal, kinematoszkoppal. Gyér jövedelmet hajtó vállalat.
– Igen, mert a fotografiában elvész az érdekesség. Az nem adja vissza a színeket, a fényképező gépben elvesznek a piros színek, a kék is elhalványul, minden rajz feketének látszik. De ha ön lefestetné a leányát egy művészszel, a ki a tetoválást az igazi rikító színekkel adná vissza, s ezt a képet számos változatban, ügyes színnyomatok útján bocsátaná a közönség rendelkezésére, az önnek százezreket jövedelmezne. Az eredeti olajfestményeket pedig mesés árakon vásárolnák.
– Elképzelem, – mondá a filibaszter. – Csakhogy ennek egy nagy akadálya van. Hol kapok én egy olyan festőt, a kire én az Unicám lefestését, így, a hogy előttünk áll, rábízhassam? Az én leányom olyan ártatlan, mint Éva volt, mielőtt a kigyóra hallgatott. A piktorok azonban nem aszkéták. Ha én nekem egy ilyen képmázoló meg próbálja tapintani a kezével az én leányom bájait, én azt rögtön agyonütöm. Mondom, hogy agyonütöm. S úgy tudom, hogy Magyarországon egy agyonütött emberért még többet kell fizetni, mint Amerikában. Nem! Piktort nem eresztek a leányom közelébe.
– No hát majd én segítek önnek ezt a skrupulusát eloszlatni.
Néhány nap mulva visszajött Mnux úrhoz a mester.
– Megtaláltam, a mit kerestem. Érdekes történet, a mit megtudtam, hallgasson ide. Felfedeztem egy természet-csodáját, a ki az én ritkaság-gyüjteményemnek is kincse lesz, s egyúttal önnek is elérhetővé teszi a czélját, egy művészt, a ki lefesti az ön leányát minden tetovált díszítményével együtt, és nem fogja kezével érinteni: egyedül hagyhatja ön őt a modelljével együtt.
– Ki áll nekem arról jót?
– Ő maga, a festőművész.
– Hogyan állhat arról jót?
– Úgy, hogy nincs neki keze: se jobb, se bal keze.
– A lábával. Az egyik lábában tartja a festékes palettáját, a másikban az ecsetet: két karjára támaszkodik, a miről hiányzik a kéztő. Remekül fest.
– Hihetetlen dolog.
– Művei beszélnek. De hadd mondjam el az egész történetet. A festő apja fiumei olasz-magyar, a felesége budapesti. A férj rajzmester, ki üres óráiban arczképeket fest, olcsó áron. Népszerű ember. Boldog házasságának első évében az Isten áldása szállt a családra. Tudvalevő, hogy ilyenkor az idiosyncrasia milyen csodás befolyással van a nők organizmusára. Az asszony vallásos volt. Fogadást tett a terzatói Madonnának, hogy a saját születése napján egész nap bőjtöt fog tartani, annak a reményében, hogy születendő gyermeke fiú lesz. Az ilyen születésnap pedig a magyaroknál pazar lakomával szokott megünnepeltetni. A menyecske állta a fogadást. Kedvencz ételeit hordták fel. Hozzájuk sem nyult. Végre az asztalra került a legnagyobb csábító, a sült malacz, a magyar konyha büszkesége. A férj addig biztatta a feleségét, a míg az rá hagyta magát venni, hogy kedvencz csemegéjének két elsőlábú körmöcskéjét megszopogassa. Hiszen nem volt az evés. Mégis az következett utána, hogy az idő beteltével a fiatal asszony egy egészséges fiucskának adott életet, de a kinek hiányzott mind a két kezefeje. Ez a büntetés a megszegett fogadásért. Az anya kétségbe volt esve. Előbb önmagát, azután a nyomorék magzatát akarta megölni. A férje lecsillapította. «Ne szálljunk perbe Istennel, a mit adott, köszönjük meg. Én ebből a nyomorék szülöttből embert fogok nevelni.» S azért is Amadeonak kereszteltette. És most Amadeo világhírű művész, a ki a lábával fest. Danae-alakjai a két világrészben kapósak. Ez fogja az ön Unicáját lefesteni. Nem féltheti tőle a leányát, hisz Unica csak angolul ért, Amadeo pedig csak olaszul és magyarul beszél.
Mnux apó rá hagyta magát beszélni a vállalatra. Barnum mester bemutatta neki a festőművészt. Szép fiatal levente volt. Csak abban különbözött a rendes gavalléroktól, hogy lábaira nem czipők voltak húzva, hanem ötujju keztyűk. Sohasem járt gyalog. Tánczra sem használta a lábait: azok magasabb foglalkozásra voltak teremtve. Karjai végét a kabát zsebébe dugva hordta.
Bizony heroizmus kellett ahhoz, a mit a nyomorék alak kivívott: óriási akaraterő.
Az első találkozásnál megnyerte Unica szivét.
Az is épen ilyen világból kitaszított, kivételes lény volt, mint ez a művész, a ki sehol sem találhatja párját.
Sok tízezer férfit látott maga előtt körülsétálni Unica. Rá nézve azok mind nem voltak férfiak, csak divatruhás bábok. Egyiknél sem dobbant meg a szíve. Megbámulták: ott hagyták. Üres volt rá nézve az egész élő világ; de üres belül a szive.
És most megjelent előtte egy igazi férfi, a ki legyőzte a mostoha sorsot.
Amadeo festményéből remekmű vált. Nehéz munka volt. Az eszményi szép női testen kívül a mindenféle színű ábráknak felülfestése aprólékos kidolgozással. S az első képet követte a második és a többi, mindenféle álló és pihenő helyzetben. Kész vevők voltak rá s a sokszorosításért mesés összegeket ajánlottak a műárusok, a miken a művész és modellje osztozott.
És az alatt, a míg a művészi munka tartott, titokban más terv is lett végrehajtva. Unica megtanult olaszul alattomban, Amadeo pedig angolul.
Egy napon a festő fénymázos czipővel a lábán jelent meg Unica előtt. A leány bámuló tekintete kérdezte, mi ez?
Amadeo felelt rá – angolul: «I love you».
A mit a leány olaszul viszonzott: «Io t’amo» s kezét nyujtá a csonka bénának.
Erre Amadeo előhúzta kabátja zsebéből mind a két kezét, a jobbot Unica felé nyujtá. A leány fölsikoltott örömében. «Neked kezed nőtt?» – kérdé olaszul.
– Droz automata-gépész remekműve aczélból, guttaperchából. Azért készült, hogy neked azt mondhassam, hogy fölajánlom a kezemet.
És Unica elfogadta a vaskezet. A filibaszter megáldotta a szent frigyet.
És azontúl aztán Unica nem mutogatta többé a bámuló világnak csodálatos bájait s Amadeo nem festett a lábaival többé tetovált nimfákat.
Senki sem beszélt róluk többé.