VIII. A szigorú apa.
Mikor már Tivadar elég sok tulipántágyon keresztülgázolt s nagy mennyiségű virágcserepet felforgatott, a mik elég szerencsétlenek voltak vele szemközt találkozni, a míg ő a legtökéletesebb leánykérési szónoklatot kifőzi fejében: akkor sietett fel elszánt lélekkel a kastélyba.
Minden ostromnál az a legnehezítőbb körülmény, hogy az ember sohasem tudja, mire várja az ellenség?
Tivadar rohamterve, szónoki remeke egészen ahhoz volt készítve, hogy az alispánt majd egyedül kapja a dolgozó szobájában. S mikor tudakozódott utána, akkor azt mondták neki, hogy odabenn van a szobájában; csak tessék besétálni.
Tivadar együtt találta az apát, az anyát, a leányát, meg a János bátyját is. Már most hol van az a szónoklat! Egy ige se látott abból napvilágot!
– No öcsém, te ugyan sokára jösz elő a gyűrűdet kiváltani! – Előzé meg az alispán. – Azóta már csak tanulhattál be valami szép nótát. Addig vissza nem kapod ám.
– Tudok biz én szép nótát is, urambátyám, – szólt Tivadar, bátorságnak okáért a gomblyukába tűzött rózsára szegezve szemeit. – El is énekelem igen szívesen; de a gyűrűmet mégsem viszem el; mert én azt itt akarom hagyni – Jolánka kisasszony jegygyűrüjeül.
Megtörtént! Benne volt a tűzben.
Az alispán komoly, ünnepélyes képet csinált.
– Öcsém uram! Ez fontos nyilatkozat. Én a leányom kérője irányában igen szigorú vagyok. Nagy követeléseim vannak, s azok kiterjeszkednek a «jellemre, szellemi képzettségre, rangra, vagyoni állásra és a vallás dolgára is».
No ez szép lesz, gondolá magában Tivadar, ha most itt ezekből a tárgyakból megczenzeálnak! S valami olyan gondolatja támadt, hogy talán jó volna eldobni a puskát a búzavetésbe és elfutni a kukoriczásba? – A rózsájára tekintett s az azt mondta neki, hogy ne féljen. A rózsa nem csal.
– Legelőször is a jellem dolgát illetőleg, – szólt az alispán, – megkövetelem a leányom kérőjétől, hogy soha kriminalitásért börtönözve ne lett légyen.
Tivadar nagyot lélegzett. Attól tartott, hogy holmi gárdistakori csapodárság után fognak inquirálni.
– Jajh, urambátyám, nem csuktak engemet még karczerba se soha, még diák koromba se.
János bátya nagyot intett neki a szemöldökével, ezúttal öntudatosan, hogy ne feleljen többet, mint a mennyit kérdeznek. Megérdemelte volna egyszer-másszor.
– Azután jön a szellemi képzettség. Én szigorúan megkivánom a leányom kérőjétől, hogy írni, olvasni tudjon; a kétszerkettőt ismerje és legalább magyarul hiba nélkül beszéljen.
– Hiszen, urambátyám, még just is végeztem, otthon vannak a bizonyítványaim.
János bátya nagyon rángatta a szemöldökét: – jó lesz azokkal nem dicsekedni! Sok megfordított «s» betű fordul elő a classificatio rubrikáiban.
– Azután jön a «rang». Azt okvetetlenül megkívánom attól, a ki előttem kérőnek föllép, hogy jobbágyi vagy cselédi osztályhoz ne tartozzék.
– De már az meg épen nem vagyok, inkább magamnak van harmincz cselédem. S vagyok a vármegyén vicenotárius!
(A mellékneveket elhagyta.)
– Azután a vagyoni állás. Ez is nagyon megfontolandó. Én a leendő vőmtől megkivánom, hogy legalább annyi birtoka legyen, a mennyit egy jobbágytelek képez.
– Akkor én herczeg vagyok! – tört ki Tivadarból a büszkeség. – Épen most kaptam az idei repczetermésért negyvenezer forintot. Itt van a zsebemben.
– Végül hagytam a legnehezebb skrupulusomat. Ez a vallás. Tudni fogja uramöcsém, hogy én arra nagyon sokat adok.
No most itt van az a szikla, a min hajótörést szenvedek, gondolá magában Tivadar. A többi csak sziréndal volt, arra való, hogy a szegény hajóst belecsalogassa az örvénybe.
– Hát én megkivánom szigorúan a leendő vejemtől, hogy vallására nézve a «thúgok» vagy «phansigárok» felekezetéhez ne tartozzék, a kik a vendégeiket megfojtogatják.
Most már egészen tisztában volt a helyzetével Tivadar.
– Dehogy fojtom én meg a vendégemet, ha csak borba nem! – s azzal odarohant az alispánhoz, hogy a kezét fiúi tisztelettel megcsókolja.
– Lassan, lassan, – csitítá őt Kapornaky. – Még ez csak a külső vár volt. Hátra van ám a fellegvár. Nem elég az én tetszésemet megnyerni; az a nehezebbik kérdés, hogy hát a leányom szeret-e?
– De már ezen a kérdésen túl vagyok.
– Hogyan tudod?
Tivadar kivonta a kebléből a kapott rózsát. Spanyol királynő nem dicsekedett büszkébben a római pápától kapott aranyrózsával, mint ő ezzel.
– Ezt a rózsát Jolánka kisasszony ajándékozta nekem s aztán kegyelmes volt bűnbocsánatot adni, hogy a kezét megcsókoltam érte.
Az alispán leányára tekintett, azt ugyan nem láthatta meg, mert az arcza el volt rejtve az anyja főkötője mögé. De hát «qui tacet, consentit». A hallgatás is vallomás.
– No ha azt tette, akkor csakugyan a tied, – szólt kezét nyujtva Tivadarnak; s aztán lett a szobában általános nevetésből és zokogásból támadó szép harmónia.
János úr ráveregetett az öcscse vállára. Jól viselte magát! De ugyan nagy munka is volt.
– De még ezzel mind nem ütjük ám el a dolgot, – mondá Kapornaky. – Nekem még mindig tartozol egy nótával. Az itélet ki van mondva. A míg azt el nem dúdolod, addig a gyűrűd zálogban marad.
Tivadarnak pedig akármikor több kedve volt a danoláshoz, mint most. Valami úgy összeszorította a torkát, hogy egy hang nem jött ki rajta. A szíve úgy tele volt érzéssel, hogy az agyának egy gondolatja sem maradt meg. Csak nézett nagy holdkórosan a szép Jolánka szemébe.
Egyszer aztán maga a leány adta a szájába a dal kezdetét, elkezdte azt, a maga édes, galambnevetéshez hasonló hangján.
«Nézz a tükörbe.»
Erre aztán Tivadar is felszívelte magát s szép bariton hangjával kontrázva a kedvesnek, kiegészíté a duettet, hogy végül minden ember tapsolt neki.
– Itt van a gyűrűd, – mondá a szigorú itélőbiró.
– De a kiváltott záloghoz még egy csók is szokott járni.
– Hát az természetes.
A másik pillanatban már aztán ott volt a térdén Jolánka előtt a szerencsét kérő s megkapta a csókot.
És aztán mikor az újjára vonta a kedvesnek amaz emlékezetes gyűrűt, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, kis kezét kezei közt tartva: az első tegezés szent kiváltságával:
– Ugyan mondd meg, édes: mi volt az, a mit meg tudtál rajtam szeretni?
A leány megsugta:
– Az, hogy megvártad, hogy én kérjelek meg téged.
IX. Az «egy» jegenyefa.
Nem valami különös történet biz ez: csak az a nevezetes benne, hogy emléke megmaradt annyi emberöltő időn keresztül. Nincsenek már sehol azok az emberek, a kik krajczárban lutriztak, s aranynyal volt telve a láda-fiókjuk; sem a félénk ifjak, a kik bálványozottukhoz fölnézni sem mertek, sem a hölgyek, a kik – zsiráfhajzatot viseltek. – Csak a délibáb van még meg.
A Messzelátó-csárda udvaráról még most is meglátszik a távolból felmagasló egyetlen jegenyefa. Ágai közt madársereg fészkel; árnya alatt boldog, nagyszámú család virágzik. A másik szálfa elment rég a névtársa után.
Néha, a földtündér jó kedvében, a délibáb körülrezgi a vidéket, s olyankor mind a hat jegenyefát felmutatja a láthatáron; kiemelkednek az álmodott tengerből s árnyékuk megduplázza a csalóka képet.
– Ime a Virágossyak jegenyefái! De közel látszanak! – mondja a gazdaember, a ki ezt látja.
– Eső lesz holnapután, – mond reá a másik.
A távol rónáról felhangzik a tilinkó búskomor dala.
– A Virágossy-nóta! de messze elhangzik!
– Tartós jó eső lesz.
S aztán elmondják a hat jegenyefa és a Virágossy-nóta történetét annak, a ki még nem tudja.